Az antiókhiai gyülekezet példája

Az antiókhiai gyülekezet példája

 Presbiteri konferenciájára készült előadás

Nagy szeretettel köszöntelek Benneteket kedves Testvéreim, lelkipásztorok és presbiterek, akik erre az alkalomra eljöttetek. Köszönöm, hogy meghívtatok erre az alkalomra, remélem áldásra leszünk együtt a mai napon. Úgy gondoltam, hogy jó lesz a mai napon egy bibliai gyülekezetről szólni, amely gyülekezettől ma is tanulhatunk. Ez a gyülekezet fontos szerepet játszott a keresztyénség kialakulásában és fejlődésében a Kr.u. első három évszázadban. Tudjuk azt, hogy sok ilyen nevű település volt az ókorban, szám szerint 16-ról tudunk. Az Újszövetség ezek közül kettőről tesz említést, az egyik Ázsia tartományban volt, határváros Frigia és Pisidia között. Pál itt is járt második missziói útja alkalmával, de a sokkal jelentősebb az az Antiókhia, amiről beszélni fogunk. Ez Szíria tartomány fővárosa volt, valamikor egy gyönyörű város, ma egy jelentéktelen lepusztult városka Törökország területén (Antakya-nak hívják.) A libanoni és a Taurusz hegység közötti völgyben fekszik, az Orontesz folyó partján, 32 km-re a Földközi tengertől és 300 km-re Damaszkusztól. Kr.e.300-ban Szeleukosz Nikátor alapította. Kedvező fekvése miatt a város gyorsan fejlődött, kereskedelmi, kulturális, közigazgatási és gazdasági központtá nőtte ki magát. Kr.e. 64 lett a Római Birodalom részévé, ekkor lett tartományi főváros, a római helytartó szákhelye, Róma és Alexandria után a legnépesebb város volt, lakosainak száma meghaladta a 200.000 -et, de egyes kutatók félmilliós lakosságról is beszélnek. Összekötötte Keletet és Nyugatot, ezért fontos kereskedelmi központ is volt. Híres volt elsősorban szarvasmarha tenyésztéséről. Kultúráját a hellenizmus határozta meg. A hellenizmus ennek a kornak kulturális mozgalma volt. Ez tulajdonképpen Makedón Sándorral kezdődött a Kr.e.4-ik században, melybe Perzsia elfoglalása után perzsa elemek is vegyültek. A hellenizmus szó szerint görögséget jelent, vagyis görög életmódot és kultúrát. A legfőbb jellemzője az volt, hogy igyekezett felszámolni és magába olvasztani különböző nyelveket, népeket, kultúrákat, azoknak minden sajátosságukkal s igyekezett őket egy egységes néppé tenni. A görög kultúra megpróbálta Keletet és Nyugatot is magába olvasztani. Az akkori egész világra megpróbált egy egységes gondolkozásmódot kényszeríteni, létrehoztak egy egységes nyelvet, ez az ú.n.”koiné” az Újszövetség nyelve. A hellenizmus egyik példája épp a császárkultusz volt, ami az uralkodók vallási tiszteletét jelentette. Keleten ez már rég szokásban volt, hisz pl. az egyiptomi királyok, a fáraók, már születésük pillanatától isteni tiszteletben részesültek. Ez lassan, de biztosan Nyugatot is maga alá gyűrte. Ennek első jelentős képviselője Domitianus császár volt, aki Kr.u. 86-ban neveztette magát először „istennek és úrnak”. A császári ünnepeken mindenki fehérbe kellett öltözzön, amikor a nép előtt megjelent a népnek ujjongásban kellett kitörnie és mindenki a császárt kellett éljenezze. Az egész ország egyfajta császárt dicsőítő szavaló-kórussá vált. Még az állatok is részt kellett vegyenek ebben, betanított papagájok is ezt kellett rikoltozzák: ave caezar.  A császári iratok így kezdődtek: az úr, a mi istenünk parancsolja. Az ítélethirdetések, végzések így kezdődtek: tetszett az úrnak, ami istenünknek az ő kegyelmességében. Ez hihetetlen nehézséget okozott az első keresztyéneknek, akik hűséges és engedelmes alattvalók voltak, de a császárt nem voltak hajlandók istenként imádni, mert csak egyedül Krisztus az Úr. Azokat, akik a császárt nem voltak hajlandók imádni, oroszlánok elé vetették. Hatalmas arénákban összegyűltek az emberek, bevonult a császár, a tömeg ordította: Kyrios kaisar, vagyis a császár az Úr, ekkor bevezették láncra fűzve a keresztyéneket, akik énekelték Kyrios Kristos vagyis Krisztus az Úr és így mentek az oroszlánok elé. Ez a hitvallás az életükbe került. Ezért egy híres lelkipásztor, aki 14 évet szenvedett a kommunizmus börtöneiben a konfirmándusait konfirmáció előtt az állatkertbe vitte és megkérdezte tőlük: készek lennétek Krisztusért vállalni a halált, mert testvéreitek az első három évszázadban ezt tették. A Jelenések könyve nem érthető meg ennek ismerete nélkül.

