2023. március 16., csütörtök

A Krisztus szerinti hazafiság

 A Krisztus szerinti hazafiság

Ilyenkor március 15 táján mindenkit foglalkoztat a hazafiság kérdése. Mi ezt a kérdést is Jézus Krisztuson keresztül szemléljük, ezeket az érzéseket is az ő színe elé visszük.

            A nagy kérdés, hogy össze lehet-e egyáltalán kapcsolni Jézus Krisztust a hazafisággal, hisz sokak számára ez elképzelhetetlennek tűnik. Sok ember úgy gondolja, hogy Jézusnak csak az örök hazáról van véleménye, üzenete, csak az fontos neki, hogy mi oda eljussunk, de a földi hazánk helyzete és a hozzá való viszonyulásunk nem érdekli őt. Az örök hazát illetően őbelé kell vessük bizalmunkat, de a földi haza iránti érzéseink nem igazán tartoznak rá, ez őt nem érdekli. Pedig az igazság az, hogy nincs Krisztust kikerülő hazafiság, s aki ezt így gondolja, nagyon rosszul teszi.

            Aki igazán ismeri Jézus Krisztust, az rá kell jöjjön arra, hogy az emberi életünknek nincs egyetlen olyan oldala sem, amiről neki ne lenne véleménye és akarata. A hazánkhoz, népünkhöz való viszonyban is ő mondja ki az utolsó szót. A hazaszeretet is, mint a virág, többféle lehet.

 A mi hazafiságunknak alapvető vonása a vérző fájdalom, aminek történelmi háttere van.

            Mit tanulhatunk mi Jézustól ebben a kérdésben, milyen volt az ő hazaszeretete, hazafisága? Aki ezt meg akarja érteni, az őt az ószövetségi próféták sorába kell behelyezze. Tudjuk, hogy Izrael nagy prófétái nemzeti hősök is voltak, gondoljunk csak egy Mózesre, Illésre. Szavaikat nem egyénekhez intézték, hanem egész népükhöz. Ők tusakodnak országuk sorsáért.

            A próféták mindenek előtt azt látták, hogy az ő népük, nemzetük előtt egy isteni kéz által megszabott útáll, amelyen a népnek végig kell menni. Ennek a népnek küldetése, megbizatása van,  ha ezt betölti, ez dicsőség lesz Istennek, de magának a népnek is. Szenvedélyesen hirdették, hogy ehhez a küldetéshez fel kell nőni, méltóvá kell válni arra. Ami megakadályozná a népet küldetése teljesítésében, attól pedig meg kell tisztulni.

            Jézus hazafisága azt jelentette, hogy fellépése után rögtön megtérésre szólította fel a népét. S mivel Isten népe ezt nem tette meg, ezért szíve népéért meg kellett hasadjon a golgotai kereszten.

            A magyar nép méltóságát mindig is az adta, hogy kiválasztott népnek tudta magát és ezért méltó akart lenni küldetéséhez. Magyarnak lenni azt jelenti, hogy odatartozunk egy nemzethez, amelynek Istentől kapott küldetése van. A mi népünk küldetése a nemzetek nagy családjában az a tudat, hogy minket Isten hozott erre a földre, s hogy nem csak a szerencse volt az, ami által mi átéltük a múlt évezred megpróbáltatásait, hanem Isten kegyelme őrzött meg és vezetett minket.

A jövőnk szempontjából tudnunk kell, hogy szükség van ránk itt Európában, s azt a küldetést, amit Isten nekünk magyaroknak adott, csak mi tudjuk betölteni. Magyarnak lenni szent kiváltság, de nagy felelősség is.. Mindennap meg kell küzdjünk a lehúzó erőkkel, hogy azokat legyőzve isteni magasságok felé tudjunk törni. Mi hiszünk Istenben, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjában, akinek a mi nemzetünkkel is terve van, legyünk áldott eszközök az ő kezében.

(Victor János gondolatai felhasználásával írta : Lőrincz István

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 13

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 13

Text.” Fölöttébb nagy az örömöm minden nyomorúságunk ellenére”.(2Kor.7,4)

                                    

            Ebben a csodálatos fejezetben végig az örömről van szó, hatszor említi itt az örömöt, ebből háromszor nagy, felettébb való, túláradó örömről beszél. És ez az öröm igazi, hisz azt is elmondja, hogy ez az öröm annak ellenére van a szívében, hogy közben sok nyomorúságon mennek keresztül. Az is kiderül, hogy mi felett örvendezik ennyire az apostol. Itt nem egy magától értetődő örömről van szó. Itt egy nagy győzelem volt, egy csoda történt. Próbáljuk ezt most megérteni, s hátha közben a mi szívünk is megtelik örömmel és Pál apostollal együtt tudunk örvendezni.

            Emberileg olyan a helyzet, hogy minden öröm ki van zárva, nem hogy felettébb, de kevéssé se lehet örvendezni. Hiszen itt Pál nagyon nyíltan és őszintén beszél arról a feszültségről, ami közte és a gyülekezet között volt. Ez a feszültség már-már elviselhetetlen fájdalmat okozott Pálnak és az a veszély is fennállt, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítani a gyülekezettel. A feszültég oka a gyülekezetben uralkodó állapotok voltak. Hisz Korintusban voltak olyanok a a gyülekezetben, akik nem is titkolt módon parázna kapcsolatokban éltek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Mások a szeretetvendégségek alkalmával berúgtak. A gyülekezetben még egy vérfertőzéses bűneset is van, valaki mostoha anyjával él parázna kapcsolatban.

            A gyülekezet pedig semmit nem tesz azért, hogy ezek az állapotok megszűnjenek, hogy végre rend és fegyelem legyen a gyülekezetben. A legrettenetesebb, hogy a gyülekezet ezeket a súlyos bűnöket teológiailag is igazolni akarja. Pálnak mindez rettenetesen fáj, felelősnek érzi magát a gyülekezetért, most látogatásra sincs lehetősége.  De ennek nem sok értelem lenne, hisz a heyzet annyira elmérgesedett, hogy amúgy sem tudnának szót érteni.

