Isten keze az Ószövetségben

1. Bevezetés

A kéz az egyik legfontosabb testrészünk, amivel tulajdonképpen szinte minden munkát elvégzünk. Nagyon sok szólás, közmondás, kifejezés is mutatja ezt. Ilyenek: áldott a sok kéz, sok kéz hamar kész, kéz kezet mos, nem tudja a bal kéz, hogy mit tesz a jobb, két balkezes. A Biblában is rengetegszer olvasunk a kézről. A héber nyelvben erre két szó is van, a JAD, ami kb. 600-szor fordul elő, és a KAF ami inkább a tenyeret jelenti, ami kb. 200-szor fordul elő. A „kéz” szó nagyon sokszor szószerinti jelentéssel szerepel, de talán még többszöt használatos átvitt értelemben. Pl. a felemelt kéz jelenti az esküt, a kinyújtott kéz a hatalmat, a kézen hordozás az oltalmat, védelmet. De van szó a Bibliában a kézrátételről is, ami szintén egy jelképes üzenetet hordoz, de erről ebben az előadásban nem fogunk szólni. Mivel az anyag óriási, most csak az Ószövetségről fogunk beszélni, mivel az Újszövetségben sokkal kevesebb szó esik már Isten kezéről. Megpróbálunk valamit felvillantani abbaól a nagy gazdagságból, amit az „Isten keze” kifejezés hordoz. Ez így ebben a szószerkezetben kb.200-szor fordul elő. Mi nyilván tudjuk azt, hogy Isten Lélek, és mint ilyennek nincs úgy keze, mint az embernek. De a Szentírás nem tud másképp beszélni Istenről sem, mint úgy, hogy emberi képeket használ fel. Mi ezeket a teológia nyelvén „antropomorf”  vagyis emberhez hasonló képeknek nevezzük.

            Isten olyan nagy és annyira más, hogy mi pontosan nem is tudjuk megfogalmazni, hogy ki is Ő és mit tesz. Isten léte, cselekedete bizonyos mértékig titok marad a mi számunkra. Ha ez nem így lenne, akkor Isten nem is lenne Isten. De a nagyszerű az, hogy Istent mégis meg lehet ismerni, és Vele közösségben lehet lenni. Isten az  igében úgy mutatkozik be,  mint akinek van keze, lába, szeme, füle, szája, orra, sőt még szíve is. Ez nagyon különös, hisz Isten szigorúan megtiltotta, hogy mi Őt valami módon is elképzeljük, kiábrázoljuk. Tette ezt azért, mert az összes pogány vallás, elképzeli a maga isteneit s képeket, szobrokat készít róluk. Ezek pedig nagyon is hasonlítanak az emberekhez, pl. riavalizálnak egymással, féltékenyek egymásra, vagy jó esetben együttműködnek egymással. Isten azonban egészen más, mit az ember, Őt nem lehet emberekhez hasonlítani. De mivel Ő személy, ezért közösségben lehet lenni vele, beszélgetni lehet vele, meg lehet szólítani, kérni lehet tőle.

            A Biblia különös módon báz az „egészen más” Istenről beszél, mégis nagyon emberközeli. Az ember pedig nem más, mint Isten képviselője a földön. Mint ilyen felelősséggel tartozik az egész teremtett világért, s benne a teremtményekért. Az ember meg kell őrizze méltóságát, ezért példáúl az Ószövetség szigorúan megtilt minden szexuális kapcsolatot az állatvilággal, ami pedig a pogányoknaál egy mindennapi, megszokott dolog volt.

            Az antropomorf képek tehát azt akarják sugallni, hogy Isten nagyon közel van az emberhez. Nyilván ott van benne a különös kettősség, mert Isten egyrészt magasztos, fenséges, önmagának elégséges, akinek senki másra nincs szüksége, hogy boldog lehessen, másfelől azonban Isten odafordul az emberhez, közösségre akar lépni vele, jelen akar lenni az ember életében. Ez az Ószövetség idején az istentiszteletben a legnyilvánvalóbb, ami a szíve az Istennek népével kötött szövetségnek. Isten közeledik az emberhez, és ezzel megadja az embernek is a lehetőséget, hogy közeledhessen Istenhez.

2. Isten teremtő keze

            A ember kezének óriási szerepe van. Mi lenne velünk, ha nem lenne kezünk? Hisz mindent azzal fogunk meg, azzal dolgozunk, azzal formáljuk ezt a világot.

            Az „Isten keze” kifejezést szinte minden esetben Isten cselekvésére utal. Isten keze hatalmas, azzal tud teremteni, de rombolni is. A prófétai üzenet gyakran így kezdődik: így szól az Úr. A próféciákban nagyon sokszor esik szó arról, hogy mindent Isten keze alkotott. (és.66,2 az én kezem alkotta mindezeket) Nyilván a „mindenek” alatt a mennyet és a földet kell érteni, és mindent ami azokban van. De Isten keze formálta külön-külön is pl. az égboltozatot (Zsolt.19,2) a szárazföldet (Zsolt.95,5) De az Isten kezének legnagyszerűbb alkotása az ember. „Kezed teremtett és erősített meg engem. (Zsolt.119,73).

            Az És.64,8-ban Isten a fazekas képében jelenik meg. „ Es most Uram, Atyánk vagy Te, mi vagyunk az agyag, Te pedig formálónk, kezed munkája vagyunk mi mindnyájan..” Ezt a legszebben a 139-ik zsoltár énekli meg, ami arról szól, hogy Isten keze már az anyaméhben megformált minket.. De szól erről Jób is: „Bőrbe és húsba öltöztetteél, csontokkal és inakkal láttál el.” (Jób 10,11).

            A hívő ember számára nagy vigasztalás, hogy semmi sincs ezen a világon, amit ne Isten keze alkotott volna. Az egész világmindenség az Ő hatalmas és bölcs kezének az alkotása. És Ő nem csak alkotott, hanem mindenről gondot is visel. Nagyszerű megfogalmazása a Káténak, hogy Ő mintegy kézen tartja és igazgatja ezt a világot. Ő minden felett uralkodik, a tenger és a száraz felett, minden az Ő terve szerint történik, és mindennek az Ő általa elvégzett célba kell beérnie. Az ember tisztában kell legyen mennyei eredetével, s mint ilyen kell viselkedjen a Teremtőjével, embertársával és a teremtett világgal szemben. Minden ember egyedi és minden embernek egyedülálló küldetése van, még annak a magzatnak is, aki anyja méhében elhal. Mert Isten nem téved.

3. Isten hatalmas keze

            A kéz erejéről emberi viszonylatban is szoktunk beszélni. Beszélünk erős kezű vezetőről, kemény kezű uralkodóról. A kéz a Bibliában is nagyon sok esetben a hatalom jelképe, és ez egyaránt érvényes Istenre és emberre.

            Az 1 Móz.49,24 egy nagyszerű képet használ. Jákób a halálos ágyán hivatja fiait. Mindegyikhez személyes üzenetet intéz, ami hol vigasztaló, hol pedig megszégyenítő, leleplező, ítéletes. Józsefnek egészen különös dolgokat mond. Jákób, őt egy nyílhoz hasonlítja, ami fel van húzva s rá van helyezve a nyílvessző. Egy ókori nyíl kifeszítéséhez komoly erőre volt szükség. A József nyíla kifeszítve marad, akkor  amikor a többi nyilasok rá támadnak. Vajon ez alatt a saját testvéreit kell érteni? Nem tudjuk, de erre is gondolhatunk. A kérdés azonban az, hogy honnan van reje Józsefnek a nyíl kifeszítéséhez? Nos, az ige ezt is elmondja: Jákób Hatalmasától. Milyen nagyszerű kifejezés ez. Úgy képzelhetjük ezt el, mintha Isten rátette volna erős kezét a József gyenge kezére, és így az ő kezébe hatalmas erő áradt. Ez egy csodálatos bátorítás a mi számunkra is, hogy így erősít meg Isten keze meinket is, amikor valami nehéz munkát kell elvégezni

            A 2 Móz.6,1 Isten hatalmas kezéről beszél. Az előzménye ennek az, hogy  Mózes panaszkodik Istennek népének nyomorúságáról, s ekkor mondja Isten, hogy Ő hatalmas kézzel fogja népét kihozni Egyiptomból. A szó keményet, illetve kősziklát is jelent, Isten keze tehát olyan kemény, mint a kőszikla. A fáraó és népe megpróbál ellenállni, de végül is fel kell adják a harcot Isten hatalmas, kemény kezével szemben.

            A 4 Móz. 11-ben azt látjuk, hogy Mózes összeomlik. Nem látja maga előtt a következő lépést. A nép egyfolytában vádaskodik és panaszkodik. Isten ekkor megígéri, hogy annyi húst fog adni, hogy a végén már meg is undorodnak tőle. Mózes ezt nem akarja elhinni. Erre Isten azt mondja neki: hát megrövidült az Úr karja?(4 Móz.11,23) Mózes azt gondolja, hogy Isten keze túl rövid, nem tud mindenhova elérni, vagyis bizonyos helyzetekben tehetetlen.Ez a mondat évszázadok múlva szószerint visszatér az És.50,2-ben : olyan rövid már a kezem, hogy nem válthat meg? S jön nemsokára a megnyugtató válasz: nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna. Tudnunk kell, hogy a „rövid kéz” kifejezés az ókori Keleten a tehetetlenség, a gyengeség kifejezője volt. Azt jelzi, hogy valakinek a hatalma bizonyos területekre nem tud elérni, bizonyos dolgokat nem tud megtenni. Erre mondja bátorításként a próféta, hogy Isten keze nem ilyen, az nem rövid, mindenhova elér, semmi se vonhatja ki magát uralma alól és mindent meg tud cselekedni. Mekkora vigasztalás ez az Isten népe számára. Mert hány olyan helyzet van az életünkben, ahol mi gyengének és tehetetlennek érezzük magunkat, amikor nehéz körülmények közé kerülünk, fájdalmas események történnek velünk, a halál hatalma vesz körül, amikor nem látjuk Istent. Ilyenkor viagsztaljon minket is ez a tudat, hogy Isten keze nem rövid, nem tehetetlen, Ő tud és fog is segíteni bajunkon.

4. Hogyan tapasztaljuk meg Isten kezét?

            Isten kezét mi nagyon sokféleképpen tapasztljuk meg. Ha az Úr keze ránehezedik valakire, akkor érezzük erejét, súlyát, komolyságát. De sokszor a ránehezedő kéz a prófétákat, Isten embereit alkalmassá teszi egy bizonyos feladat elvégzésére. Adjunk erre pár példát. Amikor a lantos keze játszani kezdett, az Úr keze megérintette a prófétát, olvassuk a 2 Kir.3,15-ben. A lantos játéka közben az Úr erőt adott Elizeusnak, hogy üzenetét tudja elmondani.

