Igehirdetési sorozat 2017 Karácsony nagyhetére

Cím:Jézus életének kezdetei

1Nap. Született SzűzMáriától Text. Luk.1,26-38

            (Személyes vallomással kell kezdenem ezt az igehirdetési sorozatot. Ez az év ilyen szempontból jubileúmi a számomra, hisz 25-ik alkalommal tartok igehirdetési sorozatot az alsóvárosi gyülekezetben Karácsony nagyhetében, 25-ik alkalommal ünneplem veletek együtt ezt az áldott ünnepet. Amint azt nagyon jól tudjátok, segédlelkész koromtól kezdve ezeken a heteken mindig sorozatos igehirdetéseket tartok, s ezt azt jelenti, hogy 25-ik alkalommal tartok igehirdetési sorozatot ezen a héten.  Azt is jól tudjátok, hogy még soha nem ismételtem meg egyetlen sorozatot sem, igyekszem mindig valami újat mondani nektek, amennyiben újat lehet mondani, de ezt ti jól értitek, hiszem. Nem kis kihívás ez nekem, mint igehirdetőnek. Istennek adok hálát, hogy még mindig adott gondolatokat, ötleteket ennek megírásához, kidolgozásához. Nem tudom, hogy még meddig lesz újabb ötletem, gondolataim, de most még van, s ezért én nagyon hálás vagyok Istennek. Hiszem, hogy ez is egy kedves kegyelmi ajándéka az Istennek, amit Tőle kaptam s igyekszem jól sáfárkodni vele, nem csak a mi, hanem sok más gyülekezet, igehirdető javára is. Megjegyzés:   Ez az alsóvárosi híveknek szól, ezt ki lehet hagyni az Igehírdetőből.)

            Istennek adunk hálát, hogy ebben a 2017-es évben is, amelyben szépen megemlékeztünk a reformáció 500 éves évfordulójáról, megengedte érnünk ezt az áldott ünnepet, Karácsony ünnepét. Ebben az évben „Jézus életének kezdetei” címmel fogok igehirdetési sorozatot tartani. Tudatában vagyok annak, hogy nagyon sok ige, gondolat ismerős lesz számunkra, már eddig is hallottuk őket, de hiszem és vallom, hogy akkor is jó ezeket újra hallani és szívünkbe fogadni. Ahogy egy kisgyermek tud örülni újra és újra ugyanannak az ajándéknak, úgy adja meg nekünk Isten, hogy tudjunk örvendezni a már ismert és sokadjára hallott gondolatoknak, üzeneteknek is. Így leszünk boldogok, hisz az ige kimeríthetetlen, olyan gazdag, hogy nem lehet vele betelni. Ahogy a mindennapi kenyér naponta jól esik, úgy kívánom azt, hogy ugyanolyan jó étvággyal fogadjuk és ízlelgessük ezeket a már nagyon ismert történeteket, amelyeket e héten fogunk hallani.

            A mai estén azzal a történettel foglalkozunk, amikor Gábriel angyal megjelenik Názáretben Máriának és bejelenti Jézus születését. A Lukács evangéliumában itt találkozunk  először a Jézus nevével, azzal a névvel, ami minden név fölött való, amire minden teremtmény térde meghajol égen és földön. Az angyal egyszerűen elmondja Máriának, hogy fiat fog szűlni, és hogy nevezze annak nevét Jézusnak. Azt már talán mindnyájan tudjuk, hogy a Jézus név Szabadítót, Megváltót jelent. A Magasságos Fiának hívatik, vagyis Isten Fiának. Már az Ószövetségben voltak olyanok, akiket Isten fiainak neveztek, és az Újszövetség is tud Isten fiairól. De Magasságos Fia csak egy van. A többiek, akikról szó van a Bibliában, és mi is, ezt a nevet mind neki köszönhetjük. Mi úgymond Isten fiaivá váltunk, de Jézus eleve az, az is volt az örökkévalóságtól kezdve és az is marad mindörökké.

            Ez az angyali, isteni kijelentés egy különös helyen hangzik el. Nem Jeruzsálemben, nem egy másik nagyon ismert helyen, hanem Galilea tartományában, egy olyan helyen, amit az Ószövetség egyetlen helyen sem említ, amihez egyetlen ószövetségi ígéret sem fűződött. De él itt egy ember, aki Dávid házából való, s ő most itt dolgozik, ő lesz Máriának a férje. Az ő személye köti most össze Jeruzsálemet, Dávid trónját és az ismeretlen Názáretet. Nem különös ez, hogy az angyal egy olyan helységben jelenti ki a Megváltó születését, amiről egyetlen ígéret sem szólt, aminek a neve eddig teljességgel ismeretlen volt? De nem így van ez sokszor ma is? Nem olyanokat szólít meg sokszor Isten, akik e világ szerint nem híresek, nem nevezetesek, hanem szürke és névtelen emberek? Akik emberi látás szerint semmit se ígértek és mégis belekerülnek az Isten családjába? Hát nem ilyenek vagyunk mi is mind? Nem úgy van, hogy mi is csodálkozva kérdezzük Máriával: hogyan lesz ez, hogyan fog ez megtörténni?

            Erre a kérdésre, amit Mária feltett az angyalnak és amit mi is felteszünk, csak egyetlen lehetséges válasz létezik: úgy, ahogy Isten akarja, ahogy Ő ezt eltervezte, ahogy ez neki tetszik. Mert itt teljességgel Isten a cselekvő, Ő választja ki Máriát, és mindenki mást is, minket is. Akihez kegyelmes, ahhoz kegyelmes, ez a mondat már ott van a Biblia első könyveiben. Mennyi különös dolog van a Jézus születésében. Először is az, hogy Isten nem engedi meg, hogy Fia egy férfi akaratából, indulatából szülessen, ahogy azt János evangélista mondja. Igaz, hogy van ebben a történetben egy férfi, mégpedig József, de ő itt nem apa, hanem csak szolga, aki alázatosan engedelmeskedik Istennek. Nem azért van ez, mintha Isten nem tudta volna Fiát egy férfi által is e világra küldeni, de tetszett az Istennek mégis az, hogy Fia így, minden emberi akarat, szándék, indulat nélkül szülessen, úgy hogy Józsefet kikapcsolja ebből a történetből és csak a nevelőapa szerepét szánja neki.

            Ugyanakkor tetszett az Istennek, hogy amikor kikapcsol egy édesapát, bekapcsol egy édesanyát ebbe a csodálatos történetbe. Az apaságot mellőzi, az anyaságot meg felhasználja Fia születésében. Egy lánynak megengedi, hogy anyaságát odaajándékozza, odahelyezze az Isten oltárára, hogy az ő terhességén, áldott állapotán és gyerekszülésén keresztül érkezzen meg Fia erre a világra. Hogy Jézusnak miért nem volt apja és miért volt anyja, ez is az Isten titka, hiába is próbáljuk, úgysem tudjuk megfejteni. Felelőtlenség lenne most arról beszélni, hogy Isten előtt értékesebb az anyaság, mint az apaság, erre senki sem hatalmaz fel , ezért jobb is, ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Újra csak ennyit mondhatunk: ez volt Isten kegyelmes akarata, Isten szabad arra, hogy ilyen döntést hozzon.

            Mária, a názáreti lány el van jegyezve egy férfinak feleségül. Máté evangélista, aki tisztában van az akkori Palesztínában érvényes házassági törvényekkel, tudja, hogy ez azt jelenti, hogy ő már jog szerint, elméletileg már József felesége, de valóságosan, a gyakorlatban csak akkor lesz azzá, amikor József magához is veszi.

            Az is talány a számunkra, hogy miért épp szűzet választott az Úr, hisz Jézus egy asszony, egy feleség által is beléphetett volna ebbe a világba, akinek már előtte voltak gyermekei Ennek azért kellett így történnie, mert a próféciákban meg volt írva, hogy a szűz fogan méhében és szül fiat, s ennek így kellett beteljesedni. De még ezek után ott van a kérdés, hogy a sok ezer izraeli szűz leány közül miért épp Máriára esett a választás és nem másra? Ő jobb, tisztább lett volna másoknál? Erről egy szót se ír a Biblia. Az, hogy Isten pont őt választotta, ez nem jellemével, természetével, hanem egyedül Isten kegyelmével magyarázható. Mária se volt kivétel a bűnösség alól, mint ahogy senki más sem ezen a földön. Mária egy kegyelembe fogadott lány Názáretből. Pál Jézust második Ádámnak nevezi, de Máriát sehol sem nevezi második Évának. Ezért ebben a történetben is csak Isten kegyelmét kell magasztalni és nem Mária ilyen vagy olyan tulajdonságait. Itt is minden csak kegyelem, érdem itt sincs.

            Mária egy vonalban áll a Szentírás többi szolgáival, a prófétákkal és az apostolokkal.  Az angyal azt mondja, hogy Máriát a Magasságos fogja beárnyékolni. Tudjuk azt, hogy a keleti ember számára az árnyék a kibírhatatlan hőségben Isten ajándéka, kedvessége volt. Mária, mint minden más halandó is, az Isten árnyékából, kegyelméből él.

            Ezek után az már teljesen érthető, hogy Mária mindezt nem tudja megérteni, feldolgozni. Ezért Isten egyfajta segítséget nyújt neki azzal, hogy elmondja, hogy a rokona, Erzsébet is fog szülni, miután élemedett kora miatt ez már emberileg teljességgel lehetetlen volt, és most íme a hatodik hónapban van.

            Ez a történet egy nagy vigasztalás számunkra. Hisz ez azt mutatja, hogy nekünk sem kell különleges feltételeknek megfelelni, hogy Isten minket is kegyelmébe fogadjon. A mi életünkben is minden kegyelem, és mi is mindent ajándékba kapunk Istentől. Legyünk mi is nagyon hálásak érte.

2 Nap Jézus születése Text. Luk.2,1-7

            Jézus akkor született, amikor Augusztusz császár parancsolatot adott ki, amikor Szíriában Ciréniusz volt a helytartó. Nem tudjuk, hogy miért épp ebben az időben kellett Jézusnak megszületni. Emberileg szólva vannak érvek, amelyek mellette, s ismét vannak, amelyek ellene szólnak ennek. A Római Birodalom és a császár szemével nézve ez egy nagyon dicsőséges, boldog idő volt, a béke korszaka. Egyik történetíró azt írja erről az időről: elmúltak a polgárháború rettenetes évei, amelyek ennek előtte két emberöltőn keresztül rengették a birodalom alapjait. Épp ezért mindenki magasztalta Augusztusz császárt, aki ezt a csodálatos békeidőt megteremtette, hisz ő valóban egy békeszerető császár volt. Az ő idejében rend és biztonság volt az egész birodalomban. Szívügye volt a birodalmi úthálózat kiépítése, hogy a postakocsik gyorsan eljuthassanak a birodalom legtávolabbi zúgába is. Rómát a kunyhók városából a márványpaloták városává tette. A városi tűzoltóság megszervezése is az ő nevéhez fűződött s ő erre különösképpen büszke volt. Az egész birodalom, a rend és béke megvédésére és megőrzésére huszonöt légió, vagyis negyedmillió képzett katona állt rendelkezésére.

