Igehirdetési sorozat pünkösd nagyhetére

Pünkösd sokszínűsége . Igehirdetési sorozat pünkösd nagyhetére

1 Nap A Szentlélekkel való megkeresztelkedés Text. Ap.csel.1,5

            Milyen gazdagok az ünnepeink, mennyi áldott üzenet van bennük. Ezen a nagyhéten pünkösd sokszínűségéről fogunk hallani. Induljunk hát el ezen az úton és fedezzük fel azt a gazdagságot, sokszínűséget, amit Isten meg akar ezen a héten mutatni nekünk.

            A mai estén a Szentlélekkel való megkeresztelkedésről fogunk hallani. Sokszor a keresztséget és a Szentlelket szembe szokták állítani egymással. Eszerint a keresztség a külső jel, a Szentlélek a belső. Az elsőnél csak vízről van szó, de a másodiknál már tűzről is. Az egyiket lebecsüljük, a másikat túlbecsüljük. Különös, hogy Jézus  ezt a kettőt együtt látja. Ő mind a kettőt értékeli a maga helyén. Az Úr Jézus nem azt mondja, hogy János csak vízzel keresztelt, mintha ezt el lehetne felejteni, mintha annak nem lenne jelentősége. Jézus azt mondja, hogy a vízzel való keresztség a kezdet, ez a megtérés keresztsége. A vízzel való keresztség átmenetel a bűn világából az Isten világába. A Szentlélekkel való megkeresztelkedés a vízzel való megkereszteltetés folytatása. Ezt maga Keresztelő János is így látta. Ő nem maradt meg a Jordán vizénél. Ő maga azt mondta: én most megkeresztellek titeket vízzel, de utánam jön az, aki majd tűzzel és Szentlélekkel fog megkeresztelni titeket. A vízzel való keresztség azt jelenti, hogy most elkezdődik valami, de többre van szükség. A keresztség, amit a vízzel kaptunk, vágyat ébreszt a szívünkben az után, aki eljövendő, vagyis Krisztus után. Hisz Jézus Krisztus is alámerült abba a vízbe, amibe a bűnösök is alámerültek. Ő magára vette a bűnt, hogy nekünk új életet adhasson.

            Pünkösd jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk a keresztségünkön. Akkor minket a Szentlélek nevébe is megkereszteltek. Ez azt jelenti, hogy Szentlélek birtokba akar venni minket, a Szentlélek a keresztség sákramentumában biztosít minket afelől, hogy ő bennünk akar lakozni és minket  Krisztus tanítványaivá akar tenni. Ő nekünk ajándékozza a bűntől való megtisztulást és életünk megújulását. A vízzel való keresztség ezekre a dolgokra irányítja a figyelmünket, hogy arra vágyjunk, hogy ezek egyre inkább megvalósuljanak az életünkben.

            Az Úr Jézus Krisztus adja a Szentlélek ígéretét. Ő sokszor beszélt erről tanítványainak. Ilyeneket mondott: ha ti gonosz létetekre tudtok a ti gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik ezt tőle kérik? Jézus úgy beszél a Szentlélekről, mint az Atya ígéretéről. Ezzel azt akarja elmondani, hogy a Szentlélek munkája nem önmagában áll meg. Az Úr Jézus Krisztus Atyja adja nekünk a Szentlelket, ő adja nekünk a Lelket Jézus engedelmességéért. Ez az ígéret azt akarja elmondani: te egyedül nem boldogulsz. Ma egy olyan világban élünk, ami azt hirdeti, hogy az ember mindet meg tud csinálni, mindenre képes, de mi nem tudunk Lélek nélkül élni. Mi nem tudjuk megújítani, megszentelni az életünket, nem tudjuk legyőzni a bűnt, a kísértéseket a Szentlélek segítsége nélkül. Szentlélek nélkül nincs keresztyénség, Isten dicsőségére való életfolytatás. Szentlélek nélkül csak kudarc, vereség van.

            De mit jelent a Szentlélekkel való megkereszteltetés, hogyan történik ez? Hát épp úgy, mint a vízzel való megkereszteltetés: kapcsolatba kerülünk a Szentlélekkel, mint ahogy a vízzel is kapcsolatba kerültünk. Ezt már a próféták megígérték. Milyen szépen beszél Ésaiás próféta arról, hogy Isten kiönti Lelkét az utódokra. Ezékiel látta az élő vizet felfakadni a templom küszöbe alól. A próféták ezzel azt hirdették, hogy Isten az ő Szentlelke által meg fogja újítani az ő népét. A megújításnak két nagy jele volt. A bűntől való megtisztulás és elszakadás, valamint az Istennek odaszánt élet. Ezeket Jézus Krisztus szerezte meg és a Szentlélek elküldése által most kiosztja nekünk. Ahol és ahova a Lélek kiárad, ott már nincs helye a bűnnek. A Szentlélek teljességgel lefoglalja az embert. A Szentlélekben való élet azt jelenti, hogy az ember megbékül Istennel és szereti Istent. A Szentlélekkel való megkereszteltetés nem nagy, megrázó élményekben valósul meg, ahogy azt a karizmatikus mozgalmak igyekeznek belénk súlykolni. A Szentlélekkel való keresztség a keresztyén életünk leghétköznapibb valósága. Aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, az mind részesül ebben, a Lélekkel való megkereszteltetés áldásaiban..

            Senki se gondolja azt, hogy a Szentlélekkel való megkereszteltetés számára egy elérhetetlen dolog. Aki Krisztust szereti, azt már meg is kereszteltetett Szentlélekkel. Persze ebben is van növekedés. Ez egy olyan gazdagság, aminek folyamatosan, fokozatosan jutunk a birtokába. Ez valahogy úgy van, mint amikor gazdag ajándékcsomagot kapunk és annak tartalmát kipakoljuk és utána élünk vele. Egyre több ajándékot kapunk, egyre gazdagabbak leszünk.

            A Szentlélekkel való megkereszteltetés nem olyan valami, ami úgymond lóg a levegőben, hanem olyan, ami történik bennünk. Jézus is erről beszélt, hogy amikor a Lélek kiárad, akkor vesztek erőt és lesztek tanúim, vagyis bizonyságot fogtok tenni, valami történni fog bennetek és általatok.  A Szentlélekkel való megkereszteltetés vágyat kelt a szívünkben, hogy történjen valami, hogy emberek megmozduljanak, hogy emberek megtérjenek, hitre jussanak. Mi várhatunk nagy dolgokra, imádkozhatunk azért, hogy nagy dolgok történjenek.

            A tanítványok egy valós helyen kellett éljenek, Jeruzsálem volt az a hely, ahol Jézust elfogták, megverték és megfeszítették. Mit lehet egy ilyen helyen várni, ez egy reménytelen város és világ! Ma sok keresztyén megvonja a vállát és azt mondja: már nem lehet semmi jóra várni, csak minden rosszabb lesz. De a Szentlélek arra ösztönöz, hogy merjünk hinni, merjünk kérni, hogy történjenek ma is csodák, hogy emberek hitre jussanak, megtérjenek, a gyülekezetek növekedjenek. Így reménykedjünk és így cselekedjünk.

 2Nap Az Isten Lelke és a világ lelke Text. 1Kor.2,12

            Mi lelkesíti az embereket? Mi mozgatja az emberiséget? Ezt a kérdést akkor tesszük fel a legtöbbször, amikor különös dolgokat cselekszenek. Mi lelkesíti a fiatalokat, amikor egy rock-koncerten szinte őrjöngenek? Mi mozgatja az embereket, akik gyilkosságokat követnek el? Mi mozgatja azt a diktátort, aki emberek ezreit, sőt millióit küldi halálba? És folytathatjuk ezeket a kérdéseket.

            Mert végső soron minden embert mozgat valami. Mert minden cselekedet mögött egy lélek, lelkület áll. Az ember nem állat, hogy mindent ösztönszerűleg cselekedjen. Nekünk van lelkünk és ez azt jelenti, hogy mi mindent tudatosan teszünk, hogy mi nem „csak úgy” teszünk valamit, hanem előtte meggondoljuk. Akarjuk is, amit megteszünk. Minket ural egy lélek, mi pedig annak engedelmeskedünk, amikor egy tettet végrehajtunk. Ezért olyan izgalmas és fontos az a kérdés, hogy mi lelkesít, mi mozgat minket? Erre a kérdésre a válasz nagyon bonyolult, -mondhatnánk,- hisz  ki tud belelátni a lélekbe, ki tudja látni azt, hogy mi megy végbe egy embernek a lelkében? Pál nagyon leegyszerűsíti ezt a kérdést és azt mondja, hogy erre a kérdésre két választ lehet adni, csak két lehetőség van. Vagy az Isten Lelke van bennünk, vagy pedig a világ lelke. Melyik lakik bennünk a kettő közül? Mert az határozza meg gondolatainkat és cselekedeteinket. Az Isten Lelke és a világ lelke nem fér meg egymás mellett, kizárják egymást, ezek halálos ellenségei egymásnak. Az egyik alulról jön, a másik pedig felülről. Az egyik mögött egészen más valóság áll, mint a másik mögött. A világ lelke az, ami velünk születik. Így szoktuk mondani, hogy a természeti ember valósága. Az Isten Lelke egészen más és egészen más dolgokkal foglalkozik. Ez a lelki embert teremti meg és bölcsességet eredményez. Nagyon fontos, hogy a kettő között különbséget tegyünk. Mert nem minden származik Istentől, ami annak tűnik.

            János apostol épp ezért arra kér, hogy ítéljük meg, vizsgáljuk meg a lelkeket, hogy vajon Istentől vannak-e? Pünkösd ünnepe világossá teszi, hogy a világ lelke mámorba, az Isten Lelke megtérésre vezet..

            Miért visz a világ lelke a mámorba, a szenvedélybe? Ezt elsősorban nem az alkoholra értem, hanem arra, ami elragadja az embert. Lehetnek adott esetben ezek nagyon pozitív dolgok, mint a gondolkodás, a filozófia. Pál idejében is híres filozófiai iskolák voltak Ezek szenvedélyesen keresték a válaszokat az élet nagy kérdéseire. De ez nincs másképp a mi időnkben sem. Az emberi gondolkodás, a tudomány hihetetlenül nagy dolgokra képes, óriási lehetőségeket nyit meg az ember előtt. Ezek a nagy dolgok, amiket az emberi lélek felfedezett, kitalált nagy hatást tesznek ránk. De mire vezetett ez a tudomány? Hát oda, hogy olyan pusztító fegyvereket gyárt az ember, ami pillanatok alatt emberek millióit semmisíti meg. Az ember félelmek között él, gondoljunk arra, hogy mi van most Nyugat –Európában, az emberek rettegnek a terrorizmustól, hogy megint hol robbantanak, hol késelnek, hol hajt egy autó a tömegbe? Az emberi lélek mégsem talált választ az emberi lét legnagyobb kérdéseire. Pál is felteszi a kérdést, hol van a bölcs, hol van a világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-e Isten a világ bölcsességét? Ez a lélek tehát, vagyis a világ lelke nem tud megoldást adni.

            Pál arra buzdít, hogy ne ezt a lelket akarjuk, hanem egy másik Lelket. Milyen Lelket? Hát, az Isten Szentlelkét. Azt mondja Pál, hogy mi nem ennek a világnak a lelkét vettük, hanem az Istentől való Lelket. Ezt a Lelket Isten ajándékozta a gyülekezet tagjainak, amikor azt pünkösd napján kitöltötte a tanítványokra, a hívek seregére.

            A tanítványok, hogy úgy mondjam, ki voltak „ürülve” a Jézus mennybemenetele után, de Isten nem hagyta őket üresen, hanem betöltötte őket Szentlelkével s ez a Lélek megmutatja nekünk, hogy Isten mennyi ajándékban részesített minket. És ő ezt most is teszi velünk és bennünk. Ahol Isten Szentlelkét az ember befogadja a szívébe, ott ő elkezd munkálkodni és az ilyen embert elvezeti minden igazságra. A Szentlélek nem akarja, hogy mi tudatlanságban maradjunk. E Lélek jellemzője, hogy nem akar minket bizonytalanságban tartani, hanem bizonyosságra vezet minket. A világ lelke sok mindent meg tud adni, az emberek előtt nagy lehetőségek tárulkoznak ki, de bizonyosságra, békességre ez a lélek nem tud minket elvezetni. Miért? Azért, mert erre csak Isten Lelke tud minket elvezetni. Ez a Lélek megmutatja nekünk az Isten dolgait. Az Isten bölcsessége feltárulkozik előttünk, és ez nem más, mint a kereszt bolondsága. Mert az Isten Lelke végső soron Krisztust ismerteti meg velünk. Amikor az ember már nem látja a megoldást, amikor rájön arra, hogy ő magának nem elég, hogy a maga erejével, bölcsességével nem tud választ adni az élet nagy kérdéseire, akkor jön Isten Lelke és választ ad az élet legnagyobb kérdéseire, úgy mint: ki bocsátja meg a bűneimet, vajon Isten gyermeke vagyok-e, van-e örök életem, mi az életem értelme és célja? Ezekre a kérdésekre Isten Lelke mind választ ad. A Szentlélek minden kérdésre választ ad, amire nekünk szükségünk van. Ő vizsgálja az Isten mélységeit. A Szentlélek mindent tud a bűnbocsánatról, a megváltásról, az örök életről, a jövendőről és ő megtanít minket arra is, hogy mi ezekkel éljünk. Megtanít minket az Isten dolgaira, és megtanít minket helyesen élni. Helyes fénybe állítja az életem dolgait, s ha valaki felteszi nekem a kérdést: mi lelkesít, mi mozgat engem, boldogan vallom: az Isten Szentlelke. (eddig javítva).

3 Nap A Lélek meggyőz bűn tekintetében Text. Jn.16,8a

            A Szentlélek munkája olyan, mint egy hatalmas vízfolyam, vízáradat. A víz keresi magának a helyet, utat tör magának. A természet világában a víz találomra folyik, épp ott ahol utat talál magának. A Szentlélekkel azért más a helyzet. Az nem kontroll nélkül, találomra megy. A Lélek maga is Isten, ezért van bölcsessége, értelme, akarata. A Lélek embereket keres, hogy azokba áramoljon. De a Lélek különbséget tesz ember és ember között. Nem mindenkibe áramlik. Pünkösdkor az imádkozó tanítványokat kereste meg és nem a főpapokat, írástudókat, nem Pilátust és a római katonákat, akik megfeszítették Jézus Krisztust. A tanítványok befogadták Jézust, mint Isten Fiát és mint a bűnösök Megváltóját. Az ő szívüket megtisztította és megszentelte Jézus vére, amit ők hit által tettek a magukévá. A Lélek így bennük lakozhatott. De vannak olyan szívek, ahol nem lakhat Isten Lelke, mert nem tisztultak még meg. De a Lélek nyilván azokba az emberekbe is be akar öltözni. Ez a pünkösd egyik nagy áldása. A Lélek nem hagyja sorsára a világot, meggyőzi az embereket, hogy szükségük van Jézus Krisztusra és a Lélek el tudja érni még a most hitetlen, csúfolódó emberek szívét is. Ezt mindenki tudja, akiket a Lélek meggyőzött. A hitre jutás nem megy anélkül, hogy a Lélek ne győzzön meg minket bűn tekintetében.

            De hogyan győzi meg a Lélek az embereket bűn tekintetében? Erre az igét használja eszközként. Az ige az az eszköz, amin keresztül bejut a bűnös ember szívébe. Ezt látjuk a pünkösdi történetben is. Péter prédikál, hirdeti az igét, pünkösdkor egy prédikáló embert találunk a szószéken. Péter a Szentlélek erejével prédikál, szavak jönnek ki a szájából, úgy ahogy a forrás lövelli a vizet. Olyan szavakat mond nyilván, amit a Lélek ad a szájába. Ezek az igék Istentől származnak és Jézus Krisztus munkájáról beszélnek. A pünkösdi prédikációban az Isten munkája középpontban áll. A Jézus neve vörös fonalként fut végig a prédikáción. Ő az, akire Izrael várt. Ő a Dávid Fia, ő az Úr. Ezt teljes meggyőződéssel és nagyon világosan mondja el.

            De a pünkösdi prédikáció egy kemény, leleplező prédikáció is. Péter azt mondja a tömegnek, hogy ők megölték a Messiást, elkövették a legnagyobb bűnt, amit el lehet követni. De ez nem csak Izraelre érvényes, ez nekünk is szól, minket is érint. Mert mit teszünk mi Jézussal? Amíg valaki hit nélkül él, addig Krisztust megfeszíti a maga számára. Aki önmagát akarja, az Krisztust megfeszíti. A hitetlenség tulajdonképpen ennyi: el vele, nincs szükségem Jézus Krisztusra. A kereszt megmutatja az ember tulajdonképpeni nyomorúságát, hogy az ember elutasítja azt a megoldást, azt az egyetlen megoldást, amit Isten adott az egész emberiség számára.