            Ezékiel prófétáról többször is olvassuk, hogy rajta volt az Úr keze, ilyenkor mindig tudott prófétálni, alkalmassá vált a szolgálatra. A fogságra való hurcolás után 5 évvel Babilonban a Kébár folyó partján az Úr keze ismét rajta van, ekkor kapja az első látomását, a 3,14-ben azt olvassuk, hogy Isten nehéz keze nehezedett rá. Ez egészen más, mint amikor pl. a filiszteusokra nehezedett az Úr nehéz keze. (1 Sám.5,11) Őket bűntette, Ezékielt erősítette a nehéz kéz. A prófátának egyfelől erezni kell, hogy mekkora teher és felelősség van rajta, amikor Isten üzenetét tovább adja, másfelől azonban éreznie kell azt a segítséget, amit az Úrtól kap feladata teljesítésére.

            Esdrásnál is olvassuk, hogy az Úr keze rajta volt. Ő visszautasította király ajánlatát, hogy katonai kísérettel érkezzen vissza Jeruzsálembe, s azt mondja a perzsa királynak: Istenünk jóakarata ( az eredeti szövegben: keze) van mindazokkal, akik őt keresik. Ez be is igazolódott, hisz később így tesz bizonyságot: Istenünk keze nyugodott rajtunk, és megszabadított az úton ránk leselkedő ellenség kezéből. Nagyon érdekes itt, hogy az Úr keze szabadít meg az ellenség kezéből. Az Úr keze erősebb, mint az ellenségé.

5. Amikor Isten keze ellenünk van

            Az Ószövetség sokszor beszél arról, hogy Isten keze egy nép vagy egy ember ellen van, s ez nem jó dolog. Mondjunk erre is pár példát. Az 5 Móz.2,15-ben Mózes arról beszél a népnek, ami a pusztai vándorlás alatt történt. S azt mondja egy adott pillanatban: az Úr keze volt rajtunk, de itt helyesebb lenne :  ellenünk. A Bírák 2,15-ben azt olvassuk: ahova csak kivonultak, mindenütt elérte őket az Úr keze, hogy bajt hozzon rájuk. Ezt Izrael népéről mondja az ige, akik elpártoltak Istentől és a bálványokat imádták. Ha Isten keze valaki ellen fordul, akkor annak semmi sem fog sikerülni. Sámuel búcsubeszédében figyelmezteti a népet, hogy ha nem hallgatnak az Úr szavára, az Úr keze ellenük fordul (1 Sám. 12,15)

            Amikor Dávid a népszámlásás után látja, hogy pusztul a nép, akkor azt mondja az Úrnak, hogy inkább ellene forduljon az Úr keze. De ennek az ellentéte is igaz. Ha ilyen rettenetes dolog az, ha Isten keze ellenünk van, akkor mekkora áldás az, ha az Ő keze velünk van. Erre szép példa az 1 Krón.4,10, ahol Jábes ezt mondja imádságában: bárcsak kezed velem lenne. Tudja, hogy Isten keze vele lesz és így sok áldásban és győzelemben lesz része. Milyen fontos üzenet van ebben a mi számunkra is. Milyen szomorú az, ha Isten keze egy nép, egy ember ellen van, de milyen áldott dolog, ha az Úr keze velünk van. Ha engedetlenek vagyunk, ha elhagyjuk Istent ellenünk lesz, de ha megtérünk hozzá, ha engedelmeskedünk neki, akkor biztosak lehetünk abban, hogy keze velünk lesz és megáld minket.

6. Isten keze a különböző ószövetségi könyvekben

            Erről rengeteget lehetne mondani, de csak néhány fontos igehelyet említsünk. Az 1 Sám.6 beszámol arról, hogy miután a frigyláda egy csata elvesztése után a filiszteusokhoz kerül, az rájuk csupa bajt, próbát, csapást, betegséget hoz. Érzik, hogy az Úr keze rájuk nehezedik, ezért azon tanakodnak, hogy a frígyládát küldjék vissza a zsidóknak, hogy ne nehezedjen rájuk tovább is Isten keze.

            A Mózes búcsuénekében azt olvassuk, hogy Isten az égre emeli kezét, ez az eskütételt, az üzenetet komolyságát jelzi, de a kéz felemelése az áldás mozdulata is volt.

            Talán senki nem beszél annyit az Isten kezéről, mint Jób. Ő az Ószövetség nagy szenvedője. Ha valaki ismerte az Isten kezét, akkor az ő volt, s ez számára nem volt könnyű dolog. De az a nagyszerű, hogy ő megtisztulva hitben megerősödve került ki abból a próbából, amit Isten keze hozott rá.  A Jób 10,8-ban így panaszkodik: kezed formált és alkotott, mégis elfordulsz és megrontasz engem? A formálni héber szó más magánhangzókkal azt jelenti: fájdalmat okozni, szomorúvá tenni, itt valószínűleg így kellene fordítani. Jób nem érti, hogy miért okoz neki fájdalmat az Isten keze. Jób 12-ben egy sok fejtörést okozó ige van. Jób itt azzal vádolja barátait, hogy ingerlik Istent és kezükben tartják Őt. A kifejezés onnan származhat, hogy a pogányok a kezükben tartották a pogány isteneik szobrocskáit, illetve mindenhova magukkal vitték. Eszerint ezek a barátok úgy érzik, hogy ők tudják pontosan, hogy Isten mit és miért cselekdetett, mintegy saját kezükben tartják Istent. A Jób 13,21-ben Jób azt kéri Istentől, hogy vegye le róla a kezét, ami ebben az esetben azt jelentené, hogy véget érne a szenvedése, ami már-már elviselhetetlen a számára..

            A  Zsoltárok könyvében is gyakran találkozunk az Isten kezével, sokszor szép, költői formában. A zsoltárok általában megéneklik Isten nagy tetteit, amit Ő akár Izrael életében, akár a zsoltárosok életében cselekedett Dávid egy adott ponton így kiált: kezed fenyítése miatt elpusztulok. Teljesen ki van merűlve, úgy érzi, hogy nem tud tovább menni, hogy most már mindennek vége. De ebben ott van a kérés: segíts. mielőtt még elpusztulnék! A teremtési zsoltárokban is találkozunk az Isten kezével. 104,28: ha megnyitod kezedet, betelnek jóvoltodból. Ha Isten tehát megnyitja kezét, akkor minden termetménynek bőségesen lesz eledele. Isten gondoskodó szeretetét jelenti a megnyíló kéz, ami egy gyönyörű hitvallás is egyben. A 109-ik zsoltár egy panasz-zsoltár, amiben ezt olvassuk: hadd tudják meg, hogy a te kezed műve ez. Itt a zsoltáros segítségért kiált, és ha az megjön, akkor az a hő vágya,, hogy ebben ellenségei is ismerjék fel Isten kezét.

            A 139-ik zsoltárban Dávid így vall: fölöttem tartod kezedet. Ebben Dávid azt a hitét vallja meg, hogy Isten mindent tud, ami történik vele, vigyáz rá, akárhol is legyen, mindig és mindenütt Isten kezében tudhatja magát. De szólnak a zsoltárok arról, hogy Isten keze vezet, nevel, megóv a bűntől.

            A prófétáknál is sokszor találkozunk az Isten kezével.. Ésaiás 11,11-ben arról van szó, hogy Isten másodszor is kinyújtja kezét, hogy megvegye a népe maradékát. Ez az isteni kiválasztás mozzanata, Isten egy olyan helyzetben választja ki és tarja meg népét, ami emberileg lehetetlennek látszik. És.25,10-ben az áll, hogy Isten keze nyugszik a hegyen, ez egy tartós folyamatot jelöl, hogy Isten nem csak pillanatnyi üdvöt és örömöt ad, hanem örökkétartót. Ennek népe szüntelen örvendezhet. Szintén Ésaiásnál van egy másik különös ige, az És.25,11: széttárja ott kezét, ahogy széttárja az úszó, hogy ússzék. Egyedülálló kép ez, ami Istent egy úszóhoz hasonlítja. Itt különben egy Moáb elleni próféciáról van szó, és a kép azt jelenti, hogy ahogy az úszó megtöri a hullámok erejét, úgy töri meg Isten az ő ellenségének hatalmát és támadását. És.49,22-ben ezt olvassuk: íme fölemelem kezemet a népek fölé. A kéz felemelése a Bibliában vagy esküvést, vagy pedig egy direkt beavatkozást jelent. Itt a második jelentésről van szó, Isten beavatkozik, úgy hogy még a pogány népeket is szolgálatába állítja.

            A Jer. Sir. 1,14-ben azt olvassuk: „saját kezével rótta rám vétkeim igáját.” Ennek a versnek a fordítása elég nagy nehézségek elé állít. Csak a szövegösszefüggésből érthető meg, hogy mit is akar mondani. Tulajdonképpen a vétek igájáról van szó. Az iga egy olyan fa, amit az állatok nyakába tesznek, hogy azzal húzzák a szekeret. Tudjuk azt, hogy emberek számára készített iga is volt, hogy ők könnyebben cipelhessenek egy nagyobb tehet. Itt a bűn és bűntetés közötti összefüggésről van szó. Arról, hogy Isten az Ő népét egy idegen hatalam kezébe adta. A bűn nem maradhat bűntetlenül, Isten haragjában egy idegen nép uralmát helyezte népe vállára. Ugyancsak a Jer.sir.3,3-ban olvassuk: ellenem fordítja kezét mindennap. Ez egy érdekes ige, aminek alapjelentése, amikor a kenyeret a kemencében megforgatják, hogy mind a két fele süljön meg. De azt is jelenti, amikor a harci szekeret egy ellenkező irányba fordítják. Az ellenség el akar menekülni Isten elől, de előle senki sem tud elmenekülni, ez a képnek a jelentése.

            Összefoglalásképp: a prófétáknál Isten keze az Ő hatalmát jelenti, amelyik megítéli a pogányokat, de megítéli a saját népét is, ha az vétkezik ellene. De ez a kéz szabadítást is adhat, akkor is, amikor azt már senki sem reméli.

7.  Az Isten kezében lenni

Az Ószövetségben nem csak arról olvasunk, hogy Isten keze tesz valamit, hanem arról is, hogy emberek, népek az Ő kezében vannak. Az 5 Móz.33-ban Isten áldást ad Izrael törzseire, úgy ahogy Jákób halálos ágyán megáldotta fiait. A bevezetőben Mózes azt mondja : minden szentje kezedben van, vagyis Izrael népének minden tagja Isten kezében tudhatja magát és ez kimondhatatlan biztonságot jelent neki. Az Ószövetség számtalanszor tesz bizonyságot arról, hogy minden élő, minden élet, minden termtmény az Isten kezében van. Minden ott van az Ő hatalmában, Ő mindenek felett Úr. A földön semmi sem történhetik, ami az Ő hatalmán kívűl lenne. A Zsoltárokban azt olvassuk, hogy életünk ideje is az Ő kezében van. (Zsolt.31,16) Tehát az idő sincs a mi kezünkben, hanem az Ő kezében van, de ez vigasztaló a mi számunkra. A Zsolt. 95,4 szerint Isten kezében vannak a föld mélységei. Az ókorban a föld mélysége a halált és a halottak birodalmát jelentette, vagyis Isten a halál felett is Úr, az sincs az Ő hatalmán, uralmán kívül. Magasság és mélység az Ő hatalmában van. Isten gyermekei megtapasztalják kezének oltalmát, vezetését, hűségét. Mi mindenben ennek a kéznek a segítségére, megtartó erejére vagyunk utalva, e kéz nélkül semmit sem cselekedhetünk. De bízhatunk benne és mindent tőle várhatunk.

