Preek in Putten op 21 mei

Lezing: 2 Cor.5,1-10 Text. 2 Cor.5,1

            Ik groet U heel hartelijk in de naam van onz Heere Jezus Christus. Er is goed weer onder U te mogen zijn. Al jaren heb ik niet meer in Putten gepreekt, maar nu is mij weer gegeven dit te doen. Als ik goed rekende, dan deze is de 7-de keer dat ik dit mag doen.

            De gedachte om even over de text preek heeft mij de nabijheid van de Hemelvaartsdag gegeven. Volgens mij deze gedeelte is de ene van de belangrijkste en de mooiste plekken in de Bijbel, waar we over de hemel lezen. We kunnen de vraag stellen: zijn de mensen nog geinterresseerd aan de hemel? Of hebben ze de hemel al helemaal vergeten? Hebben zich al de mensen helemaal afgekeerd van de hemel, en zijn ze maar aan de aarde toegekeerd? Zou erg interressant zijn om de mensen op straat te bevragen om te weten: hoeveel mensen weten nog, dat de enige doel van ons leven is, dat we onze Zaligmaker leren kennen en dat we zo door Hem in de hemel komen.

            Maar hoe kom je in de hemel? Hoe is dit mogelijk? Hoe gebeurt dit? Op deze vragen Paulus geeft eerst een antwoord en zegt: er is een hemel. „ Wij weten immers dat, wanneer ons aardse huis, deze tent, afgebroken wordt, wij een gebouw van God hebben, een huis niet met handen gemaakt, maar eeuwig in de hemelen”. Dus ons aardse leven lijkt op een tent, deze aarde is een grote kampingsplaats, waar we voor een poos onze tent opslaan, maar één keer komt de tijd dat  onze tent afgebroeken wordt. Dus ons aardse leven is maar voorlopig, duurt alleen een poos. Maar wat troostend, dat Paulus weet en we kunnen ook weten van een andere huis, niet door mensen ontworpen, niet door mensenhanden gemaakt, een eeuwige huis in de hemel.

            Het is opvallend dat Paulus zegt hier: we weten. De apostel gebruikt dit woord niet zo vaak. Maar hier, net hier waar het over de hemel gaat, zegt hij: wij weten. Maar waar weten we vandaan dat er een hemel is, en dat daar een huis ook voor ons klaarstaat. Van waar halen we kennis over de hemel? Nou,dit is niet een moeilijke vraag, en de antwoord is eenvoudig: van Jezus Christus. Want Hij is uit de hemel op de aarde gekomen en heeft Zijn tent onder ons opgeslaan. .Ja, Christus kwam uit de hemel en heeft ons aardse leven op zich genomen, met al zijn gebrekkigheid, met al zijn ellende en verkankelijkheid. En op de Goede Vrijdag was ook zijn tent afgebroken. Hij heeft al tevoren gezegd: breekt deze kerk af, en ik zal hem in drie dagen weer opbouwen..Hij sprak toen over zijn lichaaam. Dit was een verschrikkelijke afbraak daar op het kruis. En in de paasnacht God heeft deze tent op een gehemnisvolle manier weer opgebouwd, als Christus was opgestaan. Als de discipelen Jezus zagen, dan zagen ze al dit huis, die niet door mensenhanden gemaakt is. Maar het is wonderlijk, dat wie in Christus gelooft, met die zal net dat gebeuren, wat ook met Jezus gebeurde, aan die geldt de belofte: in mijn vaders huis zijn vele woningen, ik ga heen om Jullie daar een plaats te bereiden. Het is een grote troost, een grote zekerheid voor ons, dat we mogen weten, als onze aardse tent afgebroken werd, dan hebben we een eeuwig huis door God gemaakt in de hemel.

            De grote vraag is dan: wat gebeurt, als deze aardse tent afbreekt, als iemand sterft? Hoe moeten we deze geheimzinnige huiswisseling voorstellen? Hoe gaat door, hoe gebeurt deze verhuizing uit de aardse tent in het eeuwige huis? We proberen dit menselijk met verschillende beelden voor te stellen. Vele mensen stellen zich dit voor als een grensovergang. Als we geen smoggelgoed hebben, en als onze papieren in orde zijn, dan hebben we van niets te vrezen. Weer anderen stellen dit is net zo voor, als we in een huis via een deur uit de ene kamer in de andere treden. Maar Paulus en de Heilige Schrift, zien de dood niet zo eenvoudig  De dood is niet als een kaars uitblusst aan het eind. De dood is straf op de zonde, oordeel over onze zondige bestaan. De dood is een vijand, die ons aanvalt. Jezus moest komen om met deze vreeslijke vijand een eind te maken, dat zijn prikkel weg zou nemen. Dit is gebeurt op de paasdag. Maar de dood ook met een weggenomen prikkel is een vreeslijke vijand. Ook voor Paulus is niet makkelijk om tegen de dood te kijken. Ook Paulus wilde, dat hij moest niet over de dood gaan, maar hij wilde direkt bij de Heere te zijn.  We lezen hier twee keer over het zuchten. Paulus zucht, ook omdat hij weet: het is niet zo makkelijk te sterven, daarom wilde hij ook de dood  ontsnappen, en direkt bij de Heere te komen. Hij gebruikt hier een beeld, die we vanuit de tijd van het communisme heel goed kennen. Als men wilde b.v. een nieuwe pastorie bouwen, en de toestemming niet te krijgen was, dan heeft men de oude gebouw niet afgebroken, maar naast, of beter gezegd romdom, de oude gebouw in stilte heeft men een nieuwe opgetrokken, en pas nadat de nieuwe klaar was, heeft men de oude afgebroken. Zoiets wilde ook Paulus, eerst bij de Heere te zijn, en pas daarna sterven. Als Paulus erover schrijft denkt hij misschien aan de twee mensen van de oude testament, die de dood niet gesmaakt hebben, maar ze zijn zonder dood in de hemel gekomen. Deze waren Henoch en Elia. En er zijn een generatie zijn, die dat ook beleven, de generatie van de wederkomst, ze zullen niet sterven , maar in één ogenblik omgewandeld en tot de Heere komend. Paulus wilde ook zo graag tot deze genaratie behoren, wie weet misschien zullen wij deze generatie zijn?

            Dit klinkt een beetje egoistisch, als wilde Paulus voor zichzelf iets bijzonders, iets buitengewoons vragen. Maar het is niet zo. Paulus denkt niet alleen op zich. Paulus drukt hier de wens van elke christenmens uit. Nog meer: Paulus ziet in de hele schepping een verlangen naar de hemelse dingen. Paulus wenst dit niet alleen voor zichzelve, maar voor elke christenmens.

            We moeten nog een andre misverstand hier vermeiden. Er zijn vele mensen, die willen sterven, omdat ze moeten erg veel lijden. Ze willen sterven, om niet meer hoeven te lijden. Bij Paulus is dit heel anders. In de centrum van zijn begeerte staat Christus. Hij wil sterven, omdat we zijn nog niet bij Christus. Het is waar: we zijn al verloste mensen, maar dit is nog niet de volheid, de vervulling, er ontbreekt nog iets. We zijn nog in de vreemde, we zijn nog in doorreis naar onze ware land. Paulus gebruikt hier een bijzondere uitdrukking. We zijn nog ver van de Heere. We zijn nog niet zo dicht bij, als we dit wilden, als we één keer zullen zijn.

