Tanulságos igék Esdrásról 8

Text. „Ezért tegyetek vallást az Úr előtt, a ti atyáitok Istene előtt, és cselekedjetek az ő akarata szerint.” (Esd.10,11

            Nem szavakat akarunk hallani, hanem tetteket szeretnénk látni. Ez itt ebben a fejezetben is hangsúlyos. Esdrás Isten elé vitte népének a bűnét. És ez nem maradt következmények nélkül. Az emberek köréje gyűltek, elkezdett fájni nekik, hogy Isten parancsát megszegték.  Egyszer csak hangos sírásban törtek ki. Láthatjuk itt is, hogy Isten hogy fel tud használni egyetlen embert, hogy egy egész nép életében változást hozzon.

            De az emberek nem maradnak meg a bűnbánatnál, mert ahol bűnbánat van, ott kell következzen a bűn megtagadása és elhagyása is. Mert az egy szomorú tapasztalat, hogy sokszor csak sóhajtozunk sok minden miatt, ami a világban, a mi életünkben történik, de minden marad a régiben, semmi nem változik. De van itt egy férfi, aki feláll és azt mondja: vétkeztünk, de mégis van reménysége az Izraelnek. A helyzet komoly, de nem reménytelen. Az hangzik itt el, mint ami egy orvosi kivizsgálás után szokott: a betegség komoly, de lehet segíteni, van esélye a gyógyulásnak. 

Hát nem ezt hirdette az angyal Betlehem mezején? Hogy van öröme az egész népnek, az egész világnak, mert eljött az, aki a reménytelen helyzetben tud segíteni, a halálos betegségben tud gyógyítani. Jézus születése egyfelől azt jelenti, hogy a bűn egy nagyon komoly dolog, a bűn utálatosság az Isten szemében. Ha az Isten bűneink szerint cselekedett volna akkor végünk lenne. Ez az ige is csodálatosan hirdeti nekünk Krisztust, az egyedüli Szabadítót. Más lehetőség nincs, de ez az egyetlen út nyitva áll mindenki előtt a bűnből való szabadulásra. De Jézus születése azt is hirdeti, hogy aki ebben nem hisz, azon nem lehet segíteni.

            Ez a Sekánja, mert úgy hívták őt, nem beszél könnyelműen, hisz az ő édesapja is érintett ebben a dologban, hisz ő is pogány feleséget vett magának. És az apa a fia szavára el kell bocsássa feleségét. Az a csodálatos, hogy mindenki elfogadja a javaslatát, Esdrás, a léviták, a papok és az egész nép esküt tesznek, hogy Isten akarata szerint fognak cselekedni. Ez aztán igazi reformáció. A nép vezetői és az egész nép ott áll bűnében és szégyenében. Mindenki esküt tesz, hogy a bűnnel leszámol és Jeruzsálembe megy ezt a dolgot rendezni, az idegen feleségeket elbocsátani. Pedig épp december van, téli hónap, nem könnyű megindulni. Lehetett volna kifogást találni, hogy nem indulnak el. Mi hányszor nem megyünk el a templomba? Mert esik az eső, fúj a szél, mert épp vendég érkezett, s sorolhatnánk tovább. De ha valaki szomjas az igére, ha Isten belép valakinek az életébe, az már nem keresi a kibúvót. Akkor ott akarunk lenni az Isten népe között.

            Esdrás bűnvallásra és a bűn elhagyására szólítja fel a népet. Mindig is ez a gyógyulás útja az ember életében: megvallani és elhagyni a bűnt, engedelmeskedni Istennek. Milyen jó, hogy Istennek elmondhatjuk bűneinket. A tékozló fiú nagyon jól tudta, hogy ő elmondhatja az atyjának: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Tudta, hogy atyja meg fogja hallgatni őt.

            Ezt a történetet hallva, feltehetjük a kérdést: hát nem volt kegyetlenség ez? Elküldeni a feleségeket és gyermekeket? Hát nem maga Isten parancsolta meg, hogy a házasságot ne törjük meg, hogy Ő gyűlöli a válást? Világosan kell látnunk, hogy itt egy rendkívüli esettel van dolgunk. Nyilván ez nem egy olyan eset, ami minden időre és minden helyzetre érvényes. Az Újszövetségben Pál erre nézve már másképp rendelkezik: ha valakinek hitetlen férje vagy felesége van és az nem akar elválni tőle, akkor maradjanak együtt.

            Ennek a történetnek általános üzenete az, hogy a bűnnel radikálisan, határozottan kell szakítani. A bűnnel nem lehet játszani, azt nem szabad megtűrni az életünkben. Ezek után már csak egy kérdés van: hogyan lehet megszabadulni a bűntől? Mi erről már sokkal többet tudunk, mint Esdrás.Mi épp most Karácsonykor ünnepeljük annak születését, aki eljött ebbe a világba, aki bűnt nem ismert, de bűnné lett értünk, hogy mi az Isten igaszága legyünk benne és általa. Aki őt befogadja, az már nem élhet békességben a bűnnel, annak az élete már egy állandó harc lesz a bűn minden formája ellen. Akinek Jézus Krisztus az Ura, annak az életében már nem  bűn uralkodik, még akkor sem, ha az ottmarad mint kísértő valóság az életünkben. Jézus nagyon komoly odaszánást kér tőlünk, el egészen odáig, hogy szüleinket, testvéreinket se szerethetjük jobban nála, el egészen odáig, hogy ha a szemünk megbotránkoztat és bűnbe visz, vájjuk ki s ha a kezünk vinne bűnre akkor vágjuk le azt.

            De ha ezt meg tudjuk tenni, akkor csodálatos öröm és békesség költözik a szívünkbe. Nincs a világnak, a bűnnek az a gyönyörűsége, ami ezzel felérne, ami ezt túlszárnyalná.Tapasztaljuk meg ezt mi is.

Javasolt cím:Szabadulás bűnből                                          Lőrincz István 

Tanulságos igék Esdrásról 7

Text.”Ó Uram, vétkesek vagyunk előtted, nem állhatunk meg színed előtt:” (Esd.9,15)

            Nehéz és fáradságos utazás után Esdrás megérkezik Jeruzsálembe. De erre a megérkezésre egy sötét árny borul. Esdrás gyászol. De miért? Hát nem kellene hálásnak lennie? Hisz itt vannak, az Úr megőrizte őket. De Esdrás mégis szomorú. Miért szomorkodik ennyire Esdrás? Hát azért, mert a visszatértek házasságot kötöttek azokkal a telepesekkel, akiket a fogság idején a hódítók ide betelepítettek. Azért szomorkodik, mert a szövetség gyermekei pogányokkal szövetkeztek  Ez emberileg érthető is. Hisz több férfi tért haza, mint nő. A férfiak túlarányban voltak. És ha nem voltak izraelita lányok, akkor a visszatért fiúk pogány lányokat vettek feleségül. Elvégre : szükség törvényt bont.

            Ez érthető és mégsem mentegethető. Mert ezzel Isten parancsát hágták át. Az Úr mindig is megtiltotta népének, hogy pogány népekkel keveredjen. De ez most megtörtént. De hát miért volt ez olyan nagy baj? Azért, mert a pogány feleségek belevitték férjeiket a bálványimádásba. És ezzel a múltban is ezer baj volt. Hát nem a pogány asszonyok forgatták el a Salamon szívét is, hogy általuk a bálványokat kezdte imádni? Hát nem Jézabel vezette be a Baál kultuszt Izraelben?

            Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy hivő fiatal elkezd egy hitetlennel barátkozni, nem az történik, hogy a hitetlen fél hívővé lesz, hanem épp a fordítottja: a hivő fél távolodik el Istentől a hitetlen barát vagy barátnő által. Hány ilyen ifjút veszítettünk már el a gyülekezeteinkben!

            Sajnos, hogy ebben a dologban a nép vezetői is rossz példát mutattak. Ők jártak elől ebben a tévedésben. Ha a vezetők ezt teszik, akkkor mit lehet várni az egyszerű néptől? Esdrást teljesen kiborítja ennek a dolognak a híre. Ő nem mondja azt, hogy ez nem olyan rossz dolog, s azt sem, hogy ő megérti ezt a dolgot. Nem, hanem azt mondja, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni. Ő meg van döbbenve. S a keleti szokás szerint gyászba öltözik. Tépi a haját, megszaggatja ruháit. De hát miért kell ebből olyan nagy dolgot csinálni? Na, persze akkor Jeruzsálemben lehet, hogy így kellett tenni, de azért ma már másképp állnak a dolgok, mondhatná valaki.

            Legyünk nagyon óvatosak ebben. Mert nagy baj az, amikor az egyház elegyedik a világgal. Mert nem ezt éljük át ma is? Hogy sokan azon munkálkodnak, hogy az egyház és világ közötti határ teljesen elmosódjon? Hogy az egyház a világ minden bűnére és istentelenségére igent, sőt sokszor áldást mondjon? Ezért nagyon komolyan meg kell vizsgálnunk magunkat : hogy áll a helyzet a mi életünkben? Nem úgy beszélünk-e ahogy a világ beszél, nem úgy gondolkodunk-e ahogy a világ gondolkodik, és nem úgy cselekszünk-e ahogy a világ cselekszik? Nincsenek-e olyan dolgok az életünkben, amiket régebb nem tettünk, most pedig szokásunkká vált? Hány keresztyén ember vette át a szóhasználatot: imádom ezt vagy azt, az unokámat, a töltött káposztát vagy ezt a slágert?

            Esdrás példát ad abban, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nem nézi le őket, nem veti meg őket, nem tartja magát jobbnak náluk, hanem magára veszi bűnüket és gyászol felettük. Erre az emberek összegyűlnek körülötte, s egyre nagyobb lesz a gyülekezők száma. Mind olyan emberek, akik szomorúak ezen állapotok miatt. Esdrás mozdulatlanul ül, s a többiek pedig némán állanak körülötte. A fájdalom szavakkal kifejezhetetlen.

            De egyszer csak feláll Esdrás az esti áldozás idején, amikor a bárányt feláldozzák. Ez a bárány engesztelés az aznap elkövetett bűnökért. Ő erre a pillanatra várt, hisz másképp hogy is közeledhetne a szent Istenhez. A bűnért meg kell fizetni, ezért az áldozat. Isten az áldozatért, az áldozat által tud megbocsátani népének. Nyilván, ez az áldozat is, mint az Ószövetség minden áldozata az Úr Jézus Krisztus áldozatára mutat, aki azért jött, hogy elvegye, elhordozza a világ bűnét.

            Ebben az áldozati órában Esdrás egy megrázó imádságot mond el.  Mélyen megalázva elmondja, hogy milyen mélységben van az Isten népe. Magát se vonja ki, bár ő nem vett magának pogány feleséget. Népének bűne, az ő bűne is. Milyen jó lenne, ha ez példát adhatna minden embernek. Mert a világban az van, hogy mindig a másik a hibás. Sok száz fogvatartottal beszélgettem börtönszolgálatom alatt, de mindig más volt a hibás, vagy a körülmények, de sohasem én. Így van ez a közéletben, politikában is. A mi pártunk mindig mindent jól csinál, a másik meg mindig mindent rosszul. Az egyik kormány vádolja a másikat, hogy az mindent tönkretett, lerombolt. Mennyire jellemző ez a mi világunkra. Háborús konfliktusban is , mindig a másik félre hárítják egy-egy újabb támadás felelősségét, már szinte nevetséges ez. A hívő emberek, az egyház bűne meg az, hogy sokszor Istent vádoljuk az egyház romlásáért, a magunk nyomorúságaiért és kérdezzük: hogyan engedte ezt meg Isten?

            Esdrás nem ezt teszi, hanem azt mondja: ez a mi bűnünk, ez a mi vétkünk. Jó lenne ezt a bűnvallást megtanulni és gyakorolni. Persze, erre csak a Szentlélek tud megtanítani minden ambert, amíg ő nem jön az ember szívébe, addig marad az önigazolás, a hárítás. De ha Isten Lelke munkálkodni kezd valakiben, ott már lesz bűnvallás, megtérés, ott már nem rejtegetjük a bűnt, hanem megvalljuk és szakítunk vele. Akkor meglátjuk, hogy milyen súlyos a mi bűnünk, hogy Isten mennyi jót tett velünk, milyen kegyelmes volt hozzánk, és mi ennek ellenére vétkeztünk. Mekkora kegyelem, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy halljuk az igét, hogy ismerjük Istent.

            A nagyszerű az, hogy Esdrás így szólítja meg az Urat: Ó mi Istenünk! Olyan jó tudni, hogy ő a mi Istenünk, s mi is az övéi vagyunk, így bűnösen, nyomorúlt emberként, bukdácsolva is. Ő szeret, megbocsát, akkor is, ha sokadjára kérjük, akkor is, ha már sokszor elbuktunk ugyanabban a bűnben. Persze, ahogy a Káté mondja ez a bocsánat nem tehet minket könnyelmű és gonosz emberekké. A kegyelem és bocsánat nem bátorítás a bűnre, hanem leköteleztetés egy hálás és Istennek odaszánt életre.

            Esdrás még nem láthatta Jézust, csak sejthette őt messziről. Ezért imádkozott este, amikor a bárány megáldoztatott. Tudta, hogy csak a bárány véréért, az áldozatért közeledhet Istenhez, mondhatja el imádságát. De mi már sokkal jobban tudjuk, amit Esdrás még csak sejtett, hogy mi a Bárány, a szeplőtelen Bárány véréért járulhatunk Isten királyi széke elé, hogy ott alkalmas időben segítséget, bűnbocsánatot, megújulást nyerjünk. Ezt hirdették a reformátorok, a reformáció is. A középkori egyház azt tanította, hogy a mi áldozatunk, a búcsu, adakozás, jócselekedetek, önsanyargatás azok, amik meghatják Isten szívét. Luther és a többiek pedig azt kiáltották bele a világba: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből és hit által tudunk megigazulni, de megszentelődni, megújulni is.

            De hogy lesz újulása a mi időnkben egyházunknek, népünknek? Ezt a kérdést olyan sokan feltettük ezekben a hetekben, ebben a jubileumi nagy évben. Csakis a Szent Lélek által. Kálvin János nagyon sokszor kérte a gyülekezetét, hogy imádkozzanak a Szentlélekért. Ő maga is imádkozott, annyit, hogy az ágya előtti értékes medvebőr bundán két nagy lyuk tátongott: Kálvin térdeinek a helye.