            Ez az állapot rendkívüli módon megterheli az apostolt, nem tud mást tenni, mint tollat ragadni és levelet írni a gyülekezetnek. Ez egy nagyon kemény levél lehetett, amiben Pál nem rejtette véka alá a véleményét, megírta azt, ami a szívén volt. Persze, közben attól is félt, hogy a levéllel még tetézi a bajt és a zűrzavar így még nagyobb lesz.

            De a levélírás után támad egy másik ötlete, és ez az, hogy a levéllel Tituszt is a gyülekezetbe küldi egyfajta közvetítőként. Közben más gyülekezetekből is rossz hírek érkeznek, mintha elszabadult volna a pokol. Kívül harc, benn félelem, mondja erről az áldatlan helyzetről az apostol.

            Nos, ebben a rettenetes helyzetben kapja Pál a hírt, hogy Titusz látogatása minden várakozást felülmúló, jó eredményt hozott. A korintusi gyülekezet életében egy csodálatos fordulat állt be. Jóllehet a levél sokakat felkavart és megszomorított, de a csoda megtörtént, hogy a gyülekezet bűnbánatot tart a történtek miatt. Felismerték, hogy a Pál szavai mögött maga Isten van. Itt egy olyan csoda történt, amit csak Isten Lelke tudott elvégezni. Pál most e felett örvendezik. Ez ugyanaz az öröm, ami a mennyben van, amikor egy bűnös ember megtér Istenhez. Pál szíve megtelik hálaadással, Isten magasztalásában tör ki. Hisz mindennek az ellenkezője is történhetett volna, de itt Krisztus maga cselekedett. Amikor úgy tűnt, hogy Krisztus ügye veszve van, maga az Úr vette a kormányrudat a kezébe, amikor az már a biztos vesztébe rohant volna.

            Amikor a nyomorúság a legnagyobb volt, Isten akkor adta a legnagyobb szabadulást. Persze, a bajok nem oldódtak meg egy csapásra, de az első fontos lépések megtörténtek a jobbulás irányában és ez Pált rendkívüli örömmel tölti be. De a gyülekezet mag is kibeszélhetetlen örömmel örvendezett. S itt Pál most nagyon fontos tanítást ad a kétféle szomorúságról. Van egy Isten szerinti szomorúság, ami megjobbuláshoz, örömhöz, üdvösséghez vezet, vagyis az életet munkálja. De van egy másik szomorúság is, amit Pál világ szerintinek nevez, ez a halált munkálja. Mi nagyon jól ismerjük ezt a szomorúságot, ami főleg akkor van bennünk, ha különféle veszteségek érnek, ilyenkor tele vagyunk önsajnálkozással. Ez a szomorúság keserűséggel tölti el a szívünket és megmérgezi az életünket. E mögött sokszor Isten elleni lázadás is van: miért engedte meg mindezt az Úr?

            A helyes szomorúság az önmagunk, a bűneink feletti megszomorodás, ezért imádkozzunk, s hogy a világ szerinti szomorúság tűnjön el az életünkből. Mert Isten nekünk örömöt akar adni. Egy híres lelkipásztor azt mondta a konfirmandusainak: vigyázzatok arra, hogy egy életen át legyetek vasárnapi ruhában. Azt akarta ezzel mondani, hogy a keresztyén ember élete egy szüntelen ünnep kell legyen. Vigyázzunk arra is, hogy ezt a nagy, Isten szerinti, Lélek által adott örömöt ne próbáljuk evilági kicsiny örömöcskékkel pótolni. Ez nem jelenti azt, hogy megvetnénk az apró örömöket, de nagy baj az, ha ez a nagy, túláradó öröm, amit csak Isten adhat, hiányzik az életünkből.

            Mert jaj nekünk, ha csak kis örömeink és ugyanakkor nagy szomorúságaink vannak. Mert abba be lehet gubózni, mint Diogenész a hordójába. Isten nem szomorú, hanem boldog embereket akar látni ezen a földön. Persze, nagyon sok okunk van a szomorúságra, ha magunkra, gyülekezetünkre, népünkre és a világ mai helyzetére nézünk. De mikor nem volt ok a szomorúságra, mikor volt olyan a világ, hogy örvendezni lehetett volna rajta.

            Sajnos, a keresztyén egyházban, a gyülekezetekben is sok a baj, ma is, a mi időnkben is. A mi gyülekezeteinkben is sok a tisztátalanság, mértéktelenség, helytelen és istentelen életfolytatás. Ha Pál most élne, épp olyan szomorú lenne, mint akkor volt ott az első század derekán. Az egyetlen reménység, hogy nem csak a helyzet ugyanaz, mint kétezer évvel ezelőtt, hanem az egyház Ura is ugyanaz, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Az az Isten, az a Krisztus, az a Szentlélek, aki akkor és ott Korintusban csodálatos változást és megújulást vitt véghez, ezt ma itt közöttünk is elvégezheti. Ő adhat ma is Isten szerinti szomorúságot, ami ma is a gyülekezetek, emberi életek megváltozásához, megújulásához vezet. Imádkozzunk ezért a csodáért, most pünkösd ünnepére várva.

Javasolt cím: Öröm a nyomorúság ellenére                               Lőrincz István

 

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 12

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 12

Text. „ Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában.” (2Kor.6.14)

      Ez a rész is a kegyelmet nyert ember életéről szól. Egy kemény , könnyen félreérthető és félremagyarázható ige kerül itt figyelmünk középpontjába. Már az, hogy Pál hivőkről és hitetlenekről beszél, sok vitát generál a keresztyének között. Hogy a gyülekezetben is vannak hitetlenek, ez egy nehezen emészthető dolog. A „felemás iga” egy ószövetségi kifejezés és némi magyarázatra szorul. Tudjuk, hogy a mózesi törvény megtiltotta azt, hogy egy tiszta állatot egy tisztátalannal fogjanak egy igába. Így nem lehetett egy ökröt és szamarat igába fogni. Amikor Pál ezt a képet most a korintusiakra, illetve ránk is alkalmazza, a következőt akarja mondani ezzel:ne fogjatok össze a hitetlenekkel, ne közösködjetek velük, tartsatok távolságot velük szemben. Pál tudatában van annak, hogy a korintusiak is ezer szállal kötődnek olyan emberekhez, akik nem tartoztak a gyülekezethez, vagyis hitetlenek voltak. Nem csak barátaik, hanem rokonaik között is voltak hitetlenek. Sok olyan házasság volt, ahol a házastársak egyike hitetlen volt. Tudatában van Pál azzal, hogy ezzel a felszólítással milyen lehetetlen helyzetbe hozza?