8. Letenni, elvenni az Isten kezéből

            Azon túl, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy minden az Isten kezében van, minket is felszólít, hogy mindent az Isten kezébe tegyünk, illetve mindent onnan vegyünk el. Aki örömét és bánatát nem teszi le az Isten kezébe, az nem ismeri az igazi lelki békességet. Isten gyermekei mindent, ami őket éri, ami velük történik, azt letehetik az Isten kezébe.

            A 2 Krón.30,8-ban van egy nagyon érdekes ige: adjatok kezet az Úrnak, vagyis fogjatok kezet az Úrral. Mi a kis gyermekeket szoktuk bíztatgatni: adj kezet a bácsinak, néninek. Sokszor ilyenkor a kisgyermek a bal kezét nyújtja a jobb helyett. Ez egy nagyon merész kifejezés a Bibliában.: kezet adni, kezet fogni az Úrral. Azt még értenénk, ha azt kérné: adjátok oda szíveteket az Úrnak, de itt nem erről van szó. Mit ért a krónikás ez alatt? Nem könnyű megmondani. A legtöbb írásmagyarázó itt a szövetségre gondol. Mások az Istennel való megbékélésre gondolnak.

            Sokal gyakoribb az „Úr kezébe tenni”. kifejezés. De a Zsolt.104,14-ben arról hallunk, hogy az Úr látja a bajt és fájdalmat és azt kezébe veszi. A zsoltáros nehéz helyzetben van, az istentelenek csufolódnak rajta, s ekkor ő a baját Isten kezébe teszi, Isten pedig a bajt és csúfolódást a kezébe veszi. A Jézus halála előtt kereszten elmondott szavát mindnyájan ismerjük: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet, ami tulajdonképpen a Zsolt.31,16 parafrazált idézése. Mi az életet, a lelket Istentől kaptuk és neki kell majd egyszer visszadjuk. Tudjuk azt, hogy a zsidó hagyományban ez egy esti ima keretében hangzott el, de ott nem a halálra gondoltak. Jézus szájában ez az ige egy egészen sajátos értelmet kap, és ez az, hogy nincs vége az életnek a halállal, az csak átmenetel. Az Úr Jézus most leteszi lelkét , életét az Atya kezébe, hogy 3 nap múlva azt onnan újra felvegye. Ebben már a feltámadás reménysége fénylik, a mi feltámadásunkké is. Nemsokára az első mártír, István is ezzel a mondattal az ajkán hal meg, jó lenne, ha majd eljön a mi óránk is, ha ezzel távoznánk ebből a világból.

9.Adni az Isten kezéből

            Amikor a templom építésére beérkeznek az adományok, Dávid hálát ad az Istennek. Ezt az 1 Krón.29,14-ben olvassuk: bizony Tőled van minden, és azokat adtuk most Neked, amiket a Te kezedből kaptunk. Ez az ima egyfelől hálaadás, dicsőítés, másfelől annak a megvallása, hogy minden jónak Isten a forrása. Az Isten kegyelmes ajándéka az, ha az ember tud adni. Ez az ige bekerült a zsinagógai liturgiába, s ez valóban egy nagyszerű gondolat: Isten visszakap tőlünk valamit abból, ami amúgy is az Övé. Jó ha ezt minden adakozásnál meggondoljuk, ha ezt jobban tudatosítanák a híveink, nem lenne annyi baj, gond az anyagiak körül.

10. Amikor Isten keze láthatatlan a sötétben

            Milyen csodálatos, amikor Isten kezét világosan látjuk, úgy a történelemben, mint a személyes életünkben. De ez nem mindig van így sajnos. Sokszor úgy érezzük, hogy Isten keze tétlen és tehetetlen. Ilyenkor lelkileg sötétségben vagyunk és félünk. Ilyen pl. a 28-ik zsoltár. Ez Dávid panaszát tartalmazza. Ő most nagy szükségben van, de ugyanakkor bízik is az Úrban. Dávidot igazságtalanul vádolják, ő ezt a helyzetet Isten elé hozza, és kéri Istent, hogy ezt most Ő bogozza ki, adjon neki igazat. Ezt azzal indokolja, hogy ellenségei nem látják Isten cselekedetét és kezének munkáját. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy nekik nem fontos az, amit Isten cselekszik. S ez azért van így, mert lelkileg sötétségben vannak. Ésaiás is beszél arról, (26,11) hogy az emberek nem látják felemelt kezét. A felemelt kéz itt Isten hatalmára utal. Isten hatalma meglátszik a történelemben, de ezt sok ember nem látja.

            Számunkra ebből az a tanulság, hogy tanuljuk meg mindig és mindenben látni az Isten kezét. Higgyük azt, hogy a maga idejében az Ő keze igazságot fog szolgáltatni, legyen ez vigasztalás az üldöztetés, háborúságok idején.

11. Isten keze megpróbál és ítél

            Már eddig is többször hallottuk, hogy Isten keze ítéletet gyakorol. Itt nem csak a bűntetésre kell gondolnunk. Isten keze az ítélet által gyermekeinek az életében munkálhat megjobbulást, megtisztulást. Ezt talán a legvilágosabban a Jób életében látjuk. A Sátán azt mondja Istennek: de bocsássad csak rá kezedet, sújts le vele mindarra, ami az övé. A Sátán figyeli a Jób életét, hogy milyen kegyesen él. S felteszi a kérdést: vajon Jób csak érdekből szolgálja Istent, csak azért, mert olyan gazdagon megáldotta? A Sátán Jóbot haszonleséssel vádolja. Teszteljük csak ezt le, javasolja a Sátán. Ha Isten kezét rábocsátja, megpróbálja, akkor ő végleg el fog terülni. És Isten elfogadja a javaslatot, és megpróbálja Jóbot. Jób ezt úgy éli át, hogy Isten keze őt szétvagdalja. Egy másik helyen arról ír, hogy senki sincs, aki kiszabadíthatna az Isten kezéből. Ha valakit Isten próbál, akkor ennek a kéznek nem lehet ellenállni. Ha valaki átélte, megtapasztalta, akkor az Jób, hogy mit jelent, ha Isten keze megpróbál valakit. Kéri barátjait, hogy könyörögjenek érte, mert Isten keze érintette őt. Az „érint” szó az eredeti szövegben sokkal erőteljesebb, összetörést, fájdalmat  okozást jelent.

            Látjuk tehát azt, hogy Isten keze megpróbálhat egy országot, egy népet, vagy egy embert. Még a Sátán is elérheti azt, hogy súlyos próbák érjék az embert. De Isten keze határt szab a próbáknak, nem engedi, hogy Jób ebbe beleheljon s végül megtisztulva, hitben megerősödve kerül ki ebből a próbából. Az igazak szenvedése mindig egy megfejthetetlen titok, de ebben is vigasztal, hogy ez sincs Isten tudtán kívül és hogy Isten ezzel is gyermekei javát és  üdvösségét szolgálja.

12. Isten keze véd és segít

            A próféták igehirdetése legtöbbször vigasztalással, bátorítással fejeződik be és üdvígéreteket tartalmaz. Isten nem hagyja népét kilátástalanságban és tehetetlenségben. Az 1 Kir.18,46-ban azt olvassuk : Isten keze Illésen volt. A Kármel-hegyi harcnak vége van, amikor Isten végzett Baál prófétáival. Nagy eső készülődik, az ég elsötétűl. De Isten keze Illésen van, hogy megolatalmazza őt Jézabel haragjától.

            A Jób 5,18-ban azt olvassuk, hogy az Úr keze megsebez, de be is gyógyít, itt is Isten segítségéről van szó. Ugyanaz a kéz, ami sebeket üt, tud gyógyitani is. A Zsolt 80,18-ban azt olvassuk, hogy Isten jobbja az ember fiával van, ami lehet utalás a Dán.7,13-ra s így akár Jézus Krisztusra is. Isten keze oltalmat jelent az övéi számára.

            Egy nagyon szép képet használ Ésaiás próféta a 49,2-ben: keze árnyékában rejtett el engem. Milyen vigasztaló azt tudni nekünk, hogy Isten keze oltalmaz és segít, hogy ez az kéz az övéibe mennyei erőt sugároz az élet különböző nehéz helyzeteiben, a próbák közepette.

            Végszóként: még sok mindent el lehetne mondani Isten kezéről, de most az idő hiánya miatt is legyen ennyi elég. Az előadással gondolatokat akartam ébreszteni, hogy ha ezután az „Isten keze „ kifejezést halljátok olvassátok, akkor gazdagabb legyen ennek az üzenete a ti számotokra. Ezzel az előadással sem szeretnék mást tenni, mint erősíteni benneteket a hitben, ahogy az én hitem is erősödött és gazdagodott, miközben azt az előadást írtam. Bízzuk egyre jobba magunkat Isten kezére, oda tegyünk le mindent, onnan vegyünk el mindent. Ez a kéz eddig is hatalmasan cselekedett, most is cselekszik és mindig is cselekedni fog. Ez a kéz vezet, vigasztal, támogat és gyógyít. Ez a kéz erősen tart minket, ebből a kézből senki és semmi se tud kiragadni, s egyszer ez a kéz fog minket a halál sötét és félelmetes völgyén is átvezetni. Ha ezt ezen előadás által ezután még jobban megtapasztaljuk, akkor ezért is legyen Istené minden dicsőség.

Marosvásárhylen, 2017 vérfagylalóan hideg januárjában     Lőrincz István.

Ezen előadásmosat W.Chr.Hovius De hand van God in het Oude Testament című könyve segítségével írtam meg.

Az áldás és annak jelentése és használata (Előadás gyülekezeti napra, presbiterképzésre)

Az áldásról általában

Az „áldás szóval lépten-nyomon, szinte naponta találkozunk. Köszönéskor, főleg, amikor elválunk egymástól, azt szoktuk mondani: áldjon meg az Isten. Egy-egy tervre, gondolatra, amivel egyetértünk, és jónak látjuk, azt mondjuk: áldásomat adom rá. De használjuk ezt a kifejezést a kismamákra, amikor gyermeket várnak: áldott állapotban van. Egy egy gyógyszerre, találmányra is szoktuk mondani, hogy nagy áldás volt az emberiség számára. Egy-egy emberre is szoktuk mondani, hogy áldott, jó ember.

            De negatív értelemben is használjuk, amikor azt mondjuk, hogy a vasárnapi munkán nincs áldás. Vagy, hogy Isten ebben az évben nem áldotta meg a határt, mert valami miatt gyenge volt a termés. Látjuk tehát, hogy lépten –nyomon használjuk a kifejezést, csak azt már kevésbé tudjuk, hogy mit is értünk alatta. Talán zavarba is jönnénk, amikor valakinek áldást kívánunk s az visszakérdezne: nos, mit is értessz te ez alatt? Lehet, hogy nagyon zavarba jönnénk, s elpirulva mondanánk: hát csak úgy mondtam, mert így szokás. Ezért tartottam fontosnak, hogy foglalkozzunk picit az áldással és hogy mit is jelent ez az életünkben, illetve, hogy miként élhetünk vele.

