Karácsonyi igehirdetés

Karácsonyi igehirdetés
Karácsonyt ünneplő kedves testvéreim.
Szeretettel köszöntelek benneteket az És.9,2-vel: „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot.”  Mivel a bűnbánati héten is egy ésaiási igéről szólt az igehirdetés, és szintén a világosságról szólott, jónak gondoltam, hogy most az ünnepi istentiszteleten is egy ésaiási igéről tegyek bizonyságot.
A karácsonyi esemény, Jézus Krisztus születése nem más, mint Isten ígéreteinek a beteljesedése, amiket prófétái által évszázadokon át hirdettetett. Ha azonban a prófétai jövendölést összehasonlítjuk a beteljesedéssel- és ez minden ószövetségi prófétálásra vonatkozik-, akkor lehetetlen nem meglátnunk a kettő közötti különbséget. Ez a különbség még akkor is fennáll, ha betű szerint következett be a beteljesedés. Az üzenet, amit Isten emberekre bízott, nagyobb volt, mint ők maguk, és ezért el se tudták képzelni, hogy milyen dicsőségesen fog az beteljesedni.
A beteljesedés olyan nagyszerű, hogy az számunkra egyszerűen elképzelhetetlen. Mindez alapigénkre is vonatkozik. Az a próféta, aki ezt kimondta nem is érte meg a beteljesedést, és annak nagyságát sem látta meg úgy, ahogy azt mi most látjuk. Most ezen a Karácsonyon próbáljuk meglátni ennek az igének a beteljesedését mégpedig három vonatkozásban.
1.Mikor  és mindenekelőtt hol teljesedett be ez a prófécia? Alapigénkben három területről van szó: Zebulon És Naftali földjéről, vagyis Galileáról, azután a tenger útjáról, végül a Jordán túlsó partjáról, ezek mind megvetett, lenézett vidékek voltak. Miért? Azért, mert ahogy a próféta fogalmaz, ezeket a területeket megalázta az Úr. Mikor történt ez? Mikor történt a megalázás, a dicsőség elvesztése? Akkor , amikor II.Tiglát-Pilészer asszíriai uralkodó Krisztus előtt 734-732 között az ígéret földjének ezen területeit elfoglalta és az asszír birodalomhoz csatolta. Ez persze nem véletlen volt, hanem Isten ítélete, büntetés a hitetlenség miatt.
Az alapigénket megelőző fejezetekben világosan meg van írva, hogy miért következett ez el. Júda szomszédai,  Szíria és Samária egy Asszíria-ellenes szövetséget akartak létrehozni és ebbe Júdát is be akarták vonni. Júda királya, Akház azonban nagyon helyesen nem akart belépni ebbe a szövetségbe, mert Isten népének nem a földi birodalmakkal, hanem az Istennel kötött szövetségbe kell vetnie a bizodalmát. Sajnálatos módon Akház vonakodásában több volt a politikai számítás, mint a hit, mert amikor arra került a sor, hogy Szíria és Izrael, az északi ország uralkodói Récin És Pekáh kényszeríteni próbálják Akházt a csatlakozásra és el is indulnak Jeruzsálem megostromlására, akkor a király hite megrendült. Hiába ment hozzá Ésaiás próféta az üzenettel, hogy Isten hatalmához képest ez a két hatalom csak füstölgő üszögdarab, hiába buzdította a királyt, hogy higgyen Istenben, mert ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok, a király szorongatott helyzetében egy politikai sakkhúzással akart menekülni és követeket küldött Asszíria királyához, hogy annak segítségét kérje.
Akház tehát nem Istenben, hanem egy földi hatalmasságban bízott és attól várta a szabadítást. Erre következett az Isten ítélete és nemsokára meg is érkezett Jeruzsálembe a  lesújtó hír: a pogány uralkodó az ígéret földjének e három tartományát megszállta és birodalmához csatolta. Ez egy kimondhatatlan szomorúság volt, amelyhez hasonló szomorúságot a mi népünk is átélt száz évvel ezelőtt. Ezt a rettenetes helyzetet az ige úgy szemlélteti, hogy sötétség borult ezen országrészekre, és a reménységnek egy halvány sugara sem fénylett.
Ebben a mélységes sötétségben hirdeti a próféta, hogy a nép, amely sötétségben jár lát nagy világosságot és akik lakoznak a halál árnyékának völgyében, fény ragyog fel felettük, mert egy gyermek születik nékünk, egy fiú adatik nékünk. A próféta, aki a jelenben testi szemével az asszír király hatalmát és a pogányság sötétségét látja, nem azzal vigasztal, hogy jön valaki, aki hatalmasabb II Tiglát_Pilészernél, hanem egy kisgyermek születését hirdeti.
Mikor teljesedett be ez a prófécia? Nem a próféta életében, vagy gyermekei és unokái életében. Az Isten órája nem úgy jár, mint a mi óránk. Ezt a próféciát 73O éven át hallgatta, olvasta Isten gyülekezete, amíg végre eljött a beteljesedés. Hogy mi volt ez a beteljesedés, azt mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy Jézus megszületett Betlehemben.
Most hadd szóljak ennek a beteljesedésnek egy olyan vonatkozásáról, amiről gyakran el szoktunk feledkezni. Arról, hogy Isten a Szabadító születését és benne a világosságnak az eljövetelét először és elsősorban a három legmegalázottabb, legmegvetettebb tartománynak ígérte. Ezt Jézus kortársai is elfelejtették. Amikor Jézus elkezdte munkásságát épp ezen vidéken, amikor szeretetével épp e három vidéket ölelte át elsőször, akkor megbotránkoztak benne. De Jézus nem szégyellte, hogy őt Názáretinek, Galileainak nevezték. Amikor Jézusra az ünnepen először figyeltek fel és kérdezték: bizonnyal ez a próféta, aki eljövendő volt, akkor azonnal jött rá a válasz: csak nem Galileából jön el a Krisztus?
Jézus azonban nem szégyellte ezen vidékeket, s amikor áldott munkáját, szolgálatát épp ezen a vidéken kezdte el, akkor e prófécia ragyogott lelki szemei előtt. Jézus azért lakozott Kapernaumban, hogy beteljesedjen ez a prófécia. Jézus kimondottan ezen- ahogy mi mondani szoktuk „Isten háta mögötti” vidéken – kezdte el szolgálatát. Ezt még hozzátartozói, testvérei sem értették, hogy miért temeti el ide magát, ők maguk bíztatták, hogy menjen Jeruzsálembe, hogy ott mutassa meg magát a világnak, ott legyen híres ember. Ő majd fel fog menni, de csak majd ha eljön szenvedésének, halálának az ideje, hogy ebben is a prófécia teljesedjen be. De rögtön feltámadása után meghagyja tanítványainak, hogy menjenek vissza Galileába, mert ott akar velük találkozni, annyira komolyan vette ezt a próféciát.
2.Az igének ezen első beteljesedése mögöttünk van, de van ennek az igének egy második beteljesedése is és az még előttünk van. Azt, hogy Isten Jézus Krisztus születésében visszaállította az ő dicsőségét hisszük, de nem látjuk. Sokkal inkább szégyent és gyalázatot látunk magunk körül ebben a világban. Azt, hogy az ő hatalma nagyobb, mint a politikusok és fegyverek hatalma hisszük, de ezt sem látjuk, hanem sokkal inkább úgy tűnik, hogy ezek uralják ezt a világot. De mi tudjuk, hogy lesz egy nagy nap, az ő visszajövetelének napja, amikor meglátjuk majd teljes ragyogásában az Isten dicsőségét. Tudjuk, hogy lesz egy olyan nap, amikor a halál is eltöröltetik, amikor az Isten letöröl minden könnyet a szemünkről, amikor sem halál, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. Hogy egyszer a Jézus nevére minden térd meg fog hajolni. Mi rendületlenül hisszük ezt, akkor is ha nem látjuk, sőt még akkor is, ha ennek épp az ellenkezőjét látjuk. Mert ha Isten ezt megígérte, akkor ez is be fog teljesedni.
3.De van ennek az igének egy harmadik és számunkra legfontosabb beteljesedése, és ez az, hogy ennek az ígéretnek a győzelmében, dicsőségében mi már most, a földi életünkben részesülünk. Az a fény, ami ott Betlehem mezején felragyogott, ami életünkben is felragyog most. Ez a fény pedig akkor ragyog fel, amikor Jézust befogadjuk, behívjuk az életünkbe, vagy ahogy ilyenkor mondani szoktuk, ő megszületik a szívünkben. Mert úgy van, ahogy a nagy egyházatya mondta: hiába született volna meg ezerszer is Jézus Betlehemben, ha nem születik meg egyszer a mi szívünkben. De Ha Jézus a mi szívünkben megszületik, akkor a mi sötétségünkben is felragyog egy fény és öröm tölti el a szívünket.
Ez pedig nagyon is konkrét, kézzelfogható dolgokat jelent a mi számunkra. Először és mindenekelőtt ez egy hatalomváltást, egy uralomváltást  jelent ez az életünkben, már nem a bűn és a hitetlenség uralja életünket, hanem Krisztus. Ez meg fog látszani szavainkban, viselkedésünkben, magatartásunkban, mindenféle cselekedetünkben és viszonyulásainkban. Ez valóság lesz nem csak akkor, amikor erősek, egészségesek és boldogok leszünk, hanem akkor is, amikor megöregszünk, megbetegszünk, amikor talán gyógyíthatatlan betegség következtében meg lesznek számlálva napjaink.
Valóság lesz abban, hogy meg tudunk szabadulni káros szenvedélyeinktől, megkötözöttségeinktől, bálványaink imádásától. Valóság lesz abban , hogy nehéz keresztünket tudjuk örömmel és kitartással hordozni, hogy nem zúgolódunk és nem sajnáltatjuk magunkat. Valóság lesz abban, hogy sokféle gonddal, feszültséggel terhelt, hajszolt vagy agyonhajszolt életünkben csend és békesség lesz. Valóság lesz abban, hogy ha kell meg tudunk bocsátani, bocsánatot tudunk kérni, meg tudjuk vallani, meg tudjuk bánni bűneinket és tudunk újat kezdeni. Lehet, hogy körülöttünk semmi sem változik meg, maradnak a nehézségek és próbák, de bennünk minden megváltozik. Megváltozik mindenekelőtt az Istenhez való viszonyulásunk, ha eddig nem volt időnk Istenre, most már fogunk tudni időt szakítani a vele való közösségre, az elcsendesedésre, a gyülekezetre, az istentiszteletek, gyülekezeti alkalmak látogatására. És a sort folyatathatnám.
Összefoglalva tehát, három dolgot tegyünk a mai istentiszteleten, a mai ünnepen. Tekintsünk vissza hálás szívvel az első beteljesedésre, ami 2O19 évvel ezelőtt ott Betlehemben beteljesedett. De nézzünk boldogan előre a végső beteljesedésre, ami az ő dicsőséges visszajövetelekor fog beteljesedni. És végül buzgón kérjük azt mennyei Atyánktól, hogy ez a beteljesedés, a Jézus születése ne legyen hiábavaló a mi életünkben, hanem tudja elvégezni bennünk üdvözítő, szabadító, megváltó, újjáteremtő munkáját. Hogy legyen már most, már itt valóság és beteljesedés Krisztus születése.
Ezen gondolatokkal kívánok lelkésztársam, a gyülekezet presbitériuma, magam s családom nevében mindnyájatoknak egy Áldott,Beteljesedett Karácsonyi Ünnepet.