            Mindent összevetve, ez nem volt egy rossz korszak, amikor a világ Megváltója megérkezett erre a földre. Persze a népek, a leigázott nemzetek szempontjából azért egészen másképp festett a dolog, az ő helyzetük egyáltalán nem volt rózsásnak mondható. Ők kemény adókat fizettek, amiket rajtuk kegyetlenül behajtottak, hogy ott Rómában minden szép és jó lehessen. Rómában volt kenyér és cirkusz, jólét és élvezet, de hogy ezer kilóméterekkel tovább hogyan szenvedtek az emberek, a népek, ez Rómában senkit se érdekelt, a legkevésbé a császárt. Nem véletlenül gyűlölték a vámszedőket, akik a Római Birodalom bizalmi emberei, a vám és az adók könyörtelen behajtói voltak.

            A népszámlálás is pont azt a célt szolgálta, hogy egészen pontosan tudják meg, hogy hány emberre kell kiszabni az adót. S pont ebben az időben, amikor Augusztusz császár elrendelte, hogy az egész birodalom összeirattassék, születik meg a birodalom talán legelrejtettebb zúgában, a messzi Palesztínában a világ Megváltója, akiről azt írja Zakariás, hogy megjelent azoknak, akik a sötétben és a halál árnyékában ülnek. Ez a Megváltó nem a nagyra magasztalt római békét, hanem az Isten békességét fogja mejd elhozni. Hogy miért kellett ennek épp most megtörténnie, ezt csak Isten tudja. Lehetett volna száz évvel korábban vagy ezer évvel később. Isten nem tartozik számadással nekünk, hogy mit és mikor cselekedett. Ami Krisztus születésekor történt, az épp olyan titokzatos és csodálatos, mint a világ teremtése.

            Egy József nevű férfi Izraelben engedelmeskedik a császári parancsnak. Ő nem volt zélóta, hisz azok utolsó csepp vérükig harcoltak Róma ellen és megtagadták az engedelmességet minden császári rendelettel szemben. József azonban megadja a császárnak, ami a császáré. Különben Józsefről alig tudunk valamit. Csak azt tudjuk, hogy foglalkozása szerint ácsmester volt, s hogy Máriát jegyezte el feleségül, hogy ne hozza szégyenbe az emberek előtt. József a világ előtt Jézusnak az apja, de nem az Isten előtt. Az fontos viszont, hogy József a Dávid házához tartozott. Hogy miért merte vállalni a mindenórás Máriával az utat, ezt nem tudjuk. Valószínű, hogy nem a császár parancsa, hanem e parancs megszegése bűntetésétől való félelem vettte rá erre, de mi tudjuk, hogy mindenek fölött Isten vezetése.

            Megérkezve Betlehembe kiderűl, hogy vendégfogadóban nincs hely, meg a túlzsúfolt vendégfogadó nem is alkalmas helye egy gyermek megszűlésére, hisz ez egy nagyon intim dolog, nem a nyilvánosság elé kívánkozik. Így mennek egy olyan helyre, ahol nincsenek emberek, csak állatok vannak. Hogy ez egy istálló volt, vagy egy barlang, az most nem fontos a mi számunkra, az ügy szempontjából ez nem változtat a dolgok lényegén. Így kerül a kisgyermek bölcső helyett jászolba. Ezt az idők során sokféleképpen magyarázták, annyiféle értelmet adtak ennek. Ha még vissza tudtok emlékezni sok évvel ezelőtt egy egész karácsonyi bűnbánati héten a jászol értelmezésével foglalkoztunk

            De itt most nem is az a lényeg, hogy jászolba helyezték, hanem az, hogy egyáltalán megszületett, hogy Isten Fia vállalta ezeket a nagyon emberi dolgokat, a pólyát, az emberi nyomorúságot, hogy nem palotában királyként, hanem istállóban születik nagyon is emberként. Persze a legendák kiszínezik a történetet, még azt is tudni vélik, hogy Mária vér és fájdalom nélkül szűlt, de a Biblia erről semmit sem tud.

            Egy dolgot tudunk: a mi Attyánk így akarta megmenteni ezt a világot. Azt mondják, hogy egy vízbefúlónak háromképpen lehet segíteni. Az első mód, hogy a partról kiabálunk neki, hogy mit tegyen, hogy megmeneküljön. A második mód, hogy bedobunk neki egy mentőkötelet, amibe belekapszkodhat. A harmadik mód, hogy valaki beugrik utána a vízbe, megragadja és kivonja őt a partra. Sokszor ezt az élete kockáztatásával teszi meg valaki, és nem ritka az olyan eset, hogy a mentő meg is hal a mentés közepette.

            Nos, Isten ezt a harmadikat választotta, eljött ide erre a földre Krisztusban, emberré lett, hogy Megváltónk lehessen. Felvállalta a vízbefúlók, az elveszettek sorsát. Persze Isten egészen másképp is cselekedhetett volna. Jézus születhetett volna királyi palotában, de azt is, hogy Jézus marad a mennyben és onnan próbál lekiabálni nekünk hogy mit tegyünk mi a „vízben” hogy megmeneküljünk. De Isten így akarta és ez megmagyarázhatatlan, érthetetlen titok marad a a számunkra, amit mi csak imádni tudunk és hittel elfogadni. Isten így akarta, hogy Fia emberré legyen, hogy egy zsidó családban szülessen meg, hogy a nevelő apja egy ácsmester legyen, az anyja pedig egy názáreti szűz lány: Mária. És azt is akarta, hogy istállóban szülessen, amikor Rómában Augusztus a császár és Szíriában Ciréniusz a helytartó. Mi sem tehetünk mást és ne is akarjunk mást tenni, mint imádni Istent, aki így küldött nekünk Szabadítót és Megváltót. Higgyünk benne és fogadjuk be a szívünkbe.

3 Nap Az angyalok üzenete ext.Luk.2,8-14

                        Olyan idillikusan hangzik ez a mondat: pásztorok tanyáztak azon a vidéken, akik éjszaka vigyáztak nyájukra. Vajon Lukács egy kedves pásztor-történetet akar elmesélni? Nem, ez egyáltalán nem idilli történet. A pásztorok egy mennyből jövő angyallal találkoznak, az Isten dicsősége, az Ószövetség híres „sökinája” körülragyogja őket, az a dicsőség, amiben Isten lakozik, és amibe ember nem juthat el. Ez egy egészen más fény, mint a nap, hold vagy csillagok fénye. Ez az a világosság, amit Isten még az égitestek teremtése előtt ajándékozott ennek a világnak. Ez teljességgel hirtelen, váratlanul, szinte azt mondhatnám fenyegetően jelenik meg, nem csodálkozhatunk, hogy a pásztorok megréműlnek, félelem fogja el a szívüket.

                        Az angyal észreveszi a pásztorok félelmét és elkezdi bátorítani őket, hogy ne féljenek. Ő nem azért jött, hogy nagy félelmet hozzon, hanem azért, hogy nagy örömöt hirdessen. A hirdetni szó az eredeti szövegben: evangélizálni, vagyis örömüzenetet mondani. Az evangélium szóval itt találkozunk először  a Lukács evangéliumában. Tudjuk azt is, hogy ez a szó profán jelentése szerint egy harci győzelemről szóló tudósítás volt. Ezt általában egy lovon érkező, díszesen érkező hírnök jelentette be. De itt angyalok azok, akik kihirdetik az örömüzenetet, hogy Isten Fiában eljött erre a földre. Ez valóban egy nagy öröm. A mennyben már visszhangzik az öröm, ott már ujjonganak az angyalok, de ebben az örömben az emberek is kell részesüljenek, ez az öröm nem maradhat a mennyben., hanem alá kell szállnia a földre is. Igen, ez az öröm azért nagy, mert nem földi, hanem mennyei, Istentől jövő öröm. És ennek az örömnek tovább kell terjednie az egész földön. Mert most megszületett az, aki Megváltója zsidónak és pogánynak egyaránt, fehérnek és feketének, európainak és ázsiainak és minden földrészen lakónak egyaránt.

                        Tudjuk azt is, hogy ebben az időben a császárok is „szótér”-nak, megváltónak nevezték magukat, ezért teszi a Krrisztus nevet is hozzá, hogy mindenki számára világos legyen, hogy itt nem egy megváltó született a sok közül, hanem A Megváltó született meg. Különös, hogy az, ki a világ Megváltója semmiben nem különbözött külsőleg más gyermekektől. Nincs a fején korona, sem kezében jogar, nincs se palota, se díszes bölcső. Aki egy dicsőséges Megváltót várt, az csalódni fog, hisz: találtok egy kis gyermeket feküdni a jászolban. Az első angyal után egy egész sereg angyal jelenik meg, akik Istent magasztalják és három nagyon fontos szót mondanak ki: dicsőség, békesség, jóakarat.

                        Először is: dicsőség legyen Istennek a magasságban. Zakariás ezt úgy énekelte meg, hogy meglátogat a naptámadat a magasságból. Igen, a dicsőség is a magasságban van, ott ahová mi nem tudunk betekinteni, ahol mi nem tudunk intézkedni, ahol mi nem tudunk befolyást gyakorolni. Igen, ezt a csodálatots eseménysort nem emberek végezték el, ez nem a mi teljesítményünk, hanem Istentől jött. Ezért az eseményért minden dicsőség Istent illeti meg. Ő határozta meg azt is, amit Jézus aztán egész életében cselekedett. Jellemző az, hogy Jézus minden cselekedete előtt feltekintett a magasságba és Atyjától kért tanácsot, erőt, segítséget.

                        Nem véletlen, hogy a dicsőség megelőzi a békességet. És ez nekünk egy nagyon fontos dolgot mond el. Hogy csak akkor lehet békesség a földön, ha előbb dicsőséget adunk Istennek a mennyben. Már Ésaiás próféta megmondta: nincs békesség a hitetleneknek. Egy olyan nemzedék, egy olyan nép, egy olyan világ, amelyik nem akar Istennek dicsőséget adni, az békességet sem kaphat sohasem. Pedig Isten a földön akar békességet. Azt a békességet akarja helyreállítani, ami megvolt a bűnseset előtt, s amit megrontott az ember engedetlensége. Itt nem csak lelki békességről van szó, nem csak néhány ember békességéről, hanem a világ békességéről.

                        Ez a békesség szól a római császárnak, a nagyhatalmaknak, az atomfegyverekkel rendelkező országoknak, akkor is szól, ha ők nem akarnak tudomást venni erről. Krisztus születésével egy új rend kezdődik el, az miről Mária is énekelt, amiről a próféták is jövendöltek. Ebben a békességben ott van az igazságosság, ott van az, hogy dárdákból ekevasart készítenek, hogy az oroszlán szalmát eszik, és a kisgyermek játszik a mérges kígyóval.