            Mert, hogy az áldásra szükségünk van, ahhoz nem fér kétség. A Heildelbergi Káté a 125-ik kérdésénél, a negyedik kérésnél: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, foglalkozik ezzel és ezt mondja:: a te áldásod nélkül sem ami gondoskodásunk és munkánk, sem adományaid nálunk nem gyarapodnak. A Káté tehát azt fogalmazza meg, a mi egész életünk, mindaz, amit teszünk az Isten áldásától függ.

Az Áldás az Ószövetségben

Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy mit is jelentett áldani vagy átkozni a keleti világban. Ezt elsősorban szavak által tették. Ezek az áldás vagy átokformulák ünnepélyes keretben hangzottak el, liturgikus keretében. A keleti ember azt gondolta, hogy ő ki van szolgáltatva mindenféle lelki hatalmaknak és erőknek, s ezért ezeket igyekezett befolyásolni. Azt is tudnunk kell, hogy régen a szvaknak sokkal nagyobb súlya volt, mint manapság. Gondolhatunk itt a DABAR héber szóra, ami egyszerrre jelent szót és cselekedetet. A DABAR-ban erő van. Ez érvényes az áldás és átokformulákra egyaránt. Az áldásnak és az átoknak egyaránt mágikus erőt tulajdonítottak. Hitték, hogy ezek a szavak visszavonhatatlanok s el fogják mindenképp végezni gyógyító vagy pusztító munkájukat.

            Az Ószövetség idején nagyon fontos volt a személy is, aki az áldást vagy átkot kimondta.Minél híresebb, tekintélyesebb volt a személy, aki az áldást vagy átkot kimondta, annál nagyobb volt a várható hatás is. Nagyon tanulságos ilyen szempontból a Bálám és Bálák esete. Bálák pogány király fél Izrael népétől és ezért Bálámhoz fordul, aki híres-nevezetes ember az áldás és átok dolgában. Ha sikerül őt rávenni, hogy átkot mondjon Izrael népére, akkor ez sokkal hathatósabb lesz, mint a kard és lándzsa. Bálám ebben az esetben busás jövedelemre is számíthat. De Bálám nem átkot, hanem áldást mond Izraelre s ettől Bálák nagyon nyugtalan lesz. Bálám azért nem mondhat átkot, mert Isten áldást akar adni Izraelnek. Már csak ez az egy történet is mutatja,, amit különben az egész Ószövetség is hirdet, hogy áldás és átok teljességgel Istentől függ. Isten személy és ezért van akarata és mindent akarata szerint cselekszik.

            Az Ószövetség azt is mutatja, hogy Isten az áldást a szövetség keretében adja. Ezt világosan mutatja az Ábrahám története. Isten őt kihívja pogány környezetéből., ugyanakkor megígéri neki hogy meg fogja áldani és nagy néppé fogja tenni. De az áldással nem Ábrahám történetében találkozunk először, hanem a teremtés történetében, ahol az áldás a szaporodásban és az élet fennmaradásában mutatkozik meg. Különös az, hogy Isten nem csak az embert áldja meg, hanem még az állatokat is. Az ember áldásban nyilván több van, hisz abban ott van a felelősség is, az egész földért és azért, ami a földön történik. A BÖRÁKÁ héber szóban is az van, hogy gyógyító erők áradnak ebbe a világba, mert Isten azt akarja. Az Ószövetség klasszikus áldásformulája az ároni áldás. Ebben látjuk az áldás különböző munkáit, ha úgy tetszik következményeit. Az első ilyen a megőriztetés. Az áldott élet, az Isten megőrző hatalma, oltalma alatti élet. Az orcának ragyogása világosságot, vagyis örömöt jelent. Ebben a világosságban az is kiderűl, hogy mi bűnösök vagyunk s mint ilyenek rá vagyunk utalva a kegyelemre. De Isten könyörül népén és ez békességet hoz az ember szívébe. A békesség egész-séget, teljességet, harmóniát jelent Istennek, önmagunkkal, a felebarátunkkal és a környezetünkkel.

            Az ószövetségi ember az Isten áldását az élet minden területén megtapasztalja: a mező termésében, állatai sokasodásában, családja növekedésében, az ellenségtől való megőriztetésben, illetve annak legyőzésében. A Példb. Könyve a bölcsességet is áldásnak tekinti. Nagyon fontos, hogy a szövetség kereteiben kapott áldás az embertől engedelmességet követel. Ha a nép nem engedelmeskedik, akkor az átok teljesedik be rajta .Érdemes elolvasni az 1Móz.28-at. Mielőtt a nép bevonulna és elfoglalná ai Ígéret földjét, Isten a nép elé adja az áldást és az átkot. Ha a nép engedelmeskedik áldások egész sorában részesül, de ha nem, akkor az átkok egész sora teljesedik be rajta. Érdekes különben, hogy a Biblia első könyveuiben rengeteg áldás és átok hangzik el. Először Isten áldást mond a teremtett világra, a bűneset után azonban megátkozza a kígyót és a földet, de az embert nem átkozza meg még ekkor sem és ez nagyon fontos. Az áldás élvezője mindig az ember, de dolgok is lehetnek áldottak: a kenyér és a víz, a nyugalom napja, de végső soron mindezek az emberért vannak, az ember szolgálatában állnak.

            Az áldás mindig egy személynek, illetve egy népnek adatik, de onnan tovább kell terjednie más emberekre és más népekre. Nem magunkért kapunk áldást, hanem mindig másokért is. A családfőnek adott áldásban részesül az egész család. A királyban megáldatik az egész nép.

            Az ember aktív, cselekvő szerepet kap, illetve vállal az áldás továbbadásában Az ószövetségben gyakran találkozunk áldó emberekkel, kik ők, milyen alkalmakkor áldanak és mit tesznek pontosan, amikor áldást adnak? Ilyen értelemben az áldás egyfajta köszöntés, üdvözlés. Ahogy mi „jó reggelt, vagy napot vagy estét” köszönünk, úgy köszöntötték Keleten egymást az emberek Isten áldásával. Így mondták a „Sálóm” ot is Izraelben.

            Az áldás lehet a hála vagy a tisztelet kifejezése is Jób 31,20-ban a szegény megáldja jóltevőjét, Joáb példáúl megáldja Dávidot, amikor az elfogadja kérést. (2Sám.14,27) A szolgák áldják Dávidot, amikor az Salamont jelöli ki utódjáúl. Az Isten felé mondott áldás sokszor átmegy imádásba, ennek szép példája a 103-ik zsoltár: áldjad én lelkem az Urat.

            Az Ószövetségben az áldásnak megvoltak az alkalmai. Az áldás példáúl akkor hangzott el, ha valaki búcsúzott az élettől. Ezt Izsákról és Jákóbról jegyzi fel az Írás, Ábrahámról nem. Megható az a mód, ahogy a halálra készülő Jákób fiait magához hívatja és mindegyiktől egy sajátos, egyénre szabott áldással búcsúzik. Ez nem mindig pozitiv, hisz Simeon és Lévi haragját megátkozza. Monumentális és teljességgel pozitív viszont a Mózes népétől való bucsúja. Az Ószövetségben akkor is áldást mondanak, ha valaki hosszabb időre eltávozik hazulról. Így áldja meg Izsák Jákóbot Lábánt és leányait, amikor azok Jákóbbal útra kelnek. Az 1Móz.24,60 szerint Rebekát megáldják anyja és testvérei, itt is bucsúról van szó.

            Kérdés az is, hogy kinek volt joga álást mondani? Nem könnyű erre válaszolni. Mindenek előtt a papok voltak azok, akik áldást mondhattak, 5Móz.25,5 szerint Isten a Lévi fiait választotta ki arra, hogy neki szolgáljanak és az Ő nevében áldást mondjanak. Eleinte még olyan karizmatikus vezetők, mint Dávid és Salamon mondhattak áldást, később azonban azt látjuk, hogy bűnként rójják fel a királynak, hogy a papok munkájába avatkozik.(2Krón.26,16) A zsinagógában az áldást csak a pap mondhatta ki. Ha nem volt pap, akkor egy előljáró is mondhatott áldást, de csak imádság formájában.

            Az áldásmondásnak volt egy jellemző mozdulata is, az istentiszteleten az áldást mondó pap felemelte a kezét (3Móz.9,22) A későbbi zsidóságban erre pontos előírások voltak kidolgozva Bizonyos esetekben a kézrátételt alkalmazták (1Móz.48,13-20) De a kézrátételt nem csak az áldásnál alkalmazták, hanem az áldozatok bemutatásánál is. Mielőtt az állatot levágták volna, az illető izraelita az állat fejére kellett tegye a kezét és meg kellett vallja felette a bűneit. Ugyanezt teszi Áron a nagy engesztelési napon, amikor az egyik kos fejére tévén a kezét, megvallja a nép bűneit, ebből lett a bűnbak kifejezésünk. A kézrátétel ebbe az esetben átadást, átvitelt jelent. De ha halványan is, már ott van a helyettesítés gondolata is.

            Különbséget kell tenni az Ózövetségben az áldás és a felszentelés között. Példáúl a szent sátrat olajjal felszentelik  A templomot is Salamon felszenteli. A felszentelésnél a legfontosabb gondolat: az Isten számára való elkülönítés. Ez azt jelentette, hogy az elkülönített dolgokkal nem lehetett mindennapi dolgokat végezni, a szent edényekben nem lehetett gulyást főzni, s a szent sátorban nem lehetett születésnapi bulit tartani. Az áldás inkább az Isten jelenlétét, a szentelés pedig Isten fenségét és dicsőségét hangsúlyozza..

Összefoglalva az mondhatjuk, hogy az áldás teljességgel Istentől függ, aki egy élő személy, aki azt teszi, ami neki tetszik. Az áldás tartalma az Istennel és az Istenben való békesség megtalálása, ami kihat az egész életre. Az Istennel való közösség a szövetségben valósul meg, Isten ebben az embertől engedelmességet kér, különben az áldás átokra fordul. Mindenki áldhat, de a pap által mondott áldásnak különös súlya van.

Áldás az Újszövetségben

         Előljáróban elmondhatjuk, hogy az újszövetségben elmondott áldást meghatározza az ószövetségi áldás, és az a mód is, ahogyan ezt a zsidóságban végezték. Az áldás görög szava az :EÜLOGEÓ.  A görög világban ez egyszerűen annyit jelentett, mint szépen szólni, szépet mondani.

            Az Újszövetségben újra és újra előjön a gondolat, hogy Isten gyermekei áldják Urukat az Ő jótéteményeiért Az áldás ebben az esetben magasztalás, dicsőítés. Ezt főleg az asztali imáknál látjuk, amikhez Jézus is tartotta magát. Márk 6,41-ben és más helyeken is látjuk, hogy Jézus megáldja a sokaságnak kiosztandó eledelt. Ő egy szokásos hálaladó imát mondott el. Feltűnő, hogy ilyenkor az égre emeli szemeit, ami annak a jele, hogy a segítséget az Úrtól várja, aki elvégezheti a megsokasítás csodáját. Egy régi zsidó mondás így hangzik: tilos az embernek hálaadás, áldásmondás nélkül élvezni az Isten ajándékait. Aki ezt teszi az lop, meglopja az Isten dicsőségét. 1Tim.4,4 is erre utal, amit hálaadással és imádséggal tudunk elvenni, az mind jó. A páskavacsoránál is áldást mondtak, itt nagyon mély gondolatok jöttek elő, hisz nem csak az Egyiptomból való szabadulásért adtak hálát, hanem a bárány vérében nyert bűnbocsánatért is.

