2018. március 1., csütörtök

Igehirdetési sorozat pünkösd nagyhetére

Igehirdetési sorozat Pünkösd nagyhetére
Cím: Milyen Lelket vettünk?

1Nap A változás Lelke Text.Luk.4,18

             Isten kegyelméből egy igehirdetési sorozatot fogunk tartani melynek a címe: milyen Lelket vettünk? A mai estén a változás Lelkéről fogunk beszélni, arról, hogy Isten Lelke formálja és átformálja, változtatja és átváltoztatja az embert.
            Az első pünkösd napján Jézus tanítványi néhány más hívő testvérrel együtt össze voltak gyűlve egy Jeruzsálemi házban. Kinn a nép ünnepelt, ünnepelte az aratás ünnepét. S ekkor egyszer csak hirtelen sebesen zúgó szélnek zendülése hallatszott, ami betöltötte az egész házat és a Szentlélek kettős tüzes nyelvek formájában     leszállott a tanítványokra és a többi összegyűlt emberre s elkezdtek nyelveken szólani. Ezek az emberek hihetetlen nagy változáson mentek át. Azt mondhatjuk, hogy ők most tértek meg teljesen és igazán Istenhez. Eddig is szerették Jézust, hisz már három éve követték őt, vele jártak. Látták csodáit, majd látták szenvedését, tanúi voltak feltámadásának. Tudták, hogy elment tőlük a dicsőségbe és ők ott imádhatják őt. De voltak kételyeik, ami miatt az Úr Jézus meg is fedette őket. Valahogy a hitük mégis gyenge volt, a szeretetük se volt teljes, s az életükben pedig nem volt erő. S ami a legnagyobb nyomorúságuk volt, hogy a hitüket maguknak tartották meg a négy fal között.
            De a Szentlélek kitöltetése mindent felborított, ímé minden újjá lett, ahogy arról később Pál bizonyságot tett. Ezek a félénk emberek, akiknek olyan gyenge volt a hitük, egyszerre felismerhetetlenek lettek. Kinyitják a ház ajtaját,és ablakait, valósággal rohannak ki az utcára, hogy elmondják a tömegnek bátran és meggyőződéssel, hogy Jézus Krisztus a megfeszített és feltámadott Úrhogy Isten megváltotta és meg akarja változtatni ezt a világot.
            Nyilvánvaló, hogy Isten ereje áradt az apostolokba, hogy egy új közösség jött létre közöttük és Jézus között anélkül, hogy nekik bármi szerepük is lett volna ebben a változásban. Egyszerre megértik Jézus szavát és mindannak a jelentését és jelentőségét, amit tett, ők már nem azok az emberek, akik voltak, már Jézus és az ő ereje él bennük és azonnal be is állnak a szolgálatba. Ilyesmi most történt először a világban és ezért pünkösd egy óriási fordulat az egész emberiség történetében. Az ősrégi próféciák beteljesednek, elkezdődik az utolsó idő, amiben az Isten új népe, amit mi egyháznak nevezünk, elkezdi csodálatos munkáját.
            Ez a nagy esemény, ami ott és akkor 2000 évvel ezelőtt Jeruzsálemben történt ma is megismétlődhetik, s ami a tanítványokkal megtörtént, az velünk is megtörténik. Hisz mi már nem mondhatjuk azt, amit az efézusi keresztyének mondtak: azt sem tudjuk, hogy van-e Szentlélek? Mi valljuk: hiszek Szentlélekben. Mégis nagyon sok keresztyén nincs tisztában azzal, hogy ki is a Szentlélek és mit is végez el az életünkben. A Szentháromság személyei közül ő a legismeretlenebb az emberek számára. Ennek van egy komoly oka. Ez paradox, ellentmondásos módon azért van, mert ő van hozzánk a legközelebb, benne van életünkben és a történelemben és mégsem látjuk világosan a személyét és a munkáját. Olyan, mint a levegő, ami körül vesz, amit belélegzünk.
            A pünkösdi történetben azt látjuk, hogy maguk a tanítványok is el vannak csodálkozva mindazon dolgok felett, amik velük történtek. Pedig a Szentlélek munkája nem most kezdődött az életükben. Ott volt már az elhívásukkor, amikor az Úr kiküldte őket, hogy prédikálják az evangéliumot, ott volt akkor, amikor visszatértek, azzal a nagy hírrel, hogy még a gonosz lelkek is engedtek nekik. De Isten Lelke már a teremtés hajnalán ott lebegett a vizek felett. A próféták ezen Lélek által szóltak és erről a Lélekről prófétál Ezékiel, hogy az meg fogja eleveníteni a csontokat, vagyis Izraelt. Adok nektek új szívet és új lelket, hangzott az ígéret. Ez az ígéret óriási erőt adott a babiloni fogságban sínylődő népnek.
            S mégis csak Jézus merte először kimondani, hogy Isten Lelke van benne, ott Názáretben, amikor az ésaiási próféciáját magára vonatkoztatta. Bár Isten Lelke működött a királyokban, prófétákban, s más Isten által kiválasztott emberekben, de Isten Lelkének teljességével csak Krisztus rendelkezett. Őrá szállt le a Lélek galamb formájában a keresztelésekor ott a Jordán partján. Az evangéliumok úgy tesznek bizonyságot Jézusról, mint akiben Isten Lelke van. Ő mindent a Szentlélek által cselekedett.
            De most a Lélek kitöltetik a tanítványokra és kitöltetik minden emberre. Ez a Lélek teljességgel érettünk van. Ez a Lélek végzi el, hogy az ember megtalálja helyét és célját ebben a világban, ez kapcsol be minket Isten családjába. A Szentlélek végzi el azt a csodát, hogy bűnösökből szentek lesznek, hogy hasonlatok leszünk Krisztus ábrázatához. Mai nyelven úgy fogalmazhatnánk, hogy Isten pünkösd napján a Szentlélek kitöltetésével egy nagy projektbe kezdett és az nem más, mint hogy Isten országa valósággá válik közöttünk.A Szentlélek kiűzi a gonoszság sok formáját: a gőgöt, gyűlöletet, szeretetlenséget. De a Szentlélek elkezdi emberi életeket helyreállító munkáját, ami azt jelenti, hogy nincs olyan elrontott élet, amit rendbe nem lehetne hozni, nincs olyan megkötözöttség, amit a Lélek fel ne tudna oldani, a rossznak nincs olyan ereje, amit le ne tudna győzni.
            A Szentlélek teszi Krisztus váltságát hathatóssá bennünk. A Lélek úgymond Krisztust helyettesíti az ő mennybemenetele után, s így Jézus már nem egy régi, történelmi személy lesz számunkra, hanem egy élő személy, aki a jelenben velünk van, munkálkodik az életünkben. Szentlélek teszi Jézust jelenvalóvá, bennünk lakozóvá, bizonyítja meg, hogy ő nem egy illuzió. Egy híres egyházatya így fogalmazott: a Szentlélek az Atya és a fiú keze ebben a világban. A Szentlélek azt jelenti, hogy Jézus története nem befejezett., sőt most kezdődött el igazán pünkösd napján. Nem kell sajnálnunk, hogy nem a Jézus idejében éltünk, mert a Szentlélek ideje pont olyan csodálatos idő.
            Végül lehet, hogy azt kérdezi valaki: hol vannak ma a Szentlélek csodái, hol vannak megváltozott emberek? Hát mindenütt. Mert a Lélek ott van mindenütt, ahol az emberek hitre jutnak, ahol megtérnek bűneikből, meggyógyulnak betegségeikből, megszabadulnak megkötözöttségeikből. Kérjük, imádkozzunk azért, hogy ezek ma is történjenek, ma is legyenek. Ne nyugodjunk bele abba, hogy nem történik semmi, lelkileg minden olyan sívár és mozdulatlan.
            Jézus egyszer azt mondta: a szél, a Lélek fúj, ahová akar. Imádkozzunk, hogy fújjon belénk, a mi életünkbe, családunkba, gyülekezetünkbe. Bárcsak megtapasztalnánk mi is Isten Lelkének átalakító, átformáló munkáját.