Antiókhiában híres-nevezetes filozófiai iskolák, retorika-egyetem és hihetetlenül gazdag könyvtár is volt, de volt itt színház, stadion, nyilvános-ház, kaszinók, szórakoztató-park, ha akkor nem is így nevezték. Voltak itt termál-fürdők és egy amfiteátrum is kifejezetten küzdő sportok számára. Volt ennek a városnak egy hatalmas oszlopok által szegélyzett, 6,7 km-es sugárútja, de volt itt utcai világítás, gyönyörű fajansz és mozaik is. Jellemző volt a teljes erkölcsi lazaság, a liberalizmus. Kéjnők egész serege, kártya-partik, orgiák csalogatták a szórakozni vágyó embereket. Nagyon szerették a viccelődést, a humort, különösen a cinikus humort, ezért nem véletlen az sem, hogy Krisztus követőit itt nevezték először keresztyéneknek, ami akkor sokkal inkább gúnynév volt, mint megtiszteltetés. A fényűzésnek, szórakoztatóiparnak megvolt az ellentéte is, a sok nyomornegyed, ahol a rabszolgák százezrei nyomorogtak és szenvedtek.

Nagy zsidó közösség is volt a városban, méghozzá igen missziós lelkülettel és lendülettel. Nagyon sok volt itt a prozelita, ezek olyan emberek voltak, akik pogányokból lettek zsidókká. A hét diakónus között volt egy Nikolaus nevű atyafi is, aki Antiókhiából származó prozelita volt eredetileg. Az István kivégzése után támadt üldözésben sok keresztyén ide menekült Jeruzsálemből, ezek igen komoly missziói munkába kezdtek és a keresztyének száma igen megnövekedett. A lényeg, hogy ebben a nagy világvárosban volt egy erős, élő, aktív gyülekezet. Amikor ennek híre Jeruzsálembe is eljutott, akkor az apostolok tanácsa Barnabást küldte ide, aki a maga rendjén nagy erővel és lelkesedéssel fogott munkába. Az ő elévülhetetlen  érdeme, hogy amikor látta, hogy a munka meghaladja az ő erejét, akkor Pált hívta magához Tárzuszból, amely város nem is volt messze Antiókhiától. A gyülekezet nagy érdeme és talán legfontosabb eseménye az volt, amikor Pált és Barnabást misszióba küldték, de erről még fog szó esni. Úgy Antiókhia számít a világmisszió bölcsőjének. Pál mindig innen indult el és ide érkezett vissza, így Antiókhia volt a missziói bázisa. Ez a város még 3 évszázadon át jelentős keresztyén központ maradt, a 3-ik században itt alakult ki az ú.n. antiókhiai írásmagyarázat, ami az alexandriai ellenében, mely az allegorikus magyarázat szószólója volt, a betű szerinti magyarázásra tette a hangsúlyt, amit később a reformáció is megerősített, és ami a mi írásmagyarázatunkat is jellemzi.

Ezek után próbáljunk megvizsgálni néhány jellemző vonást, ami ebben a gyülekezetben volt és azokat próbáljuk magunkra alkalmazni.