            Mi ma azok vagyunk, akik hisszük azt, hogy Karácsonykor elkezdődött valami ebben a világban, hogy Krisztus születése valóban egy óriási esély ennek a világnak.

                        De akkor miért vannak veszekedések a családokban, miért vannak háborúk a népek között? Nem azért, mert az angyolok hazudtak volna A békesség csak egyszerűen azért nincs itt, mert mi nem hiszünk benne és nem fogadjuk el.

            Mert itt jön a harmadik is: és az emberek között jóakarat, pontosabban jótetszés. Istennek minden oka meglenne, hogy rossztetszéssel, rosszindulattal nézzen ránk és mégsem teszi, mégis jóindulattal, jótetszéssel van hozzánk. Ez csak Krisztus által lett lehetségessé, Krisztusért tud ránk Isten jóindulattal tekinteni. Ezért mondja Luther: aki ezt az angyali üzenetet megérti, az mindent  megértett. Bárcsak megértenénk mi is!

       4 Nap A pásztorok bizonyságtétele Text. Luk.2,8-14

            A túlvilágból érkezettek szolgálata korlátozott. Ők kapnak bizonyos feladatokat, amiket el kell végezzenek. Ők azonban csak küldöttek, szolgáló lelkek, úgy ahogy a Zsidókhoz írt levél nevezi őket. De ahogy elvégezték a szolgálatukat ott Betlehem mezején, azonnal visszatérnek a láthatatlan világba, oda ahonnan jöttek. Ők nem maradhatnak már tovább a földön.

                        De vannak olyanok is, akik tovább maradnak, és azok a pásztorok. Azok a pásztorok, akiket Isten arra választott ki, hogy elsőként hallják Jézus születésének a hírét. Miért pont pásztorokat választott Isten, s a rengeteg pásztor közül, akik Betlehem környékén tanyáztak, miért épp ezeket? Csak annyit mondhatunk: nem tudjuk. Ahogy már Máriáról és Józsefről is ugyanezt elmondtuk, felettük is ott lebeg az isteni kiválasztás titka. Miért pont őket? Azért, mert így tetszett az Istennek. Mi emberileg sok mindent mondhatunk, magyarázkodhatunk, de ez akkor is Isten titka marad.

                        Ha emberileg próbáljuk magyarázni, akkor kétféle magyarázat lehetséges. Az első az, hogy a Bibliában a pásztoroknak különös helye és jelentősége van. Már az első testvérpárnál azt olvassuk, hogy az egyik, Ábel pásztor volt, míg Kain földművelő. Ábrahám is pásztorfejedelem, Jákób is pásztor, míg testvére Ézsaú földművelő. Izrael népe Egyiptomban pásztornép volt. Mózes is 40 éven át pásztorkodik, őrzi apósának, Jethrónak a juhait. Dávidot és Ámóst Isten a pásztorbot mellől hívja el a királyságra, illetve a prófétaságra. De gondolhatunk itt a csodálatos szépségű 23-ik zsoltárra, amiben Isten mint pásztor jelenik meg, de Jézus elbűvölő példázataira az elveszett juhról, a Jó Pásztorról.

            A második emberi gondolat az, hogy a pásztorkodás ebben az időben már egy lenézett foglalkozás volt. A pásztorok az ú.n. „ám háárec”-hez tartoztak, a föld népéhez, akik épp munkájukból kifolyólag képtelenek voltak a mózesi törvényeket betartani, ezért megvetették őket, és képteleneknek tartották őket arra, hogy rajtuk és bennük az isteni ígéretek beteljesedjenek. A Talmudban, a törvény magyarázatában olyan utasítások voltak, hogy egy bajba jutott pásztoron nem kell segíteni, illetve egy pásztor peres ügyben nem lehetett tanú.

                        És most Isten ilyen megvetett, az üdvösségből hivatalból, eleve kizárt emberekhez küldi el elsőnek Fia megszületésének a hírét. A pásztorokat választja ki arra, hogy az első tanúi legyenek Fia születésének, azokat a pásztorokat, akiket a zsidók legtekintélyesebb könyve hivatalból kizárt ebből.

                        Igen, az angyalok elmennek, de a pásztorok maradnak, az ember marad a maga bajaival, szükségével, kérdéseivel. A pásztorok ott maradnak a sötétségben, az éjszakában, a tanácstalanságban, a bűnös világban. S feltehetik maguknak a kérdést: mi volt ez? Egy álom, érzéki csalódás, hallucináció, délibáb? Jó, ha nem vesszük olyan természetesnek, ami ott a Betlehem mezején történt. Az angyal azt mondta: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Ezt a pásztorok felhívásként értelmezik és engedelmeskednek. A gazdag és Lázár példázatában a gazdag azt kéri a pokolban, hogy Isten küldjön egy angyalt az ő testvéreihez, hogy figyelmeztesse őket, hogy a szenvedésnek erre a helyére ne jussanak. Különös, hogy itt a pásztorok lesznek angyalok és engedelmeskednek, de ehhez nekik is hitre volt szükségük. Szükségük volt arra, hogy kölcsönösen biztassák, noszogassák egymást. Ők is egy löketet kell kapjanak, illetve kapjanak: menjünk el mind Betlehemig!  És elindulnak az angyal szavára, minden emberi garancia nélkül. Eközben megszegik a kötelességüket is, hisz nekik a nyáj mellett kellett volna maradni, és mennek sietve, ahogy az evangéliumban minden sietve történik: Mária siet Erzsébethez, a tanítványok sietve hagyják ott hálóikat és követik Jézust.

                        S a pásztorok nem hiába siettek, mert megtalálták Jézust. S pont úgy találnak mindent, ahogy azt az angyal mondta: először Máriát, majd Józsefet, utána pedig a kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Egy olyan újszülött gyermeket látnak, amilyenekből ezreket lehet látni a szülészeteken. De ők mégis többet látnak benne, mert hisznek abban, ami nekik a gyermek felől mondatott. Az ige mindenek felett való náluk. Nekünk is ilyen hitre van szükségünk, kételkedés nélküli hitre. Hitben ráhagyatkozni Isten ígéreteire.

                        És miután hittek, láttak, most mennek, hogy beszéljenek is róla, mindenkinek elhirdetik, ami nekik a gyermek felől mondatott. Nem törődnek azzal, hogy esetleg nem fognak hinni, vagy épp kikacagják őket, ők egyszerűen mondják, amit hallottak. Az emberek pedig csodálkoznak, s én ezt valahogy úgy képzelem el, hogy csóválják a fejüket. Ez emberileg érthető is, hisz ilyet mondani, hogy az istállóban, barmok között született gyermek a világ Megváltója, a békesség elhozója, ki hinné ezt el?

                        Igen, ezzel a fajta csodálkozással később sokszor találkozunk még az evangéliumokban. Ez a csodálkozás majd odáig megy, hogy a főpap megszaggatja ruháit és azt mondja Jézusra: istenkáromló! A kereszt előtt elmenők is csóválták fejüket Nagypénteken. A pásztorok látogatására nem is ezeknek az embereknek volt szüksége, hanem elsősorban Máriának. Számára a pásztorok látogatása megerősítése annak, hogy az ő gyermeke, valóban a Magasságos Isten Fia. Ő nem csodálkozik, hanem ezeket a dolgokat szívében forgatta és megőrizte.

                        Úgy tűnik, hogy pásztorok nem is akartak visszamenni az ő mindennapi munkájukhoz, a nyájhoz. Mivel a Messiást megtalálták, az lett volna a kézenfekvő, hogy maradjanak ott vele. De ez nem volt lehetséges, őket várta a nyáj, de nem úgy tértek vissza, ahogy oda mentek, hanem Istent dicsőítve mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak. Látták a Gyermeket és ezért magasztalni tudják Istent.

            Mi kiváncsiak lennénk arra, hogy vajon ezek a betlehemi pásztorok megérték-e harminc év múlva, hogy ez a Gyermek elkezdte messiási működését, betegeket gyógyított, tanított, halottakat támasztott, vajon látták-e őt szenvedni, meghalni, feltámadni? Nem tudjuk ezt, valószínű, hogy ezt a legtöbben közülük nem érték meg. De mégis hittek s ez itt a lényeg. Hát akkor hogyne hinnénk mi, akik mindezeket láttuk és most várjuk Őt dicsőséges Úrként visszajönni! Hát mi ne magasztalnánk az Istent?

5 Nap Jézus felvétele a gyülekezetbe Text.Luk.2,21-40

                        Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézust a pogányok kezébe adtak, ez azt jelenti, hogy kizárták őt a gyülekezetből , ahogy azt idegen szóval mondjuk: exkommunikálták. De ez csak akkor történhetett meg, ha előbb őt bevették a gyülekezetbe. A mai napon pont erről fogunk beszélni, Jézusnak a gyülekezetbe, az Ábrahám fiai közé való felvételéről. Nyolcadik napon a törvény előírása szerint körülmetélték, s ekkor kapta a Jézus nevet, ahogy azt az angyal Máriának és Józsefnek is megparancsolta. Jézus a zsidóság jegyét hordozta a testén, ő egy körülmetélt, törvény alá vetett ember volt. Lukács röviden számol be erről, de az a tény, hogy egyáltalán beszámol mutatja, hogy mennyire fontos esemény ez. Még fontosabb nyilván az, hogy a Jézus nevet kapja. Az evangélista itt egy kettős engedelmességről számol be. Egyrészt beteljesítik a törvény rendelkezését, ami régen adatott és teljesítik az angyal parancsát, ami a közelmúltban érkezett hozzájuk. Nem csak a nyolcad napon való körülmetélés volt a törvény által megszabott módon végrehajtva, hanem két más előírás is teljesíttetett. Először az, ami az elsőszülöttek odaszentelésére vonatkozott. A 2Móz.13,2 szigorúan előírta, hogy minden elsőszülött fiú és minden első fajzású hím állat az Úré legyen. Minden elsőszülött izraelita férfiú Isten szolgája kellett legyen. Ezt az odaszánást egy áldozat által ki lehetett váltani. Ezt tették meg most a Jézus szülei is. Ennek elég nagy volt az ára, 5 sekel, ez akkor kb.20 napszám ára volt. Ezen kívül az édesanyának be kellett tartani a tisztulás törvényét is. A törvény szerint minden szülő asszony, vagyis a gyermekágyas édesanya egy ideig tisztátalannak számított. Ha egy anya fiút szült, akkor 33 napig, ha leányt, akkor 66 napig számított tisztátalannak, s ez azt is jelentette, hogy nem mehet a zsinagógába, nem vehet részt az istentiszteleti életben. Ha ezek a kiszabott napok elteltek, akkor a tehetősebb emberek egy bárányt vittek áldozatra, a szegények pedig egy pár galambot. Látjuk, hogy a világ Megváltójának a szülei szegények voltak, hisz csak galambot tudtak vinni. Jézus nem csak a teremtményi mivoltot, hanem a társadalmi, szociális szegénységet is magára vette.