            Dit kunnen de zonen van de wereld nooit begrijpen. In tegendeel, ze bespotten degenen, die erover praten, die het verlangen hebben, om in de hemel te komen. Maar de mensen van de Bijbel weten: ik ben een vreemdeling op aarde, net als allen, die vóór mij waren. We hebben hier geen blijvende stad, maar we zoeken de toekomende. Hier kon iemand zeggen: ja, maar de christenen verachten de arde, zijn droomers, ze staan niet met twee voeten op de aarde, ze wandelen in de wolken. De communisten hebben de christenen beschuldigd, dat ze willen de mensen vertroosten in de moeilijkheden van vandaag, met een toekomst, die onzeker is in de hemel. Ze willen de mesen verdoven, om de pijn van dit leven beter te kunnen verdragen. Maar ze hebben geen gelijk. We zijn niet dromers, we zijn niet wolkenwandelaars, we verachten niet deze aarde, alleen we weten, dat er is iets beters, iets hogers als deze aarde, iets mooier, en als we dit weten, het is vanzelfsprekend, dat we verlangen om eens daar te komen. Eeen keer een diep gelovige man lag op sterfbed. Hij heeft tegen zijn kinderen gezegd, dat als hij sterft en opgebaard zou liggen in de lijkkist, dan moeten ze op zijn borst een vork leggen. De kinderen vroegen verbaasd: maar waarom even een vork? Hij zei toen: als we kinderen waren, was grote armoede en meestaal hebben we alleen één bord soep gekregen, en naast de bord stond maar een lepel. Maar heel soms, meestaal op feestdagen stond ook een vork bij. Dan wisten we kinderen, dat na de soep komt nog iets beters, komt ook vlees. Als iemend dan zal vragen, waarom op mijn borst een vork ligt, dan moeten Jullie zeggen: ik wist, dat na dit aardse leven iets beters zal komen. Dan komt het hemelse leven, dicht bij de Heere, zonder zonde, moeite en verdriet.

            Maar ja, we zijn nog niet zover, we leven nog op deze aarde, ook al we het verlangen hebben ooit daar te komen. Wat moeten we  doen, totdat we nog ons in deze aardse tent vertoeven? We moeten opletten dat we dit aardse leven niet als een nodige kwaad of als op een dwangspause opvatten.Dat we dit leven niet in niks-doen doorbrengen. Voor Paulus is de tijd niet een niks-doen, maar een dienst. Paulus heeft een prachtige doel, totdat hij nog in deze lichaam is: om de boodschap van de hemel aan des te meer mensen doorgeven, dat hij dit brengt tot het eind van deze wereld. Hij wil behagen aan de Heere. Hetzij inwonend, hetzij uitwonend Hem welbehaaglijk te zijn.

Totdat wij nog in deze lichaam zijn, we doen, wat we moeten doen. Want één keer moeten we rekenschap afleggen: wat hebben wij in dit aardse leven gedaan? We moeten verschijnen, openbaar worden vóór de rechterstoel van Christus., opdat iedereen vergelding ontvangt voor wat hij door middel van zijn lichaam gedaan heeft, hetzij goed, hetzij kwaad.

            Alles samenvattend: We hebben hier een dienst, om hemelse mensen te zijn, om te laten zien aan iedereen, wat er betekent met twee voeten hier op de aarde te leven, maar tegelijkertijd verlangend om straks in de hemel te komen. We moeten nu bouwen aan een prachtige gebouw en deze gebouw heet: de koningrijk van God. Dit gebouw kunnen we niet zien op deze aarde, alleen in delen. Maar straks , als we in de hemel komen zullen we deze gebouw in volle pracht mogen zien. En de grootse vreugde zal zijn, dat wij aan de opbouw van deze gebouw ook een steentje mochten leggen.

            Onze kontakten, ook dez reis hoort in deze prachtige gebouw, wat we één keer mogen zien. Want de grote dag nadert. Christus komt terug hetzij onze aardse tijd al tot die tijd afbreekt, hetzij wij dit in leven beleven. Moge ons deze uur in werk, in dienst vinden. Wij zijn nog hier, maar we gaan naar onze Jezus toe. Hij is heengegaan om ons een plaats toe te bereiden in het huis van onze vader. We zijn 1-2 jaar bezig met het klaarmaken van een aardse huis, en hoe mooi is dan dit huis. Maar Jezus is al 2000 jaar lang bezig om voor ons een huis te bereidden, hoe mooi zal dat huis zijn! Ik pleeg bij alle zulke gelegenheden te zeggen., bij een kerkdienst, doop, huwelijk, begravenis, of vergadering of wat dan welke bijeenkomst: zo zullen we nooi meer samen zijn, deze gemeenschap vergadert zich nooit meer in deze samenstelling. Maar God geve, dat we daar in de hemel  mogen elkaar allemaal ontmoeten.

                                                                                                Amen

Putten, 21 mei 2017                                                               ds. Lőrincz István

Tanulságos igék a hitről 7

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van.” (Róm.8,38-39)

            Isten segítségével befejezzük a hitről szóló sorozatunkat. Miután olyan sok mindenről szóltunk már a hittel kapcsolatban, most szóljunk még a hit bizonyosságáról. Nyilván, hogy ennek is két oldala van, egy isteni és egy emberi oldala. A kettő összefügg egymással és nem választható el egymástól. Van egy olyan bizonyosság, ami Istennél van és van egy olyan, ami bennünk van. Nyilván e második nem létezhetne az első nélkül. Az Istennél lévő bizonyosság maga Jézus Krisztus és az ő elvégzett váltsága. Ez rajtunk kívül létezik. De van egy bennünk lévő bizonyosság is és ez úgy születik meg bennünk, hogy elhisszük, hogy mindaz, amit Jézus elvégzett, az ránk nézve is érvényes. Ahogy a Káténk mondja, hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök életet és örök igazságot ajándékozott.A hit bizonyossága az, amikor tudom, hogy én igaz hittel hiszek, s hogy Krisztus elvégzett váltsága számomra az üdvösséget jelenti.

            Van ilyen bizonyosság? Lehetséges ez? Erről már ebben az életben bizonyosak lehetünk? Ez egy nagyon fontos kérdés. Talán nincs is ennél fontosabb, mint ez. S ha itt tévedünk, akkor már nincs lehetőség a változtatásra, hisz csak egyszer élünk. Világosan kell látni itt azt, hogy a hit ajándék, amit Istentől kaptunk. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a hatodik érzékszervünk, amivel nem születtünk, de amit Istentől megkaptunk ajándékba. A hit nem csak annyit jelent, hogy Istennel közösségben vagyunk, hogy vele élünk. Nem csak annyit, hogy mi bízunk Isten szeretetében, nem csak annyit, hogy mi kapunk valamit Istentől, ami aztán gyökeresen megváltoztatja az életünket. A hit által mi ismereteket is szerzünk. És ami a legfontosabb, hogy mi megismerjük Isten szentségét és igazságát. De megismerjük magunkat is, mint kárhozatra méltó bűnöst. Megismerjük Jézust, mint a mi Megváltónkat, akiért Isten kegyelmes Atyánk lett.

            A hit bizonyosságáról először is azt kell elmondani, hogy az Isten ígéreteihez kapcsolódik. A hit az ígéreteket magára alkalmazza, magáévá teszi. Tulajdonképpen hittel elfogadjuk azt, amit Isten már elvégzett értünk.A hit bizonyossága nem attól függ, hogy én most érzek-e valamit vagy sem. A hit bizonyosságának az alapja nem az én érzéseimben van, hanem Istenben és az ő igéjében. A hit elfogadja az igét és ebben van bizonyosága. Aki hisz, az nem tesz kérdőjelet Isten ígéretei után, sem nem utasítja el hitetlenül azokat. A hit nem kételkedik Istenben és az ő szavában.

            Ezért a hit nem önmagában keresi azt, amire építhet, mert ami bennünk van, az csak gyengítené a hitet. Ami bennünk van az elégtelen és gyenge. De a hit Krisztusra épít és arra, amit Ő elvégzett értünk. Mi azt hisszük teljes bizonyossággal, hogy Krisztus kereszten való szenvedése és halála elégséges és szükséges az üdvösséghez. És mi erre építünk, nem pedig a mi emberi tapasztalatainkra, élményeinkre. Mi teljességgel átadjuk magunkat neki.