     Lőrincz István lelkipásztor

Dániel barátainak húsvétja

Húsvéti igehirdetés Text.Dán.3,3-27

                        Szeretettel köszöntelek titeket ezen a szép napon, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepén. Megvallom őszintén, hogy nagyon szeretek ezeken az ünnepeken olyan igékről prédikálni, amik nem kimondottan evangéliumi történetek, amikről már számtalan igehirdetést hallottunk, hanem olyan igéről szólni, amik nem direkt módon szólnak a feltámadásról, s mégis csodálatos húsvéti üzenetet hordoznak. Nos, most Dániel próféta barátairól szeretnék szólni hozzátok.

            Pár évvel ezelőtt nagyheti sorozatokban magyaráztam végig az emmausi tanítványok történetét, amiben van egy különös mondat, hogy az „inkognitóban” hozzájuk csatlakozó Jézus magyarázta nekik az Írásokat, vagyis bebizonyította, hogy ami vele megtörtént, az mind meg volt már írva, ezért ennek meg kellett történnie. Az ő szenvedése és feltámadása is a próféciák beteljesedése. Mi már az ószövetségi történeteket is a feltámadás fényében kell lássuk. Tudjuk azt, hogy Jézus nagyon sokszor hivatkozott a Dániel próféta könyvére, aki ilyeneket jövendöl meg: „a Messiás kiírtatik és senkije sem lesz”. De Dániel utolsó könyvében felragyog a feltámadás reménysége: „és sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek”.  Nyilván a feltámadás úgy van benne az Ószövetségben, mint árnyéka a valóságnak. Ezért ezt a történetet  is úgy nézzük, mint ígéretet, jelet, utalást arra, aki minden ígéretet betöltve legyőzte a halált.

1.Ebben az igében először is a kísértéseinkben, lelki próbáinkban mellettünk álló és minket megsegítő Jézus Krisztus áll előttünk, aki hozzánk hasonlóan mindenekben megkísértetett, mint Dániel három barátja: Sidrák, Misák és Abednégó. A történetet mindnyájan ismerjük, a Dániel próféta könyvének harmadik fejezetében van megírva. A népeket leigázó, önhittségtől megittasodott babiloni király nem elégedett meg azzal, hogy a leigázott népek hódoljanak és szolgáljanak neki, hanem azt is elrendelte, hogy az ő szobrát imádják, boruljanak le előtte. Kiadta a parancsot, hogy amikor a zeneszerszámok megszólalnak, mindenki imádja az állóképet, aki pedig erre nem hajlandó, azt vessék a tüzes kemencébe.

            Ezt mindenki meg is teszi, de van három ember, a Dániel három barátja, akik nem hajlandók csak atyáik Istenét imádni, csak ő előtte borulnak le, az aranyszobor előtt pedig állva maradnak. Ez nyilván nagy feltűnést kelt, mert ezek nem lehetnek akármilyen emberek. Ők tehetséges ifjak, akik tartományok vezetésére vannak rendelve, akik eddig mindenben engedelmeskedtek a királynak, de most eljött az a pillanat, amikor érvénybe lép az ige: Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogy nem az embereknek. Ha engedelmeskednének a király parancsának, semmi bántódásuk nem esne, sőt még jobban ívelne felfelé a karrierjük. Egy nagyon nehéz döntést kell meghozzanak, amit csak isteni erővel lehet meghozni. De volt valaki, aki segítette őket, akinek ők a nevét se tudták, de akit mi ismerünk, és aki nem más, mint a feltámadott Jézus Krisztus. A Sátán őt is megkísértette, neki nem csak tartományokat ígért, hanem az egész világot, ha leborulva imádja őt. Jézus azonban így felelt: eredj el, mert meg van írva, hogy csak az Urat a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj.

            És ő, aki megkísértetett, s a kísértésben diadalmaskodott, most tud segíteni rajtunk. Milyen próbában vagy épp most? Betegség, szenvedély, haragszol valakire, akinek nem tudsz megbocsátani, olyan gyászod, veszteséged van, amiben nem tudsz megvigasztalódni, nem tudod hordozni a magányt? Járulj Jézushoz, kérd az ő segítségét, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy alkalmas időben segítséget nyerjünk.

            2.A második dolog, amit láthatunk ebben a történetben, hogy ő erőt ad azoknak, akik róla vallást tesznek A három barátot a parancs megtagadása után a király elé viszik. A király féktelen haraggal rájuk kiált: Ha nem imádjátok a szobrot, azonnal a tüzes kemencébe vettetlek titeket és kicsoda az az Isten, aki kiszabadít titeket az én kezemből? A barátok erre azt válaszolták: óh, Nabukodonozor király, nem szükség erre felelnünk. Különös megfelelés, hogy Jézus sem mondott semmit Heródesnek és egy adott ponton Pilátusnak sem. Mi azt vártuk volna, hogy Jézus mentse magát, igazolja magát, vitatkozzon, okoskodjon, de neki erre nem volt szüksége. És nekünk sincs. Csak arra van szükség, hogy rámutassunk arra a Jézusra, aki minket is kiszabadított a bűnből és halálból.

            Ki adja erre az erőt? Hát a feltámadott Krisztus, aki  Jelenések könyve szerint a hű és igaz tanúbizonyság. Ha bizonyságot kell tenned, tőle kérd az erőt és ő azt meg fogja adni neked is.

            3.A bizonyságtételnek az a legcsodálatosabb része, hogy minekutána bizonyságot tesznek arról, hogy az ő Istenük ki tudja őket szabadítani a tüzes kemencéből, azt is hozzá teszik: de ha nem tenné is, mi akkor se borulunk le a szobor előtt. Alig van a Bibliában ennél szebb bizonyságtétel: de ha nem tenné is. Akár megszabadít Isten, akár nem, mi csak neki szolgálunk. Nem mindenki tudott így szólni, még a Szentírás nagy emberei közül sem. Jákób így szólt: ha Isten velem lesz, megőriz, kenyeret és öltözetet ad, akkor ő lesz az én Istenem. Jákób feltételeket szab Istennek, de a három barát feltétel nélkül szolgálja az Urat, pont úgy mint Jézus, aki azt mondta: ha lehetséges, vedd el tőlem e pohárt, de ha nem, legyen meg a te akaratod.

            Ez a hit csodálatos magassága és ide kell nekünk is eljutni. Legyen meg a te akaratod. Kérhetjük: gyógyíts meg engem Istenem,, de ha nem én akkor is szolgálok neked, szabadíts ki a bajomból, de ha nem én akkor is tiéd vagyok, tartsd meg az életem, de ha nem én a halálban is a tiéd maradok.

            4.De a feltámadott Krisztus dicsősége a legszebben a történet végén ragyog fel előttünk. A király annyira feldühödött a három barát bizonyságtételén, hogy még arcának színe is elváltozott, aztán parancsot adott, hogy fűtsék be a kemencét, de nem úgy ahogy szokták, hanem hétszer tüzesebbre, úgy hogy olyan forró lett a kemence, hogy azok is meghaltak, akik őket oda vitték. Emberileg semmi kétség nem volt a három ember sorsa felől, pillanatok alatt hamuvá fognak égni. De valami egészen különös dolog történt A király és tanácsosai messziről benézve a kemencébe , azt látták, hogy a három barátról leégtek ugyan a kötelek, de ők maguk sértetlenül sétálnak a kemencében, de a még különösebb az volt, hogy bár csak három embert vetettek be, egy negyedik is ott volt velük, akinek ábrázata olyan volt, mint valami istene fiáé. Valaki ott volt a tüzes kemencében, mint segítő, mint szabadító, aki úgy megőrizte őket, hogy amikor kijöttek, a tűznek még a szaga se volt érezhető rajtuk.

            Az írásmagyarázók sokat tépelődnek azon, hogy ki lehetett ez a titokzatos negyedik. Az egyházatyák bizonyossággal állították, hogy ez Jézus Krisztus volt, aki létezett már a világ alapjának felvettetése előtt, s aki azt mondta magáról: „mielőtt Árahám volt én vagyok.”

            Ma mi semmit se kételkedhetünk, hogy ez az esemény előképe Jézus halálának és feltámadásának: Mi tudjuk, hogy itt a tüzes kemencében ugyanaz az erő működik, ami majd ott Arimáthiai József sírjából kihozza halott Jézust. Mert Jézus egy még sokkal forróbb kemencébe kellett bemenjen Ezt a kemencét én és te, s minden ember a bűneinkkel fűtöttük be. És Jézust az Atyja nem szabadította ki a tüzes kemencéből, meg kellett emésztessen Isten haragja által és el kellett temessék. De ő, épp ebben a látszólag legnagyobb vereségben aratta a legfényesebb győzelmet, ami az ő dicsőséges feltámadásában lett nyilvánvalóvá. Az ő győzelmében benne van a mi győzelmünk, az ő feltámadásában benne van a mi feltámadásunk is.

            5.Van még egy tanulsága ennek a történetnek. Ahhoz, hogy szabadulás legyen, ott kellett legyen a titokzatos negyedik  személy, ott kellett legyen Jézus Krisztus a tüzes kemencében. Ő a mi tüzes kemencéinkben is ott kell legyen, oda lehet és kell őt hívni, ma is, de holnap is és életünk minden napján is. Azért van annyi nyomorúság, kudarc az életünkben, mert nem hívjuk őt, ő nincs jelen az életünkben. Ezért nem tud cselekedni, mert nem engedjük őt be az életünkbe.

            Most én szeretném hirdetni nektek a húsvéti örömhírt: a feltámadott Krisztus be akar vonulni a te életedbe is. Ő jelen akar lenni a te életedben is. A kérdés most már csak az: akarsz-e ezzel a feltámadott Úrral tovább menni? Ő nem kényszerít. Lehet úgy is továbbmenni, hogy ott folytatjuk életünket, ahol abbahagytuk, hogy csak egy kis ünnepi hangulatot viszünk magunkkal, hogy könnyítettünk a lelkiismeretünkön, hogy ezen a nagy ünnepen csak eljöttünk az Isten házába.

            De lehet úgy is elmenni, hogy életünkbe behívjuk a feltámadott Urat, aki segít kísértéseinkben, próbáinkban, segít bizonyságot tenni, aki segít kimondani a tüzes kemencében: legyen meg a te akaratod! Egyszer mi is be kell menjünk a tüzes kemencébe: a sírba. De mi már nem egyedül lépünk be oda, hanem Jézussal. Ott lesz velünk az, aki legyőzte a halált, aki ki fog hozni minket a halál tüzes kemencéjéből. Ezen gondolatokkal kívánok nektek Áldott Húsvéti Ünnepeket.