            Az Újszövetség is kihangsúlyozza, hogy az áldás az élet minden területén megtalálható. Pl.Zsid.6,7, a föld ami termést hoz, áldást nyer Istentől. De a döntő különbség az Ó és Újszövetség között, hogy itt a lelki áldások vannak az első helyen, Isten nem csak az asztalon levő anyagi javak mellett lehet áldani és magasztalni. Zakariás áldja az Urat, mert visszakapta a beszéd lehetőségét, Simeon áldja az Urat, mert karjaiban tarthatja a kis Jézust. Szinte minden apostoli levél az Úr nevének áldásával és magasztalásával kezdődik, mindazokért a lelki áldásokért, amit az Úr a gyülekezeteknek adott. .A Jelenések könyve szépen mutatja, hogy Isten áldása és magasztalása az örökéletünknek is fontos része lesz.

Jézus Krisztus, mint áldás

            Az áldásban az Úr Jézus Krisztus személye központi helyet foglal el. Az egész Újszövetség az Ő jöveteléről tesz bizonyságot, s arról, hogy Ő igéje és Lelke által miként munkálkodik a gyülekezetben. Jellemző ilyen szempontból az efézusi levél kezdete. Az Ef.1,3-15 tulajdonképpen egy monumentális magasztaló ének, amiben Pál magasztalja az Istent, aki megáldott minket Krisztusban minden lelki áldással.. Ez az áldás magába foglalja Isten kiválasztó szeretetét, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, és megújító erejét, amelyekkel alkalmassá tesz minket arra, hoyg az Ő dicsőségére éljünk. Az áldás itt is Isten kegyelmes jelenlétét jelenti Krisztusban, hisz az Ő neve Immánuél, velünk az Isten.

            A Krisztusban kapott áldás azt is jelent, hogy Ő magára vette a törvény átkát, ami minket kárhoztat és elítél. A kereszten Ő érettünk és helyettünk átokká lett. Ha mi hiszünk benne megszabadulunk az átoktól és áldásában részesülünk. Az Újszövetség alapvető tanítása, hogy az Isten mindenek felett való, tulajdonképpeni áldása, maga az Úr Jézus Krisztus. Benne és Általa pedig mi is mind áldottak vagyunk.

            Krisztusból mindig aktív és aktivizáló áldás árad. Nyilvánvaló ez pl. abból a jelenetből, amikor Jézus megáldja a gyermekeket. Az Ószövetségben szokás volt, hogy a nagy engesztelési nap előestéjén a gyermekeket egy híres írástudóhoz vitték, hogy az intse őket s imádkozzon azért, hogy a gyerek majd egész életében a Tóra parancsolatai szerint tudjon élni. Ilyenkor a szülők egész nap bőjtöltek, sőt még a gyermekek is bizonyos szintig. Különös az, hogy Jézusról csak itt olvassuk, hogy áldott volna, tehát csak gyermekeket áldott meg, nagy kérdés, hogy a boldogmondások mennyire tekinthetők áldásmondásnak.

            Lukács, amikor leírja Jézus mennybemenetelét, akkor azt olvassuk, hogy kezét felemelte és áldva távozott el ebből a világból.Ez azt jelentette a tanítványok számára, hogy most Jézus nevében, az Ő erejével indulhatnak küldetésük teljesítésére. Aki részesül a Jézustól kapott áldsban, az nagyon boldog ember.

Az ember szerepe az áldás továbbadásában

            Kérdés az Újszövetség szerint, hogy az emberek játszhatnak-e egy közvetítő szerepet a Jézus Krisztusban való áldás továbbadásában? A válasz igen, de csak akkor, ha élő kapcsolatban vannak Istennel és Jézus Krisztussal a Szentlélek által. Áldani nyilván csak Jézus nevében, Jézus által lehet. Érdekes, hogy az apostolokról nem igen olvassuk, hogy megáldottak volna embereket, gyülekezeteket. De ahogyan a gyülekezeteket köszöntik, az már egyfajta áldás. Az apostolok köszöntve áldanak és áldva köszöntenek. És ez nem csak a 12 kiváltsága, hanem a 70 tanítvány is ezt teheti. De kifejezetten sehol sem olvassuk, hogy az apostolok megáldottak volna embereket vagy gyülekezeteket, inkább csak az, hogy köszöntötték őket.

            De az egyértelmű az Újszövetség tanítása szerint, hogy minden egyes hívő arra van alhíva, hogy áldássá legyen. A gyülekezeteknek hirdetett, adott áldás úgy lesz továbbadva, hogy az egyes tagok áldássá lesznek a közvetlen és tágabb környezetükben. Jézus a Hegyi Beszédben fel is hívja tanítványait, hogy ők ne átkozzanak, hanem áldjanak, még azokat is, akik bántják őket. Az apostolok beszélnek arról, hogy a keresztyén ember Krisztus követeként áldást mondhat.( Róm.12,14,  1Pét.3,9) Amit anyagiakban adunk egy embernek vagy gyülekezetnek szintén áldás lehet.(2Kor.9,5) A legszebb, amit ilyen értelemben elmondhatunk, hogy a gyülekezet a legnagyobb áldás a világ számára.

            Külső jelként az Újszövetségben is találkozunk a kézrátétellel, Jézus így áldotta meg a gyermekeket, a kézrátétel az áldásadás specifikus mozdulata, de ezzel gyógyítottak, s Isten Szentlelkét is így közvetítették az apostolok. (Mk.5,13, Apcsel.9,12,   , 8,17,   9,17,   19,6)

A kézrátételt a tisztségre való elhíváskor és az erre való felhatalmazáskor is alkalmazták. Elvileg a kézrátételt minden hívő gyakorolhatja, a gyakorlatban mindig csak azok tették, akik a gyülekezetben valamilyen tisztséget, vezető szerepet töltöttek be., az apostolok, (Apcsel 6,6,   8,17,    19,6,   2Tim.1,6) próféták és tanítók (Apcsel.13,1-3) és a presbiterek (1Tim.4,14) Azért kivétel is van, hisz Ananiás is a frissen megtért Pálra helyezi a kezeit..

            Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy az Újszövetség nem fordít különösebb figyelmet az áldásra, illetve a megáldásra. Az áldás teljesen Jézus Krisztuson alapszik, Benne áldott meg mindket az Isten mindennel, amire szükségünk van. Az újszövetségi áldás inkább magasztalás, Isten dicsőítése, de az emberek s a gyülekezet is lehet áldássá, ami nem más, mint a Jézus Krisztusban való áldás továbbadása.

Áldás a történelemben

            A zsidó hagyományban az áldásmondás nagyon fontos helyet foglal el, a rabbinisztikus irodalomban rengeteg „BÖRÁKHÁT” vagyis áldásformulát találunk. Ebben mindenek előtt Istent áldják, mert illik, hogy Isten sokféle áldásaira a mi áldásmondásunkkal válaszoljunk. A zsidóságban rengeteg alkalommal mondtak áldást, főleg az étkezéseknél, a legszebb asztali imádságok a páskabárány elfogyasztásakor hangzottak el. Nem magát az ételt kellett megáldani, hanem Istent áldani az Ő ajándékaiért. Az áldásban ott van az ember odaszentelése is. Az Isten áldása arra kötelez, hogy odaszánt életet éljünk.

            A 3-4-ik századtól kezdve az áldásmondások főleg a keresztséggel és az úrvacsorával, vagyis a sákramentumokkal vannak kapcsolatban.. A középkortól kezdve egyre inkább az lett a fontos, hogy ki mondja az áldást. A tárgyak, ereklyék is kezdtek nagy jelentőséggel bírni. Egy ilyen tárgynak az érintése garantálta a megőriztetést, vagy annak a szentnek a közbenjárását, akinek csontját érintették. Kell látnunk, hogy a középkori ember egy állandó veszélyeztetettségben élt, léte bizonytalan volt. Tetileg –lelkileg rengeteg támadásnak volt kitéve. Úgy érezte, hogy sötét hatlmak veszik körül, amik rá akarnak törni és meg akarják testét-lelkét ölni. Az áldsra azért volt szükség, hogy ezek a hatalmak távol maradjanak. Egy ilyen megoltalmazó jel lett a kereszt. Ha valamire a kereszt jelét tették, az biztonságban volt, főleg ha a pap tette valamire a keresztet. A szöveget nem is értették, hisz az latin volt, de a lényeg a tárgy mágikus hatása volt. Ilyen volt pl. a szenteltvíz. Ebben a nagy veszély az volt, hogy a hangsúly már nem az Istennel való élő kapcsolatra tevődött, hanem egy tárgytól várták a megőriztetést, boldogságot , sőt üdvösséget is. Ez már tiszta babonaság.

            Egy egészen szörnyűséges dolog volt a fegyverek megáldása. Ezt a keresztes lovagok világában kezdték el gyakorolni. A gondolat az volt, hogy a fegyvereket egy jó cél érdekében használják, megvédeni Isten országát, a Szentföldet, keresztyén országokat. De az ilyen így módon megáldott fegyvereket nagyon sokszor szörnyűségesnél- szörnyűségesebb vérfürdőkre használták fel.

Az áldás szerepe a reformációban.

             Mint sok más visszaélésre, a reformáció kritikát gyakorolt az áldással való visszaélésre is. Luther egyenesen az ördög találmányának nevezte tárgyak megáldását. Egyetlen kivétel a templom, s a templomi tárgyak megáldása volt. Biztos nem ment volna el zászló, iskola, szobor, emlékplakett, sírkő stb. megáldására. Ismeretes híres 1544-ben elmondott prédikációja, amelyben azt mondja hogy az ige a szenteltvíz s az imádság a tömjén. A Gal.3,9 magyarázatában bővebben kitér az áldásra. Az áldás Luther számára az evangélium hirdetése, Krisztus megvallása a nép előtt. Az evangélium áldásait hit által nyerjük meg és lesz az valósággá a bűnösök szívében és életében.

Áldás az istentiszteleten

            Az áldás az istentiszteletben is helyet kapott. Láttuk azt, hogy a pap az Ószövetségben az Úr nevében áldást mondott a népre. Ez folytatódott a zsinagógai istentiszteleten is. Az első század istentiszteletének lefolyása felől igen sok a bizonytalanság. Az biztois, hogy az igehirdetés egyre fontosabb szerepet kapott. Valószínű, hogy az első tíz században még nem volt szokás az istentisztelet végén áldást mondani., ezzel csak a 12-ik sz. végén találkozunk. Ezzel a hagyománnyal a reformáció nem szakított, sőt megerősítette. Így a protestáns istentiszteletnek állandó része lett az istentisztelet végén elmondott áldás.

Mi történik az áldásban?

           

De feltevődik a kérdés: mit is teszünk tulajdonképpen, amikor áldást mondunk? A kérdés az, hogy meg lehet-e ezt egyáltalán fogalmazni.? Tudunk-e egy pontos definiciót adni? Úgy gondolom, hogy: nem! Hisz az áldás is a hit világához tartozik és mint ilyen bizonyos mértékig titok.

