Barangolások bibliai tájakon:Gibeon

            Gibeon ősi kánaáni város, jelentése:halmos, dombos hely. Eredetileg a khivveusok laktak itt, a honfoglalás után Benjámin törzséhez került, s később a lévitáké lett. Ennek a városnak lakói, ellentétben a többi városok lakóival, nem fordulnak a honfoglaló Józsué ellen, s úgy tűnik, hogy őket megragadja mindaz, amit Izrael népe s főleg az,amit Izrael Istene eddig cselekedett. Hamar belátják, hogy semmi értelme sincs annak, hogy ezzel a néppel s az ő Istenével szembeszálljanak. Azt mondhatnánk, hogy van bennük egyfajta istenismeret, istenfélelem, ők már legalább sejtik, hogy az események mögött áll valaki. Ha mi ilyen emberekkel találkozunk nagyon fellelkesülünk, s úgy érezzük, hogy itt már nyert ügyünk van. Sajnos sokszor keserüen csalódunk, mert kiderül, hogy az ilyen emberek sokszor nem őszintén keresik Istent, csak épp valami érdek fűzi őket ehhez. Az ilyen”maguk módján” keresők legtöbbször nem találják meg Istent, mert ennek Isten megmutatta az útját. Istenhez csak Jézus Krisztus által lehet jutni, s az ilyen emberek épp ezt akarják megkerülni. Mindent akarnak, csak épp Őt nem. A Gibeon lakóiról is kiderül, hogy csak a bőrüket féltették s nem szívből keresték Istent. Nagyon kell vigyáznunk az ilyenekre, nem véletlen, hogy a Biblia arró szólít fel, hogy vizsgáljuk meg a lelkeket.

            Józsué s a nép többi vezetői bevették a cselt, elhitték azt, amit a gibeoniták három más város lakóival együtt kieszeltek. Megeskették Józsuét s a nép többi vezetőit, hogy nem bántják őket. S ezt az esküt meg is tartották. A Gibeoniták így a munka legnehezebb részét végezték, de azt mondhatjuk, hogy Isten felhasználta ezt a csalást is, hogy az Ő országa épüljön. Ez persze nem menti fel Józsuét s a nép vezetőit azon felelőtlen döntés alól, amit ők ebben a helyzetben elkövettek. Itt is Isten nagy kegyelmét látjuk, ami még a rosszból is jót tud kihozni. Ez minket ne felelőtlenségre, meggondolatlanságra vezessen, hanem arra, hogy vigyázva és imádkozva, szüntelen Isten vezetését kérve járjuk az életünk útját.

            Az ellenséggel vívott harcban Józsué döntő győzelmet akar aratni, hisz erre Istentől ígéretet is kapott. S ezért egy emberileg teljességgel lehetetlenségnek tűnő dolgot kér Istentől, hogy álljon meg a Nap Gibeonnál és a Hold az Ajalon völgyében. Abban a bátor hitben merészelte ezt kérni, hogy Isten számára semmi se lehetetlen. S az Úr meghallgatta a kérését, s olyan valami történt, ami se azelőtt, se azóta nem ismétlődött meg soha többé. De ha ez a csoda így nem ismétlődött meg máskor, a hit azt a reménységet merítheti ebből az eseményből, hogy a mi hitünk az az erő, ami legyőzi ezt a világot, s ami rendkívüli dolgokat tud elvégezni. Arra bátorít minket ez a történet, hogy merjünk nagy dolgokat kérni Istentől, mert ha ez az Ő akaratával egyezik, akkor ma is csodák történhetnek. Amikor ezen a történeten elgondolkozunk, akkor rögtön az a másik kölönös, soha többé meg nem ismétlődő nap jut eszünkbe, amikor fényes nappal hirtelen teljeséggel elsötétült a Nap és három órán át sötétéség borult a földre. Ebben a sötétségben kiáltotta Jézus: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?  Úgy tűnt akkor, hogy ez a kiáltás nem talált meghallgatásra, a „miértre” nem jött „azért” felelet. Ez így lehet a mi életünkben is, lehetnek olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy teljes sötétség vesz körül, amikor a mi szívünkből is felszakad a „miért” kiáltás. Lehet, hogy mi se kapunk választ, de egy dologban nem szabad kételkednünk: hogy Isten minket soha el nem hagy el, ami akkor ott a Golgotán történt, az is egyszeri esemény, velünk ez már nem történhetik meg!

            Dávidnak is köze van ehhez a városhoz. Miután ő Hebronban király lesz, s uralkodik Júda felett, Izraelben Isbóset lesz a király, akinek Abner lesz a fővezére, aki még annak idején Saulnak szolgált.Ez az Abner elhatározza, hogy megsemmisítő csapást mér Dávidra és az ő seregére. Gibeonban egyfajta pszihológiai hadviselést próbál Dávid ellen folytatni, úgy hogy kiválasztanak mindkét seregből tizenkét harcost, hogy azok vívjanak meg egymással, így próbálva eldönteni, hogy ki is az erősebb. De ez nem sikerül, hisz az ifjak úgy harcolnak egymás ellen, hogy egyszerre megölik egymást. Ebből a történetből mi azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy Isten mai gyülekezetének is egy nagyon ravasz ellenséggel van dolga, akinek agyafúrt stratégiája, jól átgondolt tervei vannak. S az ördög is megtalálja azokat az embereket, akiket felhasznál az Isten népe elleni harcban. S a harc főleg a fitalokért, az ifjú nemzedékért folyik. Ebben a harcban Isten nekünk is lelki fegyverzetet adott, amit felvéve diadalmaskodhatunk a Sátán felett. Legyünk hát résen s használjuk ezeket a lelki fegyvereket.

            Salamon is eljut ebbe a városba.Nem véletlen az, hogy épp ide jön, hisz itt volt a Mózes idejétől kezdve a szent sátor és az áldozó oltár. Azáltal, hogy ezt a helyet választja, jelzi hogy ő apja,Dávid útján akar haladni, hogy tovább akarja vinni azt a szent örökséget, amit atyjától örökölt. Az Úr egy álommal jutalmazza meg ezt a tettét, amikor is azt kérhet Istentől, amit akar. Ismeretes Salamon válasza, aki nem hosszú életet, egészséget, ellenség feletti győzelmet kér, hanem értelmes és bölcs szivet kér, hogy így választást tudjon tenni a jó és a rossz között, s tudja vezetni a rá bízott nagy népet. Ilyen szívre nekünk is nagy szükségünk van, s ezt csak Isten tudja nekünk megadni. Ezt nem lehet sem tanulás, sem tapasztalás által megszerezni. Így lehet az életünk Istent dicsőítő életté. Gibeon a Saul életében egy jelképpé válik: ott van vele az Úr, ott jelenik meg neki. Ez a hely számunkra lehet egy igehirdetés, egy úrvacsorázás, igeolvasás. Ilyenkor az Úr mindig arra emlékeztet minket, hogy vele kell szüntelen járnunk. Salamon figyelmeztető példa is számunkra: ő egyre inkább elhagyta ezt a helyet, egyre lazábbá vált az Úrral való kapcsolata, s ami olyan szépen kezdődött, nagyon szomorúan fejeződött be. Vigyázzunk: ha Istennel kezdtünk, Vele is végezzünk.

            Különös az, hogy a szent sátort is épp Gibeonban állítják fel.Hogy itt mutatják be az áldozatokat, hogy itt magasztalják éjjel és nappal Istent. Vajon véletlen ez? Nem, ebben Isten keze és Isten szíve van. Azt jelzi ez, hogy Isten egy ilyen jelentéktelennek tűnő helyet is kiválaszthat arra, hogy ott lakozzon, ahogy majd közel ezer év múlva Betlehemet választotta, hogy ott szülessen meg Jézus, s ahogy ma minket, egyszerű, szürke embereket választ ki, hogy Szentlelke által bennünk lakozzon. Mekkora tisztesség ez a mi számunkra.Nincs, nem lehet a mi életünknek ennél nagyobb tisztessége és megbecsülése. A mi életünk lehet egy Istennek tetsző áldozattá, amely jó illatot áraszthat maga körül, s így mások számára is vonzó és kívánatos lehet.Boldog az, aki így tud Istennek szolgálni.

Olvasandó igék.Józs.9,3.17.18, 10,12,2Sám.2,13, 1Kir.3,5, 9,2,1Krón.16,39, Ef.6,10

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Emmaus

          Ennek a helységnek a neve a húsvéti történetből ismeretes, hisz Jézus két tanítványa oda valósi volt. Ők húsvét napján szomorúan mentek Jeruzsálemből hazafelé, közben a feltámadott Jézus csatlakozott hozzájuk az úton, a házukhoz érve Jézust behívják és a kenyér megtöréséről felismerik Jézust, ezután rögtön visszatérnek Jeruzsálembe és az egybegyűlt tanítványoknak elmondják, hogy találkoztak a feltámadott Úrral. Ez a helység nem kevés gondot okozott az évszázadok során a Bibliai kutatóinak, többek között régészeknek is. A gond az, hogy több ilyen nevű település is volt Izraelben, legalább négyről tudunk. Említést tesznek róla Eusebius és Hieronymus egyházatyák, történészek, ők Nikopolis néven emlegetik. A Makkabeusok könyvében is olvasunk egy Emmaus nevű helységről. A gond több ilyen nevű helységgel az, hogy jóval messzebbre, mintegy 29-40 km-re vannak Jeruzsálemtől, márpedig a Bibliai leírás szerint Emmaus bő 11 km-re volt Jeruzsálemtől, hisz a két tanítvány még aznap este vissza tud menni a városba. Az is izgalmas kérdés, hogy miért épp Lukács evangélista említi csak ezt a történetet, a többi evangéliumban nem olvasunk róla. Nos, 10 évvel ezelőtt abban a kiváltságban volt részem, hogy Debrecenben meghallgathattam Max Peter Thiede világhírű papirológus erről szóló előadását, számomra ez teljességgel eligazító volt. Olyan régészek, akik hitték azt, hogy a Biblia igazat mond azt mondták: ezt az Emmaust ott kell keresni, ahol a Biblia mondja és nem jóval távolabb, ahol még Emmaus nevű település van. Így kezdtek el ásatásokat végezni és ez igen érdekes dolgokra engedett következteteni. Kiderült, hogy Emmaus a Jeruzsálemben élő gazdag embereknek egyfajta nyaralóhelye volt, hisz úszómedencéket, rengeteg értékes csempét, edényt,gyönyörű házakat, kerteket találtak itt a régészek. S itt derül fény arra a kérdésre, hogy miért ír épp Lukács erről a kérdésről. Ő ugyanis evangéliumát egy Theofilus nevű magas rangú, gazdag római tisztviselőnek írta. A Bibliai kutatói azt sejtik, hogy Lukács, aki eredetileg rabszolga lehetett, az ő házában szolgált, s neki köszönhette azt, hogy egy idő után felszbadította s saját gyermekeként bánt vele. Lukács ezt a nagylelkű cselekedetet meg akarta hálálni s mivel tehette volna jobban, mint épp az evangélium megírásával? Milyen értékesebb ajándékot adhatott volna, mint az Isten bűnösök iránti érthetetlen szeretetéről szóló evangéliumot! Lukács Teofilus számára azt is igazolni akarta, hogy az evangéliumnak nem csak a szegény emberek sorából voltak követői, hanem íme, az emmausi tanítványok példája is mutatja, neki a felső tízezer képviselői közül, a nagyon gazdag és előkelő emberek közül is voltak tanítványai. Ezért Lukács egyértelmű üzenete az általa nagyon szeretett és nagyra becsült Teofilus felé az, hogy te is követheted a Krisztust, mert íme már előtted is voltak a gazdagok és előkelő emberek közül, akik ezt tették. Ezek az emmausi tanítványok megmutatják azt, hogy milyen szerepük van a Jézus ügyében a világ szerint előkelő állásban vagy sorsban levő embereknek.Mi ezzel kapcsolatban sokszor nagyon helytelen és téves gondolatokat ápolunk magunkban. Mi a legtöbbször abból indulunk ki, hogy Jézus az ő földi életének az idejében a nép egyszerű fiai közül toborozta, hívta el tanítványait, s azóta is azok követik őt, azok sereglenek köréje a leghűségesebb lélekkel, akiknek kevés jutott az anyagi jólét örömeiből, s a földi befolyás kiváltságaiból. Mi úgy képzeljük el, hogy az a láthatatlan világ, amit Jézus Isten országának nevez a példázataiban, csak azokat érdekelheti, akiknek ez a látható világ nagyon keveset adott, akikkel ez a látható világ nagyon mostohán bánt. A lelki, hitbeli kincsek azokat érdeklik csak, akik kimaradtak a pénz a vagyon csillogásából, akik ennek az örömeit soha nem ízlelhették meg. Ezért az az érzésünk, hogy a Jézus örömüzenete nem is szól a gazdagoknak és e világ szerint hatalmasoknak, az ő soraikban hiába is keressük Jézus tanítványait, és róluk teljességgel le kell mondanunk a Jézus ügye szempontjából. Ebben Jézus szava is megerősíteni látszik minket, hisz a gazdag ífjúval való találkozás után ő maga mondja, hogy a gazdagok nagyon nehezen mennek be az Isten országába. De vigyázzunk: azt nem mondta, hogy egyáltalán nem lesz gazdag ember örököse Isten országának. Az emmausi tanítványok példája, akik mai szóval kifejezve Jeruzsálem “elit-negyedében” laktak helyreigazíthatja ezt a felfogást bennünk, mert íme igenis vannak a világ szerint nagyok és gazdagok között is olyanok, akiknek lelkét megragadta Jézus és akik az életük igazi javát és kincsét minden látszat ellenére, nem a földi javakban, hanem Jézusban találták meg. Mert gondoljunk csak mélyebben bele ebbe a dologba. Az ilyen emberek bizonyos szempontból előnyös helyzetben vannak. Hiszen a szegényes körülmények között, szükségben élő ember könnyen azt gondolhatja, hogy ha neki is lenne több pénze, gazdagsága, akkor minden jó lenne, akkor tökéletesen boldog lehetne. De akik gazdagok, azok már tudják azt, hogy minden gazdagság és befolyás ellenére olyan üres maradhat a lélek, hogy bármennyit is habzsol az ember a világ örömeiből, mégis boldogtalannak és céltalannak érzi az életét. Ezért gyakran épp a gazdagok, hatalmasok között lehetnek olyanok, akik az igazi boldogságot elkezdik valami másban keresni és meg is találják épp az evangéliumban és Jézus Krisztusban.