            Látjuk tehát, hogy a hitben való bizonyoság alapja nem bennünk van, még csak nem is a mi hitünk az. Fontos az, amit a holland hitvallás kimond, hogy minket Isten nem a hitünkért választ ki, hanem hitre választ ki, hogy higgyünk. Még az is veszély, ha a hit bizonyosságánál a megszentelődésünkre építünk, mert mi van akkor, ha elbukunk, ha bűnbe esünk, akkor már kiestünk a kegyelemből, akkor már nincs üdvösségünk? Épp ezzel próbál a Sátán ilyenkor elbizonytalanítani a hitünkben. A hit egyedül Krisztusra épít, mert mi hit áltatl oltatunk be Krisztusba, aminthogy hit által vágatunk le Ádámról, az ó-emberünkről. Csak hit által tudjuk mondani Pállal együtt: élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Krisztus tehát az a kőszikla, amire hitünk házát felépítettük és ott biztonságban vagyunk az ítélet napján is. A hitben való bizonyosság a hívő ember számára már nem egy nehéz probléma, hanem egy áldott valóság.

            Persze az már egy más kérdés, hogy ezt a valóságot mi nem mindig egyformán tapasztaljuk meg. A hitben való bizonyoságnak is vannak különböző lépcsőfokai. Ezért nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk a hit és a hívő ember között, aki a hitet gyakorolja. Mert a hit az mindig Krisztusra épül, Isten ígéretein áll. A hívő embert azonban olyan sok veszély fenyegeti, gondoljunk itt a kicsinyhitűségre, hitetlenségre, a különböző kísértésekre és próbákra, amiken a hit mind keresztül kell menjen. A hit bizonyossága aszerint is különbözik, hogy kinek milyen a jelleme. Vannak olyanok, akik jellem szerint is inagadozók, kiegyensúlyozatlanok, az ilyeneknél a hitbizonyosság is ingadozó, váltakozó lesz. Vannak emberek, akik frusztráltak, sebeket hordoznak. Vannak, akik eleve eősebbek s mások gyengébbek a hitben.

            A hitben való bizonyosságunk megélése sem mindig egyenlő hőfokon zajlik. Van olyen hogy csak csendes bizalom van bennünk, van olyan, hogy kiáradó újjongásban törünk ki. Isten minden gyermekében ott van a hitbizonyosság, de ez minden emberben más és más módon mutatkozik meg. Van olyen is, hogy a hitben való bizonyosság, nevezhetjük ezt üdvbizonyosságnak lángol, máskor meg épp hogy csak pislákol a szívünkben. Sőt olyan is van, hogy ezt egyáltalán nem érezzük és már-már a kétségbeesés szélére sodródunk. Látjuk ezt például a Jób életében. A csapás utáni percekben még nagyon erősen áll hitében és minden kételkedés nélkül ki tudja mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. De nemsokkal ezután már megátkozza születése napját, ami olyan mélység, amiben mi meg is botránkozunk. Hogyan lehetséges az, hogy ugyanaz az ember egyik percben még olyan erős a hitében, a másikban már összeomlani látszik a hite? De az a csodálatos, hogy Isten kegyelme, a hit ereje mégis ott van a legnagyobb mélységekben is vele és végül diadalmasan fog kikerülni a próbából. Ez a hit „mégis”-e.

            De Isten azért nekünk eszközöket, fegyvereket is ad ebben a harcban, amivel erősíti a mi hitben való bizonyosságunkat. Csak két ilyen eszközt említsünk: az egyik az imádság, a másik pedig Isten igéje. Vagy még a sákramentumok. Ezekkel az eszközökkel élhetünk, ezek mindig erősíteni fogják a hitünket. Erre is igaz, amit Pál az imádságra mond, hogy a Lélek segítségére jön a mi erőtlenségünknek, és kimondhatatlan fohászkodásokkal könyörög értünk. Mert lehetnek olyan nehéz pillanatok, hogy még imádkozni se tudunk. Nekem egyszer egy olyan rákos beteg mondta, aki kemoterápiás kezelést kapott: hidd el, hogy az olyan rettenetes, hogy még imádkozni se tudsz azon a napon, amikor ezt kapod. Ilyenkor tapasztaljuk meg a Lélek erejét, közbenjárását. A Szentlélek abban is segít, hogy a mi lelkünkkel együtt tesz bizonyságot arról, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. A Szentléelek pecsételi meg bennünk az istenfiúság és az üdvbizonyosság ajándékát. Pál is csak Szentlélek által tudta kimondani ezeket a csodálatos szavakat, hogy őt és minket se választhat el semmi az Isten szeretetétől. Ezt mi is hihetjük és vallhatjuk életünk minden helyzetében. Bárcsak tudnánk ezt mi is mindig megtapasztalni, mert nincs ennél nagyobb boldogság ebben az életben. De ezzel a hit és üdvbizonyossággal távozhatunk majd el ebből a világból s érkezhetünk meg oda, ahol már nem is kell hit, mert látni fogjuk azt, Akiben hittünk.

Javasolt cím: A hit bizonyossága                                           Lőrincz István

Tanulságos igék a hitről 6

„Text.”De mindezekben felettébb diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” (Ró,.8,37)

            Húsvét ünnepét üljük ezekben a napokban. Ehhez nagyon is talál mai témánk: győzelem a hit által. A hit által való győzelem nem magától érthetődő dolog a keresztyén ember életében. A hitéletben különben semmi sem magától érthetődő. Miért? Mert ez kemény küzdelemmel áll kapcsolatban. És a harcnak mindig két kimenetele lehet, vagy győzelem vagy pedig vereség. A keresztyén ember hitben való győzelme teljességgel a Krisztus golgotai győzelmén és a húsvéti diadalán nyugszik.A győzelem ilyen értelemben már egy meglevő valóság. De emberi oldalról ezt a győzelmet még mi is ki kell vívjuk. És ez csak harc árán lehetséges, ami sokszor nagyon heves lehet. De ebben a harcban végig ott lehet a remény, hogy végül is győzni fogunk. Amikor győzelemről beszélünk, nem feltétlenül a végső győzelmre kell gondolnunk. Az Úr gondoskodik arról, hogy „köztes” győzelmeink is legyenek. Ezeket mi úgy éljük meg, ahogy a zsoltár mondja: erőről-erőre jutnak., míg a végső győzelemben majd megjelenünk Isten előtt a Sionon.

            Ebben a harcban vannak erősítőink: az ige és Szentlélek. Ezek gyakorolnak minket a hitben. Bár Isten bíztat minket ebben a harcban, hogy meglesz a végső győzelem, de nekünk is minden erőnket össze kell szednünk, hogy harcoljunk a bűn és a Sátán ellen. Ebben a hrcban nincs lazítás, nincs pihenő, minden pillanatban figyelni kell. Aki egy percre is megáll, az visszaesik a hitben. Mindig arra kell törekedjünk, hogy növekedjünk és erősödjünk a hitben. Ez az Úr akarata a mi életünkre nézve.A Krisztus feltámadásának az ereje egyre inkább működik bennünk. A hitéletben mindig az a fontos, hogy egyre jobban eltekintsünk magunktól, a mi bűneinktől, kudarcainktól, és egyre inkább tekintsünk Krisztusra, az ő győzelmére.

            De ne gondoljunk, hogy minél jobban növekedünk a hitben, a harc annál könnyebb lesz. Minél jobban növekszünk a hitben, annál jobban látjuk bűneinket, gyarlóságainkat és annál jobban kell harcoljunk ellenük. Minél erősebb a hitünk, annnál nagyobb próbák és kísértések törhetnek ránk. De megtapasztaljuk mi is Pállal együtt: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.

            Győztesnek lenni Krisztusban, ez egy nagyszerű dolog. Ez nyugalmat és békességet ad. Egyre jobban hisszük, hogy Krisztus értünk valóban mindent elvégzett, de egyre jobban látjuk azt is, hogy minden percben rá vagyunk utalva Isten kegyelmére ahhoz, hogy győzni tudjunk. A Szentlélek ereje nélkülözhetetlen a számunkra. Ha ez az erő nem állana a rendelkezésünkra, akkor bizonyos lenne a vereségünk, a kudarcunk. Ebben a harcban mi egyre jobban meg kell üresednünk önmagunktól, hogy a Lélek egyre jobban betölthessen az ő erejével.

            Különös az is, hogy mi is úgy vagyunk ebben a harcban, mint ahogy Pál apostol volt, aki olyan erőtlennek érezte magát, de különös módon épp így tapasztalta meg Isten erejét. Amikor a legerőtelenebb volt, Isten ereje akkor tudott a leghatalmasabban munkálkodni benne. Nem véletlen írja: az ő ereje a mi eretlenségünkben végeztetik el.