            Pünkösdkor a Szentlélek épp ezt a bűnünket leplezi le. Sok gyülekezeti tag az igehirdetésről jegyzetet készít, ez jó, mert később is elolvashatja s így jobban belevésődik a lelkébe. De mit ír le az ember egy prédikációból? Hát olyan szavakat, olyan mondatokat, amik megérintették, mellbe vágták. Ha a Péter prédikációjánál ott lettünk volna, fel kellett volna jegyezzük: én megfeszítettem Krisztust elutasítottam az Isten szeretetét. Én nem a jó úton járok és Isten ítélete alatt vagyok. S mintha egy kard sújtana rám, ami a porba nyom. Ez olyan, mint egy életre-halálra való harc a gladiátorok arénájában. Engem legyőz a Szentlélek és ez az „énem” halálát jelenti, a megérdemelt halált. A Szentlélek bűnismeretre vezet, hogy én vétkeztem Isten ellen és méltó vagyok a halálra, ítéletre.

            De erre nekünk szükségünk van és végül is nagyon hálásak kell legyünk a Léleknek ezért a leleplező, ítélő, lesújtó munkájáért. Mert ez kimozdít bennünket a közömbösségünkből és tétlenségünkből. Mi egyszer csak ott állunk őszinte bűnbánatban az Isten színe előtt.

            Akiben a Szentlélek ezt a leleplező, megítélő munkáját elvégzi, az fel fogja tenni a kérdést: mit kell cselekedni? A felébredt szívnek ez a legfontosabb és azt is mondhatnám egyetlen kérdése: most ezek után mit kell cselekedni?  Ezt a kérdést másképp nem teszi fel az ember. A hitetlen ember nem akar semmit se cselekedni, illetve teszi azt, amit eddig is tett, a bűnt, a hitetlenséget. A Lélek által bűn felől meggyőzött ember legfontosabb cselekedete: a megtérés, az Istenhez való odafordulás. Az ilyen ember Krisztushoz menekül. Mindig ez az igazi jele a megtérésnek. Ha valaki Krisztusnál köt ki, Krisztushoz érkezik meg. Arra a kérdésre, hogy mit kell tenni, egy különös választ kapunk. Hogy semmit nem kell tenni, csak annyit, hogy higyjek az Úr Jézus Krisztusbn. Ez az én legnagyobb, legfontosabb cselekedetem, mert ha hiszek az Úr Jézus Krisztusban, akkor ő kezd el munkálkodni bennem. A hit más szavakkal azt jelenti: engedni, hogy Isten Lelke elvégezze bennem a maga munkáját. A hit annak az elismerése, hogy én semmit se tudok tenni az üdvösségemért, de nem is kell, mert Isten már mindent megtett ezért.

                        A Szentlélek csodálatos munkája, hogy meggyőz bűn tekintetében, a bűn felől, de nem hagy meg a bűnben. A kegyelem elkezdi végezni bennem áldott munkáját. Amit pedig cselekedhetek, az mind csak  hála és viszontszeretet. Hálából neki szánhatom éltemet és élhetek az ő dicsőégére és felebarátaim javára. Ez a Szentlélek áldott munkája bennem.

4 Nap A Lélek munkája egy megromlott világban Text. Róm.8,23

            Mit jelent a pünkösd a mi számunkra? Könnyen az a benyomásunk lehet, hogy azt gondoljuk, hogy miután a tanítványok vették a Szentlelket, már minden olyan simán ment az életükben, mint a karikacsapás. Nem voltak kísértéseik, nem voltak próbák, boldogan éltek, míg meg nem haltak, ahogyan azt a mesében is halljuk. Gyakran azzal vádolják a kívülállók az Isten gyermekeit, hogy ők álmodoznak, nem néznek szembe a valósággal, a fellegekben járnak. Sokszor vetik azt a keresztyének szemére, hogy mintha nem is ebben a világban élnének, mintha nem vennének tudomást a világ kemény valóságáról.

            Pedig ez egyáltalán nem így van, ez a vád teljességgel hamis. Pálnak a sorait olvasva nagyon is látjuk, hogy ez nem így van. Látjuk, hogy Pál mennyire két lábbal áll ebben a világban. Ő nagyon is jól tudja, hogy mi minden történik körülötte. Látja a sok kegyetlenséget, erőszakot, igazságtalanságot. Hisz ezekben neki magának is része volt megtérése előtt. Figyeljük csak meg, hogy miket mond nekünk az apostol. Hallgassuk az apostollal együtt, hogy mi van a világban. És amikor együtt hallgatunk, akkor halljuk, hogy ez a világ sóhajtozik, nyög. Nem csak az ember, hanem az egész teremtettség, az állatok, a növények, a tengerek, a hegyek, a folyók mind sóhajtoznak és nyögnek.

            Hát ezt mi is naponta látjuk, hogy emberek szörnyű körülmények között halnak meg, hogy terrorcselekmények történnek, ezeknek már a híradókban való látása is sóhajtozásra indít minket. De az állatok is nyögnek, sokszor mutatják azokat a madarakat, amelyek az olajfoltba kerülnek és elpusztulnak. De látunk kihasznált gyermekeket, megerőszakolt nőket, eladott lányokat, gyógyíthatatlan betegségeket. Mi lesz ennek a vége? Ki oldja meg ezeket a kérdéseket? Ki szünteti meg a világ sóhajtozását?

            A Római levél nyolcadik fejezetében elhangzik többször is a hiábavalóság szó. A teremtett világ hiábavalóság alá vettetett,de ki tette ezt? Isten? Hisz ő űzte ki az embert a paradicsomból! Igen ám, de ezt megelőzte az ember tudatos engedetlensége, Isten parancsának az áthágása. Ezért jutott a világ abba a helyzetbe, amiben most van. Ezért a teremtett világ nem tudja saját magát megváltani, s ezért különböző megoldásokat keres. De be kell lássa, hogy nem boldogul. És nem marad más hátra, mint a sóhajtozás.

            De a Szentlélek nem marad meg a sóhajtozásnál, hanem a hívőket arra segíti, hogy tudjanak tovább tekinteni. A sóhajtozó világ a hívők számára olyan, mint a szülőasszony, aki fájdalmakban van. Mert a szülőasszony, noha sóhajtozik, tudja, hogy valami új születik, egy új élet jön világra. A szenvedő, sóhajtozó világban a hívők nem csak lemondóan legyintenek, mert bár ők is sóhajtoznak a világgal együtt, de nem maradnak meg ennél. Amit a világ öntudatlanul tesz, azt ők tudatosan teszik. Hisz ők a Lélek zsengéjének birtokosai, és tudatában vannak újjászületésüknek, hitüknek, a Lélek jelenlétének. Ezek a dolgok az ő életükben összekapcsolódnak Krisztus ismeretével. A Lélek zsengéjének a birtokosai a Krisztus gazdagságából élnek. Ők tudják, hogy Jézus Krisztus halálának és feltámadásának erői szétáradnak az ő életükben. Ők ezzel a Krisztussal járnak, aki átment a szenvedés mélységein.

            Ő is sóhajtozott egész életében, de különösen a kereszten. De húsvét hajnalán új életet kapott. A kereszten ő is alávettetett a hiábavalóságnak, de ahogy a próféta szépen fogalmaz: lelke szenvedése folytán látni fog. Ő látott, ő nem maradt meg a hiábavalóságban, benne elkezdődött egy új valóság, benne megszületett a sóhajtozás nélküli teremtettség. Egy olyan világ született meg benne, ami megszabadult a bűntől és haláltól. S ennek a kezdete a hívőkben ott van. Ezt a Lélek adja meg nekik. Ők már most rácsodálkozhatnak erre és magasztalhatják Istent ezért a kegyelemért.

            Persze, ők azt nagyon is jól tudják, hogy ez a tökéletes világ még nincs itt. Még nem lettünk azzá, amivé lennünk kell. Ezért mi nem csak egyszerűen sóhajtozunk, hanem Valaki után  sóhajtozunk, várjuk a fiúságot s a testünk megváltását. Itt a test szó alatt a teljes teremtettséget kell értenünk. Így sóhajtozunk-e mi? Vagy csak úgy, mint a világ, csak lemondással, keserűséggel, vagy pedig ezzel a szent bizonyossággal, ezzel a szent vágyakozással. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy a világ is meglássa azt, hogy mi másképp sóhajtozunk, hogy mi reménységgel és vágyakozással tesszük ezt.

            Tulajdonképpen maga a pünkösdi Lélek sóhajtozik bennünk, ő sóhajtozik Isten gyermekeiben. Ez a Léleknek a sóhajtozása, imádsága, amint maguk Isten gyermekei se tudják, hogy miért imádkozzanak. Csak egy példát mondjak erre. Nem tudjuk, hogy azért imádkozzunk-e, hogy minél hamarabb jöjjön vissza az Úr, teljesedjen be az ő országa, semmisüljön meg a bűn, Sátán, halál, vagy pedig azért imádkozzunk, hogy késlekedjen visszajövetelével, hogy még sok ember jusson hitre és üdvösségre. De sokszor vagyunk úgy egy beteg ágyánál is, hogy nem tudjuk, hogy azért imádkozzunk-e, hogy minél hamarabb vegye magához az Úr, vagy azért, hogy még maradjon közöttünk.

            S egyáltalán a végső dolgokba mi nagyon nehezen tudunk beletekinteni. Nem látjuk világosan ezeket a dolgokat. De a Szentlélek igen. Ő tudja, hogy miért kell imádkoznia, ő Isten akaratával egyezően imádkozik. A Lélekről azt is hisszük, hogy megigazítja, illetve kiigazítja a mi imádságainkat.

            Ezért, mi sóhajtozunk, mert megváltásunk még teljes, itt élünk egy bűnös, megromlott világban. De még egyszer hangsúlyozom, nem egy kétségbeesett, nem egy lemondó sóhajtozás ez, hanem reménységgel, várakozással teljes. Így legyen ez a mi életünkben is. Ne féljünk sóhajtozni, mert Isten gyermekei életének a része, de mégsem úgy sóhajtozunk, mint akiknek nincsen reménységük.

5 Nap A Lélek elpecsételő munkája Text.Ef.4,3O

            Régen a császárok, királyok a pecsétjüket ráütötték egy tárgyra, egy házra és ez azt jelentette, hogy ahhoz senki sem nyúlhat, azt senki se veheti birtokba, mert az már az övék. De ma is, ha két fiatal megszereti egymást, és elhatározzák, hogy házasságot kötnek, akkor előbb eljegyzik egymást, úgy is mondhatnám: lefoglalják egymást, jelzik, hogy ők már egymáséi. Így van ez a Szentlélekkel is. Ő Krisztus tulajdonaként pecsételt el minket. A Lélek gondoskodik arról, hogy mi az Úréi maradunk a Bárány menyegzőéig. Minden, ami a Krisztusé, oltalom alatt kell legyen.

            Mert a mi lelki életünket, üdvösségünket sok minden fenyegeti. Ezt a Szentlélek sokkal jobban tudja, mint mi. Hisz mi olyan bűnöket követhetünk el, amiknek nem tudjuk belátni a következményeit. Nagy a veszély, hogy mi is úgy éljünk, mint azok, akik nem ismerik Krisztust. Ilyenkor óriási vigasztalás, ha a Szentlélek vigyáz ránk, s hogy ő segít abban, hogy úgy tudjunk élni, mint akiket Krisztus megvásárolt az ő drága vérével.

            De kik azok, akiket a Szentlélek elpecsételt? Valami különös emberek? Kiváltságos emberek, különbek, jobbak, mint mások? Egyfajta szuper-hívők, egyfajta elit-keresztének? Erre mi rögtön azt mondjuk: ó, én nem tartozom ezekhez, én nem vagyok ilyen. Nem, hisz itt a mindennapi hívő emberekről van szó, minden hívő emberről. Itt rólad és rólam van szó, akik sokszor ilyen gyengének érezzük magunkat é a bibliai apával mondjuk: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek.

            Ezért ezek a szavak, ez a mondat nagyon értékes a mi számunkra. Ezt újra és újra át kell gondolni, szívünkbe, elménkbe kell vésni. Ha mi nem tudjuk, nem hisszük, hogy Isten Lelke elpecsételt minket Isten számára, akkor nagy baj van a hitünkkel, életünkkel. Az elpecsételés Lelke a gyülekezetnek adatott. Itt Pál a gyülekezetet, az egész közösséget szólítja meg. Isten azt akarja, hogy az ő gyülekezete Szentlélekkel teljes közösség legyen. Ez a Lélek egy közösséget teremt, akik ugyanazt a Lelket kapják, az Isten gyülekezetében egymással is közösségben vannak. Mi egy összetartó és összetartozó közösség vagyunk, akiknek szólnak Isten ígéretei.

            De ebben a közösségben én, mint személy, mint individum is fontos vagyok. Fontos, hogy legyen személyes hitem. Milyen szép a Káté, hogy mindig egyes szám első személyben fogalmaz meg mindent. Nem azt kérdi, hogy mi életünkben és halálunkban egyetlen vigasztalásunk, hanem: mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod. Mert ez az elpecsételődés  személyes hitre jutással  kezdődik. Azt pecsételheti el Isten Lelke, aki Jézus Krisztust személyes Megváltójaként fogadja szívébe. Krisztus a megváltással tett minket a maga tulajdonává, és a Szentlélekkel őriz meg: úgy megőriz, hogy senki se ragadhat ki minket Atyánk kezéből.

            Amikor ezeket halljuk, akkor felvetődik egy nagyon fontos kérdés: honnan tudhatom, hogy engem is elpecsételt a Szentlélek? Hogy rajtam is ott van a Szentlélek pecsétje? Kell ehhez valami különös megtapasztalás, valami különös érzés, lelki élmény? Sokkal a Lélekkel való elpecsételést valami különleges ajándéknak látják. Ami nem mindenkinek adatik. De az igében az van, hogy amikor hitre jutottatok, abban a pillanatban, amikor hisz valaki az evangéliumban, megkapja bűnei bocsánatát és az örök életet, a kegyelmet és Isten Szentlelkét. Ez egy hitbeli valóság. Itt nem az érzésekről van szó, hanem a tudásról.

            Vizsgáljuk meg Pál leveleit, hányszor írja azt, hogy én  tudom, és nem azt hogy én érzem. Például: tudom, kinek hittem, tudjuk, ha földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, tudjuk, hogy akik az Istent szeretik, minden javukra van. Ez a tudás hozza majd magával az érzést, mindenek előtt az öröm érzését, mert ez a tudás végtelen örömmel tölti be a szívünket és lelkünket. De ha mi Krisztus tulajdonai vagyunk, akkkor nem élhetünk úgy, mintha másé lennénk, mintha a világé lennénk. Ekkor megszomorítjuk Isten Szentlelkét. Ezt a szomorúságot Isten Lelke adja, aki által Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe.

            Megszomorítani igazán csak az tud, aki szeret. Ha valaki nem szeret, az nem igazán tud megszomorítani. Ha egy idegen szeretetlen hozzám, attól nem szomorodok meg. De ha társam, gyermekem, barátom szeretetlen, akkor már nagyon is megszomorodom. Minél nagyobb a szeretet, annál nagyobb a szomorúság.

            A Szentlélek szeretetkapcsolatban áll a hívőkkel. Ő hozza az életünkbe az Atya és a Fiú szeretetét.  Adja az Atya és Fiú iránti szeretetet a szívünkbe. Mivel tudjuk Isten Szentlelkét megszomorítani?

            Hát azzal, hogy olyan dolgokban találjuk örömünket, amik ellenkeznek Isten akaratával. Ha nincs kedvünk arra, hogy  imádkozzunk és az igét olvassuk. Ha szeretetlenek vagyunk egymással szemben. Ha hazudunk egymás ellen. Ha nem járunk Isten gyermekeihez illő módon. De Isten gyermekei, ha meg is szomorítják Isten Szentlelkét, de utána ők szomorodnak meg és térnek vissza az Istennel való szoros közösségbe. Ha megszomorítottam Isten Szentlelkét, menjek vissza azonnal Krisztushoz, hogy nála új kegyelmet találjak. A Krisztussal való közösségben újra megtalálom a Lélekben való élet minden gazdagságát. Isten gyermeke le van pecsételve a teljes váltság napjáig. A Szentlélek ébren tartja, égésben tartja a szeretet lángját. Ki fog mindvégig kitartani? Az, akit Isten Szentlelke elpecsételt. Mert ő azokat mindennap őrzi. Ő fáradhatatlanul munkálkodik az ő gyermekei életében. Lehetnek kísértések, lehetnek bűnök és bukások is Isten gyermekeinek az életében, de a Lélek ott marad. Ez minket lelkesít és aktivizál. Egyre inkább minden erőnkkel arra igyekszünk, hogy ne szomorítsuk meg Isten Szentlelkét, hanem cselekedjük Isten akaratát, addig amíg szívünk utolsót nem dobban, amíg be nem megyünk az Isten országába, az üdvösségbe.