                                                                     Lőrincz István lelkipásztor

Adventi igehirdetés

Igehirdetés Ján.1,19-28 Bulgária-telep 2O18 nov.25-én

Nem én vagyok a Krisztus! Nem én vagyok Illés! Nem én vagyok a Próféta!Kiáltónak szava vagyok a pusztában. Én csak vízzel keresztelek. Nem vagyok méltó, hogy sarujának szíját megoldjam.

            Első olvasatra úgy gondoljuk, hogy az evangélista azt akarja, hogy mi itt megcsodáljuk, hogy milyen szerény ember volt Keresztelő János. Az persze lehet, hogy ő az volt, de a Szentírás egy szót se szól erről. Az is lehet, hogy az emberek, amikor őt látták, hallották, pont az ellenkezőjét gondolták, hogy ez egy arrogáns, nagymellényű ember, ahogy azt én szoktam mondani. De itt nem arról van szó, hogy keresztelő János szerény ember volt-e vagy sem, aki ezen gondolkodik, az egyáltalán nem értette meg ezt az igét. Keresztelő Jánosnak esze ágában sincs szerénységével ágálni, hogy ezt csodálják az emberek. Ő arról akar bizonyságot tenni, hogy Krisztus eljött, itt van,, s hogy ő ezt tudja és ezt el akarja mondani mindenkinek.

            Mert ha Krisztus eljött, akkor minden megváltozott. Akkor az, amit talán eddig nagyon fontosnak gondoltunk, arról kiderül, hogy egyáltalán nem fontos, és amivel eddig nem törődtünk, arról meg  kiderül, hogy mindennél fontosabb számunkra. Ezért hangsúlyozza többször is Keresztelő János: nem én vagyok a Krisztus, a Próféta, Illés. Különös bizonyságtétel ez, nagyon negatívan cseng: nem én vagyok. De nem ez minden igazi bizonyságtételnek a lényege? Nem én, hanem ő, ne hozzám jöjjetek, hanem hozzá menjetek. Mert ő közöttetek van, még akkor is, ha ti még nem ismeritek. Mivel Keresztelő János megismerte Krisztust, el tudja mondani: nem én, hanem ő.

            Különös az, hogy Keresztelő János ezt nem keserűséggel, nem rezignáltan mondja, nem önsajnálattal. Ő valóban örül, hogy az emberek már nem hozzá jönnek, hanem ahhoz, aki nálánál sokkal nagyobb. Valahogy úgy van ez, mint amikor tavasszal jön az áldott meleg, akkor mi nem keserűséggel mondunk le a kályhával csinált melegünkről, hanem örülünk annak, hogy kinyithatjuk az ajtókat, ablakokat, hogy áramoljon be a tavasz áldott melege.

            Ez a mi életünkben azt jelenti, hogy amikor igent mondunk Krisztusra, akkor egy időben nemet mondunk magunkra és a világra. Ezt a világ nem tudja megérteni, mert nem ismeri Krisztust. A világ azt gondolja, hogy mi fogcsikorgatva, vért és verítéket izzadva mondunk le mindarról, amit ez a világ kínál és tud adni nekünk. A mi „nem”-ünk egy boldog nem. Mi azért mondunk le örömmel a világ apró és értéktelen gyöngyeiről, mert megtaláltuk az egyetlen igazgyöngyöt.

            De tegyük fel a kérdést: miért kellett Keresztelő Jánosnak bizonygatni, hogy nem ő a Krisztus, nem ő a Próféta, nem ő Illés? Hogy jutottak az emberek arra a következtetésre, hogy ő lenne Krisztus, ő lenne Illés? Azért volt ez így, mert Keresztelő János körül nagy dolgok történtek. Ő nagy erővel hirdette az Isten igéjét s ez mélyen felkavarta az embereket. Ez abban az időben teljesen szokatlan volt. Keresztelő János meg merte mondani az embereknek az igazságot, fel merte fedni, hogy mi a baj az életükben., hogy ők elveszett állapotban vannak. Az, amit Keresztelő János mondott, mélyen a lelkükbe hasított, megmozgatta a lelkiismeretüket. S utána ellenállhatatlan erő hajtotta őket, hogy menjenek ki a Jordán partjára, vallják meg bűneiket és keresztelkedjenek meg a bűnök bocsánatára. Keresztelő János körül egy népmozgalom alakult ki, mindenki érezte, hogy itt valami rendkívüli dolog történik, most egy rendkívüli idő jött el.

            De most Keresztelő János azt mondja: ez még nem minden. Amikor engem hallgattok, még akkor is, ha ez egészen más, mint amit ti a farizeusoktól és írástudóktól megszoktatok, még nem Krisztus beszél hozzátok. Én csak vízzel keresztelek és ez nem minden. Én csak előfutár, csak útkészítő vagyok. Mintha azt mondaná: ti nehogy megelégedjetek, azzal, amit most tőlem láttok és hallotok. Ne legyetek ígénytelenek a ti várakozásaitokban. Ne elégedjetek meg a vízzel való keresztséggel. Még nem jött el minden,még ezután jön, a sokkal több, a sokkal nagyobb, a sokkal erősebb. Nehogy tévedésbe esssetek, mert nem én vagyok a Krisztus.

            A mi kérdésünk az, hogy van-e ennek az igének üzenete ma a mi számunkra? A mai keresztyénség számára? Vagy ez az ige érvényét veszítette, mert mi úgymond már ismerjük Krisztust? Kell-e ma erről az igéről prédikálni?

            A válasz egyértelműen az, hogy igen és kell. Mert mi Karácsony után is adventben vagyunk. Mi is csak vízzel kereszteljük meg gyermekeinket, unokáinkat, de  azzal a reménységgel, hogy jön az, aki tűzzel és Szentlélekkel tud keresztelni.  Mi is meg tudjuk törni a kenyeret és ki tudjuk önteni a bort, de azzal a reménységgel tesszük, hogy nemsokára a mennyben majd ővele fogunk úrvacsorázni. Mi most még nem vagyunk a célnál, mi még csak útban vagyunk. Mi most még csak vándorok vagyunk, de nem vagyunk megérkezettek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi most még csak adventben vagyunk, de várjuk e beteljesedést. Ami most van, már az is óriási áldás, hiszen ismerhetjük Krisztust, hihetünk benne, életünket átadhatjuk neki, hogy ő formáljon, alakítson minket, de ez még nem a minden, még van több, még van nagyobb.

            Végül van itt egy megjegyzés. Ezek a dolgok Béthabarában történtek, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. De mi történt Béthabarában, mi történt ott, ahol háromszor elhangzott: nem én vagyok? Én csak kiáltó szó vagyok, én csak vízzel keresztelek. Igenis nagy dolog történt, amire felfigyelt az akkori egyház, felfigyeltek Jeruzsálemben és egy küldöttséget mensztenek a pusztába Jánoshoz, hogy megtudják: ki is ő valójában? Ők kérdeznek, János pedig őszintén válaszol: nem én vagyok a Krisztus, de azért jöttem, hogy bizonységot tegyek róla.

            Mert az a szomorú, hogy Jeruzsálemben olyan egyház van, ahol külsőleg, látszatra rendben van minden, folyik teljes gőzzel a vallásos élet, csak épp élet nincs, csak épp megtérés nincs, csak épp változás nincs, csak épp Isten hiányzik mindenből. Jeruzsálemben megelégszenek azzal, hogy vízzel keresztelnek, megelégszenek a külsővel, a formasággal, az olcső és semmitmondó vallásossággal. Ott nem akarják Krisztust, nem akarják a megtérést, nem akarnak lelki ébredést.

            A mi mai kérdésünk az, milyen egyházat akarunk, milyen gyülekezetre vágyunk, melyik gyülekezetre hasonlítunk: a jeruzsálemire, vagy arra, ami ott volt a Jordán partján. Ha csak azt akarjuk, ami Jeruzsálemben volt, akkor semmi hasznunkat nem veszi ez a világ, akkor minden marad a régiben, mindenki marad a bűnben, hitetlenségben. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy sokkal többre vágyjunk , arra amit Krisztus hozott el nekünk, igazi, megújult életre, bizonyságtevő gyülekezetre.

Ámen                                                                                            Lőrincz István

Két igehirdetés

Igehirdetés örökkévalóság vasárnapjára 2Kor.5,1-10 alapján

            Nagy kérdés, hogy érdekli-e még egyáltalán az embereket a menny? Vagy teljesen elfeledkeztek már erről? Vajon már teljességgel elfordultak az emberek a mennytől és csak a föld és annak a dolgai érdekli őket? Vajon hány ember tudja és vallja gyülekezeteinkben, hogy a mi földi életünk egyetlen nagy célja, hogy Megváltónkat megismerjük és végül a mennybe jussunk?

            Ezek után jön a kérdés, hogy miként lehet a mennybe jutni? Hogyan is történik ez? Mert ha a menny felé sietünk, ahogy az ének mondja, akkor az utat is kell ismerni, ami oda vezet. Ezekre a kérdésekre Pál apostol először is azt válaszolja, hogy igenis van menny. Ha a mi földi sátorházunk elbomol is, van épületünk Istennél, nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.Az életünk tehát egy sátorhoz hasonlítható. A föld e szerint egy „kempingező” hely, ahol a mi sátorunk egy időre felállíttatik, ahol egy időre sátrat verünk. De egyszer eljön a sátorbontás ideje, amikor szedjük a sátorfánkat és tovább kell mennünk innen. A mi életünk a földön csak ideiglenes, csak egy bizonyos ideig tart. Jó ezt nekünk naponta tudatosítani, hisz nagyon sok ember úgy él, úgy rendezkedik be, mint ha igaz lenne a nóta: nem halunk meg soha. Pedig itt a földön kiszabott esztendeink vannak, ahogy azt Jób könyve tanítja. És ezek a kiszabott esztendők egyszer csak letelnek. Ezt Pél is tudja, de ő tud egy másik hajlékról, egy másik házról, amit nem emberek terveztek, van egy nem emberi kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.

            Feltűnő, hogy Pál itt azt mondja: tudjuk. Pál nem nagyon sokszor mondja ezt. De miért van az, hogy pont itt, ahol a mennyről van szó, mondja: tudjuk? Honnan tudjuk, hogy van egy menny és abban örökkévaló hajlék? Honnan szerezhetünk mi ismereteket a mennyről? A válasz egyszerű: Jézus Krisztustól. Ő a mennyből jött le a földre, és sátorozott 33 éven át itt közöttünk. Krisztus a mennyből jött, magára vette a mi földi életünk minden nyomorúságát, esendőségét, múlandóságát. Nagypénteken az ő földi porsátora is elbomlott. Különben ő már korábban megmondta: rontsátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem azt, s ekkor Ő a testéről, földi életéről beszélt. Ott a kereszten egy félelmetes lebomlás történt, de húsvét hajnalán ez a sátor csodálatosan újra megépült, mert Krisztus feltámadott. Amikor a tanítványok a feltámadott Jézust látták, akkor már azt a házat szemlélték, amit nem ember készített, hanem Isten maga. De az a nagyszerű, hogy aki ebben a Krisztusban hisz, azzal szintén meg fog történni az, ami Krisztussal is megtörtént, és annak az embernek szól a drága ígéret: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Én elmegyek és helyet készítek néktek. A hívő emberek számára olyan nagy vigasztalás ez, hogy amikor földi sátorházunk elbomol, van egy nem kézzel csinált hajlékunk a mennyben.

