2018. február 10., szombat

Megigazultunk, de hogyan tovább?


 Megigazultunk, de hogyan tovább?
(előadás csendesnapra a Róma 5-7 fejezetek alapján)
Text: Róm.5,18, 6,11.19.22, 7,24-25

            A múlt évben annak rendje s módja szerint megünnepeltük a reformáció 500 éves évfordulóját. Tudjuk azt, hogy a reformáció központi kérdése, amin Luther is sokat gyötrődött, ez volt: hogyan találhatok egy kegyelmes Istent, hogyan igazulhatok meg? A reformáció azzal indult, hogy Luther számára felragyogott: az igaz ember hitből él, vagyis a megigazulás nem cselekedek által, hanem hit által van, s ez azt jelenti, hogy én belekapaszkodom Krisztus áldozatába, érdemébe, s Isten ekkor a Krisztus áldozatát, érdemét nekem tulajdonítja. Erről beszél a Római levél első 4 fejezete.
            De mi van a megigazulás után? Akkor már minden megy magától, akkor már sínen vagyunk és nem történhet semmi baj az életünkben? Akkor már nem lesznek harcok, kísértések, nem lesznek csúfos vereségek az életünkben? Akkor már nem vétkezünk többet? Akkor már csak csupa újjongás lesz az életünk? Erre a kérdésre próbálok ebben az előadásban a Római levél három fejezete alapján szólni, a Róm.5-7 fejezetei alapján.
            Pál nem mondja, hogy most már símán fog menni minden, hisz ott marad az életünkben Ádám, az ó-ember. Ádám egy valóságos, de egy jelképes személy is a történelemben. Általa jött be a bűn a világba és az mindenre elhatott és a bűnnel együtt a halál is. Azóta a bűn uralkodik, minden idegen uralom alatt van. Ádám megnyitott egy végzetes korszakot, amelyben mi is most élünk, kivétel nélkül. Hollandiában történt, hogy egy ott élő különös mezei nyúl átrágott egy egész gátat, úgy hogy a víz hatalmas területeket öntött el, óriási károkat okozva ezzel. Nos, picit viccesen fogalmazva Ádám volt az a nyúl, ami átrágta a gátat és vér és könnyáradat zúdult az emberiségre. Igen, ezt Ádám tette, mi tettük és nem mentegethetjük magunkat. Ami Ádámmal s velünk történik az nem egy szomorú sors és végzet, hanem bűn, ami tudatos engedetlenség, ahogy a Káténk tanítja.
            De Pál arról is tud, hogy ezen a földön elkezdődött egy másik történet is és ez a második Ádám, Jézus nevéhez fűződik. Ez a két Ádám hasonlít egymáshoz abban, hogy egyedülállóak. Egy ember által jött be a bűn és egy ember által jött be a kegyelem. Egy embernek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, de egy embernek igazsága által minden emberre elhatott az élet megigazulása. Ádám egyedülvalósága végzetes, kárhozatos, Krisztus egyedülvalósága pedig nagyszerű és üdvösséges. Az Ádám engedetlensége végzetes lett, a Krisztus engedelmessége pedig üdvösséges. Megtörtént az a nagyszerű dolog, hogy Krisztus letaszította a bűnt trónjáról és oda ült a kegyelem. A bűn még megvan, de nem uralkodik többé.
            Krisztus által egy óriási fordulat állt be ennek a világnak az életében. Ádám elment, Krisztus eljött, Ádám meghalt, Krisztus feltámadott, Ádám a nyomorúság elkezdője, Krisztus az üdvösség elkezdője és bevégezője. Krisztus erősebb, mintt Ádám, ezért újjonghat Pál és ezért újjonghatunk mi is. Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik, ez igaz a személyes életünkre nézve, de a világra nézve is. Persze a bűn hatalma imponáló: ez szolgáltat anyagot a bulvárlapoknak, a TV-programoknak. A bűn feltűnő, lehet csámcsogni rajta, érdekes. Ezzel szemben Krisztus hatalma nem látványos, nem szenzációs, nem imponáló. Ezt csak a hit szemével lehet látni, ennek csak a hit örül. Mert úgyanúgy lehetne egy magazint szerkeszteni a szép házasságokról, a jócselekedetekről, de ez a világot nem érdekli, nem köti le, ez csak a hívő embereket érdekli. De a hit mindenek ellenére hiszi, hogy Krisztus az erősebb, mint a bn. És bár a hitetlen világ számára ez láthatatlan, de mégis valóságos. A hívők élete mutatja, hogy a kegyelemnek ereje van, hogy a kegyelem munkálkodik az életünkben.
            Pál a megigazulás utáni életünk szemléltetésére egy képet használ, és azt mondja, hogy ez a kép minket ábrázol, felszólít, hogy higgyünk benne és legyünk is azzá, amit ez a kép mutat. Ennek a képnek a felirata: úgy tekintsétek ti is magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Az apostol abban akar segíteni, hogy tisztába jöjjünk új helyzetünkkel, kegyelmi állapotunk valóságával. Pál most egy képet rajzol a keresztyén ember életéről. Úgy tekintsétek magatokat, azt gondoljátok magatokról. Mert mi egészen másnak tartjuk magunkat, mint amit itt Pál mond. Mit mond Pál?  Azt, hogy meghaltunk a bűnnek. Merjük ezt elhinni, akármilyen optimistának, idealisztikusnak is tűnik. Merjétek hinni, hogy én igenis ez vagyok, mert ezt a képet nem én festettem magamról, nem én találtam ki, hanem Krisztus tett ilyenné, Isten most már ilyennek lát engem.
            De miért mondja ezt el Pál? Ő egy képzeletbeli vitázóval beszélget, aki szüntelen keresztkérdéseket tesz fel neki. Ez a képzeletbeli vitázó azt mondja: Pál, te azt állítod, hogy az ember hit által igazul meg, cselekedetek nélkül. Azt mondod, hogy meg vagy váltva és békességed van Istennel. De pedagógiailag ez egy veszélyes üzenet. Mert az ember általában csak azt szokta megbecsülni, amiért keményen megdolgozott, amiért megszenvedett. Amit csak úgy ajándékba megkapott, azt nem igazán becsüli meg. De a megigazulásnál Isten fittyet hány minden pedagógiára és tiszta ingyen adja nekünk a kegyelmet. El tudjuk-e mi fogadni ezt a lélegzetelállító ajándékot? Nem leszünk-e olyanok, mint az elkényeztetett gyermek, aki minél többet kap, annál szemtelenebbé és hálátlanabbá válik? Ha Pál azt mondja, hogy ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább kiárad, akkor valóban azt a következtetést lehetne levonni, hogy akkor maradjunk meg nyugodtan a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen. Vétkezzünk minél többet, hogy így adjunk alkalmat Istennek a kegyelem, a bocsánat gyakorlására.
            Pál ennek a képzeletbeli vitázónak azt mondja: szó se lehet róla. A megkegyelmezett ember nem ezt teszi. De akkor mit tesz és milyen ő? Nyilván, mi annak örülnénk legjobban, ha Pál azt mondhatná: a kegyelmet nyert ember többé már nem vétkezik. Többé már nem vétkezni, ez minden hívő ember hőn óhajtott  vágya. De sajnos ilyen nincs. Sem az nem igaz, hogy a kegyelmet nyert ember folyamatosan vétkezik, sem az nem, hogy egyáltalán nem vétkezik. Akkor mi az igaz? Van egy harmadik lehetőség. Pál itt ezt rajzolja meg. Ez egy különös kép, mert ezen két személy látható. Az egyik személy én vagyok, a másik pedig Krisztus. Pál azt mondja: a kegyelmet nyert ember már soha nincs egyedül. Mindig vele van Krisztus. A kegyelmet nyert ember elveszítette önállóságát, teljes függőségbe került Krisztussal. A kegyelmet nyert ember Krisztusban levő ember. A Krisztusban levő ember meghalt a bűnnek. A Krisztusban levő emberrel  az történik, mint amikor egy fortyogó szurokba bedobunk egy darab szalonnát. A forró szurok azonnal megolvasztja és elpárologtatja a szalonnát. Az édesapám gyülekeztéből egy ífjú egy ilyen aszfaltkészítő állomáson dolgozott, valószínű ittas lehetett, éjjel már forralta az aszfaltot, hogy reggelre legyen kész, de belesett s reggelre csak egy pici zsírfolt volt az aszfaltban, nem tudták eltemetni sem. A megigazult ember élete nem marad a régi. Ott a kegyelem elkezdi olvasztani és megemészteni a bűnt, mint a szurok a zsírt.
            Nos, a keresztyén ember ebbe a helyzetbe kerül bele, már a keresztéggel. A keresztséggel megkezdődik a harc a megtisztulásért, a bűn megöldökléséért. Tudjuk azt, hogy az első keresztyének a keresztelést bemerítésként végezték és ez azt jelképezte, hogy a régi ember bele kell fulladjon a vízbe, ami pedig kijön a vízből, az már valami egészen új. Ezt nevezi Pál így: Krisztussal együtt meghalni, eltemettetni, feltámadni. Tehát ott a golgotai kereszten az én ó-emberem meghalt Krisztussal, eltemettetettt Arimáthiai József sírjába és húsvét hajnalán feltámadott.
            Miután ezt a képet Pál megrajzolja, még két parancsot is ad.
            1.Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben. Ahogy a halál már nem tudott uralkodni Krisztuson, úgy nem tud a bűn uralkodni a hívő emberen, még akkor sem, ha ott marad az életében.
            2. Ne adjátok oda tagjaitokat a gonoszság fegyvereiként a bűnnek, hanem adjátok oda magatokat Istennek. Ahol fegyverről van szó, ott harc is van. Egy ádáz harc kezdődik a régi bűnös, és az új, kegyelmet nyert ember között. És ez a harc már nem kilátástalan. Mert ott van velünk Krisztus, Ő harcol velünk, Ő ad győzelmet.
            De ez a harc nem könnyű. Egy olyan képpel próbálom szemléltetni, amit jól ismerek, a börtön világából. Egy időben szerda délben jártam be a börtönbe és épp az volt a szabadulási nap. Különös volt végignézni a szabaduló rabok arcán Sokakon ott volt a nagy öröm, de mások arcán inkább félelem, aggodalom látszott: hogyan tovább? Mi lesz velem, amikor kilépek a börtön ajtaján : A szabadult rabnak a szívében ott van a félelem, jaj nehogy visszaessek. A múlt most már el van rendezve, azért megbűnhödtem, a múlttal már nincs úgymond baj, de mi lesz a jövővel? Nem fogom-e újra áthágni a törvényeket s akkor újra letartóztatnak, újra börtönbe kerülök s kezdődik minden előlről? Ha így lesz, akkor talán jobb lenne a börtönben maradni. De ezt jól ismerik a szenvedélyből szabadultak is, ők is sokat tudnak mesélni a visszaesés nyomorúságáról.
            De pont így van ez a megigazult ember életében is, a megtért ember életében is. Nem fogok-e visszaesni a bűnbe? Nos, Pál válaszol erre a kérdésre. A Pál válasza lélegzetelállítóan merész. Azt mondja: ti már nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt vagytok. A ti életeteket már nem a törvény irányítja, hanem a kegyelem.