6 Nap A Szentlélekért való imádság text. Ap.csel. 1,14a

            Akik voltunk katonák, azok nagyon jól tudjuk, hogy mit jelent őrségben lenni, figyelni, vigyázni. De adott esetben jó tudni, hogy vigyáznak ránk. Az őrségben azt várja az ember a legjobban, hogy jöjjön már a váltás. Valahogy ez a helyzet az áldozócsütörtök és pünkösd közötti időben élő gyülekezetnek. Tíz napon át imádkoztak a Szentlélek eljöveteléért. Nyilván, hogy nem csak imádkozhattak volna, hanem más dolgokkal  is foglalkozhattak volna. Például menekülhettek volna a városból ellenségeik elől, hisz úgymond az oroszlán barlangjában, Jeruzsálemben éltek, ahol negyven nappal azelőtt Krisztust is megfeszítették. Vagy egyszerűen végezhették volna mindennapi teendőiket, vagy lazíthattak volna, mondván : már nem bírjuk ezt a feszültséget, a gyűrődést. Elvégre egy kis pihenésre nekünk is jogunk van. Ehelyett a tanítványok, a gyülekezet ott áll az őrségben, a posztján és vár. Mert az Úr nekik egy ígéretet adott és most ez mobilizálja őket. Ők imádkozva várják a Szentlélek kitöltetését. Mi is ezt tegyük.

            A gyülekezet, a tanítványok nagy intenzitással imádkoznak a Lélekért. Az imákban az ígéretekre hivatkoznak, amiket az Úr adott. Hisz az imádság nem más, mint Istent az ő ígéreteire emlékeztetni. Krisztus a mennybemenetelekor adta a Szentlélek kitöltetésének az ígéretét. A tanítványok ezt hittel megragadták és most  élnek vele. Ez mindig is az élő hit jele. A halott hit nem gondol, nem törődik Isten ígéreteivel. Az élő hit kiált az ígéretek beteljesedéséért. Mivel mi emberek nem tudjuk Isten ígéretét betölteni, erre csak Isten képes. De a beteljesítésre nekünk várni kell és a várakozás pedig nem egy tétlen, passzív várakozás, hanem egy nagyon is aktív, cselekvő várakozás. Az imádkozás abból is fakad, hogy mi nem vagyunk megelégedve azzal, ami most van, például magunkkal. Nem vagyunk megelégedve azzal, hogy csak még ennyire jutottunk a lelki életben. Hogy az egyház is csak ott áll, ahol áll, miért nincs több élet benne? Miért nem árad belőle több lélek? Miért vagyunk erőtlenek? Miért van bennünk annyi világiasság? Ez a szent elégedetlenség imádkozásra ösztönöz, hogy Isten az ő Szentlelke által adjon erőt, elevenítsen meg minket. Kálvin is sokat imádkozott ezért. Tudjuk a történetet, hogy halála az ágya előtt egy medvebőrt találtak a rokonok. Megörültek, hogy jó pénzt csinálnak belőle, de nagy volt a csalódottság, mert a medvebőrön két nagy lyuk tátongott, a Kálvin térdei kikoptatták. Ő legtöbbet a Szentlélekért imádkozott és a gyülekezetet is mindig arra kérte, hogy imádkozzanak sokat a Szentlélekért.

            Azt is olvassuk, hogy a mennybemenetel és pünkösd között az imádkozó gyülekezet egy szívvel-lélekkel imádkozott. Pedig a tanítványok serege egy nagyon tarka társaság volt. Egészen más volt a származásuk, s jellemük. A három év alatt, amíg Jézussal együtt jártak, sokszor kemény viták voltak közöttük. Egyszer arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb. De most az imádságban egyek tudnak lenni. Most mind bajban vannak, most rá vannak utalva Isten Szentlelkének a segítségére. Minket a szükség tesz eggyé, amikor el tudjuk ismerni gyengeségeinket, erőtlenségünket, kegyelemre szorultságunkat. Amikor erőtlenek vagyunk, akkor vagyunk erősek, mondja Pál apostol. De ekkor vagyunk egyek is, akkor tudunk egy szívvel-lélekkel imádkozni. Amíg nagyok vagyunk, amíg büszkék vagyunk, amíg egymásnál jobbnak tartjuk magunkat, addig nem tudunk egyek lenni. Mi is imádkozzunk, hogy lelki növekedés legyen  a gyülekezetben. Szeretnénk, hogy több lelki gyümölcs lenne, ha termékenyebb lenne az életünk. Az egyház az Isten gyümölcsös kertje. Az Énekeke Énekében szó van az északi és a déli szélről, ami megtermékenyíti  a kertet. Mi is azért kell imádkozzunk, hogy Isten Szentlelkének a szele fújjon át ezen a világon, de fújjon át az egyházon is, hogy legyen gyümölcs, legyen áldás, legyen ébredés.

            A jeruzsálemi imádkozó, könyörgő gyülekezet nem tudta, hogy még mennyit kell imádkozni, könyörögni. Ők azt mondták, hogy mindaddig imádkoznak, amíg erre szükség van. Végül ez tíz napig tartott, akkor és ott.

            Hogy tudtak tíz napon át kitartani a könyörgésben? Ennek a titka a megdicsőült Krisztusban van, mert ő megígérte: más vigasztalót küldök nektek, az Atyának Lelkét, hogy mindvégig veletek maradjon. Miközben a jeruzsálemi gyülekezet a földön imádkozik a Lélekért, aközben Krisztus a mennyben imádkozik a gyülekezetért. Mi azért tudunk kitartani az imádkozásban a földön, mert Krisztus kitart a közbenjáró imádságban  a mennyben.

            Mi most már nem áldozócsütörtök és pünkösd között élünk, hanem pünkösd és Jézus Krisztus visszajövetele között. Ennek az időnek  a jellemzője a kitartó ima kell legyen. Imádkozni az egyházért, önmagunkért, szeretteinkért és a világért.

            Mert mi azok helyett is kell imádkozzunk, akik már nem imádkoznak. És egyre többen vannak olyanok, akik már egy asztali imát se mondanak el, akik már nagy bajban sem imádkoznak. Hány olyan ember van, akik már csak legfeljebb káromkodásukban veszik ajkukra az Isten nevét. Mennyire kell imádkozni a lelkipásztorokért, az egyházért, amely nyomorúlt állapotban van. Mindig gondoljunk az imádkozó Krisztusra és mi is szüntelen imádkozzunk. Hisszük, hogy imádságunk nem pusztába kiáltott szó, hisszük, hogy meghallgatásra találunk.  Az ébredéseket az egyházban mindig komoly ima-munka előzte meg. Isten gyermekei imádkoztak s Isten csodát tett, adott ébredést, megújulást az egyházban, a világban. Legyen így most is.

Igehirdetés pünkösd napjára Fiatalok és öregek pünkösdre Text. Ap.csel.2,14-21

            Egész héten ezzel a címmel hallgattunk igehirdetéseket: pünkösd sokszínűsége, gazdagsága. Most ezt fejezzük be Isten kegyelméből. A mai nap címét így tudnánk megfogalmazni: pünkösd mindenkié, a fiatalok és  az időseké egyaránt.

            A pünkösdöt sok mindenhez szokták hasonlítani. Sokan úgy képzelik el, mint egy régi fényképet, amikor az már egyre jobban elhalványul s a végén már teljesen elhomályosodik. Az ilyen képen egyre nehezebben lehet felismerni az arcokat, míg végül már nem is lehet felismerni a személyeket, nem tudjuk megállapítani, hogy miről vagy kikről is készült az a kép. Az ilyen képet nézve feltesszük a kérdést: mit akar ez jelenteni? Ezt a kérdést ma is sok ember felteszi: mit akar a pünkösd jelenteni? Jelent-e még egyáltalán valamit a mi számunkra? Tudunk-e még egyáltalán valamit ezzel az ünneppel kezdeni? Vagy jobb, ha nem is vesszük számba?

            Az a tény, hogy pünkösdkor már sokkal kevesebben jönnek el a templomba, jól mutatja, hogy nagyon sok ember már nem tud mit kezdeni ezzel az ünneppel, nem érti és érzi át annak jelentőségét. Az első pünkösdkor is feltették az emberek a kérdést: mi akar ez lenni? Egyesek készek is voltak a válasszal: ezek kora reggel felöntöttek a garatra, édes bortól részegedtek meg. A részeg embert pedig nem is szabad komolyan venni. Az apostolok azonban azt mondják: ez, itt ti most az Isten munkáját ismerhetitek fel. Péter azt mondja: vegyétek elő a Bibliátokat, olvassátok el, hogy mit írt Jóel próféta, mert most az teljesedik be a ti szemetek előtt. Az teljesedik be mind a mai napig, a mi időnkben is, egy olyan időben, amikor pünkösd sokunknak már semmit se jelent. Egy olyan időben, amikor másféle lélek, másféle lelkület kezd erőre kapni.

            Péter apostol azt mondja és ma mi is azt mondjuk és hisszük, hogy a Szentlélek ideje következett el. Mi azt hisszük, hogy pünkösddel elkezdődött az utolsó idő, a legkülönösebb, a legtöbb feszültséggel, de ugyanakkor áldással teli idő, ami csak létezik, amióta világ van. Amit Jóel így mond: „ezután vagy ezek után”, ez számunkra a ma. Hiszen Jóel és pünkösd között ott van a kereszt és a feltámadás. A megváltás megtörtént, ez egy történelmi valóság, ezt nem lehet letagadni. Az Úr napja elközelített, a visszaszámlálás elkezdődött. Nagyon különös, megrázó dolgok fognak történni. Csodák lesznek az égben és jelek lesznek a földön. A mennyben is olyan dolgok történnek, amik eddig nem voltak. De a földön is mindenféle jel lesz, olyan jelek, amikről eddig nem hallottunk még. A füst elhomályosítja a Napot és vérvörösre festik a Holdat. Ezek a megsemmisítés jelei. Az utolsó napok tele lesznek ezekkel. De miközben a megsemmisülés jelei jelentkeznek, mi a megújulás jeleit tapasztalhatjuk meg.

            Mert Isten cselekszik a mennyben és a földön egyaránt. A Lélek árja utat tör magának egy pusztuló világban. Áttör határokat, áttör kerítéseket. A Lélek kitöltetik minden testre. Nem csak Izraelre, hanem pünkösdtől kezdve minden népre. Mi is ennek példái vagyunk. Hisz mi nem vagyunk Izrael népe, és íme a Lélek mégis hozzánk is eljutott. A Szentlélek mindenütt munkálkodik és bűnösökből, pogányokból Isten gyermekei lesznek. Már nem a származás a fontos, hanem az Isten munkája. Az ő teljességéből vettünk mi is kegyelmet kegyelemért. A test szó a Bibliában átvitt értelemben a múlandóságot, elveszettséget, reménytelenséget jelenti. Amikor a Biblia kimondja a „test” szót, akkor mindig az Istentől elszakadt állapotra gondol. És ebben mi is osztozunk, mi születésünkkor testté születtünk, megromlott emberekként még akkor is, ha azt mondták rólunk,  hogy : „kicsi ártatlan”. Igaz az, amit Pál mond, holtak voltunk bűneinkben és vétkeinkben. Ezt nevezi az Írás lelki halálnak, amikor az ember nem akarja magát Istennek alávetni. Isten kitölti Lelkét a testre, s így ebben a testben munkálkodni kezd és így ebben csoda történik. Aki eddig Isten nélkül élt, egyszer csak elkezd Istennel élni. Hol eddig csak bűn és romlás volt, ott elkezd ragyogni Isten kegyelme. A testté lett Krisztus testté lesz a mi életünkben.

            És ez a munka minden életkorban megtörténik, fiatalok és öregek átélik az Isten hatalmas dolgait. Ifjaitok látásokat látnak és véneitek álmokat álmodnak. A látások és álmok a Jóel idejében az Isten megjelenésének, kijelentésének az eszközei voltak. Ezek a látomások és álmok az Ószövetség idején a próféták kiváltságai voltak, csak ők részesültek ebben. Most ez mindenkinek ez életében valóság  lehet. Valóság lehet a fiatalok életében. Úgy gondoljuk, hogy a fiatalok lelkét egészen más dolgok foglalkoztatják, hogy ők elérhetetlenek a Szentlélek számára, de ez nem így van. A fiataloké is a Szentlélek. Bármennyire is vonja őket a világ lelke, a Szentlélek is küzd értük. Ő látomásokat ad nekik, vagyis úgy láthatják az életüket, hogy azt hittel, Istennel járják. A jövendő nemzedék, a fiatalok felől legyünk jó reménységgel. Hogy a mai fiatalok lehetnek Istennel járó fiatalok, Istennek odaszánt fiatalok.

            És a vének, az öregek? Ők már le vannak írva? Ők már nem számítanak?  Ők már úgymond megették kenyerük javát és rájuk már semmiben se lehet számítani? Itt az öregek számára is van ígéret, ők álmokat álmodnak. Idős testvérek, vannak-e még álmaitok? Vagy már csak azt látjátok, hogy mindennek vége, már semmi jó nem jöhet az életetekben? Ne ezt tegyétek! Isten a ti életetekkel még akar kezdeni valamit. Ti még sokat tehettek. Még elmondhatjátok a következő nemzedéknek, amit átéltetek, megtapasztaltatok. Legyenek még álmaitok a földi életre nézve is. Persze a legszebb álom, ami valóság, hogy Isten már minket vár a túlsó parton, vár az üdvösségbe. De addig meg ne lankadjatok, ne lemondóan éljetek, hanem a Lélek erejével.

 A Szentlélek ifjakat és az időseket is eszközeivé akarja tenni és fel akar használni a szolgálatban. A Szentlélek legnagyobb munkája, hogy minket a bűn szolgáiból az Isten szolgáivá tesz. Mi már nem az ördögnek, hanem az élő Istennek szolgálunk és ebben a szolgálatban öregek és fiatalok segíthetitek, támogathatjátok egymást. Találkozhat a fiatalok lelkesedése és az öregek tapasztalata. Az ifjak látomása és a vének álma nem áll ellentétben egymással. Ők találkoznak egymással ugyanabban a próféciában,  ez egy lelki látást és bizonyságtételt jelent mindkét nemzedék számára. Azt jelenti, hogy fiatalok és öregek megtapasztalhatják és bizonyságot tehetnek Isten nagy tetteiről.

            A Szentlélek segít abban, hogy áttörjük az úgynevezett generációs korlátokat, hogy az öregek ne vessék meg a fiatalokat, fiatalok pedig ne nézzék le az öregeket. Pünkösdkor mind együtt vagyunk, fiatalok és öregek, egészségesek és betegek, mert a Lélek összeköt és összekapcsol minket. Áldott legyen ezért az Úr neve. Ámen.

(Ezen igehirdetési sorozatot van Zwet holland lelkész áhítatainak felhasználásával írtam)

                                                                                                Lőrincz István

Tanulságos igék Jeremiásról 20

Tanulságos igék Jeremiásról 2O

„Amikor befejezed a tekercs felolvasását, köss rá egy követ, és hajítsd be az Eufrátesz közepébe.”(Jer.51,63)

            Amikor gyermekek voltunk, vagy talán még most is szoktuk azt tenni egy vízpart mellett állva, hogy veszünk egy követ, bedobjuk azt a vízbe és élvezzük, hogy, hogy a kő bedobásának helye körül a vízben körök képződnek és mind tovább terjednek. A kő hamar eltűnik a vízben, de a hullámkörök még sokáig látszanak. Aztán a kő lesüllyed a víz aljára s a víz tükre is kisimul.

            Valami ehhez hasonló történik itt Babilonban is. Ott áll egy ember az Eufrátesz partján, és ez az ember egyszer csak a könyvtekercset, amire kő van kötve a vízbe dobja. A kő s a könyvtekercs hamar elsüllyednek, de mégis valami rendkívüli dolog történik ekkor. Már a Jeremiás prófétai szolgálatának a végén vagyunk, ő a népek prófétája volt, mert nem csak a saját népe ellen prófétált, hanem Egyiptom, Moáb, Edom és főleg Babilon ellen. A Babilon fölötti ítélet megsemmisítő, egyetlen ígéret sem hangzik felé. Babilonnak nincs jövője, el fog töröltetni a föld színéről. Persze, Babilon ezzel mit sem törődik, de Jeremiás mégis fel kell jegyezze. Miért?  Júda vigasztalására. Mert Babilon romlása és pusztulása Júda szabadulását jelenti.

            Babilon tehát nem hallja a pusztulásáról szóló próféciát. De ennek mégis el kell jutnia Babilonba. Erre a célra Isten egy olyan valakit használ fel, aki eddig még ismeretlen számunkra, Serája a Néria fia. Ez utóbbi név ismert, hisz Báruk is az ő fia. Tehát ez a Serája a Báruk testvére. Nem csak test szerinti testvér ő, hanem lélek szerinti is. Különben Jeremiás nem bízta volna meg ezzel a feladattal. Serája azon kevesek közül való, akik félik az Urat. Ha kevesen is, de Jeruzsálemben még vannak olyanok, akik az Úr szavára hallgatnak.

            Ez egy nagy biztatás és vigasztalás a mi számunkra is, egy olyan időben, amikor sokan hátat fordítanak az Úrnak. Mi is sokszor úgy gondoljuk, mint Illés, hogy egyedül maradtunk,, de ez nem így van, mindig is van és lesz is egy szent maradék.