Bárcsak tudnánk mi is többet imádkozni Szentlélekért, bűnbánatért, bocsánatért, megújulásért, megszentelődésért.

           

Javasolt cím: Megújulás bűnvallás által                           Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 6

Text.”Akkor bőjtöt hirdettem ott az Ahavafolyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, hogy szerencsés utat kérjünk magunknak.”(Esd.8,21)

            Tudjuk azt, hogy a fogságból nem egyszerre tértek haza a zsidók, hanem több hullámban érkeztek. Most ismét egy újabb csapat áll készen az indulásra. Előttük már ezrek mentek haza otthonukba, szülőföldjükre. Most újabb csapat indul Esdrás vezetésével. Egy ilyen hosszú út nem volt veszélyek nélküli. Kb. ezerötszáz kilómétert kellett megtenni karavánnal, sok arany és pénz is volt náluk. Ez jó zsákmány lehet az ólálkodó rablóknak, akik mindenütt jelen vannak. Nekik pedig még fegyverük sincs, amivel megvédjék magukat, egy támadás esetén teljesen kiszolgáltatottak.

            Különös az, hogy Esdrás mégsem kér katonai kíséretet. Ahogy ő mondja, szégyellte ezt megtenni. Nem azért, mert olyan magabiztos volt, hanem azért, mert előtte bizonyságot tett a királynak arról, hogy ő mennyire bízik Istenében. Ez egy hatalmas hitvallás volt a pogány király előtt. Esdrás tudta, hogy ő és csapata Isten oltalma alatt áll. Isten kezéről beszél, ami védi, segíti őket. S ha egyik percben az ember arról beszél, hogy ennyire bízik Istenben, a másik percben nem kérhet katonai kíséretet, fegyveres védelmet. Ezt azt jelentené: mi bízunk Istenben, de azért a fegyverek is jól fognának. Azért a hit nem mindig azt jelenti, hogy ne éljünk azokkal az eszközökkel, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát. Ha valaki beteg, nem kell azt mondja: az Úr engem meggyógyít, én nem megyek orvoshoz és nem veszem be a felírt gyógyszert.

            Itt azonban egy kivételes esettel van dolgunk. Esdrás bizonyságot tett a királynak az ő Istenbe vetett feltétlen bizalmáról s most a királynek ezt bizonyítani is kell. De a hitvallás és a hitből való cselekedet között mindig ott kell legyen az imádság. Ezért Esdrás az Ahava folyó mellett egy bőjt és imanapot hirdet meg. Itt bőjtölve imádkoznak szerencsés utazásért.

Magukat megalázva közelednek Istenhez, hisz ez az egyetlen magatartás, amivel a bűnös ember a szent Istenhez közeledhet. A magalázás mindig bűnvallást, méltatlan voltunk megalázását jelenti. Az alázat annak a megvallását is jelenti, hogy mi teljességgel Istentől függünk, rá vagyunk utalva, nélküle egyetlen lépést se tudunk tenni. Ha Ő nem jön velünk, nem jár előttünk, akkor el vagyunk veszve.

            Talán azt mondja valaki: ez olyan rég volt most más a helyzet, nekünk nem kell hoszú útra indulni. De erre a három dologra: az alázatra, a bűnvallásra és Istentől való teljs függőségünk megvallására mindig szükségünk van. Ezt nem embereknek, emberek előtt kell megvallalni, megláttatni, hanem Isten előtt. Mert a mi egész életünk Isten előtt van. Ő mindent lát és mindent tud, ami az életünkben történik.

De odaállhat-e Esdrás, odaállhat-e a bűnös ember a hatalmas és szent Isten orcája elé? Igen, mert Ő a mi Istenünk, aki szövetséget kötött velünk, aki Krisztusban Atyánkká lett. Ezt az Ahava folyó partján még csak sejthették, de mi Golgota után már bizonyosan tudhatjuk. Ott a Krisztus vére megpecsételte az új szövetséget, ami most már örökre megáll. Mi Krisztusért és Krisztus által járulhatunk a kegyelem királyi szke elé, ahogy azt a Zsidókhoz írt levél mondja. Krisztus maga az, aki hív minket, bátorít minket, hogy menjünk általa az Atyhoz.

            Esdrás egy kéréssel jön Isten elé, mert hiszi, hogy Isten meghallgatja őt. Ez a hit. Egy hitetlen ember azt mondaná: kár a benzinért, az ima úgy sem segít, úgysem változtat meg semmit. De a hit azt mondja: a mi Istenünk egy imádságot meghallgató Isten. Esdrás szerencsés utat kér, biztonságos utat, hogy a rablóbandák maradjanak távol tőlük, egy olyan utat, amin megtapasztalhatják Isten oltalmát, megőrző kegyelmét. Ne gondoljuk, hogy a mi életutunk nincs telve veszéllyel. Ha nem is rablóbandák, de annyi kísértés, bűn, szenvedély leselkedik ránk, hogy elbukjunk, hogy elessünk, hogy ne érkezzünk meg az örök célba. Hány olyan embert látunk ezen az úton, akiket a bűn, káros szenvedélyek kifosztottak, akik hit és reménység nélkül járják az életük útját. Pedig van egy jó, egyenes és biztonságos út, annak az útja, aki magáról mondta: én vagyok az út. Aki engem nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ezen az úton kivül nincs más, ami az életre, az üdvösségre vezetne. Ő maga kérlel, hogy járjunk ezen az úton, amin még a bolond se téved el, ahogy azt a próféta mondja.

            Esdrás nem csak magára gondol, hanem a gyermekekre is, akik ott vannak az utazó seregben. Az ő számukra még nehezebb és fárasztóbb az út. Nekik még inkább szükségük van Isten védelmező kezére. Gondoljunk itt a mi gyermekeinkre unokáinkra. Ők még az életút elején vannak. A mi utunk nem volt könnyű, de az ő útjuk még nehezebb lesz. Ma annyi féle út csábít és hivogat, hogy azokon járjunk és ezek az útak nagyon vonzóak, kívánatosak gyermekeink, fiataljaink számára. Mennyit kell imádkozni gyermekeinkért, az ífjabb nemzedékekért. Hogy ők is találják meg az igazi utat a sok közül.

            Esdrás ezen felül még a javaik, kincseik megőriztetéséért is imádkozik, hogy az Úr őrködjön vagyonuk, mindennapi dolgaik felett is. Milyen jó nekünk tudni azt, hogy a mi hétköznapi dolgaink, ügyeink is ott vannak Isten gondviselő szeretetében. Isten nem túl nagy ahhoz, hogy a mi kis dolgainkkal foglalkozzon. Nekünk a kis dolgokban is szükségünk van Istenre, mert sokszor a nagy dolgokban helytállunk, a kis dolgokban pedig elbukunk. Ez az imádság arra biztat bennünket, hogy mindent vigyünk az Úr elé: családunkat, munkánkat, szabad időnket, szórakozásunkat.

            Esdrás az ima után várja az áldást és az meg is érkezik. Nem szégyenül meg az imádságában, nem csalódik Istenében. Ő mert egyedül benne bízni, mindenben rá hagyatkozni. És az Úr megmutatja hatalmát, megbizonyítja megőrző kegyelmét, gondviselő szeretetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás, hogy nem lesz harc, nem lesz küzdelem, nem lesz ellenség, nem lesz bukás. Lehetnek olyan pillanatok az úton, amikor már-már azt gondoljuk, hogy sohasem érünk el a célba.