            Képzeletbeli vitázó erre azt mondja: Pál, te nem méssz ezzel megint túl messzire? Nem lesz ebből egy nagy káosz, egy nagy bizonytalanság? Hogy merészeled a kegyelmet a törvény helyébe tenni? Képes lesz-e a kegyelem annyit elvégezni, amennyit a törvény elvégzett? Meg tud-e védeni a kegyelem a bűntől? Mert a törvény legalább egy elriasztó kerítés volt, ami mégis csak valamelyes védelmet nyújtott. Nem lesz ezzel is úgy, hogy a régit lecseréljük egy újjal és a végén kiderül, hogy a régi jobb volt, mint az új? Vajon a kegyelem elégséges a bűn elleni harcra?
            Pál megpróbálja nagyon emberi módon megmagyarázni ezt a kérdést. Emberi módon szólok a ti testetek erőtlensége miatt. Pál azt mondja, hogy a kegyelem, ami minket megígazított az paradox módon szintén parancsoló úr lesz az életünkben.Tulajdonképpen egy uralomváltás, egy főnökváltás történik az életünkben Pál a kegyelmet úgy tapasztalta meg, ami lekötelezi az embert. Mi erről keveset beszélünk. Bonhoeffer mártír lelkész írt egy tanulmányt az olcsó és a drága kegyelemről, és ebben drámai módon írja le, hogy mi a drága kegyelmből olcsó kegyelmet csináltunk. Pál nem győzi hangsúlyozni, hogy a megigazulás, a megtérés egy uralomváltás az életünkben Ti már nem a bűn uralma alatt vagytok, hanem a kegyelem uralma alatt. Ez nem egy érzelmi dolog, hanem egy akarati kérdés, döntés. Eddig ti tagjaitokat a bűnnek szántátok oda, de mostantól fogva Istennek akartok szolgálni. A ti életetekben egy új korszak kezdődött, a megszentelődés korszaka. A szent szóval nekünk megint bajunk van, mert vagy azt mondjuk, hogy szentek a katólikusoknál vannak, mi nem vagyunk szentek, vagy pedig a szenteskedésre, a képmutatásra gondolunk és mi azok sem akarunk lenni. A megszentelődés nem más, mint szoros közösségben élni Krisztussal. Ennnek Krisztus áll a középpntjában, tőle indul ki. Mi belekerülünk Krisztus hatókörébe.
            Hallottam egy szép történetet, ami az ötvenes években történt Svájcban. Egy falu lakossága elhatározta, hogy a helység bejáratához egy keresztet állíttat, egy feszületet. Azt is eldöntötték, hogy ezzel a munkával a falu egyetlen asztalosmesterét bízzák meg, aki távolról sem a szentségéről volt híres, hanem italozásáról, cifra káromkodásairól, s arról,  hogy ahol csak lehetett becsapta a klienseit. A feszület gyorsan elkészült, de a püspök, aki a feszületett fel kellett volna szentelje beteg lett s így a feszület hetekig ott maradt a mester műhelyében, annak egyik sarkában. És ekkor egy különös dolog történt. Az asztalos elkezdett megváltozni. Már nem járt a kocsmába, nem káromkodott és nem csapta be a klienseit. S az egész műhelyben megváltozott a légkör. A felesége is nagyon csodálkozott és mindenki észrevette a változást a mester életében, amit a feszületen függő Krisztus véghezvitt. De ha egy halott feszület ilyen változást tudott hozni ennek az embernek az életében, mit tud elvégezni az élő Krisztus?
            Ezt jelenti a hatalomváltás. A rómaiak nagyon jól ismerték ezt, hiszen a császárok elég gyakran váltották egymást. Mivel a császárnak a szenátusban s más helyeken szobra is volt, a derék rómiak azt tették, hogy a fejet lefűrészelték és a megmaradt törzsre egy új fejet helyeztek, az új császár fejéről készültet, ezt persze olyan tökéletesen elvégezték, hogy csak az alapos szemlélő láthatta azt. A törzs maradt, a fej kicserélődött.
            Annál a hatalomváltásnál azonban, ami a keresztyén ember életében történik, szintén maradnak a tagok, de a szív cserélődik ki. Egy új irányító központot kap a test s ez maga Krisztus.
            De mi történik az ó-emberünkkel, ő olyan könnyen feladja, mi történik a Sátánnal, aki eddig uralta az életünket, olyan könnyen lemond rólunk? Nem, hanem egy ádáz harc bontakozik ki az ó és az új-ember között, Krisztus és a Sátán között az életünkben. A menny és a pokol erői csapnak össze bennünk. Erről a harcról szól a Római levél 7-ik fejezete. Ennek a végén elhangzik egy kétségbeesett kiáltás: Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak eme testéből, s majd elhangzik egy diadalmas újjongás: hála legyen Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ez a kettő ott van és mindvégig ott lesz a hívő ember életében.A keresztyén életet csak az érti, aki mind a kettőt megjárta. Pál apostol megjárta a pokoltól mennyig vezető utat, gyertek járjuk be mi is ezt vele. Érdemes vele együtt sóhajtozni, szenvedni, együtt újjongani. Ebben a fejezetben is arról van szó, hogy mi van a megigazulás után? A kérdés, hogy kiállja-e a hit a kísértések szakítópróbáját? S persze most egészen személyesen kell feltenni a kérdést: mi lesz az én hitemmel, s a te hiteddel a próbák között? Pál kiállotta a próbát, ezért van benne ez a fejezet a Bibliában, hogy segítsen nekünk is a harcban. Pál ezt azért írta le, hogy mi is kiállhassuk a próbát. Azért írta le, hogy mi is eljussunk az „óh, én nyomorúlt ember” kiáltásától a „hála legyen az Istennek” újjongásáig.
            Ennek a fejezetnek is az a kérdése, hogy elégséges lesz-e a kegyelem a hitben való megállásra? Jobb lesz-e a kegyelem alatti élet, mint pl. a törvény alatti élet? Pál erre egy házasságjogból vett képpel válaszol. Azt mondja: az egyik fél halála megszünteti a házasságot, véget vet annak. Ha az egyik házastárs meghal, a másik szabaddá válik arra, hogy egy új házasságot kössön. Ami edig súlyos bűnnek számított volna, az most már nem számít bűnnek. Nos, Pál azt mondja, hogy valami ilyesmi történt a mi életünkben is. Krisztus meghalt és feltámadott, így mi szabadok lettünk a törvénytől, és  Krisztussal köthetünk „házasságot”, szabaddá lettünk a kegyelem uralma számára. Mi örülhetünk ennek a második „házasságnak” s bízhatunk új társunkban.
            De ezután megint jön a képzeletbeli vitázó kérdése, aki azt kérdezi: eszerint a törvény valami rossz dolog volt? Hát nem Isten adta a törvényt? Ebben igazad van, mondja Pál, valóban Isten adta a törvényt, és minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről száll alá. A törvény szent, a parancsolat szent, igaz és jó. A törvénnyel nincs semmi baj. A baj velünk van, mert bennünk van a bűn, s mi nem vagyunk szentek, igazak és jók, hanem bűnösök, gonoszok, ravaszok. A baj csak abban van, hogy a törvény nem tudja legyőzni a bennünk levő bűnt, hanem az attól még rosszabb lesz. Úgy lehet ezt elképzelni, mint egy vadállatot, ami télen alszik, de mihelyst a tavasz eljön, felébred és vérengzésbe kezd. A törvénnyel csak az a baj, hogy nem tud megváltani, nem tud megszabadítani minket. Ezért volt szükség a Megváltóra. És a tudás, s a műveltség, az értelem, a kúltúra se tudja megváltani az embert. Ha volt értelmes, művelt, tudós és kúltúrált nép, akkor az a német nép volt, és mire volt képes a második világháborúban? A törvény és minden más is csak egy dologra képes: hogy oda űzzön minket, ahol felkiáltunk: óh, én nyomorúlt ember!
            Minket csak az tudott megváltani, hogy Krisztus testben eljött értünk. Krisztus nélkül mi csak annyira visszük, amiről Pál így mondja: nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök. Miért? Azért, mert bennem lakozik a bűn. S a bűn először csak bekérezkedik, de utána már ő parancsol. Pál azt mondja: tudom is és akarom is a jót és mégis a bűnt cselekszem. Pálról sokan leszedik a keresztvizet, hogy ő azt tanítja, hogy az emberben nincsen semmi jó. Mert hát az emberben mégis csak van egy csomó jóindulat s ez nekünk legyen elég, mi ennél többre úgy sem visszük. De a kegyelem többet akar, azt akarja, hogy eljussunk az újjongásig: de hála legyen az Istennek. Pál azt mondja el, hogy a kegyelmet nyert ember életében két törvény van. Az egyik törvény a lelkében, a belső emberében van, ezen embere szerint ő gyönyörködik a jóban, gyönyörködik Isten törvényében. De az ő testében van egy másik törvény, amelyik épp fordítva, a bűnben gyönyörködik és ez a bűn törvénye. Ez a kettő ott van, ott marad és ez a kettő állandóan ütközik egymással. Valahogy úgy, ahogy mi gyerekkorunkban egy kegyetlen játékot űztünk a cserebogarakkal. Két cserebogár lábát összeszúrtuk egy biztosítótűvel és feldobtuk őket és élveztük azt, hogy a kettő ellentétes irányba akart repülni. Ez egy kegyetlen gyerekjáték volt, de a kegyelmet nyert embernek ez  kegyetlen valóság az életében. Gyönyörködés lélek szerint és a bűn a testben ez a kettő össze van kötve és állandó harcban van egymással. A pokol és a menny is ott van bennünk. Mind a két kiáltás ott van és ezek a kiáltások végigkísérik életünket.
            Dehát ez rettenetes mondhatná valaki, ez maga a pokol!  De a megigazult ember tudja, hogy ez maga a menny és az üdvösség. Jól van ez így, hogy mind a kettőt érezzük, Pál is érezte mindkettőt élete végéig.
            Mi lelkipáasztorok tudjuk azt, hogy a teológiában nagy vita van afölött, hogy ezt Pál melyik állapotáról írja: a damaszkuszi út előtti vagy utáni állapotáról, a megtérése előtti vagy utáni helyzetéről? A válasz egyértelmű: a damaszkuszi út utáni, a megtérése utáni helyzetéről ír itt Pál, a megigazulás utáni helyzetéről.
            Az előadás címe ez volt: megigazultunk, de hogyan tovább?  A válasz csak egy lehet: harcolva. A harc marad, a kiáltás marad, a bennem levő pokol és menny is. A harcot az dönti el, hogy kire nézek és kire hallgatok. Ha magamra nézek, ha magamra hallgatok, akkor ez marad: óh, én nyomorúlt ember! De ha Krisztusra nézek, akkor mondhatom újjongva: hála legyen az Istennek.
            Ez a harc, a megszentelődésért való harc, addig tart, amíg meg nem dicsőülünk, amíg be nem lépünk az Isten országába. Ott már elcsitul a kétségbeesett kiáltás: óh, én nyomorúlt ember, s marad az újjongás: hála legyen az Istennek, aki diadalt adott nekünk.