                        Az is különös, hogy a szegény emberek nem kellett felmenjenek Jeruzsálembe, de József és Mária mégis felmegy a városba erre a bemutatásra. Az eljövendő Messiás már 33 napos korában ott kell legyen Atyja házában. Ott a templomban papok és léviták voltak, akik az édesanyát tisztává nyílvánították és a galambáldozatot bemutatták. De a legkülönösebb az, hogy ezen az alkalmon a legfontosabb szolgálatot, a prófétait nem papok és léviták, hanem úgymond két laikus, két idős ember Simeon és Anna végzik el. Mindketten istenfélő, élemedett korban levő emberek voltak. Simeonnak valószínű, hogy nem is volt családja, Anna pedig évtizedek óta özvegy. Mi volt a rendkívűli ebben a két idős emberben? Simeonnál az, hogy ő várta Izrael megváltását, és a Szentlélek volt rajta, Anna pedig szólt mindazokhoz, akik Jeruzsálemben a megváltást és a Megváltót várták.

                        Várni a megváltásra, ez Izraelben mindenkinek a szent kötelessége volt. Ez a várakozás nagyon sokáig tartott. Nem csak évtizedekig, hanem évszázadokig, sőt évezredekig. Mivel a várakozás már ilyen hosszúra nyúlt, ezért a legtöbb ember már semmit se várt. Már senki se remélte, hogy ez épp az ő életének az idejében történhet meg. De íme, van két ember, aki nem fáradt el a várakozásban, akik hitték, hogy épp az ő életük idejében jön el a Messiás. Ehhez a csapathoz tartozott Zakariás és Erzsébet, Keresztelő János és tanítványai, Arimáthiai József.

                        Igen, mi is várunk, most már több mint 2000 éve várunk. És ha mi is hisszük, hogy az Ő visszajövetele épp a mi időnkben következhetik be, az már önmagában nagy csoda. Ezt csak a Szentlélek tudja elvégezni bennünk. A Szentlélek tudja szítani bennünk a várakozás parazsát, hogy az lángra lobbanjon. Biztos, hogy Siemeon és Anna is feltették magukban az évtizedek során a kérdést: vajon meg fogjuk-e ezt a nagy eseményt érni? Vajon nem fogunk-e csalódni várakozásunkban? De ők Istentől bizonyosságot kaptak, hogy addig nem látnak halált, amíg meg nem látják Krisztust. Milyen nagy dolog: mielőtt meglátnánk a halált, megláthatjuk Krisztust. Hisz rettenetes Krisztus látása nélkül meghalni.

                        Várni, soha sem könnyű, akkor se volt és ma sem az. Amikor Siemeon kezében tartja a kis Jézust, így sóhajt fel: mostan bocsátod el Uram a te szolgádat békével. Érdekes, hogy itt nem a „Küriosz” szó áll, hanem a „deszpotész”, vagyis Isten egy kemény Úr volt a számára, aki keményen próbára tette őt. De most eljött végre a nagy pillanat, amire ezer évek óta vártak, az bekövetkezett. Azon az ominózus napon Simeon a Lélek indítására felment a templomba. És abban a gyermekben meglátta a Messiást. Simeon újjong és ebben az újjongásban benne van annak a sok nemzedéknek, a prófétáknak, Isten embereinek az újjongása, akik várták az ígéret beteljesedését, várták a Messiás születését.

                        Mekkora öröm és kiváltság volt Simeon számára, hogy ezt megérhette, most már szívesen hal meg. Amit meglátott, azt ő már előbb hitte, hitte anélkül, hogy látta volna. Nagyobbat, dicsőbbet nem láthat ember szeme, mint akit itt Simeon lát. Mi a világ minden ragyogása amellett, amit itt most Simeon lát és szemlél.

                        Jézus szülei csodálkoznak azon, amit ez az öreg ember elmond. Nekik is nagy szükségük volt a Simeon és Anna bizonyságtételére. Hisz eddig csak szegénység, megaláztatás volt, de most kezd előttük is felragyogni az Isten dicsősége. Ez a bizonyságtétel azt is világossá teszi, hogy az ő útjuk ezzel a gyermekkel nem lesz mindig egy napfényes, könnyű út . Ez áldások és üdvösség útja, de egyben a kereszt útja is.

                     Igen, Jézus is bevétetett a gyülekezet közösségébe, hogy mi akik a bűn miatt kirekesztettünk, az ő kirekesztése által, ami egész életében folyamatosan történt, s ami kereszthalálában csúcsosodott ki, amikor még Atyja is elhagyta őt, mi bevétessünk az üdvözültek seregébe. Ó, mekkora kegyelem, áldjuk mi is Istent ezért.

6 Nap. A 12 éves Jézus Text. Luk.2,41-52

                        Karácsony este van, ez a kedves hangulatokkal és érzelmekkel telített estéje az eszetendőnek, amit mindnyájan annyira várunk, nem csak a gyermekek, hanem még mi felnőttek is. Ezen a bűnbánati héten Jézus életének kezdeteivel foglalkoztunk, s most a szentestén a 12 éves Jézus áll figyelmünk középpontjában.

                        Különös az, hogy az evangéliumok nem foglalkoznak Jézus gyermekkorával, a születésétől fellépéséig tartó időszakkal, ami mégis csak 30 eszetendő, csak ez az egyetlen esemény van feljegyezve s az is csak Lukács evangélistánál. A hagyomány sok mindent feljegyez, filmek is készültek Jézus gyermekkoráról. Ezekben lehet sok érdekes és talán valóságos dolog, de ez mégsem ige, s ezért mi nem ezekkel foglalkozunk, hanem azzal, amit az ige mond nekünk. Nekünk ezen az estén sincs fontosabb dolgunk, mint az igére figyelni.

                        A 12 éves Jézus története egy ószövetségi parancsnak való engedelmesség tulajdonképpen, hisz a mózesi törvény minden izraelita férfi számára előírta, hogy évente háromszor, a kovásztalan kenyerek ünnepén vagyis húsvétkor, a termés ünnepén vagyis pünkösdkor, és a lombsátrak ünnepén, aminek nálunk nincs megfelelője, menjen fel a jeruzsálemi templomba. A mózesi törvény a gyermekek 12 éves kortól számítottak férfinak, ettől kezdve rájuk is érvényes volt a törvény minden előírása, amit szigorúan be kellett tartani. Ez a törvény két esetre nézve adot engedményt: ha valaki nagyon szegény volt, illetve ha valaki nagyon messze lakott Jeruzsálemtől, annak csak egyszer kellett feljönni, leginkább a páska ünnepére. Egy ilyen zarándoklat általában 7 napot tartott. A becslések szerint Jeruzsálemnek ebben az időben kb.50.000 lakosa volt, és kb.100.000 zarándok érkezett ünnepenként a városba.

                        Nos, a Jézus családjában is engedelmeskedtek a törvénynek, minden valószínűség szerint a két engedmény miatt, ami rájuk is illett, ők csak egy alkalommal zarándokoltak fel a jeruzsálemi templomba.

                        De feltehetjük a kérdést: egyáltalán miért is meséli el Lukács ezt a történetet, ha a többi gyerekkori élmény, esemény egyáltalán nem érdekli? Nos, ennek egyetlen oka az, hogy ebben az eseménysorba becsúszik egy kis „baleset”, a gyermek elvész, nem indul vissza a családdal együtt, hanem ott marad a templomban. A szülei három napon át halálos félelmeket élve át, kétségbeesetten keresik Végre visszamennek egész a templomig s nagy ámulatukra ott megtalálják a gyermeket az írástudók, a tanítók társasáságában. Ha nem ismernénk Jézust, akkor valaki azt mondhatná: hát Jézus is tinédzser, lázadó serdülő, ő is íme engedetlen a szülei iránt. De mi nagyon jól tudjuk, hogy ez a magyarázat teljességgel elhibázott, hisz a fejezet végén is azt olvassuk, hogy Jézus a szüleivel szépen hazament Názáretbe és mindenben engedelmes volt irántuk.

                        Azért rendkívül érdekes és tanulságos ez a történet, mert megmutatja, hogy milyen különös helyzete volt Jézusnak családjában. Ő is ott élt egy galileai család egyszerű hétköznapjaiban, pont úgy élt és dolgozott, mint a többi názáreti ifjú. És ő mégis már gyermekként és ifjúként is más, egyedülálló, páratlan. A hétköznapokban is kitűnik páratlansága, hasonlíthatatlan dicsősége. Ő megalázta magát és gyermek lett, de mégis látszott, hogy ő sokkal több, mint a többi gyermek. Ő gyermekként se szűnt meg egy pillanatra sem igaz Istennek lenni.

                        Ezzel szülei sem tudtak sokszor mit kezdeni, s ezzel nem kevés gondot, sőt zavart okozott szüleinek. Ez tűnik ki abból a rövid beszélgetésből is, amit anyjával folytat a templomban, amikor anyja elmondja, hogy milyen gondot okozott nekik, számon kéri, hogy miért nem ment velük haza. Jézus, a 12 éves Jézus erre határozottan rendreutasítja és már ő kéri számon, és elmondja, hogy neki Atyjának dolgaival kell foglalkozni. Lukács ekkor meg is jegyzi, hogy szülei nem értették. Hát hogy is érthették volna? Hogy értehette volna Mária a Szentlélektől való fogantatását, hogyan érthették volna a pásztorok és bölcsek látogatását, később hogy érthette volna Mária szenvedését és halálát? Nem értik, mert ő más, mert ő idegen, őt nem lehet úgy kezelni, mint egy más gyermeket, őt nem lehet arra használni, hogy dicsekedhessenek vele, hogy íme ő olyan jó gyermek, hogy egy pillanatra sem szakad el szüleitől.

                        Itt mindenki csodálkozik, már harmadszor olvassuk ezt ebben a történetben. Az emberek csodálkoznak a pásztorok beszédén, a templomban az emberek csodálkoznak Simeon és Anna magatartásán és beszédeiken, és most itt is mindenki csodálkozik, hogy a 12 éves Jézus itt ül a tekintélyes tanítók között, kérdezi őket, hallgatja őket. Egy legenda arról is tud, hogy Jézus már tanítja őket, de erről itt nem olvasunk, s jobb ha mi sem beszélünk erről, elégedjünk meg azzal, ami a Szentírásban írva van.

                        A nagy baj azonban az, hogy csak csodálkoznak és nem hallgatnak Jézusra, nem engedelmeskednek neki. Ezek a tanítók azt kellett volna mondják Jézusnak, látva az ő csodálatos bölcsességét: maradj velünk, mi akarunk tanulni tőled, beszélj nekünk minél többet Atyádról, aki a mi Atyánk is, az ő csodálatos országáról, hisz mi is annak alattvalói akarunk lenni. De ezek a tanítók s a többi templomban jelenlevő ember is csak addig jut el, hogy csodálkoznak és engedik elmenni Jézust.

