Igehirdetés Válban 2013 nov.10-én

Text.1Móz.49,27,5Móz.33,12

Lectio:Fil.3,4-11

            Nagy szeretettel köszöntelek Titeket ezen a szép vasárnapon. Amikor igét kerestem, akkor arra gondoltam, hogy egy olyan igét válasszak, amiben a Ti falutok neve is benne van. Tudom azt, hogy a Vál helységnek valószínüleg nincs köze a a „váll” szóhoz, hisz az egy herceg neve, akinek ezt a völgyet a tizenegyedik században ajándékozták, de amikor ezt az igét megkaptam, akkor nem tudtam szabadulni tőle, úgy éreztem, hogy ebben üzenetet kaptam erre az alkalomra. Itt a Benjáminnak adott próféciákról van szó. Tudjuk azt, hogy az öreg Jákób halálos ágyán minden gyermekének mondott valamit, ami aztán rányomta pecsétjét az utódok életére, amiben valamiképpen benne volt az utódok élete. Abban, ami Benjámin születésekor történik, s amit az öreg Jákób Benjáminnak mond, abban különös feszültség, ellentmondás van. Benjámin a belső ellentmondások embere. Ez már születésekor kezdődik. Az anya meghal, a gyermek él. A haldokló anya sír, kesereg, az apa örül. Az anya jajgat, hisz gyermekének a Ben-Óni nevet adja, ami azt jelenti: fájdalmak fia, szerencsétlenség gyermeke. Az apa azonban újjong, s gyermekének a Benjámin nevet adja, ami azt jelenti: jobb kéz felőli gyermek, vigasztalás, szerencse fia. Benjámin ebben a feszültségben és ellentmondásban születik. És ez jön később elő törzse életében is. Mintha a jajgató édesanya és az újjongó édesapa felegetnének egymásnak, mintha a mélység és magasság szüntelen váltakozna egymással. De ez a kettősség tulajdonképpen mindnyájunk élete. Ez már Rákhel családi életében kezdődött. Hisz a gyermekágy halálos ágy lesz számára. Az örvendező édesapa ugyanakkor a szomorkodó özvegy, a gyermek pedig árva gyermekként születik. Ennek az asszonynak valamiképpen tragikus a sorsa, s ő szüntelenül harcol a sorsa ellen. Csak épp az a baj az életében, hogy mindig ott kereste a megoldást, a vigasztalást, ahol az nem volt található, vagyis Istenen kívül. Mindig az emberi megoldásokat választja. Ha nem születik gyermeke, akkor ő azt kicsikarja, úgy hogy a szolgálóját adja férjének. Amikor pedig megszületik József ez neki nem elég, hisz Leának több gyermeke is van, és ő is ezért többet akar. Nem elégszik meg Józseffel, kierőszakolja a második gyermeket, de ebbe bele is hal. S így, amit ő megoldásnak, vigasztalásnak, elégtételnek, boldogságnak gondol, az ennek épp az ellenkezője, nyomorúsága és halála lesz. Rákhel vigasz nélkül él és vigasz nélkül is hal meg. Halálában szült gyermekének is olyan nevet ad, ami azt jelenti: szerencsétlenség, fájdalom fia. Jákób érzi azt, hogy ez így nincs jól, nem lehet az, hogy ez a gyermek átokkal induljon, hogy szerencsétlenség és fájdalom legyen osztályrésze. Ezért ő Benjáminnak nevezi, ami azt jelenti : jobb kéz felőli gyermek, vigasztalás fia.

            S ez a gyermek ott vergődik a kettő között, ott van az édesanyja panasza és fájdalma, valamint az apja öröme és újjongása között. Életében különös módon keveredik a nyereség és veszteség, az erő és gyengeség, a vigasztalás és fájdalom, élet és halál. Benjámin hol megvigasztalt, hol pedig kétségbeesett, hol erős, hol gyenge, hol győztes, hol vesztes. Ahogy ez a gyermek apja sátra körül játszadozni kezd, az mindig vegyes érzelmekkel tekint rá: Egyrészt mindig emlékezik a keserűségre, a veszteségre, hisz fájlalja kedves felesége elvesztését, de ugyanakkor megcsillan benne az öröm, hisz ennek a gyermeknek a születése megvigasztalta, valamelyest kárpótolta a nagy gyászában. Ez a gyermek mindig felszakítja a sebet, de be is kötözi azt.