2017. december 6., szerda

Tanulságos igék Esdrásról 8

Text. „Ezért tegyetek vallást az Úr előtt, a ti atyáitok Istene előtt, és cselekedjetek az ő akarata szerint.” (Esd.10,11

            Nem szavakat akarunk hallani, hanem tetteket szeretnénk látni. Ez itt ebben a fejezetben is hangsúlyos. Esdrás Isten elé vitte népének a bűnét. És ez nem maradt következmények nélkül. Az emberek köréje gyűltek, elkezdett fájni nekik, hogy Isten parancsát megszegték.  Egyszer csak hangos sírásban törtek ki. Láthatjuk itt is, hogy Isten hogy fel tud használni egyetlen embert, hogy egy egész nép életében változást hozzon.
            De az emberek nem maradnak meg a bűnbánatnál, mert ahol bűnbánat van, ott kell következzen a bűn megtagadása és elhagyása is. Mert az egy szomorú tapasztalat, hogy sokszor csak sóhajtozunk sok minden miatt, ami a világban, a mi életünkben történik, de minden marad a régiben, semmi nem változik. De van itt egy férfi, aki feláll és azt mondja: vétkeztünk, de mégis van reménysége az Izraelnek. A helyzet komoly, de nem reménytelen. Az hangzik itt el, mint ami egy orvosi kivizsgálás után szokott: a betegség komoly, de lehet segíteni, van esélye a gyógyulásnak. 
Hát nem ezt hirdette az angyal Betlehem mezején? Hogy van öröme az egész népnek, az egész világnak, mert eljött az, aki a reménytelen helyzetben tud segíteni, a halálos betegségben tud gyógyítani. Jézus születése egyfelől azt jelenti, hogy a bűn egy nagyon komoly dolog, a bűn utálatosság az Isten szemében. Ha az Isten bűneink szerint cselekedett volna akkor végünk lenne. Ez az ige is csodálatosan hirdeti nekünk Krisztust, az egyedüli Szabadítót. Más lehetőség nincs, de ez az egyetlen út nyitva áll mindenki előtt a bűnből való szabadulásra. De Jézus születése azt is hirdeti, hogy aki ebben nem hisz, azon nem lehet segíteni.
            Ez a Sekánja, mert úgy hívták őt, nem beszél könnyelműen, hisz az ő édesapja is érintett ebben a dologban, hisz ő is pogány feleséget vett magának. És az apa a fia szavára el kell bocsássa feleségét. Az a csodálatos, hogy mindenki elfogadja a javaslatát, Esdrás, a léviták, a papok és az egész nép esküt tesznek, hogy Isten akarata szerint fognak cselekedni. Ez aztán igazi reformáció. A nép vezetői és az egész nép ott áll bűnében és szégyenében. Mindenki esküt tesz, hogy a bűnnel leszámol és Jeruzsálembe megy ezt a dolgot rendezni, az idegen feleségeket elbocsátani. Pedig épp december van, téli hónap, nem könnyű megindulni. Lehetett volna kifogást találni, hogy nem indulnak el. Mi hányszor nem megyünk el a templomba? Mert esik az eső, fúj a szél, mert épp vendég érkezett, s sorolhatnánk tovább. De ha valaki szomjas az igére, ha Isten belép valakinek az életébe, az már nem keresi a kibúvót. Akkor ott akarunk lenni az Isten népe között.
            Esdrás bűnvallásra és a bűn elhagyására szólítja fel a népet. Mindig is ez a gyógyulás útja az ember életében: megvallani és elhagyni a bűnt, engedelmeskedni Istennek. Milyen jó, hogy Istennek elmondhatjuk bűneinket. A tékozló fiú nagyon jól tudta, hogy ő elmondhatja az atyjának: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Tudta, hogy atyja meg fogja hallgatni őt.
            Ezt a történetet hallva, feltehetjük a kérdést: hát nem volt kegyetlenség ez? Elküldeni a feleségeket és gyermekeket? Hát nem maga Isten parancsolta meg, hogy a házasságot ne törjük meg, hogy Ő gyűlöli a válást? Világosan kell látnunk, hogy itt egy rendkívüli esettel van dolgunk. Nyilván ez nem egy olyan eset, ami minden időre és minden helyzetre érvényes. Az Újszövetségben Pál erre nézve már másképp rendelkezik: ha valakinek hitetlen férje vagy felesége van és az nem akar elválni tőle, akkor maradjanak együtt.
            Ennek a történetnek általános üzenete az, hogy a bűnnel radikálisan, határozottan kell szakítani. A bűnnel nem lehet játszani, azt nem szabad megtűrni az életünkben. Ezek után már csak egy kérdés van: hogyan lehet megszabadulni a bűntől? Mi erről már sokkal többet tudunk, mint Esdrás.Mi épp most Karácsonykor ünnepeljük annak születését, aki eljött ebbe a világba, aki bűnt nem ismert, de bűnné lett értünk, hogy mi az Isten igaszága legyünk benne és általa. Aki őt befogadja, az már nem élhet békességben a bűnnel, annak az élete már egy állandó harc lesz a bűn minden formája ellen. Akinek Jézus Krisztus az Ura, annak az életében már nem  bűn uralkodik, még akkor sem, ha az ottmarad mint kísértő valóság az életünkben. Jézus nagyon komoly odaszánást kér tőlünk, el egészen odáig, hogy szüleinket, testvéreinket se szerethetjük jobban nála, el egészen odáig, hogy ha a szemünk megbotránkoztat és bűnbe visz, vájjuk ki s ha a kezünk vinne bűnre akkor vágjuk le azt.
            De ha ezt meg tudjuk tenni, akkor csodálatos öröm és békesség költözik a szívünkbe. Nincs a világnak, a bűnnek az a gyönyörűsége, ami ezzel felérne, ami ezt túlszárnyalná.Tapasztaljuk meg ezt mi is.


