Tanulságos igék Sámuel első könyvéről 8
Text : „A vének azt mondták
neki: tégy valakit királyunkká, hogy ő ítéljen fölöttünk. Mi is úgy legyünk,
mint a többi nép. „ ( 1Sám.8, 5.20)
Nagyon sokszor hangoztatott mondat, hogy az egyház ne avatkozzon be a világ
életébe, mert nem ért ahhoz. Ez igaz is, mert valóban lehetnek olyan dolgok,
amibe az egyháznak nem kell beleszólnia. Biztos az is, hogy a keresztyén ember
elsőrendű küldetése, hogy a lelki dolgokkal foglalkozzon.
A gond azonban ott van, hogy maga Isten az, aki nem engedi meg, hogy a
világot két részre osszuk, egy világi és egy egyházi részre. Mert az igaz
ugyan, hogy az ő országa nem e világból való, viszont ebben a világban kell
látható legyen, az ő országa a földi országok érdekében van. A gond ott van, hogy
Isten életünk minden területe felett Úr akar lenni. Ő uralkodni akar a földön.
De valaki erre azt mondhatja: ez azért nem úgy van, mert a zsidó népről
volna szó, aki egészen más körülmények között éltek. Izrael népét Isten példává
akarta tenni minden nép számára. A helyzet Sámuel idejéig az volt, hogy Isten
uralkodott a nép felett és Isten emberekre bízta az ország vezetését. Isten
azért nem akart földi királyokat, mert ez korlátozná az ő uralmát és ő ebbe nem
mehet bele. Isten Szentlelke nem öröklődik egyik nemzedékről a másikra, az nem
családi tulajdon. Ha Isten engedelmességet kíván, akkor az alól nincs kivétel,
még a király sem az.
Ezek után azt gondolhatnánk, hogy Izrael népe és mi mai emberek is, azt
mondjuk: ez nagyszerű dolog. Mi is lehetne szebb és jobb, mint egy olyan Úrnak
a vezetése alatt élni, aki oltalmaz és gondot visel rólunk? Van-e ideálisabb
vezető, mint Isten maga?
Izraellel és velünk is azt történik, ami a példázatbeli kisebbik fiúval is
történt: ő a családi légkört, az atyja közelségét, vezetését úgy érzékelte,
hogy az korlátozza őt szabadságában, hogy az nyomasztó az ő számára. Ezért
valami mást akart keresni, valahol máshol akarta megtalálni a boldogságát.
Mert mi történik? Egy szép napon Sámuel egy vénekből áll delegációval
találja szembe magát, akik azt mondják neki, hogy: te már megöregedtél, fiaid
nem járnak nyomdokaidban, ezért ők azt gondolták, hogy most nem egy bíróra,
hanem egy királyra lenne szükség. Erre maga Isten is gondolt, a Mózes
ötödik könyvében ilyen leírást találunk az ideális királyról : csak sok
lovat ne tartson, hogy a népet vissza ne vigye Egyiptomba és fel ne fuvalkodjék
az ő szíve az ő atyjafiai ellen. Se el ne hajoljon a parancsolattól, se jobbra
, se balra.” (5Móz.17)
A vének nagyon is jól ismerték a mózesi törvénynek ezt a rendelkezését és a
megdöbbentő az, hogy ők nem akarnak egy
ilyen királyt. Ők egy egészen más királyt akarnak. Az indoklás, amivel a
királyválasztást alátámasztják: válassz nekünk királyt, mint minden népnél
szokás. Később még világosabban megmondják, hogy mi is úgy legyünk, mint a
többi népek. A vének tanácsa és kívánsága napnál is világosabb. A helyzetet
súlyosbítja, hogy itt nem csak Sámuel lemondásáról, hanem Isten lemondásáról
van szó. Ők felnőtt embereknek érzik magukat, meg tudnak állni a maguk lábán.
Izrael le akarja rázni magáról a másságot. Mekkora veszély ez! A világhoz
szabni magunkat és értékei szerint élni, hogy ne kelljen Istenre figyelni, ne
kelljen parancsolatoknak engedelmeskedni. Izrael nem akar többé Izrael lenni,
nem akar Isten népe lenni. Nem akar választott nemzetség, királyi papság lenni.
Sámuel nagyon komolyan figyelmezteti őket és óvja őket ettől a
szerencsétlen lépéstől. Rámutat arra, hogy csak javuk származott abból, hogy
eddig engedelmeskedtek Istennek. Rámutat arra, hogy amíg Isten volt a király,
addig mindig csaj kaptak. De az a király, akire ők most áhítoznak, az venni
fog. Nem kevesebbszer, mint hatszor mondja Sámuel: elveszi fiaitokat,
szántóföldjeiteket, kertjeiteket, barmaitokat. Isten ad, a király pedig vesz.
De Sámuel minden szava falra hányt borsónak bizonyul. Izrael nem a
szabadságot, hanem a szolgaságot választja. Inkább akarnak földi királyok
szolgái lenni, mint Isten szabad gyermekei. De hát nem így volt ez régebben is?
Hányszor vágyódott vissza a pusztában vándorló nép Egyiptomba? Dosztojevszkij,
a nagy orosz író a Karamazov testvérek című könyvében megfogalmazza azt a
szomorú igazságot, hogy az ember fél a szabadságtól, mert az felelősséggel jár
és ezért mindig a szolgaság biztonságát választja a szabadság
bizonytalanságával szemben.
A nagy és izgalmas kérdés az, hogy isten mit fog minderre mondani?
Teljességgel meglepő a válasz, hiszen Isten azt mondja: hallgass szavukra és
adj nekik királyt. Ezt nem csak Sámuelnek, hanem nekünk is nagyon nehéz megérteni.
Isten uralmának egyik legfelfoghatatlanabb vonása az, hogy ő nem kényszerít
engedelmességre és otthonmaradásra. Hagyja az embert menni a maga útján. Isten
azt a döntést hozza, hogy olyan királyt ad nekik, amilyenre ők vágynak. Ez a
király épp büntetés lesz rajtuk.
Ebből súlyos következtetést lehet levonni az egész történelem számára. Ez
pedig az, hogy egy népnek a nyomorúságai, szenvedései mindig annak a
következménye, hogy egy nép eltávolodott Istentől.
Ez egy nagyon szomorú fejezete a Bibliának a s a kérdés az, hogy ez lenne
az Isten utolsó szava? Vajon ezzel tényleg lemondott Isten az ő mandátumáról?
Hála Istennek, ez nem így történt. Mert amikor a kisebbik fiú elment, az atya
szerető szeme rajta maradt. A házából kiesett, de nem eshetett soha ki az atya
szívéből.
Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja. Izrael
választani fog egy királyt, de nem ő lesz az Izrael utolsó királya, még csak
nem is Dávid, hanem a Dávid Fia, Jézus Krisztus. Ő az igazi Király, a mi
Királyunk. Boldog ember az, aki befogadja őt élete Urának és neki
engedelmeskedik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése