Igehirdetési sorozat advent nagyhetére A zörgető Jézus III

 

Igehirdetési sorozat advent nagyhetére

A Zörgető Jézus III.rész

1 Nap Egy nagy ellentét Text. Jel.3.20

Folytatjuk ezen az áldott adventi nagyhéten is a két évvel ezelőtt megkezdett sorozatunkat. Addig jutottunk el, hogy a bűnös megnyitja az ajtót és Krisztus bejön hozzá s egy áldott közösségben lesznek egymással.

Az a hit, amiből hiányzik az Isten nagyságának tudata, az nagyon felületes, könnyelmű. Mert amikor Isten közelébe kerülünk, úgy kell legyünk ahogy Ésaiás is volt, amikor Istent meglátta: jaj nékem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom. (És.6,5)

Az Isten nagyságának és ugyanakkor a mi kicsinységünk tudata együtt az ámulathoz, imádathoz vezet. Dáviddal együtt mondjuk: ki vagyok én, és ki az én házam, hogy engem erre méltattál? (2Sám.7,18)

Miután a bűnös ember megnyitotta Krisztus előtt szívének ajtaját, Jézus beteljesíti az ígéretét: bemegyek hozzá és vele vacsorálok és ő énvelem. Krisztus itt egy kölcsönösségre utal, ami közte és a bűnös ember között van.

Az Istennel és a Krisztussal való közösség az ember számára az egyik legnagyobb ajándék, boldogság. Hiszen ez volt az ember eredeti boldogsága is a bűneset előtt. Isten azt akarta, hogy örök üdvösségben éljünk vele, mondja a Káté is. Mert Istennel lenni, az maga a mennyország, de a bűn által az ember ezt a boldogságot elveszítette. Az ember volt olyan bolond, hogy a Sátán szavát elhitte, aki azt mondta, hogy Istenen kívül is van boldogság. És az Isten nélkül élő ember ezt még most is hiszi. De Istenen kívül nincs boldogság, mert Isten nem csak  az élet, hanem a boldogság forrása is.

Szent Ágoston ezt így mondta: „a magad számára teremtettél minket és nyugtalan a lelkünk, amíg meg nem nyugszik benned.” A hívő ember már nem tud élni az Istennel való közösségen kívül. Csalhatatlan ismertető jele a hívő embernek, amit a 42-ik zsoltár így fogalmaz meg: mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh Isten. Szomjúhozik lelkem az élő Istenhez. (Zsolt 42,2-3)

Az Istennel való közösség az, ami után minden hitre jutott ember vágyakozik. Ez a hívők vágya a földön és a mennyben egyaránt. Isten közelsége oly igen jó nekem, mondja Aszáf a 73-ik zsoltárban.

Az Istennel való közösség, ez a legnagyobb ajándék, amit mi itt ebben a földi létben megélhetünk. Mekkora kiváltság az, hogy Isten közösségben akar lenni a bűnös emberrel, hogy nem csak itt e földi létben, hanem az örökkévalóságban is az emberrel akar lenni. Ezen kiváltság után még az angyalok is vágyakoznak. A bűnös, de megváltott ember számára ugyanaz a kiváltság adatik meg, mint az angyalok számára.

Az Istennel való közösség az igazi istentisztelet sava-borsa. Az Istennel való közösség nélkül az istentisztelet csak egy üres formaság. A képmutatók és a névleges keresztyének ezt sohasem tapasztalják meg, szegény és szerencsétlen dolog, mert nincs benne az Istennel való meghitt közösség.

Mekkora áldás, ha valaki megismeri és átéli ezt a közösséget. Az Isten közösségébe eljutni óriási tisztesség a mi számunkra. Mekkora megtiszteltetés az, ha például egy miniszterrel vagy államelnökkel egy asztalhoz ülhetünk. Magyarországon van egy lelkész, aki kétszer is részt vett az amerikai elnök villás reggelijén. Mekkora megtiszteltetés volt ez az ő számára. Mennyivel nagyobb tisztesség Krisztus asztalához ülni, aki a Királyok Királya és Uraknak Ura, a föld királyainak Fejedelme. Pedig ő nem kevesebbet ígér nekünk: vele vacsorálok és ő énvelem.

Ez egy drága áron megvett közösség, ez a Jézus vérén megvásárolt közösség. Pál azt írja az efézusbelieknek, hogy Krisztus vére által távollevőkből közel valókká lettek. (Ef.2,13) Egyedül Krisztus vére által lett lehetséges ez a közösség. A Krisztussal való közösség minden istentisztelet végső célja. Ezért imádkozunk, ezért olvassuk a Bibliát, ezért járunk templomba, ezért terítjük meg az Úr szent asztalát.

Az Istennel való közösség gyógyszer a bűn ellen. Ahogy a rossz barátokkal való közösség megront bennünket, úgy az Istennel való közösség szentté és tisztává tesz minket. Semmi sem írtja bennünk úgy a bűnt, mint az Istennel való közösség. Énókról az van megírva, hogy ő Istennel járt.

Az Istennel való közösség a hívő ember legnagyobb erőssége. Istennel ő mindent el tud hordozni. „Ha halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól.”(Zsolt.23,4) Az Istennel való közösség a legnagyobb boldogság forrása. Nem lehet nagyobb öröm számunkra, mint ha mi Istennel élünk és járunk.

Az Úr Jézus azt mondja: vele vacsorálok és ő énvelem. Mekkora ellentét van ebben! Mert ki ez a „velem”? Ez az Isten Fia, a megdicsőült Krisztus. És ki az, akivel Krisztus vacsorál? Ez a bűnös ember, aki áthágta Isten törvényeit.