            Az emmausi tanítványok példája nagyon szépen mutatja, hogy a földi gazdagság, fényűzés még nem minden az embernek az életében. Hogy az ilyen emberek is keresnek valami többet, valami nagyobbat, amit túlmutat ezen a látható világon. Hogy az ő reménységük nem a bizonytalan gazdagságban van, hanem Jézus Krisztusban, hogy nekik is szükségük van arra, hogy szomorúságukban, amikor csüggedten haladnak az úton, Jézus melléjük álljon, nyitogassa a szemeiket és elvezesse őket is az evangélium igazságára. Ha ilyen emberek megnyitják a szívüket, házukat Jézus előtt, akkor az nagy nyereség lehet az Isten országa számára. Egyrészt azért, mert az ilyen emberekre sokan figyelnek, az ő hitük, Krisztus követésük ország-világ szeme előtt van, bizonyságtételük sokkal súlyosabban esik latba, mint más embereké. Az ilyen embereknek aztán nem cask a szíve és háza, hanem pénztárcája is megnyilík az Isten ügye iránt, s mivel ők nagy pénzösszegek felett rendelkeznek, sokkal hathatósabban tudják előmozdítani anyagilag is a gyülekezetek, a misszió ügyét. Az egyház, ahogy azt mondani szoktuk, az özvegy asszony két filléréből él, de bizony a gazdag emberek bőkezű ajándéka sokszor nagyon sokat jelenthet Isten ügye számára.

            Az emmausi tanítványok, Teofilus, Arimáthiai József és mások példája azt mutatja, hogy a feltámadott Krisztus gyülekezetében valóban mindenkinek helye van: a kicsi, hétköznapi, de a nagy, gazdag és befolyásos embereknek is. Épp az a csodálatos a Feltámadott gyülekezetében, hogy ott ők egymásnak testvérei lehetnek s ki-ki a maga módján, a maga eszközeivel, lehetőségeivel szolgálja a Jézus ügyét.

Olvasandó igék: Mt.19,23-24, Mk.15,43, Luk.1,1-4,  24,13-35, 1Tim.6,17

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Kádés

            Nevének jelentése: szentély, oázisos hely a Sínai puszta Észak-Keleti részén, Palesztína déli határvidékén. Először az Ábrahám történetében találkozunk vele, amikor ő elűzi Hágárt fiával együtt, hisz nem Izmael volt az ígéret gyermeke. Hágárnak tehát menekülnie kell, Egyiptom felé veszi az irányt, hisz ő maga onnan származott. A pusztában nem sok esély van a túlélésre, de Isten ott is gondoskodik róluk, egy forrást találnak, amikor már szinte eltikkadtak a szomjúságtól. A puszta közepén felhangzott Isten szava: honnan jössz és hová mész? S ez a szó azt jelentette, hogy Isten rájuk tekintett és könyörült rajtuk ott Kádés környékén.

            Ez a történet vigasztalás lehet számunkra, amikor nagy nehézségek között vagyunk, amikor lelkileg pusztaság vesz körül bennünket, amikor úgy gondoljuk, hogy nincs is már tovább. Amikor úgy érezzük, hogy megaláztak, kitaszítottak emberek, tudhatjuk, hogy Isten nem feledkezett meg rólunk.Mi már nem csak gondviselő jó Atyaként, hanem Megváltó Istenként is megismerhettük Jézus Krisztusban. Az ilyen helyzetekben jöjjünk hozzá, mert biztos segítség lesz számunkra.

            Ábrahám sokat vándorolt életében s egy adott ponton Gérárba jut. Itt olyan emberek laknak, akik nem ismerik az élő Istent. Fél, hogy szép feleségéért nehogy megöljék, ezért újra húgának mondja őt, ahogy azt már egyszer Egyiptomban is tette. Erre Abimélek, Gérár királya Sárát a háremébe viteti. De Isten itt is közbeavatkozik gondviselő szeretetével, megjelenik a királynak és figyelmezteti, hogy nem érintheti meg Sárát, mert ő Ábrahámnak nem húga, hanem felesége. Erre a király felelősségre vonja Ábrahámot, s megkérdezi, hogy miért hazudott, mire az bevallja, hogy félelemből, kicsinyhitűségből tette. Mentette a maga életét, hisz ő abból indult ki, hogy ezek az emberek nem félik az Urat, s így minden gonoszságra képesek. De igaz az, amit Kálvin mond, hogy az istenképűség még a hitetlen emberekről sem törlődik le egészen, sokszor bennük is van valamelyes jóság és becsületesség. Ábrahám visszakapja tisztaságban feleségét, imádkozik Abimélek gyógyulásáért és megáldja ezt a pogány királyt.

            Mi is kerülhetünk életünk folyamán, főleg munkahelyünkön olyan emberek közé, akik teljességgel hitetlenek. Mi egy ilyen helyzetben a mi küldetésünk? Hát egyszerűen az, hogy mi éljünk közöttük Isten gyermekeként, ezt ők előbb-utóbb észre fogják venni, rá is kérdezhetnek hitünkre, cselekedeteinkre s így áldássá lehetünk egy ilyen nagyon nehéz környezetben. Isten megadhatja még azt a kegyelmet is, hogy ilyeneket Hozzá tudjunk vezetni.

            Évszázadokkal később vagyunk már. Izrael népe közel negyven évi vándorlás után elérkezett Kánaán földjének a határához, Kádéshez. Innen küldi ki Mózes a kémeket és ide térnek azok vissza. Itt számolnak be útjukról, s mondják el, hogy az ország, amit kikémleltek szép és gazdag s példaként felmutatják a gyönyörű szőlőfürtöt. De ezek után azt is elmondják, hogy ennek ellenére az ország bevehetetlen. A városok erős fallal vannak körülvéve és óriási termetű harcosok vannak ott. A nép erre megijed. De hála Istennek van két olyan kém is, Káleb és Józsúé, akik nem csak a tényeket látják, hanem Isten ígéretére tekintenek, s hiszik azt, hogy az Úr segítségével el tudják foglalni azt a földet. Tanunljunk meg mi is nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézni.

Mirjám, a Mózes nővére itt meg is hal. Róla sok szép dolgot mond el az Írás, hogy a szabadulás után miként énekelt és táncolt, hogy dicsőítette az Urat. De tudunk róla roszat is mondani, hisz ő is fellázadt testvére Mózes ellen, meg is kapta ezért méltó bűntetését. De hisszük, hogy őt is megtartotta az isteni kegyelem, ami minden gyarlóságánál és a mi gyarlóságunknál és bűneinknél is nagyobb. De más is történik itt. A nép fellázad, mert nincs vize. Mózes és Áron meghallják a nép zúgolódását. Mit lehet itt tenni? Az Úr azt mondja nekik, hogy szóljanak a kősziklához és az vizet fog adni. De Mózes nem szól a sziklához, hanem megüti azt. Ezt az Úr nagyon rossz néven veszi Mózestől. Ezért se ő, se Áron nem mehetnek be az ígéret földjére. Feltehetjük a kérdést: nem túl szigorú bűntetés ez? Bizonyára nem, mert az Úr itt nem is annyira az engedetlenséget, hanem a hitetlenséget bűnteti. Nem bíztak Isten szavában, kételkedtek benne, s ezért nem fognak bemenni oda, hova pedig olyan nagyon készültek. Persze, jól értsük a dolgokat, ez nem az üdvösségből való kizárást jelentette Mózes és Áron számára, mi hisszük és meg vagyunk győződve, hogy ők bementek a nyugodalomba. Talán azért is kellett ennek így történnie, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy az üdvösség, az Isten országába való bemenetel a mi érdemünk, mert mi olyan jók és engedelmesek voltunk. Az üdvösség egyedül Krisztus áldozata, az Ő mindhalálig való engedelmessége által adatik. Ez nem jelentheti azt, hogy mi akkor „lazíthatunk”, hanem épp az ellenkezőjét. Az elnyert üdvösség  szent életre kötelez minket, de ez számunkra nem kényszer, hanem szívből jövő hála..

            Izrael népe Kádésből Edom irányába vonul, vagyis keleti oldalról akarnak az ígéret földjére bemenni. Mózes követeket küld Edom királyához, hogy engedje a népet országán békésen átvonulni. Tudjuk, hogy Edom rokon nép, hisz Ézsaútól, a Jákób bátyjától származnak. A kérést Edom kétszer is elutasítja, megtagadják Izraeltől a vendégszeretetet, sőt mi több, még meg is fenyegetik őket. Így Izrael népe nem mehet a kívánt irányba, kerülő úton kell vonulni. Isten minket is kerülő útakon vezet, nem arra, amerre mi elgondoltuk, vagy akarnánk. Nem mindig a legkönnyebb és legrövidebb úton megyünk az üdvösség felé. A hitünk számára nem kis próba, amikor kerülő utakon vezet minket Isten. De tudhatjuk, hogy a kerülő utak is javunkat és üdvösségünket szolgálják. Nem az a fontos, hogy könnyű vagy nehéz úton vezet minket Isten, hanem az, hogy Ő velünk van, s ezt főleg a nehéz és kerülő utakon tapasztaljuk meg. Nem az útvonal a fontos, hanem az, hogy megérkezzünk a célba, s ezt az Úr nekünk is megígérte.

            Mennyi próba egymás után.Mirjám meghalt, Mózes nem mehet be az ígéret földjére, Izraelnek kerülő úton kell haladnia. S most Áronnak is meg kell halnia.Mózes azt a parancsot kapja Istentől, hogy Áronnal és az ő fiával Eleázárral együtt menjenek fel a hegyre. Izrael nem marad főpap nélkül, mert a főpapi ruhát az apa áadja fiának. Isten nemzedékekben valósítja meg az Ő tervét ebben a világban. De Áron, Eleázár és a többi földi főpapok csak előképek, akik a mi egyetlen Főpapunkra Jézus Krisztusra mutatnak. Ő bemutatta az egyszeri és tökéletes áldozatot, s mi ezért mehetünk be majd a mennyei Kánaánba. Ő és az előttünk járt nemzedékek már megérkeztek Hozzá és a maga idejében mi is meg fogunk érkezni.

Olvasandó igék: 1Móz.16,14,  20, 1,  4Móz.13,26, 20,1.14.22.28,  27,14, 2Kor.4,18

                                                                                    Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon:Rámót

            Minden Bibliát ismerő és olvasó ember hallott a menedék-városokról. Rámót egyike volt ezen városoknak, amik egész Izrael területén megtalálhatóak és elérhetőek voltak. Ide menekülhettek azok, akik egy nem szándékos gyilkosságot követtek el. Miért volt ezekre szükség? Nos, azt is bizonyára tudjuk, hogy ebben az időben a vérbosszú törvénye működött, vagyis a „szemet szemért, fogat fogért, életért életet adj” törvénye. Ezért az is, aki akarata ellenére, például egy munkabaleset során megölt valakit, mondjuk a fejsze lerepült a nyeléről és halálosan megsebzett valakit, arra számíthatott, hogy a rokonai addig keresik, amíg meg nem találják és meg nem ölik. De Isten gondoskodott arról, hogy az ígéret földjén az ilyen ember védelemben részesüljön. Az ilyen városoknak a kapujában ott ültek a vének, akik eldöntötték, hogy az ide menekülő ember jogot kap-e arra, hogy a városba jöjjön és így védve legyen a vérbosszú elől. Ha az elbírálás kedvező volt, akkor ezt az embert nem lehetett a vérbosszúló rokonoknak kiszolgáltatni. Miután az épp hivatalban levő főpap meghalt, az illető szabadon elhagyhatta a várost. Ez nyilván utalás az engesztelő áldozatra, s mi mint az Újszövetség népe ebben is Jézus Krisztus áldozatát látjuk, aminek árán mi a jogos bűntetésünktől, az örök ítélettől és kárhozattól megmenekülhetünk. Aki benne hisz, az megmenekül Isten igazságos ítéletétől és haragjától. Milyen hálásak lehetünk mi ezért.