            Séruja nem csak valaki Jeruzsálemből, neki funkciója is van a királyi udvarban. Báruk már visszavonult, de épp ekkor lép színre Serája. Különös, hogy Aháb királynak is volt egy istenfélő főembere és Pál is üdvözli a császár udvarából valókat. Tehát még a Néró udvarában is voltak hívő emberek.. Az ilyen embereknek nem lehetett könnyű sorsuk. Nem semmi, egy ilyen helyzetben megvallani, hogy te az Urat szolgálod. Serája Sedékiás király szállásmestere volt, aki a királyt Babilonba kísérte. Ekkor ő már a babiloni király vazallusa és valószínűleg, hogy most egy megbeszélésre hívja. Jeremiás ezt megtudja, minden valószínűség szerint íródeákjától, Báruktól, s így adja neki ezt a feladatot, hogy egy tekercset vigyen Babilonba. Meghagyja neki, hogy mihelyst oda megérkezik olvassa el a tekercset.  Utána pedig kössön rá egy követ és dobja az Eufrátesz folyóba. Ezt a különös feladatot nem a próféta találta ki., ez Isten parancsa.

            De milyen célja volt ennek az egésznek? Nem az, hogy felolvassa az embereknek, hisz erre sem ideje, sem lehetősége nem volt. A tekercs tartalmát is csak akkor tudhatja meg, ha megérkezett Babilonba. Mennyi időt és mennyi energiát kellett ebbe a feladatba fektetni. Hisz akkor még nem volt se írógép, sem fénymásoló. Napokba telt, amíg ez a tekercs elkészült. De miért kell a vízbe dobni?

            Mielőtt ezt megválaszolnánk tudatosítsuk magunkban, hogy nekünk nem csak egy tekercsünk van, hanem az egész Szentírás a kezünkben van. És Isten gondoskodott arról, hogy ez a kezünkbe kerüljön. Tudjuk-e egyáltalán értékelni, hogy mekkora kincs birtokában vagyunk? És olvassuk-e, hisz ez mind nekünk szól. Ez a könyv nem fenyegetéssel van tele, hanem drága ígéretekkel.

            Így jut tehát az Isten beszéde Babilonba, és Serája az egyetlen, aki tud erről. Megérkezve keres egy csendes helyet, ahol a tekercset elolvashassa. Ebben a tekercsben az áll, hogy Babilonban gyönyörű városok vannak, benne szökőkutak, szórakozóhelyek, de ezek mind el fognak pusztulni, semmi se marad meg belőle. Serájának az lehetett az első gondolata: ez egyszerűen nem igaz, hisz ez a város bevehetetlen. Mindig nagy próbája a hitünknek, hogy ne azt higgyük, amit látunk.

            De Serája ezt nem mondja, hanem áment mond Isten szavára, mert erre már Jeremiás megtanította őt otthon. Milyen különös jelenet ez itt az Eufrátesz partján. Nincs gyülekezet, egyedül van. Talán most az elmúlt hetekben, amikor üres templomokban prédikáltunk átérezhettünk ebből valamit. De épp ez a hit, amit Serája tesz. Látni egy elpusztíthatatlannak tűnő várost s mégis hinni azt, hogy itt kő kövön nem marad. Hiszi azt, hogy ha ezt Isten mondta, akkor meg fog történni. Engedelmeskedik a parancsnak a s tekercset a rá kötött kővel a folyó közepébe dobja.. És közben mondja magában: így merül el Babilon is, semmi se marad meg belőle. Ahogy a tekercs a kővel együtt elmerül a vízben, úgy fog Babilon elmerülni az Isten ítéletében.

            De miért kellett ennek így történnie? Azért, hogy ő hazatérhessen és beszámolhasson a Babilonban történtekről. El kell mondja, hogy ő hiszi, hogy ami ott jelképesen megtörtént, az egyszer valóságosan is meg fog történni.

            A kérdés az, hogy mi hiszünk-e Isten ígéreteiben? Ó, a Bibliában annyi minden meg van írva, mondogatják az emberek. Ki tudja mi lesz? A történelem igazolta, hogy Babilon városa tényleg elpusztult és ma a helyén egy nagy pusztaság van. Mi azt is tudjuk a Jelenések könyvéből, hogy Babilon egy jelkép is, nem csak egy város illetve birodalom, mégpedig az Isten-ellenes hatalmaknak, a Sátán uralmának a jelképe. Ez a könyv elmondja nekünk azt, hogy ebben a városban nem hallatszik többé hárfások, zenészek síposok és trombitások hangja, malom zúgása sem hallatszik, lámpás fénye sem világít benne, sőt vőlegény és menyasszony hangja sem hallatszik benne. Ez a világ elmúlik és annak minden dicsősége is, de Isten igéje megmarad és azok is, akik annak engedelmeskednek. Ezzel a figyelmeztetéssel vegyünk közel egy év után búcsút Jeremiás könyvétől s így zárjuk szívünkbe minden üzenetét.

Javasolt cím: Babilon elmúlik, de Isten igéje megmarad.                    Lőrincz István

Tanulságos igék Jeremiásról 19

Tanulságos igék Jeremiásról 19

Text:”Azt mondja az Úr rólad Báruk. Ezt mondtad : Jaj nekem most. És te nagy dolgokat kívánsz magadnak? Ne kívánj, mert én veszedelmet bocsátok minden testre, de életedet ajándékul adom neked mindenütt, ahol csak jársz.”(Jer.45,2-5)

            A szerénység az egyik legszimpatikusabb vonása az embernek. Ezt el lehet mondani Jeremiás íródeákjáról, Bárukról is, aki ugyanakkor szívbéli barátja is volt a prófétának. Nagyon sokszor találkozunk vele a Jeremiás könyvében, de ő mindig szerényen a háttérben marad. De a könyv vége felé egyre több szó esik róla, itt most épp egy olyan ígéretet olvashatunk, amit Isten neki adott.

            Báruk tehát az az ember, aki mindig háttérben marad, miközben Jeremiás mindig előtérben van. De ez Bárukot nem zavarja, meg van elégedve azzal a hellyel, amit kapott.

            Nagyon jó dolog az, amikor valaki tudja, hogy hol van a helye, s még jobb, ha tudjuk, hogy minket Isten helyezett oda, ahol épp vagyunk. Mert az emberek nagyon szeretnek középpontban lenni, ezt látjuk a társadalomban, politikában, de sajnos még az egyházban is sokszor. Ez az ember ősbűne, hogy nagyok akarunk lenni, nem tűrünk meg senkit magunk felett. Az már Isten különös kegyelme, ha valaki tud második lenni vagy akár utolsó is. Báruk tudott háttérben maradni s ezzel örök példát adott nekünk.

            Ő tudta, hogy nem ő a fontos, hanem az az üzenet , amit közvetít. Ez persze nem jelentette azt, hogy ez az üzenet őt nem érintette, nem gépiesen írt le mindent, hanem úgy, mint aki maga is érintett volt ebben az ügyben. Nem hagyta hidegen mindaz, amit le kellett írnia. Ez akkor látszott meg leginkább, amikor  Jeremiás beszédét először leírta, majd a templomtéren felolvasta. Ez számára se volt veszélytelen vállalkozás, hisz a prófétával együtt kellett menekülnie. Később újra hallunk Bárukról, amikor Jeremiás óva inti a népet attól, hogy Egyiptomba meneküljenek, akkor a prófétát azzal vádolják, hogy ezt nem ő mondja, hanem Báruk bíztatta erre. Ez nem volt igaz, de ez is mutatja, hogy Báruk egy olyan személy volt, akinek a véleménye sokat jelentett.

            Az az üzenet, amit Jeremiás hirdetett szíve mélyéig megragadta. Ő maga is szenvedett az üzenet alatt, amit a próféta hirdetett. Főleg két dolog volt fájdalmas a próféta igehirdetésében.: a nép szívének keménysége és Isten rettenetes ítélete, ami nemsokára be fog következni. Az igazi próféták bűnbánattal írnak erről, mint akik magukat is okolják  a helyzetért, mint akik magukra veszik a nép bűnét.

            Ezt tette Báruk is. Most az Úr személyesen hozzá szól., személyes üzenetet kap az Úrtól. Ebből láthatta, hogy az Úr név szerint ismeri őt. Isten látta az ő sóhajtozását, keserűségét. Milyen nagy biztatás ez a mi számunkra is, akik talán azt gondoljuk, hogy Isten a mi gondjainkat nem tartja számon, nem ismeri személyes életünk nehézségeit, bajait. Lehet, hogy valamiért többször is imádkoztunk s nem kaptunk választ kérdéseinkre, kéréseinkre. Azt is gondolhatjuk sokszor, hogy Isten csak a nagyobb, híresebb gyermekeire figyel. Báruk is gondolhatott ilyet: az Úr Jeremiásra figyel, hisz ő próféta, ő királyok elé áll, de rám, aki névtelen kis emberke vagyok?

            Íme, itt azt látjuk, hogy Isten törődik a kis emberek kicsi gondjaival is. Isten itt pontosan idézi Báruk szavait, vagyis pontosan tudja, hogy mit mondott neki. Báruk keserűségét, panaszát mondta el az Úrnak, azt mondta ki: elég, nem bírom már tovább. Azt is jó látni ebből, hogy Isten elfogadja az olyan imádságot, amiben panasz, keserűség van. Nem feddi meg Bárukot és nem mondja: hogy beszélsz így velem?

            Különös az a mód, ahogyan Isten Bárukot megvigasztalja. Első látásra úgy tűnik, mintha Isten rátenne még egy lapáttal Báruk fájdalmára. „Akiket én felépítettem elrontom, s akiket én beplántáltam, kiszaggatom, éspedig az egész földön”.Isten ítélete tehát végleges, Báruk ne tápláljon illúziókat. Báruk át kell élje Isten fájdalmát is, hogy neki se könnyű lerombolni, amit felépített, kiszaggatni azt, amit elplántált. Nekünk nehéz elfogadni, de Isten tervében helye van a rombolásnak, a szaggatásnak is. Isten nem téved, ő tudja, hogy mit cselekszik.

            Nagy dolgokat kívánsz, kérdezi Isten Báruktól? Talán Báruk azt a nagy dolgot kívánta, hogy Isten fordítsa el ítéletét a néptől. De ez nem lehetséges, az ítélet elvégzett dolog. Lehet, hogy most mi is erre vágyunk, hogy Isten egyik pillanatról a másikra állítsa le ezt a járványt. De vágyhatunk úgy is nagy dolgokra, hogy gazdagodjunk, jussunk előre minden dolgainkban.

            A kérdés az, hogy nem kérhetnénk-e még nagyobb dolgokat Istentől? Például, hogy bocsássa meg bűneinket, újítsa meg életünket, adjon lelki ébredést országunkban, népünk között, ezen az egész világon. Báruk egy nagy ígéretet kap, azt amit Ebed-Melek is kapott: ajándékul kapod a te lelkedet. Ez azt jelenti, hogy Jeruzsálem elfoglalásakor életben fog maradni. Sokan meghalnak, de ő életben fog maradni. Vannak idők és a mostani is ilyen, hogy maga a puszta létünk megmaradása is óriási dolog. Ilyen időkben nagy dolog életben maradni, hogy Isten napjainkhoz még napokat told, ahogy az ének mondja.

Nyilván, azt tudjuk, hogy egyszer földi életünknek vége szakad. Ezért a legnagyobb dolog az örök élet. A Szentírás nem tudósít Báruk haláláról s az is különös, hogy ezt más esetben is ritkán teszi. Az Újszövetség alig pár ember haláláról tudósít, az apostolok közül is csak kettőéről: Jakab és Júdás. A többi apostol halála nincs a Szentírásban feljegyezve. Vajon miért? Mert a hit szemével nézve nem az a fontos dolog, hogy mennyit élünk, mikor halunk meg, hanem az, hogy hogyan éltünk, kiben hittünk, kit követtünk, kinek szolgáltunk? A sírunkon nem az a két évszám a fontos, ami születésünk, illetve halálunk idejét jelzi, hanem az vonalka, ami a kettő között van, s az maga az életünk.

            Hisszük, hogy Isten ígérete beteljesedett s Báruk még sokáig hirdethette az igét talán épp Babilonban, a foglyok között. Báruk nem tudhatott még arról, aki 6OO év múlva jött el ebbe a világba, aki azt mondta: ” mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” Mert Krisztus azért halt meg, támadott fel, azért küldte el Szentlelkét is, hogy ő bennünk lakozhasson és nekünk egy áldott életünk lehessen. E pünkösdi ünnepen is ezért adjunk hálát Istennek.

A kis ember is fontos                                   Lőrincz István

tanulságos igék Jeremiásról 18

Tanulságos igék Jeremiásról 18

Text.” Kihúzták tehát Jeremiást a köteleken, és fölhozták őt a veremből,ezután Jeremiás a börtön udvaráabn lakott. Egészen biztos, hogy megszabadítalak téged, nem esel el fegyvertől és lelkedet ajándékul kapod, mert bíztál bennem, ezt mondja az Úr.” (Jer.38,13,  39, 18)

            Ki volt közülünk kútba  dobva? Úgy gondolom: senki. Talán még olyanok is csak páran lehetnek, akik valamilyen okból kifolyólag leereszkedtek egy kút mélyére. De a Biblia emberei közül többet is kútba dobtak. Ezek között a legismertebb József, akit testvérei vetettek kútba. De ebben a sorsban Jeremiás is osztozott, őt ugyan nem testvérei, hanem népének tagjai vetették oda.

            Láttuk már eddig, hogy Jeremiás élete már nem is csak egyszer veszélyben volt. Az Anatótból való férfiak összeesküvést szőttek ellene. Papok és hamis próféták is életére törtek. Jojákim király is halálra kerestette, de sikerült elrejtőznie. Nemrég el akarta hagyni a várost, de feltartóztatták, hazaárulással vádolták meg és letartóztatták. Csak Sedékiás király közbenjárására szabadult ki. De most úgy tűnik, hogy ütött az órája. Mert Jeremiás nem tud hallgatni, igehirdetése még keményebb lesz. Azt mondja, hogy egyetlen megoldás az, hogy adják meg magukat Nabukodonozornak, s így életben maradhatnak. Erre a fejedelmek dühbe gurulnak és Jeremiás halálát követelik. Azt állítják, hogy ő demoralizálja a hadsereget, azzal vádolják, hogy nem a nép megtartását, hanem annak vesztét akarja.

            Ez a legrosszabb, amit Isten szolgájára mondhatnak. Ezt a prófétát, aki népének megtérését és megmaradását akarja, azzal vádolni, hogy elveszíteni akarja népét, ez hallatlan dolog. De az Isten mindenkori szolgáival gyakran megtörténik ez, hogy legjobb szándékaikat és kiforgatják, félreértik őket. Akháb Illést Izrael megháborítójának nevezi. Pál apostolt is azzal vádolják, hogy felforgatja a jó rendet. Most itt Jeruzsálemben azt az embert, aki az igazságot mondja, aki népének megtartásán fáradozik, meg akarják ölni.Engedélyt kérnek a királytól, hogy megölhessék. A királynál kedvező fogadtatásra talál a kérésük, jóllehet nemrég még kiszabadíttatta a prófétát.

            Micsoda romlása ez a királyi intézménynek! Hisz a király az Úr felkentje, aki Isten uralmát és igazságát kellene képviselje. Ahelyett, hogy Jeremiást védelmébe venné, rándít egyet a vállán és azt mondja: én semmit se tehetek.  Így kerül Jeremiás egy olyan kútba, ahol víz nincs ugyan, de van sár. Kötelekkel eresztik le oda. Ott vagy megfullad, vagy pedig éhen fog halni. Hogy mit érezhetett és élhetett át ott lenn Jeremiás, az nincs leírva, de jól el tudjuk képzelni. Azt is, hogy milyen lelki fájdalma lehetett ezen bánásmód miatt.  

            Ilyenkor feltesszük a kérdést: hogyan engedheti ezt meg Isten? Hát ez a jutalom a hűséges szolgálatért? Ez a hála mindazért, amit népéért tett? De ilyesmi nagyon sokszor megtörtént azóta is Isten gyermekeinek az életében. És pont így történt ez Jézusnak az életében is. Mennyi jót tett ő, meggyógyította a betegeket, hirdette az örömüzenetet s mit kapott érte: a kereszthalált. Jeremiás tulajdonképpen már most Krisztus gyalázatát hordozza, s Isten gyermekei mindig is ezt kell tegyék.

            Mi lesz Jeremiás sorsa? Mert emberileg úgy tűnik, hogy nincs szabadulás, nincs megoldás. Mintha Isten ígéretei is kútba esnének. Mégis, Isten Jeremiásnak elhívásakor azt ígérte, hogy harcolni fognak ellene, de nem győzhetik le. Az Úr most beteljesíti ezt az ígéretet. A szabadítás olyan irányból jön, ahonnan nem is várnánk. Népének tagjai közül senki sem siet segítségére, de a királyi udvarban szolgál egy szerecsen, egy néger. Nevét is azért kaphatta, mert a király szolálatában állott, hisz az Ebed-Melek név épp ezt jelenti. Ő tehát nem izraelita, ma azt mondanánk: kivülálló, egyházon kivüli ember. De most épp ő az, aki szót emel a királynál Jeremiás érdekében.