Az Isten Fia ilyen emberekkel akar közösségben lenni. Velünk ül le egy asztalhoz. Hogyan lehetséges ez? Nyilván, ez nem az ember oldaláról, nem az ember által lehetséges. Ez csak Krisztus szenvedése és halála érdeméért lehetséges. Valami nagy dolog történt mielőtt Krisztus a bűnössel egy asztalhoz ülhetett volna.

Krisztus megáldoztatott a föld alapítása előtt, de ez a földön is valósággá lett, ami Jézus Szűz Mária teste által megszületett Betlehemben erre a világra. Nos, a bűnössel való közösség csak Jézus áldozata által lehetséges. Így lehet közösség Krisztus és a bűnös ember között. A bűnös ember nem akarja elhinni ezt. Nem akarja elhinni, hogy a tiszta és szent Megváltó vele, a tisztátalannal és bűnössel egy asztalhoz akar ülni. Hisz ő tudatában van annak, hogy ő milyen bűnös és tisztátalan.

Őt vádolja a lelkiismeret, hogy Isten minden parancsolata ellen vétett, azoknak csak egyikét is meg nem tartotta, sőt még most is hajlandó minden gonoszra, ahogy a Káté tanítja , s azt mondja: ez teljességgel lehetetlen!  Az nem lehetséges, hogy Krisztus velem egy asztalhoz üljön.

De ez nagyon rossz következtetés. Nagy tévedés, ha mi azt gondolnánk, hogy mi először méltók kell legyünk arra, hogy Krisztus velünk leüljön. Mert ő nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért. Nem az igazakért, hanem a bűnösökért, a vámszedőkért, parázna és tékozló fiakért és lányokért. Ő nem azért ül egy asztalhoz velünk, mert mi méltók vagyunk erre, hanem épp ellenkezőleg, mi méltatlanok vagyunk. Épp azért, mert mi szegények, nyomorultak vagyunk. Azért jön, hogy a bűnösből igaz, a betegből gyógyult, az istentelenből hívő, a kárhozottból üdvözült legyen. Dicsőség ezért az ő háromszor szent nevének.

2  Nap Az ajtót ki kell nyitni Text . Jel.3,20

Én nagyon szeretem a Transzfogarast, rácsodálkozom Isten teremtő munkájára, a természet szépségére. Különös módon a túlsó, déli oldalát szeretem jobban. Az innenső oldalon még hó van, de ahogy az alagúton átmegyünk, mintha minden megváltozna, nincs hó, csak napsütés, jóval melegebb hőmérséklet fogad.

Valahogy ilyen az, amikor az ember megnyitja Krisztus előtt az ajtót, egy egészen más „éghajlatot” talál. Eltűnik a hidegség, hitetlenség s a hit melege, nagyfénye sugároz körül minket. Megtaláljuk, hogy úgy mondjam az élet napos oldalát. Milyen áldott lesz az a bűnös, akire az igazság napja felragyog. Mi egy egészen más világba csöppenünk bele.

Vannak sajnos sokan olyan vándorok, akik a „Transzfogaras” innenső oldalán maradnak. Soha nem mennek át az alagúton. Nem jutnak át a kétségeken, a kételkedésen, a félelmeken. Ők végig siránkoznak az ő méltatlanságuk, bűnös voltuk miatt. Mindig ott vergődnek a kétségek között és így nem jutnak el a boldog bizonyosságra üdvösségük tekintetében. Mindig arra törekednek, hogy valahogy kiérdemeljék Isten kegyelmét. Azt gondolják, hogy Krisztus csak akkor fogadja el őket, ha megjobbulnak és szentebbek lesznek. Nem tudják elfogadni a kegyelemből való megigazulást és azt, hogy Krisztus épp a fizetésre képtelen bűnösökért jött el.

Ezért ők mindig ott maradnak a hegy hideg, nyirkos oldalán és nem jutnak el a napos oldalra. Soha nem szolgáltatják ki magukat teljesen Krisztusnak és ott vesztegelnek kétségeik, félelmeik hálójában. Nagyon sok keresztyén ezt választja. Ott vesztegelnek a Sion és a Sínai hegy között, soha nem jutnak el a Golgotára, arra boldog hitre, hogy Krisztus őérettük tökéletesen eleget tett, teljes váltságot szerzett nekik. Elfelejtik, hogy a Krisztus vére jobbat beszél, mint az Ábel vére, az evangélium több, mint a törvény.

Még egyszer tekintsünk vissza Jézus üzenetére. Azt mondja: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a szómat és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok és ő énvelem. Ez a Krisztus kedves hívása.

Ő a legnagyobb, legdicsőségesebb ígéreteket adja, áldást ígér. Kinek szól ez a meghívás? Ha valaki meghallja és kinyitja az ajtót, akárki is lehet, akármilyen nagy bűnös is lenne, ha megnyitja az ajtót a legnagyobb áldásokban részesül. Ha feladja az ellenállást, az önmegváltást, ahhoz Krisztus bejön és vele vacsorál.

S mi mit teszünk? Jövünk a kifogásainkkal? Igen, de először jobban meg kell bánjam a bűneimet. Igen, de az ajtót végül is Isten nyitja meg. Nem megy az olyan könnyen.