Javasolt cím:Szabadulás bűnből                                          Lőrincz István 

Tanulságos igék Esdrásról 7

Text.”Ó Uram, vétkesek vagyunk előtted, nem állhatunk meg színed előtt:” (Esd.9,15)

            Nehéz és fáradságos utazás után Esdrás megérkezik Jeruzsálembe. De erre a megérkezésre egy sötét árny borul. Esdrás gyászol. De miért? Hát nem kellene hálásnak lennie? Hisz itt vannak, az Úr megőrizte őket. De Esdrás mégis szomorú. Miért szomorkodik ennyire Esdrás? Hát azért, mert a visszatértek házasságot kötöttek azokkal a telepesekkel, akiket a fogság idején a hódítók ide betelepítettek. Azért szomorkodik, mert a szövetség gyermekei pogányokkal szövetkeztek  Ez emberileg érthető is. Hisz több férfi tért haza, mint nő. A férfiak túlarányban voltak. És ha nem voltak izraelita lányok, akkor a visszatért fiúk pogány lányokat vettek feleségül. Elvégre : szükség törvényt bont.
            Ez érthető és mégsem mentegethető. Mert ezzel Isten parancsát hágták át. Az Úr mindig is megtiltotta népének, hogy pogány népekkel keveredjen. De ez most megtörtént. De hát miért volt ez olyan nagy baj? Azért, mert a pogány feleségek belevitték férjeiket a bálványimádásba. És ezzel a múltban is ezer baj volt. Hát nem a pogány asszonyok forgatták el a Salamon szívét is, hogy általuk a bálványokat kezdte imádni? Hát nem Jézabel vezette be a Baál kultuszt Izraelben?
            Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy hivő fiatal elkezd egy hitetlennel barátkozni, nem az történik, hogy a hitetlen fél hívővé lesz, hanem épp a fordítottja: a hivő fél távolodik el Istentől a hitetlen barát vagy barátnő által. Hány ilyen ifjút veszítettünk már el a gyülekezeteinkben!
            Sajnos, hogy ebben a dologban a nép vezetői is rossz példát mutattak. Ők jártak elől ebben a tévedésben. Ha a vezetők ezt teszik, akkkor mit lehet várni az egyszerű néptől? Esdrást teljesen kiborítja ennek a dolognak a híre. Ő nem mondja azt, hogy ez nem olyan rossz dolog, s azt sem, hogy ő megérti ezt a dolgot. Nem, hanem azt mondja, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni. Ő meg van döbbenve. S a keleti szokás szerint gyászba öltözik. Tépi a haját, megszaggatja ruháit. De hát miért kell ebből olyan nagy dolgot csinálni? Na, persze akkor Jeruzsálemben lehet, hogy így kellett tenni, de azért ma már másképp állnak a dolgok, mondhatná valaki.
            Legyünk nagyon óvatosak ebben. Mert nagy baj az, amikor az egyház elegyedik a világgal. Mert nem ezt éljük át ma is? Hogy sokan azon munkálkodnak, hogy az egyház és világ közötti határ teljesen elmosódjon? Hogy az egyház a világ minden bűnére és istentelenségére igent, sőt sokszor áldást mondjon? Ezért nagyon komolyan meg kell vizsgálnunk magunkat : hogy áll a helyzet a mi életünkben? Nem úgy beszélünk-e ahogy a világ beszél, nem úgy gondolkodunk-e ahogy a világ gondolkodik, és nem úgy cselekszünk-e ahogy a világ cselekszik? Nincsenek-e olyan dolgok az életünkben, amiket régebb nem tettünk, most pedig szokásunkká vált? Hány keresztyén ember vette át a szóhasználatot: imádom ezt vagy azt, az unokámat, a töltött káposztát vagy ezt a slágert?
            Esdrás példát ad abban, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nem nézi le őket, nem veti meg őket, nem tartja magát jobbnak náluk, hanem magára veszi bűnüket és gyászol felettük. Erre az emberek összegyűlnek körülötte, s egyre nagyobb lesz a gyülekezők száma. Mind olyan emberek, akik szomorúak ezen állapotok miatt. Esdrás mozdulatlanul ül, s a többiek pedig némán állanak körülötte. A fájdalom szavakkal kifejezhetetlen.
            De egyszer csak feláll Esdrás az esti áldozás idején, amikor a bárányt feláldozzák. Ez a bárány engesztelés az aznap elkövetett bűnökért. Ő erre a pillanatra várt, hisz másképp hogy is közeledhetne a szent Istenhez. A bűnért meg kell fizetni, ezért az áldozat. Isten az áldozatért, az áldozat által tud megbocsátani népének. Nyilván, ez az áldozat is, mint az Ószövetség minden áldozata az Úr Jézus Krisztus áldozatára mutat, aki azért jött, hogy elvegye, elhordozza a világ bűnét.
            Ebben az áldozati órában Esdrás egy megrázó imádságot mond el.  Mélyen megalázva elmondja, hogy milyen mélységben van az Isten népe. Magát se vonja ki, bár ő nem vett magának pogány feleséget. Népének bűne, az ő bűne is. Milyen jó lenne, ha ez példát adhatna minden embernek. Mert a világban az van, hogy mindig a másik a hibás. Sok száz fogvatartottal beszélgettem börtönszolgálatom alatt, de mindig más volt a hibás, vagy a körülmények, de sohasem én. Így van ez a közéletben, politikában is. A mi pártunk mindig mindent jól csinál, a másik meg mindig mindent rosszul. Az egyik kormány vádolja a másikat, hogy az mindent tönkretett, lerombolt. Mennyire jellemző ez a mi világunkra. Háborús konfliktusban is , mindig a másik félre hárítják egy-egy újabb támadás felelősségét, már szinte nevetséges ez. A hívő emberek, az egyház bűne meg az, hogy sokszor Istent vádoljuk az egyház romlásáért, a magunk nyomorúságaiért és kérdezzük: hogyan engedte ezt meg Isten?
            Esdrás nem ezt teszi, hanem azt mondja: ez a mi bűnünk, ez a mi vétkünk. Jó lenne ezt a bűnvallást megtanulni és gyakorolni. Persze, erre csak a Szentlélek tud megtanítani minden ambert, amíg ő nem jön az ember szívébe, addig marad az önigazolás, a hárítás. De ha Isten Lelke munkálkodni kezd valakiben, ott már lesz bűnvallás, megtérés, ott már nem rejtegetjük a bűnt, hanem megvalljuk és szakítunk vele. Akkor meglátjuk, hogy milyen súlyos a mi bűnünk, hogy Isten mennyi jót tett velünk, milyen kegyelmes volt hozzánk, és mi ennek ellenére vétkeztünk. Mekkora kegyelem, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy halljuk az igét, hogy ismerjük Istent.
            A nagyszerű az, hogy Esdrás így szólítja meg az Urat: Ó mi Istenünk! Olyan jó tudni, hogy ő a mi Istenünk, s mi is az övéi vagyunk, így bűnösen, nyomorúlt emberként, bukdácsolva is. Ő szeret, megbocsát, akkor is, ha sokadjára kérjük, akkor is, ha már sokszor elbuktunk ugyanabban a bűnben. Persze, ahogy a Káté mondja ez a bocsánat nem tehet minket könnyelmű és gonosz emberekké. A kegyelem és bocsánat nem bátorítás a bűnre, hanem leköteleztetés egy hálás és Istennek odaszánt életre.
            Esdrás még nem láthatta Jézust, csak sejthette őt messziről. Ezért imádkozott este, amikor a bárány megáldoztatott. Tudta, hogy csak a bárány véréért, az áldozatért közeledhet Istenhez, mondhatja el imádságát. De mi már sokkal jobban tudjuk, amit Esdrás még csak sejtett, hogy mi a Bárány, a szeplőtelen Bárány véréért járulhatunk Isten királyi széke elé, hogy ott alkalmas időben segítséget, bűnbocsánatot, megújulást nyerjünk. Ezt hirdették a reformátorok, a reformáció is. A középkori egyház azt tanította, hogy a mi áldozatunk, a búcsu, adakozás, jócselekedetek, önsanyargatás azok, amik meghatják Isten szívét. Luther és a többiek pedig azt kiáltották bele a világba: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből és hit által tudunk megigazulni, de megszentelődni, megújulni is.
            De hogy lesz újulása a mi időnkben egyházunknek, népünknek? Ezt a kérdést olyan sokan feltettük ezekben a hetekben, ebben a jubileumi nagy évben. Csakis a Szent Lélek által. Kálvin János nagyon sokszor kérte a gyülekezetét, hogy imádkozzanak a Szentlélekért. Ő maga is imádkozott, annyit, hogy az ágya előtti értékes medvebőr bundán két nagy lyuk tátongott: Kálvin térdeinek a helye.
Bárcsak tudnánk mi is többet imádkozni Szentlélekért, bűnbánatért, bocsánatért, megújulásért, megszentelődésért.
           