            De mi történik akkor, amikor a földi sátorház elbomlik, amikor valaki meghal? Hogy kell nekünk elképzelni ezt a titokzatos lakáscserét? Hogy kell elképzelnünk a földi sátorból a mennyei hajlékba való elköltözést? Mi a halált sokszor úgy képzeljük el, mint egy határátlépést. Ha nincs csempészárunk, és a papírjaink is mind rendben vannak, akkor nincs mitől félnünk. De úgy is elképzelhetjük ezt, mint amikor az egyik szobábl átmegyünk a másikba. Azért Pál és a Szentírás azt tanítja, hogy ez nem épp ennyire könnyű és egyszerű dolog. A halál nem csak egyszerűen a vég, amikor a gyertya kialszik. A halál a bűn zsoldja, ítélet a mi bűneink felett. A halál egy félelmetes ellenség, ami szüntelen veszélyeztet minket. Épp ezért kellett Krisztusnak eljönnie, hogy szembe szálljon ezzel a félelmetes ellenséggel, azzal leszámoljon, hogy ahogy Pál egy másik helyen mondja, annak a fúllánkját kihúzza. Ez történt húvétkor. A halál persze még kihúzott fúllánkkal is félelmetes ellenség marad. Pál számára se könnyű a halállal szembenézni, ő is jobban szeretné, ha túl lenne már a halálon, hisz itt azt mondja, hogy kívánna már az Úrnál lenni. Nem véletlen azt sem, hogy kétszer is szó van itt a sóhajtozásról. Pál is szeretne, hogy úgy mondjam”direkt” Krisztushoz menni, hogy ne kelljen átmenni a halál félelmein, kínjain. Szeretne elköltözni, felöltöztetni, pontosabban átöltöztetni. Hadd mondjak erre egy mindennapi példát. A diktatúra idején sokszor megtörtént, hogy nem adtak engedélyt példáúl egy új parókia építésére, s ekkor a gyülekezet azt csinálta, hogy nem bontották le a régi épületet, hanem a régi köré felhúzták szép csendben, szinte észrevétlenül az újat. S amikor az új teljesen elkészült, akkor hirtelen lebontották a régit. Valami ilyesmit szeretne Pál is, először az Úrnál lenni, és csak azután meghalni. Persze, mi nagyon jól tudjuk, hogy ez csak nagyon ritka esetben történhet meg. Pál és mi is gondolhatunk az Ószövetség két emberére, akik nem ízlelték meg a halált, hanem direkt módon, halál nélkül jutottak a mennybe. Ez a két ember Énókh és Illés próféta volt. Pál az Újszövetségben is tud ilyesmiről. Ezek azok, akik a Jézus Krisztus visszajövetelét testben érik meg, azoknak nem kell meghalni, hanem egyetlen szempillantásban átváltoznak és az Úrhoz kerülnek. Pál is nagyon szeretne ezekhez tartozni, akiknek nem kell meghalni, hanem egyenesen az Úrhoz jutnak.

            Ez egy kicsit önzésnek is tűnhet, mintha az apostol a maga számára valami különöset, rendkívülit kérne. De ez nem így van. Pál itt nem magára gondol, hanem általánosságban minden keresztyén ember vágyát, óhaját fejezi ki. Sőt, Pál az egész teremtett világban egy vágyakozást, sóhajtozást észlel a menny után. Pál az új hajlékot nem csak a maga számára kívánja, hanem minden hívő ember számára.

            Itt egy másik félreértést is el kell kerülni. Nem kevés olyan ember van, aki azért vágyakozik meghalni, mert nagyon sokat szenved. Azért vágyik meghalni, hogy ne kelljen már annyit szenvedni. Pálnál azért ez másképp van. Az ő vágayakozásának célja maga Jézus Krisztus. Mert most még nincs Krisztusnál. S ez érvényes ránk is. Mert igaz az, hogy megváltott emberek vagyunk, de a teljességet még nem értük el, még hiányzik valami ehhez. Mi itt még idegenben vagyunk, még átutazóban vagyunk az igazi hazánk felé. Pál itt az eredeti szövegben egy különös kifejezést használ: még távol vagyunk, még nem vagyunk olyan közel, mint amennyire szeretnénk.

            Ezt a világ fiai soha sem tudják megérteni. Sőt, ők kicsúfolják azokat, akik a mennybe vágynak, akik a menny felé sietnek. Mert ők minden boldogságukat csak itt a földön keresik. Ezért vannak kétségbeesve, amikor a földi örömök elmaradoznak az életükből, amikor közeledik a földi örömöktől való megválás. De a Bibliai emberei, a keresztyének tudják: jövevény vagyok, mint minden ősöm. Vallják az ismert igével: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Persze ezt félre is lehet érteni, sokszor azzal vádolják a keresztyéneket, hogy ők megvetik a földet, nem állnak két lábbal a földön, álmodozók és ábrándozók. Nem erről van szó, hisz ha valaki komolyan veszi a földet és a földön elvégzendő munkát, azok épp a keresztyének, Isten gyermekei. Itt egyszerűen arról van szó, hogy mi tudjuk, hogy van valami, ami sokkal jobb és több, mint ez a föld, mint ez a földi élet. S ha már tudjuk, ha van valami jobb, akkor mi természetesen vágyunk is erre. Ez a vágy se magunktól van, hanem a Szentlélek ébreszti fel bennünk.

            És még valami. Aki ezt tudja, akinek a szívében ott van a vágy a jobb után, azt mit tegyen most, amíg még nem lehet a mennyben, amíg még itt ebben a sátorházban kell tartózkodnia? Az ilyen ember nagyon vigyázzon arra, hogy ezt ne úgy fogja fel, mint valami”kényszerpihenőt” amit tétlenségben kell eltölteni. Pál apostol számára a földön töltött idő nem a tétlenség, hanem a szolgálat ideje. Pálnak, amíg e testben él egyetlen célja van: hogy a mennyről szóló örömüzenetet minél több embernek elmondja, tobábbadja, hogy azt az evangéliumot elvigye a föld végső határáig. Ő kedves akar lenni az Úrnak. Mert akár elköltözünk, akár itt maradunk, neki kedvesek legyünk.

            Az egyházi év utolsó vasárnapján, az örökkévalóság vasárnapján menjünk el ezzel az üzenettel Isten házából: amíg e testben vagyunk, tegyük azt, amit tennünk kell. Mert a sátorban, a testben eltöltött idővel egyszer el kell számolni. Nekünk meg kell jelennünk Isten ítélő széke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék, aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt. Ne felejtsük el soha, hogy mi itt egy szolgálatot kell elvégezzünk, s erről a szolgálatról nekünk egyszer majd számot kell adni. Akkor derül ki, hogy mit építettünk. Ez a nap egyre közeledik. Akár megérjük testben az Úr visszajövetelét, akár úgy, hogy átt kell mennünk a halálon. Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy munkában és szolgálatban találjon minket a nap.

                                                                                    Lőrincz István

Igehirdetés 2016 ápr.17én Jelenések 9,13-21 alapján

            A Jelenések könyvét az Újszövetség vigasztaló iratának szoktuk nevezni. Ezt a könyvet nem lehet megérteni, ha nem látjuk magunk előtt az első század végi szenvedő és üldözött gyülekezetet, amely a császárkultusz alatt szörnyű szenvedéseknek és vértanúságnak van kitéve. Ez a gyülekezet ebben a sokszor kibírhatatlannak tűnő szenvedésben várja a visszatérő Krisztust, aki ítéletet tesz mindenki felett, aki a gyülekezetet megjutalmazza hűségéért, kitartásáért, a hitetleneket és engedetleneket pedig, akik a gyülekezet szenvedését is okozták, méltó módon megbűnteti. Mert ahogy egy nagy holland teológus mondta, a keresztyén egyháznak z igazságosságra nagyobb szüksége van, mint a mindennapi kenyérre.

            Ez az ítélet egyszer el fog jönni, vigasztalja János a gyülekezeteteket, nem most a közeljövőben, hanem akkor, amikor Isten annak elhozza az idejét. Ezekben a fejezetekben az ítélet kibontakozásáról van szó, az egyre nagyobb és átfogóbb lesz. Amikor ezt a könyvet olvassuk, szinte lélegzetvisszafojtva várjuk: mi minden fog itt még történni? Hisz már eddig is szörnyűséges dolgokról hallottunk ebben a könyvben, példáúl a sáskák rettenetes pusztítását. De a csapások most már felgyorsulnak, egyik a másikat követi. Ezt a mi időnkben mi is egyre jobban érzékeljük. Hisz régen is voltak, háborúk, földrengések, természeti katasztrófák, de mintha az utóbbi időben egyre sűrűbbek lennének ezek. Szinte nincs olyan nap, hogy ne halljunk valamilyen csapásról, katasztrófáról. Ezek sa keresztyén embert el kell gondolkoztassák, és mi mindenképpen Isten igéjének, ítéleteinek beteljesedését kell látnunk ezekben.

            Az igeszekasz azzal kezdődik, hogy János hall egy hangot az Isten előtt álló aranyoltár négy sarka felől. Az aranyoltár ott áll tehát az Isten színe előtt. Ez az oltár a hívők, a szentek imádságát jelképezi, azokat az imádságokat, amelyek a szenvedő és üldözött gyülekezetből szállanak, emelkednek az égbe. Az, hogy hang jön ki az oltárból azt jelenti, hogy Isten meghallgatja az imádságokat, s ugyanakkor arra biztat, hogy higgyünk abban, hogy csodálatos szabadítást készít a népe számára. Az oltár alatt lévő lelkek Isten igazságos bosszújáért esedeztek, s íme Isten meghallgatta az imádságokat, mert a bosszú, az ítélet már megvalósul. Olyan jó ez Isten mindenkori népe számára. Tudhatjuk azt, hogy Isten tud minden szenvedésről, amit Érte hordozunk el. Tud azokról a vértanúkról is, akiket épp most a mi időnkben végeznek ki, ölnek meg sokszor rettenetes kínok között a Krisztus bizonyságtételéért. Biztasson ez az ige arra, hogy többet imádkozzunk az üldözött, vértanúság árnyékában élő keresztyénekért. Még nincs messze az idő, amikor olyan sokat jelentett számunkra is a kommunista diktatúra idején, hogy holland, német, svájci, nyugati testvéreink azt mondták nekünk: imádkozunk érettetek. Tegyük ezt meg mi is másokért. Mert a szabadságban mi most olyan könnyen megfeledkezünk erről.