Nos, természetesen tudnunk kell, hogy ő munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő jó tetszése szerint. Ez igaz. De az is igaz, hogy mi megerőtlenítjük az igét ezekkel a kifogásokkal. Mi elvesszük ennek a felelősségét, de lehetőségét is: „ha valaki megnyitja za ajtót.” Mert igenis ez világos és félreérthetetlen: ha valaki meghallja szómat és megnyitja az ajtót.

Nem szabad ilyeneket mondani: én nem tudom kinyitni az ajtót, engem Krisztus nem fogad el, én túl bűnös vagyok ehhez, én nem vágyakozom eléggé, én méltatlannak érzem magam az ajtó megnyitására.

Ilyenkor valaki azt mondhatja: én nem tudom megnyitni az ajtót, ezért még várnom kell arra, hogy Isten megnyissa azt. Erre azt mondhatjuk, hogy egyértelmű az, hogy az ajtót az ember kell megnyissa. Ez így van és punktum. Nem kell a bűnösnek várnia arra, hogy Krisztus megnyissa az ajtót, mert Krisztus az ajtó előtt áll és vár arra, hogy a bűnös megnyissa az ajtót. Nem az a kérdés, hogy Krisztus be akar jönni, hanem arról, hogy én kész vagyok-e őt beengedni? Egy óriási tévedés, hogy ez Krisztuson múlik és nem rajtam.

Végső soron a legnagyobb akadály nem a bűnünk nagysága, szívünk romlottsága, hanem a mi emberi büszkeségünk. Mi akarunk hozni valamit, mi akarunk felmutatni valamit. Nem akarunk úgy jönni, ahogy az ének mondja: „jövök, semmit sem hozva, keresztedbe fogózva. Meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz.” Legalább könnyeinket és alázatunkat akarjuk hozni.

De a baj, nem Krisztusnál van, hanem nálunk. A mi büszkeségünket, gőgünket sérti, hogy a kegyelem ingyen kenyerét elfogadjuk. Mi nem tudunk üres kézzel jönni. Pedig úgy kellene, „amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat”, amint az ének is mondja. Mert más út nincs az üdvösségre, másképp nem lehet megtartatni. Ha arra vársz, hogy jobbá, szentebbé válj, akkor örökre várni fogsz. Soha sem fogod megnyitni az ajtót. Ez egy kegyes ellenállás a kegyelemmel szemben.

Amire a Szentlélek tanít, az megalázó számunkra. De ugyanakkor nagyon tanulságos is. Mert mi így kell szóljunk: Krisztus méltó, de én méltatlan vagyok. Övé a dicsőség, enyém pedig orcám pirulása.

Ha az történik, hogy ezt belátjuk, megtapasztaljuk az ajtónyitás nagy lehetőségét és ajándékát és megérezzük, hogy ez nekem elég, akkor megtapasztaljuk,  hogy az ajtót megnyitjuk és Krisztus azonnal belép. Nem ítélget bennünket, hanem ahogy az atya tette a tékozló fiú történetében, megölel minket.

Ilyenkor letesszük egész eddigi életünket minden bajával együtt az ő lábaihoz és ő megvigasztal minket az ő fenséges ígéreteivel. Egy csodálatos találkozás jön létre a szegény, nyomorult bűnös és a gazdag, dicsőséges Megváltó között. Ő semmit sem vet a szemünkre, azt sem hogy eddig miért nem nyitottuk meg az ajtót. Nem, hanem átölel minket és soha többé el nem ereszt.

3 Nap Harc és győzelem Text: Jel.3,21

Egy híres igemagyarázó úgy szemléltette a keresztyén életet:egy hegyre megyünk felfelé , cipeljük magunkat és a Sátán is reánk csimpaszkodik, hogy lehúzzon minket.

Ez a kép a keresztyén életről nem a legvonzóbb a mi számunkra. A keresztyén élet nem egy kényelmes séta, hanem egy arénában való küzdelem. Nem véletlen, hogy a Szentírás a keresztyén életet nagyon sokszor egy harcoló katonához hasonlítja. A katona életének lényeges része a harc. Harc nélkül nincs katonaélet. Olyan nincs, hogy valaki Krisztus vitéze, és nem harcol. Nincs megszentelődés harc nélkül. A Káté három ellenséget nevez meg, akik ellen nekünk harcolni kell: a Sátán, a világ és tulajdon testünk. Ezeket kell legyőzni, megfeszíteni, megöldökölni.

De ez a harc nem egy reménytelen küzdelem, hanem egy olyan viaskodás, ami már az elkezdése előtt győzelemmel bíztat. Nincs tehát győzelem harc nélkül, mégpedig szabályszerű harc nélkül. Mert itt Krisztus azt ígéri a győzteseknek, hogy azok vele együtt ülhetnek az ő királyi székébe. Krisztus ebben az ígéretben nagy tisztességről és dicsőségről beszél. Arról szól itt, hogy ugyanabban a királyi székben ülhetünk, amiben ő is ül. Micsoda hihetetlen dicsőség ez!  Már az is nagy tisztesség lenne, ha Jézus azt mondaná, hogy aki győz, az az én lábaimhoz ülhet. De nem azt mondja, hanem azt, hogy aki győz, az ő királyi székébe ülhet. De mielőtt ez bekövetkezne, egy szent harcot, egy szent „háborút” kell vívni. Tehát előbb harcolni és győzni kell.

Sokan azt gondolják, hogy a mennybe vezető út egy könnyű és kényelmes út. Semmi se könnyebb, mint keresztyénnek lenni. Kell templomba járni, Bibliát olvasni, imádkozni, adakozni és körülbelül ennyi a keresztyénség. De a Szentírás nem ezt mondja, hanem azt: harcold meg a hitnek szép harcát. (1Tim.6,12) A hitetlen ember nem ismeri ezt a harcot, az ő számára a legfőbb harc a létért, a mindennapi kenyérért való küzdelem. Minden e körül forog: mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk?