            Milyen megszégyenítő ez a királyra és tanácsadóira nézve! Ez a pogány ember megteszi azt, amit nekik kellene megtenniük. Azonnal az irgalmas samaritánus példázatára gondolunk.A pap és lévita elkerülte a bajbajutottat, de a samaritánus könyörült rajta. Az olyan emberek, akik megmentik mások életét gyakran kitűntetéseket kapnak az államelnöktől. Ebed-Melek is kitűntetést kap, de nem a királytól, hanem az Úrtól. Az ő jutalma az lesz, hogy Jeruzsálem elfoglalásakor nem fog elpusztulni, lelkedet ajándékba kapod, mondja neki az Úr.

            Jó nekünk azt tudni, hogy az Úr nem feledkezik meg jócselekedeteinkről, hisz itt azt látjuk, hogy még egy kivülálló ember is jutalomban részesül. Jézus azt mondta, hogy ha valaki csak egy pohár vizet is ad tanítvány nevében, nem veszítheti el jutalmát. Valószínű, hogy Ebed-Melek nem is számított errre, s nem is ezért tette. Az utolsó ítéletkor a jobb kéz felől állók csodálkoznak, amikor Jézus sorolja az ő jócselekedeteiket s kérdik: mikor tettük mi ezeket? Ők már nem is emlékeznek ezekre. Nem azért tették, hogy valaki ezt nekik visszafizesse.

            Miért kapja Ebed-Melek ezt az ígéretet? Azért mert reménységed volt bennem, azért mert bíztál bennem, mondja az Úr. Ő bízott az Úrban, szerette az Urat és így szerette azokat is, akik hozzá tartoznak. Ez nem volt kicsiny dolog egy olyan időben, amikor sem a király, sem a tanácsadói nem bíztak az Úrban. Egy olyan környezetben él, ahol nem törődnek az Úrral, ahol kigúnyolják az Isten beszédét, ahol bántalmazzák azt, aki az Úr igéjét következetesen képviselte. Egy ilyen környezetben ez az ember azt mondja: én az Úrral és az ő szolgájával tartok.

            6OO év múlva egy honfitársa a gázai úton megvallja, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia és tovább megy az ő útján örömmel.Nem különös és megszégyenítő ez számunkra? Hogy a négerek jobban hisznek és jobban bíznak az Úrban, mint mi fehérek. Hogy miközben Európában hanyatlik a hit, sokan megvetik, sőt ki is gúnyolják az Isten beszédét, aközben Afrikában nagy lelki ébredés van, szomjúság az evangélium után.

            Imádkozzunk azért, hogy ennek az embernek a példáját sokan tudjuk követni. Egy nehéz időben, amikor sokan elhagyják az Urat, tudjunk bízni az Úrban és tudjunk hitből s hit által sok jót cselekedni. Higgyük, hogy ennek a mi életünkben is meglesz a jutalma

Egy néger ember, mint példakép                                

Igehirdetési sorozat Újkenyér havában a szőlőmunkások példázatáról

Igehirdetési sorozat Újkenyér nagyhetére, illetve Újkenyér előtti és Újkenyér vasárnapjára a szőlőmunkások példázata alapján

1.    Újkenyér előtti vasárnapra Text. Mát.19,25-29,  2O, 17-19

            Isten Lelkének segítségével az Újkenyér nagyhetén a szőlőmunkások példázatáról fogunk igehirdetési sorozatot tartani. Mivel ez a sorozat nyolc részes, ezért már most, ezen a vasárnapon elkezdjük, esténként folytatjuk és a jövő vasárnapon befejezzük. Nem versről-versre haladunk, hanem témák szerint megyünk végig e csodálatos példázat üzenetén.

            Ennél a példázatnál különösen fontos, ami ezt megelőzi, és ami követi. Miért és milyen összefüggésben  mondta el Jézus ezt a példázatot? Mert ez a példázat sem áll önmagában, nem szakítható el attól, ami  előtte és utána hangzott el. Hisz Jézus reagál valamire, mintegy válaszként mondja el azt a példázatot, arra ami a tanítványok lelkében kérdésként fogalmazódott meg. A szőlőmunkásokról szóló példázat válasz Péter kérdésére, amit Jézusnak tett fel: mi lesz hát velünk? Ez a kérdés akkor tolult a Péter ajkára, amikor látta a gazdag ifjút szomorúan elmenni, miután Jézus azt mondta a tanítványainak: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni, miután a tanítványok feltették a kérdést: kicsoda üdvözülhet tehát? 

            Ekkor Péter feltette a kérdést: íme, mi mindent elhagytunk, mi lesz hát velünk? Egy különös szó ez a Péter részéről. Először is a kérdés miatt: mi lesz hát velünk? Mert neki ezt már kellett volna tudnia, hisz az Úr e felől nem hagyott kétséget és bizonytalanságot Péter és a többi tanítvány szívében. Ez egy elég értelmetlen és felesleges kérdés volt, hisz nemrég elmondta Péternek, hogy te Péter vagy, vagyis Kőszikla, és én ezen építem fel az én egyházamat és azon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Ez egyértelmű volt, erre már nem kellett volna rákérdezni.

            Még különösebb az a hitvallás, ami ezt a kérdést megelőzi: ime, mi mindent elhagytunk és követtünk téged. Mit beszél Péter: mindent?  Ezzel ő magát a gazdag ifjú fölé akarta helyezni, hisz ő nem tudott mindent elhagyni. Ő nem tudott Jézus szavára lemondani minden javáról. Erre Péter az összes többi tanítvány nevében is kijelenti: íme, mi mindent elhagytunk. Nem beképzeltség ez? Vajon tényleg mindent elhagyott Péter? Vajon elhagyta Péter azt, amit leginkább el kell hagyni, az ó-emberét? Ezt Péter még távolról sem hagyta el, még egyáltalán nem hagyott el mindent.

            Ehhez jön, hogy Péter azt is kijelenti: követtünk téged. Milyen magasan ül itt Péter énje a trónon! Mi hagytunk el, mi követtünk téged. Péter csak ennyire ismeri magát. Mi elvégre vagyunk valakik, tettünk valamit, amire igenis büszkék lehetünk. Mintha Péter azt akarná mondani: a mi részünkről annyi minden történt, mit várhatunk a te részedről? Ő úgy képzelte, hogy ők igenis érdemelnek valamit az Úrtól. Nem, Péter még nem ismeri az ő nyomorúságát, hisz nemsokára el fogja hagyni és meg is fogja tagadni Jézust.

            És most jön a kegyelem csodája, mert mit mond Jézus Péter szavaira? Elfordul tanítványától, mivel az még semmit sem értett meg a tanítója szavaiból? Mert látszólag minden tanítása hiábavaló volt? Vagy épp kemény szavakkal meg fogja dorgálni, vagy fel fog bosszankodni Péter nagyképűségén, hogy ő még mindig az érdemeire gondol?

            Nem, hanem Jézus szelíden, szeretettel válaszként a Péter kérdésére elmondja a szőlőművesekről szóló példázatot. Beteljesedik az, amit a zsoltáros mondott: nem fizetett nekünk a mi bűneink szerint és nem cselekedett velünk a mi álnokságaink szerint.

            Jézus számára egy buta, felesleges, értelmetlen kérdés alkalom arra, hogy egy elmondjon egy gyönyörű igehirdetést. Mekkora tanulság van ebben! Mert mi hogyan reagálunk ilyen kérdésekre: bosszúsággal, idegességgel, szidással?! Pedig az emberek minden szava számunkra is alkalom lehetne egy újabb bizonyságtételre. Bárcsak így lenne ez nálunk is! 

            Pétert ezt a példázat helyre fogja tenni és ki fogja igazítani. Arra szóra, hogy ”mindent elhagytunk” Jézus azt fogja válaszolni:  ” mit álltok itt egész nap tétlenül” ? Arra pedig, hogy.”követtük Jézust”, azt válaszolja:” én felfogadtalak titeket”. Jézus tehát válaszol a Péter kérdésére, mégpedig nagy szeretettel és gyöngédséggel.

            Jézus megadja a pédázat magyarázatát is, amit csak ritkán tett meg a példázatok esetében. Jézus elmondja már a példázat előtt: bizony mondom néktek, hogy ti akik követtetetk engem, az újjáteremtett világban ti is tizenkét királyi trónon ültök és ítélitek Izrael tizenkét nemzetségét.

            „És mindaz, aki elhagyta házait, fitestvérét, vagy nőtestvérét, vagy atyját, anyját, feleségét, szántóföldjeit énérettem, százannyit kap helyette és örök életet nyer örökségül. Sok elsőből lesz utolsó és utolsókból első”. Jézus már a példázat elmondása előtt magyarázza annak néhány aspektusát. Például a munkások tétlelnségét, akik a piacon állnak, a bért, amit kifizet nekik a munkáért.

            Világosan kell tehát látnunk a szövegösszefüggést, amiben Jézus elmondja ezt a példázatot. Nem csak az fontos, ami megelőzi, hanem az is, ami utána következik. A példázat után az következik, hogy Jézus harmadszor is jelenti a szenvedéseit. A Máté evangéliumában Jézus már eddig kétszer beszélt erről. Először a 16-ik, másodszor pedig a 17-ik fejezetben. Azt mondhatjuk tehát, hogy a szenvedések jelentése a kerete ennek a példázatnak. Ez nagyon fontos, hisz a Jézus szenvedése nélkül ez a példázat teljességgel érthetetlen. Ez nem csak kerete a példázatnak, hanem alapja és fundamentuma is. Hisz Krisztus szenvedése nélkül elképzelhetetelen az, hogy egy bűnös ember dolgozhasson az Isten szőlőskertjében. Egyáltalán elképzelhető az, hogy egy bűnös ember bemenjen a szőlőskertbe, ahelyett hogy kidobnák őt onnan? Hogy lehet másképp beszélni arról, hogy a bűnos ember még jutalmat is kaphat, örök üdvösséget a mennyben? Mindezt csak Jézus Krisztus áldozata által lehetséges, az ő halála és szenvedése által.

            Jézus tehát a Péter kérdésére, hogy mi lesz velünk, elmondja ezt a csodálatos példázatot. Ezt a példázatot az ő szenvedése és halála öleli körül, ahol ez a példázat is eléri végső célját és értelmet nyer. Ha tehetjük jöjjünk el estéről-estéről minden alkalommal, hogy ennek a csodálatos példázatnak az üzenete feltáruljon előttünk. Szakítsunk ki egy órát naponta erre, nem fogjuk megbánni.

1 Nap. A szőlőskert Text. Mát.2O,1

            A példázat így kezdődik:  Hasonló a mennyek országa egy olyan gazdához, aki jókor reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlőjébe. Ebben már az is sokat mondó, hogy Jézus az Isten országát egy szőlőskerthez hasonlítja. A szőlőskert egy nagyszerű hely, ahol ízletes gyümölcs terem, ahonnan a bor származik, amiről a 1O4-ik zsoltár mondja: megvidámítja az ember szívét. Ez sok ember számára feltűnő, hisz a kivűlálló emberek úgy gondolják, hogy a boldogság a világban van, az Isten országában pedig csak szomorúság, komorság van. Ezért is a legtöbb ember boldogságát Istenen kivül keresi, a világban próbálja azt megtalálni.

            De a tékozló fiú is meg kellett lássa, hogy az atyai házon kívül nincs igazi boldogság. Áldott az a pillanat, amikor egy ember felismeri, hogy az igazi szőlőskert, az igazi boldogság csak Istennél lelhető fel. Hasonlatos a mennyek országa a szőlőskerthez.

            Ez a szőlőskert nem a miénk. Ezt a szőlőskertet nem ember plántálta, nem emberi kéz által készült. Sajnos mi elrontottuk ezt a szőlőskertet, tönkretettük. Mit cselekedtél, teszi fel az Úr a kérdést Ádámnak? Mit tettél a szövetséggel, amit veled kötöttem? Kaintól is megkérdezi: mit tettél felebarátoddal? Mit tettél a társadalommal? Mit tettél a családdal? 

            Miért teszi fel Isten ezeket a kérdéseket? Nem azért, mintha nem tudná, hisz ő mindent tud, hanem azért, hogy az ember meglássa, hogy mit tett azzal a kerttel, amit Isten adott neki, mit tett a tőle kapott ajándékokkal. Meg azért is, hogy az ember megláthassa, bevallhassa bűnét. Mert másképp nincs változás, nincs megtérés, nincs új élet, nincs hálaadás, nincs Isten dicsőségére való élet.

            Sajnos ez a kert nem csak hogy nem az ember által készíttetett, hanem az ember által ismeretlen is. Mert mi természetünktől fogva nem hiszünk ebben a kertben, mi nem akarjuk elhinni azt, hogy ebben a világban van egy ilyen szép, tökéletes hely. Az emberek többsége sajnos soha nem találja meg ezt a kertet és azt a „bort”, ami megvidámítja a halandó szívét. Hány ember feladta már ennek a kertnek a keresését, mondván hogy egy ilyen kert nem is létezik, ez csak illúzió, ez csak álom. Mennyire igaz a próféta szava: bizony bolond az én népem, nem ismernek engem.

            De itt van újra a csoda. Annak ellenére, hogy a nép bolond, az ember bolond, Isten mégis hirdeti neki a kert létezését. Hirdeti azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi értelem meg nem gondolt,  azt készítette Isten az őt szeretőknek.

            Ez a szőlőskert az övé. Ezért nekünk nincs jogunk oda bemenni. Mert nincs annál rosszabb, mint amikor tudom, hogy van valami szép, jó, de az nem lehet az enyém. Sokakkal beszéltem arról, hogy milyen szegénység volt régen és milyen gazdagság van ma. Sokszor azt a választ kaptam, hogy az könnyebb volt, mint most. Az nehezebb, hogy most van, de nincs mivel megvegyem. Mert mi Ádám és Éva bűnesete óta ki vagyunk zárva ebből a kertből, a kert zárva van számunkra és ez a mi bűnünk. Én messze vagyok attól,  a bűn pusztájának a közepén, reménytelenül és elhagyottan. 

            De mégsem! Mert Jézus azért jött, hogy ennek a kertnek a kapuja előttem is megnyíljon, hogy én is bemehessek. Csodák csodája az, hogy a kert az enyém is lehet. De mi ez a kert, és hol van az? Mire épült ez a kert? Mi ennek a fundamentuma? Ennek az alapja Krisztus munkája. Az ő váltsága  nélkül ebben a kertben nem nőne egyetlen szőlőtő sem.

            Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek és ebben az összefüggésben ez azt jelenti, hogy Krisztuson kivül nem lehet szőlőskertről beszélni. Még hinni sem tudnánk benne, nem hogy belépni, dolgozni benne, inni a borából. Nélküle a mi életünk csak tövis és bogáncs lenne. A szőlőskert alapja Jézus szenvedése, halála és feltámadása. A Heildelbergi Káté nagyon szépen fogalmaz, amikor a 43-ik kérdésben azt kérdezi: milyen további hasznot veszel Krisztus szenvedéséből? A válasz: hogy  az ő halálának erejével az mi óemberünk vele együtt megfeszíttetik, megöletik és eltemettetik, hogy a test gonosz indulatai ne uralkodjanak többé bennünk, hanem hogy önmagunkat Őneki szenteljük oda hálaáldozatul.

            Mert mit tudunk mi tenni a magunk erejéből? Mit tett Ádám? Mit tett Kain? Mit teszünk mi az életünkkel, miért hal ki a hit? Miért hal ki a szeretet? Azért, mert nem építünk Krisztusra, azért, mert magunkra építünk, a magunk eszére, a magunk indulataira, bennünk pedig nincs semmi jó. Ezt nekünk is meg kell tanulni. Péternek is meg kellett tanulnia. Ő is először magára épített. Azt hitte, hogy ő olyan hívő, olyan erős, olyan hősies, hogy ő lesz az, aki az utolsó csepp véréig ki fog tartani Jézus mellett, aki meg fogja tartani őt. És meg kellett lássa, hogy a saját erejéből csak a tagadásra, csak a bukásra futja. Engem is súlyos bukások által tanított erre az Úr. Mert én is meg kellett tanuljam azt, amit Péter majd a Nagy Tanács előtt pünkösd után megvall: mert nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott más név, ami által nekünk meg kellene tartatnunk, csak a Jézus neve.

            Csak akkor vagyok a szőlőskertben, amikor ezt megtanultam, amikor már Krisztusra építek és nem magamra. Az nem fundamentum, hogy én egy jó és becsületes ember vagyok, nem vagyok rosszabb, mint mások. Akkor lesz „bor” az életemben, ha Krisztus lesz ott. Másképp csak savanyú, romlott, keserű lé csordogál belőlem.

            Végül hol van ez a kert? Hát ebben a világban, annak ellenére, hogy ez a világ a kertnek az ellensége. Isten egy gonosz, hitetlen és istentelen világ közepébe plántálta be ezt a kertet, az ő kertjét. De ezt a kertet egy kerítés veszi körül, ami a benn lakóknak védelem, oltalom, az ellenség számára pedig akadály, elriasztás, hogy ne merjen közelíteni. 