            A hang azt mondja: oldd el azt a négy angyalt, akik a nagy folyóvíznél, az Eufrátesznél meg vannak kötözve. Fontos azt látni, hogy ez a négy pusztító angyal csak Isten kifejezett parancsára indulhat el, az Isten által pontosan megszabott időben. Persze az Isten idejét nem könnyű kivárni. Mi sokszor csak a mi kicsi életünket látjuk, Isten órája sokszor egészen másképp jár, mint a miénk, de nekünk meg kall taniulni a miénket az övéhez igazítani. Mindennek az Isten akarata szerint kell történnie. Isten a gonoszságnak is határt szab, azt mondja: eddig és ne tovább. Jó nekünk tudni, hogy a gonosz semmi többet nem tehet, amint amit Isten neki megenged. Ez egy óriási vigasztalás az Isten mindenkori népe számára. Az Úr nem ad szabad kezet a gonosznak, nem engedi, hogy azt tegyen, amit akar. Isten gyermekeinek se árthat, őket Isten hatalma őrzi. A testet persze megölheti, de a lélek és annak üdvössége biztonságban van. A gonosz még tombol, de a Golgota óta ő már egy legyőzött ellenség, ezt nem szabad elfelejtenünk.

            Ebben az igében ítéletet végrehajtó angyalokról van szó. Ezek az angyalok az Eufrátesz folyónál vannak, de eloldoztatnak, hogy onnan elindulva a különböző ítéleteket végrehajtsák.A négyes szám az írásmagyarázók szerint a négy égtájat jelképezik, tehát minden irányba elindulnak, mindenhova eljutnak. Mit kezdjünk mi ezzel a megjegyzéssel, hogy mindez az Eufrátesz folyónál történik. Az írásmagyarázók sokat gyötrődnek a kérdésen, hogy mit is akar ez jelenteni? Vajon népekről lenne itt szó, például babiloniakról, asszírokról, törökökről, mongolokról, akik mind Keletről jöttek a keresztyén Európát meghódítani? Vagy esetleg vallásról, épp az iszlámról lenne szó? Ezekben a magyarázatokban mind lehet valamelyes igazság, de úgy gondolom, hogy mégis onnan kell kiindulnunk, hogy az Eufrátesz folyónak a Bibliában van egy különös jelentése, mégpedig az, hogy itt volt a Paradicsom, az Éden kertje, innen indult el az emberi történelem. Az Eufrátesz folyónál bukott el az ember, itt kezdődött a bűn rettentes rontása és rombolása. Itt tette az ember tönre magát és környezetét egyaránt. Itt lett a gyönyörűség helyéből pusztaság. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy az Eufrátesztől indultak el azok a népek, akik hátat fordítottak Istennek, itt lakoztak Nimródnak, az erőszakos embernek az utódai.  Itt a népek tarka sokasága lakott a maga sokszínű kultúrájával. Sajnos ezek a népek a pogányság útját járták.De itt avatkozott be Isten ebbe a szomorú történelembe, amikor Ábrahámot kihívta Úr-Kaszdim városából. Ezeknek a népeknek a bűne mindenek előtt a gőg, a felfuvalkodottság volt. Így ez a vidék, ami egykor Paradicsom volt, most az erőszak, a háborúk földje lett, és így van ez mind a mai napig. S miért volt mindez: azért, mert a népek elbizakodtak és nem hallgattak Istenre. Így érett meg ez a vidék és az egész világ az Isten ítéletére.

            De mi lesz a hatása a négy angyal elindulásának? Egy hatalmas és különös hadsereget látunk itt, ami még nem volt a történelemben. Ha a sereg létszámát kiszámoljuk, az is kétszáz millió ember.Nyilván, hogy ez is egy jelképes szám, ami a végtelenséget jelzi. Ez arra mutat, hogy ez egy legyőzhetetlen sereg. Az Eufrátesz környékén sok olyan birodalom volt, ami legyőzhetetlennek hitte magát, gondoljunk csak a babiloni, asszír birodalmakra, de ezek mégis megsemmisültek. Ennek a seregnek már a látványa is félelmetes. A lovak fejei olyanok, mint az orsoszlánoké. A lovasok tüzes, kék színű páncélba vannak felöltözve. A lovak szájai félelmetesek, tűz és kénkő jön ki belőlük, mindent megsemmisítenek. Nem tudjuk azt, hogy miről, kiről is van szó. Olyan szörnyűséges lények ezek, mint a Jób könyvében leírt behemót és levithán. Bár egyes fordítások a vizilóval és a krokodillal azonosítják, ezt mégsem lehet tudni. Erre mi csak annyit mondhatunk el alázattal, hogy Isten ítélete rettentes lesz. És annak az eszközei is rettenetesek, olyanok, amiket mi el se tudunk képzelni. Isten mindent felhasználhat, szörnyűséges dolgokat, lényeket, hogy az embert megalázza. A legfélelmetesebb földi hadsereg is nevetségesen gyenge amellet, amit itt János lát és megmutat nekünk. Itt tulajdonképpen a pokol szabadul el a földön.

            Tűzről, füstről és kénkőről van szó, így pusztult el egykor Sodoma és Gomora is. Vigyázzunk, mert ez nem emberi fantáziálás, hanem az a rettenetes ítélet, amit Isten mutatott meg apostolának és egyházának. János itt előre tekint a történelemben, s amit leír, az be fog következni. Ezeknek a különös lényeknek az ereje a fejükben és a farkukban van, ami valamiképpen a kígyóra emlékeztet minket, ami a Szentírásban az ördögnek, a Sátánnak a jelképe. Mert a Sátán az, aki emberölő volt kezdettől fogva, aki mindenütt halált és pusztulást okoz. Hát nem a halál hatalmát látjuk ma is a világban? Háborúk és öngyilkos merényletek, a környezet tudatos pusztítása, a káros szenvedélyek, nem mind ezt hirdeik nekünk? Ezek az ítéletetk mind azért vannak az emberiségen, mert nem hallgatott az Isten szavára.

            Mennyivel másabb lenne ez a világ, ha Krisztusnak engedelmeskedve. Ő nem a halált akarja, hisz legyőzte azt, Ő az Élet Fejedelme. Ezek az ítéletek is mind arra figyelmeztetnek, kérnek minket, hogy álljunk az Ő oldalára, benne higgyünk. A döbbenetes itt az, hogy miután az emberiség egyharmada elpusztul az ítéletben azt várnánk, hogy a többiek döbbenetükben megtérnek, de ennek épp az ellenkezője történik. Milyen kemény tud lenni az ember szíve, hogy se a kegyelem, se az ítélet nem tudja meglágyítani. Hiába prédikált Nóé az özönvíz idején, hiába tett bizonyságot Lót, az emberek mentek tovább a bűn útján.

            Az ige itt konkrét bűnöket is megnevez. Először olyanokat, amik Isten ellen vannak első sorban, a Tízparancsolat első táblája ellen: az ördög imádása és bálványimádás. Döbbenetes tapasztalat ez, hogy ha az ember elhagyja az igaz Isten imádatát, akkor mindig jön valami rettenetes ennek helyébe, jön a Sátán, jönnek a bálványok.Jön az okkultizmus, a babonaság,hitetlenség, pogányság mindenféle formában. De vannak itt olyan bűnök, amikkel elsősorban a felebarát ellen vétkezik az ember: gyilkosság, paráznaság és lopás. Mert a két tábla szorosan összetartozik, ha valaki nem szereti és nem tiszteli Istent, akkor felebarátját se fogja szeretni és tisztelni. Kifejezetten említi a paráznaságot. Jól tudjuk a történelemből, hogy mind a két nagy birodalom a római és a görög bukását is az erkölcstelenség okozta. S mi van most: felmagasztalása a szexuális szabadosságnak, perverzitásnak, homoszexualitásnak. Az emberi történelem megismétli magát.

            Mit mondhatunk mi ezek után? Mit tehetünk mi ebben a helyzetben? Mi ebben a szörnyű részben az evangélium, az örömüzenet? Hát, az, hogy ezek a mi nemzedékünkben még nem következtek el. Mi még a kegyelmi időben élünk. Mi még megtérhetünk az Úrhoz. Mi átadhatjuk magunkat annak Jézus Krisztusnak, aki mindezektől megőrizhet és megszabadíthat minket. Mert Krisztus nélkül az élet tényleg csak pusztulás és romlás. Hit nélkül az ember minden bűnnek és szenvedélynek ki van szolgáltatva. Ha nem Krisztus az életünk Ura, akkor mi is a korszellemet követjük, aminek jelszava: éldd ki magad, érezd jól magad, vesd bele magad az élet örömeibe és gyönyöreibe, ne törődj se Istennel, se emberrel, ne törődj a lelkeddel sem, de a mennyel sem, mert csak föld van és földi dolgok.

            A szomorú tapasztalat, hogy az emberek nagy többsége ma se akar megtérni, még akkor sem ha látják, hogy egyik csapás a másikat követi ebben a világban.Az emberek ma mindent akarnak, csak épp megtérni és Istennek szolgálni nem. A személyes kérdés: te kit választassz életed Urának? Kinek szolgálsz? Két úrnak nem lehet.Válassz még ma! Jézus hív és vár, hogy Őt válasszad, mert Ő már téged választott.Meghalt érted a kereszten, neked is bünbocsánatot és örök életet szerzett. Aki benne hisz, az boldog a csapásokat ítéleteket látva is.Az tudja, hogy a váltsága elközelített. Légy te si testvérem ilyen boldog ember!

                                                                                                Lőrincz István

           

Újévi igehirdetés És.42,1-4 alapján

            Isten kegyelméből újabb esztendőbe léphettünk. Adjunk hálát Istennek, hogy eljöhettünk az Ő házába, hogy az igével és annak drága üzenetével indulhassunk neki az Új Esztendőnek. Egy messiási próféciát hallottunk, ami az eljövendő Messiásról beszél, de olyan sok értékes üzenet van benne, amit a magunk életére, s közelebbről az előttünk álló esztendőre is alkalmazhatunk, s ezért választottam alapigeként erre az igehirdetésre. Mert Jézus Krisztus, hisz Róla szól ez a prófécia, nekünk nem csak Megváltónk, hanem példaképünk is. Ő maga többször is mondott földi életének idejében ilyeneket: amiképpen én cselekedtem, ti is azonképpen cselekedjetek, ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.

            1.Ez az ige úgy mutatja be Jézust, mint szolgát. Az „íme” szócska a Szentírásban mindig olyankor fordul elő, amikor valami fontos, különleges dologra akarja felhívni a figyelmünket. Itt a különleges az, hogy Isten szolgaként akar megjelenni ebben a világban, hogy Jézus kész volt szolgai formát ölteni magára és így jött el közénk. Ez a gondolat a prófécia keletkezésének a korában teljességgel ismeretlen volt, ilyesminek még a nyomát se találjuk a korabeli pogány vallásokban. Ott az istenek mindig úrként, királyként, hódítóként jelennek meg, akik uralkodni akarnak, kiszolgáltatják magukat, másokat legyőznek, megaláznak, földre tipornak. Ezek mind emberi tulajdonságok, a Szentírás nyelvén azt mondhatnám: ó-emberi vonások, jellemzők ezek. Ezekkel születtünk, mélyen ott vannak bennünk, minket is arra akarnak rávenni,  hogy basáskodjunk, kiskirályokként viselkedjünk, hogy másoknak parancsolgassunk, hogy minél jobban szolgáltassuk ki magunkat. De Jézus más volt, és nekünk egészen más példát adott. Ő meg is mondta, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon másoknak. Ebben az Új Esztendőben kövessük mi is a példáját: Akarjunk mi is szolgák lenni, akarjuk alázattal szolgálni Istent a családban, a gyülekezetben, az emberi közösségekben. Ne kapni akarjunk, hanem adni, ne azt várjuk, hogy mások tegyenek valamit értünk, hanem mi tegyünk másokért valamit. Induljunk a szolgálat lelkével, lelkületével erre az Új Esztendőre, s higgyük, hogy Isten megkészíti a szolgálat minden alkalmát.