     Mit akar ezzel Pál mondani? Hát azt, hogy a keresztyének valami rendkívülit hordoznak magukban, ők az Isten népe, ők a megigazultak, a kiválasztottak. Ezért mondja: menjetek ki közülük, szakadjatok el tőlük, tisztátalant ne illessetek. De hát ez teljességgel lehetetlen, hisz ehhez a keresztyéneknek ki kellene vonulni ebből a világból, egy lakatlan szigetre kellene költözni, ahogy azt Jókai Aranyember című regényében látjuk. Hogyan kell hát helyesen érteni ezt az igét?

     Az kétségtelen, hogy ez a Szentírás egyik legnehezebb igéje, de épp ezért ne adjuk fel ennek a megértését. Egy híres történelmi példát mondjak először. Mindnyájan hallottunk talán a nagy német orvosról, orgonistáról, Schweitzer Albertről. Ő papfiú volt, édesapja egy kis falu lelkésze volt. Egyszer a serdülő Albert összeverekedett egy falubeli fiúval, a verekedésben ő győzött, mire a falusi fiű ezt sziszegte neki: ha én is kétszer kapnék húslevest, mint a papgyerekek, akkor én győztelek volna le téged.

     Ez a megjegyzés nagyon szíven találta Albertet s attól a naptól kezdve semmiben sem akart különbözni a falusi gyerekektől. Ez óriási gondot okozott a szüleinek, hisz nem akarta felvenni a prémes kabátot, a szép cipőt, ő olyan akart lenni, mint a többi falusi gyerek.

    Olyan lenni, mint a többiek, nem több, nem más, ez a vágy mindenkiben ott van.És ez elvégre egy szimpatikus vonás. Krisztus is ilyen volt, hisz ő sem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő és mindenekben hasonló lett hozzánk, a szó legnemesebb értelmében szolidáris lett az emberrel. Ő nem szégyellt együtt enni a prostituáltakkal, a vámszedőkkel, a farizeusok meg is botránkoztak ezen.

    És Krisztus ezt elvárja az egyházától is. Egy olyan egyház, ami farizeusi módon elkülönül a világtól, az hűtlenné válna küldetéséhez. Krisztus ebbe a világba jött, az ő egyházát is ebbe a világba küldi. Az egyház helye a világban van, hogy ott sóvá és világossággá legyen. Ennyire igent mondott Krisztus erre a világra.

    De mégis van a keresztyén ember, egyház számára egy távolságtartás, egy elkülönülés ettől a világtól. Ábrahám ki kellett menjen földéből, rokonai közül és utódai Isten szent népéve kellett legyenek. Izrael népe ezt a másságot sokszor tehernek érezte, fel is lázadt ellene, gondoljunk csak a királyválasztásra, amikor azt mondták Sámuelnek, hogy nekik olyan király kell, amilyen a többi népeknek is van. Hányszor keményen kellett odacsapnia Istennek, hogy Isten népe szent távolságban maradjon a többi népektől, hogy ne pártoljon a bálványokhoz, hogy házasság által se keveredjen össze pogány népekkel.

    Ezt a távolságtartást az Újszövetségben is láthatjuk, hisz Jézus elhívja a 12 tanítványt, az egyik tanítványnak még azt se engedi meg, hogy eltemesse szüleit. Jézus tanítványait úgy küldi a világba tanítványait, mint bárányokat a farkasok közé. János apostol majd figyelmezteti a gyülekezetet: ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Jakab apostol egyenesen azt mondja, hogy a világ barátsága ellenségeskedés Istennel.

    Világosan kell látnunk, hogy van egy helyes és van egy helytelen elkülönülés. A helytelen az önigazultság elkülönülése. Ennek a helytelen elkülönülésnek a klasszikus példái a farizeusok voltak. De van egy helyes elkülönülés, ez a megkegyelmezettek elkülönülése. És ebben az igében erről van szó. Ne értsük félre ezt az igét, Isten nem akar minket közömbössé tenni a világgal, az emberekkel szemben, szó sincs arról, hogy megvetjük és lenézzük az embereket, mert ők hitetlenek. Hisz Isten, Jézus az ő egyházát épp a világért választotta ki, különítette el. Ennek a népnek feladata van a világ felé, a világ üdvözítése a cél.

    Mondjak erre egy egyszerű példát. Valaki csak úgy lehet jó kocsmáros, ha távolságot tud tartani az alkoholtól, a részegségtől, hisz másképp már az első órában megrészegedne. Csak úgy lehet valaki jó szakács, ha parancsolni tud hasának, hisz máskép rettenetesen elhízna. Nos épp így van ez a jó keresztyénnel is, ő távolságot tud tartani a világtól, nem vesz bele, nem keveredik bele a világba. A keresztyén ember épp akkor nem tud szolgálni a világnak, ha eggyé lesz azzal. A világnak szüksége van az egyház szolidaritására, de éppúgy szüksége van az egyház távolságtartására, ellenállására, prófétai kritikájára is. Az egyház egyház kell maradjon, nem válhat világgá, másképp nem tudja szolgálatát a világért elvégezni.  

       Legyünk nagyon óvatosak ennek az igének a fényében a hivők és hitetlenek közötti különbségtételben.  Ki állapíthatja meg csalatkozhatatlanul valakiről, hogy az hívő vagy hitetlen? Jézus a tanítványait gyakran nevezte kicsinyhitűeknek, sőt még hitetlen és gonosz nemzetségnek is. Csak egyedül Isten tudja eldönteni, hogy ki a hívő és ki a hitetlen, az Úr az utolsó napon fogja szétválasztani a búzát a konkolytól. Legyünk a hitetlennek látszó emberek felől is jó reménységgel, hisz holnap talán hívőkké válhatnak.