            Amíg Józsefet elveszettnek tudja, minden szeretetét Benjáminra összpontosítja. Ha Józsefet el is veszítette, de  ő még mindig megvan, mekkora vigasztalás ez! De ugyanakkor Benjámin mindig arra is emlékezteti, hogy a másik gyermek, akit kedves felesége szült, már nincs, mekkora fájdalom ez! Jákób valahol érzi, hogy ez a gyermek nem elégséges a vigasztalásra, és ezt Jákób át kell élje, amikor  a halott nak vélt József Benjámint Egyiptomba hívatja, ekkor úgy érzi, hogy az utolsó vigasza, támasza is elesett.

            Különös az, hogy bár Benjámin a legkisebb, de távolról sem a leggyengébb a gyermekek között. Hisz Jákób ezekkel a szavakkal vesz búcsút Benjámintól: ő ragadozó farkas, reggel ragadományt eszik, este pedig zsákmányt oszt. Ez egy nagyon harcias, vérszomjas emberre való utalás. És ez így be is teljesedik, hisz Benjámin törzse csupa bátor, hadakozó emberekből állt. Ezt ez a törzs sajnos nem mindig állította jó cél szolgálatába. A Biblia egyik legszörnyűségesebb története épp ehhez a törzshöz kapcsolódik, ami a Bírák könyvének vége felé van leírva. Benjámin egyik városának, Gibeának lakói galád módon erőszakolják meg egy lévita ágyasát, s itt kitünik állati, farkas természetük: nincs lelkük, csak ösztönük. Van erejük, de ez Isten nélküli, pusztító erő. Ezért meg is kapják a bűntetést, szinte teljességgel kiírtatik ez a törzs.

            Ennek a törzsnek a tagja volt az első király Saul is, akinek élete megint tele van kiáltó ellentétekkel, gyötrő ellentmondásokkal. Saul is különös keveredése az erőnek és erőtlenségnek, a gyengédségnek és erőszakosságnak, a hitnek és hitetlenségnek. Ez az ember is állandó meghasonlásban él. Olyan szépen és ígéretesen indul az élete s olyan tragikusan és nyomorúltan fejeződik be. Saul élete is nagyon hasonlít a Rákhel életéhez, hisz ő is rossz helyen kereste élete kérdéseire a megoldást, hol szíve gonosz gondolataira, hol jövendőmondó asszonyra hallgat. Csak épp az Urat nem kérdezi. Egy reménytelen harcban őrli fel erejét, küzd Dávid ellen, de őt nem győzheti le, mert Dávid az Isten oldalán áll, őt Isten Lelke vezeti. A farkas-Saul nem tudja legyőzni a bárány-Dávidot.

            De a legcsodálatosabb s én épp ezért választottam ezt az igét az, hogy ezen ellentmondásos, feszültségekkel terhelt élet felett is ott lebeg az Isten kegyelme. Mózes ötszáz év múlva már ezt mondja Benjámin törzsére: az Úrnak kedveltje! Bátorságban lakozik mellette, fedezi őt minden időben és vállai között lakik. Ez egy váratlan, teljességgel meglepő üzenet. Itt nyoma sincs az állati indulatoknak, nincs szó vadonról, ahol a farkasok laknak, nem egy elvadult vidék, hanem egy szép város, Jeruzsálem tűnik fel a láthatáron, ahol nem farkasok ragadoznak, hanem ahol szelíd bárányokat áldoznak. A Józsué könyve 18-ik fejezetéből tudjuk, hogy ez a város, más 13 várossal és persze sok faluval Benjámin osztályrésze lett. Tudjuk azt is, hogy először Hebron volt a királyi város, de Dávid elhagyta Hebront és Jeruzsálembe ment, Benjámin városába. És ott nemsokára a Mória hegyén fia felépíti a templomot. Jeruzsálemben híres hegyek vannak, Mória, Sion , Golgota, amit Károli oly szépen vállnak fordít.