2 Nap. Az igazság Lelke Text. Ján.14,16-17

            A tegnap, igehirdetési sorozatunk első alkalmán az átalakító, átformáló Lélekről hallottunk, ma este pedig az igazság Lelkéről fogunk hallani.
            Bevezető gondolatként hadd mondjuk el hogy a természeti, a hitetlen ember állandó konfliktusban van Istennel. Most nincs idő arra, hogy ezt részletezzük, mert ez nagyon sokszínű és szerteágazó, a Szentírás nagyon sokat beszél erről. Úgy tűnik, hogy a hitetlen embert nem csak Isten parancsolatai, figyelmeztetései, intései, de még az ígéretei is zavarják, idegesítik és ellenállást váltanak ki az emberből. Malakiás próféta így ír erről: „elfárasztottátok az Urat beszédeitekkel és azt mondjátok: mivel fárasztottatok el? Azzal, hogy azt mondtátok: minden gonosztevő jó az Úr szemeiben és gyönyörködik ő azokban. Azt is mondták: hiábavaló az Úr szolgálata és mi haszna, ha megtartjuk az ő törvényeit és alázatosan járunk a Seregek Ura előtt? Sőt, inkább boldogoknak mondjuk a kevélyeket.” Ezekben az igékben látjuk a természeti ember szavát, az ember vádaskodást Istennel szemben, ami az ő szeretetét, igazságát, erejét illeti. Látjuk azt a döbbenetes dolgot, hogy az ember Istent teszi felelőssé minden rossz dologért, ami a világban történik. Mi magunkat ártatlannak tartjuk és minden felelősséget Istenre hárítunk. Az igazság, hogy minden bűneset után született ember perben van Istennel, akár beismeri, akár nem.
            Ez a per akkor volt a leghevesebb a világban, amikor Jézus ellen irányult Milyen döbbenetes az, hogy azok, akik halálra ítélték Jézust, nyugodt lelkiismerettel mennek ünnepelni, hálát adnak azért, hogy Isten épp őket rendelte arra, hogy a világot megszabadítsák az istenkáromlótól, akit ők Jézusban láttak meg. Ne ítéljük hamar el ezeket az embereket, mert ezek az emberek mi vagyunk.
            Ezek az emberek arra következtetésre jutottak, hogy Jézus egy közönséges csaló, akitől Isten is elfordult. Szerintük ezért kellett neki a legszörnyűségesebb halállal meghalnia, amivel abban az időben csak a világból kiátkozott emberek haltak meg.
            Persze ezek az emberek akkor nem tudták, hogy ő a mi bűneink átkát és bűntetését vette magára. Ők nem is sejtették, honnan sejthették volna hogy Jézus azért fogadta el ezt a pert és a bűntetést, hogy a mi megváltásunkat véghez vigye. Amit Jézus bírái értettek, az csupán annyi volt, hogy ő nem tiltakozott a per ellen, hogy ő ezt minden további nélkül elfogadta, s így azt hitték, hogy ezt a pert ők nyerték meg.
            De vajon megnyerték-e? Persze, hogy nem! Mert harmadnap, húsvét hajnalán Isten felújította a pert, azt a doszárt vette elő, amit ők már levéltárba akartak helyezni. Isten megnyitotta a doszárt, úgy hogy megnyitotta a Jézus sírját. Isten megsemmisítette az emberek határozatát, s ezzel szembeállította Jézus feltámadását. Így mindenki előtt világossá kellett legyen, hogy Istennek, Jézusnak volt igaza, hogy ő az Isten Fia, aki eljött erre a földre, hogy bizonyságot tegyen az igazságról.
            A Szentlélek, mint az igazság Lelke, most mindezt be akarja írni a szívünkbe. Az igazság Lelke elmondja, hogy Jézus nem tévedett, sokkal inkább az ember hibázott, vétkezett, amikor fellázadt Isten ellen. A Lélek, mint igazság Lelke így szól hozzánk: lássátok meg végre, hogy kik is vagytok ti valójában. Ne csapjátok be magatokat. Lássátok meg, hogy mit tettetek Isten Fiával, amikor kezetekbe került. Elítéltétek és megöltétek őt. A Jézus keresztje, halála megmutatja a mi igazi arcunkat, hogy kik is vagyunk valójában  és hogy mire vagyunk képesek.
            De az igazság Lelke azt is elmondja, hogy nekünk szükségünk van erre a Megváltóra, aki megszabadít minket ettől az ős-gyűlölettől, ami mélyen ott van a szívünkben Isten ellen, az ellen az Isten ellen, aki minket szeret és mindent megtett értünk. Az igazság Lelke rámutat Jézusra és azt mondja nekünk: íme, itt az a Megváltó, akire szükségetek van, akivel Isten megajándékozott titeket. Ő azzá tesz titeket, aki a saját erőtökből soha nem lettetek volna, igazakká. Krisztus által bemehettek oda, ahova a saját erőtökből soha be nem mehetettetek volna, az Isten országába. Akik hisznek Krisztusban, a mennyek országának polgárai lesznek. Az igazság Lelke kijelenti, hogy Krisztus győzött minden gonoszság felett. De az igazság Lelke ugyanakkor az övéit harcba szólítja minden bűn és gonoszság ellen. Aki hisznek Jézus Krisztusban, azoknak az élete 180 fokos fordulatot vett, hisz ők Isten ellen harcolókból Istenért harcolókká lesznek. Azok, akik hisznek, most Isten oldalán ellentámadásba lendülnek, teljes erejükkel hirdetik, hogy az igazság nem az ember oldalán, hanem az Isten oldalán van. Az igazság Lelke meggyőz minket az igazság felől és az igazság elszánt harcosaivá tesz minket.
            Pünkösd óta látjuk Isten Lelkének munkálkodását és annk hatását. A pünkösd napján az igazság Lelke először meghódítja a tanítványokat, kiűz belőlük minden félelmet és kételkedést. Erőt ad nekik, hogy erről bizonyságot tegyenek másoknak. Olyan erővel szól általuk, hogy azon a napon 3000 adja meg magát, lesz Isten ellenségéből Isten barátjává. Az igazság Lelke küldi a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. S csodálatos dolgok történnek. A damaszkuszi úton az egyik legádázabb ellenség meghódol Jézus előtt, úgy hogy egész élete gyökeresen megváltozik.
            És az igazság Lelke, amit akkor elkezdett, azt folytatja mind a mai napig. Hirdeti ma is az ítéletet, hogy nyomában hirdethesse a kegyelmet. Hirdeti minden embernek: te kárhozatra méltó bűnös vagy, de Isten megkegyelmezett neked. Az igazság Lelke rendbe rakja az életünket. Már nem gyűlöljük Istent, nem pereskedünk vele, hanem szeretjük őt és szeretjük felebarátainkat is.
            Erra talán valaki azt mondhatja: de az ember egy értelmes lény és önmagától is el tud jutni minderre. Ez sajnos nem igaz. Magától az ember legfeljebb csak addig jut el, hogy kell lennie egy Istennek, aki teremtette és igazgatja ezt a világot. De sohasem ismeri meg a személyes Istent, a Jézus Krisztus Atyját. Ezért igaz hitre nem vezethet minket csak az igazság Lelke. Valamilyen hitre el tudunk jutni önmagunktól is, de igaz hitre csak az igazság Lelke tud minket elvezetni.Az ember önmagától is meg tudja ismerni Jézus történetét, az evangéliumot is elolvashatja, de ez csak történelem lesz számára. Eljuthatunk oda, hogy Jézus egy tökéletes ember volt, a legtökéletesebb, aki ezen a földön élt. De utána fájdalmasan megállapítja: én azt a  Jézust nem tudom követni.
            De az igazság Lelke összekapcsol Jézussal, s elkezd munkálkodni bennünk. Az igazság Lelke Jézust beemeli a történelemből, a Biblia lapjairól a mi életünkbe. Ez nem jelenti azt, hogy minden titoknak a birtokába jutunk és a bűnnek már lehetősége sincs az életünkben. Amíg e testben járunk hitünk nem lesz tökéletes, s az életünk se lesz az. Mi nem birtokoljuk Isten Lelkének teljességét és Isten teljes gazdagságát.
            De az igazság Lelke egy szent harcba helyez minket és ez a harc már nem reménytelen. Az iagszság Lelke bíztosit minket afelől, hogy mi már ott vagyunk az Atya kezében és onnan minket már semmi ki nem szakíthat.
            Az igazság Lelke belehelyez minket egy szent közösségbe, a szentek közösségébe, azoknak a közösségébe, akik Isten Lelkét kapták, mi együtt harcolunk már a szent ügyért, hogy egyre jobban megismerjük Isten titkait, és egyre jobban részesüljünk Isten gazdagságában. Az igazság Lelke mindig az igéhez vezet, mert abban megkapjuk minden kérdésünkra a választ, minden problémánkra a megoldást. Könyörögjünk hát az igazság Lelkéért.

3 Nap a Szentség Lelke Text.Róm.1,4

         Előljáróban hadd mondjam el, hogy a szentség szóval, fogalommal bajban vagyunk, valljuk meg ezt őszintén. Ha az emberek ezt a szót hallják, vagy unottan legyintenek, vagy pedig, ami még rosszabb, csúfolkodnak vele. Mert a hitetlen ember számára nem lehet érthetetlenebbet, különösebbet, megbotránkoztatóbbat mondani, mint hogy valaki szent ember.
            Pedig a keresztyének az Apostoli Hitvallásban is vallják, hogy : hiszek Szentlélekben, a keresztyén anyaszentegyházban , sőt még a szentek közösségében is. Hisszük, hogy ezen a földön tényleg él egy szent sereg, egy szent közösség, akinek Feje Krisztus. De ilyenkor jönnek az emberek és sorolják az egyház, a szent emberek bűneit, és sajnos sokszor ebben igazuk is van.
            Épp ezért nagyon fontos megvizsgálni, hogy mit  is jelent a szentség Lelke, hogy lássuk a félreértéseket, félremagyarázásokat ebben a kérdésben. Nos, mi ebben a dologban is Istenhez és az ő igéjéhez kell fordulnunk. Amikor a Biblia a szentségről beszél, akkor nem akarja elrejteni a valóságot, nem akarja szépíteni azt. Nem akar egy földi paradicsomot felvázolni, sem egy tökéletes egyházat. Ezért, amikor a Szentírás a szentségről beszél, akkor mindenekelőtt Isten szentségére gondol, és nem a keresztyének, az egyház szentségére. A Szentírás határozottan állítja, hogy egyedül Isten szent. Annyira szent, hogy még az angyalok is el kell takarják arcukat, ahogy azt Ésaiás elhívásának történetében látjuk. Isten annyira szent, hogy bűnös ember őt nem láthatja meg élvén.  Innen kell tehát elindulnunk, hogy egyedül Isten szent, tökéletes. Az ő szentsége mellett, magunkat ahhoz hasonlítva csak felkiálthatunk Ésaiással együtt: jaj nékem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom, mert az Urat, a Seregek Urát láttam. Vagy pedig úgy vagyunk, mint Mózes a csipkebokornál, akinek azt mondja az Úr, hogy húzza le saruját, mert a hely, ahol áll, szent hely.
            De a bűnös embernek van a szent Istennel való találkozása és ez a kereszt. Ott a Golgotán Jézus a szent Isten bűn elleni bűntetését hordozta el. Mert Isten akármennyire is szent, de nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Isten nem a halált akarja, hanem az életet. De Isten még többet akar és ez nem más, mint hogy azt akarja, hogy a bűnös ember részesüljön az ő szentségében. Mert bár a Szentírás azt tanítja, hogy egyedül szent, de mégsem mondja azt, hogy a szentség egy olyan hegycsúcs, amit senki emberfia nem tud meghódítani, nem egy olyan bástya, ahova a szent Isten elbarikádozta magát, hogy oda senki be ne juthasson. Isten adott nekünk két élő utat, akiken keresztül mi is el tudunk jutni Isten szentségéhez és ez a Szentháromság két személye: a Fiú és a Szentlélek.
            Ez a szentség olyan, mint egy folyó, ami el akarja árasztani ezt a világot, de olyan is, mint egy ütközet, aminek soha nem lesz vége. Az egyház történetéből szüntelen halljuk ennek a csatának a zaját, látjuk ennek ádáz küzdelmeit. Gondoljunk csak a reformátorok küzdelmére, amit ők folytattak. Hogy küzdött például Kálvin, hogy Genf városának lakói szent életet éljenek. Ő hitt abban, hogy a megszentelődés nem egy álmodott ideál, egy délibáb, hanem valóság lehet a gyülekezet tagjainak mindennapi életében.
            És a nagyszerű az, hogy ebben a csatában mi is együtt harcolhatunk Istennel a megszentelődés megvalósulásáért. Mert ott Betlehemben, Karácsony éjszakájában a szentség egy személyben, egy kisgyermekben megszületett, s később még a démonok is meg kellett vallják: ő az Istennek ama Szentje. Jézus Krisztusban a szentség teste öltött, két lábon járó valóság lett, bejön házainkba, leül asztalainkhoz, belép házasságunkba, eljön a munkahelyre, sőt a szórakozásainkban is ott van. A szentség ezt a földet lakóhelyéül választotta, letelepedett közénk erre a földre, ahogy egy híres igehírdető fogalmaz. Krisztus az ő szentségét nekünk adja ajándékul, mint az ő szenvedésének, halálának és feltámadásának drága gyümölcsét. Ő odaszentelte magát értünk, hogy mi is megszenteltekké legyünk őbenne. És pünkösd óta a szentség Lelke itt van, bennünk lakozhat és mi ezt szép nevet viselhetjük: szentek.
            Lássuk hát, hogy miként áll a helyzet a mi szentségünkkel és az egyház szentségével? Még egyszer hangsúlyozom, hogy a szentség nem a mi teljesítményünk, nem a mi érdemünk. Nem úgy valósul meg, hogy kitűzünk magunk elé egy szép ideált és azt kegyetlenül kemény munkával megvalósítjuk. Erre is igaz, amit Jézus mond: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha Jézus nem adta volna oda magát értünk, ha nem küldte volna el Szentlelkét, és nem töltött volna be minket azzal, akkor a szentség, illetve a mgszentelődés teljes lehetetlenség lenne számunkra. A szentség egyszerűen azt jelenti, hogy Isten munkája meglátszik az ember életében.
            A szentség onnan származik, hogy miként egyik nagy egyházatya mondja: Isten szeretete megsebzi a szívünket és mi nem tudjuk elhordozni lángjait, égünk benne. A szentség egyszerűen az, hogy a Szentlélek összekapcsol minket a szent Istennel és Isten lesz tulajdonképpen szent bennünk. Már a keresztséggel beoltott minket Krisztusba, a szentek közösségébe. A szentség Lelke lélekben eggyé tesz minket Krisztussal és ez nem misztika. Konkrétan ez azt jelenti, hogy egyre inkább meghalunk a bűnnek és egyre inkább élünk az Istennek. A szentség azt jelenti, hogy már nem vagyunk a bűn hatalma alatt, a bűn már nem uralkodhatik bennünk. Mi már Krisztus hatalma alatt élünk, ő a mi Urunk. Mi már nem a magunkéi vagyunk, hanem az Úréi. Tudjuk azt, hogy a héber nyelvben a szent szó eredetileg vágást, levágást jelent. S gyakorlatban azt jelenti, hogy levágattunk a Sátánról, és oda kapcsoltattunk Istenhez, a mi Teremtőnkhöz, belehelyeztettünk Krisztusba, fogalmaz Pál. A szentség úgy vesz körül, mint a levegő, mint egy klíma. A szentség Lelke véghez visz az életünkben egy csodát, amit a Biblia újjászületésnek nevez. És ez valóság lesz bennünk, még akkor is, ha a régi életünk, énünk is bennünk marad. De már ott van az új ember is, az úgynevezett belső ember. Azért nevezi ezt a Szentírás belső embernek, mert nem mindig látszik, de mégis mélyen ott van. Ez a bennünk levő két ember a régi és az új egy szüntelen harcban van egymással, ez a harc egy életen át tart, ez egy életprogram a hívő ember számára. Erről mondja Pál, hogy zt a harcot félelemmel és rettegéssel kell megvívni a teljes váltság napjáig.
            És ennek erdménye is lesz, a szentség jelei tt lesznek az életünkben, a magatartásunkban, a mindennapjainkban. Mi Isten szemében már szentek vagyunk, de az emberek előtt is azzá kell váljunk. Ennek fontos része az önmegtagaás, amikor is nemet mondunk a bűnre, nemet mondunk az ó-emberünkre. Mi azt kell mondjuk az ó-emberünkre, amit Péter a főpap udvarában Jézusra mondott: nem ismerem ezt az embert, semmi közöm sincs hozzá.
            Aki hitben él, annak az életében a harc kimenetele nem kétséges, hisz a szentség Lelke bennünk lakozik és munkálkodik bennünk. Meghódította testünket lelkünket és vigyáz reánk. Ezért az életünbne nincs egyetlen olyan terület sem, ahol a szentség Lelke ne tudna megmutatkozni, gyümölcsöt teremni. Ott van, ha családban élünk, de akkor is ha egyedül vagyunk, ha egyészségesek vagyunk, de a betegségünkben is jelen van, ott van emberi kapcsolatainkban, hivatásunkban, munkánkban, kikapcsolódásunkban, anyagi ügyeinkben. Nem marad egy ideál, hanem mindennapi valóság lesz az életünkben.
            Végül még annyit: a szentségben való élet nem unalmas, hanem izgalmas, mindig újabb és újabb „kalandok” várnak benne, értsük jól ezt a szót. Szívemből kívánom nektek és magamnak is, hogy tapasztaljuk meg és éljünk ebben.