   Most a feltámadás ünnepén magunkról tudhatjuk, hogy a feltámadott Krisztus bennünk lakozik, ha őt beengedtük az életünkbe. Hittel valljuk a szép húsvéti ének szavával: ha lenne még kételkedő, él a Jézus, meggyőzi Ő.

Javasolt cím: Felemás iga                                                                       Lőrincz István

 

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 11

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 11

Text  “Intünk is titeket, , ne vegyétek hiába Isten kegyelmét”.  ( 2Kor.6,1)

 

Ezekben a fejezetekben sok szó esik a kegyelemről. Már a megelőző részben elmondta Pál, hogy a kegyelem az, hogy aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Ezt a kegyelmet meg lehet nyerni, erre a nagyszerű lehetőségre hívja fel Pál a korintusi gyülekezet figyelmét s nyilván a mi figyelmünket is. Ti megkegyelmezettek vagytok, legyetek azzá, amik vagytok, hangzik Pál intése.

            Pál itt Ésaiás próféta szavaival azt állítja, hogy itt a kellemetes idő, itt az üdvösség órája. Kétszer is kihangsúlyozza: most. Mi ezt a szót nagyon jól ismerjük a reklámok világából: most van az árleszállítás, most van a kedvező árajánlat, most tessék jönni, most tessék venni. Sokszor egy időpont is meg van adva, meg van jelölve, amíg az árleszállítás, a kedvezmény tart. Lehet ma van az utolsó nap, az utolsó lehetőség.

            Nos, az Isten világában is mindennek megvan a maga ideje, így az isteni kegyelem felajánlásának, az Isten kedvező kínálatának az ideje is. Pál nagyon jól tudja, hogy az Isten országában is vannak nagy pillanatok, nagy lehetőségek, amiket meg lehet ragadni, de el is lehet szalasztani. Isten kegyelmi időt adott a Nóé idejében is az embereknek. Évtizedeken át épült a bárka, Nóé hirdette az igét, de az emberek ezt az időt nem ragadták meg, eljött az özönvíz s elragadta őket. De Pál gondol most Izrael népére is, akik testben láthatták Jézust, de ők se éltek a megtérés lehetőségével.

            Vannak olyan dolgok is az életben, amik elszalasztása nem olyan nagy baj. Ha elkésünk egy vonatot, jön a következő, ha valaki elmulaszt egy látogatást másnap is megteheti. De aki az Isten kellemetes idejét, az üdvösség óráját szalasztja el, az már óriásit veszíthet. Ezért jó annak , aki felismeri a kellemetes időt, aki felismeri a felajánlott kegyelmet és azt megragadja, nem szalasztja el. Mert az életben vannak olyan múlasztások, amiket már soha nem lehet pótolni, s a kegyelem elmúlasztása is ilyen.

            De Pál nem csak azokra gondol, akik elszalasztják a kegyelmi időt. Ő azokat se látja teljes biztonságban, akik megragadták a kegyelmet, mert rájuk is sok veszély leselkedik. A veszély az, hogy amikor a bűnös ember megragadja a kegyelmet, önfeledten újjongani kezd, úgy gondolja, hogy ő már a célnál van, már túl van minden nehézségen. Most Pál azok felé fordul aggódó szeretettel, akik elfogadták a kegyelmet s nekik azt mondja: bárcsak ne hiába vettétek volna a kegyelmet! Mit akar ezzel mondani?

            Mi földi életünkben is sokszor keserűen tapasztaljuk, hogy valamiért hiába dolgoztunk. Amikor a gazda földjét elveri a jég, vagy elpusztítja az árvíz, akkor abban az évben ő hiába dolgozott. Hiába volt a sok verítékes munka, minden kárba ment. De mit jelent a kegyelmet hiába venni? A megnyert kegyelem az ember életében dolgozni akar, át akarja formálni az életét, engedelmességre akar vezetni minket. Ha ezt nem teheti meg, akkor hiábavaló.

            A nagy német mártír lekipásztot Bonhoeffer a múlt század 30-as éveiben  egy megrázó tanulmányt írt arról, hogy mi a drága kegyelemből olcsó kegyelmet csináltunk. A kegyelem a mi számunkra egy kényelmes nyugvópárna lett, azon nyugodtan vétkezünk is. Nem olyan kegyelmet hirdetünk, ami megigazítja a bűnöst, hanem amelyik igazolja a bűnt. Az egyház népe, amely büszke arra, hogy ő kegyelmett vett, semmiben nem különbözik a világtól. Ez a lelkész arról beszél, hogy a kegyelem elfogadásából Krisztus követés kell legyen.

            A következő kérdés az, hogy akkor miként néz ki a megkegyelmezett ember élete? Erről mindenkinek meglehet a maga elképzelése. Sokszor úgy képzeljük el, hogy az ilyen ember tökéletes kell legyen, semmi hiba, fogyatkozás, gyengeség nem lehet az életében. Az ilyen ember élete folyamatos öröm és újjongás, neki soha sincsenek kísértései.

            Pál élete más képet mutat. Ő egy üldözött, meggyötört ember. Hát ilyen egy kegyelmet nyert ember, hát milyen reklám ez a keresztyénség számára? A korintusiak úgy képzelik, hogy Pálnak nem úgy kellene kinéznie, ha ő egy megkegyelmezett ember. Pál ezt az ideális, idealizáló képet ki kell igazítsa, elhárítja a korintusiak ellenvetéseit. Ő nyilván senkit nem akar megbotránkoztatni, hogy a szolgálata ne szidalmaztassék. Pál szerint a kegyelmet nyert ember életének három vonása van.

            A kegyelmet nyert embernek először is szenvedni kell. A szenvedését az okozza, hogy az élete nagyon behatárolt, korlátok közé szorított, lehetőségei végesek. Az ilyen ember élete nem mentes a félelmektől sem, sok szükség, nyomorgatás az osztályrsze. De ezt Pál nem keserűséggel, önmagát sajnáltatva mondja el.