1. Ebben a gyülekezetben együtt maradt az igehirdetés és a diakónia. Bátorkodom az apostolokat megbírálni abban a döntésükben, hogy ők csak az igehirdetéssel és  az imádkozással foglalkozzanak, a szeretetszolgálatot pedig a diakónusokra bízzák. Hogy ez mennyire így van, ez abból is látszik, hogy az a két diakónus, akiről részletesebben hallunk mindketten prédikáló diakónusok is voltak, s ez valószínűleg Nikolausnak is tulajdonítható, aki ezt a jó gyakorlatot, az igehirdetést és diakóniát összekapcsolni épp Antiókhiából hozhatta. Az ő meggyőződése lehetett, hogy az apostoloknak szeretetszolgálatot, vagyis diakóniát is kell gyakorolni, a diakónusoknak pedig prédikálni is kell, illetve bizonyságot tenni. Ez a gyülekezet azt mutatja, hogy az anyagi és lelki világot nem lehet egymástól elszakítani. Nem lehet úgy prédikálni, hogy ne végezzünk szeretetszolgálatot és nem lehet úgy diakóniát végezni, hogy közben ne tegyünk bizonyságot Krisztusról szavainkkal is. Jézus se tette csak az egyiket. Pedig Ő mondhatta volna, hogy neki csak az igehirdetésre van ideje és elhivatottsága. De ha kellett gyógyított is, s ha kellett kenyeret is osztogatott az embereknek, rászorulóknak. Ez a gyülekezet tehát a Jézus vonalán haladt. Az anyagi világ, a test is szerves része a keresztyén életnek. Az egyház az évszázadok során sok mulasztást követett el ezen a téren. A kettő között helyes egyensúly kell legyen. Vannak persze idők, amikor hol az egyik, hol a másik élvez elsőbbséget, ahogy azt a helyzet megköveteli. Van amikor a diakóniára kell több hangsúlyt fektetni, van amikor az igehirdetésre. Van amikor sebet kell kötözni, van amikor prédikálni kell. A példázatbeli pap elkerülte a bajba esett embert, mondván, hogy neki prédikálni kell, pedig akkor épp sebet kellett volna kötöznie, ezt a samaritánus értette meg, Jézust őt dicséri meg és nem a papot, akit elmarasztal magatartásáért. Azt az embert állítja Jézus elénk aki felismerte, hogy az adott helyzetben mit kell tennie.

2.  Az antiókhiai gyülekezetben ledőltek a faji és osztálykorlátok. Ez a gyülekezet vezetőségének vizsgálatakor derül ki. Barnabás ciprusi származású zsidó volt, Simeon, akit egyesek Cirénei Simonnak gondolnak a Niger melléknevet viselte,  ő fekete ember volt, vagyis néger. Ő minden valószínűség szerint Afrikából származott. Lucius szintén afrikai, Manaes pedig Heródessel együtt nevelkedett, ennek hátterében az állt, hogy a római provinciákban az uralkodók szívesen befogadtak egy „echt” római gyermeket, hogy az ő gyermekük átvegye tőlük a római gyermek nyelvét, viselkedését, szokásait, hogy később könnyebben eligazodjon a római birodalomban. Ennek a gyülekezetnek a vezetősége, mondjuk most presbitériuma 5 emberből állt: 2 zsidó, 2 afrikai és 1 római. Nem volt tehát probléma, hogy az 5 presbiter 3 néphez tartozott, 3 kontinensről származtak és 2 féle bőrszínük is volt. Ebben a gyülekezetben mindenkit testvérként kezeltek, attól függetlenül, hogy milyen néphez tartozott, milyen nyelven beszélt, milyen kultúrkörből jött, mi volt a társadalmi helyzete vagy milyen volt a bőrének színe.  Mennyi gond származik ebből a gyülekezeteinkben, gondoljunk a román vagy cigány testvéreinkhez való viszonyulásra. 1996 imahetén egy Nyárád-menti gyülekezetben szolgáltam, a hátsó padban ült egy nagyon szépen és tisztán öltözött cigányleányka, végig figyelmesen és fegyelmezetten hallgatta a prédikációt, jött az úrvacsoraosztás, mire gondnok hátrafordul és rámordul: most menj ki azonnal a templomból. Szóvá is tettem az istentisztelet után és kértem a presbitériumot, hogy ilyesmit ne tegyenek többé. Ez a gyülekezet legyőzte az osztálykorlátokat, a társadalmi ranglétrán elfoglalt állásból származó különbségeket. Manaes a felső tízezer tagja volt, míg Lucius valószínűleg rabszolga lehetett. Ez abban a világban ég és föld különbséget jelentett, a civil életben elképzelhetetlen volt még az is, hogy köszöntsék egymást, de a gyülekezetben a magas származású római és a rabszolga jól megfért egymással, mégpedig a gyülekezet vezetőségében. Antiókhiában nem volt személyválogatás, nem azt nézték, hogy ki kicsoda, hanem azt, hogy ki Kihez tartozik, s aki Jézus Krisztushoz tartozott az a gyülekezetben egyenrangú testvér volt. A gyülekezetben nem lehet probléma az, hogy az egyik több doktorátussal rendelkező kutatóprofesszor, a másik pedig írni és olvasni alig tudó munkásember, sem az, hogy az egyik jól menő vállalkozó, a másik pedig szegénysorú ember. Sajnos mi még messzi tartunk ettől. Városi gyülekezeteinkben, legalábbis az én tapasztalataim szerint jobb a helyzet ilyen szempontból, de falun még mindig számon tartják hogy ki az ott született törzsgyökeres, ki pedig a „gyűtt-ment” vagy ahogy Kalotaszegen mondták ”venitúra”. Aranyosmenti gyülekezetemben még mindenki számon tartotta, hogy melyik a „gazdák” és melyik a „szegények” padja és úgy is ültek. Én ha nem szolgáltam, mindig a szegények padjába ültem, ezzel is jelezve azt, hogy ellene vagyok minden ilyen megkülönböztetésnek. Adjunk hálát Istennek ott, ahol ez a probléma „antiókhiai” módon megoldódott és legyünk azon, hogy oldódjon meg minél hamarabb ott is, ahol még az ilyen korlátok nem omoltak le.