Amikor Adám vétkezett a Sátán oldalára állt. Az ő seregébe sorozta be magát. Az ő bűne nyomán mi is mind a Sátán uralmába születünk, ő uralkodik felettünk. Ez az elbukott ember szomorú állapota. Ezért a hitetlen ember nem ismeri a lelki harcot. De ez abban a pillanatban megváltozik, amikor megnyitjuk az ajtót és Krisztus belép az életünkbe. A Sátán trónfosztott lesz, kiűzetik a szívünkből.

Így, amikor Krisztus belép az életünkbe és ő jut uralomra, akkor a Sátán kiűzetik a szívből. De ő nem megy ki könnyen. Nem nyugszik bele könnyen a kiűzetésébe. Újra megpróbálja a szívünket visszahódítani. Ezért a hívő ember élete egy szent harc a Sátán, a világ és a tulajdon testünk ellen.

Péter apostol figyelmeztet erre:” mert az ördög, mint ordító oroszlán körbejár, keresvén kit elnyeljen.”(1Pét.5,8). Minden lehetséges módon megpróbálja a keresztyént visszahódítani. Bár tudja, hogy a hívőt nem tudja kivetni a mennyből, a mennyet próbálja távol tartani a hívőtől s ezért minden eszközt bevet.

Ez a harc először is a világ ellen folyik. A világ a gonoszságban vesztegel, az ő fejedelme a Sátán. A világ tele van gonosz és kísértő erőkkel. A világ egy veszedelmes hely azok számára, akik Istennek akarnak szolgálni, neki akarnak engedelmeskedni. Tele van aknákkal és csapdákkal. A Biblia szerint a világ sok ember számára végzetes lett. Gondoljunk itt Júdásra, Démásra és Simon Mágusra.

Ez egy harc a bűn ellen is. Ez a legveszedelmesebb ellenség, ez azért olyan veszélyes, mert nem kívülről, hanem belülről támad minket. Pál nem fél a Sátántól és a világtól, de félt önmagától és így kiált: „ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak eme testéből?” De Isten igéje ebben is győzelmet ígér mindezek felett, a bűn felett is.

Úgy tűnik, hogy Krisztus egy elérhetetlen cél elérésére buzdítja a hívő embert. Nem csak harcolni, hanem győzni is kell. Nem túl sok ez? Nem haladja meg erőnket?

Először is meg kell gondolnunk, hogy Jézus szavában igazság van. Mert két lehetőség van: vagy a világ győz le minket, vagy pedig mi győzzük le ezt a világot. Ha a Sátán, a világ, és a mi tulajdon testünk győzedelmeskednek, az halált jelent a mi számunkra. A győzelem azonban az életet jelenti. Mi nyilván megijedünk és azt mondjuk: hogyan tudok én ilyen hatalmas ellenségeket legyőzni? A történelem során ezt az emberek sokféleképpen megpróbálták. Sokan úgy gondolták ezt megvalósítani, hogy például visszavonultak egy kolostorba, hogy a világot teljesen hátrahagyják.

Mi is sokszor megpróbáljuk azt, ha nem is vonulunk kolostorba, megpróbálunk minden úgymond „világi” dolgot elkerülni. Minden olyan helyet kerülünk, ahol úgy gondoljuk, hogy kísértésbe eshetünk. Ez önmagában véve nem rossz, csak épp elfelejtjük, hogy a gonosz, a bűn ott van bennünk és mi azzal szemben erőtlenek vagyunk. Hányszor legyőz minket a saját vágyunk.

A keresztyén életben a vereségek is szükségesek, szinte elkerülhetetlenek. Mert így látjuk meg azt, hogy a mi erőnk mit sem ér. Ahogy Luther éneke mondja, hogy önmagunk erejéből nem tudunk diadalmaskodni. Pál is át kellett menjen ezen a tapasztalaton s azután írja azt, hogy elég nekem az Úr kegyelme. Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős és az Úr ereje a mi erőtlenségünk által végeztetik el.

János apostol azt írja az ő levelében: „ aki Istentől született, legyőzi a világot, mert az a győzedelem, ami legyőzi a világot, a mi hitünk.” (1Ján.5,4)

A győzelem első feltétele tehát az, hogy Istentől szülessünk. Ez alatt János az újjászületést, megtérést, hitre jutást érti. Ezen belső megújulás nélkül mi halottak vagyunk a bűnben és a gonosz cselekedetekben. Nem a hit szép harcát harcoljuk, hanem sodródunk az árral a kárhozat felé.

Az újjászületés elengedhetetlen feltétele a lelki harcnak. E nélkül nem fog menni. Csak erőlködés lesz az egész és újra és újra vereséget szenvedünk. Mindig csak ott marad a keserűség, hogy megpróbáltam, mindent megtettem, de mégsem sikerült , a bűn előbb vagy utóbb újra legyőzött engem.

De ha valaki Istentől született, az győzni fog, az megtapasztalja, hogy az Úr győzelemről győzelemre vezeti. Úgy lesz, ahogy az egyik szép lelki énekünk mondja: minden győzelemmel könnyebb lesz a harc.

 

 

4 Nap A győzelem hit által van Text. Jel.3,21

A Róma 8 egy diadalkiáltással, győzelmi himnusszal fejeződik be. Itt Pál felsorolja mindazokat az ellenségeket, akiket a keresztyén ember legyőz, akikkel ebben a  földi létben találkozik és azt mondja: mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki szeretett minket.