                        Karácsonyt ünneplő drága testvéreim. Ne felejtsük el, hogy ez az ünnep is azért van, azért ünnepeljük újra, Isten kegyelméből már huszonötödik alkalommal együtt, hogy felragyogjon előttünk, hogy Jézus a Szabadító, a Megváltó, az Üdvözítő. Belőle csak egy van, és ha mi is csak a csodálkozásig jutunk, ha engedjük tovább menni őt, akkor más nincs, aki megváltson minket, aki megújítsa életünket, aki boldoggá tegyen. Mondjuk hát most együtt Jézusnak, kicsik és nagyok, gyermekek és felnőttek: maradj velünk ezen az ünnepen és életünk minden napján. És ő velünk fog maradni, meg fogja áldani ünnepünket és egész életünket is.

            (Ezen igehirdetési sorozatot Walter Lüthi Das Lukasevangelium című könyve segítségével írtam).

                                                                                                                 Lőrincz István

                        

Igehirdetési sorozat advent nagyhetére

Jézus nevei

1 nap Jézus  Textus.Mát.1,20

            Isten kegyelméből ezen az adventen egy igehirdetési sorozatot szeretnénk elkezdeni, amit a következő években folytatni szeretnénk, melynek címe: Jézus nevei. Tudjuk azt nagyon jól, hogy a Szentírásban a név sokkal többet jelentett, mint ma, bár azért ma se csak úgy véletlenül adunk neveket gyermekeinknek. Sokszor ma is tudatos a névválasztás, a szülők ismerik annak névnek a jelentését, amit gyermeküknek adnak és ezzel egyfajta sorsot is szeretnének adni, kívánni neki. De a Szentírásban ez szinte minden esetben így volt, a név egy személy egész sorsát , vagy élettörténetét mondta el. Gondoljunk csak a „Mózes” névre, ami azt jelenti: a vízből húztam ki. Hisz a fáraó leánya a Nílus vizéből menetette ki Isten népének későbbi szabadítóját. Vagy a „Sámuel” nevére, ami azt jelenti: Isten meghallgat, hisz e próféta születése egy imameghallgatás gyümölcse volt. A név a földi viszonylatokban az, ami megkülönböztet más emberektől. Nincs ez másképp Jézus nevénél sem, ez a név Őt megkülönbözteti minden más embertől, aki valaha erre a földre született, hisz más név nem adatott, ami által kellene megtartatnunk, csak az Ő neve. Jézusnak a Bibliában sok szép és sokatmondó neve van, s ha Isten éltet és segít, akkor az elkövetkező évek advent nagyhetein ezekkel fogunk foglalkozni. Jézus személyében  csodálatos gazdagság van, s ezek a nevek mind ezt hivatottak elmondani, kifejezni. Mindegyik névben felragyog valami az Ő dicsőségéből, páratlan gazdagságából. Ebből a gazdagságból próbálunk valamit mi is elsajátítani ezeken a nagyheti alkalmakon. Azzal a kívánsággal és óhajjal kezdem el ezt a sorozatot, hogy a Jézus személyét ezáltal is jobban megismerjük, megszeressük, Őt egyre jobban imádjuk és neki egyre jobban engedelmeskedjünk. Ha így lesz, akkor fáradozásom nem volt hiábavaló.

        A mai estén a „Jézus” névvel fogunk foglalkozni. Ennek sok jelentése van: Szabadító, Segítő, Üdvözítő. Tudjuk hogy a mi Urunk ezt a nevet nem emberektől kapta, a szülei ezt isteni parancsra tették. Józsefnek adott parancsában az Úr magyarázatot is ad: mert Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. Tudjuk azt, hogy Urunknak ez a személyneve, a „Krisztus” név, amivel holnap fogunk foglalkozni az Ő tisztére és elvégzendő munkájára vonatkozik. Ez a név az emberibb név, a Krisztus név az istenibb, ha szabad ezt így megfogalmaznunk. E név mellett a legnagyobb emberek neve is elhalványul, akik ezen a földön éltek. Az is mutatja ezt, hogy Jézus születésével egy újabb időszámítás kezdődött el, amit a világtörténelem is elismer.

        Tudjuk azt, hogy ezt a nevet már az Ószövetségben is viselte két ember. Ennek a formája Jósua, ami két ember nevében jelenik meg. Az egyik Józsúé, a Mózes utódja, aki bevezeti Izrael népét a Kánaán földjére. A másik ember, aki a Jósua néven szerepel egy főpap, aki Isten népét a babiloni fogságból hazavezette és hozzáfogott egy második templom építéséhez.  Mind a kettő Jézus előképe, rá mutatnak.

        Ezt a nevet nagyon szerették a Szentírás írói, Pál apostol kétszáztízszer használja leveleiben. Ezen a néven az Isten dicsősége ragyog, ebből a névből csodálatos erő árad. Persze vigyáznunk kell, nehogy egyfajta varázserőre gondoljunk, ami a kimondással rögtön hat. Ennek a névnek az erejét csak azok tapasztalják meg, akik magával Jézussal élő kapcsolatban, közösségben vannak, akik magukat neki szentelik, és akik minden bizodalmukat belé helyezik.

        A Biblia azt tanítja, hogy ennek a névnek üdvözítő ereje van, e név által mindazok üdvözülnek, akik hisznek ebben a névben. Hisz az angyal a név megadásakor azt is mondja: ez szabadítja meg népét annak bűneiből. Maga Jézus is így határozza meg egyszer küldetését, hogy Ő azokat jött keresni és megtartani, akik elveszettek voltak. Milyen szeretettel és irgalommal kereste Ő az elveszetteket. Még a kereszten is üdvözített egy gonosztevőt, aki hitt benne, és aki hozzá fordult könyörgésében. Az apostolok nagy erővel hirdetik, hogy mindazok üdvözülnek és bűnbocsánatot nyernek, akik ebben a névben hisznek.

        A Jézus neve ma is megnyugtatja a nyugtalan lelkiismeretet, boldoggá teszi a boldogtalanokat. Ő ma is megszabadítja a megkötözötteket a különféle szenvedélyekből. Jézusra és az Ő szabadítására minden embernek szüksége van. Nem csak az elzüllötteknek, a társadalom szélére sodródottaknak, hanem az ú.n. becsületes embereknek is, akiknek az élete emberi látás és mérték szerint teljesen rendben van.

        Hogy milyen erő van a Jézus nevében, azt mi imádságainkban tapasztalhatjuk meg. Maga Jézus biztat minket arra, nem is csak egyszer az evangéliumokban, hogy kérjünk az Atyától dolgokat az Ő nevében. De mit is jelent a Jézus nevében imádkozni? Hát azt, hogy mi elnyerjük a Jézus méltóságát, érdemét és dicsőségét. Amikor mi a Jézus nevében jövünk az Atyához, az ugyanolyan, mintha maga Jézus jönne, mintha ő maga imádkozna.

        Jézus ígéretet ad a tanítványainak, hogy az Ő nevében ezek az emberek nagy dolgokat tudnak végrehajtani. Betegeket gyógyíthatnak, gonosz lelkeket űzhetnek ki, győzedelmeskedhetnek a legnehezebb próbákban. Szeretnélek bátorítani, hogy sokkal bátrabban és bizalolmmal imádkozzatok ti is ebben a névben.Ez a név mennyei erőket mozgósít az isteni világból. Az egyháztörténelem sok olyan történetet jegyez fel, amikor a Jézus nevének a kimondása által csodák történtek. Egy híres német igehirdető ment egy erdőn keresztül. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy két férfi rászegzi fegyverét és készen állnak a lövésre. Erre ez az igehirdető elkiáltotta: Jézus győztes, mire a két ember leengedte fegyverét. Luther is elmondja az „Asztali beszélgetések”-ben, hogy amikor rázuhant bűneinek terhe, amikor tele volt félelemmel, amikor rátört a halálfélelelm, amikor üldözték, akkor megtapasztalta azt a hatalmas erőt, ami a Jézus nevében volt, hogy ez a név csodálatosan megerősítette és megvigasztalta őt. Ezért ezt mondta:”én ennél a névnél maradok, e névvel élek és ezzel akarok meghalni is.” Milyen szép ez a bizonyságtétel, legyen ez a miénk is. Legyen számunkra is ez a legdrágább név ezen a földön, tapasztaljuk meg életünk minden helyzetében ennek erejét.

2 Nap Krisztus Text. Mát.16,16

            A mai estén folytatjuk elkezdett igehirdetési sorozatunkat a Jézus neveiről A tegnap este megvizsgáltuk, hogy mit jelent a „Jézus” név és hogy ez mit jelent a mi keresztyén életünk számára.

            A mai estén a „Krisztus” név kerül a figyelmünk középpontjába, erről fogunk beszélgetni. Már a tegnap este elmondtuk, hogy a „Jézus” név inkább az Ő emberi mivoltára, személyére utal, a „Krisztus” név pedig inkább az Ő tisztére, elvégzett munkájára. Tudjuk azt, hogy ez egy görög kifejezés, amit magyarosítva mi is használunk „Messiás” néven. A szó jelentése: felkent, olajjal felkent személy. Tudjuk azt, hogy az olaj az Ószövetségben Isten Lelkének a szimbóluma, jele volt. Felkenetésben részesültek a papok, illetve a főpap, a próféták és a királyok. Ezek a felkent személyek is mind előre mutattak, az egyetlen igaz Felkentre, Jézus Krisztusra. Tudjuk azt, hogy Ő egyszemélyben volt próféta, főpap és király, ahogy azt a Káténk is ragyogóan megfogalmazza a 31-ik kérdés-feleletben.

            Mindnyájan emlékszünk a Jézus életének annak a pillanatára, amikor szülővárosába, Názáretbe látogatott, s ott a zsinagógában odaadták neki az Ésaiás tekercset s ő olvasta a próféciát: az Úrnak Lelke van én rajtam, mert felkent engem az Úr. (És.61,1-2)  És hozzáteszi: ma teljesedett be ez az írás a ti hallásotokra. De más igehelyekből is kitűnik, hogy ő ezeket a próféciákat, amelyek egy eljövendő Messiásról szólnak, mind magára vonatkoztatja. Ezek a próféciák úgy mutattak előre a Messiásra, mint a hajnalpír a Nap felkeltére.  Most, hogy ez a Messiás megjelent egy új korszak kezdődött el a világ számára. Az a sok prófécia, ígéret, ami évszázadokon, sőt évezredeken át az Ő jövetelét meghirdette, az mind az Ő küldetéséről, munkájáról, dicsőségéről, hatalmáról szólt.