            Ez a város a Dávid életében is felbukkan, mégpedig akkor, amikor a leghányatottabb, leggyötrelmesebb az élete, amikot Saul haragja elől kell menekülni. Egy adott ponton Siklágba, egy filiszteus városban keres menedéket. Ott ő egy kettős életet folytat, hisz azt a látszatot kell keltse, hogy ő a saját népének ellensége lett, hogy a filiszteus király megtűrje őt országában. Persze a szívében egészen más van. Magyarul mondva képmutatóvá kell legyen, ami a legkevésbé se illik Isten gyermekéhez. Siklágot közben beduin seregek teljesen lerombolják és felégetik, egy olyan időben, mikor Dávid és emberei épp nem voltak a városban. Feleségeit és gyermekeit mind fogságra viszik. Az Isten választottja ott áll élete romjai felett. De ebben a reménytelen helyzeteben Dávid megerősíti magát az Úrban, újra Isten akarata után tudkozódik, s az Úr megsegíti, hogy feleségeit és gyermekeit épségben nyerhti vissza. De ennél még többet is kap, akkora a zsákmány, hogy a környékbeli városokat, közöttük Rámótot is ajándékokkal tudja meglepni. Mintha érezné Dávid, hogy erre a városra és embereire még szüksége lesz a királyság felé vezető úton. Mi most épp pünkösdöt ünnepelve ezt így mondjuk: Isten Lelke vezette őt, s vezet minket is minden utainkban, csak épp figyeljünk szavára.

            Ez a város egy adott ponton a sziriabeliek kezére kerül, s ez nyilván bántja Akhábot, Izrael királyát Ebben a helyzetben Júda királyához, az istenfélő Jósafáthoz fordul. Arra próbálja rávenni, hogy szövetséget kötve együtt induljanak a szíriabeliek ellen. Jósafát meghallja Akháb kérését, de ő előbb tudni akarja, hogy mi az Úr akarata ebben a dologban. Akháb össze is hív négyszáz prófétát, akik habozás nélkül azt tanácsolják, hogy nyugodtan indulhatnak a harcba, mert az Úr kezükbe fogja adni az ellenéget. De ezek mind hamis próféták voltak, akik a király szája íze szerint beszéltek. Jósafát nem bízik ebben a prófátaseregben és tovább kutat a próféták között. Ő egy igaz prófétát akar hallgatni. Végül előkerül Mikeás, a Jimla fia. Ő ünneprontó lesz, mert azt teszi, amit egy igaz prófétának tennie kell: az Úr szavát mondja, akkor is, ha az nem tetszik. Ezért egy pofot is kap, majd a tömlöcbe is teszik, aholj kenyéren és vizen kell éljen. A szomorú az, hogy Jósafát ennek ellenére felmegy Akhábbal a harcba. Ma nagyon vigyázni kell, mert a hazug próféták serege vesz körül. Valósággal zúdul ránk  a hazugság a médiákból, politikusok szájából. Isten őrizze meg az Ő egyházát attól, hogy a világ mikrofonja legyen. Adjon az Ő gyermekeinek bátorságot az ige igazságát kimondani akkor is, ha szenvedni kell érte.

            A Rámótnál való harcnak szomorú vége lett. Az Izrael-Júda szövetség vereséget szenved. Akháb király álruhában érkezik a harcmezőre, arra gondolva, hogy ha baj lesz, akkor Jósafátra támadjanak, hogy ő így egérutat nyerhessen. Hamar meglátszik, hogy mennyit ér az Akháb barátsága, a világgal való barátkozás. De Isten gondviselő szeretete ott van a tévedés ellenére is Jósafáttal, s amikor helyzete kilátástalanná válik az Úrhoz kiált, s az Úr megmenti az életét. Akhábot közben hiába keresik a sziriabeliek, nem találják. Ekkor egy harcos a nyílát csak úgy találomra kilövi és eltalálja Akhábot a páncél és a kapocs között, a seb halálos lesz, ott vérzik el ez az istentelen király a szekéren s amikor a szekeret megmossák a vértől, a kutyák nyalják fel a vérét,, ahogy azt Isten prófétája szó szerint megjövendőlte. Nagy figyelmeztetés ez mindenki számára: aki az Urat elhagyja, annak nem lesz jó dolga. Nem csak Isten áldásra vonatkozó ígéretei teljesednek be, hanem bűntetésre figyelmeztető fenyegetései is. Isten szavával nem lehet játszani, tanulja ezt jól meg mindenki.

            Jéhu, a Nimsi fia lesz később király Izraelben.Ő hajtja végre az Akháb háza felett Isten rettenetes ítéletét. Azonnal munkához lát s leszámol Akháb minden barátjával s végül a feleségével is. Félelmetes jelenetek ezek, beleremeg a lelkünk. Mi újszövetségi keresztyének nyilván nem az ilyen boszúért kell esedezzünk, hanem azért, hogy ha lehetséges Isten ellenségei térjenek meg a hitetlenségükből, gonoszságukból. De aki megkeményíti szívét, annak meg kell tapasztalnia, hogy rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Isten őrizzen mindenkit ettől.

            Utoljára Rámóttal úgy találkozunk, mint a léviták városával. Tudjuk, hogy Lévi törzse nagyon fontos szerepet töltött be Izrael népének az életében, hisz ők végezték a kultikus szolgálatot, ők mutatták be az áldozatokat. Lévi törzse nem kap az ország elosztásakor úgy egy vidéket, tartományt, mint a többi törzs, ők úgymond mindenütt, az egész ország területén szétszóródva kapnak városokat és legelőket. Rámót is egy ilyen lévita-város lett. Mit üzen ez ma nekünk? Hát azt, hogy Isten az Ő gyermekeit nem gyűjti össze egy szeigetre, ahol ők egymással nagy szeretetben és harmóniában élhetnének, hanem szétszórja őket szerte ebben a világban. Hogy tudnának ők másképp sóvá és világossággá lenni?  Ez történik pünkösd után. Az evangélium elindul diadalmas utján egészen a föld végső határáig. Nekünk is kijelölt egy gyülekezetet, lakó helyet, szolgáljunk ott hűséggel.

Olvasandó igék: 2Móz.21,23-24, Józs.20,8, 1Sám.30,6.26.27, 1Kir.22,15, 2Krón.9,1-3, 2Krón.18,28.34, Mát.5,13-16, Zsid.10,31

                                                                                                            Lőrincz István

Igehirdetés gyülekezeti csendesnapra Text.Zsolt.48,2-15

Szeretettel köszöntelek Benneteket ezen a szép gyülekezeti csendesnapon. Örülök, hogy eljöttetek, s épülhetünk egymás hite által. Nem egy ismert igét választottam a mai napra, de hiszem, hogy Isten most ebből akar üzenetet készíteni számunkra. A Zsoltárok könyvének egyik gyöngyszemét, a negyvennyolcadik zsoltárt olvastam fel előttetek. Tudjuk azt, hogy a Zsoltárok könyvében sokféle ének van: ott vannak Dávid zsoltárai, Aszáf fiainak a zsoltárai, vannak az ú.n.zarándok-énekek, vagy másképp grádicsok énekei, és van egy olyan csoport, aminek gyűjtőneve az, hogy: a Sion énekei. Azok a zsoltárok, énekek tartoznak ide, amelyikben a költők Jeruszálemnek, a szent városnak dicsőségét, szépségét éneklik meg, isteni rendeltetését magasztalják, ha távol vannak tőle epekednek utána, vagy áldást mondanak rá, vagy épp áldást kérnek tőle. Hogy Jeruszálemnek a zsoltár-költészetben ilyen kiemelkedő helye van, az nem egy meglepő dolog. Hisz ez a város az ország fővárosa volt. A város leghíresebb hegyén, a Sionon ott állott Dávid király vára és a templom. A vár és a templom szimbóluma volt Izrael nemzeti és vallási életének. Ez jelképezte számukra az Isten országát is.  Ha Jeruzsálem és benne a vár és a templom dacolt a történelem viharaival, akkor az számukra Isten megőrző kegyelmének, hatalmának bizonysága volt. Viszont ha Jeruzsálemet sikerült egy idegen hatalomnak legyőzni, bevenni, akkor ez a hívők számára szinte kibírhatatlan, elviselhetetlen próbatétel volt. Ezért Jeruzsálem képe kísérte az Ószövetség hívő embereit akkor is, ha távol voltak tőle, mindig eszükbe jutott, gondoltak rá.

              Azt megértettük most, hogy mit jelentett Jeruzsálem az az Ószövetségben a hívő számára. De vajon miért akarok én ma erről szólni? Mi közünk van nekünk ehhez az igéhez? Hisz a mi hitéletünknek nincs semmilyen földi központja, mi nem kötődünk egy bizonyos helyhez, intézményhez, szertartáshoz. Jézus megmondta, hogy Istent nem egy földrajzi helyen, hanem lélekben és igazságban kell imádni. Mit jelenthet, mit üzenhet nekünk ma ez a zsoltár?

            K.T. Világosan kell látnunk, hogy Jeruzsálem jelentőségében volt valami maradandó, valamit ma is szimbolizál, jelképez és jelképezni is fog a világ végezetéig az Isten gyermekei számára. Jeruzsálem, az Isten népe egységének és áldott közösségének a szimbóluma volt. Itt gyülekezett össze Isten népe, itt érezték azt, hogy akik az Istenéi, azok egymással is összetartoznak.Ez a közösség a templomon kívül is létezett, de sokkal halványabban, erőtlenebbül. A hétköznapokban, a mindennapokban egymástól távol élve is tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, de amikor együtt vagyunk, az mégis olyan más. A hétköznapokban annyi minden elválaszt egymástól, mert ütközhetnek különféle érdekek, ott fáj az, hogy az egyik gazdag, a másik szegény, az egyik főnök, a másik beosztott, az egyik egészséges, a másik beteg és sorolhatnám tovább. Amikor azonban összegyülünk, itt minden válaszfal leomlik. Itt már csak egy marad, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, nem számít az, hogy honnan jöttél, mennyi pénz van a pénztárcádban, melyik felekezethez tartozol, hanem csak az, hogy Krisztusban drága testvéremmé lettél.

            1.Ez a zsoltár azt mondja el, hogy Jeruzsálem az a látható közösség, ahol Isten valóságosan jelen van. Mi azt is tudjuk, amit  a zsoltáríró is jól tudott, hogy Isten jelenlétének jeleivel tele van az egész föld, mégis a közösség az a hely, ahol Isten sajátosan, különösen, valóságosan, szinte kézzelfogható, kitapintható közelségben van jelen. Amikor a Jeruzsélembe érkező zarándokok Észak felől megpillantották a várost, nem csak az jutott eszükbe, hogy milyen milyen gyönyörű is ez a látvány, hanem arra gondoltak, hogy Isten ott jelen van: ismeretes ott, mint menedék. A mindenütt jelenvaló Isten itt mégis másként, mélyebb módon van jelen, mint a hétköznapokon. Itt, hogy úgy mondjam minden más háttérbe szorul. Itt mindenki Róla beszél és Reá gondol. Itt Ő a házigazda és mindenki az Ő vendége.Mindenki az Ő színe előtt van. Itt az Ő nevében gyülekeznek össze mindazok, akik akik az Ő nevében keresik egymást. Máskor is az Ő imádói vagyunk, akárhol is legyünk szétszórva a mindennapokban. De máskor annyi más gondunk is van. Az egyik gazdálkodik, szánt-vet, a másik kereskedik, a harmadik a háztartást vezeti, a negyedik gyermekeivel bajlódik. Kinn az életben annyi minden földi gonddal-bajjal is kell foglalkozni, ami úgy le tudja kötni a figyelmünket. Nyilván, hogy ott is gondolunk Istenre, egymásra, de Istent ott kinn mégsem érezzük olyan valóságosnak, jelenléte nem jár úgy át bennünket. De amikor a közösségben, a gyülekezetben vagyunk, ott  már nem az számít, hogy én adok, te pedig veszel, hanem csak az számít, hogy én sz Istené vagyok és te is az vagy. Akkor Isten kerül teljességgel a középpontba. Ilyenkor nem számít az, hogy faluról jöttünk vagy városról, fiatalok vagy öregek vagyunk, hanem csak egy a fontos, hogy mindnyájan hiszünk Istenben, a mi Urunk Jézsu Krisztus Atyjában, aki Szentlelke által munkálkodik az életünkben. Ilyenkor egész lényünkkel Isten felé fordulunk és minden más érdek elmarad mögöttünk. Ilyenkor világosan meghalljuk Isten szavát, gondolatai átjárnak minket és csodálatos lénye hatalmába keríti lelkünket. A közösség, egy ilyen csendesnap nem más, mint az Isten lakóhelye. Ahol ketten vagy hárman egybegyülnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük. Aki kivonja magát a közösségből, aki nem keresi a hitben testvéreket, aki magányos útakon jár, az sorvadásra ítéli a lelki életét. Annak sápadt és vézna lesz a hite. Az olyan lesz, mint az a növény, amit az élető napfénytől s annak melegétől fosztottak meg, de akik szeretik a közösséget, akik megmaradnak abban, ápolják azt, azoknak a hite virulni fog és duzzad az erőtől.