            De ők mégis megérkeznek. Egyről se olvassuk, akik elindulnak Babilonból, hogy útközben elveszett, elpusztult volna. Mind eljutnak a célba, mind eljutnak Jeruzsálembe. Mert ez a végső cél. A Jelenések könyve s maga a Biblia a mennyei Jeruzsálem képével fejeződik be, ahova megérkeznek a gyülekezet tagjai. Mekkora öröm, milyen újjongás lesz majd ott ajkunkon, hogy megérkezhettünk, hogy bejuthattunk Isten országába. Mekkora öröm lesz, mert nagyon is tudatában leszünk annak, hogy mi mind a magunk útját jártuk, mi mind a bűn útjára tértünk, de az ő kegyelme elért minket, visszavezetett az igazi útra és megtartott bennünket azon. Az ő keze volt rajtunk, felettünk, másképp sohasem érkezhettünk volna meg a célba.

            De most még nem vagyunk ott. Még útban vagyunk a végső cél felé. Most még ezernyi veszély leselkedik ránk. Most még szüntelen kell énekelnünk a zsoltár szavával:

„Utaid Uram, mutsd meg, hogy el ne tévelyedjem,

Te ösvényedre taníts meg, melyen intézd menésem,

És vezérelj engemet a te szent igaz igédben,

Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten.”

Javasolt cím: Imádkozva járni az úton                            Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 5

Text:”  Mert Esdrás erős  szívvel törekedett arra, hogy kutassa és megcselekedje az Úrnak törvényét és tanítsa Izraelben a rendelkezéseket és végzéseket.” (Esd.7,10)

            A „tanulás” szónak a gyeremekek körében nincs nagy népszerűsége Annyit kell tanulni, mondogatják. És ez valóban így van, sokat kell tanulni. Hisz egy munkahelyet se tud kapni az ember, ha nincs megfelelő képesítése abban a szakmában. Fel kell mutatni a diplomát, ami igazolja, hogy az illető átmenő jegyekkel elvégezte az iskoláit.

            Az Isten országában sincs ez másképp. Ott is sokat kell tanulni. Az igét, az evangéliumot is tanulni kell, gyakorolni magunkat az apostolok tudományában. És ennek a tanulásnak nincs vége. Nem csak a jó pap tanul holtig, hanem Isten mindegyik gyermeke is. A Káté erre azt feleli, hogy mi mindenek előtt három dolgot kell megtanulnunk és tudnunk: először, hogy milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, másodszor, hogy mimódon váltatunk meg minden bűnünktől és nyomorúságunktól, harmadszor pedig, hogy milyen hálaadással tartozunk Istennek e megváltásért.

            Mi magunktól nem igen akarjuk ezt megtanulni, nincs is kedvünk hozzá, meg úgy gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk. Az ilyen embert nem lehet tanítani. Csak, akinek tudásszomja van, csak aki vágyik a tanulásra, azt lehet tanítani. S ha valaki már eljutott odáig, hogy tanulni akar, akkor szüksége van egy tanítóra, akinek ismeretei vannak és képes is arra, hogy ezeket az ismereteket másoknak átadja. Nos, ilyen tanítót kap a hazatért nép Esdrás személyében.

            Itt találkozunk először a nevével. Ezzel egy új szakasz kezdődik a történetben. A templom újjáépítése, ami egy időre megszakadt, most befejeződött. A templom fel van szentelve, az első páskaünnepet megünnepelték. De a hazatért népről kiderül, hogy teljességgel el van idegenedve az Istentől. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz évtizedekig éltek olyan népek között, akik bálványokat szolgáltak.Ezen a területen nagy üresség tátong s most Isten gondoskodik arról, hogy ez az üresség betöltessék. Erre nem a nép vágyik, ők nem kértek egy tanítót, de az Úr mégis gondoskodik erről. Esdrás szívébe beoltotta a szent vágyat, hogy azzal az ismerettel, amivel rendelkezik, szolgálja népét.

            Az első, amit Esdrásról megtudunk, az a családfája, származása. Miért van ez olyan pontosan feljegyezve? Azért, hogy lássák, hogy ő egy papi családból származik. Hisz a papok szent kötelessége volt, hogy a népet Isten törvényére tanítsák. Fontos ez ma nekünk is, hisz manapság a tisztségnek már nincs becsülete. Sok ember azt mondja, hogy ő a pap magyarázata nélkül is jól megérti a Bibliát, őt senki se tanítsa. Pedig ez nem így van. A Bibliában sok olyan dolog van, aminek megértéséhez képzettség, felkészültség is kell. Nem véletlenül tanulnak a lelkipásztorok hat éven át a Teológián. Becsüljük meg őket, fogadjuk el őket Istentől rendelt tanítókként.

            Esdrás tehát ismeri az írásokat, ismeri a törvényt, amit az Úr Mózes által adott. Valószínű, hogy a fogság ideje alatt már nagyon buzgón és szorgalmasan tanulmányozta ezeket, készült a szolgálatára. Így lett alkalmas eszköz Isten kezében a nép tanítására. Persze, Esdrás is előkép, aki előre mutat a mi legfőbb Prófétánkra és Tanítónkra, aki nem Babilonból, hanem a mennyből jött közénk, hogy tanítson minket. Az ő szíve is tele volt vágyakozással, hogy szeretett Atyja akaratát cselekedje és azt nekünk is megtanítsa Az ő szavában erő és hatalom volt, ezt még ellenségei is el kellett ismerjék. Nekünk szükségünk van az ő tanítására, ezért ott kell legyünk a gyülekezetben, az istentiszteleten és más alkalmakon, ahol Jézus tanítása hangzik.

            Esdrás egy írástudó. Ennek a névnek nincs a legjobb hangzása a mi fülünkben. Hisz mi ezt a szót hallva mindig a Jézus korában élt írástudókra gondolunk, akiket a Biblia mindig együtt említ a farizeusokkal. Velük az volt a baj, hogy ők ismerték ugyan jól a törvényt, de nem szerették azt az Istent, aki a törvényt adta, és azokat sem, akiket tanítottak. Őket az ismeret felfuvalkodottá tette, és az ismeret szeretet nélkül sokszor csak rombol és nem épít. Az is volt még a baj ezekkel az írástudókkal, hogy ők csak tanították a törvényt, de nem cselekedték, nem volt hiteles életük, szakadék tátongott aközött, amit mondtak és cselekedtek. Esdrásnak a törvény nem csak a fejében, hanem a szívében van. És ez az igazi. De erre csak az tesz késszé bennünket, aki a törvényt teljesen és tökéletesen betöltötte, aki egyetlen egyszer azt át nem hágta. Aki őt követi, az szívvel fogja cselekedni a törvényt, nem szolgai félelemmel, hogy nehogy megbűntessék, hanem hálából, mert nem tehet másként.