            Ami biztos, hogy a mi gyakorlatunkban az áldás szavakkal történik. Szavak nélkül is lehetne áldani, de ezt nem gyakoroljuk. Az áldást mindig az a helyzet határozza meg, amiben elhangzik. Az áldás fontos szerepet játszik az emberi kapcsolatokban, hisz az egyik ember áldja meg a másikat. A kérdés az, hogy ilyenkor egynrangú-e a két fél, vagy egyik felette áll a másiknak? Pl. lelki tekintélyben, vagy a tisztség szempontjából? Az áldás nem vízszintes cselekmény, hanem függőleges. Az áldásban 3 személy cselekszik: Isten, az áldó és a megáldott ember. Mindenek felett ott van Isten, aki az áldást adja, alatta van, aki az áldást továbbadja és végül legalul, akienk az áldást továbbadják. Az áldó személy ott áll Isten és a megáldott személy között. Ez volt a római egyház felfogása, amit a reformáció elvetett. Isten és az ember között sem a lelkész, sem az egyház nem lehet közvetítő.

            Amikor az áldásról beszélünk különbséget kell tegyünk az általános és a sajátos kegyelem között. A teremtéskor Isten megáldotta az embert és állatot egyaránt. Ez az életerőre, szaporodásra, termékenységre vonatkozott. Utána jön a bűneset és az átok. Az özönvíz után megint áldás hangzik el. Utána az áldás koncentrálódik egy emberrre(Ábrahám), egy népre (Izrael) és végül Jézus Krisztusra és az Ő egyházára. Az általános áldás azt jelenti, hogy azok is részesülnek áldásban, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. Felhozza napját mind az igazakra, mind a hamisakra, esőt ád mind a jóknak, mind a gonoszoknak.(Mt.5,45)  De ők ellenére a harag fiai maradnak, akik haladnak az örök kárhozat felé. De akik hisznek Isten sajátos áldásában részesülnak, ami maga az üdvösség. A sajátos áldás azt jelenti, hogy Isten népével akar lakozni és békességet akar adni neki. Isten másképp van jelen a világban s megint másképp a gyülekezetben. A gyülekezetben igéje és Szentlelke által van jelen. Az Isten népe tudhatja, hogy ő egy áldott nép. Egy keresztyén pár a házasság megkötése után bizonyos lehet abban, hogy ők attól a pillanattól Isten áldásval élhetnek együtt. Az istentisztelet végén megáldott nép tudhatja, hogy ő Isten áldásával megy ki a világba, hogy Isten áldást viszi ki magával a világba.

Áldás és imádság

            Feltevődoik a kérdés, hogy mi a kapcsolat és mi a különbség az áldás és imádság között. A kapcsolat az, hogy mindkettő a másik ember érdekében történik.. A különbség az, hogy az áldásnál jelen kell legyen a másik ember, míg az imádságnál ez nem szükséges. Egy másik különbség, hogy az imádságnál mindig konkrét dolgokról van szó. Nem csak általánosságban kegyelmet, Isten jelenlétét kérjük a másik számára, hanem pl. bölcsességet egy nehéz döntéshez, gyógyulást a betegségben, megtérést a hitetlenségben. Az imádságnál van egyfajta bizonytalanság, pl. egy betegnél nem tudjuk, hogy gyógyulásért kell-e imádkozni, vagy a szenvedés megrövidítéséért.Ez az áldásnál nem áll fenn.

Áldás és tisztség

            Láttuk, hogy az Ószövetségben az áldást a paok közvetítették. Az Újszövetségben kevés utalás van az áldás és a tisztség kapcsolatára. A kézrátételen kívül, amit a gyülekezet vezetői gyakoroltak, nem sok nyoma van az áldásnak.

            Ahogy viszont haladunk előre a századokban, egyre fontosabbá válik a személy, aki áld. Az áldás súlyát a tisztség, a státus határozza meg. Az biztos, hogy az áldás fontos a gyülekezet számára. Ha gyenge is a prédikáció, sokan azt mondják: legalább egy áldást kaptam. Párok, akik már igencsak elszakadtak az egyháztól mégis fontosnak tartják az egyházi áldást. Az emberek általában szeretnek olyan emberrel találkozni, aki számukra egy más világot képvisel, gondoljunk csak arra, hogy mit jelent az embereknek egy-egy sztár, híres ember érintése, kézfogása.

            A tisztség fontos a Bibliában, hisz Isten emberi közvetítéssel végzi az ő munkáját, embereket használ fel. Az Ószövetségben 3 tisztség volt: a prófétai tiszt, amin keresztül az ige, Isten szava érkezett, a királyi tiszt, amin keresztül a tekintély, a vezetés érkezett és a papi tiszt, amin keresztül a bocsánat, engesztelsé, áldás érkezett. Ezt a hármas tisztséget a reformátori teológia is megtartotta. A hívő embernek prófétai, királyi és pai tiszte van. Mint próféta bizonyságot tesz Istenről, mint pap Istennek szenteli magát s mint király uralkodik a teremtett világ felett.

            Az Újszövetség ezeknek a tisztségeknek a beteljesedését is Jézus Krisztusban látja, Ő a mi igazi Prófétánk, egyetlenegy Főpapunk és örökkévaló Királyunk. Az Újszövetségben nem beszélhetünk a tisztségek teljes kialakulásáról, de 5 tisztséget látunk már kialakulni.: pásztor, tanító, próféta, evangélista, diakónus. Az erre való felhatalmazás kézrátétellel történt, az apostolok a Jézustól kapott megbizatást tovább adták a következő nemzedéknek.

            Az áldás a keresztyén ember papi szolgálatához tartozik, de az Újszövetségben nincs külön elhivatás az áldás végzésére. Az áldás minden hívő feladata, nem csak egyeseké. A reformáció a tisztséget úgy fogta fel, mint Krisztus képviseletét a gyülekezetben. Aki áld, tudnia kell azt, hogy ő Krisztust képviseli. A tisztségviselők áldást nem szabad túlbecsülni, mintha az több lenne bármelyik másik hívő áldásánál.

Az áldás megvalósulása

            Az áldásnál nem kell mindig arra gondolni, hogy most én tudatában vagyok, hogy áldás leszek.Nem arról van szó, hogy minden pillanatban stresszelem magam, hogy én most áldássá kell legyek. Nekünk egy dolog a fontos: hogy Krisztussal legyünk közösségben, hogy tőle függjünk. Ha így vagyunk, bármit is teszünk és bárhol is vagyunk áldássá leszünk mások számára. Pál azt írja a filippibelieknek, hogy ha ők tisztán és feddhetetlenül élnek, akkor csillagként fognak fényleni. Akkor az emberek egyszerűen látni fogják rólunk, hogy mit jelent Isten áldott gyermekének lenni.Szörnyű lehet ott élni, ahol nincs egyház, ahol nincsenek Istennek gyermekei. A keresztyén ember akkor is áldás mások számára, ha azok nem veszik semmibe az ő hitét, sőt kigúnyolják azt, az egyház áldás azok számára is, akik kiléptek belőle.

            Van persze olyan is, amikor tudatosan próbálunk áldás lenni a másik ember számára. Itt is különbséget kell tenni a szavak és cselekedetek között. Mi példáúl tudatosan mondhatunk áldó szavakat az embereknek. De tudatosan tehetünk áldott cselekedeteket is. Mi káromkodás szidalmazás helyett mondhatunk gyógyító szavakat. Tehetünk áldó cselekedeteket Ilyen mindenféle anyagi ajándék, amit másoknak adunk. Egy bajban szükségben levő embert megsegíteni egy áldó cselekedet. De áldó cselekedet az is, ha időt, erőt szánunk valakire, ha segítünk neki lapátolni, ha házat vagy kerítést épít.

Áldás az istentiszteleten és a lelkigondozásban

            Mi áldó köszöntéssel kezdjük el az istentiszteletet és áldással fejezzük be azt. Az áldás mintegy összefoglalja az egész istentiszteletet, és azt átadja nekünk, hogy vigyük magunkkal. Az istentisztelet olyan, mint egy oázis a pusztában, ahol megpihenünk, új erőt merítünk, de tovább kell menni, s mi tovább is tudunk menni az áldással a pusztaságon át a mennyei Kánaán felé. Az áldás tartalma: én veletek vagyok, nem hagylak el titeket.

            Az istentiszteleten használt leggyakoribb áldások az ároni és az apostoli áldás, de a Szentírás az áldások gazdag választékát adja elénk, nyugodtan éljünk vele. Sokszor mondhatunk olyan áldást, ami nagyon talál az igehirdetéshez, az üzenethez, amit elmondtunk. Áldást mondunk a kereszteléskor, a konfirmandusokra, ez az egyetlen áldás a mi egyházunkban, amit térden állva fogadunk.

            Az egyik legszebb áldás a házaspárok megáldása. Az áldás mintegy erőt ad a házassági fogadalom megtartására.

            A lelkigondozásban mondott áldás a legtöbbször családlátogatások alkalmával történhet., amikor a lelkipásztor s esetleg a presbiter vagy körzetfelelős meglátogatja a gyülekezet tagjait. Ilyenkor sk kerülhet áldásra, de ezt azért ne kapkodjuk el. Csak akkor mondjunk áldást, ha a család vagy annak egyik tagja ezt kifejezetten kéri. Áldást adhatunk, mondhatunk olyan esetekben, amikor a szóbeli kommunikáció nem lehetséges, haldoklóknál, súlyos értelmi fogyatékosoknal, ilyenkor rájuk tehetjük kezünket és megáldhatjuk őket.

            Végszóként: Minden áldás mögött ott van a Szentháromság Isten, aki megáldja ezt a világot, de különösképpen az ő világban levő és küzdő népét. Jézus áldva élt, áldva távozott el ebből a világból, itthagyta áldását és ezt mi most továbbadhatjuk másoknak. Azt kivánom, hogy mi is áldásként, áldva és áldottként éljünk ebben a világban s áldást hagyva távozzunk majd el innen ebből a világból.

            Tudom, hogy ez az előadás is nagyon töredékes, talán sok kérdésre nem tudtam választ adni, de ha ebben a kérdésben csak egy picit is világosabban látunk s csak egy picit is áldottabbbak leszünk, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2016 forró nayarán

Előadásom megírásához Drs.J. Westland: Een hand boven je hoofd című könyvét használtam fel

Két igehirdetés

Igehirdetés örökkévalóság vasárnapjára 2Kor.5,1-10 alapján

            Nagy kérdés, hogy érdekli-e még egyáltalán az embereket a menny? Vagy teljesen elfeledkeztek már erről? Vajon már teljességgel elfordultak az emberek a mennytől és csak a föld és annak a dolgai érdekli őket? Vajon hány ember tudja és vallja gyülekezeteinkben, hogy a mi földi életünk egyetlen nagy célja, hogy Megváltónkat megismerjük és végül a mennybe jussunk?