Az igénk a hívőket győzteseknek nevezi. Milyen értelemben mondhatjuk, gondolhatjuk ezt magunkról? A Zsidókhoz írt levél 11-ik fejezetének a válasza egyértelmű: hit által. A hithősök hosszú sora bizonyítja ezt, hogy milyen nagy ereje van az igaz hitnek. Hit által országokat győztek le. A hit a legnagyobb ajándék, mert a többi ajándék mint csak a hit után következik.

Isten gyermekei nem magukban, a saját erejük által, hanem hit által lehetnek győztesek. Hogyan lehetséges ez? A hit a világot múlandónak látja. Ha a hívő ember a világot minden kincsével és élvezetével együtt a hit szemével nézi, Salamonnal együtt fogja mondani: minden hiábavalóság.

A hit tudja, hogy ez a világ végső soron üres, szegény és múlandó. A hit Istent látja dicsőségesnek és azt az életet, amit tőle kaptunk, a hitben és szentségben eltöltött életet.

A hit túllát ezen a világon, ő látja a távolban a messzi országot, az örök üdvösséget. Mindez azt jelenti, hogy mi egészen másképp viszonyulunk ehhez a világhoz, mint a hitetlen emberek. Mi épp ezért hit által győzzük le a világot. Ebben sok példaképünk van a Szentírásban. Ott van Mózes, ő hit által győzte le Egyiptomot minden élvezetével, gyönyörével, gazdagságával s választotta inkább az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét. (Zsid.11,24-25) Hit nélkül Egyiptom győzte volna le Mózest és nem fordítva.

Vagy vehetnénk egy másik példát, amikor Péter és János ott állnak a Nagytanács előtt. Őket megfenyegették, de ők nem féltek. Hit által ők egy nagyobbra néztek, mint Annás és Kajafás, akik előttük álltak. A sort lehetne hosszan folytatni az egyháztörténetből is. Hit által tudtak a reformátorok szembe szállni a középkori egyházzal, tudtak ha kellett meg is halni hitükért, lásd Husz János példáját.

Soha ne gondoljuk azt, hogy mi a saját erőnk által győzedelmeskedhetünk, még akkor sem, ha az nagyon hízelgő a mi ó-emberünk számára. A győzelem mindig hit által van, de hogyan megy ez végbe?

Hát úgy, hogy meglátva és belátva saját erőtlenségünket, tehetetlenségünket, a Krisztushoz menekülünk és tőle megnyerjük az erőt, aki előbb mindenekben győzedelmeskedett. A hit nem a saját lábán áll, hanem Krisztus erős lábán. Ahogy egy gyenge gyermek minden veszélyben a szüleihez szalad, ott kér segítséget és védelmet, úgy menekülünk mi is Krisztushoz.

Az Úrnak elmondjuk: Urunk, itt vannak ezek az ellenségek, akiknek én nem tudok ellenállni, te győzd le őket, te semmisítsd meg őket, te adj győzelmet. Ebben van az erő és nem jó szándékban, törvényeskedésben vagy emberi erőlködésben.

Krisztus azokat, akik hozzá menekülnek, megtanítja egy fontos dologra és ez az, hogy a mi ellenségeinket ő már előbb legyőzte. Ő megmutatja, hogy ő az ellenség erejét már megtörte a Golgotán. Így már egészen másképp nézünk az ellenségeinkre, mégpedig úgy, mint Krisztus által legyőzött ellenségekre. A Sátán már egy olyan oroszlán,  aminek nincs foga, egy olyan darázs, aminek nincs fullánkja . Ezért a mi harcunk eleve egy megnyert harc.

Ennyire fontos a hit.  A hit az az erő, ami által a gyenge, tehetetlen ember belekapaszkodik Isten erejébe, hatalmába. A hit csak Istent látja, csak őt hallja. Úgy győzedelmeskedik az ellenség felett, mint Józsué amálek népe s Dávid Góliát felett. A győzedelmes hit által lehetséges a diadal és hogy mi Krisztus királyi székébe üljünk.

Isten az övéinek a harc után jutalmat ígér. Már Ábrahámnak így szólt: „pajzsod vagyok a te jutalmad felette igen bőséges.” Itt is jutalmat ígér Krisztus a győzteseknek. De mit jelent ez az ígéret? Először is egy nagy nyugalmat. A győztesek a mennyben megpihennek a harc után. A jeruzsálemi templomban nem voltak ülőhelyek, a papok állva végezték a szolgálatokat. A szolgálatban nem volt szünet, éjjel és nappal folyt az áldozás.

De most Krisztus már nyugszik, ül az Atya jobbján. Ő elvégezte munkáját a földön. Most ő is ül a királyi széken. A győztes hívőknek ugyanez adatik. Egy életen át tartó harc után népe megpihenhet. A mennyben megszűnik a nyüzsgés-mozgás. Ott már semmi sem zavarja meg nyugalmunkat.

A második, hogy mi ott egy bensőséges közösségben leszünk. Ő azt ígéri, hogy velem fog ülni a királyi székben. A győztesek közel lesznek Krisztushoz. Ez maga az üdvösség. A Krisztussal való közösség nélkül a mennyország nem lenne kívánatos, nem lenne olyan szép. Az üdvösség nem más, mint: „mindenkor az Úrral leszünk.”