            Esdrás sok tudást gyűjtött össze és azt nem akarja a maga számára megtartani. Ő tanítja Izraelnek a rendelkezéseket és végzéseket. Ezeket Isten mind szeretetből adta, nem azért, hogy korlátozza szabadságukat, hanem azért, hogy védelmezze őket a bűntől, a rossztól. Jézus a Hegyi Beszédben mondja el a törvény igazi lényegét, hogy ez nem más, mint a szeretet, Isten és a felebarát szeretete. Jézus erre tette fel az életét. Naponta ott volt a templomban, hogy tanítsa az embereket.Ugyanakkor tökéletesen engedelmeskedett a törvénynek, betöltötte azt. Figyelmezetette az embereket, hogy ha az  igazságuk, kegyességük nem több annál, amit az írástudók és farizeusok képviselnek, nem mehetnek be az Isten országába. De mi volt a baj ezekkel az emberekkel, hisz olyan sokat tudtak, ismerték a törvény minden porcikáját? Mi volt a baj velük, miért mondja azt Jézus, hogy nekünk több kell, mint ami nekik volt? És mi az a több és hogyan juthatunk mi ahhoz? Ezt csak Jézus Krisztus tudja megadni nekünk. Az ő iskolájába kell nekünk beiratkozni. Mert nekünk végső soron nem csak tanításra, hanem bocsánatra van szükségünk. Mert mi mindnyájan súlyosan vétkeztünk Isten törvénye ellen, azoknak csak egyikét is soha meg nem tartottuk, mondja a Káté. Ő kell megajándékozzon a bocsánattal és ő kell azt a romlott szívet elvegye tőlünk, amelyik csak vétkezni tud Isten törvénye ellen, és ő kell adja nekünk azt az új szivet, amelyik már gyönyörködik Isten törvényében, akarata cselekvésében. Így tud minket Isten igazaknak látni, úgy mintha semmi bűnünk nem lett volna és semmi bűnt nem tettünk volna, hogy ismét csak a Kátét idézzem.

            De akkor mi a szerepe Isten törvényének a mi életünkben, a Krisztusban bocsánatot nyert bűnösnek az életében? Az ilyen ember számára a törvény a hitben való élet, az új élet szabálya, mértéke, normája lesz. Abból látom meg, hogy mi az Isten akarata, amit aztán én hálából, az ő ereje és kegyelme által megcselekedhetek. Persze nem fog ez olyan „flottul”, zökkenőmentesen menni az életünkben. Ahogy holland testvéreink mondogatni szokták: eleséssel és felkeléssel megy ez. De mégis ott lesz szívünkben a vágy és elkezdünk, ahogy szintén a Káténk mondja Istennek nem csak némely , hanem minden parancsolata szerint élni.

            Amíg élünk, mindig tanulunk. Erre adtak példát a reformátorok is. Ahol a reformáció teret nyert, ott mindenütt iskolákat alapítottak, hogy az újabb nemzedékek Isten imeretében nőjjenek fel. Nem véletlenül harcoltunk az elmúlt években annyit azért, hogy elvett iskoláinkat visszakaphassuk és hogy azokban a rendeléseket és végzéseket taníthassuk. Adjon Isten ma is Esdrásokat az ő egyházának, akik erős szívvel törekdnek arra, hogy Isten népét tanítsák. Mi pedig legyünk jó tanulók az Úr iskolájában.

Javasolt cím: Esdrás, az írástudó                                          Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 4

Text.: „Nem építhettek velünk együtt templomot Istenünknek, hanem mi magunk fogjuk azt megépíteni az Úrnak.  Akkor félbeszakadt az Úr házának építése.”(Esd.4,3.24)

            Kényszerű munkamegszakítás. Sztrájk. Olyan szavak ezek, amiket manapság igen gyakran hallunk. Legtöbbször nagyobb bérért, a munkakörülmények javításáért, emberségesebb bánásmódért szokott történni. Van amikor csak néhány óráig, néha azonban hetekig tarthat. Ha a közlekedésben dolgozók szakítják meg a munkát egy egész ország lebénulhat, nagyon kellemetlen dolgok történhetnek.  Annak idején a budapesti taxis blokád miatt egy testvérgyülekezeti látogatás hiusúlt meg, nagy kellemetlenséget okozva két gyülekezet számára, akik nagyon készültek az egymással való találkozásra.

            De az is előfordulhat, hogy emberek akadályozzák meg egymást a munka végzésében. Például valakit nem engednek be a munkahelyére, vagy úgy megfélemlítenek valakit, hogy az nem mer munkába menni.Itt ebben az igében valami hasonló történik. Végre elkezdődött a munka., megindult a templom újjáépítése, amire oly soká kellett várni. A hazatért foglyoknak előbb más munkájuk volt, meg attól is féltek, ami itt be is következik: az ellenség mesterkedése. Ők tűnnek fel most a színen. Olyan emberek, akik semmi áron nem akarják, hogy a templom felépüljön.

            Ez a helyzet máig nem változott. Az ördög nem alszik, szoktuk mondani, és ez nagyon igaz. Ahol Isten elkezd egy jó munkát, ott az ellenség is megjelenik és mindent elkövet azért, hogy a munka leálljon. Nem volt ez másképp a reformáció idején sem. Micsoda harc indult az új tan követői ellen, meggyúlladtak a máglyák, megindult a véres üldözés. A reformáció ellenségei mindent elkövettek, hogy a reformátorokat és követőiket megfélemlítsék, megöljék.

            De kik voltak ezek az ellenségek. Az ige a föld népének nevezi őket. Nagyrészt samaritánusok voltak, egy kevert nép, kevert vallással, akik az otthonmaradt zsidók és a betelepített asszírok keveredéséből jöttek létre. Ezek egyáltalán nem örültek annak, hogy a zsidók nagy számban hazatértek, ezt ők veszélynek érzik maguk számára, mert azt gondolják, hogy így ők másodrendű állampolgárokká válnak. Valahol érthető is, hogy ellenségként viselkednek a hazatértekkel szemben.

            A szent földön mai szóval élve egy multikultúrális társadalom jön létre, ahol különböző nyelvű, kultúráju emberek élnek békésen egymás mellett. Ma mi is pont ezt éljük át és tőlünk nyugatabbra még inkább ez van. Az ilyen társadalomban nem lehet egyik vallás fontosabb, dominánsabb, mint a másik, egyik kultúra értékesebb, mint a másik. Már nehogy a keresztyének mondják meg, hogy hogyan kell élni, milyen legyen az erkölcs, az etikai szabályok. Legyünk abszolút toleránsak egymással szemben, csak akkor ne legyünk toleránsak, ha a hívő emberek Istenre és az ő igéjére hivatkoznak, amihez kellene tarsuk magunkat. Ha a keresztyén hitről van szó, vége van a toleranciának. Mindenféle bűnnel legyünk elnézőek, mindent engedjünk meg, de a hívő embereknek nincs helyük és nem lehet szavuk, mennyire ismerős gondolatok ezek.

            A samaritánusok jönnek és azt mondják: ha ti újjáépítitek a templomot, mi is szívesen besegítünk ebbe a munkába. Hisz mi is Istennek szolgálunk, mint ti. Mi akkor is Istennek szolgáltunk itt, amíg ti Babilonban voltatok. Miért ne építhetnénk együtt?  Ez egy kísértő ajánlat volt. Mert úgymond áldott a sok kéz, sok kéz hamar kész, mondja a közmondás is. Akkor az anyagiak is könnyebben megoldódnának.