            Ahhoz, hogy mi ebben a harcban győzedelmeskedni tudjunk, ígénybe kell vennünk azokat a lelki fegyverzeteket, amit Isten az ő igéjéban rendelkezésünkre bocsát. Ezen fegyverek nélkül mi védtelenek lennénk, és biztos zsákmánya lennénk a bűnnek és Sátánnak. De ezekkel a fegyverekkel mi erősek vagyunk és győzni tudunk. Az Efézusi levél 6-ik fejezete elmondja nekünk, hogy melyek azok a fegyverek, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát, és amiket mi bátran használhatunk a hit harcában.

            Sokszor úgy érezzük ebben a harcban, hogy az ellenség túlerőben van, és nekünk fel kell adni a harcot. A mi oldalunkról nézve a győzelem mindig lehetetlenség, elérhetetlen messzeségben van. De megtapasztaljuk, hogy ami nálunk lehetelen, az nála igenis lehetséges. Átéljük azt, hogy hit által, Isten erejével mégis diadalmaskodhatunk. A keresztyén ember mindig arra kell gondoljon, hogy Jézus győzött a Golgotán, de ő ezt a győzelmet nem tartja meg magának, ebben minket is részeltetni akar. Hit által mindig áradnak belénk a krisztusi erők, a feltámadás ereje és ez győzelemre vezet minket.

            Azt is nagyon fontos látnunk, hogy a győzelem nem mindig abban a pillantban érkezik, amikor mi azt várjuk vagy szeretnénk, hogy érkezzen. Sokszor a hit harcában meg kell tanulni várni. Mert az Isten óráját nem mi hordjuk a mellényzsebünkben, mondja egy híres igehirdető. De Isten soha nem késik el, mindig idejében jön. Fontos, hogy mi tanuljunk meg türelmesen várni addig, amíg Isten elhozza a győzelem pillanatát. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Fontos, hogy a várakozás idején ne essünk kétségbe, ne hitetlenkedjünk. Bízzunk abban, hogy ő ígéretet tett és ezt az ígéretet meg is fogja tartani. Sokszor akkor van a legközelebb a győzelem, amikor mi úgy gondoljuk, hogy a legtávolabb van tőlünk. A győzelem mindig isteni meglepetés a mi számunkra.

            A hit valóban hihetelen nagy dolgokra képes, János evangélista úgy mondja ezt el, hogy a mi hitünk legyőzi a világot. Ezt a világot még egyetlen hadvezér se tudta meghódítani, se Nagy Sándor, se Napoleon, se Hitler, se Sztálin, de amit ezek a rettegett hadvezérek nem voltak képesek megtenni, azt meg tudja tenni a hit. Ha az egyház történelmét megvizsgáljuk, akkor csak ámulattal állhatunk meg a hit cselekedetei előtt. Hogy tudtak volna hit nélkül az első keresztyének Néró orsoszlánjai elé menni az arénákban? Hogy tudtak volna a reformáció idején a hitvalló keresztyének a máglyára lépni, ha nem lett volna hitük? Hogy vállalhatta volna a negyver prédikátor a gályarabságot a tizenhetedik század közepén az ellenreformáció idején, ha nem a hit ad erőt nekik? Hogy mertek a huszadik század hitvallói a kommunista-ateista rendszer idején bilincseket és börtönt viselni, ha nem a hit dobog a szívükben? Hogy tudják ma a keresztyének Irakban, Szíriában, Egyiptomban és más országokban a vértanúságot vállalni, ha nem a Krrisztusban való hit vigasztalná őket?

            Persze, mi nagyon jól tudjuk, hogy ezért az érdem nem az emberé, hanem az Istené ezért is minden dicsőség. De az Isten gyermekei részesek lesznek az Isten győzelmében Krisztus által. Olyan jó nekünk azt tudni amikor a világ történelmére és jövőjére gondolunk, hogy nem a bűné és a Sátáné az utolsó szó, hanem az Istené. Isten nem szenvedhet vereséget. Ennek a győzelemnek két oldala van, a hívők felé jutalom, a hitetlenek felé ítélet és megsemmisítő vereség.

            A végső győzelem kivívásában Isten nem mindig kapcsolja be az övéit. Vannak olyan területei ennek a győzelemnek, ahol az embernek nincs szerepe. És ez nem más, mint az utolsó ítélet, amikor Krisztus visszajön, ez a jelenlegi világ elmúlik és Isten mindeneket újjáteremt. Akkor már nem is lesz szükség a hitre, hisz megérkezünk a látás világába. Akkor már csak a szeretet marad meg, ami összekapcsol minket Istennel. Akkor már nem lesz helye a kételkedésnek, a vereségnek. Akkor már csak az öröm marad, az üdvösség öröme, az örök élet öröme. Már nem marad semmi hátra csak az, hogy a harc és a győzelem után megnyerjük az élet koronáját, amit Isten ígért az őt szeretőknek. Akkor már Isten lesz minden mindenekben. Mi ezt a napot várjuk, a húsvét, a feltámadás ünnepe áldott előízét adja mindennek. Jézus győzött, általa mi is győzünk és várjuk a végső győzelmet.

Javasolt cím.Hit általi győzelem                                                                   Lőrincz István

Tanulságos igék a hitről 5

Text.” Ezért álljatok meg abban a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadított minket, és ne engedjétek magatokat újból a szolgaság igájába fogni.” (Gal.5,1)

            Már eddig is láttuk, hogy a hit nem egy egyszerű dolog, hogy van apálya és dagálya, hogy szembe kell úszni az árral, hogy meg kell tagadnunk magunkat. Mindez azt a veszélyt hordozza magában, hogy a hitből ki lehet esni, a hitéletben is el lehet bukni. Mi meg természetünktől fogva olyan emberek vagyunk, akik mindig a könnyebb végét szeretnénk megfogni a dolognak. Ezenfelűl még büszke emberek is vagyunk, akik szeretünk önmagunk körül forogni. A hit útja azonban olyan út, amelyen Isten dicsősége van a középpontban. A hit tehát egy kemény harc, s ezért nem is olyan magától érthetődő, ha valaki mindvégig kitart, megmarad a hit útján. Persze a kitartás se a mi érdemünk, ez is, mint minden a hitéletben: ajándék. De a kitartás folyamatába Isten a mi felelősségünket is bekapcsolja, ezért a Szentírás tele van olyan bátorításokkal, intésekkel, melyek mind a kitartásra buzdítanak minket. Mert csak az üdvözül, aki mindvégig kitart, állhatatos marad.

            A kitartásra való buzdítás nem csak azért olyan fontos, mert mi gyenge, bűnös emberek vagyunk, hanem azért is,  mert a kitartás szükséges ahhoz, hogy az életünk jó gyümölcsöket teremjen és hasznosak tudjunk lenni embertársainknak is. De azért is fontos ez épp a mi időnkben, most a 21-ik században, mert a hitben való kitartással óriási bajok vannak.Talán soha se hagyták el annyian a hitet, s sokan már az egyházat is, mint épp a mi időnkben. De ha papíron még tagjai is sokan az egyháznak, a gyakorlati életben a hit nagyon sokak számára már semmit se jelent. Nem határozza meg életünket, döntéseinket.

            S még valami nagyon fontos dolog, amit el kell itt mondanunk. A hitben való kitartás azért olyan fontos, mert ahol ez hiányzik, ott következik a hitetlenségben való megkeményedés. És ez már Isten ítélete a hitet elhagyó emberen. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hit dolgában nincs közömbösség, langymelegség, mert azt kiköpi az Isten, ahogy Illés Gyula mondja a reformátorokról írt monumentális versében. Aki közömbös, aki langymeleg, az megszomorítja az Isten Szentlelkét. S ettől már csak egy lépés van a Lélek megoltásáig. A hitetlen embertől Isten visszavonja a Lelkét. Persze, Isten az ilyen emberről sem mond le, de a hitet elhagyó ember mégis óriási veszélyben van. Isten kimozdítja az ilyen ember gyartyatartóját, mondja a Jelenések könyve.