            2.A közösség ápolása újra és újra megbizonyítja számunkra az Isten erejét és hatalmát. Jeruzsálem nem egy meseváros volt a fellegek felett, hanem egy valóságos város. Olyan város, ami sok vihart átélt, amit ostromolt már sok ellenség, de nem tudtak neki ártani.Úgy tűnik, ezt a zsoltárt olvasva, hogy nem is olyan rég, a közelmúltban a város valami nagy próbatételt élt meg. A zsoltárban még érezzük ennek az utórezgéseit, hisz ilyeneket olvasunk: a királyok összegyűltek, de megijedtek, elriadtak, rémület fogta el őket. Vagyis Jeruzsálem ostromlói megszégyenültek, megverve távoztak el a falak alól. Ennek a ngy győzelemnek a híre eljutott a legtávolabbi faluba is, az egész ország népe örülhetett neki. A zarándokok számára  óriási öröm volt ezt a várost épségben viszontlátni, de még nagyobb öröm volt, hogy találkozhattak azokkal, akik ott harcoltak és élő tanui voltak a győzelemnek. Ez a zsoltár tele van  a győzelem feletti örömmel, újjongással. Jeruzsálem falai, de még inkább azok, akik a falak között összegyűltek, drága bizonyítékai voltak Isten megőrző hatalmának. Testvéreim! Mi valahányszor összegyűlünk a testvéri közösségben, úgyanez az igazság ragyog fel előttünk. Mert mi minden történik az életünkben a találkozások között? Mennyi próba, küzdelem volt az életünkben csak az elmúlt időben is! Hányszor próbálta az ellenség elrabolni hitünket, lelki javainkat, hányszor éreztük úgy, hogy már-már legyőznek a gondok, bajok, kísértések, a minket körülvevő világ! Hányszor tettük fel a kérdést aggódva: nem fog-e ez a testvér elbukni ebben vagy abban a próbában és kísértésben? És most itt vagyunk és örömmel láthatjuk, hogy a bűn és kísértések nem tudtak legyőzni minket. Lehet, hogy sokszor imádkoztunk egy-egy bajban levő testvérünkért és most láthatjuk, hogy Isten gőzelmet adott neki abban a bajban, kísértésben, próbában, amiben volt. Hálát adunk, hogy Isten nagyobb volt minden veszedelemnél és kísértésnél, hogy Isten csodálatos szabadulást adott.Minden testvér, aki most itt van, az mind-mind az Isten győzelmes erejét, hatalmát hirdeti. Igen, mi is kiáltjuk Pállal: mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretetett. Sok mindenen mentünk át, sok minden próbálta meg hitünket, de Isten kegyelméből mind itt vagyunk.

Aki kimarad a közösségből, az nem láthatja meg Isten hatalmát, megőrző kegyelmét a  mások életében. Az abban a veszélyben van, hogy a következő próba alatt össze fog omolni, hogy a következő ostromot nem fogja túlélni. Maradjunk azért a közösségben, hogy Isten hatalmának valósága átjárhassa életünket és legyen erősítésül további harcainkban.

            3.Végül arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy a közösség áldása nem csak miérettünk, a közösségért van, hanem azért, hogy ezeket kivigyük a világba is. Aki a Sion vendége volt az nem térhetett haza üres lélekkel, üres szívvel és néma ajakkal. Jeruzsálemben való tartózkodásának fő célja az volt, hogy megrakodjon olyan javakkal, amit később szétoszthatott másoknak, a családtagoknak, szomszédoknak, barátoknak. El kellett mondania másoknak Sion szépségeit, olyanoknak főleg, akik még nem jártak ott, akik ebben a gyönyörűségben még nem részesültek. Ezért jól szét kellett nézzen, körbe kellett járja, meg kellett számolja tornyait, meg kellett nézze sáncait, be kellett járja palotáit, hogy elmondhassa a következő nemzedéknek, hogy mit látott ott. Az üzenet, amit tovább kellett adjon, így hangzott: az az Isten, aki eddig ilyen hatalmas és szabadító Istennek bizonyult, az továbbra is az egyetlen és elégséges fundamentum, hisz az övé az életünk. A zsoltár a jövőre nézve egy csodálatos ígéretet fogalmaz meg: bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, Ő vezet minket mindhalálig. A Sion zarándokai is olyan emberek voltak, mint mi. Elcsüggedtek, elfáradtak, tele voltak gyötrő kérdésekkel, aggodalmakkal. Az ő életük is tele volt küzdelmekkel, próbákkal. De amikor felmentek Jeruzsálembe, amikor részesei lettek újra és újra Isten gyermekei közösségének, akkor megint bizakodva mertek nézni a jövő felé, mert a közösség áldása mindig a jövő felé mutat. S mi e jövő felé haladva egy üzenetet kell mindenkinek tovább adnunk, aki velünk együtt halad az úton, nekünk hirdetnünk kell azt az Istent, azt a Jézus Krisztust, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz marad. Ő az egyetlen legyőzhetetlen hatalom, mert legyőzte a halált, a bűnt, a poklot, a világot, Ő a mi jövendőnk egyetlen biztosítéka és az örök élet ígérete. Aki kiszakad a közösségből, annak nem lesz üzenete a világ és környezete számára. Annak az ajkán előbb vagy utóbb elhalkul az örömhirdető bizonyságtétel. Aki azonban ott marad Sion várában, palotáiban, tornyai védelmében, aki ott marad a közösségben, azt nem kell félteni, annak a lelke tele lesz Isten jelenlétével és amerre csak jár, mindenkinek bizonyságot tesz Isten szabadításáról és ígéreteiről.

            Összefoglalva egyetlen mondatban: a közösségben kapjuk az Isten jelenlétének megtapasztalását, itt bizonyosodunk meg megőrző kegyelmének hatalmáról és itt kapunk olyan üzenetet, amit kell vinnünk a világba, az emberek közé, hogy mások is ezt meglátva megkívánják az Istennel és a hívőkkel való közösséget.

                                                                                                Lőrincz István

Irdetési sorozat Keresztelő János életéről és szolgálatáról

1Nap. Text. Mal.3,1 Ímé én elküldöm követem

Már rég foglalkoztatott az a gondolat, hogy tartsak egy igehirdetési sorozatot Keresztelő Jánosról, Isten országa e páratlan, értékes munkásáról, akiről Jézus azt mondta, hogy az asszonytól születettek között nem is volt nagyobb nálánál.Most nagyon örülök, hogy erre sor kerülhet. Ezt a szép útat az Ószövetségben kezdjük, mégpedig Malakiás prófétánál, aki a felolvasott igét leírta: ímé én elküldöm. Ebben a három szóban benne van Advent teljes üzenete. Ez egy örvendeztető, boldogító hír egy olyan világ számára, ami el van veszve a bűnben és hitetlenségben. Ezt az elküldést Isten már ott a bűn színhelyén, a Paradicsomban megígérte. Isten már ott megkereste a színe elől menekülő embert, és megvigasztalta azzal az ígérettel, hogy Szabadítót fog majd küldeni.

            Ő ezt már a világ alapjának felvettetése előtt elvégezte. Isten előre tudta, hogy az ember el fog bukni és kárhozatba dönti magát. Malakiás idejében a nép vitatkozni kezd Istennel. Többek között ezt kérdik: hol van az ítélet Istene? De mielőtt a nép még kérdezhetne, Isten már válaszol:ímé én elküldöm követem. Ez az ígéret az egséz Ószövetségen át hangzik, új meg új megfogalmazásban, de a lényeg mindig ugyanaz marad: küldök majd valakit. Malakiás az Ószövetség utolsó prófétája szintén erről tesz bizonyságot: ímé, én elküldöm az én követemet. Milyen vigasztaló és bátorító dolog, hogy az Úr válasza már készen van, s ez már a kérdés előtt felhangzik. Még mielőtt a nép megkérdezhetné: ki rendezi el a bűnadósságot, ki ad üdvösséget, az Úr már válaszolt is: ímé én elküldöm az én követemet.

            Talán mindnyájan tudjuk azt, hogy a követ szó a Biblia eredeti nyelvein megegyezik az angyal szóval, az angyal tulajdonképpen követet jelent. Mi tudjuk, hogy Isten, főleg az Ószövetség idején,angyalokat használt fel arra, hogy az emberek felé üzeneteket közvetítsenek, hogy Isten kijelentett dolgait tovább adják. De Isten igéje embereket is angyalnak nevez, gondoljunk csak a Jelenések könyvében a gyülekezeteknek írt levelekre, ahol a gyülekezet angyala, a gyülekezet vezetőjét jelentette.

            Itt azonban egy különös követről van szó. Egy olyan követről, aki utat készít. Az nem is kérdés, hogy ki lehet ez a követ, akiről itt szó van. Az evangéliumokat olvasva, azonnal látjuk, hogy ez a prófécia Keresztelő Jánosról szól. Ő az a követ, hírnök, aki a nagy Király jövetelét előkészíti. Ezt már János édesapja, Zakariás is megértette, amikor így jövendől: te pedig kis gyermek, a Magasságos Isten prófétájának hivattatol, mert az Úr előtt jársz, hogy az ő utait megkészítsed. Az útkészítés mindig is a követ, a hírnök feladata volt a régi időkben. Egy ilyen követ nem csak bejelentette a király, császár érkezését, hanem az ő feladata volt az esetleges akadályok észrevétele, majd azok elhárítása is az ő kötelessége volt.Neki kellett arról gondoskodni, hogy a király útja teljesen zökkenőmentes legyen, kínosan kellett vigyázzon arra, hogy nehogy valami megzavarja a magasrendű vendég érkezését, látogatását. Ez persze mind a mai napig így történik, csak mi ezeket nem is igen tudjuk. Ha egy államfő látogatást tesz egy másik országba, akkor ezt nagyon alaposan előkészítik. A legtöbb esetben manapság ezt már nem is csak egy ember, hanem egy egész küldöttség végzi. Az ókorban már magának a követnek az érkezése is nagy örömünnep volt a nép számára.Ő nem csak előkészítette az ünneplést, hanem az ő megjelenése volt az ünnep első száma, szereplője. Már az első fellépése olyan kellett legyen, hogy azzal a király útját szervezze, egyengesse, igazgassa. Éles szemmel kellett megfigyelje, hogy mi lehet az, ami az érkező király vagy fejedelem látogatását megzavarná, s ha ilyesmit észrevett, akkor meg kellett hoznia a szükséges döntéseket, lépéseket kellett tegyen annak érdekében, hogy az esetleges zavaró dolgokat elhárítsa. Ésaiás próféta ezt a munkát szép képekben mondja el.: a pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek. Minden völgy felemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé.

            Ebben az igében is láthatjuk, hogy mi volt a követ tulajdonképpeni feladata, munkája. A pusztában egyenes utat kellett készíteni a halmok és hegyek felett. Mennyire komolyan vette Keresztelő János ezt a munkát, mekkora erővel és odaszánással fogott hozzá ehhez. Az ő igehirdetésében a magasakat, felfuvalkodottakat megalázta, a görbe, egyenetlen útakon járókat megfedette, kiigazította, hogy ezután egyenes úton járhassanak.  Azoknak, akik büszkék voltak arra, hogy ők Ábrahám fiai, de nem volt meg náluk az Ábrahám alázatos hite, azt mondta: nehogy elbizakodjatok és gőgösek legyetek. Nehogy azt képzeljétek már magatokról, hogy nélkületek össze dől a világ, mert Isten eme kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak. Jöttek a vámszedők és azt kérdezték: Mester, nekünk mit kell cselekedni? Ne kérjetek többet, mint amennyi jár. Jöttek a katonák is és ők is megkérdezték: mi mit kell tegyünk? Elégedjetek meg zsoldotokkal, és senkit se háborgassatok, vagyis ne éljetek vissza azzal, hogy nálatok van a fegyver. És lehet, hogy még sokan mások is jöttek és János mindenkinek szépen megmondta, hogy mit kell tegyenek, kinek hogyan kell az életében a magaslatokat lerontani, illetve a görbét egyenessé tenni. De hát ez volt az egyetlen, amit Jánosnak tennie kellett? Nem, hisz neki be kellett jelentenie a Király jövetelét. El kellett mondania, hogy ki ez a Király és mit fog Ő tenni. És János ezt is megtette. Az ő egész igehirdetése egy mutató újj volt Jézus, az Isten Báránya felé. Aki énutánam jön erősebb nálamnál, én nem vagyok arra se méltó, hogy sarujának szíját megoldjam, én nem vagyok több, mint a vőlegény barátja. Az én feladatom, hogy a vőlegény találkozzon a menyasszonnyal, ha találkoztak, én elvégeztem a feladatom s visszaléphetek. Íme, én elküldöm követemet, aki megkészíti az utat.Mit prédikált János? Csak törvényt, csak bűnbánatot és megtérést? Nem, hanem az evangéliumot is. Ott áll a Bibliában, hogy sok mindenre tanította őket és hírdette nekik az evangéliumot. Az első, amit mondott: térjetek meg, mert elközelített hozzátok az Isten országa. De ahova Krisztus megérkezik, ahol az ő országa megvalósul ott semmi sem marad a régiben. Ott mi leszállunk az önigazságunk hegyeiről, ott ki kell jöjjek kétségbeesésem völgyeiből, ott a görbe utak, amiken addig jártunk, megegyenesednek és Isten felé vezető, szép utak lesznek. Mindazt, amit addig szorongattunk a kezünkben, el kell engednünk, de benne mindent megnyerünk, ami eddig hiányzott és amire szükségünk volt. Ez volt Jánosnak a feladata, akit az Úr Fia előtt útkészítőként elküldött bejelenteni a Király érkezését és minden akadályt elvenni az útjából.