            A második jellemvonása a kegyelmet nyert embernak a harc, a küzdelem. Az egész élete egy nagy harc. Harcol a lelkekért, s a mindennapi kenyérért is. Harcol másokkal, de a legtöbb baja mégis önmagáva van. A lelki harc a Bibliában a kegyelmi állapot velejárója. Ott van az életében mind a kettő, van amikor védekeznie, van amikor támadnia kell. Isten mind a kétféle harchoz fegyvereket ad az ő kezébe.

            De a legkülönösebb jellemzője a kegyelmet nyert embernek a halál. A kegyelmet nyert ember szüntelen a halál révén áll s ez sokszor végletekben mutatkozik meg, ahogy azt itt Pál felsorolja. Van az életében dicsőség és gyalázat, jó és rossz hír, gazdagság és szegénység, szomorkodás és öröm. De a kegyelmet nyert emeber egyet tud és őt ez lelkesíti, ez hihetetlen erőt ad neki. És ez az, hogy ő tudja, hogy mindeneken át a győzelem felé halad, a halálon át az életbe megy. A kegyelmet nyert ember élete a húsvéti győzelem felé halad.

            Isten mindenkori gyermekei is így tapasztalják ezt meg. Nekik is sok nyomorúságon át kell az Isten országába bemenni. Persze ez nem minden időben egyforma, gondoljunk csak arra, hogy milyen szép idő volt a pünkösd utáni idő a keresztyén gyülekezet életében, de utána jött a véres üldözés, a megpróbáltatások. Nem minden idő, időszak egyformán nehéz az Isten népe számára. De mi mindenre fel kell legyünk készülve. Ne féljünk a szenvedéstől sem, mert az is javunkat és üdvösségünket szolgálja.

Javasolt cím: hiábavaló kegyelem                                             Lőrincz István

 

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 10

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 10

Text. „Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden”. (2Kor.5,17)

Új teremtés? A régiek elmúltak, újjá lett minden? Nem olyan ez, mint egy álom? Nem olyan, mint egy ábrándozás, amiből felébredve kiderül, hogy semmi se változott, maradt minden a régiben? Nem egy szép mese ez, hisz csak ott szoktak a dolgok egyik pillanatról a másikra megváltozni?

            Ez mesének, álomnak tűnik, de amikor Péter és János azon az ominózus húsvéti reggelen a sírhoz mentek, azt üresen találták, akkor ez nekik is olyannak tűnhetett, mint egy mese, s csak akkor döbbentek rá arra, hogy ez nem mese, hanem igenis valóság, amikor találkoztak a feltámadott Úrral. De most Pál erről a feltámadott Úrról állítja, hogy ő mindent újjá tesz, mert aki benne van, az már egy új teremtés.  Azon az emlékezetes húsvét reggelen valóban minden újjá lett. Azon a napon valami új állt elő, ami addig még nem volt. Az eddig is megtörtént, hogy halottak visszatértek az életbe, de a régi, halandó testben, de hogy valaki egy halhatatlan testben jelenjen meg, ilyen eddig nem történt. Krisztusról azt mondja Pál egy másik helyen, hogy ő él, hogy soha többé meg nem hal, a halál rajta nem uralkodik. Az új teremtés tehát nem más, mint maga a feltámadott Krisztus.

És most Pál azt mondja, hogy aki kapcsolatba kerül ezzel a krisztussal, az részesül, az részt kap abból, ami a Krisztusé, az is egy új teremtés lesz. Ez nem álom, nem mese, hanem hitben valóság.

De mi lesz a régivel? Valóban elmúlik a régi? Hisz a Maros , a Kőrös, az Olt holnap is úgy fog folyni, mint ma, a fejem holnap is fog fájni, holnap is lesz bajom önmagammal és másokkal is. Hogy lehet hát ezt érteni: a régiek elmúltak? Van-e egyáltalán ilyen, létezik-e olyan, hogy a régiek elmúlnak, nem úgy van, ahogy a Prédikátor mondja, hogy nincs semmi új a Nap alatt? Meg tud-e változni az ember, nem marad ugyanaz az önző lény. Luther humorosan mondja, hogy már többször megpróbálta ó-emberét a vízbe fojtani, de a „ravasz fickó” megdöbbenésére megtanult úszni.

            De Pál itt elmondja, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, s akik ezt elhiszik, azok már nem magukért élnek, hanem azért, aki értük meghalt és feltámadott. Csak épp vegyük ezt komolyan. A baj, hogy mi ezt nem hisszük el, még mindig magunknak élünk, még mindig nem tudunk a régitől megszabadulni, az árnyékkényt kísér minket. Pál azonban komolyan hiszi, hogy ott Nagypénteken mi is meghaltunk Krisztussal. Egy picit morbid a kép, de tudjuk, hogy a régi időkben a királyokkal együtt eltemették feleségüket, szolgálóikat is, nos valahogy így temettettünk el mi is Krisztussal együtt, de vele együtt fel is támadunk egy új életben. Ami feltámad az pedig valami egészen új, ami eddig nem volt. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, elmondom azt, hogy három dolog változik meg gyökeresen a mi életünkben.

            Először is újjá lesz az Istenhez fűződő viszonyunk. Ez eddig teljesen romokban állott, tönkre volt menve, gyakorlatilag nem is létezett. A mi Istenhez való kapcsolatunk olyan volt, mint azé a gyermeké, aki elköltözött hazulról, bevágta maga mögött a szülői ház ajtaját, s minden kapcsolatot megszakított a szüleivel, nem ír, nem telefonál, nem látogatja meg a szüleit. De az érdekes az, hogy az ember nem érzi jól magát az Istentől való elidegenült állapotában. Ezt mutatják a különböző vallások is, hisz ők arról tanúskodnak, hogy az emberben egy olthatatlan vágy él az Isten után. És mennyi mindent megtesz az ember azért, hogy ezt a különleges honvágyát kielégítse. De ebben a helyzetben Isten egy döntő lépésre szánta el magát, éspedig arra, hogy minket kibékített önmagával. Ennek nagy ára volt, és ő ezt meghozta.