            A Messiás, a Felkent a zsidók számára minden magasztosságnak, fennségességnek, dicsőségnek foglalata volt, amit ők Istenről el tudtak képzelni. Tudjuk azt is, hogy a zsidók Messiás várásába nagyon sok emberi elem is vegyült. A zsidók az eljövendő Messiástól elsősorban nemzeti és politikai dolgokat vártak. Példáúl azt, hogy Ő meg fogja őket szabadítani a római megszállástól és visszaadja a zsidó nép nemzeti becsületét. Jézus nagyon sokat kellett tanítsa őket arra, hogy az Ő jövetele egészen más célokat követ, hogy Ő nem ilyen földi váradalmakat akar betölteni. Látjuk a János evangéliumában, hogy amikor Jézus megsokasítja a kenyeret, amikor meggyógyítja a betegeket, akkor hatalmas tömeg követi őt és királlyá akarják tenni. Azt mondják: ez a mi emberünk, aki megoldja a kenyér kérdést, Ő a csoda doktor, aki minden betegséget meggyógyít. De amikor Jézus arról kezd el beszélni, hogy Ő a mennyből alászállott kenyér, és aki ezt a kenyeret nem eszi, az nem mehet be az Isten országába, akkor azt mondják: kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja Őt. Szinte mindenki otthagyja Jézust, olyannyira , hogy Jézus már a tanítványaira is rákérdez: ti is el akartok-é menni?

            Ezzel a kérdéssel jó nekünk is szembenézni, hisz ma is sok hamis várakozás van Krisztussal, az egyházzal szemben. Hányan ma se látnak többet az egyházban, mint egy olyan helyet, ahol megélhetjük nemzeti érzéseinket, ahol segítenek szociális gondjainkon, ahol jól érezzük magunkat. Hogyan özönlöttek az egyházba a változás után az emberek, amikor az egyháztagság rendszeres csomagszállítmányt és más földi előnyöket jelentett. Hogy megteltek azokban a napokban, hetekben a templomok, s aztán ki is ürültek, amikor kiderült, hogy az egyház nem ezért van. Hányan felhúzták az orrukat, hányan hátat fordítottak az egyháznak, mert ezekben a nagyon is földi dolgokban csalódtak és az egyház nem felet meg földi váradalmaiknak. Hányan nem látják ma sem, hogy az egyház legfőbb kincse az evangélium és legfőbb küldetése, hogy emberek hitre jussanak, üdvözüljenek. Hányan jönnek ma is úgy a templomba, hogy egy „kis megnyugvást” találjanak, vagy épp egy „kis ünnepi hangulatot” ezért is vagyunk olyan sokan Karácsonykor és Húsvétkor, de több már nem kell, többre már nincs szükség. Milyen kevesen jutnak el a Péter vallástételéhez, amit felolvastunk: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Jön is a Jézus ajkáról a válasz: boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt ki neked hanem az én mennyei Atyám.

            Ma is azért kell imádkozni, hogy Isten Szentlelke minél több ember szívébe jelentse ki, hogy Jézus a Krisztus, hogy Ő az élő Istennek a Fia, sokkal több, mint kenyér-szaporító vagy csoda-doktor, aki nem csak azért jött, hogy szociális, földi gondjainkat megoldja, hanem azért, hogy minket üdvözítsen, minket az Isten országába bevigyen. Akinek ez nem jelentetik ki, az ma is csalódni fog Krisztusban, mert nem teljesíti be a mi emberi vágyainkat és elképzeléseinket.

            Milyen döbbenetes a Jézus szenvedésének a történetében,, hogy a tömeg újjong, éljenez: hozsánna a Dávid Fiának, hozsánna a magasságban, s öt nap múlva nagypénteken, amikor Pilátus megkérdezi tölük: és mit tegyek Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? azt ordítják: feszítsd meg.

            A mai estén lássuk meg Krisztust, aki azért jött, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával minket megváltson, üdvözítsen és az örök élet örökösévé tegyen. Ennél kevesebbel nem elégedhetünk meg.

3 Nap Az Úr  Text. Fil.1,2

            Jézusnak ezzel a nevével nagyon gyakran találkozunk az Újszövetségben, mi is sokszor Úr Jézus Krisztusnak mondjuk, így is szólítjuk meg imádságainkban. Pál apostol is különösen szerette Megváltójának ezt a nevét, ezért amikor itt ebben a levélben köszönti a gyülekezetet és kegyelmet és békességet kíván az Atyától, nem úgy folytatja” és Jézus Krisztustól a mi testvérünktől”, bár Jézus nem szégyell minket testvéreinek nevezni, hanem Őt Úrnak mondja s ezzel kifejezi azt a nagy különbséget, ami köztünk és közte van. Ezért vallja Őt Úrnak. Ez a név mindenekelőtt tiszteletet parancsol nekünk, hogy mi csak a legmélyebb alázattal jöhetünk hozzá. Jézust a tanítványai is a legtöbbször így szólították meg. Ezt a megszólítást maga Jézus is helyben hagyja amikor ezt mondja: Ti engem így hívtok:”Mester” és „Uram”, és jól mondjátok, mert az vagyok. Jézus ezért magát is gyakran nevezi Úrnak, amikor a farizeusok kötekednek vele, akkor a 110-ik zsoltárt idézi, hogy Dávid is Urának hívja Őt, pedig a fia is, s erre a farizeusok már semmit se tudnak válaszolni. A Jézus „Úr volta” a feltámadáskor lett teljességgel nyilvánvalóvá.A Szentlélek kitöltetése után, Péter a híres pünkösdi prédikációjában mondja: tudja meg azért Izrael egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek. Pál ezt a maga módján így fogalmazza meg a Római levélben: Mert azért halt meg és elevenedett meg Krisztus, hogy mind a halottakon, mind az élőkön uralkodjék, vagyis hogy mindenek felett Úr legyen. Előtte minden térd meg kell egyszer hajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv kell vallja, hogy Jézus az Úr az Atya Isten dicsőségére.

        Milyen nagy dolog, hogy az angyalok milyen szívesen hajtottak térdet Jézus előtt az ő földi életének egész idejében. Már Betlehem mezején hódolnak a megszületett Megváltónak, aztán szolgálnak neki, miután a pusztában háromszor is győzedelmeskedik a Sátán kísértései felett, de ott vannak, hogy erősítsék, amikor a Gecsemáné kertjében tusakodik, és hirdetik dicső feltámadását húsvét hajnalán az asszonyoknak és a tanítványoknak.

        De a legnagyobb csoda mégis az, hogy emberek milliói és most már mondhatjuk milliárdjai is térdet hajtottak és hajtanak előtte és imádják Urukként őt. De egyszer majd a világ végén nem csak a gyermekei, hanem még az ellenségei is térdet fognak hajtani előtte, persze ez számukra már megaláztatás és ítélet lesz. De milyen jó, mekkora kegyelem az, ha mi már most meghódolhatunk előtte, mert mi mindent benne és általa nyertünk meg: békességet, örömöt, életet és üdvösséget egyaránt. De még a Sátán és az ő angyalai is egyszer térdet fognak reszketve hajtani, úgy ahogy arról Jakab apostol beszél az ő levelében. Tudjuk azt, hogy az első században ez volt a második nagy hitvallása is a keresztyéneknek. Az első az volt, hogy Jézus a Krisztus, vagyis, hogy az egyszerű názáreti vándorprédikátor az Isten Felkentje, akit Isten kiválasztott, hogy a világ megváltását elvégezze. De utána jött a második, hogy Jézus Krisztus az Úr. Tudjuk azt, hogy ez a hitvallás mérhetetlen szenvedést hozott az első század végétől kezdve, amikor a római császárok is úrnak , küriosznak nevezték magukat és arra kényszerítették alattvalóikat, hogy istenekként imádják őket, hódoljanak előttük. Ez a keresztyéneket egy élet-halál döntés elé állította, hisz ők vallották, hogy nem a császár, hanem egyedül Jézus Krisztus az Úr. Ekkor zajlottak le azok a megható és megrázó jelenetek a Római Birodalom arénáiban, amiket olyan irodalmi alkotások is megörökítenek, mint a Quo vadis című regény, amiből film is készült.

        A felbőszült, hiúságukban sértett római császárok, Néró és a többiek arénákba gyűjtötték össze az embereket. Ekkor bevonult a császár fényes kíséretével és a tömeg felüvöltött: a császár az úr. Ezek után láncra fűzve vezették be a kiéheztetett oroszlánok elé a kersztyéneket, akik pedig ezt kiáltották, énekelték: Krisztus az Úr. A legtöbben ezzel a hitvallással az ajkukon mentek a vértanúhalálba és utána az Isten országába. Egy híres zsidó származású román evangélikus lelkész, Richard Wurmbrandt, aki 14 évet szenvedett bátor hitéért a kommunizmus börtöneiben, a konfirmandusait hitvallástétel előtt mindig elvitte az állatkertbe és azt mondta nekik: a ti első századi elődeitek ilyen oroszlánok elé mentek a hitükért, ti mit tudtok vállalni Jézus Krisztusért? Ezt a kérdést nekünk is érdemes feltenni, mert bizony nagyon elgondolkoztató és még sokkal inkább megszégyenítő lehet a mi számunkra.

        Pál apostol arról is beszél, hogy ezt valaki csak Szentlélek által vallhatja. Hát gondoljunk csak bele, lehetett volna oroszlánok elé menni ezért a hitvallásért Szentlélek nélkül, csupán emberi kivagyiságból, hősiességből? Nem, bizonyára nem. De akiben Isten Lelke volt, az élete kockáztatása árán is tudta és merte ezt vallani. Szentlélek nélkül ma sem láthatja meg senki Jézusban az Urat, legfeljebb egy nagy embert, egy nagy tanítót, egy nagy hőst, de azt az Urat, aki előtt érdemes meghódolni semmiképpen sem fogja meglátni.

        Amikor valakiben Isten Lelke kimunkálja ezt a hitvallást, amikor valaki igazán meghódol előtte, akkor már semmi mást nem akar, mint neki engedelmeskedni, az ő egyedül jó akaratát cselekedni, ahogy azt a Káténk is szépen megfogalmazza. Mert nyilván, ha ezt valaki csak szájával vallja, de az élete azt mutatja, hogy ő rá se hederít Isten akaratára, hanem a maga akaratát cselekszi, ez semmit se ér. Az az ember jobban tenné, ha ezt a hitvallást soha nem venné a szájára. Jézus is komolyan figyelmeztet arra, hogy nem mindenki aki mondja: Uram, Uram, fog bemenni az Isten országába, hanem csak azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát. Nem az a fontos tehát, hogy mi ezt a két betűből álló szócskát kimondjuk, hanem az, hogy életünk minden területén meglátszodjon, hogy ő valóban Úr az életünk felett.

        Akinek Krisztus az Ura, az egészen másképp fog élni, mint a többi ember, az nem úszik együtt az árral. Ha Krisztus az Úr az életem felett, akkor nekem mindent ő mond meg, mindenben ő parancsol nekem. Úr lesz testem és lelkem, a pénztárcám, a szabadidőm eltöltése, a szórakozásom felett is. Akkor ő mondja meg, hogy hova menjek és hova nem, hogy mit olvassak és mit nem, hogy mit nézzek meg a TV-ben és mit nem, hogy milyen oldalakon navigáljak az interneketen és milyeneken nem, hogy milyen szavakat mondhatok ki és milyeneket nem és folytathatnám a sort. Ha ő az én Uram, akkor nem kell féljek senkitől és semmitől, nem kell féljek az élettől, de nem kell féljek a haláltól sem. Gondolkozzunk el a mai estén e kérdés felett:Krisztus-e az Ura az életemnek, és ha azt kell meglássam, hogy még nem, akkor hódoljak meg most, még ezen az estén előtte.