3.  Ez a gyülekezet jól kapcsolta össze a régit és az újat, a konzervatív és a haladó elemeket. Azt olvassuk, hogy a gyülekezetben voltak próféták és tanítók. A tanító a múltra koncentrál, és annak az értékeit próbálja tovább adni. Így az ő munkája erősen konzervatív jellegű. A tanító jól ismeri mindazt a felhalmozódott értéket, amit elődjei összegyűjtöttek , kitermeltek és azt igyekeztek minél hitelesebben átadni egy új nemzedéknek. A próféta ezzel szemben az a személy, aki új látásokat kap az Úrtól és ezeket az új igazságokat igyekszik alkalmazni a jelenre és belevinni a jövőbe. Az ő munkája az, hogy új dolgokkal akarja a gyülekezet életét meggazdagítani, érdekesebbé, az újabb nemzedékek számára is vonzóvá tenni.

            Antiókhiában ez a kettő, a régi és az új, a haladó és a konzervatív, a régi és az új értékek jól megfértek egymás mellett. Ez így is kell legyen. Hiszen ha egy gyülekezetben csak a régi lenne, akkor az elerőtlenedne, megmerevedne, elveszítené vonzását főleg a fiatalok körében. Ha csak mindig új van, akkor elcsúszhat a gyülekezet a liberalizmus, lazaság,modernkedés felé s ilyen esetben az idősebbek nemzedékét veszítjük el, akik ragaszkodnak a régi értékekhez, formákhoz. A kettőt mindig egymás mellé kell tenni, egymással egyensúlyban kell tartani. A régi értékek: igehirdetés, sákramentumok, beidegződött bibliai szokások meg kell maradjanak, de jöjjenek az új elemek is, mint például ifjúsági istentisztelet, vetítések,, evangélizáció, mert ezek frissítik a gyülekezetet és főleg a fiatalok igénylik is ezt. Ez is Jézus tanításán alapszik, aki azt mondja, hogy az írástudó aki a mennyek országa felől megtaníttatott, az hasonlatos a gazdához, aki ót és újat hoz elő éléstárából. A protestáns egyházakat erőteljesen jellemzi az, hogy megtartják a múlt, a reformáció értékeit, de készek új dolgok felé is odafordulni, készek adott esetben sok mindenen változtatni, ha az elavultnak, megmerevedettnek bizonyul. Ne essen félreértés: az evangélium örök, a Biblia tekintélye örök, de annak az átadása, újabb nemzedékekhez való eljuttatása változik az idők folyamán. Nem szabad megvetni a hagyományt, a tradíciót,  de annak foglyai se vagyunk. Isten különböző korokon vezeti át egyházát, vigyázni kell a régire, hogy az ne vesszen el, de kell keresni azt az újat is, amit az evangélium szolgálatába állíthatunk.