A győzelem azt is jelenti, hogy uralkodni fogunk. Aki trónon ül, az király. Uralkodunk mint királyok.(Jel.22, 5) Krisztussal minden teremtményen uralkodunk, mondja a Káté is. Micsoda dicsőség az, hogy Krisztus minket is beenged az ő uralmába, hogy úgy mondjam társuralkodók leszünk.

De a Krisztus ígéretének van egy feltétele. És ez egyszerű: aki győz, annak adom, hogy királyi székembe üljön. Úgy tűnik, hogy ez egy ellentmondásos és lehetetlen feltétel. De ez nem így van. Mert csak kétféle lehetőség van. Az egyik az, hogy minket a Sátán, a világ és a mi tulajdon testünk legyőz és akkor mi a Sátánnal együtt elkárhozunk. Vagy pedig diadalmaskodunk a Krisztussal.

Mikor győzetik le egy ember a Sátán által? Ha megmarad a bűnben és nem bánja meg a bűnét. Ha szüntelenül elbukik és soha nem áll fel a bukásból. Ha a bűnben gyönyörködik és a világnak szolgál. Ha nem menekül Krisztushoz, ha nem imádkozik, nem keresi az Istennel való közösséget.

De mikor győzedelmeskedik a hívő ember? Hát akkor, ha Krisztushoz menekül, ha vétkezik is  megbánja bűnét, ha elesik is, azonnal felkel. A Sátán azt akarja velünk elhitetni, hogy végül is mi nem lehetünk győztesek, de Krisztus azt mondja, hogy ez lehetséges, egyedül hit által, az ő ereje által.

5 Nap A győzelem koronája Text. Jel.3,21

Pál apostol tudta, hogy ha meghal, koronát fog kapni. A földön ő a világ szemétjének számított. Egy olyan szektásnak nézték, akit ki kell irtani. De az eljövendő világban tudta, hogy meg fogja kapni az igazság koronáját. Krisztus fogja azt neki megadni, amikor megérkezik az Isten országába. De Pál azt is tudja, hogy nem ő lesz az egyedüli, aki ezt megkapja, nem csak az apostolok és az Isten országának nagyjai fognak koronát kapni. Mindenki koronát fog kapni, aki az Úr Jézust szerette.

Pál elmondja, hogy kik azok, akik haláluk pillanatában Isten dicsőségébe fognak bejutni. Mindazok, akik várva várják az ő megjelenését. Ez az útlevél az üdvösségre. Nem az a fontos, hogy melyik egyházhoz tartozunk, az sem, hogy viseltünk-e ebben valamilyen tisztséget. Az egyetlen fontos, hogy higgyünk Jézus Krisztusban.

Spurgeon azt mondta egy igehirdetésében:  a menny kapujában egy angyal áll, aki azt a feladatot kapta, hogy senkit se engedjen be, akiben nincsenek ott Krisztus vonásai. Egyszer csak jön egy király, a fején korona. Az angyal nem hatódik meg, és azt mondja, hogy a földi koronák semmit se érnek a mennyben. Aztán jön egy tisztes társaság szép öltözetekben, mind művelt, tudós emberek, de az angyal őket se veszi számba. Mert nem hasonlítanak Jézusra:Utána jön egy szép fiatalasszony, de az angyal rá se hederít. A földi szépség itt semmit se ér. Aztán jön egy ember, aki a földön egy imádott, körülrajongott személy volt. Ma azt mondanánk, egy celeb, egy sztár. De az angyal őt sem engedi be. A menny kapujánál sokan kívül maradnak, csak azok mehetnek be, akik hasonlítanak Jézusra.

Ez a történet jelképesen elmondja, hogy a menny egy olyan hely, amit Isten az ő népe számára készített el. Azok mennek be oda, akiknél a menny már itt a földön elkezdődött. Az örök élet nem a halállal kezdődik, hanem az ajtó kinyitásával, Krisztus befogadásával. Milyen szépen tanítja a Káté: mivel már e földi életben is érzem az örök élet kezdetét. A megszentelődés a mennyben teljesedik ki, de már itt a földön elkezdődik. Senki se megy be a mennybe, akinek élete hit által itt nem újult meg.

Azok lesznek a menny polgárai, akik már itt elnyerték a mennyei állampolgárságot. Ő k jövevényeknek és vendégeknek tartják magukat, akik egy jobb várost, országot keresnek. A keresztyén ember számára ez a világ csak egy ideiglenes hajlék, ahol mi a menny felé vezető utunkon ételt, italt, ruhát kapunk.

Jézus itt azt mondja, hogy aki győz, az az ő királyi székébe ül, amint ő is győzött és Atyja királyi székébe ült. Ebből látjuk, hogy az örök élet középpontja maga Jézus Krisztus. Az örök élet nem más, mint Krisztussal örökre együtt lenni. Ekkora ajándékot, ilyen nagy dicsőséget készített Krisztus a győztesek számára.

A mennybe vezető út nehéz és küzdelmes. Sok nyomorúságon kellett nekünk az Isten országába bemenni. De ez az, ami még dicsőségesebbé teszi a Krisztus trónjára való ülésünket. A földi szenvedés, a kereszthordozás még édesebbé teszi a koronát, amit kapunk. Az Atya, a Fiú, az angyalok és az üdvözült lelkek társaságában megkapjuk koronáinkat és elfoglaljuk helyünket Krisztus trónján. Krisztussal együtt uralkodunk és részt veszünk a világ megítélésében.