            Ezek után jön a kérdés, hogy miként lehet a mennybe jutni? Hogyan is történik ez? Mert ha a menny felé sietünk, ahogy az ének mondja, akkor az utat is kell ismerni, ami oda vezet. Ezekre a kérdésekre Pál apostol először is azt válaszolja, hogy igenis van menny. Ha a mi földi sátorházunk elbomol is, van épületünk Istennél, nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.Az életünk tehát egy sátorhoz hasonlítható. A föld e szerint egy „kempingező” hely, ahol a mi sátorunk egy időre felállíttatik, ahol egy időre sátrat verünk. De egyszer eljön a sátorbontás ideje, amikor szedjük a sátorfánkat és tovább kell mennünk innen. A mi életünk a földön csak ideiglenes, csak egy bizonyos ideig tart. Jó ezt nekünk naponta tudatosítani, hisz nagyon sok ember úgy él, úgy rendezkedik be, mint ha igaz lenne a nóta: nem halunk meg soha. Pedig itt a földön kiszabott esztendeink vannak, ahogy azt Jób könyve tanítja. És ezek a kiszabott esztendők egyszer csak letelnek. Ezt Pél is tudja, de ő tud egy másik hajlékról, egy másik házról, amit nem emberek terveztek, van egy nem emberi kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.

            Feltűnő, hogy Pál itt azt mondja: tudjuk. Pál nem nagyon sokszor mondja ezt. De miért van az, hogy pont itt, ahol a mennyről van szó, mondja: tudjuk? Honnan tudjuk, hogy van egy menny és abban örökkévaló hajlék? Honnan szerezhetünk mi ismereteket a mennyről? A válasz egyszerű: Jézus Krisztustól. Ő a mennyből jött le a földre, és sátorozott 33 éven át itt közöttünk. Krisztus a mennyből jött, magára vette a mi földi életünk minden nyomorúságát, esendőségét, múlandóságát. Nagypénteken az ő földi porsátora is elbomlott. Különben ő már korábban megmondta: rontsátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem azt, s ekkor Ő a testéről, földi életéről beszélt. Ott a kereszten egy félelmetes lebomlás történt, de húsvét hajnalán ez a sátor csodálatosan újra megépült, mert Krisztus feltámadott. Amikor a tanítványok a feltámadott Jézust látták, akkor már azt a házat szemlélték, amit nem ember készített, hanem Isten maga. De az a nagyszerű, hogy aki ebben a Krisztusban hisz, azzal szintén meg fog történni az, ami Krisztussal is megtörtént, és annak az embernek szól a drága ígéret: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Én elmegyek és helyet készítek néktek. A hívő emberek számára olyan nagy vigasztalás ez, hogy amikor földi sátorházunk elbomol, van egy nem kézzel csinált hajlékunk a mennyben.

            De mi történik akkor, amikor a földi sátorház elbomlik, amikor valaki meghal? Hogy kell nekünk elképzelni ezt a titokzatos lakáscserét? Hogy kell elképzelnünk a földi sátorból a mennyei hajlékba való elköltözést? Mi a halált sokszor úgy képzeljük el, mint egy határátlépést. Ha nincs csempészárunk, és a papírjaink is mind rendben vannak, akkor nincs mitől félnünk. De úgy is elképzelhetjük ezt, mint amikor az egyik szobábl átmegyünk a másikba. Azért Pál és a Szentírás azt tanítja, hogy ez nem épp ennyire könnyű és egyszerű dolog. A halál nem csak egyszerűen a vég, amikor a gyertya kialszik. A halál a bűn zsoldja, ítélet a mi bűneink felett. A halál egy félelmetes ellenség, ami szüntelen veszélyeztet minket. Épp ezért kellett Krisztusnak eljönnie, hogy szembe szálljon ezzel a félelmetes ellenséggel, azzal leszámoljon, hogy ahogy Pál egy másik helyen mondja, annak a fúllánkját kihúzza. Ez történt húvétkor. A halál persze még kihúzott fúllánkkal is félelmetes ellenség marad. Pál számára se könnyű a halállal szembenézni, ő is jobban szeretné, ha túl lenne már a halálon, hisz itt azt mondja, hogy kívánna már az Úrnál lenni. Nem véletlen azt sem, hogy kétszer is szó van itt a sóhajtozásról. Pál is szeretne, hogy úgy mondjam”direkt” Krisztushoz menni, hogy ne kelljen átmenni a halál félelmein, kínjain. Szeretne elköltözni, felöltöztetni, pontosabban átöltöztetni. Hadd mondjak erre egy mindennapi példát. A diktatúra idején sokszor megtörtént, hogy nem adtak engedélyt példáúl egy új parókia építésére, s ekkor a gyülekezet azt csinálta, hogy nem bontották le a régi épületet, hanem a régi köré felhúzták szép csendben, szinte észrevétlenül az újat. S amikor az új teljesen elkészült, akkor hirtelen lebontották a régit. Valami ilyesmit szeretne Pál is, először az Úrnál lenni, és csak azután meghalni. Persze, mi nagyon jól tudjuk, hogy ez csak nagyon ritka esetben történhet meg. Pál és mi is gondolhatunk az Ószövetség két emberére, akik nem ízlelték meg a halált, hanem direkt módon, halál nélkül jutottak a mennybe. Ez a két ember Énókh és Illés próféta volt. Pál az Újszövetségben is tud ilyesmiről. Ezek azok, akik a Jézus Krisztus visszajövetelét testben érik meg, azoknak nem kell meghalni, hanem egyetlen szempillantásban átváltoznak és az Úrhoz kerülnek. Pál is nagyon szeretne ezekhez tartozni, akiknek nem kell meghalni, hanem egyenesen az Úrhoz jutnak.

            Ez egy kicsit önzésnek is tűnhet, mintha az apostol a maga számára valami különöset, rendkívülit kérne. De ez nem így van. Pál itt nem magára gondol, hanem általánosságban minden keresztyén ember vágyát, óhaját fejezi ki. Sőt, Pál az egész teremtett világban egy vágyakozást, sóhajtozást észlel a menny után. Pál az új hajlékot nem csak a maga számára kívánja, hanem minden hívő ember számára.

            Itt egy másik félreértést is el kell kerülni. Nem kevés olyan ember van, aki azért vágyakozik meghalni, mert nagyon sokat szenved. Azért vágyik meghalni, hogy ne kelljen már annyit szenvedni. Pálnál azért ez másképp van. Az ő vágayakozásának célja maga Jézus Krisztus. Mert most még nincs Krisztusnál. S ez érvényes ránk is. Mert igaz az, hogy megváltott emberek vagyunk, de a teljességet még nem értük el, még hiányzik valami ehhez. Mi itt még idegenben vagyunk, még átutazóban vagyunk az igazi hazánk felé. Pál itt az eredeti szövegben egy különös kifejezést használ: még távol vagyunk, még nem vagyunk olyan közel, mint amennyire szeretnénk.

            Ezt a világ fiai soha sem tudják megérteni. Sőt, ők kicsúfolják azokat, akik a mennybe vágynak, akik a menny felé sietnek. Mert ők minden boldogságukat csak itt a földön keresik. Ezért vannak kétségbeesve, amikor a földi örömök elmaradoznak az életükből, amikor közeledik a földi örömöktől való megválás. De a Bibliai emberei, a keresztyének tudják: jövevény vagyok, mint minden ősöm. Vallják az ismert igével: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Persze ezt félre is lehet érteni, sokszor azzal vádolják a keresztyéneket, hogy ők megvetik a földet, nem állnak két lábbal a földön, álmodozók és ábrándozók. Nem erről van szó, hisz ha valaki komolyan veszi a földet és a földön elvégzendő munkát, azok épp a keresztyének, Isten gyermekei. Itt egyszerűen arról van szó, hogy mi tudjuk, hogy van valami, ami sokkal jobb és több, mint ez a föld, mint ez a földi élet. S ha már tudjuk, ha van valami jobb, akkor mi természetesen vágyunk is erre. Ez a vágy se magunktól van, hanem a Szentlélek ébreszti fel bennünk.

            És még valami. Aki ezt tudja, akinek a szívében ott van a vágy a jobb után, azt mit tegyen most, amíg még nem lehet a mennyben, amíg még itt ebben a sátorházban kell tartózkodnia? Az ilyen ember nagyon vigyázzon arra, hogy ezt ne úgy fogja fel, mint valami”kényszerpihenőt” amit tétlenségben kell eltölteni. Pál apostol számára a földön töltött idő nem a tétlenség, hanem a szolgálat ideje. Pálnak, amíg e testben él egyetlen célja van: hogy a mennyről szóló örömüzenetet minél több embernek elmondja, tobábbadja, hogy azt az evangéliumot elvigye a föld végső határáig. Ő kedves akar lenni az Úrnak. Mert akár elköltözünk, akár itt maradunk, neki kedvesek legyünk.

            Az egyházi év utolsó vasárnapján, az örökkévalóság vasárnapján menjünk el ezzel az üzenettel Isten házából: amíg e testben vagyunk, tegyük azt, amit tennünk kell. Mert a sátorban, a testben eltöltött idővel egyszer el kell számolni. Nekünk meg kell jelennünk Isten ítélő széke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék, aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt. Ne felejtsük el soha, hogy mi itt egy szolgálatot kell elvégezzünk, s erről a szolgálatról nekünk egyszer majd számot kell adni. Akkor derül ki, hogy mit építettünk. Ez a nap egyre közeledik. Akár megérjük testben az Úr visszajövetelét, akár úgy, hogy átt kell mennünk a halálon. Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy munkában és szolgálatban találjon minket a nap.

                                                                                    Lőrincz István

Igehirdetés 2016 ápr.17én Jelenések 9,13-21 alapján

            A Jelenések könyvét az Újszövetség vigasztaló iratának szoktuk nevezni. Ezt a könyvet nem lehet megérteni, ha nem látjuk magunk előtt az első század végi szenvedő és üldözött gyülekezetet, amely a császárkultusz alatt szörnyű szenvedéseknek és vértanúságnak van kitéve. Ez a gyülekezet ebben a sokszor kibírhatatlannak tűnő szenvedésben várja a visszatérő Krisztust, aki ítéletet tesz mindenki felett, aki a gyülekezetet megjutalmazza hűségéért, kitartásáért, a hitetleneket és engedetleneket pedig, akik a gyülekezet szenvedését is okozták, méltó módon megbűnteti. Mert ahogy egy nagy holland teológus mondta, a keresztyén egyháznak z igazságosságra nagyobb szüksége van, mint a mindennapi kenyérre.

            Ez az ítélet egyszer el fog jönni, vigasztalja János a gyülekezeteteket, nem most a közeljövőben, hanem akkor, amikor Isten annak elhozza az idejét. Ezekben a fejezetekben az ítélet kibontakozásáról van szó, az egyre nagyobb és átfogóbb lesz. Amikor ezt a könyvet olvassuk, szinte lélegzetvisszafojtva várjuk: mi minden fog itt még történni? Hisz már eddig is szörnyűséges dolgokról hallottunk ebben a könyvben, példáúl a sáskák rettenetes pusztítását. De a csapások most már felgyorsulnak, egyik a másikat követi. Ezt a mi időnkben mi is egyre jobban érzékeljük. Hisz régen is voltak, háborúk, földrengések, természeti katasztrófák, de mintha az utóbbi időben egyre sűrűbbek lennének ezek. Szinte nincs olyan nap, hogy ne halljunk valamilyen csapásról, katasztrófáról. Ezek sa keresztyén embert el kell gondolkoztassák, és mi mindenképpen Isten igéjének, ítéleteinek beteljesedését kell látnunk ezekben.