            2.Törvényt hirdet. Ezt már nehezebben tudjuk elfogadni ettől a szolgától, valahogy nem talál ahhoz, amit eddig mondtunk róla. Ha szolga akkor ne parancsoljon, ne hirdessen törvényt, ne szóljon bele az életünkbe. De bármennyire is nem tetszik ez nekünk, Ő egy ilyen különös szolga, aki engedelmeskedik, alázatos, de törvényt is hirdet. De ezt nem azért teszi, mert szeret parancsolgatni, mert ezzel meg akar minket alázni. Ő olyan törvényt hirdet, ami a mi javunkra van, ami az életünk előmenetelét szolgálja. Teljesen félreérti a jézusi törvényt az, aki úgy gondolja, hogy az egy teher, nyűg, kényszer a mi számunkra. Az Úr Jézus Krisztus törvénye a szeretet törvénye és abból élet fakad. Jézus tulajdonképpen csak egy parancsolatot adott, mégpedig azt, hogy szeressük egymást. Ha ezt a parancsolatot megtartanánk, akkor ez egy útjelző tábla lenne az életünkben. Ha mi mindig a szeretet parancsa alapján cselekednénk, akkor semmi olyan dolgot nem tennénk, amivel felebarátunkat megbántjuk, megsértjük. Nem véletlenül mondta Szent Áoston: szeress, és tégy amit akarsz. A szeretet törvénye megvéd minket a kísértésektől, olyan számunkra, mint egy védőkorlát, amin belül biztonságban érezhetjük magunkat. Ha a szeretet parancsa alapján cselekszünk, akkor egy szép és jó rend lesz az életünkben, akkor jó döntéseket fogunk hozni. Mert ebben az évben is naponta kell döntéseket hozzunk, ebben az évben is kell tudnunk, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen, hogy mit kell nekünk minden körülmények között megtenni, és mi az, amit semmilyen körülmények között nem szabad megtenni.

            3.Ez az ige azt is elmondja nekünk, hogy milyen módon valósul meg ez a szolgálat az életünkben. Erről a szolgáról azt mondja az ige, hogy nem feltűnősködik, nem szerepel. Mennyire másképp van ez a világban. Azt is szoktuk mondani, hogy ez a világ egy nagy színpad, ahol hol komédia, hol pedig tragédia zajlik. A világ szereti mutogatni magát, óriási kultusza van ma a sztároknak, akik jól el tudják adni magukat, akik mindent elkövetnek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mi ma a reklámok világában élünk, mindent reklámozni kell, és nem is az a fontos, hogy valami jó legyen, hanem az, hogy a reklámja legyen jól megszervezve, mert akkor akár a roszz árut is jól el lehet adni. Jézus nem ezt tanította nekünk, Ő nem reklámozta magát, nem verte dobra a csodáit, sőt a legtöbb esetben megtiltotta a tanítványainak, hogy szóljanak ezekről. Ő nem tukmálta rá magát az emberekre, nem próbálta eladni magát, nem próbálta tanításait, életmódját ráerőszakolni az emberekre, hanem sokkal inkább csendben hívta magához a megfáradtakat és megterhelteket és nyugalmat ígért a lelküknek. Jézus nem lármázott, de nem is sajnáltatta magát, hogy őt nem követik az emberek, hogy nem fogadják el tanításait. Mi sokszor azért hangoskodunk, lármázunk, sőt veszekszünk is, hogy figyeljenek már ránk, hogy vegyenek észre.

            A szolgálat módjáról azt is elmondja az ige, hogy ez a szolga nem az utcán próbál hatást elérni, nem az utcán próbálja reklámozni magát. De akkor hol, tesszük fel a kérdést? Ez nincs bene az igében, de az egész Szentírás tanításából tudjuk hogy ez a szolga az emberi szívekben akar munkálkodni. Itt benn akar minket átformálni, átalakítani, mert a baj is itt benn van. Mi mindig azt gondoljuk, hogy a körülményeinkkel van a baj. Úgy gondoljuk, ha nem ott kellene élnünk, ahol épp vagyunk, ha mások lennének körülöttünk az emberek, akkor minden jó lenne. Ma ezért veszi nagyon sok ember nyakába a világot, mert úgy gondolja, hogy egy másik országban, ahol mások a körülmények ott minden jó lesz, ott boldogabb lesz. De aztán hamar kiderül, hogy ott is sok baj, nehézség, keserűség, igazságtalanság van. Nemrég temettem el egy 48 éves férfit, aki nagy reményekkel egész rokonságával kivándorolt az Egyesült Államokba, ott szép karriert futott be, egy világhírű cégnek lett az alkalmazottja, állandóan járta a világot, de eközben tönkrement a házassága, családja, s úgy lehajtotta magát, hogy a szíve felmondta a szolgálatot. Nem akarjuk meglátni, hogy a bajok nem kívül vannak, nem a körülményeinkben, hanem a szívünkben. Ha a szívben változás lenne, akkor a külső körülmények is megváltoznának. A volt gyülekezetemben volt egy férfi, aki mind az alkoholnak, mind a nikotinnak a rabja volt s ezért szegénységben, nélkülözésben éltek, még a legszükségesebb háztartási cikkekekt se tudták megvenni. Aztán Isten kegyelméből megszabdult s egy év múlva elmondta, hogy most már mindenük van, vettek hűtőszekrényt és mosógépet s sok más mindent is, most már mindenre jut, mert a sok pénzt már nem kell az italra és a cigarettára költeni. Én, aki a börtönben szolgáltam sok éven át tudom, hogy mekkora pénzbe kerül a börtönök fenntartása. Egy fogvatartott több mint egy minimálbért emészt fel havonta s ha ezt 30-40.000-el beszorozzuk egy hatalmas összeg jön ki, amit lehetne nagyszerű dolgokra fordítani. De mi pénzt emészt fel a korrupció, a féktelen szórakozás, a grandomán építkezés, a felesleges luxus, a bűnös dolgok egész sora. Ha az emberi szívek megváltoznának, ha az emberek megtérnének Istenhez, akkor külső körülményeinkben is óriási változás, javulás állna be.

            4.Az utolsó dolog, amit a szolgáról elmond, hogy Ő nagyon irgalmasan bánik az övéivel. Két képpel szemlélteti ezt. Az első a megrepedt nádszálnak a képe. Tudjuk azt, hogy a nádszálat az ókorban főleg három célra használták fel. Ez volt a hosszmérték, a mai méteres szerepét töltötte be. Aztán használták nyílvesszőnek, amikor háborúba mentek és végül ebből készítették az írószerszámokat, amikkel a pergamen-tekercsekre írtak. De mindhárom célra csak teljesen ép, egészséges és erős nádszálat lehetett használni, ami már repedt volt, azt egyszerűen eldobták, vagy legfeljebb fűtésre, tüzelőanyagként hasznosították. De ez az áldott Szolga nem így tesz. Jaj lenne nekünk, ha így tenne. Mi lenne, ha Ő csak az ép, a tökéletes embereket tudná használni, akiken semmi”repedés” nincs. Ilyen senki sincs közülünk, mert mindnyájunkat megrepesztett a bűn, megtört az élet, a nehézségek, a kísértések De Ő így is akar használni minket, mert ez a Szolga életét adta azért, hogy „repedezettségeinket” bűneinket, megtörtségünket meggyógyítsa, hogy alkalmasak lehessünk az Ő országának építésére. A másik kép a pislogó gyertyabél. Azt is mindenki tudja, hogy egy gyertya akkor tölti be küldetését, ha eleven lánggal ég s így minél nagyobb világosságot áraszt maga körül. De ha egy gyertya csak pislog az inkább bosszantó dolog, s nem csak az zavar, hogy semmit se lehet látni mellette, hanem még kellemetlen füstöt is terjeszt maga körül Az ilyen gyertyát ki szoktuk oltani, hogy ne bosszantson és ne füstölögjön az orrunk alá. De ez a Szolga ezt se oltja ki, hanem Szentleke fújásával elkezdi gerjeszteni, s addig fújja, míg eleven lánggal nem ég.

            Lehet, hogy ezen az Újév reggelen mi is ilyen pislákoló gyertyáknak érezzük magunkat, akik inkább csak füstöt árasztunk és nem világosságot. De ne essünk kétségbe, mert ez a csodálatos Szolga reánk is fújja Szentlekét és így mi is lángra kaphatunk és áldott világosságot áraszthatunk magunk körül. Nem tudom, hogy igaz-e vagy legenda, miszerint a híres zeneszerző-hegedűművész, az olasz Paganini börtönbe került. Ott a hegedűjének egy kivételével minden húrja elszakadt. De ő azon az egy húron tovább játszott és így szerezte a híres Capriccióit, amik a mai napig gyönyörködtetik a zeneszerető embereket. Lehet, hogy a mi életünk hegedűjének a húrjai is elszekadtak, de ha a Nagy Mester, ez a Szolga, az Úr Jézus kezébe veszi azt, akkor csodálatos dallamokat tud kicsalni belőle. Adjuk át hát ennek az Újévnek a napján az életünket neki, s akkor Ő használni fog minket is, s így ez az újabb eszetendőnk is, annak minden napja és esenménye az Ő dicsőségét fogja szolgálni. Ámen

            (ezen igehirdetést kedves barátom,az általam nagyra értékelt igehirdető Papp Benjámin vázlata alapján írtam, ő ezt Karácsony esti igehirdetésként mondta el, remélem ő is fog örülni annak, hogy ilyen átszerkesztett formában, a magam gondolatait is hozzátéve most újévi igehirdetésként  közkinccsé teszem)

                                                                                                Lőrincz István 2014 dec.29

Igehirdetés az aradi vértanúk emléknapján

Text.Jób 2,4

Ezen a napon emlékezik magyar népünk   a tizenhárom aradi vértanúra, akik életüket adták a szabadságért. Erre való tekintettel választottam ezt az igét, lássuk most, hogy mire tanít ez minket épp ezen a napon, ezen az alkalmon.