4 Nap az Ámen Text. Jel.3,14

            Talán alig van még egy szó, amit a keresztyén ember annyira szeretne, olyan gyakran használna, mint az „ámen” szócskát. Azon túl, hogy minden imádságunkat ezzel a szóval fejezzük be, sok más helyzetben is használjuk. Bizonyos felekezetekben igehirdetés közben is mondják, mikor szívük egyezik a mondottakkal, de ilyen kifejezések is vannak nyelvünkben: erre nem tudok áment mondnai, vagyis ezzel nem értek egyet, az ámenre érkezni, vagyis amikor valaki lekési a lényeget egy eseménynél. Olyan lelkipásztorokra is szokták picit gúnyosan mondani, akik hosszan prédikálnak, hogy nem találják a végén az áment.

        Az Ószövetségben az „ámen” szó azt a célt szolgálta, hogy amikor a főpap valamit kijelentett, egyetértésüket fejezték ki a mondottakkal kapcsolatban. Az „ámen” szó azt jelenti: úgy legyen, úgy történjen. Ezt a szót az Újszövetségben is megtartották a keresztyének, és szintén az egyetértés, a megerősítés szava volt a legtöbbször az imádság, istentisztelet végén. Hieronymus egyházatya mondja el, hogy az első keresztyének olyan meggyőződéssel mondták ki az áment, hogy az folyóvíz morajlásaként zúgott végig a templomon vagy azon a helyen, ahol összegyűltek. És ezt mind a mai napig mi is így gyakoroljuk imádságainkban, istentiszteleteinken, együttléteinken. Vigyázzunk arra, hogy ezt a szót sohase mondjuk csak úgy szokásból, rutinból, hanem ott legyen valóban benne a szívünk.Egy áldott emlékezetű lelkipásztor írja áhítatos könyvében, hogy amikor az áment kimondjuk, akkor Jézust mondjuk ki. Hideg maradhat-e ilyenkor a szívem? Lehet-e ez egy hideg ámen? Az első keresztyének úgy mondták ki, hogy megmozdultak a hegyek. Aggódó szeretettel int: soha nem fog megmozdulni a hegy, soha nem fog megmoccanii ez a világ, ha az egyház fűrészporos szárazsággal ejti ki a száján az áment. Fontoljuk meg e lelkipásztor intő szavait! De itt ebben az igében magát Jézust jelöli ez a szó, és ennek különösen mély értelme van. Ennek megértésében segítségünkre siet Pál apostol a 2Kor.1,20-ban ahol azt mondja, hogy Isten minden ígérete Krisztusban lett igenné és ámenné, vagyis ezek az ígéretek mind benne teljesednek be. Itt Pál mindenek előtt azokra az ószövetségi ígéretekre gondol, amelyek Jézusra mutattak. Itt ezekben mindenek előtt az üdvösségről, a mi üdvösségünkről és az egész világ üdvösségéről van szó. Jézust arra hívta el Isten, hogy valami egészen újat hozzon be ebbe a világba, hogy vele kezdődjön el az üdvösség korszaka. Ő kell elhozza és beteljesítse azt, amire az emberek már évezredek óta vártak. Jézus erre a nagy tervre, az Isten üdvtervére mondott áment. Az ő szívének minden vágya az volt, hogy az ő személye és munkája hozza el és teljesítse be mindazt, amit Isten már ott a bűn szinheléyn, a Paradicsomban megígért. Ha megfigyeljük a Jézus szavait, akkor rendszeresen visszatérő mondata: hogy beteljesedjen az, amit az Írás mondott. Az ő fogantatása, születése és minden, amit csak cselekedett, beteljesedése annak, amit Isten már korábban mind megígért.

        Már egy korábbi estén utaltunk Jézus názáreti tartózkodására, amikor a zsinagógában mondja el, hogy az a prófécia, amit Ésaiás elmondott, az most teljesedik be az ő szemük láttára. Amikor elhagyja Názáretet, és Kapernaumban, Zebulon és Naftali területén telepedik le, szintén az Írás, az ígéret teljesedik be, amit Ésaiás szája által mondott: Zebulon földje és Naftali földje, a tenger melléke, a Jordánon túl, pogányok Galileája. A sötétségben ülő nép nagy világosságot látott és a halál földjén és árnyékában ülőknek fény ragyogott fel.

        Az ámen tehát itt a prófétai ígéretek beteljesedését jelenti. Ilyen idézetet többet is találunk az Újszövetségben, például Mát.13,34-35-ben, otthon majd olvassuk el. Az a tény, hogy Jézus az ámen Isten nagy tervére és céljaira, segít nekünk megérteni azt a jelenetet is, amikor Jézust a Gecsemáné ketjében letartóztatják. Amikor Péter meg akarja kardjával védeni Jézust, ő ezt mondja tanítványának: azt gondolod, hogy nem kérhetném az én Atyámat, hogy adjon ide mellém tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor hogyan teljesednének be az Írások, hogy ennek így kellett történnie? Még feltámadása után is hangsúlyozza tanítványainak, hogy vele csak az történt meg, ami meg volt írva az Írásokban, mert azoknak be kellett teljesedniük, vagyis ámenné kellett válniuk.

        Ez egy nagyon nagy vigasztalás és erőforrás a mi számunkra is.. Mert ez azt jelenti, hogy minden ígéretét igénybe vehetjük és életünket azokra építhetjük. S milyen csodálatos ígéretet adott nekünk, amikor mennybemenetele előtt azt ígérte, hogy ő velünk marad minden napon a világ végezetéig. Mi ezért minden napon számíthatunk az ő irgalmas, segítő jelenlétére és mindenre áment mondhatunk, ami velünk történik.

        Jézus rengeteg ígéretet adott nekünk, amiket itt most egy rövid igehirdetés keretében nem lehet mind felsorolni, előszámlálni. Gondoljunk csak arra, amit az imameghallgatásról mondott. Az, hogy Jézus az Ámen minket gyermeki bizalommal tölthet el, hogy az ő ígéretei a mi életünkben is mind be fognak teljesedni. Erre persze rögtön azt mondhatja valaki, hogy Isten nem teljesíti minden kérésünket, hogy hiába imádkoztunk például egy beteg gyógyulásáért, vagy más dologért, mert a dolgok egészen más fordulatot vettek. Mi tudjuk azt, hogy Isten minden imádságot meghallgat, s hogy miért nem teljesíti minden kérésünket, azt ő jobban tudja. Majd az örökkévalóságban fogjuk csak meglátni, hogy ő nem tévedett és mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt.  

        Az ámen Isten mindvégig megmaradó hűségét jelenti a mi számunkra. Ő akkor is hű marad, ha mi hűtlenkedünk, hitetlenkedünk. Milyen szép az atya hűsége fiához a tékozló fiú példázatában. Az atyja nem béresként, nem csavargóként, hanem fiaként fogadja vissza. Pedig becsapta, kifosztotta az atyját.

        Az emberi viaszonylatokban nagyon sok baj van manapság a hűséggel, gondoljunk csak a házasságokban való hűtlenségekre. De mennyi hűtlenség van a szülő-gyermek kapcsolatokban, az üzleti kapcsolatokban is. Ez az Ámen, aki maga Jézus Krisztus nem akar lemondani arról, hogy neki hűséges tanítványi legyenek ezen a földön. Ő drága árat fizetett azért, hogy mi hűségesek lehessünk. Nem véletlen, hogy olyan sokszor találunk felszólítást a hűségre, a legismertebb, amit olyan sokszor idézünk: légy hív mindhalálig és neked adom az életnek koronáját.

        Amikor bármilyen hűtlenség kísért, Isten vagy emberek iránt, akkor mindig jusson eszünkbe Jézusnak ez a neve, hogy ő az Ámen. Ő mindvégig hűséges maradt, a vére, az élete árán is. Adja az Úr, hogy ebbe az Ámenbe belekapaszkodva, mi is legyünk ámenekké. Oly nagy szükség van ilyen ámen-emberekre ebben világban. Légy te is azzá.

5 Nap Apostol Text.Zsid.3,1

            Különös, hogy Jézus nevei között ezt is ott találjuk. Hisz mi ezt a megjelölést azokra az emberekre szoktuk használni, akik Jézus életének tanui voltak és akik bizonyságot tettek róla. Az igehirdetők, írásmagyarázók között vita van arról, hogy mi magunkat nevezhetjük-e apostoloknak, vagy az apostolok sora lezárult Pál apostollal, aki magát utolsónak nevezi ebben a sorban? Én ezt a vitát nem akarom eldönteni, mert gy gondolom, hogy ez nem üdvösség kérdése. Én mindenesetre magamat sohasem neveztem, vagy gondoltam apostolnak, ezzel is szeretném megadni a tiszteletet azoknak, akiket Jézus arra választott ki, hogy velük legyen, hogy ők láthassák életének csodáit, eseményeit.

        De itt a Zsidókhoz írt levélben ez Jézusra vonatkozik. Fontos itt látni, hogy Jézus nem egy apostol a többi között, hanem ő az Apostol, a nagybetűs Apostol. Azt is szinte mind tudjuk, hogy ez a görög szó küldöttet jelent. Mi tudjuk, hogy például a diplomáciában a küldött az államfő személyes megbizottja, aki az ő nevében egy fontos feladatot végez el. Őt arra hatalmazza fel az államfő, hogy hiányában teljes joggal és hatalommal képviselje az ő véleményét, álláspontját, akaratát. Az ilyen küldöttenek legtöbbször az a feladata, hogy kapcsolatokat létesítsenek, vagy adott esetben állítsanak helyre ország és ország vagy nép és nép között. Az ilyen küldött nem a maga véleményét képviseli, hanem annak véleményét, aki őt felhatalmazta és elküldte a feladat teljesítésére. Ezek a küldöttek először is bemutatják azt a megbízólevelet, amit az államfő írt, s amely hivatalosan is igazolja, hogy ők képveselik abban az országban az államfőt. Az ilyen embereket ugyanaz a tisztelet, elismerés illeti meg, mint az államfőt, pont úgy kell viselkedni vele, mintha maga az államfő lenne jelen.