4. Az antiókhiai gyülekezetnek volt két nagy személyisége : Pál és Barnabás. Ezek nélkül elképzelhetetlen ez a gyülekezet, de az egyetemes egyház is. Isten nagy áldása az, hogy egy gyülekezetnek nagy személyiségeket ad, olyan emberekkel, akiknek sok kegyelmi ajándéka van, akik sokszor évekre vagy évtizedekre meghatározzák a gyülekezet életét. Ezek lehetnek lelkipásztorok, gondnokok, de igenis presbiterek is. A nagy egyéniségekkel sajnos van egy kis gond is, ők gyakran kerülnek konfliktusba egymással. Nem volt ez másképp Pál és Barnabás esetében sem. A második missziói úton összekülönböztek Márk miatt, ekkor útjaik szétválnak, Barnabás ekkor teljességgel el is tűnik szemünk elől, egyes írásmagyarázók erre azt mondják: lám-lám Pálnak volt igaza, Isten őt igazolta. Szerintem a konfliktusok, elválások nem az Istentől valók, de az igaz, hogy Ő olyan kegyelmes, hogy még a mi „rosszunkból” is jót tud kihozni, ahogy az Pál és Barnabás esetén is történt, hisz a sajnálatos szakadás nyomán két csapatra oszolva sokkal több helyen hirdethették az evangéliumot. Jó lenne az ilyen fájdalmas konfliktusokat elkerülni, de ahogy valaki fogalmazott Isten még a mi görbe vonalainkon át is egyenesen tud írni.

5. Az is jellemezte ezt a gyülekezetet, hogy nem magáért élt. Ez a gyülekezet tudta, hogy a keresztyénség nem belőlük áll, hanem az összes gyülekezet összességéből. Ez a gyülekezet a szó legjobb értelmében ökumenikus volt. És ezt nem csak szép és nagy szavakkal vallották, hanem készek voltak cselekedeteikkel is megmutatni. Adott esetben más gyülekezet szükségét enyhítették. Amikor Júdeában a nagy szárazság miatt nem volt kenyér, rögtön elhatározták, hogy gyűjtést szerveznek és adományukkal a bajba jutott testvéreik segítségére sietnek. A most anyagilag jobb helyzetben levő Antiókhia segíti a szegényebb körülmények között élő testvérgyülekezeteit. Tették ezt annak ellenére, hogy teológia síkon nem mindenben egyezett a véleményük, voltak közöttük dogmatikai különbségek, de ez nem akadályozta meg őket a segítségnyújtásban. Az anyagiakban való segítségnyújtást nem kötötték lelki feltételekhez. Anyagilag azt is kell támogatni, akivel lelkileg nem tudok mindenben egyetérteni. Ebben is Jézus példáját követi a gyülekezet, aki a kananeus asszony lányát is meggyógyította és átment Samárián is prédikálva az evangéliumot.

6. Az előbb már utaltam arra, hogy voltak teológiai és látásbeli különbségek az antiókhiai és a jeruzsálemi gyülekezet között. Jeruzsálemben igen-igen megnőtt az apostolok tekintélye. Oszlopoknak kezdték el hívni őket. Péter és Jakab nagy tekintélyre tesz szert. Azt mondhatjuk, hogy Jeruzsálemben kezdett kialakulni az ú.n. egyházi hierarchia  , a későbbi klérus, papság. Egyik ember a másik fölébe nőtt. Ez Antiókhiában egészen másképp volt. Ez a gyülekezet a vezetőivel együtt a testvérek közössége volt. Itt nem volt az, hogy én vagyok a nagy Pál vagy Barnabás, te pedig csak egyszerű „fapados”egyháztag vagy. Az egyházi hagyomány azt tartja, hogy Pál ide megérkezve adta magának ezt a nevet a Saulus helyett, akiről tudjuk, hogy Izrael első hatalmaskodó, büszke királya volt, a Pál név pedig azt jelenti : kicsiny, jelentéktelen. Hogy megbecsülte Pál egész életén át azokat, akik bármilyen kis szolgálatot elvégeztek, milyen szeretettel ír egy Epafrodituszról, aki csak annyit tett, hogy neki Filippiből csomagot vitt. Pál apostol az ilyen embert atyafinak, munkatársnak, bajtársnak nevezi.