            Ma is ez történik a mi életünkben, ha az ige hirdettetik és az evangélium ereje beárad az életünkbe. Az ige szolgáinak ma sincs más feladatuk, mint tenni azt, amit János is tett. Nekik rá kell mutatni Krisztusra:íme az Isten Báránya. Hallgatóikat hitre és megtérésre kell hívják és ilyenkor mindig döntések kell szülessenek. A Krisztusra mutató igehirdetés hallatán az emberek két csoportra oszlanak.Lesznek, akik megtérnek és engedelmeskednek az evangéliumnak és lesznek, akik nem hisznek és megkeményítik szívüket az evangéliummal szemben.

            Ne maradjunk önigazságunk hegyén vagy kétségbeesésünk völgyében. Ne maradjunk görbe útjainkon, hanem egyenesítsük meg azokat. Íme, én elküldöm követem.Ez az ígéret beteljesedett, de mi most már Krisztus második, dicsőséges eljövetelét várjuk. A kérdés az, hogy várjuk-e, készek vagyunk-e erre?

2.Nap. Az útkészítő ígérete és születése Text.Luk1,13.17

            János az imádság meghallgatásának a gyermeke. Ebben hasonlít Izsákhoz, Sámsonhoz, Sámuelhez. Tudjuk azt, hogy abban az időben a gyermektelenség nagyon szomorú dolog volt. Az ilyenek tulajdonképpen kiestek a nemzetségi táblázatból. A gyermektelenség azt jelentette, hogy a gyermektelen házaspárok nem építik Izrael jövőjét, az ő utódaik nem fogják meglátni Dávid nagy Fiát. Nem csoda, hogy a gyermektelen házaspárok szüntelen imádkoztak a gyermek-áldásért. Látjuk ezt Ábrahám és Sára, Elkána és Anna, Manoah és felesége házasságában. Természetesen Zakariás és Erzsébet ismerték mindezen ószövetségi házaspárok életét, akik imádkoztak gyermekért és kaptak is utódokat. De az ő életük már vége felé tartott és még mindig nem kaptak gyermeket. Ők már úgy gondolták, hogy erről végleg le kell mondjanak., hisz ezt soha se fogják megkapni. Először kételkedtek, végül már le is mondtak az ima meghallgatásáról. Ez kitűnik a Zakariás szavaiból, amit az angyalnak mond. Én öreg vagyok és az én feleségem is igen idős. De azért az óriási dolog, hogy a hitüket nem vesztették el, nem lettek megkeseredett emberek. Hisz Lukács zat mondja róluk, hogy igazak voltak az Úr előtt ésaz Úr minden parancsolatában feddhetetlenül jártak. Pedig ez nem volt egy könnyű időszak.Nem véletlen, hogy az evangélista kifejezetten megjegyzi, hogy mindez Heródes napjaiban történt. Már amikor Heródes nevét kiejtjük, annyi minden eszünkbe jut. Heródes egy hírhedt uralkodó volt, akit a Római Birodalom segített a trónra, hogy a megszálott területeket jobban uralma alatt tarthassa. Ő edomita származású volt, vagyis pogány népnek a fia s most ő került Dávid trónjára. Egy karikatúra figura, mondanánk mi ma. Izrael nemzeti és vallási élete ezekben az időkben romokban hevert, de azért az a csodálatos, hogy még ebben a sötét időben is voltak olyanok, akik az Úrhoz hűségesek maradtak:Zakariás és Erzsébet, József és Mária, Simeon és Anna. Az élet ment a maga rendjén. Évente mentek az ünnepi karavánok felzarándokolni Jeruzsálembe, évente bement a főpap a nagy engesztelés napján, hogy az engesztelést elvégezze. Tudjuk azt, hogy ez a legtöbb ember számára üres formaság volt, de a kegyes, hívő emberek mégsem maradtak távol. Simeon és Anna nem távoznak el a templomból. Zakariás is végzi megszokott papi szolgálatát. Miért? Azért, mert tudják, hogy Isten sem távozott el a templomból. S ennek a jele az is, hogy az angyal megjelenik Zakariásnak. Heródes erről semmit sem tud, de ha tudott volna, akkor se érdekelte volna ez az egész dolog. Pedig az ő trónja inog. Mert Isten már dolgozik azon, hogy megépítse Dávid leomlott sátorát. A Messiás útkészítője már útban van.

            Különös dolog az, hogy a Messiás hírnöke, útkészítője papi családból származott. Mind a ketten Áron házának leszármazottai voltak. Ez azt jelenti, hogy a Lévi törzséből származtak. Ennek nagy jelentősége van. Tudjuk azt, hogy a papok központi helyet foglaltak el a nép életében. Izrael életének középpontjában a templom állt, s a templom működésében a papok játszották a fő szerepet. És a papok egyikének adatik az a kiváltság, hogy az útkészítő édesapja lehessen. Mi azt gondolnánk, hogy puszta véletlen az, hogy az öreg pap életében eljött ez a nagy pillanat. Tudjuk, hogy a papok be voltak osztva, egy héten át teljesítettek szolgálatot a templomban, amikor a sor rájuk esett. De a jóillatú áldozat bemutatóját sorshúzás által jelölték ki. S mivel sok pap teljesített szolgálatot, az esély nagyon kicsi volt, hogy valakit kihúzzanak. De a sors épp rá esett, először és utoljára az életében. Egyszer adatott meg, hogy bemehessen a szentélybe s bevigye a jóillatú áldozatot s egyben a nép imádságait is. Ez már önmagában óriási esemény volt Zakariás számára és nem tudta, hogy ott benn további meglepetés várja. Az Úr nem csak a napját, hanem a helyét is gondosan választotta ki ennek az eseménynek. Mert az se véletlen, hogy Gábriel angyal nem Zakariás hebroni házában jelenik meg, hanem a jeruzsálemi templomban. Ott Isten különleges módon van jelen. Ebben is minden az eljövendő Messiásra mutat.Épp az áldozat bemutatása közben jelenik meg neki az angyal. E különös küldött Zakariáshoz jön, de benne tulajdonképpen az egész néphez is. Az angyal azt mondja: ne félj Zakariás, mert imádságod meghallgattatott. Milyen imádság? Hisz Zakariás és Erzsébet már régesrég nem imádkoztak gyermekért, hisz ők már lemondtak erről. Akkor milyen imádságot hallgatott meg az Úr? Hát azt, amit ilyenkor a szolgálattevő pap el szokott mondani, ami körülbelül így hangzott: az irgalom Istene jöjjön most el e szentélybe, és fogadja kedvesen népe áldozatát. Gyermek születik, de ez a gyermek nem csak Zakariás és Erzsébet gyermeke, ez az egész nép fia, aki az Ó és Újszövetség határán áll, aki meg fogja nyitni a kaput a Messiás előtt. Aki meg fogja készíteni az Ő útját. Zakariás sokkal többet kap, mint amit valaha is remélt és ebben vigasztaló és bátorító üzenet van a mi számunkra is. S ez az, hogy Isten előtt nincs lehetetlen, hogy nincs reménytelen eset. Mi sokszor kimondjuk emberekre, helyzetekre, hogy reménytelen, lehetetlen,de az Isten ezt sohasem mondja ki. Az Úr azt mondja a megszületendő gyermekről, hogy a Messiáas előtt jár az Illés lelkével és erejével. Jánost egyszerre az Ószövetség nagy prófétájával egy sorba emeli, aki Izrael legsötétebb korszakában lépett fel és nyerte el hatalmas küldetését. Gondoljunk csak arra, ami a Kármel-hegyén történt vagy gondoljunk Illés imádságának erejére,amikor azért imádkozott, hogy ne legyen eső három évig s majd újra imádkozott, hogy legyen eső és lett is. Aki nem csak esőt, hanem tüzet is kért az égből. Nos, Zakariás egy ilyen fiad lesz, aki az Illés lelkével és erejével fog munkálkodni. Ő meg fogja készíteni az Úrnak útját, ahogy a hírnök jön és megkészíti a király útját. Ez lesz a Keresztelő János feladata. Neki prédikálni kell a törvényt, az ítéletet, így készíti meg az evangélium útját. Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. Micsoda ígéret ez! És ez érvényes a mi időnkre is. Mert emberek ma is megtérnek Istenhez és engedelmeskednek neki. Mi vajjon megtettük-e már ezt? Elfogadtuk-e az ítéletet, hogy így a kegyelem is a miénk lehessen?

Boldog ember az, aki az Urat várja. Boldog ember az, aki imádkozva várja a Gyermeket, mert Ő ajándék, de erre is igaz, amit a Káténk tanít: az Isten csak azoknak adja, akik azt szívbéli fohászkodással szüntelenül kérik. Kérjük, hogy ebben az adventben adassék Ő nekünk is.

3.Nap. Nem világosság, csak szövétnek Text.Ján.1,8,  5,35

János evangéliumának bevezetőjéből, teológiai nyelven prológusából olvastam fel az első igét. Ez János evangélista karácsonyi üzenete. Hisz János evangélista egészen másképp közelíti meg a Karácsonyt, mint a többi evangélista. Ő, hogy úgy mondjam, háttér-információt szolgáltat. Elmondja azt, hogy ki volt az a Gyermek, akit jászolba fektettek és hogy honnan is jött Ő. Ő az ige, világosságból való világosság. De ezt a világosságot is megelőzte valaki. Erről azt mondja János evangélista, hogy nem Kresztelő János volt a világosság, és itt a „nem” szócskán van a hangsúly. Miért kell ezt annyira kihangsúlyozni? Némely írásmagyarázó azt mondja, hogy ez azért van, hogy az emberek nehogy Jánost emeljék valamilyen piedesztálra, isteni magasságba, nehogy őt kezdjék az emberek imádni. S tudjuk is azt, hogy ez valóban meg is történt, sok ember meg volt győződve arról, hogy Keresztelő János a megígért Messiás. Az evangélista óvatosságra int és azt mondja: nem ő volt a világosság. János csak bizonyságot tett a világosságról. Nem több az ő munkája ennél, s ő ezt sokszor meg is mondta: nem én vagyok a Messiás, hanem Jézus Krisztus a világosság, amely fénylik e világ sötétségében. Arról is bizonyságott tett, hogy aki utána jön, az erősebb nála, s hogy ő olyan kicsi és méltatlan, sarujának szíját se oldhatja meg. S egyszer csak megjelenik Jézus, miközben még János teljes erővel prédikál a Jordán partján és azonnal rámutat: ímé az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. János a maga feladatát a vőlegény barátjának szerepéhez hasonlítja, akinek csak annyi a munkája, hogy a menyasszonyt a vőlegényhez vezesse. Amikor ők már találkoztak, akkor János küldetése lejárt és vissza is vonulhat. Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom, ez volt a hitvallása. Ő nem magához hívta, hanem Krisztushoz küldte az embereket. Nem ő volt a világosság,csak jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról. Amikor az igazság Napja felragyogott, akkor János csillaga elhalványult. S János ezen nem szomorkodott, sőt örült annak, hiszen ő csak ezért jött, hogy embereket Krisztushoz vezessen. Aztán jön a még nehezebb, Jánost börtönbe vetik, s ott elkezd kételkedni. A tanítványait Jézushoz küldi a kérdésével: te vagy-é a Krisztus, vagy mást várjunk? S aztán jön a szomorú vég, amikor egy könnyelmű nő anyja tanácsára az ő fejét kéri egy tálban. Így ér véget János útja.