            Ma ezt így szokták mondani az emberek: elvégre csak egy Isten van, mind jót akarunk, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt. Keressük az egységet, még akkor is, ha az igazságból engedni kell, aztán minden megoldódik. De a fogságból hazatértek visszautasítják az ajánlatot. Nem illetlenség ez? Hát nem kellene örülni a segítségnek, az együttműködésnek? Nem, mert átlátják az ellenség szándékát. Ha ezek az emberek hozzájárulnak a templomépítéshez, akkor majd beleszólnak a templomi szolgálatba is. Akkor ezt jelentené, hogy az igaz Istennek osztozkodnia kellene a bálványokkal, s ez bálványimádás lenne, amiért ők annak idején fogságba vitettek.

            Ez a visszautasítás nem intolerancia, türelmetlenség a másképpen gondolkodókkal szemben, hanem hűség az élő Istenhez, aki nem tűr meg idegen isteneket maga mellett. A reformációban a reformátorok megértették, hogy Isten rájuk bízta az evangéliumot. És ez az evangélium kizáró, mert nincs más név, ami által nekünk megtartatnunk kellene, csak egy út van, ami az életre és az üdvösségre vezet, és ez maga Jézus Krisztus, csak általa mehetünk az Atyához. Amelyik vallás más utat hirdet ezen kívül, az zsákutcába jut. Az is, amit a középkori egyház hirdetett, hogy a magunk jócselekedetei, érdemei által juthatunk a mennybe. Ezért hirdették olyan komolyan a reformáció jelmondatait: egyedül Krisztus, egyedül a kegyelem, egyedül hit által, egyedül a Szentírás és egyedül Istené a dicsőség.

            Ennek a meggyőződésnek meglesznek a maga következményei az életünkben. Ez nem jelenti azt, hogy lemondunk azokról, akik még nem úgy hisznek mint mi. Azt se, hogy mi önelégülten és önigazultan visszavonulunk ebből a világból. De azt igen, hogy a Szentírás tiszta tanításához ragaszkodunk és teljes igyekezettel a szerint akarunk élni.

            Az ellenség azonban nem nyugszik bele a visszautasításba. Ha a segítség taktikája nem megy, akkor jön az erőszak, a fenyegetés, akkor jön a csúfolódás, a máglya. Sajnos ez a taktika jobban beválik és a munka egy időre megáll. Az ellenség felhasználja a politikai kártyát is, hisz leveleket írnak Círus utódjának, aminek lényege az, hogy vigyázzanak Jeruzsálemre, mert az mindig egy lázadó város volt. Milyen különös ez is: a keresztyének mindig azzal vádolták meg, hogy az állam, a társadalom felforgatói. Aháb azzal vádolja Illést, hogy ő az Izrael megháborítója, az apostolokat is ezzel vádolja a főtanács, Pálra meg egyenesen azt mondják, hogy ő pestis a társadalom számára. A Krisztus egyházát, annak tagjait lehetetlennél lehetetlenebb vádakkal vádolták meg az idők folyamán.

            Ezen nem is kell csodálkozni, hisz Jézust is állandóan vádolták, hol azzal hogy részeges és nagyevő, hol azzal, hogy a bűnösök barátja, hol azzal, hogy a császárnak nem engedelmeskedik Beteljesedik , amit Jézus mondott: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. De ne féljünk, a reformátorok se féltek. Tudták azt, hogy Isten tervét nem lehet meghiusítani, Isten országa építését semmilyen erő nem tudja megakadályozni. Nem lehetett ezt megtenni, se Krisztus előtt 500 évvel, se a reformáció idején, se ma nem lehet. Ne féljünk, mert ez az ország nem miránk van alapozva, hanem Jézus Krisztusra, és ezért a pokol kapui se vehetnek rajta diadalmat. Ezen a nagy évfordulón merítsünk erőt a reformátorok hitéből, bátorságából, kitartásából. Adjunk hálát azért, hogy ők s a magyar reformátorok és hitvalló őseink is, ha kellett életük és vérük árán is kitartottak az Isten országa, az evangélium igazsága mellett. Legyünk méltó utódaik. Haladjunk az ő nyomdokaikon, kövessük elszántan azt a Jézus Krisztus, akit ők is követtek. Ő nagyobb, mint az ellenség, nagyobb,mint minden földi hatalom. Vigyázzunk, legyünk résen, mert az ellenség erős és ravasz. Vegyük fel az Isten minden fegyverét, hogy győzelmesek lehessünk ebben a szent harcban.. Legyen ebben Isten segítségünkre

Javasolt cím: Erőltetett munkamegszakítás                                  Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 3

Text.”Az Úr templomának alapkövét még nem tették le. És az egész nép fennhangon kiáltott, dícsérte az Urat, hogy az Úr házának kövét immáron lerakhatták.” (Esd.3,6.11)

            Egy ház, de különösképpen egy templom építésénél vannak olyan pillanatok, amikhez szertartások, ceremóniák, ünnepi pillanatok kötődnek. Mindenekelőtt ilyen az alapkő lerakása. Ez az építkezés kezdetét jelenti. Ilyenkor egy időkapszulát is el szoktak helyezni egy jól szigetelt edénybe, amire felírják az alapkő letételének dátumát s más fontos adatokat is az építkezéssel kapcsolatban. A következő nagy momentum a befejezés, a felszentelés. Ilyenkor bokrétát vagy zászlót is kitűznek az épület, a templom legmagasabb helyére, tornyára. Itt az első momentumról, az alapkő letételének a pillanatáról van szó.

            Az első igében azt látjuk, hogy az alapkő letétele még nem történt meg. Még valami késleltette azt. Ebben a mondatban csalódás, keserűség van. Sok minden történt már, de még az alapkő letételéig nem jutottak el. Pedig ezért jöttek haza Babilonból. Ezért vállalták a hosszú és veszélyes utat, a sok törődést, nélkülözést. Már egy ideje itthon vannak és házaikban laknak. Először a saját házaikat kellett rendbe tegyék és ez bizony időbe telt. Aztán azért se sikerült még letenni az alapkövet, mert ott volt az ellenség, aki ezt minden áron meg akarta akadályozni. Aggeus és Zakariás próféták bíztatják a népet, hogy fogjanak már hozzá a templomépítéshez, hogy most már ne a saját házaikkal foglalkozzanak.

            Azt látjuk itt, hogy az Isten országának az építését hátráltathatja az önzés és az emberektől való félelem. Ezekre nekünk is nagyon kell vigyázni, ezeket mi is le kell győzzük. Hány embert teljesen lefoglal a mindennapi élet, a munka, a család. És hány ember fél attól, hogy mit fognak mondani az emberek, ha ő az Isten dolgaival foglalkozik, a lelkével és a lelkiekkel is törődik. Hány ember nem építi az Isten országát, mert hát mások se teszik, akkor én miért tegyem?