Javasolt cím: Megújulás bűnvallás által                           Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 6

Text.”Akkor bőjtöt hirdettem ott az Ahavafolyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, hogy szerencsés utat kérjünk magunknak.”(Esd.8,21)

            Tudjuk azt, hogy a fogságból nem egyszerre tértek haza a zsidók, hanem több hullámban érkeztek. Most ismét egy újabb csapat áll készen az indulásra. Előttük már ezrek mentek haza otthonukba, szülőföldjükre. Most újabb csapat indul Esdrás vezetésével. Egy ilyen hosszú út nem volt veszélyek nélküli. Kb. ezerötszáz kilómétert kellett megtenni karavánnal, sok arany és pénz is volt náluk. Ez jó zsákmány lehet az ólálkodó rablóknak, akik mindenütt jelen vannak. Nekik pedig még fegyverük sincs, amivel megvédjék magukat, egy támadás esetén teljesen kiszolgáltatottak.
            Különös az, hogy Esdrás mégsem kér katonai kíséretet. Ahogy ő mondja, szégyellte ezt megtenni. Nem azért, mert olyan magabiztos volt, hanem azért, mert előtte bizonyságot tett a királynak arról, hogy ő mennyire bízik Istenében. Ez egy hatalmas hitvallás volt a pogány király előtt. Esdrás tudta, hogy ő és csapata Isten oltalma alatt áll. Isten kezéről beszél, ami védi, segíti őket. S ha egyik percben az ember arról beszél, hogy ennyire bízik Istenben, a másik percben nem kérhet katonai kíséretet, fegyveres védelmet. Ezt azt jelentené: mi bízunk Istenben, de azért a fegyverek is jól fognának. Azért a hit nem mindig azt jelenti, hogy ne éljünk azokkal az eszközökkel, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát. Ha valaki beteg, nem kell azt mondja: az Úr engem meggyógyít, én nem megyek orvoshoz és nem veszem be a felírt gyógyszert.
            Itt azonban egy kivételes esettel van dolgunk. Esdrás bizonyságot tett a királynak az ő Istenbe vetett feltétlen bizalmáról s most a királynek ezt bizonyítani is kell. De a hitvallás és a hitből való cselekedet között mindig ott kell legyen az imádság. Ezért Esdrás az Ahava folyó mellett egy bőjt és imanapot hirdet meg. Itt bőjtölve imádkoznak szerencsés utazásért.
Magukat megalázva közelednek Istenhez, hisz ez az egyetlen magatartás, amivel a bűnös ember a szent Istenhez közeledhet. A magalázás mindig bűnvallást, méltatlan voltunk megalázását jelenti. Az alázat annak a megvallását is jelenti, hogy mi teljességgel Istentől függünk, rá vagyunk utalva, nélküle egyetlen lépést se tudunk tenni. Ha Ő nem jön velünk, nem jár előttünk, akkor el vagyunk veszve.
            Talán azt mondja valaki: ez olyan rég volt most más a helyzet, nekünk nem kell hoszú útra indulni. De erre a három dologra: az alázatra, a bűnvallásra és Istentől való teljs függőségünk megvallására mindig szükségünk van. Ezt nem embereknek, emberek előtt kell megvallalni, megláttatni, hanem Isten előtt. Mert a mi egész életünk Isten előtt van. Ő mindent lát és mindent tud, ami az életünkben történik.
De odaállhat-e Esdrás, odaállhat-e a bűnös ember a hatalmas és szent Isten orcája elé? Igen, mert Ő a mi Istenünk, aki szövetséget kötött velünk, aki Krisztusban Atyánkká lett. Ezt az Ahava folyó partján még csak sejthették, de mi Golgota után már bizonyosan tudhatjuk. Ott a Krisztus vére megpecsételte az új szövetséget, ami most már örökre megáll. Mi Krisztusért és Krisztus által járulhatunk a kegyelem királyi szke elé, ahogy azt a Zsidókhoz írt levél mondja. Krisztus maga az, aki hív minket, bátorít minket, hogy menjünk általa az Atyhoz.
            Esdrás egy kéréssel jön Isten elé, mert hiszi, hogy Isten meghallgatja őt. Ez a hit. Egy hitetlen ember azt mondaná: kár a benzinért, az ima úgy sem segít, úgysem változtat meg semmit. De a hit azt mondja: a mi Istenünk egy imádságot meghallgató Isten. Esdrás szerencsés utat kér, biztonságos utat, hogy a rablóbandák maradjanak távol tőlük, egy olyan utat, amin megtapasztalhatják Isten oltalmát, megőrző kegyelmét. Ne gondoljuk, hogy a mi életutunk nincs telve veszéllyel. Ha nem is rablóbandák, de annyi kísértés, bűn, szenvedély leselkedik ránk, hogy elbukjunk, hogy elessünk, hogy ne érkezzünk meg az örök célba. Hány olyan embert látunk ezen az úton, akiket a bűn, káros szenvedélyek kifosztottak, akik hit és reménység nélkül járják az életük útját. Pedig van egy jó, egyenes és biztonságos út, annak az útja, aki magáról mondta: én vagyok az út. Aki engem nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ezen az úton kivül nincs más, ami az életre, az üdvösségre vezetne. Ő maga kérlel, hogy járjunk ezen az úton, amin még a bolond se téved el, ahogy azt a próféta mondja.
            Esdrás nem csak magára gondol, hanem a gyermekekre is, akik ott vannak az utazó seregben. Az ő számukra még nehezebb és fárasztóbb az út. Nekik még inkább szükségük van Isten védelmező kezére. Gondoljunk itt a mi gyermekeinkre unokáinkra. Ők még az életút elején vannak. A mi utunk nem volt könnyű, de az ő útjuk még nehezebb lesz. Ma annyi féle út csábít és hivogat, hogy azokon járjunk és ezek az útak nagyon vonzóak, kívánatosak gyermekeink, fiataljaink számára. Mennyit kell imádkozni gyermekeinkért, az ífjabb nemzedékekért. Hogy ők is találják meg az igazi utat a sok közül.
            Esdrás ezen felül még a javaik, kincseik megőriztetéséért is imádkozik, hogy az Úr őrködjön vagyonuk, mindennapi dolgaik felett is. Milyen jó nekünk tudni azt, hogy a mi hétköznapi dolgaink, ügyeink is ott vannak Isten gondviselő szeretetében. Isten nem túl nagy ahhoz, hogy a mi kis dolgainkkal foglalkozzon. Nekünk a kis dolgokban is szükségünk van Istenre, mert sokszor a nagy dolgokban helytállunk, a kis dolgokban pedig elbukunk. Ez az imádság arra biztat bennünket, hogy mindent vigyünk az Úr elé: családunkat, munkánkat, szabad időnket, szórakozásunkat.
            Esdrás az ima után várja az áldást és az meg is érkezik. Nem szégyenül meg az imádságában, nem csalódik Istenében. Ő mert egyedül benne bízni, mindenben rá hagyatkozni. És az Úr megmutatja hatalmát, megbizonyítja megőrző kegyelmét, gondviselő szeretetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás, hogy nem lesz harc, nem lesz küzdelem, nem lesz ellenség, nem lesz bukás. Lehetnek olyan pillanatok az úton, amikor már-már azt gondoljuk, hogy sohasem érünk el a célba.
            De ők mégis megérkeznek. Egyről se olvassuk, akik elindulnak Babilonból, hogy útközben elveszett, elpusztult volna. Mind eljutnak a célba, mind eljutnak Jeruzsálembe. Mert ez a végső cél. A Jelenések könyve s maga a Biblia a mennyei Jeruzsálem képével fejeződik be, ahova megérkeznek a gyülekezet tagjai. Mekkora öröm, milyen újjongás lesz majd ott ajkunkon, hogy megérkezhettünk, hogy bejuthattunk Isten országába. Mekkora öröm lesz, mert nagyon is tudatában leszünk annak, hogy mi mind a magunk útját jártuk, mi mind a bűn útjára tértünk, de az ő kegyelme elért minket, visszavezetett az igazi útra és megtartott bennünket azon. Az ő keze volt rajtunk, felettünk, másképp sohasem érkezhettünk volna meg a célba.
            De most még nem vagyunk ott. Még útban vagyunk a végső cél felé. Most még ezernyi veszély leselkedik ránk. Most még szüntelen kell énekelnünk a zsoltár szavával:
„Utaid Uram, mutsd meg, hogy el ne tévelyedjem,
Te ösvényedre taníts meg, melyen intézd menésem,
És vezérelj engemet a te szent igaz igédben,
Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten.”