4 Nap A szeretet Lelke Text. 2Tim.1,7

       Azt még a hitetlenek se tagadják, hogy Jézus Krisztus egy óriási dolgot hozott el ebbe a világba, és ez nem más, mint a szeretet. Tudjuk, hogy az első században, amikor sorra jelentek meg a keresztyén közösségek, a pogányok ámulva és csodálkozva kiáltottak fel, látva a keresztyének életét: „íme, mennyire szeretik egymást”. Persze azt is jól tudjuk, hogy egyetlen szó körül sincs annyi félreértés, mint a szeretet szó körül. Vigyáznunk kell, hogy ebben ne csak olcsó romantikát, negédességet lássunk. Tudjuk, hogy az első század gyülekezeteiben is voltak gondok, bajok, nehézségek, de mégis megrázó valóság volt benne a szeretet. Ismerünk olyan megrázó történeteket, hogy a keresztyén-üldözések idején a kivégzett vértanúk olyan szeretettel viszonyultak kivégzőik felé, hogy azok köztül nagyon sokan megtértek, keresztyének lettek, persze ez után őket is kivégezték. Ha legközelebb ortodox templomban járunk nézzünk szét az ikonok között és meglepetéssel fogjuk látni, hogy milyen sok római katonát látunk megfestve, ezek mind olyanok voltak, akik a kivégzéseket végezték, de a vértanúk szeretetét és hitét látva ők is keresztyénné lettek s később mártírokká. Ezt én se tudtam, de a marosvásárhelyi ortodox börtönlelkész kolléga mesélte el nekem, mikor erre rákérdeztem. Gondoljunk picit bele abba, hogy milyen világ volt az, amibe Krisztus megérkezett. Amikor a gladiátorok az arénákban életre-halálra harcoltak, amikor a császár azt kívánta, hogy a legyőzött gladiátort előtte szúrják le, mert a halálfélelmében gyönyörködött, amikor a keresztyéneket úgy végezték ki, hogy megnyúzták őket, majd besózták testüket, a legelképzelhetetlenebb és legborzalmasabb kínzásoknak vetették alá őket, amelyikben Heródes hidegvérrel le tud gyilkoltatni többszáz gyermeket Betlehemben és környékén, hadd ne soroljam tovább.
            Látnunk kell, hogy a szeretet is, éppúgy, mint a szentség Isten tulajdonsága, az Isten szeretet, ez a Szentírás leghatalmasabb mondata. Isten mondta ki ezt sokszor a nép felé: „örökkévaló szeretettel szerettelek titeket”. Persze, ezt a szót:”szeretlek, sok ember kimondta már, főleg fiatal szerelmesek, de azt is látjuk, hogy ez nagyon sok esetben semmit se jelent és nagyon tiszavirág életű. Áldott emlékezetű professzorunk biztatott minket teológus korunkban, hogy menjünk el a törvényszékre egy-egy válóperre és döbbenten lássuk meg, hogy akik néhány hónappal azelőtt még szenvedélyesen szerették egymást, most milyen szenvedélyesen gyűlölik egymást s már egy jó szót se tudnak szólni egymáshoz vagy egymásról.
            Ezt a szót:”szeretlek” csak egyetlen valaki tudja kimondani, úgy hogy nem kell félnie attól, hogy hazugságon fogják, és ez maga Isten. Nem véletlen az sem, hogy amikor Isten a szeretetről beszél, nagyon sokszor emberi képekkel ábrázolja azt ki, példáúl a házasság képével, gondolhatunk itt Hóseás könyvére, de Pálra is, aki amikor Krisztusnak egyháza iránti szeretetéről beszél, azt a vőlegény és menyasszony szeretetéhez hasonlítja   
           
            Isten szeretete ott áll minden mögött, a teremtés mögött is, hisz az a Lélek, ami a vizek felett lebegett, a szeretet Lelke volt. Pál apostol úgy beszél Jézusról, mint aki által és akire nézve teremtetett minden, szeretetből. Mert Isten nem tudta elviselni a magányt, nem akart önmagában maradni, ki akarja jelenteni magát, közölni akarja magát. Isten azért teremtette az embert, hogy szeretet-kapcsolatban legyen vele. De ezt az ember önmagától sohasem tudja meglátni és belátni. Ha a szeretet Lelke nem jön belénk, akkor sohasem értjük meg az Isten szeretetét, nem értjük meg életünket, hivatásunkat, sorsunkat, hivatásunkat. A szeretet Lelke nélkül esetleg halvány sejtésünk lesz Isten szeretéről, de nem látjuk azt teljes nagyságában és dicsőségében.
            Miért van ez így? Azért, mert a bűnesetben az ember elutasította az Isten szeretetét. Az embernek ezen magatartása a tékozló fiú történetében van a legszemléletesebben leírva. Az ember a maga ura akar lenni, senki mástól nem akar függeni. Add ki, ami nekem jár, s aztán elhagylak, mondja az Isten az embernek. S az ember veszi, amit Istentől kapott s elmegy vele messzire, és ott el is tékozolja ezeket. De az Isten szeretete nem mondott le az emberről még akkor se, ha jogosan haragudott az emberre. Isten szeretete küzd az emberért. Mindaz, amit az Ószövetségben olvasunk, Izrael népének egész története, mind az Isten harca azért, hogy népét viasszatérésre bírja, hogy ez a nép megértse és viszonozza Isten szeretetét.
            De Isten szeretetének legnyilvánvalóbb jele és bizonyítéke, hogy elküldte Fiát azért mert nagyon szeretett minket. Odaadta Fiát értünk, akik pedig ellenségei voltunk, szembefordultunk vele. A szeretet Lelke egy erős Lélek, és ez azt jelenti, hogy itt nem egy olcsó szeretetről van szó. Isten nem azért bocsát meg, mert ez a dolga, nem azért bocsát meg, mert ő úgymond a „jó Isten”, aki elnéző mosollyal nyugtázza gyermekei csínytevéseit, hanem egyes-egyedül Krisztusért, a benne megjelent szeretete által.
            Ez a szeretet, ha kell, tud kemény is lenni, gondolhatunk itt a templom megtisztítására. Bár a szeretet Lelke szigorú, úgy is mondhatnám igényes Lélek, mégsem vár lehetetlent tőlünk. Jézus életében azt látjuk, hogy ő leereszkedik a legelesettebb élethez is, hogy azt magához emelje. A szeretet Lelkéről is elmondhatjuk, amit már az előzőekben is elmondottunk, hogy átformálja az embert, és így az ember újra az lehet, akivé Isten eredetileg teremtette, az ő szeretetét elfogadó, abban élő és azt másoknak is átadó ember. És Jézus mindig ott van, ahol az embereknek a szeretetre leginkább szükségük van. A Jézus szeretetében, a szeretet Lelkében az a csodálatos, hogy mindenkire kiterjed, azokra is, akik félreértették, kigúnyolták, sőt megölték őt.
            A szeretetet nem lehet megsemmisíteni, mert az örök. De nem lehet a szeretet Lelkét sem eltörölni, mert az már kitöltetettt, s végérvényesen itt van ebben a világban. Az emberiség megpróbálta a testté lett szeretetet ott a Golgota hegyén megsemmisíteni, de nem lehetett, mert feltámadott és már soha többé meg nem hal. Krisztus a kereszten áttörte a gyűlöletnek azt a falát, amit mi soha nem tudtunk volna áttörni. S feltámadása után a szeretet Lelke feltartózhatatlanul elindult világhódító útjára és már senki se tudja megállítani. Nem tudta megállítani se Néró, se Hitler, se Sztálin, sem a kommunizmus, sem a liberalizmus, sem a nihilizmus, és semmi más sem. A szeretet Lelke megmutatja, hogy a gyűlöletnek nincs jövője, csak a szeretetnek.
            Akik hisznek Jézusban, azoknak az életét most már a szeretet Lelke mozgatja. Mi egy pillanatra se kételkedjünk abban, hogy vajon vettük-e a szeretet Lelkét, ha hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, hanem kérjük azt, hogy egyre hatalmasabban töltse ki ránk. Persze a szeretettel se lesz mindig minden rendben. Lesznek olyan pillanatok, helyzetek, amikor sajnos más léleknek adunk helyet az életünkben, a gyűlölet, a tisztátalanság, a közömbösség lelkének. De ilyenkor kiáltsunk Dáviddal: „Szentlelkedet ne vedd el tőlem”.
            A szeretet Lelkéről is el lehet mondani, hogy az embereket egy közösséggé formálja, az egyház közösségévé, a szentek közösségévé. Ők érzik, hogy a szeretet Lelke összekapcsolja őket még akkor is ha más a felekezetük, nyelvük, kultúrájuk, nyelvük vagy a bőrük színe. Ők érzik, hogy minden különbözőségen túl a szeretet Lelke összekapcsolja őket. De a szeretet Lelke nyilván nem csak az egyház tagjai felé kell megnyilvánuljon, hanem minden ember, a hitetlenek felé is. Mert a szeretet Lelke mindenkire ki akar áradni, mindenkit el akr érni, azt is, aki most még ellensége Istennek, és így lehet hogy nekünk is ellenségünk.
            A szeretet Lelke egy olyan kincs, amit azért kaptunk, hogy osztogassunk minden embernek. Ahogy a szentségről is elmondtuk, hogy nincs egyetlen olyan helyzete sem az életünkenk, amiben nem tudna megmutatkozni, azt pont így el lehet mondani a szeretet Lelkéről is. A szeretet Lelke érzékennyé tesz mások fájdalma iránt, mások szüksége iránt, a szeretet Lelke segít megbocsátani. De a szeretet Lelke találékonnyá is tesz és ahogy azt Kierkegaard mondta: mindig megmutatja, hogy mit kell tenni, hol és miben kell segíteni.. Most is azzal fejezem be, hogy imádkozzunk a szeretet Lelkéért is, hogy az töltsön be minket és vezérelje életünket.
5 Nap Az élet Lelke Text. Róm.8,2