            A hitben való kitartás azonban épp az ellenkezőjét hozza magával. Akik Istenhez hűségesek maradnak, neki engedelmeskednek, a hitben megmaradnak, kitartanak, azokat Isten felettébb megáldja. Gondoljunk csak az első három század keresztyéneire, akik életük odaadásával is kitartottak és vérük magvetés lett az egyház későbbi idejében. Vagy gondoljunk a reformáció idejére, amikor szintén hatalmas példát kaptunk a kitartásra. Micsoda erőt jelent például a gályarab lelkipásztorok kitartása, akik vérzivataros időkben se tagadták meg hitüket, s készek voltak a legnagyobb áldozatra, szenvedésre is. Édesapám, aki szintén hat és fél évet szenvedett hitéért a kommunizmus szörnyű börtöneiben, többször mondta, hogy az első keresztyének s a magyar gályarab lelkipásztorok kitartása nekik nagyon sokat jelentettek abban, hogy abban a rettenetes időben és szenvedésben ki tudjanak tartani. A kitartás tehát egy olyan csatorna, amelyen át mennyei áldások egész áradata zúdul ránk a mennyből.

            A hitben való kitartás sokszor azt jelenti, hogy el kell fogadnunk Isten gondolatait, amelyek egészen mások, mint a mi gondolataink. Isten szuverén Úr, aki szabad az ő döntésében Őt senki sem befolyásolhatja akaratában. De mégis Isten azt ígéri, hogy azokat gazdagon megáldja, akik mindvégig kitartanak a hitben az életük minden területén, akik hűséggel engedelmeskednek akaratának. Mert a hitben való kitartás meghatározza az ember életfolytatását, ahogy azt tudományos szóval mondjuk, a keresztyén etikát.

            Az is nyilvánvaló, hogy a hitben való kitartásnak is megvannak a maga próbái. Isten a Sátánnak ebben bizonyos mértékig szabad kezet enged. Hogy miért teszi ezt? Nem tudjuk. Bizonyára azért, mert tudja, hogy mi ebben meg tudunk állni azzal az erővel, amit ő ad nekünk. De mi van akkor, amikor az ember elbukik ebben a próbában? S a Szentírás sok ilyen figyelmeztető példát ad ebben, gondoljunk csak Dávidra és Péterre. Ők mindketten csúfosan elbuktak. De Isten kegyelme nem bukott el, és az a csoda, hogy ők nem maradtak meg a bukásban, fel tudtak kelni és utána állva tudtak maradni mindvégig a hit útján.

            Látjuk tehát, hogy a hitben való megmaradás, kitartás az Isten ajándéka, de az ember felelőssége is, mind a kettő egyszerre igaz, a kettőt nem szabad egymással kijátszani. Isten felől ajándék, a mi oldalunkról nézve pedig felelősség. Ebben is Isten adja nekünk az erőt, de azt nekünk szüntelen kérni kell. Így tapasztaljuk meg azt, amit Pál is átélt: amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. Mi szilárdan  hisszük, hogy azért tudunk kitartani a hitben, mert Isten erre választott ki minket. Mi ebben találjuk meg nyugalmunkta, bizonyosságunkat. Aki nem hisz az isteni kiválasztásban, elhivatásban és küldetésben, az nem fog kitartani a hitben.

            Pál ebben az igében a galatákat inti, hogy maradjanak meg abban a szabadságban, amire Isten elhívta őket. Miért? Azért, mert a galaták hitéletében nagy bajok voltak. A gyülekezet abban a veszélyben forgott, hogy elszakadjon s a  kegyelemtől. A veszély az volt, hogy olyan törvényeskedő emberek jöttek, akik azt állították, hogy a keresztyénség lényege a mózesi törvények betartása, s főleg a körülmetélkedés. Miért volt ez a tanítás nagyon veszélyes? Hát azért, mert a Krisztus váltsága helyett, emberi cselekvést tett az üdvösség fundamentumává. Ha az ember a saját erejéből üdvözülni tud, akkor miért kellett Krisztusnak meghalnia? Krisztus annyira tökéletesen és teljesen véghezvitte a kereszten az üdvösségünket, hogy mi ahhoz semmit se kell hozzátennünk. Ez az egyetlen szilárd alap, szikla, amin hitünk mindvégig megállhat. Aki úgy gondolja, hogy ő is hozzá tud tenni az üdvösséghez, az Krisztus dicsőségét rabolja meg, de magát is megrabolja a kegyelmeben való örvendezéstől.

            Látjuk tehát, hogy a hitben való kitartásnak sokféle veszélye van. El lehet bukni durva bűnökben, mint Nóé és Dávid, el lehet bukni úgy, mint Démás, aki a jelenvaló világot jobban szerette, mint Krisztust, el lehet bukni úgy, hogy különféle tévtanítások hálójába keveredünk, hogy mondani szoktuk: jobb és bal felőli bűnökben egyaránt. Ezért nagyon fontos, hogy soha ne bizakodjunk el. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék, inti az apostol a korintusiakat és természetesen minket is. Soha ne bízzuk el magunkat, hogy mi már olyan szilárdan állunk, hogy nem bukhatunk el. Ne magunkban bízzunk, hanem abban az Istenben, aki kiválasztott és elhívott minket Krsiztus által, aki elkezdte bennünk a jó munkát és be is fogja azt végezni a teljes váltság napjára. Ha ezt tesszük, akkor nem fogunk elbukni, akkor mindvégig ki fogunk tartani a hitnben. Úgy legyen!

Javasolt cím: Kitartás a hitben                                                Lőrincz István

Tanulságos igék a hitről 4

Textus:” Ki féli közületek az Urat? Ki hallgat szolgája szavára?  Aki  sötétségben jár és nincs fényessége, mind bízzon az Úr nevében,é támaszkodjon Istenére.” (És.50,10)

            A hit nem olyan, mint egy séta a rózsáskertben, vagy mint egy kellemes csónakázás a tükörsima vizen. Sokkal inkább olyan, mint egy nehéz útazás viharos időben s egy hajózás a hullámzó tengeren. Ahogy Luther mondta: a hit egy nyugtalan dolog. A hit egy összetett valóság, köze van Istenhez, hozzánk és körülményeinkhez is. A hitnek van próbája, kísértése, fegyelmezése.  A hitünket is egy ellenséges világban éljük meg, s így állandó támadás alatt van.  A hitet annyi minden támadja, mégpedig kitartóan és hevesen, hogy már-már csodának kell lássuk, hogy még egyáltalán van hit bennünk ebben a világban.

            A hit harcát ez az ige nagyon drámai módon mondja el.Egy olyan emberről van szó, akinek sok nehézsége van.Sötétségben jár és nincs világossága. Hogy mit jelentsen ez a sötétség, azt nem lehet pontosan tudni. De az biztos, hogy ez az ember úgy érzi, hogy nincs vele Isten, nem tudja megtapasztalni jóságát, szeretetét. Olyan dolgok, erők veszik körül, mik félelemmel töltik el. Mi tudjuk, hogy ez a Sátán munkája. Ő a sötétség fejedelme és maga is sötétséget áraszt. Ez az ige minden valószínűség szerint a babiloni fogságban hangzik el, messze Jeruzsálemtől, az Isten lakozási helyétől. Ott csak a bálványokat látja, pedig ő Isten jelenléte, szava után vágyik.

             Ki lehet az Úr szolgája, akiről itt szó van? Ez lehet a próféta, de bárki más is, aki Isten üzenetét továbbítja az emberek felé. De tudjuk, hogy az Ésaiás könyvében az Úr szolgája előremutatás Jézus Krisztusra. Ha ezt az igét így értelmezzük, akkor ez azt jelenti, hogy mindenki, aki sötétségben van van, az Úrhoz kell kiáltson. Mert a hívő ember soha nem állhat meg, nem ragadhat le a saját sötétségének a látásánál. Hit nélkül nyilván nincs az embernek más lehetősége, mint arra nézni, ami benne, körülötte van. És az sokszor nagyon félelmetes. Félelmek vesznek körül és úgy érezzük, hogy a kilátástalanságba süllyedünk. Minden emberi próbálkozás, hogy ebből kijussunk, csődöt mond. A sötétség már-már elnyel, magába szív. Hiába próbálunk felejteni, vagy pótcselekvésekbe menekülni, semmi sem segít.