            Az igeszekasz azzal kezdődik, hogy János hall egy hangot az Isten előtt álló aranyoltár négy sarka felől. Az aranyoltár ott áll tehát az Isten színe előtt. Ez az oltár a hívők, a szentek imádságát jelképezi, azokat az imádságokat, amelyek a szenvedő és üldözött gyülekezetből szállanak, emelkednek az égbe. Az, hogy hang jön ki az oltárból azt jelenti, hogy Isten meghallgatja az imádságokat, s ugyanakkor arra biztat, hogy higgyünk abban, hogy csodálatos szabadítást készít a népe számára. Az oltár alatt lévő lelkek Isten igazságos bosszújáért esedeztek, s íme Isten meghallgatta az imádságokat, mert a bosszú, az ítélet már megvalósul. Olyan jó ez Isten mindenkori népe számára. Tudhatjuk azt, hogy Isten tud minden szenvedésről, amit Érte hordozunk el. Tud azokról a vértanúkról is, akiket épp most a mi időnkben végeznek ki, ölnek meg sokszor rettenetes kínok között a Krisztus bizonyságtételéért. Biztasson ez az ige arra, hogy többet imádkozzunk az üldözött, vértanúság árnyékában élő keresztyénekért. Még nincs messze az idő, amikor olyan sokat jelentett számunkra is a kommunista diktatúra idején, hogy holland, német, svájci, nyugati testvéreink azt mondták nekünk: imádkozunk érettetek. Tegyük ezt meg mi is másokért. Mert a szabadságban mi most olyan könnyen megfeledkezünk erről.

            A hang azt mondja: oldd el azt a négy angyalt, akik a nagy folyóvíznél, az Eufrátesznél meg vannak kötözve. Fontos azt látni, hogy ez a négy pusztító angyal csak Isten kifejezett parancsára indulhat el, az Isten által pontosan megszabott időben. Persze az Isten idejét nem könnyű kivárni. Mi sokszor csak a mi kicsi életünket látjuk, Isten órája sokszor egészen másképp jár, mint a miénk, de nekünk meg kall taniulni a miénket az övéhez igazítani. Mindennek az Isten akarata szerint kell történnie. Isten a gonoszságnak is határt szab, azt mondja: eddig és ne tovább. Jó nekünk tudni, hogy a gonosz semmi többet nem tehet, amint amit Isten neki megenged. Ez egy óriási vigasztalás az Isten mindenkori népe számára. Az Úr nem ad szabad kezet a gonosznak, nem engedi, hogy azt tegyen, amit akar. Isten gyermekeinek se árthat, őket Isten hatalma őrzi. A testet persze megölheti, de a lélek és annak üdvössége biztonságban van. A gonosz még tombol, de a Golgota óta ő már egy legyőzött ellenség, ezt nem szabad elfelejtenünk.

            Ebben az igében ítéletet végrehajtó angyalokról van szó. Ezek az angyalok az Eufrátesz folyónál vannak, de eloldoztatnak, hogy onnan elindulva a különböző ítéleteket végrehajtsák.A négyes szám az írásmagyarázók szerint a négy égtájat jelképezik, tehát minden irányba elindulnak, mindenhova eljutnak. Mit kezdjünk mi ezzel a megjegyzéssel, hogy mindez az Eufrátesz folyónál történik. Az írásmagyarázók sokat gyötrődnek a kérdésen, hogy mit is akar ez jelenteni? Vajon népekről lenne itt szó, például babiloniakról, asszírokról, törökökről, mongolokról, akik mind Keletről jöttek a keresztyén Európát meghódítani? Vagy esetleg vallásról, épp az iszlámról lenne szó? Ezekben a magyarázatokban mind lehet valamelyes igazság, de úgy gondolom, hogy mégis onnan kell kiindulnunk, hogy az Eufrátesz folyónak a Bibliában van egy különös jelentése, mégpedig az, hogy itt volt a Paradicsom, az Éden kertje, innen indult el az emberi történelem. Az Eufrátesz folyónál bukott el az ember, itt kezdődött a bűn rettentes rontása és rombolása. Itt tette az ember tönre magát és környezetét egyaránt. Itt lett a gyönyörűség helyéből pusztaság. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy az Eufrátesztől indultak el azok a népek, akik hátat fordítottak Istennek, itt lakoztak Nimródnak, az erőszakos embernek az utódai.  Itt a népek tarka sokasága lakott a maga sokszínű kultúrájával. Sajnos ezek a népek a pogányság útját járták.De itt avatkozott be Isten ebbe a szomorú történelembe, amikor Ábrahámot kihívta Úr-Kaszdim városából. Ezeknek a népeknek a bűne mindenek előtt a gőg, a felfuvalkodottság volt. Így ez a vidék, ami egykor Paradicsom volt, most az erőszak, a háborúk földje lett, és így van ez mind a mai napig. S miért volt mindez: azért, mert a népek elbizakodtak és nem hallgattak Istenre. Így érett meg ez a vidék és az egész világ az Isten ítéletére.

            De mi lesz a hatása a négy angyal elindulásának? Egy hatalmas és különös hadsereget látunk itt, ami még nem volt a történelemben. Ha a sereg létszámát kiszámoljuk, az is kétszáz millió ember.Nyilván, hogy ez is egy jelképes szám, ami a végtelenséget jelzi. Ez arra mutat, hogy ez egy legyőzhetetlen sereg. Az Eufrátesz környékén sok olyan birodalom volt, ami legyőzhetetlennek hitte magát, gondoljunk csak a babiloni, asszír birodalmakra, de ezek mégis megsemmisültek. Ennek a seregnek már a látványa is félelmetes. A lovak fejei olyanok, mint az orsoszlánoké. A lovasok tüzes, kék színű páncélba vannak felöltözve. A lovak szájai félelmetesek, tűz és kénkő jön ki belőlük, mindent megsemmisítenek. Nem tudjuk azt, hogy miről, kiről is van szó. Olyan szörnyűséges lények ezek, mint a Jób könyvében leírt behemót és levithán. Bár egyes fordítások a vizilóval és a krokodillal azonosítják, ezt mégsem lehet tudni. Erre mi csak annyit mondhatunk el alázattal, hogy Isten ítélete rettentes lesz. És annak az eszközei is rettenetesek, olyanok, amiket mi el se tudunk képzelni. Isten mindent felhasználhat, szörnyűséges dolgokat, lényeket, hogy az embert megalázza. A legfélelmetesebb földi hadsereg is nevetségesen gyenge amellet, amit itt János lát és megmutat nekünk. Itt tulajdonképpen a pokol szabadul el a földön.

            Tűzről, füstről és kénkőről van szó, így pusztult el egykor Sodoma és Gomora is. Vigyázzunk, mert ez nem emberi fantáziálás, hanem az a rettenetes ítélet, amit Isten mutatott meg apostolának és egyházának. János itt előre tekint a történelemben, s amit leír, az be fog következni. Ezeknek a különös lényeknek az ereje a fejükben és a farkukban van, ami valamiképpen a kígyóra emlékeztet minket, ami a Szentírásban az ördögnek, a Sátánnak a jelképe. Mert a Sátán az, aki emberölő volt kezdettől fogva, aki mindenütt halált és pusztulást okoz. Hát nem a halál hatalmát látjuk ma is a világban? Háborúk és öngyilkos merényletek, a környezet tudatos pusztítása, a káros szenvedélyek, nem mind ezt hirdeik nekünk? Ezek az ítéletetk mind azért vannak az emberiségen, mert nem hallgatott az Isten szavára.

            Mennyivel másabb lenne ez a világ, ha Krisztusnak engedelmeskedve. Ő nem a halált akarja, hisz legyőzte azt, Ő az Élet Fejedelme. Ezek az ítéletek is mind arra figyelmeztetnek, kérnek minket, hogy álljunk az Ő oldalára, benne higgyünk. A döbbenetes itt az, hogy miután az emberiség egyharmada elpusztul az ítéletben azt várnánk, hogy a többiek döbbenetükben megtérnek, de ennek épp az ellenkezője történik. Milyen kemény tud lenni az ember szíve, hogy se a kegyelem, se az ítélet nem tudja meglágyítani. Hiába prédikált Nóé az özönvíz idején, hiába tett bizonyságot Lót, az emberek mentek tovább a bűn útján.

            Az ige itt konkrét bűnöket is megnevez. Először olyanokat, amik Isten ellen vannak első sorban, a Tízparancsolat első táblája ellen: az ördög imádása és bálványimádás. Döbbenetes tapasztalat ez, hogy ha az ember elhagyja az igaz Isten imádatát, akkor mindig jön valami rettenetes ennek helyébe, jön a Sátán, jönnek a bálványok.Jön az okkultizmus, a babonaság,hitetlenség, pogányság mindenféle formában. De vannak itt olyan bűnök, amikkel elsősorban a felebarát ellen vétkezik az ember: gyilkosság, paráznaság és lopás. Mert a két tábla szorosan összetartozik, ha valaki nem szereti és nem tiszteli Istent, akkor felebarátját se fogja szeretni és tisztelni. Kifejezetten említi a paráznaságot. Jól tudjuk a történelemből, hogy mind a két nagy birodalom a római és a görög bukását is az erkölcstelenség okozta. S mi van most: felmagasztalása a szexuális szabadosságnak, perverzitásnak, homoszexualitásnak. Az emberi történelem megismétli magát.

            Mit mondhatunk mi ezek után? Mit tehetünk mi ebben a helyzetben? Mi ebben a szörnyű részben az evangélium, az örömüzenet? Hát, az, hogy ezek a mi nemzedékünkben még nem következtek el. Mi még a kegyelmi időben élünk. Mi még megtérhetünk az Úrhoz. Mi átadhatjuk magunkat annak Jézus Krisztusnak, aki mindezektől megőrizhet és megszabadíthat minket. Mert Krisztus nélkül az élet tényleg csak pusztulás és romlás. Hit nélkül az ember minden bűnnek és szenvedélynek ki van szolgáltatva. Ha nem Krisztus az életünk Ura, akkor mi is a korszellemet követjük, aminek jelszava: éldd ki magad, érezd jól magad, vesd bele magad az élet örömeibe és gyönyöreibe, ne törődj se Istennel, se emberrel, ne törődj a lelkeddel sem, de a mennyel sem, mert csak föld van és földi dolgok.

            A szomorú tapasztalat, hogy az emberek nagy többsége ma se akar megtérni, még akkor sem ha látják, hogy egyik csapás a másikat követi ebben a világban.Az emberek ma mindent akarnak, csak épp megtérni és Istennek szolgálni nem. A személyes kérdés: te kit választassz életed Urának? Kinek szolgálsz? Két úrnak nem lehet.Válassz még ma! Jézus hív és vár, hogy Őt válasszad, mert Ő már téged választott.Meghalt érted a kereszten, neked is bünbocsánatot és örök életet szerzett. Aki benne hisz, az boldog a csapásokat ítéleteket látva is.Az tudja, hogy a váltsága elközelített. Légy te si testvérem ilyen boldog ember!

                                                                                                Lőrincz István