            De ez egy óriási lecke mindnyájunk számára. Nehogy túl sokat gondoljunk emberekről, nehogy imádni kezdjük őket. Legyenek azok nagy igehirdetők, híres lelkipásztorok, ők csak szolgák, akiknek egy feladatuk van: embereket Krisztushoz vezetni. Nem ő volt tehát a világosság, azt most már tudjuk. Jakab Illésről azt mondja: hozzánk hasonló ember volt. S ezt el lehet mondani Keresztelő Jánosról is: ember volt. De azért nagyon vigyázzunk ne csak arra, hogy őt nehogy túlbecsüljük, hisz arra is vigyáznunk kell, nehogy alábecsüljük őt. Jézus Krisztus a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel beszélt az Ő előfutáráról. Azt mondja róla, hogy az asszonytól születettek között senki se volt nagyobb Keresztelő Jánosnál. Itt is a második igében, amit felolvastam, azt hallottuk, hogy ő égő és fénylő szövetnek volt. Érdekes azt megvizsgálni, hogy milyen összefüggésben mondja ezt az Úr Jézus? Ő épp egy egy vitába keveredik a zsidókkal, akik Őt félreismerik, nem ismerik fel, hogy Őt az Atya küldte. Akkor Jézus azt kérdezi a zsidóktól: miért nem hittetek Keresztelő Jánosnak? Hisz annyira el voltatok kezdetben ragadtatva tőle! És ekkor mondja: ő egy szövétnek, lámpás volt, égett az Isten és felebarát iránti szeretettől. De mivel égő lámpás volt egyszersmind világított is, világosságot árasztott maga körül. Ő bizonyságot tett Krisztusról, hogy Ő a világ világossága. Ez volt az Ő nagy küldetése.

            Micsoda negyszerű feladata volt ennek a Jánosnak! Hogy mint lámpás világítson az ő népe között. Szükség is volt erre, hisz nagy sötétség uralkodott ebben az időben Izraelben. Hozta az ismeret fényét, hisz olyan nagy volt a tudatlanság a nép között, hozta az élő hit, a hitben való élet világosságát, mert a nép hite ebben az időben csupa üres formaság volt. Ebben a szörnyű sötétségben egyszer csak elkezd János lámpása világítani. De a világosság nem tőle volt. A lámpást meg kellett valaki gyújtsa, s az Úr épp ezt tette Jánossal: meggyújtotta őt, felhasználta arra, hogy Krisztus világosságát terjessze és árassza a nép között. Isten János nélkül is el tudta volna végezni munkáját, mégis tetszett neki, hogy felhasználja őt, hogy Fiának útkészítője legyen.

Hogy van ez a mi életünkben? Megláttuk-e már életünk sötétségében ezt a csodálatos világosságot? S ha igen, akkor terjesztjük, árasztjuk ezt környezetünkben? János egy fénylő és égő lámpás, szövétnek volt. De mi van veled és velem? Mi égő és fénylő lámpások vagyunk-e?

Mert mi olyan emberek lehetünk, akiknek felragyogott már a világosság és Jézus azt a feladatot adta nekünk, hogy fényjlék a mi világosságunk az emberek előtt és dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Így egyre többen juthatnak el a világ világosságához, Jézus Krisztushoz, hogy sokan dicsőítsék életükkel és szavaikkal a mi mennyei Atyánkat.

4.Nap. János hirdeti az evangéliumot Text.Luk.3,18

            Itt Keresztelő Jánosról hallottunk, hogy még sok másra is intette őket és hirdette az evangéliumot. Ez egy olyan mondat, amivel Lukács János egész munkáját összefoglalja. Ő intette őket, ez nagyon világos. Sokszor nagyon keményen, hisz az írástudóknak, farizeusoknak ilyeneket mondott: mérges kígyóknak fajzatai, kicsoda intett meg titeket, hogy az eljövendő haragtól megmeneküljetek? Ne gondoljátok, hogy pusztán azért fogjátok örökölni az Isten országát, mert Ábrahám fiai vagytok. Isten a kövekből is támaszthat fikat Ábrahámnak. A tömegnek azt mondta: osszátok meg javaitokat a szegényekkel. A vámszedőknek azt mondta, hogy semmivel többet ne követeljenek az emberektől, mint ami a törvényben meg van szabva. A katonáknak azt mondta: senkit se bántsanak, ne zsaroljanak, és elégedjenek meg a zsoldjukkal. Ez mind-mind intés arra nézve, hogy hogyan kell kersztyénként élni ebben a világban. De nem csak ennyit mondott el János, még sok minden másra is intette őket, hisz még más embercsoportok is voltak ott, akik mind megkérdezték, hogy mi meg mit cselekedjünk és János mindenkinek megmondta a feladatát, mégpedig intő, figyelmeztető módon. Ez nagyon fontos.Manapság az a szellemiség uralkodott el, hogy mindenki éljen úgy ahogy jónak látja, még a gyermekeket se szabad meginteni. A Szentírás erről másképpen vélekedik. Mert a Biblia mindig korrigálja, kiigazítja a mi életünket. Azt mondja el, hogy vannak dolgok, amik nincsenek jól az életünkben s ezeknek meg kell változni. Így prédikált Keresztelő János,de Jézus és az apostolok is. Az intés lényege: ne maradj a bűnben, szakíts azzal, hagyd el azt!

            A lényeges kérdés persze az, hogy hogyan végezzük az intést. S itt jó most Keresztelő János igehirdetését megfigyelni, hisz azt olvassuk, hogy intette őket s hirdette nekik az evangéliumot. Nem a törvényt tehát? Pedig nem azt vártuk volna egy ilyen kemény embertől. Keresztelő Jánost csak úgy tudjuk elképzelni, hogy kemény szavakkal, rezzenéstelen arccal hirdeti a bűnbánatot, a bűnök elhagyását. Úgy képzeljük, hogy Keresztelő János, az útkészítő hirdeti a törvényt, az ítéletet, hogy majd Jézus következzen és hirdesse a kegyelmet és az evangéliumot. Azt gondolnánk, hogy először erőteljesen kell hirdetni a törvényt, hogy aztán jöhessen nyomában az evangélium. Ilyenkor mindig János szavaira gondolunk: a fejsze már a fák gyökerére vettetett, minden fa amely jó gyümölcsöt nem terem kivágattatik és tűzre vettetik. Vagy ott a másik kép, hogy a szórólapát már a kézben van, hogy elválassza a tiszta búzát a pelyvától, hogy az előbbi csűrbe takaríttassék az utóbbi pedig megégettessék olthatatlan tűzzel. De itt nem az áll, hanem az, hogy hirdette az evangéliumot. Tehát nem csak ítéletet, bűntetést, kárhozatot hirdetett. Hisz már a neve is sokatmondó, a János név azt jelenti: Isten kegyelmes. Neki nem csak a neve jelent kegyelmet, hisz ő maga hirdeti is azt. Mert már az is, hogy Isten az Ő népének törvényt adott kegyelem. Hiszen a Tíz Parancsolat így kezdődik: én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földéből, a szolgálat házából.

            Ilyen összefüggésben a fejsze és a szórólapát is a kegyelem eszközei. Hisz itt nem a fejszéről van szó, hanem a fáról, éspedig, hogy az gyümölcsöt teremjen. És nem a szórólapát a fontos, hanem az, hogy legyen tiszta búza, amit betakaríthatnak a csűrbe. Az ítéletet azért hirdetteti az Úr, hogy kegyelmet gyakorolhasson. A törvény az evangélium szolgálatában áll. És még valami. János nem az ítélettel kezdte, hanem a kegyelemmel, azzal, hogy Isten országa elközelített, hogy minden test meglátja az Úr szabadítását. Ez az ő üzenetének a magja. Annak ellenére, hogy ezt kemény hangon mondja el, a János igehirdetése kegyelem-hirdetés, evangélium-hirdetés. Itt a görög szövegben ez áll: evangélizálta a népet. És ez ma is így van. A jó hír hirdettetik: az Úr ma is meg akarja tartani, üdvözíteni akarja a bűnösöket. Ne kárhozz el, mert van kegyelem! És a kegyelemből senki sincs kizárva. Az intés az, hogy a kegyelemnek megvannak a következményei az ember életében. Azt nem lehet közömbösen hallgatni. Aki hallgatja az evangéliumot, az nem maradhat ugyanaz az ember. Az evangélium jó esetben változásokat hoz az ember életében. Nem maradhat minden a régiben. S az új életünknek az útját pedig épp az Isten törvénye mutatja meg, példáúl a Tíz Parancsolat. A Káté írói zseniálisan éreztek rá erre, amikor a törvényről először úgy beszélnek, mint nyomorúságunk tükre, de a megválás után már a hálaadásunk vezérfonalává, szabályává válik. Igen, az evangéliumnak, ha komolyan veszik hatása lesz és ez épp az, hogy komolyan vesszük és cselekedjük a törvényt. A törvénnyel nem lehet embereket megváltoztatni. Én ezt tizenkét éven nagyon jól láttam és tapasztaltam a börtönszolgálatom idején. Ott a törvény szigorának hatalmas apparátusa van: rácsok, bilincsek, gumibot, drákói fegyelem s még sem érnek el gyakorlatilag szinte semmit.

            De az evangélium, hogy Isten kegyelmet és bocsánatot ad, az elvégzi a munkáját, az összetöri a szívet. Amikor pünkösd napján az ige megérintette a szíveket, az emberek azt kérdezték: mit cselekedjünk atyámfiai férfiak? Mert már vágy született a szívükben, hogy az evangélium szerint éljenek. S az evangélium nem csak vágyat kelt a szívben az Isten szerint életre, hanem erő is, ami segít, hogy Isten szerint éljünk. Az evangéliumból lehet élni s az evangéliummal meg lehet halni. Az evangélium mindenre elégséges, mert a kegyelem mindig elég nekünk. Ezért intette János az embereket ott a Jordán partján az evangéliummal.Így legyen ez ma is!

5.Nap. János vonakodása Text. Mát.3,13-14

            Jézus egyszer csak feltűnik a Jordán felé hömpölygő tömegben, jön hogy megkeresztelkedjen. Jézus kívánja a keresztséget és erről nyilvánosan bizonyságot akar tenni.Ő nem titkolja el a vágyát, ahogy azt később Nikodémus tette, aki éjjel jött Jézsuhoz. Nem, Ő fényes nappal jön.Mit is akar Ő tulajdonképpen tenni? Mi történik ott a Jordán partján? Nos,  János végzi az útkészítés áldott munkáját. Ha a Messiás megérkezik, legyen egy olyan nép, amely fel van készülve a nagy Király fogadására. De a nép bűnös, ezért meg kell mosódnia. János ezt a munkát végzi most el. Nem csak pogányokat keresztel, hisz ez szokásos volt Izraelben. Azok a pogányok, akik zsidóvá lettek meg kellett keresztelkedjenek. Ez volt az ú.n.prozelita-keresztség. A pogányok jelképesen lemosták magukról a pogányságot, ezzel elismerték, hogy addig tisztátalanok voltak. De zsidók eddig úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük a keresztségre, hisz ők ismerik az igaz Istent.

            De most megértették, hogy nekik is meg kell keresztelkedni. És most ott áll a tömegben Jézus, az akiről János azt mondta, hogy Ő erősebb nálánál és ő nem méltó még arra sem, hogy sarujának szíját megoldja, aki tűzzel és Szentlélekkel fog keresztelni, aki jön, hogy a gyümölcsöt nem hozó fákat kivágja s a szérűjét a szórólapáttal megtisztítsa. De most nem ezt teszi, nem az ítéletet hajtja végre, hanem odaáll a bűnösök közé.Ő is meg akar keresztelkedni. Nem mondja ezt ki szavakkal, de nyilván jelzi, hogy Ő a bűnösök közösségéhez akar tartozni. Ő is meg akar tisztulni a Jordán vizében.

Íme itt vagyok, hogy cselekedjem akaratodat. Olyan mélyen hajlik meg a Jordán vizében, ahogy még azt soha bűnös ember nem tette. De amikor Jánoshoz ér, János nem akarja Őt megkeresztelni. Ez aztán hallatlan dolog! Megtagadni valakitől a keresztséget.Ez ma is nagyon ritkán történik meg, s csak a presbitérium döntése alapján teheti meg a lelkész, ha a szülők életükkel és szavaikkal is azt bizonyítják, hogy nem akarják gyermeküket a keresztyén hitben nevelni. De most itt János megtagadja a keresztséget. Teljes erejével és meggyőződésével ellene szegül ennek a kérésnek. Miért történik ez? Hát ezért, mert János ismeri az ő szerepét. Ő megmondta világosan: nem én vagyok a Krisztus. Én sokkal kisebb vagyok, neki kell növekednie, nekem pedig alább kell szállanom. Ezért mondja: nékem kell általad megkeresztelkednem és Te jössz énhozzám? Más szavakkal ez azt jelenti: én csak azért keresztelek itt, mert nincs más jobb. De ha Te most itt vagy, akkor Te kellene ezt a munkát tőlem átvegyed. Te kellene az én helyemben légy és én a Te helyedben, a bűnösök helyén, a bűnösök között kellene lennem. Mert János érzi, hogy bár ő prédikál és keresztel, de nem jobb azoknál, akik hozzá jönnek. Ő nem felettük áll, hanem közöttük van. Őt is megrontotta, beszennyezte a bűn. Neki is szüksége van a megtisztulásra és ki tudná ezt jobban megtenni vele, mint épp az, aki most vele szemben áll? Ezért mondja: Uram, ez nem lehetséges. A többi ember, mielőtt megkeresztelném, megvallja a bűnét, el kell ismerje, hogy megtérésre és bűnbocsánatra van szüksége. De milyen bűnt kellene megvallanod Neked, milyen bűnre kellene bocsánatot nyerned? Ezért a János válasza teljességgel érthető, természetes. Nem Uram, ez nem lehetséges. Én Téged nem foglak megkeresztelni. Te jössz hozzám? Ez túl nagy tisztesség az én számomra. Mintha hallanánk a harminc évvel korábban elhangzott szavakat, amikor Mária belépett János szülei hebroni házába. Mit mondott akkor Erzsébet? És honnét van az nékem, hogy az én Uramnak anyja jön énhozzám?