            Az ige sem ajánl olcsó megoldásokat. Ez az ige egy egészen más tanácsot ad, ami meglepetés a mi számunkra. Nem azt mondja, hogy szedd össze minden erődet és próbálj valahogy kievickélni a bajból, hanem azt tanácsolja, hogy bízzunk az Úr nevében és támaszkodjunk az Úrra. Azt nem mondja el az ige, hogy erre honnan vegyük az erőt, mert az magától érthetődő, hogy az erőt Isten garantálja. A sötétség és a fény hiánya nem akadályozhat meg minket abban, hogy bízzunk abban, aki ezt el tudja oszlatni, aki nekünk szabadítást tud adni. A hívő ember nem engedi el magát a sötétségben, nem engedi, hogy a kétségbeesés, a tehetetlenség megbénítsa. A sötétségből kiált az Úrhoz, a sötétségben keresi az Urat, aki segíteni tud rajta, aki erőt tud adni neki. Mert udja, hogy nem a sötétségé és a kétségbeesésé az utolsó szó.

            Mi azért még többet tudunk, mint ez a sötétségben levő ember. Miért? Azért, mert az Úr kijelentette ezt nekünk. És ez a kijelentés egy név. A Jézus Krisztus neve. Ő mondta magáról, hogy ő a világosság és aki őt követi, az nem járhat a sötétségben.

Ő is végig járta a sötétség útját el egészen a poklok sötétségéig. Ezért tud segíteni azokon, akik szintén sötétségben járnak.

            A hit azért csodálatos, mert mozgásba hozza, aktivizálja az embert. Így a sötétségben levő kimozdul ebből az állapotából és elkezd bízni és az Úrra támaszkodni. A hitnek épp az a nagy ajándéka, Istenre és az ő igéjére néz. Teszi azt akkor is, amikor minden reménytelennek látszik. A hit kitör a leglehetetlenebb helyzetből is. A hit nem tud a sötétségben maradni, ereje van, letöri a bilincseket. A hit elindul a sötétségből a világosság felé.

            Ezt mi gyakran a hit „mégis”-ének szoktuk nevezni. Ezzel azt fejezzük ki, hogy a hit bármilyen nehéz helyzetben is legyen, mégis tud reménykedni, mégis el tud indulni Isten felé. A hit azért nagyszerű dolog, mert felül emel érzéseinken, de még a tapasztalatainkon is. Mert az érzések és tapasztalatok nagyon veszedelmesek is lehetnek és elsodorhatnak Istentől. Ezért soha nem ezekre, hanem a hit hangjára kell hallgatni. Az érzések és a tapasztalatok sohasem lehetnek az első helyen, hanem csak követhetik a hitet. Gyakran látjuk azt, hogy az érzelmi felbuzdulás még nem hit. Az érzések nem tartópillérei életünk hídjának, legfeljebb szép díszitések azon. Nyilván, hogy a díszités is kell a maga helyén, hisz e nélkül minden olyan egyhangú, száraz lenne, de mégis a pillér a fontos, ezt sohasem szabad elfelejtenünk.

            Tudatában kell lennünk annak, hogy a hit mélységei és magasságai, sötét és világos pontjai életünk végéig megmaradnak.Mi küzdő emberek leszünk, de ez a küzdelem nem egy reménytelen küzdelem, mert Krisztus által mi felettébb diadalmaskodunk. A Szentírás fel is szólít minket a hit harcára, hogy harcoljunk minden ellen, ami Isten és ige-ellenes. Ez egy nagyon pozitív dolog, hisz Isten dicsőségéért és az ige tekintélyéért küzdünk.

            Minden hívő ember ismeri a hit harcát. Az egyik nagyobb, a másik kisebb mértékben vesz részt abban. Minél nagyobb a hit, annál nagyobb a kísértés, a harc. Minél mélyebb és erősebb valakinek a hite, annál több harca lesz a hit útján. Nem szabad azonban azt se gondolnunk, hogy ha kevés a hit harca, akkor baj van a hitünkkel. Ezt se érzékeli mindenki egyformán, a hit harcát se küzdi mindenki egyformán, az egyik könnyen veszi az akadályokat, a másik kisebb dolgok miatt is gyötrődik.

            A hit harcában az vigasztaljon, hogy Isten engedi meg és Isten szabja meg annak a mértékét. Tudjuk azt, hogy a harcunk is Isten kezében van. Ő segít és őriz meg minket a hit harcában. Mert erre is igaz, hogy azoknak, akik azt Istent szeretik, a hit harca is javukra van. Sokszor olyan erős lehet a hit harca, hogy testünk is szenved alatta. De ez se lehet Isten akaratán kívül.

            A hit harcában Isten nekünk a lelki fegyverzetet kínálja fel segítségül. Éljünk ezekkel, használjuk őket. Mert Isten minket gyakorolni, edzeni akar a harcban. Ha nem lenne harc ellustulnánk, elpuhulnánk és könnyű zsákmányává lennénk a Sátánnak és a kísértéseknek. Sokszor megengedi, hogy a harc nagyon hevessé váljon, de nem engedi, hogy alul maradjunk, hanem végül győzelmet ad.

            Lehet, hogy mi is sötétségbe kerülünk, de ilyenkor várhatjuk az Úr segítségét. S amikor megjön, akkor megtelik a szívünk hálaadással. A hit harcán végső soron áldás van. Mert a sötétség nem marad örök, hanem egyszer virradni kezd. A hit harcában való kitartásunk Isten dicsőségét szolgálja, de ezen felül óriási segítség lehet azoknak, akik hozzánk hasonlóan harcolják ezt a harcot. A mi kitartásunk, győzelmünk példa és erőforrás lehet mások számára, hogy ők se adják fel a harcot, hogy ők is tanuljanak meg az Úrban bízni és ígéreteire támaszkodni. A harc nem tart örökké, egyszer vége szakad, mert a harcoló egyházból egyszer diadalmaskodő egyház lesz. Ezért ne féljünk ezt a harcot felvállallni és végig küzdeni. Ezekben a napokban emlékezünk meg azokról, akik a szabadságért harcoltak és életüket adták azért. Mi egy még dicsőbb célért az örök életért miért ne vállalnánk a harcot?

                                                                                                Lőrincz István

Javasolt cím: A hit harca

Tanulságos igék a hitről 3

„Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el.” (1Móz.15,6)

            Már elmondtuk, hogy a hit kiterjed az élet minden területére. De az is igaz, hogy a hitnek van egy mindennél fontosabb szerepe és ez az, hogy mi hit által rendezzük a viszonyunkat Istennel. És ez független attól, hogy milyen időben és korban élünk. Az ember legnagyobb kérdése, hogy hogyan kerülhet kapcsolatba Istennel, hogyan tudja vele rendezni dolgait? Ezt nevezi a Szentírás megigazulásnak.

            Ismerjük a Luther életéből, hogy ő így fogalmazta ezt meg: hogyan találhatok egy kegyelmes Istent? Ezt sokféleképpen meg lehet fogalmazni: hogyan járulhatok félelem nélkül Isten színe elé? Hogyan jelenhet meg a bűnös ember a szent Isten előtt? Mert mi nagyon jól tudjuk és érezzük, hogy mi bűnösök vagyunk, de ez azt jelenti, hogy így nem állahtunk meg Isten előtt. Valahogy meg kell szabaduljunk bűneink terhétől, vádolásától. Erre a nehéz kérdésre a Szentírás egy nagyon egyszerű választ ad: egyedül hit által. A Szentírás ezzel azt akarja elmondani, hogy mi nem jó cselekedetek által tudunk megigazulni. Bármit is tennénk, bármennyi jócselekedetet is hajtanánk végre, ezzel a bűn-kérdés még nem lenne lerendezve. Mi nem tudjuk magunkat megváltani. Ezt valaki más kell megtegye és ez nem más, mint Isten maga. Ezt Ő megtette és nyújtja is felénk, s a hit az a kéz, ami ezt az ajándékot átveszi, elfogadja, magához ragadja.