        Ilyen értelemben Apostol Jézus , Ő az Isten Küldöttje. Őt nem emberek küldték, hanem Isten maga, hisz Isten maga akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Sajnos az ember Istennel való kapcsolata a bűnesetben nagyon megromlott, az ember hátat fordított Istennek, a maga kezébe vette a sorsát. Meg is lett ennek a szomorú eredménye. De Jézus, mint Küldött, mint Apostol azt a szent feladatot kapta, hogy ezt a megromlott kapcsolatot állítsa helyre, hogy keresse meg az elveszett embert, hogy hozza haza az eltévelyedett báránykát. Itt ebben a versben az „Apostol” név mellett ott találjuk a „Főpap” nevet is. Ez nem véletlen, hisz ez a két név rokonságban, szoros kapcsolatban van egymással. Mint Apostol átadja az emberiségnek mennyei Atyja üzenetét. Hirdeti az embereknek Isten teljes üdvakaratát. Mivel Őt erre Isten bízta meg, ezért Ő magát Istent képviseli számunkra. Mint Főpap elvégezte az üdvösséget, azáltal, hogy engesztelést szerzett a mi bűneinkért és félreteszi azokat az akadályokat, amelyek minket Istentől elválasztottak. Ezért Főpapként minket is képvisel az Isten előtt. A Zsidókhoz írott levél mindig összahasonlítja Mózest és Jézust, a két szövetség közbenjáróit és felmutatja, hogy Jézus mennyivel nagyobb, mint Mózes. Miért? Azért mert megtette azt, amire Mózes nem volt képes, éspedig hogy magát áldozta fel. Ő egy személyben az áldozó és az áldozat és ez elképzelhetetlen volt még az Ószövetség idejében.

        A latin nyelvben ez a szó misszionáriust is jelent és ez is sokat mond Jézus missziói munkájáról. Hisz Jézus volt a legnagyobb és legerdményesebb misszionárius, aki ezen a földön élt. Ő szakadatlanul járta az országot, minden alkalmat felhasznált arra, hogy tanítsa az embereket, ezen felül meg a betegeket is meggyógyította, ahogy arról holnap este fogunk bővebben hallani. Milyen szépen és részletesen számolnak be az evangéliumok az ő missziói tevékenységéről.

        Amikor pedig az ő missziói munkája véget ért ezen a földön, akkor meg a tanítványainak adja át ezt a küldetést, s nekik mondja, hogy folytassák azt a munkát, amit ő elkezdett. Amiképpen engem küldött az Atya, aképpen küldelek én is titeket, mondja Jézus a tanítványainak. A tanítványok a Jézus Krisztus által felhatalmazott emberek lesznek. S itt jön az, amit most mi is nagyon meg kell szívlelnünk. Minden ember, akit Jézus Krisztus megszólított és elhívott, kell végezze a bizonyságtétel szolgálatát. Tegyük ezt lelkesen, tegyük ezt komolyan. Ezt egy percre se felejthetjük el, hogy mi nem akárkik vagyunk, hanem a nagy Király meghatalmazottjai, küldöttei.

        Az elején mondtam, hogy én nem neveztem magam soha sem apostolnak és nem is merészelném magamat az apostolokhoz hasonlítani, de azt tudom, hogy Jézus engem is elhívott az evangélium hirdetésére és a róla való bizonységtételre. És nem csak engem, hanem téged is, aki most itt vagy és hallgatod Isten igéjét. Érezzük át a mai estén ennek súlyát és felelősségét és segítsen meg minket az Úr ebben a szent szolgálatban.

6 Nap. Az Orvos  Text.Luk.4,13

            Egy szép úton indultunk el hétfő este, ebben az áldott adventi időben. Jézus neveivel foglalkoztunk. Azok számára, akik talán nem lehettetek itt minden este még egyszer felsorolom: Jézus, Krisztus, Úr, Ámen, Apostol. E nagyhét utolsó estéjén az Orvos nevével fogunk foglalkozni.

            Ez a foglalkozás, hivatás ősidőktől megvan és minden kúlturában előfordul. Volt amikor ezt művészetnek, volt amikor tudománynak mondták vagy gondolták. Tudjuk azt, hogy Izraelben is volt már egyfajta egészségügy. Voltak orvosok és gyógyszerészek, akiknek az volt a feladata, hogy a nép egészségét biztosítsák, a betegeket gyógyítsák. A Nehémiás könyvében a javítgatók között gyógyszerészeket is találunk, aki nem sajnálták, hogy kifinomult kezüket lapátra vessék és így vegyenek ők is részt a fal helyreállításában. Az Ószövetség egyik apokrifus könyvében, ami a katólikus Bibliában van meg, illetve a Képes Bibliában, a Sirák könyvében különös mondatot olvasunk az orvosokról: „Az Úr adta a gyógyítás művészetét az embereknek, amiért Őt kell magasztalmi csodás műveiért.Ezért tiszteld az orvost, mert a bajban szükséged lesz rá. Engedd az orvost magadhoz, mert őt az Úr teremtette, és ne engedd el adig magadtól, amíg csak szükséged lesz rá. Mert maguk az orvosok is kérik az Urat, hogy sikerüljön nekik a fájdalmat enyhíteni.”

            Jézus a 2Móz.15,26-ot magára alkalmazta: mert én az Úr vagyok, a te gyógyítód, mondhatnánk a te orvosod. Érdekes különben megjegyezni, hogy az „én vagyok” kijelentések között nem találunk ilyet: én vagyok az orvos, de semmi kétséget nem hagy az Írás afelől, hogy Ő testünk és lelkünk nagy Orvosa. Názáretben idézi a közmondást: orvos, gyógyítsd meg magadat s ezzel egyértelműen arra utal hogy Ő ezt a küldetést, hivatást teljességgel felvállalta és magáénak érezte. Ismerjük híres mondását, amit a farizeusoknak mondott : az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Jézus azt az igét is magára vonatkoztatta, amit szintén Ésaiás mondott: betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozta.

            Jézus eljöveteléig is voltak olyan nemes lelkek, akiket foglalkoztatott az a mérhetetlen fájdalom, betegésg, szenvedés, ami ebben a világban van. Voltak olyanok is, akiknek nagy tervei voltak arra nézve, hogy ezt a világot meggyógyítsák, egészségessé tegyék. A Jézus idejében is élt Rómában egy császár, Augusztusznak hívták, ő is a világ Megváltójának és az emberiség jóltevőjének nevezte magát. Az is igaz, hogy ezek az emberek bizonyos dolgokat meg tudtak gyógyítani, némileg enyhíteni tudták a világ fájdalmát. De ezeknek az embereknek a figyelme mindenek előtt az ember testére és külső körülményire irányult.De Jézus tudta azt, hogy a legnagyobb baj nem az ember testével, hanem a lelkével, a szívével van, és ő ezért mindenek előtt erre összpontosított. Ő a szív sebeit gyógyítgatta nagy szeretettel és hozzáértéssel. Ő tudta, hogy az ember legnagyobb betegsége a bűn, vagyis az ember elveszett állapota, és ezért azt akarta, hogy az emberek az Istentől való távolságból, a hitetlenségből az Isten közelébe, az istenfiúság áldott állapotába kerüljenek. Ennél nincs nagyobb gyógyulás. Ennek a gyógyításnak nagy ára volt és ez az áldott Orvos err is kész volt: az életét, a vérét adni értünk.

            De ez nem jelenti azt, hogy Jézus a testtel semmit se törődött Még akkor is, hogy tudta, hogy nem ez a legfontosab, hogy ez nem üdvösség kérdése, nagyon sok testi betegséget is meggyógyított. Az első csodái között ott találjuk a betegek gyógyítását. És mi ma is azért imádkozunk, ha orvoshoz megyünk, vagy valakit oda viszünk, hogy az Úr vezérelje az orvos gondolatait, hogy ismerje fel a betegséget, illetve ha sebészeti beavatkozásról van szó, az Úr vezesse az orvos kezét az operációnál. A hívő orvosok vallják és tudják, hogy ők is teljességgel rá vannak utalva Isten segítségére, és imádsággal kezdenek el rendelni, illetve műteni.

            Azt is tudjuk azonban, hogy Jézus nem gyógyított meg minden beteget, és ma sem gyógyul meg minden beteg, még akkor sem, ha nagyon sokan imádkoznak érte. Ezt Isten dönti el, nekünk elég annyit tudni, hogy Isten abban is megdicsőűlhet, ha valaki egy beteg testben éli le az életét, és  sok betegségéből nem gyógyul meg. Gondoljunk csak példáúl Kálvinra, aki beteg, csenevész gyermekként született, legalább öt súlyos és fájdalmas betegségben szenvedett, akinek élete utolsó öt éve egy folyamatos haldoklás volt, és aki a mi mostani mértékünk szerint fiatalon, még 55-ik évét be nem töltve távozott az élők sorából. De ez az ember ilyen beteg testben többet alkotott és áldottabb örökséget hagyott ránt, mint sok olyan ember, aki makkegészségesen éli le az életét. Mert kérdem én: mit ér az, ha valaki egy életen át makkegészséges, de az Istent nem keresi, felebarátját nem szereti? Hány olyan embert temettem én már el, akik éltek több mint 90 évet, de egy pozitív dolgot se tudtam elmondani koporsójuk mellett. Ez a halálos egészség, amiről Jézus beszél, ezek azok az emberek akik jóllehet egészséges testben, de annál betegbb lélekkel élik le az életüket.

            Nagyon vigyázzunk mert ma vannak olyan keresztyén irányzatok, akik azt állítják, hogy Jézus minden beteget meggyógyított és ha valaki nem gyógyul meg, akkor ez azt jelenti, hogy nincs elég hite. Ez nem csak szeretetlenség, hanem veszedelmes tévelygés, amivel olyan lelki sebet okozunk a betegnek, ami a testi betegségnél is sokkal rosszabb. Azoknak, akik azt állitják, hogy Jézus minden beteget meggyógyított elmondhatjuk, hogy például a Bethesda tavánál rengeteg beteg feküdt, de Jézus egyedül csak a 38 éve beteg embert gyógyította meg A Luk.5,15-16-ban azt olvassuk, hogy hogy amikor elterjedt a híre, hogy Jézus ott van, akkor nagy sokaság gyűlt össze, hogy őt hallgassák és általa meggyógyuljanak betegségeikből, de ő félrevonult a pusztába és imádkozott. Itt egyértelműen azt látjuk, hogy Jézus elkerülte ezt a szenzáció-hajhászó tömeget, akik benne csak a csodadoktort látták és helyette imádkozásra vonult vissza.

            Ez nem jelenti azt, hogy ne imádkozzunk testi betegségeink gyógyulásáért, hányszor imádkozunk szószéken is gyülekezetünk betegeiért. Mi hisszük és valljuk, hogy Jézus az Áldott Orvos, aki mind lelki, mind testi betegségeinket meggyógyíthatja, de ne felejtsük, hogy az első a fontosabb, mert ha meg is gyógyul ideig-óráig a testünk egyszer csak legyőzi valamilyen betegség, de a meggyógyított lélek az üdvösségbe jut.

            Szeretném végül megköszönni, hogy alkalomról alkalomra eljöttetek és ha Isten éltet és segít jövőre folytatjuk e megkezdett sorozatunkat.

                                                                                                Lőrincz István

(Ezen igehirdetési sorozatot Johannes Weber : Der Name über alle Namen című könyvecskéje alapján írtam kiegészítve azt saját gondolataimmal, melyre minden lelkésztársamat is szeretettel kérek, aki ezt a sorozatot fel fogja használni)