            Pál most szinte könyörög, esdekel: emberek, béküljetek meg az Istennel. Az ember olyan gonosz, hogy még ezt az ajánlatot is képes elutasítani, de akkor magára vessen, mert akkor már Isten se tehet semmit. Aki nem fogadja el a segítséget, azon nem lehet segíteni.

            A második dolog, ami újjá lesz az a felebaráthoz fűződő viszony. Nemcsak az istenhez, hanem a felebaráthoz való viszony is gyökeresen megváltozik Krisztusban. Erre nézve Pál egy különös dolgot mond: mi ezután senkit se ismerünk test szerint. Ez nem könnyen érthető és némi magyarázatra szorul. Pál a megszokott, a természetes egymáshoz való viszonyulást nevezi test szerintinek. Találkozok például egy emberrel, aki nálam előkelőbb, gazdagabb, szebb, okosabb, vagy épp fordítva, hogy én vagyok nálánál előkelőbb, gazdagabb, okosabb és szebb. A test szerinti ismeretnél ilyenkor vagy az irigység vagy pedig a megvetés lép fel. Az egymással való viszonyunk a különbségek miatt terhelt lesz. Az ilyen ismeret komoly szakadékokat szül az emberek között. Az ilyen test szerinti ismerethez mindig sok könny és vér tapad az emberek között.

            Pál azt mondja, hogy az ismeretünk is meg fog újulni Krisztusban. És elmondja azt is, hogy milyen ez az új ismeret, az új viszonyulás. Azt ajánlja nekünk, hogy ezután tekintsünk úgy a felebarátunkra, mint aki szintén megkegyelmezett, mint akiért Krisztus pont úgy meghalt, mint értem is, mint akiért Krisztus éppúgy meghalt és feltámadott, mint értem is. Kezdjük ezt el a családtagjainkkal, folytassuk a szomszédjainkkal, munkatársainkkal, s egyáltalán minden embertársunkkal. Tekintsünk úgy rájuk, mint akikkel Isten megbékült, még akkor is, ha adott esetben ők ezt még nem hiszik, nem fogadták el. Tekintsünk még ellenségeinkre is Krisztus szemével. Tekintsünk hát minden emberre úgy, hogy érte is meghalt és feltámadott Krisztus.

            Ez lenne végső soron az emberi kapcsolatok nagy forradalma, hogy a Krisztus szerelme szorongatna minket. Próbáljunk meg, kezdjünk el minden emberre azzal a szeretettel tekinteni, ami mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr, ami soha el nem fogy. Higgyük el, hogy ez a szeretet a világtörténelem legnagyobb és legerősebb mozgató ereje, még akkor is, ha ezt a szeretetet a világ keresztre feszítette és most is keresztre feszíti.

            Pál azt mondta most nekünk és általa Isten, hogy ha hiszünk Krisztusban, akkor a régiek valóban elmúltak, akkor mi valóban új teremtések vagyunk, Isten új világát képviseljük, és hogy valóban minden újjá lett. Ez nem mese, nem álom, hanem életünk legdrágább valósága.

Javasolt cím:Álom vagy valóság                                             Lőrincz István.

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 9

 

Vajon érdekli-e az embereket a menny? Vagy teljesen elfeldkeztek már

erről?Vajon teljesen elfordultak a mennytől és már csak a föld érdekli őket? Vajon hány

ember tudja még azt, hogy földi életünk egyetlen nagy célja, hogy megismerjük a

Megváltónkat és általa a mennybe jussunk? Egyáltalán, mit is jelent a mennybe jutni?

Hogyan lehetséges ez?

Ezekre a kérdésekre Pál egyszerűen azt válaszolja először is, hogy van menny.

Mert ha a mi földi sátorházunk elbomol is, épületünk van Istennél, nem kézzel csinált,

örökkévaló hajlékunk a mennyben. Az életünk tehát egy sátorhoz hasonlítható. A föld

eszerint egy kempingező hely, ahova felütjük egy időre sátrunkat, de egyszer eljön a

sátorbontás ideje. Ez azt jelenti, hogy a mi földi életünk ideiglenes, csak egy bizonyos

ideig élünk itt. De Pál tud egy másik hajlékról, egy másik házról, amelyet nem emberek

terveztek és építettek, hanem Isten által készített örökkévaló hajlék.

Feltűnő az is, hogy Pál itt ezt a szót használja: tudjuk. Nem sokszor mondja ezt

Pál, de épp itt, ahol a mennyről van szó, azt mondja: tudjuk. Honnan szerezhetünk mi

ismereteket a mennyről? Hát nem mástól, mint Jézus Krisztustól. Ő a mennyből jött le a

földre és sátorozott is közöttünk. Magára vette a mi földi életünk minden esendőségét,

minden nyomorúságát. Nagypénteken az ő földi porsátora is elbomlott. Ő már korábban

megmondta: rontsátok le ezt a templomot és három nap alatt megépítem azt. Nyilván,

hogy a testéről beszélt. Egy félelmetes lebomlás volt ott a kereszten. De húsvét

éjszakáján Isten ezt a sátrat titokzatos módon újraépítette, Krisztus feltámadt. Amikor

húsvét után a tanítványok Jézust láttak, ők már azt a házat látták, amit Isten készített. De

aki Krisztusban hisz, azzal szintén meg fog történni, ami Krisztussal megtörtént, annak

szól az ígéret: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, elmegyek és helyet készítek

néktek. Mi tudhatjuk tehát teljes bizonyossággal, hogy ha e földi testünk elbomlik, van

épületünk, testünk, amit Isten készít majd el a mennyben.