            A fennti ige nagyszerűen szemlélteti ezt. Nem véletlen, hogy ezt az igét majd Pál is idézni fogja a Római levélben. A történet, amiben ez az ige elhangzik mindnyájunk számára ismerős. Ábrahám ígéretet kap Istentől, hogy utódainak száma megszámlálhatatlan lesz. De ez az ígéret most még Ábrahám számára csak próba, hisz nincs gyermeke. Isten erre azt mondja Ábrahámnak, hogy éjjel tekintsen fel a csillagos égra, mert utódai olyan számosak lesznek, mint a csillagok az égen. Ekkor olvassuk azt, hogy hitt és ezt az Úr igazságnak, megigazulásnak számította be neki.

            Fontos tehát az, hogy Ábrahám hisz az Úr ígéretében. Hitte azt, hogy Isten megtartja szavát, s ráépíti erre az egész életét. És Isten ezt a hitet nagyra értékelte, s igaszságúl tulajdonította be neki.

            Vigyázzunk, mert ez a tulajdonítás, beszámítás nem az érdemének, a cselekedetének a megjutalmazása. Mert mi a bűnesetkor minden érdemünket elveszítettük és az nem szerezhető vissza. Nagyon fontos ezt világosan látni  és tudatosítani . Mert ez a történet azt is világosan mutatja, hogy a hitnek a tartalma a fontos, és ez a tartalom az Isten kegyelme. Az Úr ígérete kegyelmi ígéret. Az, hogy Ábrahámot Isten hit által igaznak fogadja el, ez merő kegyelem. Az is nyilvánvaló, hogy amikor Ábrahám hisz, akkor teljességgel elfogadja a kegyelmi szövetséget. Meglátja, hogy az ígéret beteljesedése nem az ő lehetősége, hanem csak az Istené. Ennek a történetnek a középpontjában nem Ábrahám  áll, hanem Isten. Ábrahám tudta és megértette, hogy ő Isten soha ki nem érdemelhető kegyelméből élhet. Tudta, hogy ezt a kegyelmet és benne a szövetséget nem ő akarta, kezdeményezte, vitte véghez, hanem egyedül és kizárólagosan csak Isten. Ahogy ő kész elhagyni hazáját, kimenni arra a földre, amit nem ismert, elindulni egy emberileg kiszámíthatatlan jövendő felé, mutatja azt, hogy ő teljességgel ráhagyatkozik Isten kegyelmére és vezetésére.

            Az Ábrahám utódai közt, ott volt a Messiás is. Végül Isten minden ígérete őbenne lesz igenné és ámenné. Az, hogy Ábrahám hitt Isten ígéretében, mintegy azt jelenti, hogy ő hitt Krisztusban. Mert az ígéretet soha nem lehet elválasztani a hittől. A hit Isten ígéretével kezdődik, de azzal is fejeződik be.  Mert hogyan számította be Isten Ábrahámnak a hitet? Hát Krisztusért, az ő elvégzett tökéletes áldozatáért.  Másképp Ábrahám se tudott volna megigazulni, csak Krisztus által. Ez nem egy saját, hanem egy neki tulajdonított igazság volt, amit Krisztus szerzett meg a kereszten. Ábrahám se tudott semmit se felmutatni, ő is csak üres kezét nyújthatta Isten felé. Ábrahámban sem volt semmi, amiért Isten őt meg kellett volna igazítsa. Ábrahám is csak Isten érthetetlen kegyelmének köszönheti az üdvösségét. Hogy miért épp őt választotta ki és nem mást, hogy miért épp engem és téged választott ki az Isten, erre nincs magyarázat, itt minden kérdés, minden emberi okoskodás el kell némuljon. Mi csak ámulhatunk azon, hogy minket elhívott és kiválasztott, s ezt azt jelenti, hogy mások felől is jó reménységgel lehetünk, hisz az az Isten, akik minket elhívott és kiválasztott, mindenki mást is elhívhat és kiválaszthat.

            De ha nincs érdemünk, akkor mi a hit szerepe? A hit egy olyan eszköz, a legjobb talán kéznek nevezni, amivel Isten ajándékát, az üdvösséget elfogadjuk és magunkhoz kapcsoljuk, ahogy a Káté is tanítja. A hitet Isten Szentlelke által munkálja ki bennünk, s ez a megszentelődésben lesz nyilvánvalóvá az életünkben. A megigazulás és a megszentelődsé a hit munkájának két áldott gyümölcse. A kettőt meg kell különböztetni, de nem szabad elválasztani egymástól.A kettő összefügg egymással, összefonódik. A megigazulás nem azt jelenti, hogy tökéletesekké válunk, hogy többé már nem lesz bennünk semmi bűn.  A tökéletesség hitben már a mienk, de nem a valóságban. Abban a pillanatban, amikor mi elfogadjuk Krisztust és az ő áldozatát, Isten igazzá nyílvánít minket. Megnyerjük bűneink bocsánatát. A Káté ezt úgy mondja, hogy Isten Krisztusban úgy tekint ránk, mintha semmi bűnünk nem lett volna.

            A megigazulás után következik a megszentelődés. E kifejezés alatt azt értjük, hogy Isten az ő Lelke által elkezdi megújítani, megváltoztatni a mi életünket. Vagy még egyszerűbben: erőt nyerünk a bűn elleni harcra. A bűn ott marad az életünkben, de már nem uralkodik bennünk. A megigazulás azt jelenti, hogy minket Isten Krisztusban, Krisztuson át lát, a megszentelődés pedig azt, hogy Krisztus elkezd bennünk élni, valósággá válni a mindennapokban, cselekedeteinkben, magatartásunkban.  A megigazulás egy egyszeri történés, a megszentelődés egy folyamat, a megigazulás tökéletes, a megszentelődés egyre kiteljesedő, de soha nem lesz bennünk teljes. Soha se érkezik el egy olyan pillanat, amikor kijelenthetjük: na, most én már tökéletesen szent vagyok.

            A megszentelődésnek van egy nagy veszélye is, éspedig az, hogy elhisszük magunkat, gőgösekké válhatunk. Látjuk ezt döbbenetesen az Újszövetségben a farizeusoknál és írástudóknál. Ezek az emberek komolyan vették a megszentelődést, persze ezt a törvény megtartásával próbálták elérni, de közben megvetettek másokat, akikről úgy gondolták, hogy még nem jutottak el az ő szintjükre. Mindig hasonlítgatták magukat, és mindig találtak olyanokat, akik a megszentelődés folyamatában gyengébben állottak mint ők. De van a megszentelődésnek egy másik nagy veszélye is és ez a kétségbeesés, hogy állandóan azon síránkozunk, hogy még mindig nem vagyunk elég szentek, hogy még mindig nem vagyunk ott, ahol lenni szeretnénk. Ezek az ú.n. „köldöknéző” keresztyének. Ez is nagyon meg tudja nyomorítani életünket. A megoldás ebben az, hogy mi maradjunk Krisztust-néző keresztyének, ha az ő keresztjét látjuk, amin megváltásunkat elvégezte, akkor nem leszünk se elbizakodottak, gőgösek, de nem leszünk kétségbeesettek sem, hanem Krisztusban, hit által alázatos és örvendező emberek maradunk.

                                                                                                Lőrincz István

Javasolt cím: Hit által megigazulva és megszentelve

Tanulságos igék a hitről 2

„De én hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földjén.” (Zsolt.27,13)

            Nincs az életünknek egyetlen olyan területe, vonatkozása sem, aminek ne lenne köze a hithez. Mi hisszük, hogy életünkben mindent Isten rendez és igazgat. Ami számunkra nagy kihívás az, hogy mi ezt hívő szívvel elfogadjuk. Ha mi ez ellen lázadozunk, akkor a hitetlenségnek adunk helyet. Ezért az egyik legfontosabb dolog az életünkben, hogy hittel s bizalommal engedjük át magunkat Isten kezébe. De ez csak úgy lehetséges, ha ragaszkodunk az igéhez, Isten szavához, máskép könnyen a saját érzéseink, gondolataink csapdájába esünk. Másképp eltévedünk ennek a földi életnek sűrű őserdejében.