            Ebben a kertben jó lenni, biztonságban vagyunk bene, miközben körülöttünk tombol az istentelenség és hitetlenség. És ezt elmondhatjuk másoknak is, hogy mi ismerjük ezt a kertet, s Krisztusért, az ő áldozatáért beléphettünk ebbe a kertbe, munkálkodunk is benne, és hivogatunk másokat is arra, hogy jöjjenek ők is, ne maradjanak kinn, ismerjék meg ennek a kertnek a szépségét, örömét, áldásait. Ebben a kertben a Szentlélek szellője lengedez, ami felüdít, erőt ad, ami segít, hogy ebben a kertben az Isten akarata szerint, az ő dicsőségére tudjunk élni. Ismered-e ezt a kertet? Benne vagy-e már?

2 Nap. A szőlőmunkások Text. Mát.2O, 2-6

            A tegnap a szőlőskertről beszélgettünk, hogy van egy szép hely, amit Isten készített, láttuk, hogy ennek az alapja Jézus váltságműve és láttuk a környezetét, hogy ez egy gonosz világ közepette található.

            A mai estén a munkások állnak a figyelmünk középpontjában. Róluk nagyon sok szó esik, ők nagyon fontos szereplői ennek a példázatnak. Őket megszólítja a szőlő ura, ők is szólnak a gazdához s egymás között is beszélgetnek. Most ezekről a munkásokról fogunk beszélgetni

            A bűneset óta az ember munkájával is nagy baj van. A paradicsomban az ember arra volt elhívva, hogy Istennek szolgáljon, hogy neki dolgozzon, ahogy azt az 1Móz.2,15-ben olvassuk. Az Úr az embert az Éden kertjébe helyezte, hogy őrizze és művelje azt. De az ember nem felelt meg ennek a célnak, nem akart küldetésének eleget tenni. Ő elfordult Istentől és a Sátán ösztönzésére felmondta a munkaviszonyt, nem akart Istennek engedelmeskedni. Inkább  a Sátán szolgálatába állt. Azóta az ember nem akar Istennek és Istenért dolgozni. „Nincs csak egy sem, nincs aki Istent keresse, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs csak egy sem”, mondja Pál a Római levélben. Ez egy nagyon szomorú dolog, ami három dologban nyilvánul meg: a lustaság, az énközpontúság és a bálványok szolgálata.

            Beszéljünk először a lustaságról. A hollandoknak van egy közmondásuk: inkább légy lusta, mint fáradt. Ezzel a hanggal a Bibliában is találkozunk: a bolond gazdag azt mondja: helyezd magad kényelembe, vigadozzál! Ma nagyon sok ember életideálja nem az, hogy az Isten dicsőségére dolgozzon a felebarát javára, sőt még a saját megélhetése érdekében sem. A Szentírás kemény ítéletet mond a lustaság felett: a gazdag embert, aki már nem akart dolgozni, bolondnak nevezi. A Példb.15,19 szerint a rest útja olyan mint a tövises sövény, az igazak útja pedig el van egyengetve.

            Isten azt a parancsot adta, hogy hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat. Ugyancsak a Példabeszédek könyve a rest ember elé a hangyát állítja példaképül: eredj a hangyához te rest, tekintsd meg útjait és légy bölcs. Milyen megalázó ez az ember számára. Lehajolni a hangyához, hogy onnan vegyen tanítást és ott változzon az élete.

            A második dolog, ami a bukott ember munkáját jellemzi: az énközpontúság, az „én” szolgálata. Ez is jellemzője lesz a bűneset utáni állapotnak. Pál apostol figyelmezteti a korintusi híveket, hogy ha Krisztussal együtt már feltámadtunk, ne magunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadott. Önmagának élni, milyen jellemző ez az emberre! Hány ember dolgozik úgy, hogy azzal csak a maga javát, előmenetelét keresi. Mennyit költ az ember a maga kényelmére, élvezetére!

            A harmadik dolog a bálványok szolgálata. Sajnos mi ezt nem akarjuk elismerni, de szinte mindnyájan naponta megtesszük. Megtesszük annak ellenére, hogy a Tízparancsolat világosan mondja, hogy ne legyenek idegen isteneid én előttem, ne imádd és ne tiszteld azokat. Próbáljunk őszintén magunkba nézni és megkérdezni: nincsenek idegen isteneink, akik előtt meghajlunk, akiknek szolgálunk? Nincsenek-e olyan dolgok, amikre sokkal több időt szánunk, mint Istenre? Nem lesz maga a munka is bálvánnyá a mi számunkra? 

            Sok példát láttam erre az életemben, de ilyeneket mindnyájan láttunk és ismerünk a környezetünkben is. Hányan rengeteg pénzt elköltenek káros szenvedélyeikre, havonta több száz lejt adnak ki ezekre, ugyanakkor sokallják azt a száz lejt, amit egész évben az egyháznak kellene adni.

            És mégis a kegyelem csodája az, hogy Isten, a Gazda az ilyen embereket hívja a maga szőlőskertjébe. Kegyelem az, hogy ilyen emberek, akik akár lusták, akár énközpontúak, akár a bálványaiknak szolgálnak megtérnek Istenhez. A Gazda odafordul az emberhez, hogy az ember is tudjon odafordulni hozzá. 

            Ezek után lássuk, hogy milyenek ezek a munkások, akiket a Gazda felfogad az ő szőlőjébe?  Ezekről először is azt mondja el a példázat, hogy tétlenek. Hisz a Gazda ezt kérdezi: miért álltok itt egész nap tétlen.? A munkások ekkor bevallják: azért, mert még senki sem fogadott fel minket. Ő volt az, aki hívott, aki megszólított, ő volt az, aki Szentlelkével betöltött, ő szabadított ki a lustaságból, az énközpontúságból, a bálványok szolgálatából és szolgálatától. Én nem kértem ezt, nem is tudtam, hogy tétlenül állok, hogy nem kellettem senkinek, de neki kellettem, ő felfogadott. Felfogadott, kit a maga becsületességéből, az emberek általi elismertségből, kit pedig a disznók vályuja mellől, a züllöttségből. Ezt mindenki személyesen tudja, akit ő megszólított, hogy honnan, miből hívta el az Úr, hogy az ő szolgálatába álljon.

            Ezek a munkások a piacon állnak, vagyis ezek már nem kényelmesen heverésznek otthon az ágyukban. Nem, az ágy már nem tartja fogva őket. Ők már elhagyták a régit, de nem találták meg az újat. Ők már nem tudnak visszatérni a múltba, de még a jövőt sem látják maguk előtt. A régi gazdához már nem akarnak visszamenni, de az újat még nem találták meg.

            A Káté szavaival, ők ott állnak a nyomorúság és megváltás között, őket a Szentlélek hozta ide, aki mindig oda viszi az embert, ahol Jézus lesz elmenendő. Ők olyanok, mint Zákeus, aki már elhagyta a vámszedői állást és ott van a fügefán, ahol Jézus el fog haladni. Ők már elhagyták az ágyat, elhagyták a régi gazdát, hogy egy új Gazda fogadja fel őket.

            Lehet, hogy van köztünk valaki, aki épp ebben a helyzetben van. Még ott áll a senki földjén, már elhagyta a világot, de még nem találta meg Istent. Az reménykedjen, mert Jézus jön és neki kellünk, ő hív az ő szőlőjébe. Az ige azt is mondja végül, hogy egész nap ott állnak a munkások a piacon. Vannak olyan munkások, akiket már a kora reggeli órákban felfogad, vannak olyanok, akiket délben, másokat délután és még olyanok is vannak, akiket csak estefelé fogad fel a gazda. Az utóbbi két csoport a mi emberi mértékünk, gondolataink szerint már reménytelen esetek, hisz ki vesz fel munkásokat délután és estefelé, amikor már befejezni szoktuk a munkát, már nem jön egy munkaadó sem, hogy felfogadja őket. De ez a Gazda egészen más, mint a földi munkaadók. Hisz neki nem csak a fiatalok kellenek, nem csak az erőtől duzzadók, hisz ő hívja az öregeket, a megfáradtakat, neki kell az ember kevés időre is, s az a pár év is értékes neki, amit ők még ők a szőlőskertben ledolgozhatnak. Akik most itt vagyunk nem egyforma életkorban hivattunk el. Van közöttünk olyan is talán, akit már  gyerekkorban elhívott, van akit ífjúkorban, mint engemet is. Lássuk ebben is a gazda szeretetét, akik reggel hivattunk el, és legyünk ezért nagyon hálásak, hogy egész életünket az Úr szolgálatában tölthettük el. De akik jóval később szólíttattak meg, azok legyenek még hálásabbak, hogy az Úrnak szüksége volt idős korban is rájuk. Mert ahogy majd látni fogjuk a jutalom ugyanaz lesz. Áldott legyen az Úr neve ezért.

3 Nap A gazda Text. Mát.2O,1-7

            Ott a piacon, ahol a munkások tétlenül álldogálnak, egyszer csak megjelenik a Gazda, az ő kegyelmének teljességével. Megjelenik maga az Úr Jézus Krisztus. Hisz az világos, hogy ő a Gazda és felfogadja a munkásokat az ő szőlőskertjébe. Azt mondja a munkásoknak: menjetek el és munkálkodjatok az én szőlőmben. Az a szó a görög nyelvben, amit itt találunk a “piac”-ra egy különleges jelentéssel bíró szó, ami tulajdonképpen lefordíthatatlan, inkább csak körül lehet írni. A hangsúly itt azon van, hogy honnan kell elmenni, honnan kell elindulni és nem annyira azon, hogy hova kell megérkezni. A hangsúly nem azon van, hogy menjetek a szőlősbe, hanem hogy induljatok el a piacról. Ez nagyon jellemző Jézusra. Ő itt megszólalásig hasonlít az Atyjára.  Mert az Úr is először elkezd kivezetni, mielőtt megmutatná azt, hogy hova vezet minket.

            Ábrahámnak először azt mondja: menj ki a te földedből! Csak azután mondja meg, hogy hova fogja vezetni. És a Tízparancsolatot így vezeti be: én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból, a szolgálat házából.

            Isten Fia itt az embereket a piacról vezeti ki. Kivezet minket a hitetlenségből, a bűnből, a reménytelenségből. Van itt még egy érdekesség, és ez az, hogy ezt a mondatot: „menjetek és munkálkodjatok a szőlőmben”, csak a második, harmadik és negyedik csoportnak mondja. Az első csoportról egyszerűen csak annyit mond az ige: elküldte őket szőlőjébe. Miért ez a különbség, tesszük fel a kérdést? Az első csoport tehát a piacot az Úr erejében hagyja el, de a többi csoport a maga erejével, erejéből kell elinduljon? Őket felszólítja: menjetek el a szőlőmbe?  Itt a kiválasztás nagy titka áll előttünk. Végső soron az Úr döntése az, hogy mi elmegyünk és munkálkodunk vagy pedig a mi döntésünk?

            Azt kell itt meglátnunk, hogy nem a „vagy-vagy” változat a helyes, hanem az „is-is”. Pál apostol úgyanazon igében felszólítja a filippibelieket, hogy félelemmel és reszketéssel vigyék véghez az üdvösségüket, s ugyanabban a mondatban azt is mondja, hogy Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Amikor az Úr valamire parancsot ad, akkor ő megadja az erőt is a parancs teljesítéséhez. Ő hív el és ő adja az erőt is, hogy az elhívásnak tudjunk engedelmeskedni. Az a szó, amit itt a görög szöveg az elküldésre használ ugyanaz, mint az apostol szó, csak ennek igei alakja. Mit jelent ez?

            Hát azt, hogy amikor az Úr minket a piacról a szőlősbe küld, akkor ő apostolként küld minket oda. Az apostolságnak pedig része a szenvedés. Nem csak munkálkodni küld, hanem szenvedni is. Aki engem követni akar, az vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem. Aki meg akarja tartani az ő életét, az kész kell legyen arra, hogy elveszítse azt.

            Az is kérdés, hogy miért ment a Gazda ötödször is a piacra, hogy munkásokat fogadjon fel? Miért nem egyszerre hívta el őket, hisz ő jól tudta, hogy ezekre a munkásokra mind szüksége van. Így megspórolhatott volna egy csomó utat, fáradtságot, így megspórolhatott volna a munkások számára is egy csomó izgalmat, amíg vártak arra, hogy valaki felfogadja őket. Milyen nehéz lehetett a munkások számára azt látni, hogy a többieket felfogadja, őket pedig nem, hogy mellettük egyszerűen elmegy. Micsoda megpróbáltatás!

            Négyszer elveszíteni a kenyeret, négyszer látni a lehetőséget, de nem részesedni abban. Ott maradni, álldogálni, mert senkinek nem kellek, senki nem fogadott fel. Miért? Ez a kérdés sokszor megfogalmazódik a mi szívünkben is. Miért jön Jézus először próba formájában hozzánk? Ezt nehéz megérteni, de a zsoltáros megértette ezt, megtalálta a választ és vallomást is tesz erről.. A Zsolt.66,1O-ben azt mondja: ” mert megpróbáltál minket Istenünk, megtisztiítottál, mint az ezüstöt.” Azért kell várni, hogy megtisztítson, hogy megszabaduljunk kötelékeinktől, mint a Dániel barátai a tüzes kemencében.

            Különös, hogy megkérdezi őket: miért álltok itt tétlenül, hisz ő nagyon jól tudja a választ? Nem tudatlanságból kérdi, nem azért, mert informálódni szeretne, hanem azért, hogy a munkások megvallják helyzetüket, hogy elmondják: minket még senki sem fogadott fel. Az Úr azt akarja hallani: mi olyan emberek vagyunk, akit senki nem értékel, akiket mindenki leírt. Azért kérdezi, hogy ők meglássák, hogy ez a Gazda az elveszettekhez jön, azokat fogadja fel, akik ezt nem érdemlik meg, akik semmit se tudnak felmutatni.

            Mert miután beismerik ezt a nyomorult voltukat, jön a könyörűlés, irgalmazás. Mert ők pont olyanok, akik mint a tékozló fiú, csak elveszett voltukat tudják adni, de az Atya mégis átöleli, megcsókolja őket. Itt a bűnös megigazítása történik meg. Az, hogy őket a Gazda felfogadja, nem érdem, hanem kegyelem, csupa kegyelem.

            Ha a Gazda nem könyörül éhen halunk, munka nélkül maradunk, elveszettek leszünk. De a Gazda felfogadja őket, munkát ad nekik és végül meg is jutalmazza őket. A Gazda itt közbenjáró is, olyan, mint Mózes a pusztában, aki a népet kivezeti Egyiptomból és bevezeti a Kánaán földjére. Jézus Krisztus kivezeti őket a piacról és bevezeti őket a szőlőskertbe. Ő nem hagyja az övéit a bűnben, az elveszettségben, elvezeti őket az üdvösségbe, az örök életbe. Nem végez félmunkát, hanem teljes üdvösséget ajándékoz nekünk. De ő az, aki vezeti is az övéit. Nélküle nem tudnánk a piacról a szőlőskertbe jutni. Tamás felteszi a kérdést: „ nem tudjuk hova méssz, mimódon tudhatnánk azért az utat”? Nem csak küldi őket a kertbe, hanem ő maga vezeti el őket oda. Megy előttük, vezeti őket. Mi csak kövessük őt és menjünk utána.

            De a Gazda úgy is megjelenik a munkások számára, mint aki törvényt ad. Nem csak azt mondja: teszek veletek egy próbát, óvatosan próbálkozom, hátha sikerül és felveszlek titeket egy próbaidőre. Nem, ő azonnal parancsol nekik s ez a kegyelem. Mert a munkások engedelmességgel tartoznak a Gazdának. A kertben nem lehet akárhogyan élni és nem lehet akárhogyan dolgozni. Annak megvan a maga rendje és módja. A kertben nem mi szabjuk meg a törvényt, hanem a Gazda. De tudjuk, hogy egy olyan Gazda szab törvényt, aki nagyon szeret minket és parancsai javunkat szolgálják.

            És végül a Gazda az, aki ígéretet tesz a munkásoknak. Ami jár, azt megadom nektek. Ő nem akarja, hogy a munkások értelmetlenül, céltalanul és bizonytalanságban dolgozzanak. Mert ő nem csak munkát ad nekik, hanem jutalmat is. Ő ad nekik egy nagyszerű távlatot, ő megmondja, hogy a munka végén meg fogja adni a jutalmat is. De nagyon fontos látni azt, hogy a jutalom csak a munka után van. Nem kapunk előleget, még egy szendvicset sem, csak akkor fizet a Gazda, ha készen vannak a munkával. Miért? Erre a választ Jézus egy másik helyen, a Ján.15,2O-ban adja meg:” a szolga nem nagyobb az ő Uránál”.

            Jézus se kapott jutalmat a munka elvégzése előtt, addig csak szenvedés volt, főldi életének egész idejében, ahogy a Káté mondja. El egészen addig, amíg el nem kiáltotta:”Elvégeztetett”. Először meg kellett alázza magát a kereszthalálig, csak azután jött a felmagasztaltatás, nem jött hamarabb. Mi hamarabb szeretnénk, hogy elismerjen és megjutalmazzon. De nem lehet. Addig a jutalom az, hogy ott lehetek a szőlőben és munkálkodhatom. Legyen ez elég nekünk.