Mi történik akkor, amikor a földi porsátor elbomlik, amikor valaki meghal? Hogy

kell elképzelnünk ezt a titokzatos lakáscserét? A földi sátorból a mennyei házba való

átköltözést? A halált sokszor úgy képzeljük le, mint egy határátlépést. Ha nincs

csempészárunk és rendben vannak a papírjaink, akkor nincs mitől félnünk. Vagy úgy is

elképzeljük, mint amikor egyik szobából a másikba lépünk. Pál és a Szentírás azért azt

mondja, hogy a halál nem épp ilyen egyszerű dolog. A hálál nem egyszerűen egy vég,

mint a mikor egy gyertya kialszik és ellobban. A halál a bűn zsoldja, ítélet bűneink felett.

A halál ellenség, ami veszélyeztet minket. Krisztus azért kellett eljöjjön, hogy ezzel a

félelmetes ellenséggel szembeszálljon, vele leszámoljon és fullánkját kihúzza. Ez történt

meg Nagypénteken és húsvétkor. A halál még kihúzott fúllankkal is félelmetes ellenség

marad. Pál számára se könnyű a halállal szembenézni, ezért Pál is azt szeretné, ha már túl

lenne a halálon, hisz kétszer is mondja, hogy kívánna már Krisztusnál lenni. Szintén

kétszer szól a sóhajtozásról is. Ő is szeretne, hogy úgy mondjam direkt módon

Krisztushoz menni, hogy ne kellene átmenni a halálon, ne kellene meghalni. Szeretne

egyből átköltöztetni a mennybe. Mi a régi rendszerből ismerjük azt az építési módot,

hogy amikor nem kaptak építési engedélyt például egy új parókia építésére, akkor azt

 

13

 

csinálták, hogy a régit nem bontották le, hanem köréje felépítették az újat, s amikor az új

teljesen elkészült, csak akkor bontották le a régit. Valami ilyesmit szeretne Pál: először

már az Úrnál lenni és csak azután meghalni.

Amikor Pál ezt leírja, akkor valószínű, hogy az Ószövetség két nagy személyére

gondol, Énókra és Illésre, akik direkt, halál nélkül mentek fel a mennybe. Az Újszövetség

is tud ilyenről, hisz akik testben fogják megérni a Krisztus visszajövetelét, azok nem

látnak majd halált. Azok egyetlen szempillantásban átváltoznak és az Úrhoz

ragadtatatnak Ez egy picit önzésnek is tűnhet, mintha az apostol a maga számára valami

különöset, rendkívűlit kérne. De Pál itt nem csak magára gondol, minden keresztyén

ember vágyát fejezi itt ki.

Még egy félreértést el kell itt oszlatnunk. Nem kevés olyan ember van, aki azért

vágyik meghalni, mert nagyon sokat szenved. Azért akar meghalni, hogy szenvedjen már

tovább. Pálnál ez másképp van, az ő vágyakozásának Krisztus a tárgya. Mert mi most

még nem vagyunk Krisztusnál. Az igaz, hogy megváltottak vagyunk, de ez még nem a

teljesség, még hiányzik valami a teljes boldogságunkhoz. Mi itt még csak átutazóban

vagyunk az igazi hazánk felé. Még távol vagyunk az Úrtól, mondja Pál, vagyis nem

vagyunk olyan közel, ahogy azt szeretnénk.

Ezt a világ fiai soha nem tudják megérteni. Sőt, ők kicsúfolják azokat, akik a

mennyről beszélnek, akik a mennybe vágynak. De a Biblia emberei nagyon jól tudják:

jövevény vagyok, mint minden ősöm. Nincs itt maradandó városunk, hanem az

eljövendőt keressük. Ne értse ezt senki félre, nem arról van szó, hogy mi hívő emberek

megvetjük a földet, még csak ábrándozók, álmodozók se vagyunk, hanem mi egyszerűen

tudjuk, hogy van valami sokkal jobb, sokkal szebb, mint ez a föld, s ha már tudjuk, akkor

miért ne vággyunk erre? Persze, ez a vágy se magunktól van, a Szentlélek ébreszti ezt fel

bennünk.

És még valami: aki tudja, hogy van valami jobb és szebb, mint a föld, azt mit

tegyen addig, amíg még nem lehet a mennyben, amíg még ebben a földi porsátorban kell

tartózkodnia? Vigyázzon arra, hogy ezt a földi életet ne úgy fogja fel, mint egy

kényszerpihenőt, amit tétlenségben, sóhajtozásban kell eltölteni. A földi élet nem a

tétlenség, hanem a szolgálat ideje. Pálnak egyetlen nagy célja van ebben a testben: hogy a

mennyről szóló üzenetet minél több embernek elvigye, s így kedves akar lenni az Úrnak.

Akár itt maradunk, akár elköltözünk, arra törekszünk, hogy neki kedvesek legyünk,

mondja.

Amíg e testben vagyunk, tegyük azt, amit tennünk kell és lehet. Mert a testben

eltöltött idővel egyszer el kell számolni, nekünk meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt,

hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt.

Mi tehát itt a földön, e földi testben egy szolgálatot kell elvégezzünk. És erről egyszer

nekünk majd számot is kell adni. Ez a nap egyre közeledik. Akár elköltözünk, akár ebben

a tstben talál minket Krisztus eljövetele, ilyen munkában találjon.

 

7 Nap A kegyelemből élő ember Text.2Kor.12,1-12

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 8

Text. ”Pillanatnyi könnyű szenvedésünk, minden mértéket felülmúló , nagy örök, dicsőséget szerez nekünk. „(2Kor.4,17)

 

A szenvedés pillanatnyi és könnyű, mondja ez az ige. De így van-e ez a valóságban?Ha így lenne, akkor nem kellene annyi ideg és fájdalomcsillapító, nem kellene annyi orvos és kórház. A mi tapasztalatunk épp a fordítottja annak, éspedig az, hogy a szenvedés hosszú és nehéz. Elég egy fogfájás, ami este meglep ahhoz, hogy az éjszakát végtelen hosszúnak érezzük, úgy érezzük, már soha nem akar vége lenni. De itt Pál mégis azt állítja, hogy a szenvedés könnyű és pillanatnyi. Vagy ez csak őrá lett volna érvényes? Vajon Pál egy olyan szerencsés kivétel volt, aki különösen jól bírta a szenvedést? Vajon neki drótból voltak az idegei?Nem gondolnám, hisz itt többes számban beszél: a mi szenvedésünk. És ebben mindenki benne van, ő is és mi is.