Antiókhia üzenete ma az, hogy a gyülekezetben mindenki egyenlő. A lelkészek se érezzék magukat feljebbvalónak. Latinosan kifejezve a „clericus-ból legyen amicus, a papból barát. Ha egy gyülekezetben nem tudunk barátok lenni és barátként beszélgetni egymással, hanem különböző hatalmi pozíciókból tárgyalunk, akkor jaj annak a gyülekezetnek. Ott választófalak, egymás megvetése, lenézése van s az ezzel járó keserűségek. Ezzel csak veszít az egyház, a gyülekezet. Néhány napja meglátogattam frissen Magyarországra áttelepült barátomat, s szinte hihetetlen, hogy az ottani lelkésznő milyen arroganciával kezelte őket, a következmény az lett, hogy nem akarnak hallani se erről a gyülekezetről. A Krisztust követő ember Ura nyomdokain járva mindig alázatos szolgaként kell megjelenjen, ne kitűnni, hanem eltűnni akarjon, de úgy mint a só, hogy közben ízesít, úgy hogy jobb és ízesebb lesz az élet és a világ, illetve a gyülekezet közössége általa. Én legalább is úgy érzem, hogy lejárt az az idő, amikor a lelkész vagy akár presbiter is jól odamond, vagy hivatalára, tekintélyére hivatkozva megpróbál parancsolgatni. Ma egy olyan egyház, gyülekezet a vonzó, ahol baráti szeretet, jó hangulat egymás megbecsülése  van. Ma is nagyon sok ember távolodik el az egyháztól, mert felülről kezelik őket és nem barátként a Krisztus szeretetével és alázatával.

7. Az antiókhiai gyülekezet misszionáló gyülekezet is volt. Ez a gyülekezet volt az, amelyik először gondolt a pogányokra, akiknek fájt az, hogy tőlük közelebb vagy távolabb élő emberek még nem hallottak Krisztusról, hogy még bűnben, sötétségben, gyűlöletben élnek. Nem azt mondták: milyen jól megvagyunk itt mi magunkban, milyen jó, hogy itt minden rendben van, hanem fájt nekik az, hogy emberek Isten nélkül élnek és így hosszú böjtölés és imádkozás után a Szentlélek vezetésére figyelve kiküldik Pált és Barnabást a missziói utakra. Anyagilag is támogatták őket, naponta imádkoztak munkájukért és szeretettel várták vissza a kiküldött apostolokat. Mi egy elnyomó rendszerben éltünk, volt elég bajunk, de hála Istennek most szabadság van, lehetőség van arra, hogy a mi egyházunkból is menjenek emberek misszióba, csak épp legyen ki pénzzel és imádsággal segítse támogassa őket. Örülünk, hogy a Szabó házaspár a mi támogatásunkat is élvezve végezheti áldott munkáját a távoli Nepálban.

8. Isten kegyelme látható volt ebben a gyülekezetben. Azt olvassuk, hogy amikor Barnabás először ide megérkezett látta az Isten kegyelmét örvendezett. Nem írja le Lukács, hogy mik is voltak ennek jelei, de gondolhatunk itt számbeli növekedésre, az egymás közötti szeretetre, segítségnyújtásra, a megszentelt életben való járásra. Ezek a jellemvonások ezt a gyülekezetet kívánatossá és vonzóvá tették mások számára is. Nem véletlen az sem, hogy itt nevezték a Krisztus követőit először keresztyéneknek, vagyis krisztusi embereknek. Az ő életük hasonlított Mesterük életére. Vajon milyen  látható jelei vannak gyülekezeteinkben a kegyelemnek? Számbeli növekedésről sajnos nem lehet szó,de itt is feltehetjük a kérdést: vajon ez is nem a hitetlenség jele? Miért van az, hogy én az Alsóvárosban megkereszteltem 680 gyermeket és ezek közül csak kettő volt harmadik gyermek? De ez egy külön előadást érdemelne.

A kérdés azonban marad: látható-e a mi gyülekezeteinkben az Isten kegyelme és lehet-e örvendezni felette? Vonzóak és kívánatosak-e gyülekezeti közösségeink, ha igen miért s ha nem mit tehetünk, hogy ilyenekké legyenek. Ezekről a kérdésekről érdemes elgondolkodni, ezekről beszélgetni.

Talán még többet is el lehetne mondani az antiókhiai gyülekezetről, de most maradjunk ennyiben. Úgy gondolom, hogy ez egy modell-gyülekezet, mi is példát vehetünk tőle. Ők az ókorban éltek, mi pedig a 21-ik században, de Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Mivel ebben a gyülekezetben Ő volt jelen, ezért példája ma is időszerű.

            Marosvásárhely 2010 szept.23                                      Lőrincz István lelkipásztor