            Az emberek, s itt a hitetlen emberekre gondolok, azzal vádolják a keresztyéneket, hogy ők élet-ellenesek. Mert amióta Krisztus eljött ebbe a világba, megszűnt az, hogy minden szabad, megszűntek a féktelen tivornyák, az emberi test imádása, a szépség bálványozása. Nem lehet már a zászlónkra jelszóként tűzni: carpe diem, azaz élvezd a mát, megszűnt az élet örömpoharának fenékig való kihörpintése. S ehelyett, mondják ők, jött a halál: tagadd meg magadat, vedd fel a keresztet, veszítsd el az életedet, gyűlöld meg apádat, anyádat. A földi élet biztos örömei helyett az maradt, hogy várjad a bizonytalan örök életet, amiből még nem jött vissza senki. Az életvidám emberből egy szomorú embert csináltatok, ez a hitetlen emberek vádja a keresztyének felé.
            A kérdés most már csak az, hogy kinek van igaza? Hogy igaz-e ez a vád amit a hitetlen világ vet a keresztyének szemére? A keresztyénség tette tönkre ezt a világot, vagy pedig a test a pénz, az élvezetek hajszolása és imádása? Hogy mi hozott több könnyet és nyomorúságot: a józanság vagy a részegség? A tisztaság vagy a bujálkodás? A házasságban való hűség, vagy pedig az: ahányat látsz, annyit szeretsz szerint élők?
            Mi tudjuk ezekre a kérdésekre a választ, de mégis döbbenetes, hogy 2000 év óta a keresztyénség sokak szemében még mindig a halál, a szomorúság vallásaként jelenik meg. Pedig , amikor Jézus megjelent a földön, vele az igazi élet jelent meg. Hisz, amikor Jézus megjelent a bénák felkeltek és jártak, az öt kenyérből és két halból kiryályi lakoma lett 5000 ember számára. A démonok habot túrva mentek ki áldozataikból s új életet kezdhettek. A halottak feltámadtak, a vakok újra láttak. Az élet Lelke és Isten Lelke kezdettől fogva úgy jelennek meg, mint akik szorosan egymásba fonódnak, a Lélek mindig teremtő és megelevenítő Lélek. Az élet Lelke életet támaszt. Az élet Lelke azt jelenti számunkra, hogy Isten nekünk nem egy távoli valóság, hanem olyan valaki, aki nagyon közel van, aki teremti, megváltja, vezeti az életünket. Az élet Lelke megmutatja, hogy az ember sokkal több, mint biológiai, anatómiai lény nem csak vízből, savakból, szövetekből, izomból idegekből összeálló valami, hanem személy.
            Az ember bűne az, hogy elszakadt az igazi élettől, pontosabban az élet forrásától, magától Istentől. Életébe betört a halál. A bűn zsoldja a halál, mondja Pál apostol, s ez azt jelenti, hogy az emberre a halál erői zúdultak rá. De Isten nem nyugodott bele ebbe. Isten szeretete elküldte ebbe a világba az élet Lelkét. Bár Isten fenyegetése úgy hangzott az első emberpár felé, hogy amely napon esznek a jó és gonosz tudásának fájáról meghalnak, de Isten ezt az ítéletet elhalasztotta. És halál helyett életet adott család formájában. Utána megjelent a törvény, ami által Isten megszervezte az ember életét, keretet adott neki. Utána már áldást is adott, az embert pedig választás elé állította, hogy választhatta az áldást vagy az átkot. A próféták által szüntelen hirdette, hogy forduljanak el a bűntől, bálványoktól, amik őket halálba sodorják, és térjenek hozzá, aki az életet ajándékozza nekik. Szomorú az, hogy Izrael népe sokszor elhagyta az élő víznek forrásait és repedezett kutakat ásott magának, amik nem tartották a vizet.
            Isten ezek után elküldte azt, akiben maga az élet, a nagybetüs ÉLET jelent meg, az Úr Jézus Krisztus. És ekkor a bűnnek és a halálnak a világában egyszerre megjelent az igazi élet. De Jézus az élettel is úgy van, mint a többi Istentől kapott ajándékkal, hogy nem akarja azt a maga számára megtartani, hanem tovább akarja adni nekünk. Az evangéliumokban szépen látjuk az igazi élet kibontakozását. Látunk egy Lévit a vámszedő asztalánál, akinek semmi érzéke sincs a lelki dolgokhoz, mert őt csak a pénz érdekli. De Jézus megszólítja: kövess engem és ez a Lévi Máté néven Jézus tanítványa lesz és megírja értékes evangéliumát, ő ,aki eddig csak pénzt számolt és nyugtát írt. Vagy Zákeus a vámszedőtársa, aki szintén bele volt bonyolodva a pénz hajszolásába, egyszer csak a Jézussal való találkozás után elkezd furcsa dolgokat tenni, az élet jelei elkezdenek mutatkozni benne, s így a vagyonának felét a szegényeknek adja.
            És milyen halott volt a samáriai asszony, aki egyik férfitől fut a másikhoz, már a hatodiknál tart és mégsem boldog. De amikor megismeri Jézust és benne az élő vizet, akkor elkezdi boldogan mondani mindenkinek, hogy mi történt vele, hogy az élete gyökeresen megváltozott. És milyen halott volt a naini ifjú, akit már koporsóban vittek kifele a városból a temetőbe, de Jézus ott a város kapujában megeleveníti és új élettel ajándékozza meg.
            De a halál is támadásba kezd és Nagypénteken úgy tűnik, hogy diadalmaskodhatik az élet felett. Az Élet lehajtja fejét, kibocsátja lelkét és meghal. De az élet Lelkét nem lehetett eltemetni. Az élet Lelke Jézust feltámasztja húsvét hajnalán. Péter ezt ünnepélyesen kijelenti az összegyűlt tömegnek: kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván, mivelhogy lelhetelen volt neki attól fogva tartatnia. Ez a Jézus a Jelenések könyvében így mutatkozik be: halott voltam, de íme élek és nálam vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai.
            Csodálatos kegyelem az, hogy Isten az elhalasztott ítéletet, amit a paradicsomban kimondott, és amit évezredeken át halogatott most Jézus Krisztuson hajtotta végre. És Krisztus feltámadása óta hangzik a diadalkiáltás: „halál, hol a te fúllánkod, pokol, hol a te diadalmad”. A halál le van győzve,, Jézus az elsőszülött a halottak közül, a feltámadás zsengéje.
            Az élet Lelke azt a bizonyosságot adja nekünk, hogy mi is fel fogunk támadni A menny ajtaja nyitva áll, és azt senki be nem csukhatja többé. De nem csak a jövőben támadunk fel, hanem már most a jelenben, úgy hogy az élet Lelke bennünk élő hitet támaszt és létrehozza az egyházat. Az egyház azoknak a közössége, akik hit által élnek. Az élet Lelke már most munkálkodik bennünk és ez meglátszik életünkben, például úgy, hogy meg tudunk szabadulni káros szenvedélyeinktől, amik gyengitik, tönkreteszik és megrövidítik az életünket.
            De az élet  Lelke mindenekelőtt megtermeti bennünk azt, amit mi lelki életnek nevezünk. Ennek része, hogy figyelek az igére, hogy elfogadom bűneim bocsánatát, hogy megjelennek az életemben a krisztusi vonások, hogy ahogy János apostol fogalmaz, bensőnkből élő víznek folyamai ömlenek. Akiben az élet Lelke van, az nem fogja már az életét úgy imádni mint egy bálványt, de nem is úgy cipeli , mint egy roskasztó terhet. Akiben az élet Lelke van, az nem tekinti az életét hiáabavalónak, és nem dobja el magától, mint egy értéktelen cserépdarabot. Az nem lesz büszke az életére, de nem is veti meg azt. Az ilyen ember naponta új áldásokat vár az Úrtól, ő sem tudja, hogy mit hoz a holnap, azt se tudja, hogy lesz-e egyáltalán holnap, de azt tudja, hogy őt már semmi sem választhatja el az Isten szeretetétől. Adja az Úr gazdagon nekünk az élet Lelkét is!

6Nap A dicsőség Lelke Text.1Pét.4,14

            Az Ószövetség megrendítő módon szól az Isten dicsőségéről. Főleg a zsoltárok könyvében rengeteg ige, kijelentés beszél Isten dicsőségéről. Csak példaként említsem a 29-ik zsoltárt:” az Úr szava zeng a vizek felett, a dicsőség Istene mennydörög, az Úr szava cédrusokat tördel, az Úr szava tűzlángokat szór, megrengeti a pusztát. De az ember nem akarta Istent dicsőíteni. Ezért az emberek elkezdték az állatokat imádni, majd kialakultak az úgynevezett mitológiák, melyekben istenek, félistenek szerepelnek. A mi időnkben az ember leginkább a maga dicsőségét hirdeti, önmagát imádja. Pál ezt így írja le a Római levélben: mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül. Persze azért az ember érzi ott a mélyen, hogy ő egy magasabb rendű életre van elhívva.
            Minden ember szívében van egy vágy valami szebb és jobb után. Persze ezt ki-ki másként képzeli el. Bunyan a Zarándok útja című könyvében úgy, hogy Keresztyén elindul Romlás városából a mennyei Jeruzsálem felé. Marx úgy képzelte el, hogy lerakja az osztályok nélküli társadalom alapjait, mások azt remélik, hogy a tudomány és tehnika annyira fog fejlődni, hogy ez végül is megoldja az emberiség minden problémáját. Megint mások azt remélik, hogy az emberiség meg tudja szüntetni az éhezést, a háborút, a betegségeket. Mindenki elképzel magának valamit és igyekszik a felé haladni. Pál azt mondja, hogy a jobb és a szebb utáni vágy nem csak az emberben van meg, hanem még a teremtett világban is, az is sóhajtozik és nyög és vár valamire. A fa várná azt, hogy soha ne hulljanak le a levelei, a hegy azt várná, hogy ne bántsák a szelek és viharok, az út azt szeretné, ha nem történnének rajta halálos balesetek. Az egész teremtett világ előre tekint és vár valamit, amit nem tud megfogalmazni, de mi tudunk és ez nem más, mint Isten dicsősége.
            Isten ezért elküldte a dicsőség Lelkét is ebbe a világba, ez talán először a szivárványban látszott meg, amit Isten a felhőkre helyezett, mint az ő szövetségének és hűségének a jelét. Ez a dicsőség kísérte Isten népét a pusztában, ott ragyogott a Sínai hegy felett.
            De itt is azt kell elmondanunk, hogy Isten dicsősége mindenek előtt a Jézus Krisztus elküldésében mutatkozott meg. A pásztorokat körülvette Isten dicsősége ott a Betlehem mezején, azon a sötét éjszakán. Különös módon és különös helyen jelent meg, egy tehetetlen, síró kisgyermekben és egy mocskos istállóban. De ennek így kellett lennie, hisz másképp az Isten dicsősége megsemmisítő lett volna az ember számára. Így tudta elmondani János az Isten dicsőségéről, hogy az közöttünk lakozott és mi láttuk azt. Jézus visszahozta a földre azt a dicsőséget, amit mi sárba tapostunk. Jézus a dicsőség Lelkével megdicsőítette az Atyát, úgy dicsőítette meg, hogy szolgált nekünk. Úgy dicsőítette meg, hogy mindenkor és mindenben engedelmes volt az Atyának. De leginkább abban dicsőítette meg, hogy feláldozta magát értünk a kereszten. Jézus Krisztus megrázó módon bizonyította meg ennek a világnak, hogy mit jelent lemondani a saját dicsőségről és minden dicsőséget Istennek adni, még az élete feláldozása árán is. És ezzel az Isten dicsőségének áramlása az Isten és ember között újra helyre állt. Húsvét hajnalán Jézus feltámadásában ez a dicsőség már teljes fényében ragyogott. Már a teste sem közönséges test, hanem dicsőséges test. S utána mennybe ment, hogy ott legyen az Isten dicsőségében, míg vissza nem jön ítélni élőket és holtakat.
            De mit jelent a dicsőség Lelke most nekünk, ami életünkben? Azt, hogy Isten rendelt egy helyet, egy közösséget, és ez nem más, mit az egyház, az Isten gyülekezete. A dicsőség Lelke már a keresztelésünkkor jelen volt. A dicsőség Lelke azt munkálja ki bennünk, hogy a mi életünk már nem az ambiciókra, emberi akaratra épül, hanem Jézus Krisztusra, mint egyetlen megingathatatlan fundamentumra.
            A dicsőség Lelke azt munkálja, hogy a mi életünknben is meg tud dicsőülni. Mert abban a pillanatban, amikor valaki hitre jut, elkezdi Istent dicsőíteni, és megvallja őt élete Urának. Itt is azt mondhatjuk el, amit már eddig is elmondtunk, hogy nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, ahol a dicsőség Lelke nem tudná elvégezni a maga áldott munkáját.
            A dicsőség Lelke azt az életprogramot tűzi elénk, amit legvilágosabban a mi reformátorunk, Kálvin János fogalmazott meg: egyedül Istené legyen a dicsőség. Kálvin szenvedélyesen küzdött Isten dicsőségéért és ilyeneket mondott: „inkább ezerszer vesszen el ez a világ, inkább mint hogy az Isten dicsősége a legkisebb dologaban is csorbát szenvedjen”. Kálvin odáig megy, hogy ki meri mondani, hogy az egész világ az Isten dicsőségének színterévé kell váljon.
            A dicsőség Lelke is összekapcsol bennünket, azokban akikben  a dicsőség Lelke munkálkodik meglátják egymásban is ezt a munkát. Persze ez a dicsőség bennünk csak töredékes, nem teljes. A Sátán épp ezzel vádol és bizonytalanít el minket, hogy rámutat bűnünkre, hiányosságainkra és kérdezi: hol van itt Isten dicsősége? Hisz látod elbuktál, szeretetlen, önző voltál, nem segítettél, tisztátalan vágyak támadtak a szívedben.  Ez így is van, de itt is elmondhatjuk, hogy akikben a dicsőség Lelke van, azok egy szent harcban állnak, harcolnak a test és vér ellen, harcolnak a bűn és Sátán ellen. Ebben a harcban lesznek bukások, fogjuk kiáltani: óh én nyomorúlt ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak eme testéből? De leszenek csodálatos győzelmek is, amikor kiáltjuk: de hála legyen az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által. És az lesz, hogy egyre kevesebb lesz a vereség és egyre több a győzelem.
            A dicsőség Lelke tudja jól, hogy mi még nem vagyunk a célnál, még csak útban vagyunk. De tudjuk azt, hogy az út hova vezet, az Isten dicsőségébe. Pál apostol használ egy szép képet erre: mi örökösök vagyunk. Az örökös még nincs a vagyon birtokában, de tudja , hogy egyszer az majd az övé lesz. Lehet, hogy most még szegénységben és szükségben él, de egyszer nagy gazdagság birtokába fog jutni. És megkapta már az előleget, ami nem más mint a Szentlélek. A Szentlélek bizonyossá tesz afelől, hogy az előleg után jön a fizetés, mert Isten nem végez félmunkát, amit ő elkezdett bennünk , azt el is fogja végezni a teljes váltság napjára.
            Akkor ő elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, feltámaszt minket porunkból egy olyan dicsőséges testben, amiben színről-színre látjuk meg az Urat. Akkor a Szentlélek munkája már megszűnik. A Jelenések könyvében már nem találkozunk a Szentlélekkel, mert az ő munkájára már nem lesz szükség, ott már csak az Atya és a Fiú lesz. De addig óriási szükségünk van a változás, az igazság, a szentség, a szeretet,  az élet és a dicsőség Lelkére.
            Még valami személyeset hadd mondjak el. Hétfő este nagyon kétségbe voltam esve, mert csak 15-ön voltunk, este ágyamban az Úrhoz kiáltottam és Isten kegyelmesen meghallgatta imádságom, hisz utána több mint 80-an jöttek az alkalmakra. Ezért is az övé legyen minden dicsőség Hiszem, hogy azok, akik eljöttek, nem bánták meg, mert gazdagodtak hitben, ismeretben és Isten Lelke ezáltal is még jobban kiáradt az életükbe. Hálát adok Istennek, hogy ezen a nagyhéten is átvezetett, s adott nekünk örömöt és kegyelmet. Áldja meg az Úr ünneplésünket is gazdagon, Lelkének kiáradásával.
Ámen.