4 Nap Az út. Text.Mát.2O,5

            Egy egyszerű mondat jelzi a mai napunk témáját, ami nem más, mint az út a piacról a szőlőbe. Ezt a másodok csoportról írja az ige: mindnyájan elmentek. Ő mindegyik csoportért kiment a paicra, hogy utána elkísérje őket a szőlősbe. Mind az öt csoport elmegy. Jézus szavára mind elindulnak és elmennek.

            Mi meg kell kérdezzük magunktól, hogy rólunk el lehet-e mondani: és elmentek? Milyen a mi életünk? Megyünk-e a Gazdához a szőlőbe vagy megyünk elfele Jézustól, mint a gazdag ifjú? Merre megyünk: Isten felé vagy elfelé Istentől? Ezekről a munkásokról az van megírva, hogy ők a szőlőskertbe mentek dolgozni.

            A különös az, hogy ők ezt nem kérték. Egy se jelentkezett önként, amikor meglátta a Gazdát, hogy: én szeretnék a kertedben dolgozni. Ők mind csak tétlenül, hallgatagon álltak, amíg a Gazda meg nem szólította őket. Mi szoktunk a meghallgatott imádságokról beszélni, amikor Isten válaszol a kéréseinkre. De itt egy olyan imádságot hallgat meg, ami el sem hangzott. Egy olyan kérésre válaszolt, amit nem is kértek. De miért maradt néma az ajkuk, amikor a Gazdát meglátták? Miért nem szóltak még a délutániak sem, hisz nekik ez volt az utolsó esélyük? Miért nem könyörögtek, hogy fogadja fel őket?  Erre csak egy okot lehet felhozni: a Gazda megjelenése lélegzetelállítóan meglepő volt a számukra. Úgy ahogy Zákeus se tudott szólni, amikor fenn volt az eperfügefán. Annyira nem vártak erre, hisz már lemondtak arról, hogy valakinek szüksége lenne rájuk.

            Ennek az útnak hét jellemvonását soroljuk fel.  Hét dolog volt jellemző erre az útra és ez mindegyik csoportnál közös.

1.A kiindulási pont mindegyiknél a piac volt. Az, hogy ott tétlenül álldogáltak. Ott fogadta fel őket a Gazda, onnan mentek tovább a szőlősbe. Ahol egy ember már a lehetőségei végére jutott, ahol lemondtak róla, ott még Jézus mindig tud kezdeni valamit vele. Ahol meghal az ó-ember, ott tud feltámadni az új-ember. Ahol a régi befejeződik, ott tud elkezdődni az új. Íme mindent újjá teszek. Néha a mélypont  egy áldott kezdőpont lesz. Ahol valami befejeződött, ott elkezdődött valami más.

2. Az út időtartama. Az út megtétele egyforma ideig tartott mindegyik csoportnál, a többi már nem volt egyforma. Nem volt egyforma a piacon eltöltött idő és nem volt egyforma a munkában eltöltött idő sem. Itt nagyon nagy különbség volt közöttük, mintegy 11 óra. Ebben az időben sok minden lezajlott bennük: irígység, féltékenység, szenvedés és tisztulás, várakozás és kétségbeesés. De az út a szőlősbe mindnyájuk számára csak egy óráig tartott, hisz a hívások, a felfogadások között két óra volt. Amíg a Gazda elment velük és visszajött a piacra. Mindenki  ugyanazt az utat kell megtegye a bűnbánat, a megtérés útját. Ezt senki sem spórolhatja meg, ez mindenkire érvényes.

3. A cél is ugyanaz, hisz a piacról mindenkinek a szőlősbe kell eljutni. Mekkora különbség volt a kettő között: a piac és a kert között! A kettő egymásnak a szöges ellentéte. A piac puszta, csupa kő, a szőlőskert meg zöld, drága omlós föld van benne. A piacon a tétlenség, a semmittevés, a szőlősben pedig az áldott munkálkodás van. A piacon semmi sincs, a kertben meg gyönyörű szőlőtövek és fürtök vannak. Micsoda különbség: a halálból az életre, a kárhozatból az üdvösségbe vezet minket Jézus. Micsoda változás egyetlen óra alatt. Átélted-e már ezt? Eljutottál-e a piacról a szőlősbe?

4. Mind az öt csoportnál közös az úti társaság, a munkanélküliek serege.  Ebben mindnyájan egyek voltak, egyik se volt a másik felett. Nem volt mit egymás szemére vetni, nem volt mit irigyelni egymástól, mindnyájan koldusok voltak, a kegyelem koldusai. Mindnyájan rá voltak utalva a Gazdára, aki végül is könyörült mindegyikükön. Milyen alázatosnak kellett lenniük, nem volt egymással szemben mire hivatkozni. Milyen jó lenne, ha így lenne ma is az Isten népe között.

5. Egy csapat kivételével nem tudták, hogy mi lesz a fizetség, hisz csak az első csoportnak mondta meg a Gazda, hogy egy dénárt fognak kapni. A menetel mozgató rugója nem a pénz, hanem a parancs, hogy engedelmeskedtek a Gazda szavának. Milyen különös! Hisz eddigi életük nem volt más, mint a parancsolatok áthágása, hisz ahogy láttuk már vagy lusták voltak, vagy énközpontú életük volt, vagy pedig a bálványoknak szolgáltak. És most egy csapásra a törvényszegők törvénykövetők, engedelmeskedő emberek lesznek. Jézus egy új parancsolatot ad nekik, aminek jó engedelmeskedni, mert egy szőlőskertbe kell menni. Isten parancsai nem nehezek, mondja János evangélista és javunkat és üdvösségünket szolgálják.

6. Együtt várják a munkát, a szőlőskertben való létet, az üdvösséget. Mert ennek az útnak a végén várja őket a jutalom. Ők végül is jutalmat fognak kapni. Ezért ez az út egy szép út, egy boldog út, egy reményekkel teli út, annak végén a remény horizontja ragyog fel.

7. A vezető is ugyanaz. Mert a Gazda nem csak felfogadta, hanem el is vezette őket a szőlőskertbe. Ők együtt mehetnek a Gazdával, micsoda új tapasztalat ez! Milyen áldott beszélgetés zajlott le ott köztük s milyen áldott felkészítő volt ez a munkára.

            A második kérdés, amire a mai estén válaszolunk, hogy miért is mentek tulajdonképpen? Erre a válasz egyszerű: mert tudtak menni, mert szabad volt menni,  s mert akartak menni. Ez is kegyelem, mert magától az ember erre nem képes. Magától az ember nem tud elindulni. Milyen tehetetlenség van az emberekben. Mennyi minden kötözi őket! Sokszor tapasztaljuk, hogy bármennyire is hivogatjuk az embereket Istenhez, mégsem indulnak el Isten felé. De hála legyen azokért, akik elindulnak s meg is érkeznek.

            A harmadik kérdés, amiről még szólni kell, hogy miként mentek ezen az úton? Először is hittel. Mert ők elhitték, hogy van egy kert, hogy van egy szép szőlős, ahol nekik munkálkodni lehet. Tudták, hogy nem egy rossz helyre mennek, henem a legjobb helyre, ami létezik ezen a világon. Ehhez hit kell, hit nélkül ezen az úton nem lehet elindulni.

Másodszor reménységben mentek. Nem csak engedelmeskedtek a parancsnak, hanem bizonyosan reménykedtek abban, hogy a munkájuknak meglesz a jutalma. Nem kérnek gondolkodási időt, nem kérnek előleget, nem kérnek jelet. Az Isten népe egy reménykedő nép. Péter újjongva mondja: „áldott az Isten, aki újonnan szült minket élő reménységre Krisztusnak a halálból való feltámadása által”.

       Harmadszor szeretettel mennek. Erre az útra szeretet nélkül nem lehet elindulni. Ezek a munkások megszerették a Gazdát, mert megérezték, hogy ez a Gazda előbb szerette őket. És szeretetben indulnak el és majd szeretettel munkálkodnak, hogy is lehetne másként. Hát ha nincs szeretet, akkor ezt a munkát nem lehet végezni. A szeretet azt is jelenti: együtt szenvedni, hordozni egymás terhét. Nem irígykedni, nem féltékenykedni, hogy a másik sikeresebb, miért tud többet dolgozni vagy miért kap fontosabb munkát , mint én?

            Nem ezeket a munkásokat szeretet fűzi a Gazdához és egymáshoz, ezért csodálatos az út, a munka s majd a jutalom is.

5 Nap A szőlő, a növények Mát.2O,1b

            Különös, hogy a gazda csak kétszer szól a munkásokhoz. Először a piacon, amikor tétlenül álldogálnak és a végén a kertben, amikor bérüket megkapják. A kettő között semmit nem hallunk, nem halljuk, hogy szólt volna nekik valamit útközben, sem a kertről, sem a munkájukról. Beszélni csak a Gazda beszél, amikor felfogadja őket s amikor majd a fizetés ideje elkövetkezik. Pedig egész biztos, hogy nem szótlanul telt el az út és nem szótlanul dolgoztak. De erről a példázat nem beszél.

            Először még vessünk egy pillantást a piacról való elindulásra. Az, hogy tétlenül álldogálnak fontos dolog a példázatban. Erről nem sokat beszélnek, pedig nagyon sok mindent el lehetne mondani róla. Érdekes, hogy a Káté is, amikor az ember megtéréséről beszél, azt mondja, hogy az két részből áll: az ó-ember megöldöklése és az új-ember megelevenítése. A kettő között ott van az, amit ez a példázat tétlenségnek, hiábavalóságnak nevez. Erről a Biblia sokat mond. Vegyük példának Nóét. Ő százötven napot töltött el tétlenül. A választott nép Egyiptomból való kimenete és a Kánaán földjére való megérkezése között negyven eszetendő telt el. A tékozló fiú életében is jókora idő telt el miután elhagyta atyját, addig amíg újra visszatalált hozzá. A tétlenség ideje az ó-ember megöldöklése és az új-ember megelevenítése közötti idő. Pál apostol is három napot töltött el tétlenségben a damaszkuszi úti megtérése után. De ez hozzátartozik Isten pedagógiájához. Ezekban a látszólag tétlen időkben sok mindenre megtanít minket az Úr. Persze ez nem mindenkinek az életében egyforma, de kell legyen egy ilyen idő, ezt nem lehet megspórolni a megtérésben.

            Mert most következik végre a munka ideje. Az Úr, a Gazda ezeket az embereket a növényekhez viszi. Ez különös és ebben is egy hármas áldást tudunk felfedezni. Az egyik áldás: az alázat. Mert a Gazda nem szent sátrat építtet ezekkel a munkásokkal, nem miniszterek lesznek az ő országában, hanem kertészek. Őket egy alacsony szintre helyezi a Gazda.A kertben sokat kell hajolni, le kell hajolni a növényekhez, ki kell húzni a gyomokat, az embernek piszkos lesz a keze.

            De ez jó, ha az ember megalázkodik, csak így tudja Isten az embert újjátaremteni. Jézus egyszer azt mondta az embereknek: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek”. Jézus is a legmélyebbre alázkodott, a mennyei dicsőségtől a bűnösök, vámszedők és parázna nők nyomorúságáig. Olyan mélyre, hogy megmosta tanítványi koszos lábát.

            A másik dolog, hogy a növények nem hallanak, nincs fülük az emberek és állatokkal ellentétben A növényeknél egyetlen egy dolgot lehet tenni: dolgozni velük. Itt a szép szavak semmit sem használnak, erős cselekedetekre van szükség. Az Úr ezeket a munkásokat nem szószékre küldi, hanem szőlőskertbe. Ez sokatmondó, hogy az Úr ezeket a munkásokat nem emberekhez küldi, hanem növényekhez. Feltehetjük a kérdést:miért? És a válasz csak az lehet: azért, mert így tett Krisztus is. Nem beszélt, hanem cselekedett, nem papolt arról, hogy mennyire szeret minket, hanem meghalt értünk a kereszten. A főpapi imájában nem azt mondja, hogy én sokat beszéltem az embereknek, hanem, hogy: „elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt.”

            Az irgalmas samaritánus példázatában a samaritánus egyetlen szót sem szól a bajba jutott emberhez, de mennyi mindent tesz: lehajol hozzá, kimossa sebeit, szamarára teszi, elviszi a vendégfogadóba, költ reá. Ez az egyetlen példázat, ami után Jézus azt mondja: „eredj el és te is eképpen cselekedjél.”

            A harmadik áldás a hálaadás. Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell mennünk a termetés- történethez, s itt azt olvassuk, hogy Isten az embert három nappal a gyümölcstermő növények teremtése után alkotta. Akkor helyezte Ádámot és Évát a kertbe, miután az már három napja tele volt gyümölcstermő fákkal és ott szőlő is kellett legyen. A Gazda itt a munkásokat olyan szőlőtövekhez viszi, amik tele vannak fürtökkel, terméssel. Azt kell tegyék a szőlővel, amit Ádámnak és Évának is tenni kellett volna.: őrizzék és műveljék azt. Ők olyan szőlőtöveket kell gondozzanak, amiket a Gazda már korábban elplántált. Hát nem ok ez a hálaadásra? Ádámot s itt a munkásokat a Gazda nem pusztaságba, hanem szőlőskertbe helyezi. Legyünk hálásak azért, hogy nem nekünk kellett a munkát elkezdeni, illetve nem nulláról kellett kezdeni. Mi csak beálltunk a munkába, már csak gondozni és őrizni kell a kertet.

            Tehát a munkások, mielőtt elkezdenék a munkát már hármas áldásban részesülnek. A miénkek már ezek az áldások? Megértettük-e, hogy milyen mélyre hajolt értünk Krisztus és miért kell nekünk is mélyre hajolni? El tudjuk-e végezni a „mocskos” munkát is? A második áldásban részesültünk-e már? Cselekvői vagyunk-e már az igének és nem csak hallgatói? Milyen jól tudunk mi beszélni és milyen kevés cselekedet van az életünkben! Tudunk-e szeretetet adni a sok beszéd helyett? Tudunk-e hallgatni, semmit sem mondani adott esetben? Tudunk-e lehajolni, sebeket mosni, áldást adni? 

            És a miénk-e már a harmadik áldás is? A hálaadás? Hogy Jézus megelőzött minket az ő szeretetével, kegyelmével! Hogy ő már tulajdonképpen mindent elvégzett és így megteremtette a mi munkánk feltételét? Hogy mi nem úttörők kell legyünk, hanem csak követők! Hogy mi sok szempontból beálltunk már a készbe. Gondoljunk itt például arra, hogy milyen nehéz volt a reformátoroknak, akik az új egyházat meg kellett alapítsák, akik nulláról kellett mindent kezdjenek? Mennyi küzdelem, mennyi szenvedés volt az életükben! . Hálásak vagyunk-e azért a gazdag örökségért, ami már a miénk, amit nem nekünk kell létrehozni, nekünk már csak őrizni és gyarapítani kell? Hálásak vagyunk-e a szüleinkért, akik annyi mindent hagytak ránk szelemi, lelki és anyagi örökségként, amiért nekünk már nem kell verítékezni, ami csak úgy az ölünkbe hullott?

            Jézus Krisztus volt az első, aki ebbe a puszta világba egy gyönyörű szőlőskertet plántált. Hogy egy zenei képpel éljek: ő megkomponálta csodálatos zeneművet, nekünk már csak el kell játszani azt. Legyünk hát alázatosak, tanuljunk meg cselekedni és legyünk nagyon hálásak mindenért.

6 Nap A munka Text. Mát.2O,2

            Most a munkások megérkeztek a kertbe és elkezdődhet a tulajdonképpeni munka, amiért a Gazda felfogadta őket. Őket Isten parancsa és ígérete vezette ki a piacról, útközben bizonyára felkészítette őket a munkára és most ott állnak a szőlőskert a közepén, ott állnak az Isten országában. Mekkora változás rövid időn belül. A piac tétlenségéből, értelmetlenségéből, a sötétség birodalmából az Isten országának dicsőségébe. 

            El tudjuk-e képzelni, hogy mekkora örömmel és lelkesedéssel kezdték el a munkások a munkát? Azért is nagy volt az öröm és lelkesedés, mert visszatekintettek az ő múltjukra. Visszagondoltak arra, hogy honnan hívta el őket a Gazda, a tétlenségből, a reménytelenségből. Visszaemlékeztek arra, hogy mekkora kegyelemben volt részük. De ők nem csak visszafelé néznek, hanem befele is. S ott látják bűneiket, melyeket megbocsátott az Úr, amelyeket eltörölt Krisztus vére. Hogy Isten nem cselekedett velük bűneik szerint és nem fizetett álnokságuk szerint.

            De néznek előre is. És előttük ott van az Úr szőlőskertje. Egy olyan kertet kapnak, amit nem ők plántáltak, amiért nem ők fáradoztak, amit most, ahogy mondani szoktuk, tálcán megkapnak. Bármerre is néznek, visszafele, befele és előre, mindenről az Úr jósága, kegyelme jut eszükbe. És együtt mondják azt, amit Józsué mondott a sikemi országgyűlésen:”én és az én házam az Úrnak szolgálunk”. 