Javasolt cím: Imádkozva járni az úton                            Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 5

Text:”  Mert Esdrás erős  szívvel törekedett arra, hogy kutassa és megcselekedje az Úrnak törvényét és tanítsa Izraelben a rendelkezéseket és végzéseket.” (Esd.7,10)

            A „tanulás” szónak a gyeremekek körében nincs nagy népszerűsége Annyit kell tanulni, mondogatják. És ez valóban így van, sokat kell tanulni. Hisz egy munkahelyet se tud kapni az ember, ha nincs megfelelő képesítése abban a szakmában. Fel kell mutatni a diplomát, ami igazolja, hogy az illető átmenő jegyekkel elvégezte az iskoláit.
            Az Isten országában sincs ez másképp. Ott is sokat kell tanulni. Az igét, az evangéliumot is tanulni kell, gyakorolni magunkat az apostolok tudományában. És ennek a tanulásnak nincs vége. Nem csak a jó pap tanul holtig, hanem Isten mindegyik gyermeke is. A Káté erre azt feleli, hogy mi mindenek előtt három dolgot kell megtanulnunk és tudnunk: először, hogy milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, másodszor, hogy mimódon váltatunk meg minden bűnünktől és nyomorúságunktól, harmadszor pedig, hogy milyen hálaadással tartozunk Istennek e megváltásért.
            Mi magunktól nem igen akarjuk ezt megtanulni, nincs is kedvünk hozzá, meg úgy gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk. Az ilyen embert nem lehet tanítani. Csak, akinek tudásszomja van, csak aki vágyik a tanulásra, azt lehet tanítani. S ha valaki már eljutott odáig, hogy tanulni akar, akkor szüksége van egy tanítóra, akinek ismeretei vannak és képes is arra, hogy ezeket az ismereteket másoknak átadja. Nos, ilyen tanítót kap a hazatért nép Esdrás személyében.
            Itt találkozunk először a nevével. Ezzel egy új szakasz kezdődik a történetben. A templom újjáépítése, ami egy időre megszakadt, most befejeződött. A templom fel van szentelve, az első páskaünnepet megünnepelték. De a hazatért népről kiderül, hogy teljességgel el van idegenedve az Istentől. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz évtizedekig éltek olyan népek között, akik bálványokat szolgáltak.Ezen a területen nagy üresség tátong s most Isten gondoskodik arról, hogy ez az üresség betöltessék. Erre nem a nép vágyik, ők nem kértek egy tanítót, de az Úr mégis gondoskodik erről. Esdrás szívébe beoltotta a szent vágyat, hogy azzal az ismerettel, amivel rendelkezik, szolgálja népét.
            Az első, amit Esdrásról megtudunk, az a családfája, származása. Miért van ez olyan pontosan feljegyezve? Azért, hogy lássák, hogy ő egy papi családból származik. Hisz a papok szent kötelessége volt, hogy a népet Isten törvényére tanítsák. Fontos ez ma nekünk is, hisz manapság a tisztségnek már nincs becsülete. Sok ember azt mondja, hogy ő a pap magyarázata nélkül is jól megérti a Bibliát, őt senki se tanítsa. Pedig ez nem így van. A Bibliában sok olyan dolog van, aminek megértéséhez képzettség, felkészültség is kell. Nem véletlenül tanulnak a lelkipásztorok hat éven át a Teológián. Becsüljük meg őket, fogadjuk el őket Istentől rendelt tanítókként.
            Esdrás tehát ismeri az írásokat, ismeri a törvényt, amit az Úr Mózes által adott. Valószínű, hogy a fogság ideje alatt már nagyon buzgón és szorgalmasan tanulmányozta ezeket, készült a szolgálatára. Így lett alkalmas eszköz Isten kezében a nép tanítására. Persze, Esdrás is előkép, aki előre mutat a mi legfőbb Prófétánkra és Tanítónkra, aki nem Babilonból, hanem a mennyből jött közénk, hogy tanítson minket. Az ő szíve is tele volt vágyakozással, hogy szeretett Atyja akaratát cselekedje és azt nekünk is megtanítsa Az ő szavában erő és hatalom volt, ezt még ellenségei is el kellett ismerjék. Nekünk szükségünk van az ő tanítására, ezért ott kell legyünk a gyülekezetben, az istentiszteleten és más alkalmakon, ahol Jézus tanítása hangzik.
            Esdrás egy írástudó. Ennek a névnek nincs a legjobb hangzása a mi fülünkben. Hisz mi ezt a szót hallva mindig a Jézus korában élt írástudókra gondolunk, akiket a Biblia mindig együtt említ a farizeusokkal. Velük az volt a baj, hogy ők ismerték ugyan jól a törvényt, de nem szerették azt az Istent, aki a törvényt adta, és azokat sem, akiket tanítottak. Őket az ismeret felfuvalkodottá tette, és az ismeret szeretet nélkül sokszor csak rombol és nem épít. Az is volt még a baj ezekkel az írástudókkal, hogy ők csak tanították a törvényt, de nem cselekedték, nem volt hiteles életük, szakadék tátongott aközött, amit mondtak és cselekedtek. Esdrásnak a törvény nem csak a fejében, hanem a szívében van. És ez az igazi. De erre csak az tesz késszé bennünket, aki a törvényt teljesen és tökéletesen betöltötte, aki egyetlen egyszer azt át nem hágta. Aki őt követi, az szívvel fogja cselekedni a törvényt, nem szolgai félelemmel, hogy nehogy megbűntessék, hanem hálából, mert nem tehet másként.
            Esdrás sok tudást gyűjtött össze és azt nem akarja a maga számára megtartani. Ő tanítja Izraelnek a rendelkezéseket és végzéseket. Ezeket Isten mind szeretetből adta, nem azért, hogy korlátozza szabadságukat, hanem azért, hogy védelmezze őket a bűntől, a rossztól. Jézus a Hegyi Beszédben mondja el a törvény igazi lényegét, hogy ez nem más, mint a szeretet, Isten és a felebarát szeretete. Jézus erre tette fel az életét. Naponta ott volt a templomban, hogy tanítsa az embereket.Ugyanakkor tökéletesen engedelmeskedett a törvénynek, betöltötte azt. Figyelmezetette az embereket, hogy ha az  igazságuk, kegyességük nem több annál, amit az írástudók és farizeusok képviselnek, nem mehetnek be az Isten országába. De mi volt a baj ezekkel az emberekkel, hisz olyan sokat tudtak, ismerték a törvény minden porcikáját? Mi volt a baj velük, miért mondja azt Jézus, hogy nekünk több kell, mint ami nekik volt? És mi az a több és hogyan juthatunk mi ahhoz? Ezt csak Jézus Krisztus tudja megadni nekünk. Az ő iskolájába kell nekünk beiratkozni. Mert nekünk végső soron nem csak tanításra, hanem bocsánatra van szükségünk. Mert mi mindnyájan súlyosan vétkeztünk Isten törvénye ellen, azoknak csak egyikét is soha meg nem tartottuk, mondja a Káté. Ő kell megajándékozzon a bocsánattal és ő kell azt a romlott szívet elvegye tőlünk, amelyik csak vétkezni tud Isten törvénye ellen, és ő kell adja nekünk azt az új szivet, amelyik már gyönyörködik Isten törvényében, akarata cselekvésében. Így tud minket Isten igazaknak látni, úgy mintha semmi bűnünk nem lett volna és semmi bűnt nem tettünk volna, hogy ismét csak a Kátét idézzem.
            De akkor mi a szerepe Isten törvényének a mi életünkben, a Krisztusban bocsánatot nyert bűnösnek az életében? Az ilyen ember számára a törvény a hitben való élet, az új élet szabálya, mértéke, normája lesz. Abból látom meg, hogy mi az Isten akarata, amit aztán én hálából, az ő ereje és kegyelme által megcselekedhetek. Persze nem fog ez olyan „flottul”, zökkenőmentesen menni az életünkben. Ahogy holland testvéreink mondogatni szokták: eleséssel és felkeléssel megy ez. De mégis ott lesz szívünkben a vágy és elkezdünk, ahogy szintén a Káténk mondja Istennek nem csak némely , hanem minden parancsolata szerint élni.
            Amíg élünk, mindig tanulunk. Erre adtak példát a reformátorok is. Ahol a reformáció teret nyert, ott mindenütt iskolákat alapítottak, hogy az újabb nemzedékek Isten imeretében nőjjenek fel. Nem véletlenül harcoltunk az elmúlt években annyit azért, hogy elvett iskoláinkat visszakaphassuk és hogy azokban a rendeléseket és végzéseket taníthassuk. Adjon Isten ma is Esdrásokat az ő egyházának, akik erős szívvel törekdnek arra, hogy Isten népét tanítsák. Mi pedig legyünk jó tanulók az Úr iskolájában.