Elhangzott a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetben 2017 pünkösd nagyhetén
                                                                                  

2018. február 10., szombat

Megigazultunk, de hogyan tovább?


 Megigazultunk, de hogyan tovább?
(előadás csendesnapra a Róma 5-7 fejezetek alapján)
Text: Róm.5,18, 6,11.19.22, 7,24-25

            A múlt évben annak rendje s módja szerint megünnepeltük a reformáció 500 éves évfordulóját. Tudjuk azt, hogy a reformáció központi kérdése, amin Luther is sokat gyötrődött, ez volt: hogyan találhatok egy kegyelmes Istent, hogyan igazulhatok meg? A reformáció azzal indult, hogy Luther számára felragyogott: az igaz ember hitből él, vagyis a megigazulás nem cselekedek által, hanem hit által van, s ez azt jelenti, hogy én belekapaszkodom Krisztus áldozatába, érdemébe, s Isten ekkor a Krisztus áldozatát, érdemét nekem tulajdonítja. Erről beszél a Római levél első 4 fejezete.
            De mi van a megigazulás után? Akkor már minden megy magától, akkor már sínen vagyunk és nem történhet semmi baj az életünkben? Akkor már nem lesznek harcok, kísértések, nem lesznek csúfos vereségek az életünkben? Akkor már nem vétkezünk többet? Akkor már csak csupa újjongás lesz az életünk? Erre a kérdésre próbálok ebben az előadásban a Római levél három fejezete alapján szólni, a Róm.5-7 fejezetei alapján.
            Pál nem mondja, hogy most már símán fog menni minden, hisz ott marad az életünkben Ádám, az ó-ember. Ádám egy valóságos, de egy jelképes személy is a történelemben. Általa jött be a bűn a világba és az mindenre elhatott és a bűnnel együtt a halál is. Azóta a bűn uralkodik, minden idegen uralom alatt van. Ádám megnyitott egy végzetes korszakot, amelyben mi is most élünk, kivétel nélkül. Hollandiában történt, hogy egy ott élő különös mezei nyúl átrágott egy egész gátat, úgy hogy a víz hatalmas területeket öntött el, óriási károkat okozva ezzel. Nos, picit viccesen fogalmazva Ádám volt az a nyúl, ami átrágta a gátat és vér és könnyáradat zúdult az emberiségre. Igen, ezt Ádám tette, mi tettük és nem mentegethetjük magunkat. Ami Ádámmal s velünk történik az nem egy szomorú sors és végzet, hanem bűn, ami tudatos engedetlenség, ahogy a Káténk tanítja.
            De Pál arról is tud, hogy ezen a földön elkezdődött egy másik történet is és ez a második Ádám, Jézus nevéhez fűződik. Ez a két Ádám hasonlít egymáshoz abban, hogy egyedülállóak. Egy ember által jött be a bűn és egy ember által jött be a kegyelem. Egy embernek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, de egy embernek igazsága által minden emberre elhatott az élet megigazulása. Ádám egyedülvalósága végzetes, kárhozatos, Krisztus egyedülvalósága pedig nagyszerű és üdvösséges. Az Ádám engedetlensége végzetes lett, a Krisztus engedelmessége pedig üdvösséges. Megtörtént az a nagyszerű dolog, hogy Krisztus letaszította a bűnt trónjáról és oda ült a kegyelem. A bűn még megvan, de nem uralkodik többé.
            Krisztus által egy óriási fordulat állt be ennek a világnak az életében. Ádám elment, Krisztus eljött, Ádám meghalt, Krisztus feltámadott, Ádám a nyomorúság elkezdője, Krisztus az üdvösség elkezdője és bevégezője. Krisztus erősebb, mintt Ádám, ezért újjonghat Pál és ezért újjonghatunk mi is. Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik, ez igaz a személyes életünkre nézve, de a világra nézve is. Persze a bűn hatalma imponáló: ez szolgáltat anyagot a bulvárlapoknak, a TV-programoknak. A bűn feltűnő, lehet csámcsogni rajta, érdekes. Ezzel szemben Krisztus hatalma nem látványos, nem szenzációs, nem imponáló. Ezt csak a hit szemével lehet látni, ennek csak a hit örül. Mert úgyanúgy lehetne egy magazint szerkeszteni a szép házasságokról, a jócselekedetekről, de ez a világot nem érdekli, nem köti le, ez csak a hívő embereket érdekli. De a hit mindenek ellenére hiszi, hogy Krisztus az erősebb, mint a bn. És bár a hitetlen világ számára ez láthatatlan, de mégis valóságos. A hívők élete mutatja, hogy a kegyelemnek ereje van, hogy a kegyelem munkálkodik az életünkben.
            Pál a megigazulás utáni életünk szemléltetésére egy képet használ, és azt mondja, hogy ez a kép minket ábrázol, felszólít, hogy higgyünk benne és legyünk is azzá, amit ez a kép mutat. Ennek a képnek a felirata: úgy tekintsétek ti is magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Az apostol abban akar segíteni, hogy tisztába jöjjünk új helyzetünkkel, kegyelmi állapotunk valóságával. Pál most egy képet rajzol a keresztyén ember életéről. Úgy tekintsétek magatokat, azt gondoljátok magatokról. Mert mi egészen másnak tartjuk magunkat, mint amit itt Pál mond. Mit mond Pál?  Azt, hogy meghaltunk a bűnnek. Merjük ezt elhinni, akármilyen optimistának, idealisztikusnak is tűnik. Merjétek hinni, hogy én igenis ez vagyok, mert ezt a képet nem én festettem magamról, nem én találtam ki, hanem Krisztus tett ilyenné, Isten most már ilyennek lát engem.
            De miért mondja ezt el Pál? Ő egy képzeletbeli vitázóval beszélget, aki szüntelen keresztkérdéseket tesz fel neki. Ez a képzeletbeli vitázó azt mondja: Pál, te azt állítod, hogy az ember hit által igazul meg, cselekedetek nélkül. Azt mondod, hogy meg vagy váltva és békességed van Istennel. De pedagógiailag ez egy veszélyes üzenet. Mert az ember általában csak azt szokta megbecsülni, amiért keményen megdolgozott, amiért megszenvedett. Amit csak úgy ajándékba megkapott, azt nem igazán becsüli meg. De a megigazulásnál Isten fittyet hány minden pedagógiára és tiszta ingyen adja nekünk a kegyelmet. El tudjuk-e mi fogadni ezt a lélegzetelállító ajándékot? Nem leszünk-e olyanok, mint az elkényeztetett gyermek, aki minél többet kap, annál szemtelenebbé és hálátlanabbá válik? Ha Pál azt mondja, hogy ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább kiárad, akkor valóban azt a következtetést lehetne levonni, hogy akkor maradjunk meg nyugodtan a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen. Vétkezzünk minél többet, hogy így adjunk alkalmat Istennek a kegyelem, a bocsánat gyakorlására.
            Pál ennek a képzeletbeli vitázónak azt mondja: szó se lehet róla. A megkegyelmezett ember nem ezt teszi. De akkor mit tesz és milyen ő? Nyilván, mi annak örülnénk legjobban, ha Pál azt mondhatná: a kegyelmet nyert ember többé már nem vétkezik. Többé már nem vétkezni, ez minden hívő ember hőn óhajtott  vágya. De sajnos ilyen nincs. Sem az nem igaz, hogy a kegyelmet nyert ember folyamatosan vétkezik, sem az nem, hogy egyáltalán nem vétkezik. Akkor mi az igaz? Van egy harmadik lehetőség. Pál itt ezt rajzolja meg. Ez egy különös kép, mert ezen két személy látható. Az egyik személy én vagyok, a másik pedig Krisztus. Pál azt mondja: a kegyelmet nyert ember már soha nincs egyedül. Mindig vele van Krisztus. A kegyelmet nyert ember elveszítette önállóságát, teljes függőségbe került Krisztussal. A kegyelmet nyert ember Krisztusban levő ember. A Krisztusban levő ember meghalt a bűnnek. A Krisztusban levő emberrel  az történik, mint amikor egy fortyogó szurokba bedobunk egy darab szalonnát. A forró szurok azonnal megolvasztja és elpárologtatja a szalonnát. Az édesapám gyülekeztéből egy ífjú egy ilyen aszfaltkészítő állomáson dolgozott, valószínű ittas lehetett, éjjel már forralta az aszfaltot, hogy reggelre legyen kész, de belesett s reggelre csak egy pici zsírfolt volt az aszfaltban, nem tudták eltemetni sem. A megigazult ember élete nem marad a régi. Ott a kegyelem elkezdi olvasztani és megemészteni a bűnt, mint a szurok a zsírt.
            Nos, a keresztyén ember ebbe a helyzetbe kerül bele, már a keresztéggel. A keresztséggel megkezdődik a harc a megtisztulásért, a bűn megöldökléséért. Tudjuk azt, hogy az első keresztyének a keresztelést bemerítésként végezték és ez azt jelképezte, hogy a régi ember bele kell fulladjon a vízbe, ami pedig kijön a vízből, az már valami egészen új. Ezt nevezi Pál így: Krisztussal együtt meghalni, eltemettetni, feltámadni. Tehát ott a golgotai kereszten az én ó-emberem meghalt Krisztussal, eltemettetettt Arimáthiai József sírjába és húsvét hajnalán feltámadott.
            Miután ezt a képet Pál megrajzolja, még két parancsot is ad.
            1.Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben. Ahogy a halál már nem tudott uralkodni Krisztuson, úgy nem tud a bűn uralkodni a hívő emberen, még akkor sem, ha ott marad az életében.
            2. Ne adjátok oda tagjaitokat a gonoszság fegyvereiként a bűnnek, hanem adjátok oda magatokat Istennek. Ahol fegyverről van szó, ott harc is van. Egy ádáz harc kezdődik a régi bűnös, és az új, kegyelmet nyert ember között. És ez a harc már nem kilátástalan. Mert ott van velünk Krisztus, Ő harcol velünk, Ő ad győzelmet.
            De ez a harc nem könnyű. Egy olyan képpel próbálom szemléltetni, amit jól ismerek, a börtön világából. Egy időben szerda délben jártam be a börtönbe és épp az volt a szabadulási nap. Különös volt végignézni a szabaduló rabok arcán Sokakon ott volt a nagy öröm, de mások arcán inkább félelem, aggodalom látszott: hogyan tovább? Mi lesz velem, amikor kilépek a börtön ajtaján : A szabadult rabnak a szívében ott van a félelem, jaj nehogy visszaessek. A múlt most már el van rendezve, azért megbűnhödtem, a múlttal már nincs úgymond baj, de mi lesz a jövővel? Nem fogom-e újra áthágni a törvényeket s akkor újra letartóztatnak, újra börtönbe kerülök s kezdődik minden előlről? Ha így lesz, akkor talán jobb lenne a börtönben maradni. De ezt jól ismerik a szenvedélyből szabadultak is, ők is sokat tudnak mesélni a visszaesés nyomorúságáról.
            De pont így van ez a megigazult ember életében is, a megtért ember életében is. Nem fogok-e visszaesni a bűnbe? Nos, Pál válaszol erre a kérdésre. A Pál válasza lélegzetelállítóan merész. Azt mondja: ti már nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt vagytok. A ti életeteket már nem a törvény irányítja, hanem a kegyelem.