            De itt Jeruzsálemben egyszer csak megmozdul valami. A hetedik hónapban, amikor sok ünnepnap is van, a nép felmegy a fővárosba. Érzik: most valaminek történie kell. Az itt a csodálatos, hogy nagy egység, egyetértés van az Isten népe között. Mert hányszor hiányzik ez. Mert széthúzásban, veszekedésben nem lehet építeni. Hányszor akadályozta ez meg a mi gyülekezeteinkben is az építést. Hány gyülekezet nem jut egyről kettőre, mert nincs egyetértés, összefogás, mert különböző érdekek és csoportok feszítik a gyülekezetet. Szolgáltam olyan gyülekezetben, ahol már ki is volt ásva az új parókia alapja, megvoltak a szükséges engedélyek, de a közösségben feltámadt indulatok ezt megakadályozták, s azóta se épült fel soha az épület. Milyen szomorú az, amikor ilyen belső dolgok is akadályozzák az építést. Nem elég az, hogy a Sátán és a világ is mindent megtesz az építés akadályozására, még az Isten népe se tud egységes lenni. Mennyire kell imádkozni azért, hogy Isten adja meg mindig az egység Lelkét, hogy egy szívvel-lélekkel tudjuk végezni a gyülekezetekben a munkát. Mert Isten ezt mindig megáldja, ahogy a zsoltár is mondja, ahol szeretetben együtt lakoznak az atyafiak, oda küld áldást az Úr. Erre mi nem vagyunk magunktól képesek, de ha kérjük, az Úr ezt nekünk is megadhatja.

            Még két feltűnő dolog van ebben az igében. Az egyik az, hogy a templom újjáépítésénél vannak vezető emberek.Két nevet említ a Biblia, Zorobábel és Jósua. Az egyik világi, a másik pedig egyházi vezető. A másik dolog az, hogy a nép hallgat ezeknek a vezetőknek a szavára és szépen hozzákezdenek a munkához. A nép minden rétege összefog, hogy ez a nagy munka verge beindulhasson.

            Mi ilyen szempontból sok mindent éltünk át. Voltak nagyon áldott idők, amikor fejedelmeink, a világi vezetők is komoly támogatásban részesítették az egyházat, de voltak olyan nehéz idők is, amikor ateista, istentelen világi felsőbbség volt, akik minden erejükkel az egyház rombolásán fáradoztak.  Hogy most milyen idő van, ezt én nem is tudom igazán felmérni, valahol a kettő között mozgunk. De a Szentírás azt tanítja, hogy nekünk imádkozni kell a világi és egyházi vezetőinkért egyaránt, hogy előmenetelére legyenek az Isten ügyének. Ne feledkezzünk meg erről, tegyük meg ezt naponta. A helyi szintű vezetőktől is sokszor nagyon sok függ, ezért róluk se feledkezzünk meg imáinkban.

            Jeruzsálemben egy nagy pillanat érkezik el. Leteszik a templom alapkövét. A papok teljes díszben, öltözetben ott állanak, a léviták mindenféle zeneszerszámmal dícsérik az Urat. Énekelnek, de mit? Cirus perzsa királyt magasztalják, hogy hazaengedte őket s hogy így az építkezés lehetségessé vált? Vagy Zorobábelt és Jósuát magasztalják az énekükkel, hogy ilyen bölcsen vezetik a népet? Nem! Arról énekelnek, hogy az Úr jó és örökkévaló az ő kegyelme. Ezek idézetek a zsoltárokból vannak, ma úgy mondanánk: kötött szövegek. De azért ezekben a kötött szövegekben oly sok minden van, ne únjuk meg őket, ne mondjuk gépiesen ezeket. Nem kicsi dolog, hogy tudják énekelni: az Úr jó. Hisz mennyi mindenen kelett keresztül menniük az elmúlt hetven évben. És mégsem arról énekelnek, hogy mennyit tűrtek és szenvedtek. Azt se éneklik: ha az Isten szeret minket, akkor miért engedte ezt meg az életünkben? Úgye milyen ismerős rigmusok ezek számunkra?  Ez a nép meglátja és belátja, hogy ők sokat vétkeztek Isten ellen, de az úr mégis olyan jó hozzájuk, hogy az ő kegyelme örökké tart, hogy Isten nem szeszélyes és váltakozó az irántunk való hűségében, szeretetében. Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, mondja majd Pál apostol.

            Ez Isten célja a mi életünkkel, hogy építsünk és hogy énekeljünk, hogy nevét dicsőítsük és magasztaljuk. Persze nem csak énekünkkel, nem cask szavainkkal, hanem egész életünkkel. A nagy kérdés: meg tudjuk mi ezt tenni, képesek vagyunk mi erre? A válasz az, hogy magunktól semmiképpen nem, de van Valaki, s ez a Valaki maga az Úr Jézus Krisztus, aki mindig tudta magasztalni Atyját, mindig hálát tudott adni neki. Ő az a fundamentum, az az alapkő, akire mi is ráépíthetjük egész életünket, akire ráépülhet az egyház is, úgy hogy a polol kapui se vehetnek rajta diadalmat.

            Mekkora öröm az egy ember számára, amikor Krisztust úgy ismerheti meg, mint üdvösségének egyetlen fundamentumát. De ilyenkor nem csak öröm van, hanem szoomorúság is, mégpedig Isten szerinti szomorúság. Ezt látjuk Jeruzsálemben is. Nem csak újjonganak, hanem sírnak is. Főleg azok a nagyon idős emberek, akik még visszaemlékeznek az első templomra.  De miért sírnak ezek az emberek? Azért, mert ez a templom kisebb, mint az első, vagy nem olyan díszes, mint Salamon temploma? Nem. Ezek az emberek rádöbbennek arra, hogy miért kellett az első templomnak elpusztulni. Hogy az ő bűneik miatt történt mindez.

            Igen, a szívbéli öröm és a szívbéli szomorúság nagyon közel vannak egymáshoz, egymáshoz tartoznak. Nem is lehet ez másképp. És ezek nem is válhatnak el egymástól a mi életünkben sem. Így volt ez a reformátorok, a reformáció idejében is. Öröm a megtalált és megnyert kegyelemben, szomorúság a felismert és megvallott bűnökben. Így kell ez legyen ma is az egyes keresztyén embernek, de a gyülekezetnek az életében is. Legyen hát ott mindkettő a mi életünkben is. Mert végső soron a szomorúság örömre fordul. A szomorúság nem tart örökké, egyszer le fog törölni Isten minden könnyet a szemünkről, a bűnbánat könnyeit is.

Javasolt cím: Az Isten országa építése      Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 2

Text. És. 2,62-63 „Ezek bár keresték a bejegyzésüket, tudniillik a nemzetségük könyvét, de nem találták, ezért kizárták őket a papságból. Míg pap nem ítél ügyükben az urimmal és tummimmal.”

        Manapság nagy divat a családfa-kutatás és a nemzetségi táblázatok készítése. Sokan sok időt és még pénzt is fordítanak erre. Ez persze, nem egy elítélendő dolog. Hisz egy ilyen foglalatosság sok érdekességet, tanulságot jelenthet emberek és családok számára. Sok meglepő, eddig ismeretlen dolog derülhet ki az ilyen kutatások során. Például kiderűlhet, hogy a felmenők között voltak híres-nevezetes emberek, vagy éppen az, hogy még nemesi származású emberek is voltak a családban.

        Itt az Esdrás könyvében is egy különös esettel találkozunk. Bizonyos emberek be kellene bizonyítsák, hogy ők egy adott törzshöz tartoznak, de ez nem sikerül nekik. A nevüket egy hosszú névsorban keresik, azok között, akik hazatértek a fogságból. Ez csak egy kis része annak a népnek, amely hetven évvel azelőtt elhurcoltatott. Az, hogy ennyien is hazatérhettek, Isten nagy ajándéka és nem az ő érdemük. Mert mindig van kegyelmi választás szerinti maradék, mondja Pál, olyan emberek, akiknek neve fel van írva az Élet Könyvében, akik megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében. Nem kell aggódnunk, mert ahogy a holland hitvallás mondja: Krisztus egy olyan Király, aki sohasem marad alattvalók nélkül.