            Lássuk ezt nagy tisztességenk, hogy Jézus hozzánk jön, hogy meg vagyunk keresztelve. Ez óriási kiváltság, hogy Ő tanítványává fogad minket. Te jössz hozzám? Igen, Ő jött. Nem azért jött, hogy a fejszét a fák gyökerére vesse és kivágja, nem azért, hogy a pelyvát megégesse olthatatlan tűzzel.Nem, Ő meg akar keresztelkedni. A bűnös emberekkel együtt be akar menni a Jordán vizébe. Magára akarja venni az Isten bűn ellen való rettenetes haragját, és el akarja hordozni azt. Neki nincs szüksége bocsánatra, hisz nincs bűne. De van nekünk. Engedj most , János, ne tagadd meg tőlem a keresztséget, mert így illik nekünk minden igazságot betölteni. S az Atya a mennyből mindezt megerősíti. A sokaság ott a Jordán partján hallhatja: íme az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm Most odaadom nektek, hogy Ő legyen a bűnért való áldozat. Az Ő áldozata tisztává és szentté tehet titeket. Hiszitek-é ezt? Miért nem akarjátok ezt elhinni? Az Atya itt nem tesz mást, mint hogy bemutatja nekünk Fiát, elmondja, hogy gyönyörködik benne.

            Ma is ezt teszi, ugyancsak Lelke által, aki szívünkben hitet munkál, s így elfogadjuk és befogadjuk Jézust, mint akit az Atya küldött értünk. Az Atya ezt majd később újra megerősítette, ott a megdicsőülés hegyén, amikor hasonlóan szólt: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok. Ez most legyen elég nekünk. Most az igében az a boldogító üzenet hangzott felénk, hogy a menny ajtaja nyitva áll, be lehet menni a kegyelem királyi székéhez, hogy alkalmas időben segítséget kapjunk. Jézus megkeresztelkedett, vagyis odaállt az én helyemre. Én meg vagyok váltva, üdvösségem van, újjonghat a szívem. A büszke farizeusok, a felvilágosult sadduceusok, az önigazult Ábrahám-fiak ezt nem értik, erre nincs is szükségük. De a bűnösök értik és örvendeznek ezen. Ők értik, hogy milyen nagy ajándékot kaptak a keresztségben: Krisztus igazságát, bűneik bocsánatát és egy új életet. Mi boldogok lehetünk, hogy meg vagyunk keresztelve az Atyának nevében, aki a mennyből bizonyságot tett, a Fiú nevében, aki a Jordán partján beállt a bűnösök közé, hogy a bűneink bűntetését magára vegye, a Szentlélek nevében, akik galamb formájában leszállt a Jézus fejére. Áldott legyen azért a Szentháromság Isten, aki így végezte el a mi üdvösségünket, aki így mosott meg minket minden bűneinkből és aki így tesz alkalmassá és késszé, hogy egész életünket neki szentelve, az Ő dicsőségére éljünk.

6.Nap. János kételkedése Text.Mát.11,3

Amikor ezt az igét halljuk, mindig beleremeg a szívünk: hogy mondhatott Keresztelő János ilyet? Hisz ő bizonyságot tett Krisztusról, rá mutatott: ímé az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. S a Jordán partján ő is boldogan hallgatta az Atya szavát: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm. Milyen alázatosan, de ugyanakkor határozottan mondta: én a vőlegény barátja vagyok, neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom. De most, miután börtönbe került, rátör a kételkedés és felteszi a kérdést: te vagy-é az eljövendő, avagy mást várjunk? Lehetséges ez? Vannak olyan írásmagyarázók, akik azt mondják, hogy ez nem lehet igaz, hisz János nem kételkedhetett. Csak azért küldte tanítványait Jézushoz, hogy a tanítványok győződjenek meg, de ő nem kételkedett. De ha ez így lett volna, akkor miért küldte volna vissza Jézus a tanítványokat és miért mondta volna: mondjátok meg Jánosnak: boldog, aki énbennem meg nem botránkozik. És aztán, miért ne kételkedhetett volna János? Az Isten országának legnagyobbjai is ismerték a kételkedést. Aki még nem kételkedett, az talán nem is hitt soha igazán. Hány példát mondhatunk a Szentírásból olyan emberekről, akik egy adott ponton elveszítetteék az egyensúlyukat, elcsüggedtek, kételkedni kezdtek. Gondoljunk például Sámsonra, aki miután leverte a filiszteusokat, felteszi a kérdést: szomjan kell meghalnom és a körülmetéletlenek kezébe esnem? Vagy Dávidra, aki egy adott ponton ilyeneket mond: még e napokban a Saul kezébe fogok kerülni. Vagy a klasszikus példa, Illés a Kármel-hegyi nagy esemény után, amikor azt mondja: elég, vedd el lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál. Vagy gondolhatunk Jeremiásra, aki megfogadja, hogy nem szól többet az Úrnak nevében, mert csak csúfolkodnak vele. Isten minden gyermeke ismeri azt, amit Pál mond: kívül harcok, benn félelem. A Szentírás nem úgy mutatja be Isten gyermekeit, mint akik mozdíthatatlan kősziklák, akik hősiesen kiállnak  minden ostromot, főleg nem akkor, amikor az Úr valamit másképp tesz, mint ahogy ők azt elképzelték, vagy várták volna. Mert az a János problémája, ha Ő a világ világossága, miért ülök itt a sötétben? Ha Ő azért jött, hogy a foglyokat kiszabadítsa, miért ülök én itt egy börtöncelláben? Ha Krisztus a Messiás miért nem semmisíti meg Heródest és a hozzá hasonlókat? Ő csak azért jött, hogy a bűnösökkel és vámszedőkkel együtt egyen és igyon? És miért nem látogat meg itt engem a börtönben? Ha őszinték vagyunk, belátjuk hogy János szívében érthetőek ezek a kérdések és helyében mi is feltettük volna ezeket a kérdéseket.

Ne ítéljük el Jánost, mondván hogy ilyet azért mégsem lett volna szabad tennie. Hogy kételkedhetett Jézusban, miután olyan örömmel tett róla bizonyságot? De képzeljük csak bele magunkat a helyzetébe. Mindent elveszített, minden olyan másképp történt, mint ahogy ő gondolta és szerette volna. Hisz úgy képzelte, hogy erőről-erőre jut és mindig csak előre halad az úton, előre a dicsőség útján. De az út lefelé vezetett a börtönbe.Lehet, hogy mi még nem voltunk börtönben, talán még látogatni sem, de mélységben már igen, valós és súlyos próbákban, kísértésekben, amikor ott volt bennünk is: miért? Igen, mi olyan könnyen megbotránkozunk akkor, ha Isten nehéz úton vezet minket. Meg lehet botránkozni még Krisztusban is, akit pedig az Atya a mi megváltásunkra küldött el. Miért kell mindig harc legyen, miért kell mindig nehéz keresztet hordozni? S ha szétnézünk ebben a világban, akkor még jobban megbotránkozunk: hogy engedheti meg Isten mindezt a gonoszságot és istentelenséget? Miért van a gonoszoknak jó szerencséje, miért nem írtja ki Isten őket a földről? Hol van az ítélet, hol van az igazságos bűntetés? Ilyen és talán ennél még nehezebb kérdéseken gyötrődik János a börtöncellában. De az a jó, hogy ezekkel a kérdésekkel ahhoz megy, aki egyedül adhatja meg ezekre a kérdésekre a helyes választ. Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? Ezzel a kérdéssel küldi János tanítványait Jézushoz. Milyen emberi módon viselkedik az Isten országának ez az óriása! Nem egy zárt borítékban küldi el kérdéseit Jézushoz. Nem, személyesen, szóban kell ezt átadni. Mit jelentsen ez? Azt, hogy a tanítványoknak is tudni kell mesterük vívódásairól, kételkedéséről, ez nem egy olyan dolog, ami őket nem érdekelné. János nagyon őszintén beszélgetett ezekről a kérdésekről tanítványaival. Bizonyára ők is próbáltak választ adni ezekre a kérdésekre,de mivel ezek a válaszok se voltak kielégítőek, azért most azt mondja János: menjetek el és mondjátok el ezeket Jézusnak.

Milyen nagy vigasztalás van ebben a mi számunkra is. Milyen nagy dolog, amikor az ember meg tud alázkodni, kicsivé tud lenni. Milyen nagy vigasztalás volt az akkor János tanítványainak és most nekünk is, akik olyan kicsinek érezzük magunkat e nagy személyiség mellett. Mert mi kicsik azt gondoljuk, hogy a nagyok mindig erősek, nekik nincsenek harcaik, vívódásaik. Hogy az ő életük csupa magasság, öröm, örvendezés, hallelujázás. És jó látni, hogy a nagyok is kételkedhetnek, a nagyoknak is valós kísértéseik, próbáik vannak. Hogy még a nagyok hite is csak olyan, mint a pislogó gyertyabél és a megtört nádszál.

Az is jó, ha már vannak kérdéseink. Sok embernek nincs kérdése, legfeljebb csak annyi, hogy mit együnk, mit igyunk és mivel ruházkodjunk? Sok ember úgy éli le az életét, hogy soha nem teszi fel azt a kérdést, hogyan igazulok meg az Isten előtt, hogy mi lesz velem, ha meghalok, hogy kicsoda számomra Jézsus Krisztus? Nagy baj az, ha nincsenek kérdéseink, annál sokkal jobb, amikor kételkdő kérdéseink vannak. El tudjuk képzelni, hogy János lélegzetvisszafojtva várta a tanítványait Jézus válaszával. És hála Istennek, még mielőtt meg kellett volna halnia a börtönben, meghallhatta a választ. Hogy eljött az, aki a vakok szemét megnyitja, aki a sántákat járni tanítja, aki a poklosokat megtisztítja, a süketeket hallóvá teszi, a halottakat feltámasztja és a szegényeknek evangéliumot, örömüzenetet hirdet. S János ebben megnyugszik. Nem kell már kételkednie, nem kell mást várnia. Nekünk sem, Ő elég nekünk is. Ő a mi lelki szemünket is megnyitja, kétfelé sántikáló életünket meggyógyítja, bűneink poklosságából, tisztátalanságából kimos, lesz fülünk, értelmünk Isten dolgainak megértésére, új életre támadunk itt és örök életre majd odaát. Ott már nem kell kételkedni, hinni se kell, mert megérkeztünk a boldog látás világába. Meglátjuk Jézust is, Jánost is, és mindazokat is, akik Jézusban hittek. Ó de boldog pillanat lesz az!

7.Nap. Megéri erőszakosnak lenni? Text.Mát.11,12

Naponta hallunk szörnyűségesnél szörnyűségesebb híreket: fegyveres rablás, itt is kifosztottak egy üzletet, kiraboltak egy bankot vagy pénzszállító autót. Elég megnézni naponként a hiradót, vagy belelapozni az újságokba, szinte nincs olyan nap, hogy ne értesülnénk erőszakos eseményekről, cselekményekről. Az erőszak sajnos mindennapossá vált társadalmunkban:De már mi magunk is válhattunk erőszak áldozataivá: enyhébb esetben kikapták a táskát a kezünkből, letépték rólunk a nyakláncot, vagy többünket le is ütöttek már. Mi lesz, ha így halad ez tovább, tesszük fel riadtan a kérdést?

Még riasztóbb azonban az, hogy a legtöbb esetben az ilyen erőszakos cselekedetek elkövetőit el se kapják, vagy sokszor ha el is fogják őket, néhány órai kihallgatás után szabadon bocsátják őket. A börtönök már úgy tele vannak, hogy a kisebb bűncselekmények elkövetőit már be sem zárják. Eszerint megéri erőszakosnak lenni? Nos, Jézusnak egy olyan különös szavát olvastam fel, amely szerint megéri erőszakosnak lenni. A Keresztelő János idejétől fogva mind mostanáig erőszakoskodnak a mennyek országáért és az erőszakoskodók ragadják azt el.