A legnagyobb örömünk az lesz, hogy ott leszünk a Bárány jelenlétében. Most csak tükör által, homályosan látjuk Istent és Jézus Krisztust, de ott majd színről-színre. Itt az ismeretünk szegényes, de ott már mindent tudni fogunk. Ott végre megértjük Isten végtelen szeretetét, meglátjuk Krisztust, azt a Megváltót, aki a golgotai kereszten meghalt a mi bűneinkért, aki drága vérén vásárolt meg minket.

A Krisztus látása fontosabb és dicsőségesebb lesz számunkra, mint az arany utcák, a gyöngykapuk és a mennyei angyalok, akik mind ott állnak a trón körül. A mennyet Krisztus jelenléte teszi olyan kívánatossá, olyan csodálatossá. Mindez benne van ebben az ígéretben: megadom nekik, hogy üljenek az én királyi székembe.

A menny furcsa hely lenne a hívők számára, ha Krisztus nem lenne ott. De ott lesz, ő maga fog bevezetni és maga mellé ültetni. Hogy ez miként fog megtörténni, ezt én sem tudom, most még ezt el sem tudjuk képzelni, de mivel Krisztus megígérte, biztos meg fog történni.

A Krisztussal való közösség nem a mennyben kezdődik, hanem már itt a földön. Mi születésünktől fogva Ádám fiai vagyunk, tőle örököltük az átkot a bűn miatt. De megadatik számunkra földi létünk legnagyobb lehetősége, hogy kinyithatjuk az ajtót és beengedhetjük Jézust az életünkbe. Ez se a mi érdemünk, mert nem mi kopogtatunk nála, hanem ő jött el ajtónk elé. Az, hogy mi Krisztussal lehetünk, az Krisztus kegyelmének a csodája. Ezt nem lehet eléggé csodálni és az örökkévalóság sem lesz elég, hogy Istent magasztaljuk ezért.

Mi kapcsol oda Krisztushoz? Hát maga a Szentlélek.. Ő győz meg minket bűn tekintetében, ő hallatja velünk kegyelmét, ő űz oda minket az evangélium üzenetéhez. Ő zárja el a többi utat, amin mi próbálunk üdvösséget találni. Ő adja meg a bűnbánó bűnösnek a bűnbocsánat vigasztalását. A bűnös ember meglátja és belátja, elfogadja, hogy Krisztus áldozata az egyetlen megoldás a bűnre, hogy ő az egyedüli Szabadító, Megváltó, Közbenjáró és nála nélkül mi soha nem jutunk el az üdvösségre, az Isten országába.

A Szentlélek az, hogy úgy mondja, aki lábakat ad a bűnös embernek, hogy elinduljon Krisztus felé. Ad kezeket, amivel elfogadja a felé nyújtott ajándékot. A Szentlélek teszi alkalmassá a bűnös embert arra, hogy megtegye azt, amit Szentlélek nélkül soha sem tudna megtenni. Ő egyesít minket Krisztussal.

Ezért nincs fontosabb, mint hogy szüntelen imádkozzunk a Szentlélek kitöltetéséért, munkájáért. Azt mondják, hogy Kálvin semmire sem buzdította  annyira genfi híveit, mint arra, hogy Szentlélekért imádkozzanak. Amikor meghalt rokonai rámoltak a házában, hogy mit tudnának pénzzé tenni. Nagyon megörültek, amikor ágya előtt egy medvebőrt fedeztek fel, azt remélték, hogy azt jó pénzért el tudják adni. De nagy lett a csalódásuk, mert a medvebőrön két lyuk tátongott, Kálvin térdeinek a helye, mert ő térden állva kérte a Szentlélek kitöltetését, munkáját a maga és gyülekezete életében. Kérjük hát mi is!

6 Nap Élet a Krisztussal való közösségben Text.Jel.3,21

Bunjan Zarándok útja című könyve azzal fejeződik be, hogy felesége Krisztina a gyerekeivel együtt megérkezik a mennyei dicsőségbe. A szerző ezt a megjegyzést teszi: „ki tudja felfogni a menny kibeszélhetetlen örömét? Micsoda öröm lesz a mennyben, amikor a  menyasszony ott lehet szeretett Vőlegényével. Krisztus,aki után a népek vágyakoztak, akiknek az angyalok örvendeztek, ott lesz megváltott gyermekei között.”

A mennyet leírni egy lehetetlen vállalkozás. Erre Bunjan is csak azt mondja: élj úgy, hogy egyszer eljuthass oda! Azt viszont tudjuk, hogy a menny legnagyobb ajándéka az lesz, hogy az elhozza Isten gyermekei számára az Atyával és a Fiúval való teljes közösséget. Hisz ebben az igében is két utalás van erre, Krisztus azt mondja, hogy az övéivel együtt fog vacsorálni. Milyen lesz az örökkévaló közösség Krisztussal a mennyben? Erre a kérdésre próbálunk ebben az utolsó igehirdetésben válaszolni.

A Krisztussal való közösség csak Isten gyermekeinek a kiváltsága. Aki a bűn és hitetlenség útját járja, annak ez nem adatik meg. Persze, sok olyan ember is van, aki így szól: nekem nincs más vacsorám, más örömöm, más kiváltságom s erre nincs is szükségem. A föld az enyém, a menny nem érdekel. Az ilyen emberek jelszava: „együnk, igyunk, mert holnap úgy is meghalunk.”

De mind az az öröm, ami után futottunk, egyszer csak pára lesz. Egyszer meg fogja bánni az, aki minden reménységét, örömét ebbe a földi életbe helyezte. Ezért ma hallgass arra a Krisztusra, aki most azt mondja neked is: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ő már tegnap is ott állt, és még ma is ott áll. Jóllehet már sokszor elküldted őt, mint hívatlan vendéget, ő mégis még mindig ott áll.