            Képzeletbeli vitázó erre azt mondja: Pál, te nem méssz ezzel megint túl messzire? Nem lesz ebből egy nagy káosz, egy nagy bizonytalanság? Hogy merészeled a kegyelmet a törvény helyébe tenni? Képes lesz-e a kegyelem annyit elvégezni, amennyit a törvény elvégzett? Meg tud-e védeni a kegyelem a bűntől? Mert a törvény legalább egy elriasztó kerítés volt, ami mégis csak valamelyes védelmet nyújtott. Nem lesz ezzel is úgy, hogy a régit lecseréljük egy újjal és a végén kiderül, hogy a régi jobb volt, mint az új? Vajon a kegyelem elégséges a bűn elleni harcra?
            Pál megpróbálja nagyon emberi módon megmagyarázni ezt a kérdést. Emberi módon szólok a ti testetek erőtlensége miatt. Pál azt mondja, hogy a kegyelem, ami minket megígazított az paradox módon szintén parancsoló úr lesz az életünkben.Tulajdonképpen egy uralomváltás, egy főnökváltás történik az életünkben Pál a kegyelmet úgy tapasztalta meg, ami lekötelezi az embert. Mi erről keveset beszélünk. Bonhoeffer mártír lelkész írt egy tanulmányt az olcsó és a drága kegyelemről, és ebben drámai módon írja le, hogy mi a drága kegyelmből olcsó kegyelmet csináltunk. Pál nem győzi hangsúlyozni, hogy a megigazulás, a megtérés egy uralomváltás az életünkben Ti már nem a bűn uralma alatt vagytok, hanem a kegyelem uralma alatt. Ez nem egy érzelmi dolog, hanem egy akarati kérdés, döntés. Eddig ti tagjaitokat a bűnnek szántátok oda, de mostantól fogva Istennek akartok szolgálni. A ti életetekben egy új korszak kezdődött, a megszentelődés korszaka. A szent szóval nekünk megint bajunk van, mert vagy azt mondjuk, hogy szentek a katólikusoknál vannak, mi nem vagyunk szentek, vagy pedig a szenteskedésre, a képmutatásra gondolunk és mi azok sem akarunk lenni. A megszentelődés nem más, mint szoros közösségben élni Krisztussal. Ennnek Krisztus áll a középpntjában, tőle indul ki. Mi belekerülünk Krisztus hatókörébe.
            Hallottam egy szép történetet, ami az ötvenes években történt Svájcban. Egy falu lakossága elhatározta, hogy a helység bejáratához egy keresztet állíttat, egy feszületet. Azt is eldöntötték, hogy ezzel a munkával a falu egyetlen asztalosmesterét bízzák meg, aki távolról sem a szentségéről volt híres, hanem italozásáról, cifra káromkodásairól, s arról,  hogy ahol csak lehetett becsapta a klienseit. A feszület gyorsan elkészült, de a püspök, aki a feszületett fel kellett volna szentelje beteg lett s így a feszület hetekig ott maradt a mester műhelyében, annak egyik sarkában. És ekkor egy különös dolog történt. Az asztalos elkezdett megváltozni. Már nem járt a kocsmába, nem káromkodott és nem csapta be a klienseit. S az egész műhelyben megváltozott a légkör. A felesége is nagyon csodálkozott és mindenki észrevette a változást a mester életében, amit a feszületen függő Krisztus véghezvitt. De ha egy halott feszület ilyen változást tudott hozni ennek az embernek az életében, mit tud elvégezni az élő Krisztus?
            Ezt jelenti a hatalomváltás. A rómaiak nagyon jól ismerték ezt, hiszen a császárok elég gyakran váltották egymást. Mivel a császárnak a szenátusban s más helyeken szobra is volt, a derék rómiak azt tették, hogy a fejet lefűrészelték és a megmaradt törzsre egy új fejet helyeztek, az új császár fejéről készültet, ezt persze olyan tökéletesen elvégezték, hogy csak az alapos szemlélő láthatta azt. A törzs maradt, a fej kicserélődött.
            Annál a hatalomváltásnál azonban, ami a keresztyén ember életében történik, szintén maradnak a tagok, de a szív cserélődik ki. Egy új irányító központot kap a test s ez maga Krisztus.
            De mi történik az ó-emberünkkel, ő olyan könnyen feladja, mi történik a Sátánnal, aki eddig uralta az életünket, olyan könnyen lemond rólunk? Nem, hanem egy ádáz harc bontakozik ki az ó és az új-ember között, Krisztus és a Sátán között az életünkben. A menny és a pokol erői csapnak össze bennünk. Erről a harcról szól a Római levél 7-ik fejezete. Ennek a végén elhangzik egy kétségbeesett kiáltás: Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak eme testéből, s majd elhangzik egy diadalmas újjongás: hála legyen Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ez a kettő ott van és mindvégig ott lesz a hívő ember életében.A keresztyén életet csak az érti, aki mind a kettőt megjárta. Pál apostol megjárta a pokoltól mennyig vezető utat, gyertek járjuk be mi is ezt vele. Érdemes vele együtt sóhajtozni, szenvedni, együtt újjongani. Ebben a fejezetben is arról van szó, hogy mi van a megigazulás után? A kérdés, hogy kiállja-e a hit a kísértések szakítópróbáját? S persze most egészen személyesen kell feltenni a kérdést: mi lesz az én hitemmel, s a te hiteddel a próbák között? Pál kiállotta a próbát, ezért van benne ez a fejezet a Bibliában, hogy segítsen nekünk is a harcban. Pál ezt azért írta le, hogy mi is kiállhassuk a próbát. Azért írta le, hogy mi is eljussunk az „óh, én nyomorúlt ember” kiáltásától a „hála legyen az Istennek” újjongásáig.
            Ennek a fejezetnek is az a kérdése, hogy elégséges lesz-e a kegyelem a hitben való megállásra? Jobb lesz-e a kegyelem alatti élet, mint pl. a törvény alatti élet? Pál erre egy házasságjogból vett képpel válaszol. Azt mondja: az egyik fél halála megszünteti a házasságot, véget vet annak. Ha az egyik házastárs meghal, a másik szabaddá válik arra, hogy egy új házasságot kössön. Ami edig súlyos bűnnek számított volna, az most már nem számít bűnnek. Nos, Pál azt mondja, hogy valami ilyesmi történt a mi életünkben is. Krisztus meghalt és feltámadott, így mi szabadok lettünk a törvénytől, és  Krisztussal köthetünk „házasságot”, szabaddá lettünk a kegyelem uralma számára. Mi örülhetünk ennek a második „házasságnak” s bízhatunk új társunkban.
            De ezután megint jön a képzeletbeli vitázó kérdése, aki azt kérdezi: eszerint a törvény valami rossz dolog volt? Hát nem Isten adta a törvényt? Ebben igazad van, mondja Pál, valóban Isten adta a törvényt, és minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről száll alá. A törvény szent, a parancsolat szent, igaz és jó. A törvénnyel nincs semmi baj. A baj velünk van, mert bennünk van a bűn, s mi nem vagyunk szentek, igazak és jók, hanem bűnösök, gonoszok, ravaszok. A baj csak abban van, hogy a törvény nem tudja legyőzni a bennünk levő bűnt, hanem az attól még rosszabb lesz. Úgy lehet ezt elképzelni, mint egy vadállatot, ami télen alszik, de mihelyst a tavasz eljön, felébred és vérengzésbe kezd. A törvénnyel csak az a baj, hogy nem tud megváltani, nem tud megszabadítani minket. Ezért volt szükség a Megváltóra. És a tudás, s a műveltség, az értelem, a kúltúra se tudja megváltani az embert. Ha volt értelmes, művelt, tudós és kúltúrált nép, akkor az a német nép volt, és mire volt képes a második világháborúban? A törvény és minden más is csak egy dologra képes: hogy oda űzzön minket, ahol felkiáltunk: óh, én nyomorúlt ember!
            Minket csak az tudott megváltani, hogy Krisztus testben eljött értünk. Krisztus nélkül mi csak annyira visszük, amiről Pál így mondja: nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök. Miért? Azért, mert bennem lakozik a bűn. S a bűn először csak bekérezkedik, de utána már ő parancsol. Pál azt mondja: tudom is és akarom is a jót és mégis a bűnt cselekszem. Pálról sokan leszedik a keresztvizet, hogy ő azt tanítja, hogy az emberben nincsen semmi jó. Mert hát az emberben mégis csak van egy csomó jóindulat s ez nekünk legyen elég, mi ennél többre úgy sem visszük. De a kegyelem többet akar, azt akarja, hogy eljussunk az újjongásig: de hála legyen az Istennek. Pál azt mondja el, hogy a kegyelmet nyert ember életében két törvény van. Az egyik törvény a lelkében, a belső emberében van, ezen embere szerint ő gyönyörködik a jóban, gyönyörködik Isten törvényében. De az ő testében van egy másik törvény, amelyik épp fordítva, a bűnben gyönyörködik és ez a bűn törvénye. Ez a kettő ott van, ott marad és ez a kettő állandóan ütközik egymással. Valahogy úgy, ahogy mi gyerekkorunkban egy kegyetlen játékot űztünk a cserebogarakkal. Két cserebogár lábát összeszúrtuk egy biztosítótűvel és feldobtuk őket és élveztük azt, hogy a kettő ellentétes irányba akart repülni. Ez egy kegyetlen gyerekjáték volt, de a kegyelmet nyert embernek ez  kegyetlen valóság az életében. Gyönyörködés lélek szerint és a bűn a testben ez a kettő össze van kötve és állandó harcban van egymással. A pokol és a menny is ott van bennünk. Mind a két kiáltás ott van és ezek a kiáltások végigkísérik életünket.
            Dehát ez rettenetes mondhatná valaki, ez maga a pokol!  De a megigazult ember tudja, hogy ez maga a menny és az üdvösség. Jól van ez így, hogy mind a kettőt érezzük, Pál is érezte mindkettőt élete végéig.
            Mi lelkipáasztorok tudjuk azt, hogy a teológiában nagy vita van afölött, hogy ezt Pál melyik állapotáról írja: a damaszkuszi út előtti vagy utáni állapotáról, a megtérése előtti vagy utáni helyzetéről? A válasz egyértelmű: a damaszkuszi út utáni, a megtérése utáni helyzetéről ír itt Pál, a megigazulás utáni helyzetéről.
            Az előadás címe ez volt: megigazultunk, de hogyan tovább?  A válasz csak egy lehet: harcolva. A harc marad, a kiáltás marad, a bennem levő pokol és menny is. A harcot az dönti el, hogy kire nézek és kire hallgatok. Ha magamra nézek, ha magamra hallgatok, akkor ez marad: óh, én nyomorúlt ember! De ha Krisztusra nézek, akkor mondhatom újjongva: hála legyen az Istennek.
            Ez a harc, a megszentelődésért való harc, addig tart, amíg meg nem dicsőülünk, amíg be nem lépünk az Isten országába. Ott már elcsitul a kétségbeesett kiáltás: óh, én nyomorúlt ember, s marad az újjongás: hála legyen az Istennek, aki diadalt adott nekünk.