Igen, manapság szoktuk mondogatni, hogy az erőszakosoké a világ. De most itt ennél még nagyobbat hallunk, hogy az erőszakosoké az Isten országa. Mit akar Jézus ezzel mondani? Nos, előljáróban csak annyit, hogy ez az ige az egész Biblia az egyik legnehezebben érthető igéje, és épp ezért az egyik legvitatottabb igéje a Szentírásnak. Ha beletekintünk ennek az igének a magyarázataiba, nagyon ellentétes véleményekkel találkozunk. Mégis azt mondhatjuk, hogy ez az ige nem is olyan nehéz, amilyennek tűnik első olvasásra. Itt nagyon fontos figyelni arra az összefüggésre, amiben ezt Jézus elmondja s hogy mit is akar ezzel kifejezni. Az Úr Jézus itt azt próbálja elmondani a tanítványainak, hogy ki is volt Keresztelő János. Ennek az apropóját éppen azt adta, hogy a János tanítványai épp most mentek el Jézustól, miután elmondták János kételkedő kérdését: te vagy-é a Krisztus, vagy mást várjunk? Jézus ezek után azt mondja a tanítványainak: annak ellenére, hogy János ezt a kérdést feltette, ő egy nagyon nagy ember. De János most tévedett, hisz azt gondolta, hogy Isten országa nem fog eljönni. Mert az eljön, mégpedig nagy erővel. Ha egészen pontosan fordítjuk ezt az igét, akkor úgy mondhatnánk, hogy az Isten országa erővel tör utat magának. És kié lesz az Isten országa? Most jól figyeljünk: az erőszakokodóké. Itt megoszlik az írásmagyarázók véleménye. Egyesek ezekben az erőszakaskodókban azokat látják, akik ellene szegülnek az Isten országának. Gondolhatunk itt Heródesre, aki a gyermek Jézust meg akarta öletni. Vagy Pilátusra, aki nem akar tudni az Isten országáról, ami nem e világból való. Vagy a római császárokra is gondolhatunk, akik véresen üldözték a kersztyéneket. De ez nem lehet helyes magyarázat, hisz mindezek az emberek  nem érték el a céljukat bármennyire is próbáltak erővel Isten ellen támadni, vesztesek maradtak. Nem, itt Jézsu más erőszakoskodókról beszél. Olyan emberekről, akik előtt- ahogy Kávin fogalmaz- felragyogott az Isten dicsősége és ők azt minden áron meg akarják nyerni. Ilyen emberekről van itt szó, akik nem csak ott állnak türelmesen az Isten országának a kapuja előtt, kopogtatnak azon, várnak arra, hogy megnyíljon az ajtó, hanem valósággal ostrom alá veszik azt, hogy oda minél hamarabb bejuthassanak. Ezek ilyen emberek, akik semmitől se riadnak vissza, mindent elkövetnek azért, hogy Isten országa az ő tulajdonuk is legyen.

Igen, de hogyan értsük ezt? Mert ez a fajta erőszakos magatartás nem egyeztethető össze azzal, amit a Biblia más helyeken mond.Hisz már az Ószövetség azt mondja Zakariás próféta által: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel. Vagy Jézus azt mondja: ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mehettek be az Isten országába. Vagy: ha az Isten országába erővel kell betörni, akkor mi van az isteni kiválasztással? Nem Isten dönti el azt, hogy ki megy be az Isten országába és ki marad azon kívül? Igen, érezzük, hogy itt látszólag nagyon ellentmondásos dolgok vannak: De itt is úgy van, mint ahogy a Szentírás sok más igazságával, hogy két dolog is igaz egyszerre, ami számunkra úgy tűnik, hogy kizárják egymást. Mert teljesen igaz az, hogy az Isten országába bemenni nem a mi lehetőségünk, az csak Isten ingyen kegyelme által lehetséges. De ez az Isten oldaláról nézve igaz így. Ezt csak Isten tudja, ahogy valaki jól mondta: az üdvözülők névsorát nem mi hordjuk a mellényzsebünkben. De van egy emberi oldal, ami így hangzik: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. Igyekezzetek bemeni a szoros kapun és itt a görög szövegben az a szó szerepel, amit mi is használunk:agónia, az életért való végső küzdelem, a legnagyobb küzdelem, ami létezik. Vagy ott van az az ige is: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségetek. Mind a kettő igaz. Az Isten országa teljes erővel érkezik, de neked is minden erődet megfeszítve kell az ebbe való bejutásra törekedni. Kik hát az erőszakoskodók? Azok, akik meglátátták, hogy milyen nagy kincs az Isten országa és abba minden áron be akarnak jutni.

A kérdés most ebben az adventben így hangzik felénk: megláttuk-e mi már azt, hogy az Atya dicsőséges Fia, a megígért Messiás jött el Jézusban s Ő elhozta közénk az Isten országát?  S ha Igen, akkor mi most mit teszünk azért, hogy ezt a Jézsut befogadjuk, hogy az Isten országának a polgárai legyünk? Teljes erőnkkel , teljes igyekezetünkkel harcolunk-e már az Isten országáért? Mert azt Isten majd tőlünk kéri számon. Az ország kész van, de nekünk be kell menni abba. Azt a lehetőséget, hogy bemehessünk Jézus szerezte meg az Ő drága vérével. Ezért soha ne gondoljuk azt, hogy mi olyan ügyesek voltunk, mi annyira hittünk, hogy nekünk sikerült ebbe az országba bemenni. A legnagyobb harcot ott a kereszten Ő vívta meg, és mi pedig általa diadalmaskodunk. Az Ő diadala a mi számunkra azt jelenti, hogy mi is harcolunk, megharcoljuk a hitnek szép harcát.Az igehirdetés címe az volt: megéri-e erőszakosnak lenni? Miután megértettük azt, hogy ez mit jelent, csak annyit mondhatunk: igen, megéri. Fel hát a harcra!

8.Nap Az útkészítő halála Márk 6,27

János ott ül a börtöncellában.Hogy mennyi ideje van már itt, nem tudjuk pontosan. Azt, hogy hogyan telt el az ő fogságának az ideje, szintén nem tudjuk. Lehet, hogy voltak az ő fogságának is könnyebb és nehezebb napjai, időszakai. Lehet, hogy voltak kellemesnek mondható idők és bizonyára voltak, szörnyűségesen nehéz napok is. Börtönben lenni teljesen ártatlanúl nem könnyű dolog. Még akkor se könnyű, ha valaki megérdemli a bűntetést. Hát még akkor, ha valaki teljességgel ártatlan? És a szabadulásra nem igen van esélye, hisz egy szeszélyes, kiszámíthatatlan uralkodó, Heródes vetette őt börtönbe. Keresztelő János a szavát, hogy nem szabad a fejedelemnek testvére feleségével élni, nem fogja visszavonni, ezért az se valószínű, hogy Heródes majd valamikor szabadon bocsátja. Arra is gondolni kell, hogy az akkori börtönviszonyok összehasonlíthatatlanok a maiakkal. Amikor Hollandiában először jutottam el egy börtönbe, így szóltam: ez egy ötcsillagos szálloda, csak épp ott kell állandóan ülni benne. Régen általában a kastályok, várak pincéjében volt a börtön berendezve, ahol sötétség, nedvesség volt, patkányok és bogarak tanyáztak mindenütt. A raboknak a legtöbbször csak kenyeret és vizet adtak, abból is épp csk annyit, hogy ne haljanak éhen.

Egyszer csak megnyílik a börtönajtó. Különös ez, mert ilyen időpontban nem szoktak a rabokkal foglalkozni. János talán nem is sejtette, hogy ki a látogató, aki ilyen késői órában jön. De hamarosan láthatta, hogy a látogató kezében egy nagy pallos van, és amikor ezt megpillantja, abban a pillanatban tudja már, hogy elérkezett halála pillanata. Azt nem tudjuk, hogy pár szót szólhatott-e még, kapott-e néhány percet a felskészülésre, de valószínű, hogy a hóhér csak szenvtelenül bejelentette, hogy fejét kell vegye és néhány percen belül már meg is történt a kivégzés. A hóhér elvégezte feladatát s egy tálban vitte a János fejét a lakomára, ahol bizonyára csak szórakoztak rajta.

Nos, testvéreim, ha Keresztelő János életét emberileg nézzük, akkor ez egy tragikusnak mondható élet. Öreg szülők gyermekeként született, az is valószínű, hogy szüleit nagyon korán, még gyermekkorában elveszítette, bár erről sehol sem tudósít a Szentírás. De János evangélista megjegyzi, hogy Keresztelő János ifjúkorát a pusztában töltötte. Más szóval azt mondanánk, hogy Keresztelő Jánosnak nem volt egy normális ifjúkora, nem volt meleg családi fészke, meghitt légkör, nem voltak játszótársai, nem volt semmilyen szórakozási lehetősége. Nap mint nap a pusztában, vadállatok társaságában.Eledele sáska és erdei méz volt, vagyis  soha egy finom étel nem járt a szájában. Aztán jön egy rövid idő, amikor úgymond felfut a karrierje, pályája, ekkor hatalmas tömegeknek hirdette Isten igéjét, de az nagyon hamar elmúlik, hisz Heródes börtönbe záratja. És néhány hónap börtönszenvedés után, per nélkül, ártatlanul kivégzik. Harminc, maximim harmincegy éves lehetett ekkor. Emberileg nézve a Keresztelő János élete egy tragikus, teljességgel szerencsétlen élet. Vagy talán mégsem az? Igen, ez attól függ, hogy honnan nézzük a dolgokat. Alulról, emberi szemmel nézve, tényleg így van. De mit mond Jézus Jánosról? Az asszonytól születettek közül nem volt senki se nagyobb Keresztelő Jánosnál. Mégis nagy volt ő, nagyon nagy. Mert Salomé táncolt, de ő már az anyja méhében táncolt, amikor Mária belépett s benne a szent magzat feléje közeledett. S a magzat ekkor táncolt az anyja méhében, s Szentlélekkel teljes volt anyja méhétől fogva. A bölcsője felett édesapja énekre fakadt: és te kis gyermek, a Magasságos prófétájának hivatol. Mert az Úr előtt jársz, hogy az Ő útait megkészítsd.

De Keresztelő János lehetett az, aki harminc év múlva Jézusra mutathatott és az, akinek adatott az az óriási kiváltság, hogy megkeresztelhette Jézust. Nagy volt Keresztelő János, vagy sem? Ember volt, épp olyan ember, mint mi. Ha azt gondolnánk, hogy mi nem is állhatunk mellé, akkor lássuk meg, hogy ő is csak egy ember volt, mint mi. Voltak magasságai, amikor ott a Jordán partján hirdeti a bűnök bocsánatát és megkeresztelt több tízezer embert.Voltak mélységei, amikor ott van a börtönben, amikor minden olyan másképp történt, mint ahogy elképzelte volna, amikor kételkedni kezd és amikor elküldi tanítványait Jézushoz. A kérdéssel: te vagy-é az eljövendő, avagy mást várjunk. És Jézus küldi viszza a tanítványait azzal az üzenettel, hogy: igen, én vagyok. Nem kell mást várni, én vagyok, aki a vakok szemét megnyitom, a süketeket hallókká teszem, a halottakat feltámasztom, de mindenek előtt az üdvösség evangéliumát hirdetem. És ekkor János megnyugszik és békességet nyer. És ezzel a békességgel lehet élni és lehet meghalni. Hisszük azt, hogy Keresztelő János ezzel a boldog bizonyossággal halhatott meg, hogy neki is üdvössége van és ezzel a hálával  a szívében, hogy Isten felhasználta őt is, hogy az Ő Fiának, az Úr Jézsu Krisztusnak útkészítője lehetett. János elvégezte a munkát, hűséggel és nagy lelki odaszánással. És elment a minden élők útján.

Kedves Testvéreim! Ez a mi sorsunk is itt ebben a földi életben. Mi is megszülettünk, ígéret alatt születtünk. Megkereszteltettünk, Jézus hozzánk jött Megváltóként, hogy az Ő élete bennünk is láthatóvá lehessen. Ez a legfontosabb. Emberileg szólva nekünk lehet hosszabb és úgymond gazdagabb életünk. Lehet szép családunk, nem kell a pusztában éljünk, sok minden megadatik nekünk, ami Jánosnak nem adatott meg. de ez mind csak emberi dolog, mind csak múlandó. Mind csak olyan, ami az Isten előtt nem számít. Amikor el kell mennünk majd ebből a világból, ha nem is úgy megyünk el, mint János, hanem szeretteinktől körülvéve, akkor egyetlen dolog számít majd, egyetlen dolog lesz fontos és szükséges: hogy életünkben megláttuk-e mi is az Úr Jézus Krisztust, mint az Isten Bárányát? Elfogadjuk-e hittel azt, hogy a mi bűneinket is magára vette ott a kereszten és nekünk is bűnbocsánatot és örök életet szerzett? Ha ezt megláttuk, elhittük, akkor mi is nyugodtan várhatjunk a halálunk óráját. Mert Jézus eljön, most már nem kisdedként, hanem ítélő Királyként, Vőlegényként, hogy magához vegye az Ő elkészítetett menyasszonyát. Mi erre a napra várunk, így ünnepeljük Karácsonyt is.

                                                                                    Lőrincz István

Igehirdetésem elkészítéséhez W.van Gorsel : De heraut van de Koning című könyvét használtam fel.