            A hit vonatkozik tehát mind a földi, mind pedig a földé élet utáni életünkre. A Biblia ezt határozottan tanítja. Csak épp hangsúlykülönbségek vannak, hisz az Ószövetség inkább a földire, az Újszövetség pedig inkább az örök életre teszi a hangsúlyt. Nagyon fontos ezt aláhúzni, hisz nagyon sokan arra törekszenek, hogy a mindennapi életet elszakítsák a hittől, mintha a hit és a mindennapi élet két egészen más világ volna, ami alig érintkezik egymással. Mintha a vasárnapi életünk egészen más lenne mint a hétköznapi, mintha a hitnek nem lenne beleszólása abba, ami körülöttünk naponta zajlik. Ez nem így van, Isten számára igenis fontos az, ami velünk a mindennapokban történik, a mi döntéseink, a mi harcaink.

            A hit tehát mindenben Istenre néz és akaratához igazodik. A hívő ember nem „bújócskát” játszik Istennel. Életének egyetlen területére se írja ki:”privát-terület, belépni tilos! „. Ez egyfelől nyugalmat és békét, másfelől kemény harcot jelent az ember számára. Hisz nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy mi azt szeretnénk, ahogy azt elképzeltük, megálmodtuk. Sokszor nem értjük Istent, hogy mit és miért cselekszik az életünkben. Ez a hit próbája és ez sohasem könnyű. Miért engedi meg Isten a nagy viharokat, miért enged bizonyos mozgás - teret a gonosznak, a bűnnek?  Ebben a zsoltárban pont erről van szó. A zsoltáros beszél gonoszokról, akik ellene támadnak, egy egész sereg, akivel ő szembe kell száljon. Hogy pontosan mi is történt azt nem tudjuk, Saul vagy Absolon üldözte? Vagy egy erős ellenséggel kellett megütközni? Nem tudjuk, de az biztos, hogy Dávid egy nagyon nehéz, kritikus helyzetben van. Tele van félemmel, s ki se bírta volna ezt a helyzetet, ha hite nem lett volna. Ha Isten segítségét meg nem tapasztalhatta volna.

            Ez az egész zsoltár tele van annak megéneklésével, hogy az Úr őt csodálatosan megsegítette, szabadulást adott ebből a nehéz helyzetből. Így ebben a zsoltárban nem csak panasz és miértek vannak, hanem ott van benne az Isten magasztalása a sok megtapasztalt jóért, kegyelemért. Az Úr segítsége nem csak örömöt, hanem bátorítást, biztatást is jelent számára. A kilátástalanság, keserűség, ami mázsás súllyal nehezedett rá, most pillanatok alatt leesett róla. E terhek helyett most reménység és a jövő boldog várása van a szívében.

            Igen ez a zsoltár arról tesz bizonyságot, hogy hit nélkül elvesznénk, tévútra tévednénk, kétségbe esnénk, összeomolnánk, de hit által erőt nyerünk, szabadulást tapasztalunk meg és tudunk örömmel s reménnyel tovább menni. Úgy, mint a zsoltáros, mi is megjárjuk az élet mélységeit. Ettől nem kíméltetünk meg. Persze a mélységek nem egyformák, a próbák súlya sem mindig ugyanaz. Van, akinek több, van akinek kevesebb próbát kap, van akinek könnyebb, van akinek nehezebb a keresztje. De nem ez a fontos, hanem az, hogy ezeken hittel menjünk át, ezeket hittel hordozzuk.

            Sajnos azt látjuk, hogy egyre kevesebben járnak az emberek közül a hit útján. Hitben járni egyre nehezebb, ahogy az idők vége felé haladunk. De ez ne lepjen meg bennünket, hisz a Biblia már kétezer éve világosan beszél erről. Jézus is felteszi a kérdést egyik példázatának a végén, hogy amikor Ő Embernek Fiakaént visszajön, vajon fog-e hitet találni a földön? A Sátán is egyre aktívabb, hisz tudja, hogy az ő ideje már rövidre van szabva. Ő már látja a vesztét, amikor végső megsemmisülés lesz a vége, épp ezért igyekszik még mindent megtenni, hogy az emberek ne higgyenek, ne üdvözüljenek.

            Sok emberben az a hit akadálya, hogy miért engedte meg Isten a szörnyű történelmi eseményeket, miért volt a múlt században is két borzalmas világháború, miért volt Auschwitz, miért volt koncentrációs tábor, Gúlág, kommunizmus, annyi szenvedés? De miért nem kérdezzük azt is, hogy miért volt Golgota, miért engedte Isten, hogy Egyszülött Fia ártatlanul elszenvedje mindazt az igazságtalanságot, aminek a kereszt lett a vége? Ez mind igaz, s az is, hogy a hitet mindig árnyékként kíséri a kételkedés is. Ez pedig mindig a hitünket támadja meg. Mindig ki akarja oltani a hit tüzét, hogy már csak a füst s korom maradjon. Hogy ne bízzunk már semmiben, hogy ne maradjon semmiylen biztos talaj a lábunk alatt, hogy megkeseredjünk és megkeményedjünk. Hogy minden viszonylagos legyen, hogy semmit se merjünk már bizonyossággal állítani, hogy minden mögött ottt magasodjon egy hatalmas kérdőjel.

            Bár a kételkedés mindenkit megkísért, fontos hogy ne maradjunk meg abban, tudjunk azon felülemelkedni. Hogy ebből a helyzetből, -éppúgy ahogy azt a zsoltáros is tette- kiáltsunk az Úrhoz. Mert az a nagy vigasztalásunk, hogy Isten nem hagyja övéit a csüggedés mocsarában, hanem kiemeli őket onnan. A kételkedés ott lehet, de nem győzheti le az Isten választottait. Sőt, hitben megerősödve kerülünk ki a kételkedés, kétségbeesés mélységeiből, újra mennyei magasságokban szárnyalhatunk.

            Ezt Isten Szentlelke munkálja bennünk az ige által. De fontos helye van itt a mi emberi felelősségünknek is.  Mi nem bábuként veszünk részt ebben, hanem felelős résztvevőként, ezért magunkat is kell bátorítanunk, magunk is meg kell tegyünk mindent hitünk erősödéséért. Használjuk hálásan mindazokat az eszközöket, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát a hit erősítésében: az ige, a közösség, az imádság, az igehirdetés, a bizonyságtétel. Mert Isten a mi értelmünket és akaratunkat is bekapcsolja az Ő munkájába. Ugyanakkor ezekt megújítja Szentleke által bennünk. Így állhat az érzés és akarat is az Isten szolgálatában, a hitben való életfolytatásban. Nagy kérdés, hogy ebben a hármasban: értelem, érzés akarat, melyik a fontosabb, mi a fontossági sorrend? Ez mindenkinél különböző lehet. A legtöbbször Isten Szentlelke az értelmünkön, mintegy kapun át jön be az életünkbe, s így éri el az érzést és akaratot is. De az is lehet, hogy előbb az érzelem él át valamit s utána jön az értelem s akarat. Mert egy szellemi fogyatékosnak is lehet csodálatos hite, pedig nála az értelem alig játszik szerepet, annál inkább az érzelem.

            A zsotáros eljut oda, ahol meglátja az Isten jóságát a segítségben, a szabadításban, abban, hogy Isten kiemelte őt a kételkedés mélységeiből. Mi azonban már többet láthatunk, láthatjuk az Isten jóságának legtündöklőbb jelét, Krisztus golgotai áldozatát, helyettes elégtételét, bűntörlő vérét, bűneink bocsánatát, az új és örök élet ajándékát. Ha ezeket látjuk akkor már ebben a földi életben boldogok lehetünk. Akkor hittel tudunk átmenni mindazon próbákon, nehézségeken, amik ránk várnak. Hit nélkül semmink se lenne, de így mérhetetlenül gazdagok vagyunk.

                                                                                    Lőrincz István.

Javasolt cím. Hit által élni