2017. december 6., szerda

Tanulságos igék Esdrásról 8

Text. „Ezért tegyetek vallást az Úr előtt, a ti atyáitok Istene előtt, és cselekedjetek az ő akarata szerint.” (Esd.10,11

            Nem szavakat akarunk hallani, hanem tetteket szeretnénk látni. Ez itt ebben a fejezetben is hangsúlyos. Esdrás Isten elé vitte népének a bűnét. És ez nem maradt következmények nélkül. Az emberek köréje gyűltek, elkezdett fájni nekik, hogy Isten parancsát megszegték.  Egyszer csak hangos sírásban törtek ki. Láthatjuk itt is, hogy Isten hogy fel tud használni egyetlen embert, hogy egy egész nép életében változást hozzon.
            De az emberek nem maradnak meg a bűnbánatnál, mert ahol bűnbánat van, ott kell következzen a bűn megtagadása és elhagyása is. Mert az egy szomorú tapasztalat, hogy sokszor csak sóhajtozunk sok minden miatt, ami a világban, a mi életünkben történik, de minden marad a régiben, semmi nem változik. De van itt egy férfi, aki feláll és azt mondja: vétkeztünk, de mégis van reménysége az Izraelnek. A helyzet komoly, de nem reménytelen. Az hangzik itt el, mint ami egy orvosi kivizsgálás után szokott: a betegség komoly, de lehet segíteni, van esélye a gyógyulásnak. 
Hát nem ezt hirdette az angyal Betlehem mezején? Hogy van öröme az egész népnek, az egész világnak, mert eljött az, aki a reménytelen helyzetben tud segíteni, a halálos betegségben tud gyógyítani. Jézus születése egyfelől azt jelenti, hogy a bűn egy nagyon komoly dolog, a bűn utálatosság az Isten szemében. Ha az Isten bűneink szerint cselekedett volna akkor végünk lenne. Ez az ige is csodálatosan hirdeti nekünk Krisztust, az egyedüli Szabadítót. Más lehetőség nincs, de ez az egyetlen út nyitva áll mindenki előtt a bűnből való szabadulásra. De Jézus születése azt is hirdeti, hogy aki ebben nem hisz, azon nem lehet segíteni.
            Ez a Sekánja, mert úgy hívták őt, nem beszél könnyelműen, hisz az ő édesapja is érintett ebben a dologban, hisz ő is pogány feleséget vett magának. És az apa a fia szavára el kell bocsássa feleségét. Az a csodálatos, hogy mindenki elfogadja a javaslatát, Esdrás, a léviták, a papok és az egész nép esküt tesznek, hogy Isten akarata szerint fognak cselekedni. Ez aztán igazi reformáció. A nép vezetői és az egész nép ott áll bűnében és szégyenében. Mindenki esküt tesz, hogy a bűnnel leszámol és Jeruzsálembe megy ezt a dolgot rendezni, az idegen feleségeket elbocsátani. Pedig épp december van, téli hónap, nem könnyű megindulni. Lehetett volna kifogást találni, hogy nem indulnak el. Mi hányszor nem megyünk el a templomba? Mert esik az eső, fúj a szél, mert épp vendég érkezett, s sorolhatnánk tovább. De ha valaki szomjas az igére, ha Isten belép valakinek az életébe, az már nem keresi a kibúvót. Akkor ott akarunk lenni az Isten népe között.
            Esdrás bűnvallásra és a bűn elhagyására szólítja fel a népet. Mindig is ez a gyógyulás útja az ember életében: megvallani és elhagyni a bűnt, engedelmeskedni Istennek. Milyen jó, hogy Istennek elmondhatjuk bűneinket. A tékozló fiú nagyon jól tudta, hogy ő elmondhatja az atyjának: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Tudta, hogy atyja meg fogja hallgatni őt.
            Ezt a történetet hallva, feltehetjük a kérdést: hát nem volt kegyetlenség ez? Elküldeni a feleségeket és gyermekeket? Hát nem maga Isten parancsolta meg, hogy a házasságot ne törjük meg, hogy Ő gyűlöli a válást? Világosan kell látnunk, hogy itt egy rendkívüli esettel van dolgunk. Nyilván ez nem egy olyan eset, ami minden időre és minden helyzetre érvényes. Az Újszövetségben Pál erre nézve már másképp rendelkezik: ha valakinek hitetlen férje vagy felesége van és az nem akar elválni tőle, akkor maradjanak együtt.
            Ennek a történetnek általános üzenete az, hogy a bűnnel radikálisan, határozottan kell szakítani. A bűnnel nem lehet játszani, azt nem szabad megtűrni az életünkben. Ezek után már csak egy kérdés van: hogyan lehet megszabadulni a bűntől? Mi erről már sokkal többet tudunk, mint Esdrás.Mi épp most Karácsonykor ünnepeljük annak születését, aki eljött ebbe a világba, aki bűnt nem ismert, de bűnné lett értünk, hogy mi az Isten igaszága legyünk benne és általa. Aki őt befogadja, az már nem élhet békességben a bűnnel, annak az élete már egy állandó harc lesz a bűn minden formája ellen. Akinek Jézus Krisztus az Ura, annak az életében már nem  bűn uralkodik, még akkor sem, ha az ottmarad mint kísértő valóság az életünkben. Jézus nagyon komoly odaszánást kér tőlünk, el egészen odáig, hogy szüleinket, testvéreinket se szerethetjük jobban nála, el egészen odáig, hogy ha a szemünk megbotránkoztat és bűnbe visz, vájjuk ki s ha a kezünk vinne bűnre akkor vágjuk le azt.
            De ha ezt meg tudjuk tenni, akkor csodálatos öröm és békesség költözik a szívünkbe. Nincs a világnak, a bűnnek az a gyönyörűsége, ami ezzel felérne, ami ezt túlszárnyalná.Tapasztaljuk meg ezt mi is.


Javasolt cím:Szabadulás bűnből                                          Lőrincz István 

Tanulságos igék Esdrásról 7

Text.”Ó Uram, vétkesek vagyunk előtted, nem állhatunk meg színed előtt:” (Esd.9,15)

            Nehéz és fáradságos utazás után Esdrás megérkezik Jeruzsálembe. De erre a megérkezésre egy sötét árny borul. Esdrás gyászol. De miért? Hát nem kellene hálásnak lennie? Hisz itt vannak, az Úr megőrizte őket. De Esdrás mégis szomorú. Miért szomorkodik ennyire Esdrás? Hát azért, mert a visszatértek házasságot kötöttek azokkal a telepesekkel, akiket a fogság idején a hódítók ide betelepítettek. Azért szomorkodik, mert a szövetség gyermekei pogányokkal szövetkeztek  Ez emberileg érthető is. Hisz több férfi tért haza, mint nő. A férfiak túlarányban voltak. És ha nem voltak izraelita lányok, akkor a visszatért fiúk pogány lányokat vettek feleségül. Elvégre : szükség törvényt bont.
            Ez érthető és mégsem mentegethető. Mert ezzel Isten parancsát hágták át. Az Úr mindig is megtiltotta népének, hogy pogány népekkel keveredjen. De ez most megtörtént. De hát miért volt ez olyan nagy baj? Azért, mert a pogány feleségek belevitték férjeiket a bálványimádásba. És ezzel a múltban is ezer baj volt. Hát nem a pogány asszonyok forgatták el a Salamon szívét is, hogy általuk a bálványokat kezdte imádni? Hát nem Jézabel vezette be a Baál kultuszt Izraelben?
            Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy hivő fiatal elkezd egy hitetlennel barátkozni, nem az történik, hogy a hitetlen fél hívővé lesz, hanem épp a fordítottja: a hivő fél távolodik el Istentől a hitetlen barát vagy barátnő által. Hány ilyen ifjút veszítettünk már el a gyülekezeteinkben!
            Sajnos, hogy ebben a dologban a nép vezetői is rossz példát mutattak. Ők jártak elől ebben a tévedésben. Ha a vezetők ezt teszik, akkkor mit lehet várni az egyszerű néptől? Esdrást teljesen kiborítja ennek a dolognak a híre. Ő nem mondja azt, hogy ez nem olyan rossz dolog, s azt sem, hogy ő megérti ezt a dolgot. Nem, hanem azt mondja, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni. Ő meg van döbbenve. S a keleti szokás szerint gyászba öltözik. Tépi a haját, megszaggatja ruháit. De hát miért kell ebből olyan nagy dolgot csinálni? Na, persze akkor Jeruzsálemben lehet, hogy így kellett tenni, de azért ma már másképp állnak a dolgok, mondhatná valaki.
            Legyünk nagyon óvatosak ebben. Mert nagy baj az, amikor az egyház elegyedik a világgal. Mert nem ezt éljük át ma is? Hogy sokan azon munkálkodnak, hogy az egyház és világ közötti határ teljesen elmosódjon? Hogy az egyház a világ minden bűnére és istentelenségére igent, sőt sokszor áldást mondjon? Ezért nagyon komolyan meg kell vizsgálnunk magunkat : hogy áll a helyzet a mi életünkben? Nem úgy beszélünk-e ahogy a világ beszél, nem úgy gondolkodunk-e ahogy a világ gondolkodik, és nem úgy cselekszünk-e ahogy a világ cselekszik? Nincsenek-e olyan dolgok az életünkben, amiket régebb nem tettünk, most pedig szokásunkká vált? Hány keresztyén ember vette át a szóhasználatot: imádom ezt vagy azt, az unokámat, a töltött káposztát vagy ezt a slágert?
            Esdrás példát ad abban, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nem nézi le őket, nem veti meg őket, nem tartja magát jobbnak náluk, hanem magára veszi bűnüket és gyászol felettük. Erre az emberek összegyűlnek körülötte, s egyre nagyobb lesz a gyülekezők száma. Mind olyan emberek, akik szomorúak ezen állapotok miatt. Esdrás mozdulatlanul ül, s a többiek pedig némán állanak körülötte. A fájdalom szavakkal kifejezhetetlen.
            De egyszer csak feláll Esdrás az esti áldozás idején, amikor a bárányt feláldozzák. Ez a bárány engesztelés az aznap elkövetett bűnökért. Ő erre a pillanatra várt, hisz másképp hogy is közeledhetne a szent Istenhez. A bűnért meg kell fizetni, ezért az áldozat. Isten az áldozatért, az áldozat által tud megbocsátani népének. Nyilván, ez az áldozat is, mint az Ószövetség minden áldozata az Úr Jézus Krisztus áldozatára mutat, aki azért jött, hogy elvegye, elhordozza a világ bűnét.
            Ebben az áldozati órában Esdrás egy megrázó imádságot mond el.  Mélyen megalázva elmondja, hogy milyen mélységben van az Isten népe. Magát se vonja ki, bár ő nem vett magának pogány feleséget. Népének bűne, az ő bűne is. Milyen jó lenne, ha ez példát adhatna minden embernek. Mert a világban az van, hogy mindig a másik a hibás. Sok száz fogvatartottal beszélgettem börtönszolgálatom alatt, de mindig más volt a hibás, vagy a körülmények, de sohasem én. Így van ez a közéletben, politikában is. A mi pártunk mindig mindent jól csinál, a másik meg mindig mindent rosszul. Az egyik kormány vádolja a másikat, hogy az mindent tönkretett, lerombolt. Mennyire jellemző ez a mi világunkra. Háborús konfliktusban is , mindig a másik félre hárítják egy-egy újabb támadás felelősségét, már szinte nevetséges ez. A hívő emberek, az egyház bűne meg az, hogy sokszor Istent vádoljuk az egyház romlásáért, a magunk nyomorúságaiért és kérdezzük: hogyan engedte ezt meg Isten?
            Esdrás nem ezt teszi, hanem azt mondja: ez a mi bűnünk, ez a mi vétkünk. Jó lenne ezt a bűnvallást megtanulni és gyakorolni. Persze, erre csak a Szentlélek tud megtanítani minden ambert, amíg ő nem jön az ember szívébe, addig marad az önigazolás, a hárítás. De ha Isten Lelke munkálkodni kezd valakiben, ott már lesz bűnvallás, megtérés, ott már nem rejtegetjük a bűnt, hanem megvalljuk és szakítunk vele. Akkor meglátjuk, hogy milyen súlyos a mi bűnünk, hogy Isten mennyi jót tett velünk, milyen kegyelmes volt hozzánk, és mi ennek ellenére vétkeztünk. Mekkora kegyelem, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy halljuk az igét, hogy ismerjük Istent.
            A nagyszerű az, hogy Esdrás így szólítja meg az Urat: Ó mi Istenünk! Olyan jó tudni, hogy ő a mi Istenünk, s mi is az övéi vagyunk, így bűnösen, nyomorúlt emberként, bukdácsolva is. Ő szeret, megbocsát, akkor is, ha sokadjára kérjük, akkor is, ha már sokszor elbuktunk ugyanabban a bűnben. Persze, ahogy a Káté mondja ez a bocsánat nem tehet minket könnyelmű és gonosz emberekké. A kegyelem és bocsánat nem bátorítás a bűnre, hanem leköteleztetés egy hálás és Istennek odaszánt életre.
            Esdrás még nem láthatta Jézust, csak sejthette őt messziről. Ezért imádkozott este, amikor a bárány megáldoztatott. Tudta, hogy csak a bárány véréért, az áldozatért közeledhet Istenhez, mondhatja el imádságát. De mi már sokkal jobban tudjuk, amit Esdrás még csak sejtett, hogy mi a Bárány, a szeplőtelen Bárány véréért járulhatunk Isten királyi széke elé, hogy ott alkalmas időben segítséget, bűnbocsánatot, megújulást nyerjünk. Ezt hirdették a reformátorok, a reformáció is. A középkori egyház azt tanította, hogy a mi áldozatunk, a búcsu, adakozás, jócselekedetek, önsanyargatás azok, amik meghatják Isten szívét. Luther és a többiek pedig azt kiáltották bele a világba: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből és hit által tudunk megigazulni, de megszentelődni, megújulni is.
            De hogy lesz újulása a mi időnkben egyházunknek, népünknek? Ezt a kérdést olyan sokan feltettük ezekben a hetekben, ebben a jubileumi nagy évben. Csakis a Szent Lélek által. Kálvin János nagyon sokszor kérte a gyülekezetét, hogy imádkozzanak a Szentlélekért. Ő maga is imádkozott, annyit, hogy az ágya előtti értékes medvebőr bundán két nagy lyuk tátongott: Kálvin térdeinek a helye.
Bárcsak tudnánk mi is többet imádkozni Szentlélekért, bűnbánatért, bocsánatért, megújulásért, megszentelődésért.
           