            Bőrt bőrért. Ez a kifejezés még abból az időből származik, amikor nem volt pénz sem fémből, sem papírból. Ebben az ősi időben a pénz szerepét állati bőrök töltötték be. Bőrre ment az alku, a fizetés. Az emberek mindig nyugodtan kiszámolták, hogy mennyi munkáért mennyi bőrt kell adni, illetve egy bőrt mennyi munkával lehet megszerezni. Megvolt annak a jól meghatározott értéke, hogy egy bizonyos munkát, illetve különböző tárgyakat, eszközöket mennyi bőrön lehet megvásárolni. Ennek akkor megvolt a jól bejáratott módja, s az emberek ezt a legtöbb esetben minden különösebb konfliktus, veszekedés nélkül meg is ejtették. De volt egy eset, amikor elvesztették a fejüket: ha az életük veszedelembe került, mert ilyenkor az összes bőrt odaadták, sőt még azon felül is mindenüket, amivel rendelkeztek, csak épp meg ne haljanak, csak épp az életüket tudják megmenteni.

            Ez így volt Jób korában, de így van ez ma is. Az emberek azt mondják: elvégre csak egy életünk van, ha meghalunk, akkor már semmi nem kell, ezért mindent odaadunk, csak épp meg ne haljunk, csak épp meg ne öljenek minket. De itt meg kell gondolnunk egy dolgot. Ezt a mondatot nem Isten mondja, hanem a Sátán. Ez a mondat a Sátánnak Istennel folytatott beszélgetéséből való, s ez a mondat a Sátán szájából hangzik el, ezt ő találta ki, ezzel ő érvel, ezt ő használja fel ravasz terve igazolására. S a Sátán azt akarja, hogy az ember is így gondolkozzon, hogy így tegyen, mert ez neki nagyon tetszik. Azért fontos ezt nekünk világosan látni, hisz ha mi elfogadjuk az ördög tanácsait, akaratát, gondolkodását, akkor szöges ellentétbe kerülünk Isten akaratával. Ami az ördögnek jó, azt Isten útálja.

            De mit akar az ördög tulajdonképpen? Akkor ott Jób esetében azt akarta, hogy Jób forduljon el Istentől. Tagadja meg, átkozza meg, úgy ahogy azt a felesége meg is fogalmazza s bíztatja is férjét erre a szörnyű tettre. Velünk is pontosan azt akrja, hogy legyünk istentelenekké,, hogy átkozzuk meg, csaljuk meg Istenünket s embertársainkat is. S a Sátán nagyon jól tudja, hogy ezt úgy tudja a legjobban elérni, ha életünket veszélybe sodorja. Az ördög nagyon jól tudja, hogy az ember fél és retteg a haláltól. Tudja, hogy általában az emberek mindent készek megtagadni, feladni, elárulni, csak épp meg ne haljanak. Életveszélyben az ember általában félretesz minden becsületet, emberséget, ilyenkor kész mindenen átlépni, átgázolni, törvényeket lábbal taposni, csak épp az életét tudja megmenteni. Gondoljunk csak a Titanic végóráira, amikor a gazdag milliomosok pénzzel próbálták a tiszteket lekenyerezni, más férfiak női ruhákba öltöztek, minden lehetséges csalást bevetettek, csak hogy menthessék életüket. Ezért az ördög Jóbot próbák alá helyezi. Először elveszi minden vagyonát, ami abban az időben is lehetetlenné tette az ember életét, amikor látja, hogy Jób erősen áll, akkor még tovább megy, elveszi gyermekeit, szép családja omlik össze, de Jóbot ezzel se tudja istentagadóvá tenni, hisz ezek után is ki tudja mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Ezért most az utolsó eszközzel, a halálfélelemmel próbálkozik, halálos betegséggel sújtja Jóbot, hátha most, amikor puszta élete is veszélyben forog, meg fogja biztos tagadni Istenét.

            Ezzel az ördög a történelem folyamán nagyon sokszor próbálkozott és nem kevés sikerrel. Hisz például fogságban lévő emberek elárulták saját bajtársaikat, abban a reményben, hogy ők kiszabadulhatnak, nők ilyen esetekben árúba bocsátották testüket, hogy így próbálják életüket menteni. A keresztyénség első három évszázadában, amikor a véres üldözések folytak, bizony keresztyének gyakran tagadták meg a római hatóságok előtt hitüket, hogy megtartsák életüket abban az életveszélyes helyzetben. Az ilyen elnyomó rendszerek és kiszolgálóik nagyon jól tudják, hogy az emberben a legerősebb érzés az életösztön, s hogy ez sokszor a gyengülő hitet, lelkiismeretet is le tudja győzni. Az is igaz, hogy ne dobjunk könnyen követ azokra, akik adott helyzetben ezt tették. Hisz nagyon sokszor ilyen esetben az embereket nem csak egyszerűen kivégezték, hanem előtte rettenetes kínzásoknak vetették alá őket, s ettől még jobban megretten az ember, mint magától a haláltól. Az ítélkezés helyett mindig tegyük fel magunknak a kérdést személyesen: én egy ilyen helyzetben vajon mit tettem volna, vajon minden áron ki tudtam volna-e tartani hitem és meggyőződésem mellett, tudtam volna-e ezekért kínt és halált is elszenvedni?

            A nagyszerű dolog az, hogy Jézus az ő tanítványaiban el tud végezni valamit, amit a Zsidókhoz írt levél így fogalmaz meg: szabadokká tette azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Pál is ki tud mondani egy ilyen mondatot: az életem sem drága nékem, csak végezhessem el azt, amivel az Úr megbízott. Jézus egy másik helyen arra bátorít, hogy ne féljünk azoktól, akik a testet megölik, de ennél nagyobb kárt nem okozhatnak nekünk. Mert végső soron ezek az igék és még sok más is azt mondják el nekünk, hogy nem a testi élet és annak megmaradása a legfontosabb dolog. Vannak a testi élet megmaradásánál sokkal fontosabb dolgok és értékek, mint példáúl az, hogy teljesítsem Isten akaratát, végezzem el azt a munkát, amit Isten reám bízott. S ha ezt épp a halál vállalásával kell megtennem, akkor erre is késznek kell lenni. A Szentírás világos tanítása, hogy az életet nem szabad a bűn segítségével megmenteni, ilyen bűn lehet adott esetben egy barát elárulása, a hit megtagadása, becsületünk, testünk árúba való bocsátása. Vannak olyan dolgok és értékek az életben, s ilyen a hitünk, becsületünk, hazaszeretetünk, amikért nem szabad még az életünket se kímélni, mert egyszerűen nem éri meg.

            Jób, az aradi vértanúk, a hitvalló mártírok, bár a halál szélén állottak, nem riasztotta meg őket a halál. Nem vesztették el fejüket, szívüket a halál árnyékának völgyében. S bár hitük, meggyőződésük megtagadásával, odaadásával sokan megmenthették volna életüket, ők nem voltak készek mindent odaadni, sőt semmit se adtak oda azért, hogy földi életüket megoltalmazzák. Nekik a hit, az örök élet, a haza becsülete, a szabadság eszméje drágább volt, mint a puszta életük.

            Jób, az aradi vértanúk, a mártírok és a többi hős tudták, hogy az ő testüket ha meg is rágja a féreg, akkor testük nélkül látják majd meg az Istent. Meg fogják látni azt a Megváltót, aki mindenki pora, élete felett meg fog állni és ítéletet fog mondani. Mert mi védte meg Jóbot, a tizenhárom vértanút, a mártírokat és hősöket attól, hogy mindent odadadjanak: a hit, az a hit, hogy az embernek nem csak földi élete van, hogy a test halálával nem lesz vége mindennek, hogy lesz feltámadás, ítélet, számadás és megfizetés. Ez a tudat óvta meg őket attól, hogy mindent odaadjanak, csak épp az életüket menteni tudják.

            Nekünk egy élő Megváltónk van, s ez látszodjon meg abban is, ahogy a halálról gondolkodunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szeressük az életet, hogy ne vigyázzunk egészségünkre, hogy minél tovább élhessünk ezen a földön, hisz a hosszú élet is Isten ajándéka, ezt is Ő ígérte azoknak, akik az Ő parancsolataiban járnak. Köszönjük meg Istennek az életet, az erőt, az egészséget, minden földi napunkért legyünk nagyon hásásak Istennek. De ne veszítsük el nyugalmunkat akkor sem, ha ez a földi élet adott esetben biszonytalanná válik. Ne adjuk oda pénzünket se a minden áron való gyógyulás reményében, de még kevésbé a szentségünket, igazságérzetünket, becsületességünket, tisztaságunkat, jellemünket, semmilyen lelki javunkat és értékünket, csak azért hogy valamivel hosszabb ideig élhessünk ezen a földön, amit egyszer így is úgy is el kell majd hagynunk. Legyen ebben intő példánk Ézsaú, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségi jogát, s aki később hiába kereste könyhullatással megbánás helyét, mert már nem találhatta meg azt.

            Jób, a tizenhárom aradi vértanú és még nagyon sokan mások nem estek bele a Sátán csapdájába, áldott legyen érte az Úr. Vigyázzunk és imádkozzunk, hogy mi se adjunk semmit se oda a földi életért, mert e már előbb felsorolt dolgok sokkal értékesebbek, mint maga a puszta földi élet. Így legyen áldott szívünkben a vértanúk emléke is, akik nem adtak oda mindent, sőt életüket is kész voltak feláldozni. Az ő példájuk, de mindenek előtt Isten igéje segítsen minket is bátor helytállásra.

                                                                                                                        Ámen

                                                                                                Lőrincz István

Megjegyzés: Ezen igehirdetés gondolatainak felhasználásával lehet prédikálni a magyar forradalmak (1848,1956) vagy más hősökre való emlékezés alkalmain is.

Igehirdetés gyülekezeti csendesnapra Text.Zsolt.48,2-15

Szeretettel köszöntelek Benneteket ezen a szép gyülekezeti csendesnapon. Örülök, hogy eljöttetek, s épülhetünk egymás hite által. Nem egy ismert igét választottam a mai napra, de hiszem, hogy Isten most ebből akar üzenetet készíteni számunkra. A Zsoltárok könyvének egyik gyöngyszemét, a negyvennyolcadik zsoltárt olvastam fel előttetek. Tudjuk azt, hogy a Zsoltárok könyvében sokféle ének van: ott vannak Dávid zsoltárai, Aszáf fiainak a zsoltárai, vannak az ú.n.zarándok-énekek, vagy másképp grádicsok énekei, és van egy olyan csoport, aminek gyűjtőneve az, hogy: a Sion énekei. Azok a zsoltárok, énekek tartoznak ide, amelyikben a költők Jeruszálemnek, a szent városnak dicsőségét, szépségét éneklik meg, isteni rendeltetését magasztalják, ha távol vannak tőle epekednek utána, vagy áldást mondanak rá, vagy épp áldást kérnek tőle. Hogy Jeruszálemnek a zsoltár-költészetben ilyen kiemelkedő helye van, az nem egy meglepő dolog. Hisz ez a város az ország fővárosa volt. A város leghíresebb hegyén, a Sionon ott állott Dávid király vára és a templom. A vár és a templom szimbóluma volt Izrael nemzeti és vallási életének. Ez jelképezte számukra az Isten országát is.  Ha Jeruzsálem és benne a vár és a templom dacolt a történelem viharaival, akkor az számukra Isten megőrző kegyelmének, hatalmának bizonysága volt. Viszont ha Jeruzsálemet sikerült egy idegen hatalomnak legyőzni, bevenni, akkor ez a hívők számára szinte kibírhatatlan, elviselhetetlen próbatétel volt. Ezért Jeruzsálem képe kísérte az Ószövetség hívő embereit akkor is, ha távol voltak tőle, mindig eszükbe jutott, gondoltak rá.