Javasolt cím: Esdrás, az írástudó                                          Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 4

Text.: „Nem építhettek velünk együtt templomot Istenünknek, hanem mi magunk fogjuk azt megépíteni az Úrnak.  Akkor félbeszakadt az Úr házának építése.”(Esd.4,3.24)

            Kényszerű munkamegszakítás. Sztrájk. Olyan szavak ezek, amiket manapság igen gyakran hallunk. Legtöbbször nagyobb bérért, a munkakörülmények javításáért, emberségesebb bánásmódért szokott történni. Van amikor csak néhány óráig, néha azonban hetekig tarthat. Ha a közlekedésben dolgozók szakítják meg a munkát egy egész ország lebénulhat, nagyon kellemetlen dolgok történhetnek.  Annak idején a budapesti taxis blokád miatt egy testvérgyülekezeti látogatás hiusúlt meg, nagy kellemetlenséget okozva két gyülekezet számára, akik nagyon készültek az egymással való találkozásra.
            De az is előfordulhat, hogy emberek akadályozzák meg egymást a munka végzésében. Például valakit nem engednek be a munkahelyére, vagy úgy megfélemlítenek valakit, hogy az nem mer munkába menni.Itt ebben az igében valami hasonló történik. Végre elkezdődött a munka., megindult a templom újjáépítése, amire oly soká kellett várni. A hazatért foglyoknak előbb más munkájuk volt, meg attól is féltek, ami itt be is következik: az ellenség mesterkedése. Ők tűnnek fel most a színen. Olyan emberek, akik semmi áron nem akarják, hogy a templom felépüljön.
            Ez a helyzet máig nem változott. Az ördög nem alszik, szoktuk mondani, és ez nagyon igaz. Ahol Isten elkezd egy jó munkát, ott az ellenség is megjelenik és mindent elkövet azért, hogy a munka leálljon. Nem volt ez másképp a reformáció idején sem. Micsoda harc indult az új tan követői ellen, meggyúlladtak a máglyák, megindult a véres üldözés. A reformáció ellenségei mindent elkövettek, hogy a reformátorokat és követőiket megfélemlítsék, megöljék.
            De kik voltak ezek az ellenségek. Az ige a föld népének nevezi őket. Nagyrészt samaritánusok voltak, egy kevert nép, kevert vallással, akik az otthonmaradt zsidók és a betelepített asszírok keveredéséből jöttek létre. Ezek egyáltalán nem örültek annak, hogy a zsidók nagy számban hazatértek, ezt ők veszélynek érzik maguk számára, mert azt gondolják, hogy így ők másodrendű állampolgárokká válnak. Valahol érthető is, hogy ellenségként viselkednek a hazatértekkel szemben.
            A szent földön mai szóval élve egy multikultúrális társadalom jön létre, ahol különböző nyelvű, kultúráju emberek élnek békésen egymás mellett. Ma mi is pont ezt éljük át és tőlünk nyugatabbra még inkább ez van. Az ilyen társadalomban nem lehet egyik vallás fontosabb, dominánsabb, mint a másik, egyik kultúra értékesebb, mint a másik. Már nehogy a keresztyének mondják meg, hogy hogyan kell élni, milyen legyen az erkölcs, az etikai szabályok. Legyünk abszolút toleránsak egymással szemben, csak akkor ne legyünk toleránsak, ha a hívő emberek Istenre és az ő igéjére hivatkoznak, amihez kellene tarsuk magunkat. Ha a keresztyén hitről van szó, vége van a toleranciának. Mindenféle bűnnel legyünk elnézőek, mindent engedjünk meg, de a hívő embereknek nincs helyük és nem lehet szavuk, mennyire ismerős gondolatok ezek.
            A samaritánusok jönnek és azt mondják: ha ti újjáépítitek a templomot, mi is szívesen besegítünk ebbe a munkába. Hisz mi is Istennek szolgálunk, mint ti. Mi akkor is Istennek szolgáltunk itt, amíg ti Babilonban voltatok. Miért ne építhetnénk együtt?  Ez egy kísértő ajánlat volt. Mert úgymond áldott a sok kéz, sok kéz hamar kész, mondja a közmondás is. Akkor az anyagiak is könnyebben megoldódnának.
            Ma ezt így szokták mondani az emberek: elvégre csak egy Isten van, mind jót akarunk, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt. Keressük az egységet, még akkor is, ha az igazságból engedni kell, aztán minden megoldódik. De a fogságból hazatértek visszautasítják az ajánlatot. Nem illetlenség ez? Hát nem kellene örülni a segítségnek, az együttműködésnek? Nem, mert átlátják az ellenség szándékát. Ha ezek az emberek hozzájárulnak a templomépítéshez, akkor majd beleszólnak a templomi szolgálatba is. Akkor ezt jelentené, hogy az igaz Istennek osztozkodnia kellene a bálványokkal, s ez bálványimádás lenne, amiért ők annak idején fogságba vitettek.
            Ez a visszautasítás nem intolerancia, türelmetlenség a másképpen gondolkodókkal szemben, hanem hűség az élő Istenhez, aki nem tűr meg idegen isteneket maga mellett. A reformációban a reformátorok megértették, hogy Isten rájuk bízta az evangéliumot. És ez az evangélium kizáró, mert nincs más név, ami által nekünk megtartatnunk kellene, csak egy út van, ami az életre és az üdvösségre vezet, és ez maga Jézus Krisztus, csak általa mehetünk az Atyához. Amelyik vallás más utat hirdet ezen kívül, az zsákutcába jut. Az is, amit a középkori egyház hirdetett, hogy a magunk jócselekedetei, érdemei által juthatunk a mennybe. Ezért hirdették olyan komolyan a reformáció jelmondatait: egyedül Krisztus, egyedül a kegyelem, egyedül hit által, egyedül a Szentírás és egyedül Istené a dicsőség.
            Ennek a meggyőződésnek meglesznek a maga következményei az életünkben. Ez nem jelenti azt, hogy lemondunk azokról, akik még nem úgy hisznek mint mi. Azt se, hogy mi önelégülten és önigazultan visszavonulunk ebből a világból. De azt igen, hogy a Szentírás tiszta tanításához ragaszkodunk és teljes igyekezettel a szerint akarunk élni.
            Az ellenség azonban nem nyugszik bele a visszautasításba. Ha a segítség taktikája nem megy, akkor jön az erőszak, a fenyegetés, akkor jön a csúfolódás, a máglya. Sajnos ez a taktika jobban beválik és a munka egy időre megáll. Az ellenség felhasználja a politikai kártyát is, hisz leveleket írnak Círus utódjának, aminek lényege az, hogy vigyázzanak Jeruzsálemre, mert az mindig egy lázadó város volt. Milyen különös ez is: a keresztyének mindig azzal vádolták meg, hogy az állam, a társadalom felforgatói. Aháb azzal vádolja Illést, hogy ő az Izrael megháborítója, az apostolokat is ezzel vádolja a főtanács, Pálra meg egyenesen azt mondják, hogy ő pestis a társadalom számára. A Krisztus egyházát, annak tagjait lehetetlennél lehetetlenebb vádakkal vádolták meg az idők folyamán.
            Ezen nem is kell csodálkozni, hisz Jézust is állandóan vádolták, hol azzal hogy részeges és nagyevő, hol azzal, hogy a bűnösök barátja, hol azzal, hogy a császárnak nem engedelmeskedik Beteljesedik , amit Jézus mondott: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. De ne féljünk, a reformátorok se féltek. Tudták azt, hogy Isten tervét nem lehet meghiusítani, Isten országa építését semmilyen erő nem tudja megakadályozni. Nem lehetett ezt megtenni, se Krisztus előtt 500 évvel, se a reformáció idején, se ma nem lehet. Ne féljünk, mert ez az ország nem miránk van alapozva, hanem Jézus Krisztusra, és ezért a pokol kapui se vehetnek rajta diadalmat. Ezen a nagy évfordulón merítsünk erőt a reformátorok hitéből, bátorságából, kitartásából. Adjunk hálát azért, hogy ők s a magyar reformátorok és hitvalló őseink is, ha kellett életük és vérük árán is kitartottak az Isten országa, az evangélium igazsága mellett. Legyünk méltó utódaik. Haladjunk az ő nyomdokaikon, kövessük elszántan azt a Jézus Krisztus, akit ők is követtek. Ő nagyobb, mint az ellenség, nagyobb,mint minden földi hatalom. Vigyázzunk, legyünk résen, mert az ellenség erős és ravasz. Vegyük fel az Isten minden fegyverét, hogy győzelmesek lehessünk ebben a szent harcban.. Legyen ebben Isten segítségünkre