Senki sincs, aki annyira megérdemelné a szeretetedet, engedelmességedet, mint ez a Krisztus. Mert ő senki máshoz nem hasonlítható. Nyisd meg végre az ajtót azon Jézus előtt, aki már olyan régóta zörget szíved ajtaján. Végy el minden akadályt, ami útjában állna és végre add át neki magad. Akkor neked is azt mondja, amit Zákeusnak is mondott: ma lett üdvössége ennek a háznak.

Krisztus egyszer azt mondta: „akinél az én parancsolataim vannak és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám és én is szeretni fogom őt és kijelentem magam neki.” (Ján.14,21) Krisztusnak ezek a szavai sok kereső lélek számára félelemre és kételkedésre ad okot. Hisz őket az Úr megállította a széles úton. Ők feltették a kérdést: mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? Ők meglátták bűneiket és gonoszságukat. Meghallották, hogy milyen nagy veszélyben van a lelkük. De a szemük még nem nyittatott meg a Megváltó meglátására. Még nem hisznek úgy Jézus Krisztusban, ahogy hinniük kellene.

Emiatt nagyon sok lelki harc van az életükben. Ilyenkor félelem és kétség is van a szívben, hogy vajon Isten gyermeke vagyok-e, vajon nem csapom-e be magamat és Istent is? Egy nagyon nehéz dolog ez, amikor ilyen tusa van valakinek az életében.

Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne csüggedjünk el, ragaszkodjunk az Úrhoz és határozottan törekedjünk arra, hogy nem térünk soha többé vissza bűnös életünkhöz, régi életfolytatásunkhoz. Ne kételkedjünk abban, hogy Krisztus nem fogad el minket, hogy mi túl bűnösök, túl gonoszok lennénk az ő számára.

Ne gondoljuk, hogy Jézus azért utasít el, mert mi olyan gyengék és gyarlók vagyunk. Mert ilyenkor Krisztus már nagyon közel van hozzánk. Lehet, hogy mi még nem látjuk őt, de ő lát minket, ismeri a mi vívódásainkat, gyötrődésünket, ő nem ejt ki minket szeretetéből, szemmel tart minket. Ő tudja, hogy a mi keresésünk őszinte, hogy nincs bennünk képmutatás.

Ő előbb-utóbb ki fogja magát jelenteni és olyan örömben részesít, amiben nincs része ennek a világnak. Egyszer csak megadja a bizonyosságot, hogy ő elfogadott, hogy megbocsátotta bűneidet, hogy van örök életed.

Lehet, hogy egy bibliaolvasás, egy imádság alatt jön a megbizonyosodás s egyszer csak azt mondja egy hang: a Mester itt van és hív téged. Ekkor emeld fel fejedet, halld meg a Mester hangját és fogadd el az üdvösség nagy ajándékát.

Vagy nem hallod, hogy most is mondja, személyesen neked mondja: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Nem érzed, hogy a Szentlélek valósággal kényszerít, hogy nyisd már meg a szíved ajtaját és bocsásd be Jézust. Ne szalaszd el az alkalmat, hisz ő a Vőlegény, aki kérlel: „nyiss ajtót nekem, húgom, mátkám, galambom, én tökéletesem, mert fejemre harmat szállt, hajamra éjszaka cseppjei hullottak. „(En.Én.5,2)  Ne várj tovább, ne késs tovább, ma kérd Atyád bocsánatát, mondja az ének szava.

Az igazi hívők olyan bűnösök, akik megnyitották az ajtót, beengedték Jézust és eggyé váltak vele. Krisztus most már ott van, ott lakozik a szívükben. Ők már legelőjének juhai lettek, ismerik az ő hangját és hallgatnak az ő szavára.

De lehetnek olyan idők is az ő hitéletükben, amikor elbizonytalanodnak, amikor mintha eltűnt volna az életükből, amikor az első szeretetet elhagyták, amikor a kegyelem megerőtlenedik az életükben, amikor úgy érzik, hogy egy szakadék került  Krisztus és közéjük. A Sátán ilyenkor mindent elkövet, hogy kétségbe ejtsen: látod, már nem vagy Isten gyermeke, látod, már kiestél a kegyelemből.

De ez pont úgy van, mint a tűzzel. Noha úgy tűnik, hogy kialudt, pedig a parázs még ott van a hamu alatt. Ilyenkor a tüzet újra fel kell szítani, fújni kell, hogy újra fellobbanjon a láng.

Ilyenkor jusson eszedbe Krisztus szava, amit ő Jó Pásztorként mond az övéinek: „én örök életet adok nekik és nem vesznek el soha és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. „ (Ján.10,28) Ne félj, ha már megnyitottad az ajtót, befogadtad őt a szívedbe, akkor téged már semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől.

Ne magadra nézz! Ha magadra nézel, a bűneidre, a gyengeségeidre, a világra, a Sátánra, akkor csak csüggedni fogsz. Nézz Jézusra, aki a hitünk elkezdője és bevégzője. Ott vagy az ő hatalmas kezében és onnan téged már semmi ki nem ragadhat. Harcoljad bátran a hit harcát, mert győzni fogsz, megkapod a koronát és ott ülsz majd a királyi székben  és uralkodsz örökkön-örökké.

Ezen igehirdetési sorozatot C.Harinck Ik sta voor de deur en klop című könyvének felhasználásával írtam.

                                                                                                Lőrincz István