              Azt megértettük most, hogy mit jelentett Jeruzsálem az az Ószövetségben a hívő számára. De vajon miért akarok én ma erről szólni? Mi közünk van nekünk ehhez az igéhez? Hisz a mi hitéletünknek nincs semmilyen földi központja, mi nem kötődünk egy bizonyos helyhez, intézményhez, szertartáshoz. Jézus megmondta, hogy Istent nem egy földrajzi helyen, hanem lélekben és igazságban kell imádni. Mit jelenthet, mit üzenhet nekünk ma ez a zsoltár?

            K.T. Világosan kell látnunk, hogy Jeruzsálem jelentőségében volt valami maradandó, valamit ma is szimbolizál, jelképez és jelképezni is fog a világ végezetéig az Isten gyermekei számára. Jeruzsálem, az Isten népe egységének és áldott közösségének a szimbóluma volt. Itt gyülekezett össze Isten népe, itt érezték azt, hogy akik az Istenéi, azok egymással is összetartoznak.Ez a közösség a templomon kívül is létezett, de sokkal halványabban, erőtlenebbül. A hétköznapokban, a mindennapokban egymástól távol élve is tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, de amikor együtt vagyunk, az mégis olyan más. A hétköznapokban annyi minden elválaszt egymástól, mert ütközhetnek különféle érdekek, ott fáj az, hogy az egyik gazdag, a másik szegény, az egyik főnök, a másik beosztott, az egyik egészséges, a másik beteg és sorolhatnám tovább. Amikor azonban összegyülünk, itt minden válaszfal leomlik. Itt már csak egy marad, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, nem számít az, hogy honnan jöttél, mennyi pénz van a pénztárcádban, melyik felekezethez tartozol, hanem csak az, hogy Krisztusban drága testvéremmé lettél.

            1.Ez a zsoltár azt mondja el, hogy Jeruzsálem az a látható közösség, ahol Isten valóságosan jelen van. Mi azt is tudjuk, amit  a zsoltáríró is jól tudott, hogy Isten jelenlétének jeleivel tele van az egész föld, mégis a közösség az a hely, ahol Isten sajátosan, különösen, valóságosan, szinte kézzelfogható, kitapintható közelségben van jelen. Amikor a Jeruzsélembe érkező zarándokok Észak felől megpillantották a várost, nem csak az jutott eszükbe, hogy milyen milyen gyönyörű is ez a látvány, hanem arra gondoltak, hogy Isten ott jelen van: ismeretes ott, mint menedék. A mindenütt jelenvaló Isten itt mégis másként, mélyebb módon van jelen, mint a hétköznapokon. Itt, hogy úgy mondjam minden más háttérbe szorul. Itt mindenki Róla beszél és Reá gondol. Itt Ő a házigazda és mindenki az Ő vendége.Mindenki az Ő színe előtt van. Itt az Ő nevében gyülekeznek össze mindazok, akik akik az Ő nevében keresik egymást. Máskor is az Ő imádói vagyunk, akárhol is legyünk szétszórva a mindennapokban. De máskor annyi más gondunk is van. Az egyik gazdálkodik, szánt-vet, a másik kereskedik, a harmadik a háztartást vezeti, a negyedik gyermekeivel bajlódik. Kinn az életben annyi minden földi gonddal-bajjal is kell foglalkozni, ami úgy le tudja kötni a figyelmünket. Nyilván, hogy ott is gondolunk Istenre, egymásra, de Istent ott kinn mégsem érezzük olyan valóságosnak, jelenléte nem jár úgy át bennünket. De amikor a közösségben, a gyülekezetben vagyunk, ott  már nem az számít, hogy én adok, te pedig veszel, hanem csak az számít, hogy én sz Istené vagyok és te is az vagy. Akkor Isten kerül teljességgel a középpontba. Ilyenkor nem számít az, hogy faluról jöttünk vagy városról, fiatalok vagy öregek vagyunk, hanem csak egy a fontos, hogy mindnyájan hiszünk Istenben, a mi Urunk Jézsu Krisztus Atyjában, aki Szentlelke által munkálkodik az életünkben. Ilyenkor egész lényünkkel Isten felé fordulunk és minden más érdek elmarad mögöttünk. Ilyenkor világosan meghalljuk Isten szavát, gondolatai átjárnak minket és csodálatos lénye hatalmába keríti lelkünket. A közösség, egy ilyen csendesnap nem más, mint az Isten lakóhelye. Ahol ketten vagy hárman egybegyülnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük. Aki kivonja magát a közösségből, aki nem keresi a hitben testvéreket, aki magányos útakon jár, az sorvadásra ítéli a lelki életét. Annak sápadt és vézna lesz a hite. Az olyan lesz, mint az a növény, amit az élető napfénytől s annak melegétől fosztottak meg, de akik szeretik a közösséget, akik megmaradnak abban, ápolják azt, azoknak a hite virulni fog és duzzad az erőtől.

            2.A közösség ápolása újra és újra megbizonyítja számunkra az Isten erejét és hatalmát. Jeruzsálem nem egy meseváros volt a fellegek felett, hanem egy valóságos város. Olyan város, ami sok vihart átélt, amit ostromolt már sok ellenség, de nem tudtak neki ártani.Úgy tűnik, ezt a zsoltárt olvasva, hogy nem is olyan rég, a közelmúltban a város valami nagy próbatételt élt meg. A zsoltárban még érezzük ennek az utórezgéseit, hisz ilyeneket olvasunk: a királyok összegyűltek, de megijedtek, elriadtak, rémület fogta el őket. Vagyis Jeruzsálem ostromlói megszégyenültek, megverve távoztak el a falak alól. Ennek a ngy győzelemnek a híre eljutott a legtávolabbi faluba is, az egész ország népe örülhetett neki. A zarándokok számára  óriási öröm volt ezt a várost épségben viszontlátni, de még nagyobb öröm volt, hogy találkozhattak azokkal, akik ott harcoltak és élő tanui voltak a győzelemnek. Ez a zsoltár tele van  a győzelem feletti örömmel, újjongással. Jeruzsálem falai, de még inkább azok, akik a falak között összegyűltek, drága bizonyítékai voltak Isten megőrző hatalmának. Testvéreim! Mi valahányszor összegyűlünk a testvéri közösségben, úgyanez az igazság ragyog fel előttünk. Mert mi minden történik az életünkben a találkozások között? Mennyi próba, küzdelem volt az életünkben csak az elmúlt időben is! Hányszor próbálta az ellenség elrabolni hitünket, lelki javainkat, hányszor éreztük úgy, hogy már-már legyőznek a gondok, bajok, kísértések, a minket körülvevő világ! Hányszor tettük fel a kérdést aggódva: nem fog-e ez a testvér elbukni ebben vagy abban a próbában és kísértésben? És most itt vagyunk és örömmel láthatjuk, hogy a bűn és kísértések nem tudtak legyőzni minket. Lehet, hogy sokszor imádkoztunk egy-egy bajban levő testvérünkért és most láthatjuk, hogy Isten gőzelmet adott neki abban a bajban, kísértésben, próbában, amiben volt. Hálát adunk, hogy Isten nagyobb volt minden veszedelemnél és kísértésnél, hogy Isten csodálatos szabadulást adott.Minden testvér, aki most itt van, az mind-mind az Isten győzelmes erejét, hatalmát hirdeti. Igen, mi is kiáltjuk Pállal: mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretetett. Sok mindenen mentünk át, sok minden próbálta meg hitünket, de Isten kegyelméből mind itt vagyunk.

Aki kimarad a közösségből, az nem láthatja meg Isten hatalmát, megőrző kegyelmét a  mások életében. Az abban a veszélyben van, hogy a következő próba alatt össze fog omolni, hogy a következő ostromot nem fogja túlélni. Maradjunk azért a közösségben, hogy Isten hatalmának valósága átjárhassa életünket és legyen erősítésül további harcainkban.

            3.Végül arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy a közösség áldása nem csak miérettünk, a közösségért van, hanem azért, hogy ezeket kivigyük a világba is. Aki a Sion vendége volt az nem térhetett haza üres lélekkel, üres szívvel és néma ajakkal. Jeruzsálemben való tartózkodásának fő célja az volt, hogy megrakodjon olyan javakkal, amit később szétoszthatott másoknak, a családtagoknak, szomszédoknak, barátoknak. El kellett mondania másoknak Sion szépségeit, olyanoknak főleg, akik még nem jártak ott, akik ebben a gyönyörűségben még nem részesültek. Ezért jól szét kellett nézzen, körbe kellett járja, meg kellett számolja tornyait, meg kellett nézze sáncait, be kellett járja palotáit, hogy elmondhassa a következő nemzedéknek, hogy mit látott ott. Az üzenet, amit tovább kellett adjon, így hangzott: az az Isten, aki eddig ilyen hatalmas és szabadító Istennek bizonyult, az továbbra is az egyetlen és elégséges fundamentum, hisz az övé az életünk. A zsoltár a jövőre nézve egy csodálatos ígéretet fogalmaz meg: bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, Ő vezet minket mindhalálig. A Sion zarándokai is olyan emberek voltak, mint mi. Elcsüggedtek, elfáradtak, tele voltak gyötrő kérdésekkel, aggodalmakkal. Az ő életük is tele volt küzdelmekkel, próbákkal. De amikor felmentek Jeruzsálembe, amikor részesei lettek újra és újra Isten gyermekei közösségének, akkor megint bizakodva mertek nézni a jövő felé, mert a közösség áldása mindig a jövő felé mutat. S mi e jövő felé haladva egy üzenetet kell mindenkinek tovább adnunk, aki velünk együtt halad az úton, nekünk hirdetnünk kell azt az Istent, azt a Jézus Krisztust, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz marad. Ő az egyetlen legyőzhetetlen hatalom, mert legyőzte a halált, a bűnt, a poklot, a világot, Ő a mi jövendőnk egyetlen biztosítéka és az örök élet ígérete. Aki kiszakad a közösségből, annak nem lesz üzenete a világ és környezete számára. Annak az ajkán előbb vagy utóbb elhalkul az örömhirdető bizonyságtétel. Aki azonban ott marad Sion várában, palotáiban, tornyai védelmében, aki ott marad a közösségben, azt nem kell félteni, annak a lelke tele lesz Isten jelenlétével és amerre csak jár, mindenkinek bizonyságot tesz Isten szabadításáról és ígéreteiről.

            Összefoglalva egyetlen mondatban: a közösségben kapjuk az Isten jelenlétének megtapasztalását, itt bizonyosodunk meg megőrző kegyelmének hatalmáról és itt kapunk olyan üzenetet, amit kell vinnünk a világba, az emberek közé, hogy mások is ezt meglátva megkívánják az Istennel és a hívőkkel való közösséget.

                                                                                                Lőrincz István