            Látjuk-e mi már ezeket? Hálásak vagyunk azért, hogy az Úr kihozott a hitetlenségből, bűnből, kárhozatból?  Hogy megbocsátotta bűneinket és egy ilyen szép országba állított minket? Ezek a munkások most itt szívből és szívvel dolgoznak. Mert azért hívta el őket a Gazda, hogy teljes szívvel neki szolgáljanak, az ő dicsőségére éljenek. Persze, az ige ige erről nem ír le részleteket, de ahogy eddig is tettük, megpróbáljuk elképzelni ezt a munkát és néhány gondolatot ezzel kapcsolatban megfogalmazunk.

            Először is beszéljünk a földről. A föld, ami az ember lába alatt van, meghatározó arra nézve, hogy miként viselkedik és hogyan cselekszik. Gondoljunk csak a tékozló fiúra, mihelyst idegen földre lépett megváltozott a viselkedése. Olyan dolgokat tett, amiket otthon soha nem engedett volna meg magának. Ez mind a mai napig így van. Ha valaki a szülőföldjén áll, ez egy bizonyos tartást ad neki. Ha egy idegen helyen vagyunk, ott már másképp viselkedünk.

            De itt ennek átvitt értelme is van. Milyen földön, milyen talajon állok? Ott állok-e az Isten talaján, az ige talaján, a gyülekezet talaján? A szőlőmunkások egy új földet kaptak a lábaik alá. Ők a Gazda földjén vannak. Mert lehet állni a világ talaján, ami tele van a bűn és élvezetek bogáncsaival, szenvedélyek köveivel. Milyen talajon állok, nagyon fontos kérdés ez? Ettől függ az egész életem.

            A társaság is nagyon fontos, amiben dolgozunk. Egy olyan csoportban, seregben dolgoznak, amit nem ők gyűjtöttek össze. Ez nem is a vérségi kapcsolaton alakul. Ez a társaság, ez a csapat a kihivottak, az elválasztottak közössége. Ők nem azokkal dolgoznak, akiket ők választottak munkatársaknak, hanem azokkal, akiket Krisztus állított melléjük munkatársként. Mindenféle ember közül, minden népből, nemzetségből gyűjt magának az Úr egy népet, aki az ő szőlőjében munkálkodik.

            Nincs nagyobb kiváltság, mint ehhez a néphez tartozni. Óriási élmény mindig Isten gyermekeivel találkozni, együtt lenni velük.

            Ezek a munkások harcolva dolgoznak, mert az ellenség mindenütt ott van, még ebben a kertben is. A konkoly ott nő a tiszta búza között. Mert azáltal, hogy őket a piacról a kertbe, a világból az Isten országába hozta, nem csak új barátokra tettek szert, hanem új ellenségekre is. Jézus beszél arról a tanítványoknak, hogy saját házuk népe lesz ellenségük. Ó hányan szenvednek a házastársuktól a hitük miatt, hányan a munkatársak részéről szenvednek sokszor.

            Lehet, hogy pont a régi barátokból lesznek ellenségek, Isten gyermeke mindig idegen lesz ebben a világban, mert ez a világ mindig ellenségesen fog viselkedni Isten gyermekeivel szemben. A halál az utolsó ellenség. De előtte még számos ellenséggel meg kell kell küzdeni, még sokféle ellenséggel fel kell venni a harcot.

            Ők kell végezzék a gondozás munkáját. A szőlőmunkások kell gondozzák a szőlővesszőket. Ők egymásra vannak utalva, nem lehetnek meg egymás nélkül. A szőlő nem terem anélkül, hogy ne végeznék el rajta a munkát, a munkásnak pedig a szőlőtőre van szüksége. Mi ebben a kertben egymásra vagyunk utalva. A természet is társunk, vigyázzunk rá, gondozzuk azt, de egymásra is vigyázzunk, egymást is gondozzuk.

            Ezek a munkások énekelve dolgoznak Lehet, hogy nem tudunk mindig énekelni, mert a munka közben van keserűség, próba, de ezt leszámítva, ezek a munkások énekelnek. Amikor Pál a 2Kor.11-ben felsorolja a sok megpróbáltatást, ezt egy énekkel fejezi be: ami Urunk Jézus Atyja áldassék mindörökké.

            Milyen más itt a hangulat, mint a világban. A világban káromkodás, zúgolódás, vádaskodás hallatszik, de az Isten szőlőskertjében énekelnek. Hogy állunk az énekléssel? Vagy mi is csak sóhajtozunk, panaszkodunk, mint a világ fiai?

            Ezek a munkások kitartással dolgoznak. Sajnos az Isten országában sem tartunk mind ki. Vannak, akik egy idő után abba hagyják. Démás egy ideig együtt dolgozott Pállal, de utána otthagyta őt és otthagyta a munkát, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Júdás is követte éveken át Jézust, de a döntő pillanatban a Sátánnak adott helyet az életében. Nincs fontosabb ebben a munkában sem, mint a kitartás. „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” mondja Jézus. 

            A Gazda nem volt mindig velük, mert ment újabb és újabb munkások után. Ilyenkor nehéz lehetett, mert a munkások azt gondolhatták, hogy a Gazda elhagyta őket. Pedig ő akkor is velük volt. „Én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Ez volt Jézus utolsó szava a földön a tanítványaihoz. Tartsunk hát ki, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.

            Végül ők nem önmagukért dolgoznak. Ez is a szőlőmunkások munkájának egyik alapvető vonása. Mert az ember természettől fogva, csak magának dolgozik, a maga dicsőségére, a maga meggazdagodására. De itt ebben a kertben nem így van. Itt ők közösen dolgoznak egy közös cél érdekében. Hogy ez a szőlős minél több termést hozzon, minél finomabb legyen majd a bor, amit a szőlőből készítenek. Mert a Krisztus elvégzett váltságmunkája  nyilvanvaló kell legyen ebben a világban és ez a ő szent hivatásuk. Az Úr kezének munkája láthatóvá kell legyen az ő gyermekeinek az életében. Nem a munkások kell ebben naggyá legynek, nem ők kell ebben megdicsőüljenek, ők nem is kell tudják azt, de meg kell lássa ezt a világ, hogy van egy olyan csodálatos szőlőskert, hogy van Isten országa, hogy jó ebben lakni, hogy ez vonzóvá és kívánatossá legyen minden ember számára.

Újkenyér vasárnapja    A jutalom Lectio Mát. 2O. 1-16 Text.Mát.2o,-14

            Ezen az egész áldott bűnbánati héten a szőlőmunkásokról szóló példázat alapján hangzott az igehirdetés. Láttuk, hogy a Gazda kimegy a piacra munkásokat keresni az ő szőlőskertjébe. Neki szüksége van munkásokra, szüksége van ránk. Nagy kegyelem, hogy megszólít és mi engedelmeskedhetünk, hogy az Isten országában munkálkodhatunk. Végig erről volt szó. Sok mindenről beszéltünk, a szőlőskertről, a gazdáról, a piactól a szőlősig megtett útról, magáról a szőlőről és az elvégzett munkáról. Most van a legszebb pillanat, a megjutalmazás a fizetés megadása. Ezt szeretjük a legjobban, a fizetési napot.

            Miután ezek a munkások tétlenül álldogáltak a piacon, a Gazda felfogadta őket, kivitte őket a szőlősbe s miután elvégezték a munkát, eljött a pillanat, amikor a Gazda megadja a bért, amit meg is ígért nekik. Hogy milyen döntő pillanat ez, azt mutatja az a tény is, hogy nem kevesebb, mint kilenc vers foglalkozik ezzel a példázatban, míg az összes többivel csak hét vers.

            Most erre a szakaszra irányítjuk a figyelmünket és három dologról fogunk beszélni.

1.Azok, akiket utoljára fogadott fel. Különös, hogy az ő kifizetésükről csak egy vers szól, miközben azoknak kifizetéséről, akiket elsőnek, kora reggel fogadott fel három vers is szól. Ez azért különös, mert ha valamelyik csoportnak kommentálni valója lett volna, akkor ez kétségtelenül ez az utolsó csoport. Érdekes, hogy ők egy szót se szólnak akkor, amikor megkapják a fizetésüket. Csak ennyit olvasunk, hogy:”eljöttek azok, akiket tizenegy órakor fogadott fel és megkapták a fizetségüket.” Ők egy szót se szóltak. Bezzeg pár órával azelőtt még tudtak beszélni és el tudták mondani, hogy azért állnak a piacon, mert senki sem fogadta fel őket.

            Ők eljutottak a nyomorúságuk meglátásáig, de nem jutottak el a hálaadás kinyílvánitásáig. Ők tudtak panaszkodni, de sohasem tudtak hálát adni. Miért hallgatnak most? Hisz minden okuk megvolt arra, hogy hálát adjanak, hogy hálaadó imára nyíljon meg a szájuk. Miért kellett volna hálát adjanak? Hát először is azért, hogy jóllehet ők dolgoztak a legkevesebbet, mégis ők az elsők a fizetésosztásnál.

            És ők ezt szó nélkül hagyják. A második dolog, ami miatt szólniuk kellett volna, a fizetés nagysága. Ők azt nem tudták volna elképzelni, hisz a Gazda csak annyit ígért nekik, hogy: ”ami jogos, azt megadom nektek”. Az egész napi napszám egy dénár volt. Ők ennek csak egy kis töredékét kellett volna megkapják, hisz csak néhány órát dolgoztak a kertben. Álmodni se merték volna, hogy az egész napszámot meg fogják kapni.

            Többszörösét kapják annak, ami járna nekik, amiért megdolgoztak, amit megérdemelnének. Hát hogy nem törnek ki újjongásba, hogy nem ugranak a Gazda nyakába és könnyek között köszönik meg ezt a meg nem érdemelt fizetséget? Vagy meg kellett volna kérdezzék: nincs itt tévedés, kedves Gazda? Te nem tévesztettél minket össze az első csoporttal? Uram, ez túl sok, ezt mi nem érdemeljük! Nem ők erről egy szót sem szólnak, ők hallgatnak. Szenvtelen arccal vágják zsebre a túlméretezett, meg nem érdemelt fizetést. Nem csodálkozunk, hogy az első csoport fellázad s azt mondják: de Uram, ez nem igazságos, persze hogy nem igazságos, mert ez a kegyelem!

2Az első csoport szívének állapotáról beszéljünk most. Bezzeg az első csoport tagjai megszólalnak és három versen át beszélnek. Először azt olvassuk róluk: azt gondolták, meg hogy zúgolódni kezdtek s végül megint mondanak valamit. Ők egyszer csak kitörnek. Akármennyire is érthető e csoport megnyilvánulása, mégis felfoghatatlan a heveskedésük. Tulajdonképpen semmit se kellett volna mondjanak, hisz amit a Gazda a piacon megígért, azt most ők hiánytalanul megkapják.

            A kommentálás teljesen felesleges. Amilyen természetes, hogy az utolsó kellett volna szóljanak, éppúgy természetes az is, hogy ezek az elsők pedig kellett volna hallgassanak. De ők szólnak és tiltakoznak. Miért? Azért, mert másokra néztek. Mérgesek lesznek mindenek előtt az ő társaikra, akiket a Gazda utoljára fogadott fel. Féltékenyek, irígyek lesznek, mert az utolsók is annyit kapnak, mint ők. Így kezdik:”ezek az utolsők”. Meg se szólítják a Gazdát, hanem mondjak: ezek az utolsók, akik csak pár órát dolgoztak. De nem csak a kollégáikra haragszanak, hanem a Gazdára is. „Egyenlőkké tettél minket velük” Te igazságtalan vagy. Ezek az elsők pont úgy beszélnek, mint a nagyobbik fiú, aki nem tudta elviselni, hogy az apja megjutalmazta tékozló fiát.

            Feltehetjük a kérdést: hogyan volt ez lehetséges? Hogy jutnak odáig, hogy így kitörnek? A válasz egyszerű: a mások csoportra néztek, hogy azok mit kaptak. Az is kérdés persze, hogy miként látták meg, hogy mennyit kaptak azok? Ha a Gazda a kifizetést az első csoportnál kezdi, akkor erre a kellemetlenségre nem kerül sor. De tetszett a Gazdának, hogy a kifizetést az utolsóknál kezdje s ezért fordulhatott az elő, hogy az első csoport tagjai ezt látták és felháborodtak.

            Miért választotta az Úr ezt a sorrendet? A választ erre az elsők adják meg: „egyenlőkké tettél minket velük”. Egyenlőkké lettek tehát a fizetségben, az elhivatásban és a megpróbáltatásban. Ugyanazt a fizetséget kapták, ugyanazt az összeget kapták azzal különbséggel, hogy az elsők próbája, a nap heve, az utolsóké a piacon való álldogálás volt.

            De mit mondunk mi ezekre, akik olvassuk, hallgatjuk ezt a példázatot? Az utolsókról azt mondjuk, hogy ők méltatlanok a bérre, ők nem dolgoztak eleget. De mit mondunk az első csoportról? Nekik vajon joguk van a fizetségre? Az igaz, hogy sokat dolgoztak, egész nap. De milyen szívvel? Azt látjuk, hogy a szívük telve van irígységgel a társaik iránt és keserűséggel a Gazda iránt. Nem tesznek eleget a szeretet parancsának, hisz a szeretet nem irígykedik. 

            Mennyire felfedi ez a példázat a mi szívünk romlottságát. Az utolsók hálátlanok, az elsők sajnáltatják magukat. Mennyire igaz, hogy mi a saját erőnkből soha nem tudnánk megigazulni, sohase tudnánk az Isten országába bejutni. Mi csak ennyire visszük. Mennyire mutatja ez a példázat is, hogy jaj lenne nekünk, ha Isten a mi érdemünk szerint fizetne, ha nem lenne kegyelem. Mennyire igaz, hogy Isten egyenlőkké tesz minket: egyenlően vagyunk bűnösök és elveszettek.

            3.De ezután jön a csoda, hisz miután kitűnt, hogy mi van az első és az utolsó csoport szívében, most a végén meglátjuk, hogy mi van a Gazda, Jézus Krisztus szívében? Az első , amit látunk, hogy a Gazda hallgat. Egyetlen szót sem szól az utolsó csoport hálátlan hallgatására, de nem szól semmit az első csoport vádaskodására sem. A Sofóniás könyvében van egy ilyen szép mondat:  hallgat az ő szeretetében. (Sof.3,17) 

            De végül aztán csak megszólal és válaszol. Ez is csoda, hisz kérdést nem tettek fel neki. Zúgolódtak, vádaskodtak, de semmit sem kérdeztek és mégis kapnak egy választ. Kedvesen szólítja meg a Gazda a zúgolódót: barátom!

            És a Gazda szépen helyre rakja a munkások kificamodott gondolatait. A kificamodás onnan jött, hogy másra néztek. Az pedig sohase jó, mert nekünk mindig az Úrra kell nézni. Szépen visszavezeti őket a piaci találkozáshoz: avagy nem egy dénárban egyeztünk meg? Hogy felejtettétek ezt el, hogy nem emlékeztek erre?

            Aztán tovább megy és azt kérdezi: hát nem  szabad a magaméval azt tennem, amit akarok, hát én tőletek függök, a ti gonosz szívetektől? Utána rögtön jön a harmadik kérdés: a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? A te szemedet az irígység elhomályosította s te így már nem látsz helyesen.

            De a Gazda határozottan kijelenti, hogy ő nem igazságtalan. Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, mondja Ésaiás próféta. Nem neki kell igazodnia a mi gondolatainkhoz, hanem nekünk kell iagzodni az ő gondolataihoz és azokat kell elfogadni. Persze, mi Istent ahogy én mondani szoktam, a mi kis buksinkkal sohasem tudjuk megérteni, nem is érteni kell Istent, hanem szeretni teljes szívünkből, teljes lelkünkből. Az ő joga, az ő igazsága az, hogy ő az utolsónak is annyit akar adni, mint az elsőnek, de mi ezt nem akarjuk elfogadni. Mi mindig egyenlőtlenséget akarunk, mi mindig azon vitatkozunk, hogy ki az első, hogy ki a nagyobb?

            De az Úr mást akar. Ő a kegyelmével egyenlőséget akar. Mert mi egyenlőképpen bűnösök vagyunk és rá vagyunk utalva a kegyelemre és az egyenlő kegyelmet fogadhatjuk el. Most ezt tehetjük itt az Úr asztalánál is. Aki úgy jön, hogy én jobb vagyok, mint a másik, az inkább maradjon a helyén.

            A Gazda utolsó szava: vedd ami a tiéd és menj el. Azt várnánk, hogy ezek után mindkét csoporttól visszaveszi a pénzt, mert az utolsók hálátlanok, az elsők meg irígyek. Nem, mi vehetjük a kegyelmet és elmehetünk vele, s csak arra kell vigyázzunk, hogy ne tegyük azt hiábavalóvá az életünkben. 

(Ezen igehirdetési sorozatot J.J.Poort De arbeiders in de wijngaard című könyvének felhasználásával írtam, elmondtam a Marosvásárhyly-Alsóvárosi gyülekezetben 2O19 augusztus havában)                                                  Lőrincz Istvám