Javasolt cím: Megújulás bűnvallás által                           Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 6

Text.”Akkor bőjtöt hirdettem ott az Ahavafolyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, hogy szerencsés utat kérjünk magunknak.”(Esd.8,21)

            Tudjuk azt, hogy a fogságból nem egyszerre tértek haza a zsidók, hanem több hullámban érkeztek. Most ismét egy újabb csapat áll készen az indulásra. Előttük már ezrek mentek haza otthonukba, szülőföldjükre. Most újabb csapat indul Esdrás vezetésével. Egy ilyen hosszú út nem volt veszélyek nélküli. Kb. ezerötszáz kilómétert kellett megtenni karavánnal, sok arany és pénz is volt náluk. Ez jó zsákmány lehet az ólálkodó rablóknak, akik mindenütt jelen vannak. Nekik pedig még fegyverük sincs, amivel megvédjék magukat, egy támadás esetén teljesen kiszolgáltatottak.
            Különös az, hogy Esdrás mégsem kér katonai kíséretet. Ahogy ő mondja, szégyellte ezt megtenni. Nem azért, mert olyan magabiztos volt, hanem azért, mert előtte bizonyságot tett a királynak arról, hogy ő mennyire bízik Istenében. Ez egy hatalmas hitvallás volt a pogány király előtt. Esdrás tudta, hogy ő és csapata Isten oltalma alatt áll. Isten kezéről beszél, ami védi, segíti őket. S ha egyik percben az ember arról beszél, hogy ennyire bízik Istenben, a másik percben nem kérhet katonai kíséretet, fegyveres védelmet. Ezt azt jelentené: mi bízunk Istenben, de azért a fegyverek is jól fognának. Azért a hit nem mindig azt jelenti, hogy ne éljünk azokkal az eszközökkel, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát. Ha valaki beteg, nem kell azt mondja: az Úr engem meggyógyít, én nem megyek orvoshoz és nem veszem be a felírt gyógyszert.
            Itt azonban egy kivételes esettel van dolgunk. Esdrás bizonyságot tett a királynak az ő Istenbe vetett feltétlen bizalmáról s most a királynek ezt bizonyítani is kell. De a hitvallás és a hitből való cselekedet között mindig ott kell legyen az imádság. Ezért Esdrás az Ahava folyó mellett egy bőjt és imanapot hirdet meg. Itt bőjtölve imádkoznak szerencsés utazásért.
Magukat megalázva közelednek Istenhez, hisz ez az egyetlen magatartás, amivel a bűnös ember a szent Istenhez közeledhet. A magalázás mindig bűnvallást, méltatlan voltunk megalázását jelenti. Az alázat annak a megvallását is jelenti, hogy mi teljességgel Istentől függünk, rá vagyunk utalva, nélküle egyetlen lépést se tudunk tenni. Ha Ő nem jön velünk, nem jár előttünk, akkor el vagyunk veszve.
            Talán azt mondja valaki: ez olyan rég volt most más a helyzet, nekünk nem kell hoszú útra indulni. De erre a három dologra: az alázatra, a bűnvallásra és Istentől való teljs függőségünk megvallására mindig szükségünk van. Ezt nem embereknek, emberek előtt kell megvallalni, megláttatni, hanem Isten előtt. Mert a mi egész életünk Isten előtt van. Ő mindent lát és mindent tud, ami az életünkben történik.
De odaállhat-e Esdrás, odaállhat-e a bűnös ember a hatalmas és szent Isten orcája elé? Igen, mert Ő a mi Istenünk, aki szövetséget kötött velünk, aki Krisztusban Atyánkká lett. Ezt az Ahava folyó partján még csak sejthették, de mi Golgota után már bizonyosan tudhatjuk. Ott a Krisztus vére megpecsételte az új szövetséget, ami most már örökre megáll. Mi Krisztusért és Krisztus által járulhatunk a kegyelem királyi szke elé, ahogy azt a Zsidókhoz írt levél mondja. Krisztus maga az, aki hív minket, bátorít minket, hogy menjünk általa az Atyhoz.
            Esdrás egy kéréssel jön Isten elé, mert hiszi, hogy Isten meghallgatja őt. Ez a hit. Egy hitetlen ember azt mondaná: kár a benzinért, az ima úgy sem segít, úgysem változtat meg semmit. De a hit azt mondja: a mi Istenünk egy imádságot meghallgató Isten. Esdrás szerencsés utat kér, biztonságos utat, hogy a rablóbandák maradjanak távol tőlük, egy olyan utat, amin megtapasztalhatják Isten oltalmát, megőrző kegyelmét. Ne gondoljuk, hogy a mi életutunk nincs telve veszéllyel. Ha nem is rablóbandák, de annyi kísértés, bűn, szenvedély leselkedik ránk, hogy elbukjunk, hogy elessünk, hogy ne érkezzünk meg az örök célba. Hány olyan embert látunk ezen az úton, akiket a bűn, káros szenvedélyek kifosztottak, akik hit és reménység nélkül járják az életük útját. Pedig van egy jó, egyenes és biztonságos út, annak az útja, aki magáról mondta: én vagyok az út. Aki engem nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ezen az úton kivül nincs más, ami az életre, az üdvösségre vezetne. Ő maga kérlel, hogy járjunk ezen az úton, amin még a bolond se téved el, ahogy azt a próféta mondja.
            Esdrás nem csak magára gondol, hanem a gyermekekre is, akik ott vannak az utazó seregben. Az ő számukra még nehezebb és fárasztóbb az út. Nekik még inkább szükségük van Isten védelmező kezére. Gondoljunk itt a mi gyermekeinkre unokáinkra. Ők még az életút elején vannak. A mi utunk nem volt könnyű, de az ő útjuk még nehezebb lesz. Ma annyi féle út csábít és hivogat, hogy azokon járjunk és ezek az útak nagyon vonzóak, kívánatosak gyermekeink, fiataljaink számára. Mennyit kell imádkozni gyermekeinkért, az ífjabb nemzedékekért. Hogy ők is találják meg az igazi utat a sok közül.
            Esdrás ezen felül még a javaik, kincseik megőriztetéséért is imádkozik, hogy az Úr őrködjön vagyonuk, mindennapi dolgaik felett is. Milyen jó nekünk tudni azt, hogy a mi hétköznapi dolgaink, ügyeink is ott vannak Isten gondviselő szeretetében. Isten nem túl nagy ahhoz, hogy a mi kis dolgainkkal foglalkozzon. Nekünk a kis dolgokban is szükségünk van Istenre, mert sokszor a nagy dolgokban helytállunk, a kis dolgokban pedig elbukunk. Ez az imádság arra biztat bennünket, hogy mindent vigyünk az Úr elé: családunkat, munkánkat, szabad időnket, szórakozásunkat.
            Esdrás az ima után várja az áldást és az meg is érkezik. Nem szégyenül meg az imádságában, nem csalódik Istenében. Ő mert egyedül benne bízni, mindenben rá hagyatkozni. És az Úr megmutatja hatalmát, megbizonyítja megőrző kegyelmét, gondviselő szeretetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás, hogy nem lesz harc, nem lesz küzdelem, nem lesz ellenség, nem lesz bukás. Lehetnek olyan pillanatok az úton, amikor már-már azt gondoljuk, hogy sohasem érünk el a célba.
            De ők mégis megérkeznek. Egyről se olvassuk, akik elindulnak Babilonból, hogy útközben elveszett, elpusztult volna. Mind eljutnak a célba, mind eljutnak Jeruzsálembe. Mert ez a végső cél. A Jelenések könyve s maga a Biblia a mennyei Jeruzsálem képével fejeződik be, ahova megérkeznek a gyülekezet tagjai. Mekkora öröm, milyen újjongás lesz majd ott ajkunkon, hogy megérkezhettünk, hogy bejuthattunk Isten országába. Mekkora öröm lesz, mert nagyon is tudatában leszünk annak, hogy mi mind a magunk útját jártuk, mi mind a bűn útjára tértünk, de az ő kegyelme elért minket, visszavezetett az igazi útra és megtartott bennünket azon. Az ő keze volt rajtunk, felettünk, másképp sohasem érkezhettünk volna meg a célba.
            De most még nem vagyunk ott. Még útban vagyunk a végső cél felé. Most még ezernyi veszély leselkedik ránk. Most még szüntelen kell énekelnünk a zsoltár szavával:
„Utaid Uram, mutsd meg, hogy el ne tévelyedjem,
Te ösvényedre taníts meg, melyen intézd menésem,
És vezérelj engemet a te szent igaz igédben,
Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten.”


Javasolt cím: Imádkozva járni az úton                            Lőrincz István