        De ez a nép nem egy akármilyen nép. Valamikor a Sínai hegy lábánál hallották a szót: lesztek nékem papok birodalma és szent nép. És Isten ezt komolyan veszi még ezer év múlva is. Ezt kell most megtapasztalják Barzillai utódai. Ő Rogelimből származott és Dávid királynak sok hűséges szolgálatot tett. Egyik lánya egy paphoz ment feleségül, aki a maga rendjén Lévi nemzetségéből származott. Valószínű, hogy ez a pap olyan büszke volt apósára, hogy felvette a Barzillai nevet. Ezt már abban az időben is meg lehetett tenni, mint ahogy ma is sokan megteszik. S így a tény, hogy ők a Lévi családjához is tartoztak feledésbe ment. Ez teljesen érthető, hisz akkor még nem volt olyan pontos adminisztráció, nyilvántartás. Ennek az is lehetett az oka, hogy a papi tiszt a fogság idején nem sokat ért, hisz nem volt se templom, se áldozás, így a papok szerepe minimálisra csökkent. A papok ebben az időben ”munkanélküliek” voltak.

        De a fogságnek egyszer vége szakad, a templomot újjáépítik és beindul az istentiszteleti élet, a papoknak ismét van munkája. S ebben a helyzetben már nagyon is természetes, hogy ez a család is be akarja bizonyítani, hogy a Lévi nemzetségéhez tartozik. De ekkor jön a fekete leves, mert ez nem sikerül nekik. Ők egészen bizonyosak abban, hogy a papi nemzetséghez tartoznak, de ezt nem tudják bebizonyítani. A kérdés most csak az, hogy van-e valamilyen más út és mód ennek bizonyítására? Ha a templomot nem pusztították volna el, akkor ez nem lett volna probléma, hisz ott a nemzetségi táblázatok mind megvoltak, de a templomot lerombolták s ezek az iratok elégtek. Így egy patt-helyzet áll elő, ők tudják, hogy igazuk van, de ezt papírokkal nem tudják igazolni.

        Ez a történet azonban rólunk is szól. Mert Isten a Paradicsomban minket is papoknak teremtett, hisz az Ádám feladata az volt, hogy Istennek szentelje, áldozza magát. Ahogy azt Káténk is olyan veretesen megfogalmazza: magamat neki élő hálaáldozatul adjam. De mi ezt a papi tisztünket eljátszottuk. Nem is csak úgy véletlenűl, mint a Barzillai utódai, hanem nagyon is tudatosan és akarattal. Mi jobban szerettük a világot, mint az Istennek való szolgálatot. Hány embernek semmit se jelent az Istennek való szolgálat, hány ember akar a világ szerint nevet szerezni magának. Ma már sok ember nyíltan kimondja: minek templomba járni, minek Bibliát olvasni, ez nekem semmit se jelent már. Ma sok ember épp fordítva dönt, mint Mózes, inkább választja a világ ideig-óráig tartó gyönyörűségét, mint az Isten népével való együtt-nyomorgást, Krisztus gyalázatát.

        De mekkora kegyelem, ha valakinek az életében eljön a pillanat, hogy elkezd kutatni isteni eredete, küldetése után. Amikor valaki elkezdi értékelni azt, hogy ő Isten gyermeke lehet. De hogyan lehetünk mi Isten gyermekei? Hogyan tartozhatunk a Lévi lelki népéhez, a Krisztus gyülekezetéhez, az üdvözültek seregéhez.? Mert úgy, ahogy megszülettük nem mehetünk be az Isten országába, ehhez újonnan kell születnünk, valaminek történnie kell az életünkben.

        A Barzillai utódainak várni kell. Addig nem végezhetnek papi szolgálatot, amíg nem igazolják, hogy Lévi nemzetségéhez tartoznak. És ekkor kapnak egy csodálatos esélyt. Azt mondják nekik, hogy meg kell várják, amíg újra főpap lesz, és akkor megvizsgálják az ügyüket. Most ennek még nincs itt az ideje, de nemsokára el fog jönni. A Barzillai fiai tehát kell várjanak, amíg új főpap jön. És a főpap mellényében ott lesz a két sorsvető kövecske az Urrim és a Thummim. Ezek a kövecskék azt a célt szolgálták, hogy nehéz esetekben velük sorsot vessenek és így megtudják Isten akaratát. A Barzillai fiainak az ügyében tehát az új főpap dönthetett ezekkel a kövecskékkel. És ők türelemmel várnak, nem lesznek se mérgesek, se türelmetlenek, hogy még várni kell. Hisz ők azért jöttek haza, ez volt minden álmuk, hogy egyszer ők is szolgálhassanak az Úr templomában.

        Milyen nagyszerű gondolat ez! A döntés a Főpapnál van. És ez a Főpap maga az Úr Jézus Krisztus, akinek az ószövetségi főpapok csak előképei, árnyékai voltak. Ő azért jött, hogy minket megváltson, hogy minket üdvözítsen, hogy a mi nevünk is bekerülhessen az Élet Könyvébe. És ez a Főpap azért is több, mert ő a mi nevünket nem a mellényében hordja, hanem a szívében. Az Úr ismeri az övéit. Ő ismeri azokat, akik hozzá jöttek bűneikkel, nyomorúlt életükkel, hogy Ő megtisztítsa és megváltsa őket., hogy undok bűneinket vérével befedezze. És Ő nem téved, egy sem veszhet el azok közül, akiket az Atya neki adott.

        A mi számunkra az örök evangélium az, hogy mi akik bűneink miatt ki kellett volna zárassunk az üdvösségből, nevünk ki kellett volna töröltessen az Élet könyvéből, az Ő vére által tiszták és szentek lehetünk. Ahogy szintén a Kété mondja: mintha semmi bűnöm nem lett volna és semmi bűnt nem tettem volna.

        A Barzillai családjával végül minden rendbe jött, később ott találjuk őket a szent szolgálatban, amit a templomban végezhettek. A főpap kedvezően döntött, újra elfoglalhatták papi tisztüket. Milyen boldogok lehettek ezek az emberek! Először a kétségbeesett keresés, hogy nem találják nevüket  a papok között, hogy nem szolgálhatnak a templomban. És most az öröm, hogy végre megoldódott a dolog s minden rendben van. De ilyen nagy kell legyen a mi örömünk is, hogy mi, akik először kárhozatra született bűnösök voltunk, most a Főpap áldozata által az Isten családjának tagjává, az Úr szolgáivá lehettünk.

        Mindenki, aki hisz ebben a Főpapban és elfogadja személyes életére nézve az Ő áldozatát, ennek a csodálatos családnak a tagja lehet. Ez a család se tökéletes, mert a tagok se tökéletesek, de mégis ott ragyog életükön az Isten kegyelme, mégis látszik az életükön, hogy ők már más irányba haladnak, hogy ők Istent szolgálják. Ebben a családban ott van Jézus Krisztus, a család Feje, ott vannak a tanítványok, a vértanúk, a reformátorok, a magyar gályarab lelkipásztorok, ott vannak drága hitben előttünk járt szeretteink. Becsüljük meg ezt a családot és legyünk annak méltó tagjai..

Javasolt cím: Az Isten családja                                                  Lőrincz István