Javasolt cím: Erőltetett munkamegszakítás                                  Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 3

Text.”Az Úr templomának alapkövét még nem tették le. És az egész nép fennhangon kiáltott, dícsérte az Urat, hogy az Úr házának kövét immáron lerakhatták.” (Esd.3,6.11)

            Egy ház, de különösképpen egy templom építésénél vannak olyan pillanatok, amikhez szertartások, ceremóniák, ünnepi pillanatok kötődnek. Mindenekelőtt ilyen az alapkő lerakása. Ez az építkezés kezdetét jelenti. Ilyenkor egy időkapszulát is el szoktak helyezni egy jól szigetelt edénybe, amire felírják az alapkő letételének dátumát s más fontos adatokat is az építkezéssel kapcsolatban. A következő nagy momentum a befejezés, a felszentelés. Ilyenkor bokrétát vagy zászlót is kitűznek az épület, a templom legmagasabb helyére, tornyára. Itt az első momentumról, az alapkő letételének a pillanatáról van szó.
            Az első igében azt látjuk, hogy az alapkő letétele még nem történt meg. Még valami késleltette azt. Ebben a mondatban csalódás, keserűség van. Sok minden történt már, de még az alapkő letételéig nem jutottak el. Pedig ezért jöttek haza Babilonból. Ezért vállalták a hosszú és veszélyes utat, a sok törődést, nélkülözést. Már egy ideje itthon vannak és házaikban laknak. Először a saját házaikat kellett rendbe tegyék és ez bizony időbe telt. Aztán azért se sikerült még letenni az alapkövet, mert ott volt az ellenség, aki ezt minden áron meg akarta akadályozni. Aggeus és Zakariás próféták bíztatják a népet, hogy fogjanak már hozzá a templomépítéshez, hogy most már ne a saját házaikkal foglalkozzanak.
            Azt látjuk itt, hogy az Isten országának az építését hátráltathatja az önzés és az emberektől való félelem. Ezekre nekünk is nagyon kell vigyázni, ezeket mi is le kell győzzük. Hány embert teljesen lefoglal a mindennapi élet, a munka, a család. És hány ember fél attól, hogy mit fognak mondani az emberek, ha ő az Isten dolgaival foglalkozik, a lelkével és a lelkiekkel is törődik. Hány ember nem építi az Isten országát, mert hát mások se teszik, akkor én miért tegyem?
            De itt Jeruzsálemben egyszer csak megmozdul valami. A hetedik hónapban, amikor sok ünnepnap is van, a nép felmegy a fővárosba. Érzik: most valaminek történie kell. Az itt a csodálatos, hogy nagy egység, egyetértés van az Isten népe között. Mert hányszor hiányzik ez. Mert széthúzásban, veszekedésben nem lehet építeni. Hányszor akadályozta ez meg a mi gyülekezeteinkben is az építést. Hány gyülekezet nem jut egyről kettőre, mert nincs egyetértés, összefogás, mert különböző érdekek és csoportok feszítik a gyülekezetet. Szolgáltam olyan gyülekezetben, ahol már ki is volt ásva az új parókia alapja, megvoltak a szükséges engedélyek, de a közösségben feltámadt indulatok ezt megakadályozták, s azóta se épült fel soha az épület. Milyen szomorú az, amikor ilyen belső dolgok is akadályozzák az építést. Nem elég az, hogy a Sátán és a világ is mindent megtesz az építés akadályozására, még az Isten népe se tud egységes lenni. Mennyire kell imádkozni azért, hogy Isten adja meg mindig az egység Lelkét, hogy egy szívvel-lélekkel tudjuk végezni a gyülekezetekben a munkát. Mert Isten ezt mindig megáldja, ahogy a zsoltár is mondja, ahol szeretetben együtt lakoznak az atyafiak, oda küld áldást az Úr. Erre mi nem vagyunk magunktól képesek, de ha kérjük, az Úr ezt nekünk is megadhatja.
            Még két feltűnő dolog van ebben az igében. Az egyik az, hogy a templom újjáépítésénél vannak vezető emberek.Két nevet említ a Biblia, Zorobábel és Jósua. Az egyik világi, a másik pedig egyházi vezető. A másik dolog az, hogy a nép hallgat ezeknek a vezetőknek a szavára és szépen hozzákezdenek a munkához. A nép minden rétege összefog, hogy ez a nagy munka verge beindulhasson.
            Mi ilyen szempontból sok mindent éltünk át. Voltak nagyon áldott idők, amikor fejedelmeink, a világi vezetők is komoly támogatásban részesítették az egyházat, de voltak olyan nehéz idők is, amikor ateista, istentelen világi felsőbbség volt, akik minden erejükkel az egyház rombolásán fáradoztak.  Hogy most milyen idő van, ezt én nem is tudom igazán felmérni, valahol a kettő között mozgunk. De a Szentírás azt tanítja, hogy nekünk imádkozni kell a világi és egyházi vezetőinkért egyaránt, hogy előmenetelére legyenek az Isten ügyének. Ne feledkezzünk meg erről, tegyük meg ezt naponta. A helyi szintű vezetőktől is sokszor nagyon sok függ, ezért róluk se feledkezzünk meg imáinkban.
            Jeruzsálemben egy nagy pillanat érkezik el. Leteszik a templom alapkövét. A papok teljes díszben, öltözetben ott állanak, a léviták mindenféle zeneszerszámmal dícsérik az Urat. Énekelnek, de mit? Cirus perzsa királyt magasztalják, hogy hazaengedte őket s hogy így az építkezés lehetségessé vált? Vagy Zorobábelt és Jósuát magasztalják az énekükkel, hogy ilyen bölcsen vezetik a népet? Nem! Arról énekelnek, hogy az Úr jó és örökkévaló az ő kegyelme. Ezek idézetek a zsoltárokból vannak, ma úgy mondanánk: kötött szövegek. De azért ezekben a kötött szövegekben oly sok minden van, ne únjuk meg őket, ne mondjuk gépiesen ezeket. Nem kicsi dolog, hogy tudják énekelni: az Úr jó. Hisz mennyi mindenen kelett keresztül menniük az elmúlt hetven évben. És mégsem arról énekelnek, hogy mennyit tűrtek és szenvedtek. Azt se éneklik: ha az Isten szeret minket, akkor miért engedte ezt meg az életünkben? Úgye milyen ismerős rigmusok ezek számunkra?  Ez a nép meglátja és belátja, hogy ők sokat vétkeztek Isten ellen, de az úr mégis olyan jó hozzájuk, hogy az ő kegyelme örökké tart, hogy Isten nem szeszélyes és váltakozó az irántunk való hűségében, szeretetében. Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, mondja majd Pál apostol.
            Ez Isten célja a mi életünkkel, hogy építsünk és hogy énekeljünk, hogy nevét dicsőítsük és magasztaljuk. Persze nem csak énekünkkel, nem cask szavainkkal, hanem egész életünkkel. A nagy kérdés: meg tudjuk mi ezt tenni, képesek vagyunk mi erre? A válasz az, hogy magunktól semmiképpen nem, de van Valaki, s ez a Valaki maga az Úr Jézus Krisztus, aki mindig tudta magasztalni Atyját, mindig hálát tudott adni neki. Ő az a fundamentum, az az alapkő, akire mi is ráépíthetjük egész életünket, akire ráépülhet az egyház is, úgy hogy a polol kapui se vehetnek rajta diadalmat.
            Mekkora öröm az egy ember számára, amikor Krisztust úgy ismerheti meg, mint üdvösségének egyetlen fundamentumát. De ilyenkor nem csak öröm van, hanem szoomorúság is, mégpedig Isten szerinti szomorúság. Ezt látjuk Jeruzsálemben is. Nem csak újjonganak, hanem sírnak is. Főleg azok a nagyon idős emberek, akik még visszaemlékeznek az első templomra.  De miért sírnak ezek az emberek? Azért, mert ez a templom kisebb, mint az első, vagy nem olyan díszes, mint Salamon temploma? Nem. Ezek az emberek rádöbbennek arra, hogy miért kellett az első templomnak elpusztulni. Hogy az ő bűneik miatt történt mindez.
            Igen, a szívbéli öröm és a szívbéli szomorúság nagyon közel vannak egymáshoz, egymáshoz tartoznak. Nem is lehet ez másképp. És ezek nem is válhatnak el egymástól a mi életünkben sem. Így volt ez a reformátorok, a reformáció idejében is. Öröm a megtalált és megnyert kegyelemben, szomorúság a felismert és megvallott bűnökben. Így kell ez legyen ma is az egyes keresztyén embernek, de a gyülekezetnek az életében is. Legyen hát ott mindkettő a mi életünkben is. Mert végső soron a szomorúság örömre fordul. A szomorúság nem tart örökké, egyszer le fog törölni Isten minden könnyet a szemünkről, a bűnbánat könnyeit is.


Javasolt cím: Az Isten országa építése      Lőrincz István