        Miért tűnik a szenvedés Pál számára mégis pillanatnyinak? Azért, mert ő ezt az örökkévaló dicsőséggel hasonlítja össze. És ha így, a földi szenvedés és a mennyei dicsőség egymás mellé kerül, akkor világos, hogy a mérleg nyelve merre billen el. De mi is a dicsőség, amiről itt az apostol beszél? A Szentírásban a dicsőség mindig Istennel együtt van említve, a dicsőség Isten egyik legfontosabb és legjellemzőbb tulajdonsága. Igen ám, de akkor a dicsőség valami nagyon távoli, a mennyben levő dolog és mi azt nem érhetjük el.

      A kérdés az, hogy miként jut el hozzánk a dicsőség, hogyan lesz hathatós erővé a mi életünkben? A válasz erre nem lehet más, mint hogy ezt Krisztus hozta le erre a földre, ő hozta a mennyei dicsőséget kapcsolatba a földi nyomorúsággal. Sőt, ennél is több történt, benne a dicsőség emberré lett. Ezért mondhatta János az ő evangéliumában: mi láttuk az ő dicsőségét. Persze, ez a dicsőség el volt rejtve, hisz benne az emberi nyomorúság és a mennyei dicsőség valami különös módon keveredett. De jött a feltámadás és ekkor már nyilvánvalóvá lett az Isten dicsősége.

    Pál ebben a feltámadott Krisztusban hisz és ez a hit számára nagy kincs. De ez a kincs nem egy halott tőke, hanem élő, ami kincsként rendkívüli nyugodtságot, biztonságot ad az embernek. De Isten ezt a kincset törékeny edénybe helyezte el. Pál apostol az embert, a mennyei kincs birtokosát, hordozóját cserépedénynek nevezi. Tudjuk, hogy a régi időkben, amikor jött egy háború, vagy más nagy veszély, a kincseket, ékszereket, arany vagy ezüsttárgyakat egy agyagból készült cserépedényben rejtettél el és ezután elásták a földbe.

    Ez a kincset megvédte a rablóktól, rozsdától és a nedvességtől. De a cserépedénynek volt egy gyengesége is, éspedig, hogy törékeny volt. Csak egy kis koccanás és már el is tört. Nos, Pál a keresztyén embert egy ilyen törékeny cserépedényhez hasonlítja. Isten a nagy kincset törékeny, gyarló emberekbe helyezte bele, azért, hogy nehogy magát az embert gondoljuk fontosnak és értékesnek. Pál erre példákat is mond.

   Mindenütt szorongattatunk, de meg nem szoríttatunk.  Pál ezzel azt akarja mondani, hogy a mi keresztyén egzisztenciánknak is megvannak a maga határai, korlátai. A mi lehetőségeink is korlátozottak, nem vagyunk mindenre képesek. De ez nem kell félelemmel eltöltsön minket, mert Isten mindig annyit ad, amennyire szükségünk van.

   Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. A kétségeskedés szó az eredeti nyelven tanácstalanságot jelöl, amikor nem látjuk egy helyzetből a kiutat, a megoldást. A keresztyén ember életében is lehetnek olyan pillanatok, amikor nem látja a következő lépést. A keresztyén ember élete nem olyan, mint a vonaté, ami nyílegyenesen halad a pályáján. Életének vannak nehéz kérdései, rejtélyei, amiket nem tud megfejteni. De mi ilyen helyzetben sem kell kétségbe esnünk, mert Urunk tudja az utat és meg fogja azt mutatni.

   Üldöztetünk, de el nem hagyatunk. A keresztyén ember nem csak a mindennapok bajainak, szenvedéseinek van kitéve, neki van egy plusz szenvedése és ez a hitéért való üldöztetés. De ebben megtapasztalja a negyedik kijelentést: tiportatunk, de el nem veszünk. Itt nem arról van szó, hogy nem halunk meg, hisz tudjuk, hogy a keresztyénségnek már sok millió mártírja van, hanem a lelkünk nem vész el, az megtartatik az üdvösségre.

   Mi végső soron abban részesülünk, amiben Krisztus is részesült: vereségben és győzelemben, szenvedésben és dicsőségben, halálban, de feltámadásban is. Pál mindezt nem önsajnálkozással, de nem is a mártír büszkeségével mondja. Itt nem hősiességről van szó, hanem arról, hogy Krisztus él bennünk.

   Talán mi ezekre azt mondjuk: ez nem igen talál reánk, hisz mi sem nem üldöztetünk, se nem tiportatunk. De még nincs olyan messze tőlünk az az idő, amikor a hitért szenvedni kellett és nem feledkezhetünk el azon testvéreinkről sem, akik a világ különböző pontjain most is véres szenvedéseken mennek keresztül. Az üldözött keresztyének most is meg tudják érteni, amit itt Pál mond.

   De azt mindnyájan átéljük, hogy a cserépedény összetörik. Elveszítjük egészségünket, szeretteinket, vagyonunkat. De ezekben is nyilvánvalóvá lesz a hit ereje, hogy mit jelent az, hogy mi hiszünk a feltámadott Krisztusban. Mert ez a fejezet is hálaadással Isten magasztalásával fejeződik be. Azoknak a hálaadása, magasztalása, akik nyomorgattatnak, kétségeskednek, üldöztetnek és tioportatnak különösen értékes és óriási bizonyságtevő ereje van. Mekkora kegyelem, ha valaki akkor sem csügged el, ha külső embere napról-napra romlik, gyengül, s ugyanakkor a belső szüntelenül újul és erősödik. A mi belső emberünk azért erősödhet és újulhat, mert a feltámadott Krisztus van velünk és bennünk. A keresztyén ember napról-napra kegyelmet kap, erőt a tovább menetelre, egészen addig, amíg megérkezünk. Addig pedig boldogok vagyunk, mert cserépedény testünkben ott van a hit a feltámadott Krisztusban.

Javasolt cím: Kincs a törékeny edényben                                               Lőrincz István