            És ebbe a városba érkezik meg  több mint ezer év múlva Jézus, ahol öröm és bánat, áldás és átok olyan közel vannak egymáshoz. És itt, Benjáminnak eme városában, ahol az emberi ellentmondás olyan nyilvánvalóvá lesz megmutatja, hogy mi az igazi vigasztalás és azt is, hogy ez csak nála található meg. Benjámin és vele együtt mi is meg kell tanuljuk, hogy Isten ott tud újat kezdeni, ahol mi már minden lehetséges megoldásnak és erőnknek a végére jutottunk. Jeruzsálem vállai azt hirdetik, hogy az ember nem tudja megoldani a problémáit, nem tudja megváltani önmagát. Ezért Jeruzsálemben végbe kell menjen a kereszt drámája, az újszövetségi Benóninak, a fájdalmak férfijának az életében. De Ő ugyanakkor ami második Benjáminunk is, aki magára veszi a mi bűnös, elrontott életünk minden keserűségét, hogy minket az üdvösség boldog gyermekeivé tehessen.

            Sehol sem olyan nyilvánvaló a mi emberi életünk ellentmondásossága, feszült volta, mint épp itt Jeruzsálemben, a Golgota keresztjén. Sehol sem olyan összezavarodott az ember, mint épp itt. Hisz Jézus, aki az Atyával való tökéletes közösségben élt, most úgy hal meg, mint az Isten által elhagyott és kiközösített Fiú. Ő, aki bűnt nem ismert bűnné lesz értünk. Jézus ebben a legellentmondásosabb városban, a legellentmondásosabb halállal hal meg. Az egyedül tökéletesen Szent meghal, mint a legnagyobb bűnös, az akiben a legnagyobb Áldás jött el a földre, átokként függ az átok fáján.

            És az is nagyon különös, hogy ebből a törzsből még származott egy rendkívűli ember: Pál apostol. Ő is beszél a mi életünk nagy ellentmondásairól, ilyeneket mond: ami nekem nyereség volt, azt most kárnak és szemétnek ítélem. Igen, az ő élete is tele volt mélységekkel és magasságokkal, nyereséggel és veszteséggel, vereséggel és győzelemmel. De ez az utolsó benjáminita eljutott a veszteségen át a nyereségig, a halálon át az életig. Pál megtérése előtt olyan volt, mint Rákhel és mint Benjámin törzse: tele volt erőszakossággal, önigazultsággal. Győztesnek tudta magát, hisz elmondhatta magáról, hogy a választott nép fia, a törvény előírása szerint körülmetélték, farizeus fiaként farizeus lett, buzgólkodott atyái szent hagyományaiért s farkasként üldözte azokat, akik mást mertek hinni. De ennek a farkasnak az életében eljött az a pillanat, amikor báránnyá lett. Ekkor meglátta, hogy mindez csak kár és szemét, hogy Krisztus ismerete, a vele való közösség ezt messze túlhaladja. Ez az ember ott a damaszkuszi úton a saját erejének, dicsőségének végére jutott. Meglátta, hogy bár kívülről a látszat azt mutatja, hogy minden rendben van az életében, ő belülről nem más, mint ragadozó farkas. Most meglátta Jézus Krisztust, az Úr kedveltjét, s hogy Benne és Általa ő is Isten kedveltje lehet. Itt most megtörtént a csoda: az igazból bűnös, az erősből gyenge, a magabiztosból elesett, a győztesből vesztes lett. Saulból Pál lett, s felkiáltott: óh én nyomorúlt ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? S jött a válasz:Isten, Jézus Krisztus által, legyen hála ezért neki!

            Tetsvéreim! Ebben a törzsben felismerhetjük önmagunkat is. Mi is ilyen Benjámin természettel születtünk,de nem kell ebben maradjunk. Ami Pállal megtörtént az velünk is megtörténhet, áldott legyen érte Isten. Ha ez már megtörtént, akkor adjunk most is hálát, ha még nem történt volna meg, akkor kérjük, hogy végezze el Isten ezt bennünk is. Lássuk be: önmagunkban semmire se megyünk, még ha farkasként küzdünk se,de Isten nekünk Krisztusban mindent ajándékba adott. S a Krisztus vállán, ami ott a kereszten nyugodott, mi is megnyugodhatunk, itt Válban és bárhol a világon. Ámen!

Lőrincz István

Elmondtam 2013 november 10-én Válban(Magyarország)

Igehirdetés az aradi vértanúk emléknapján

Text.Jób 2,4

Ezen a napon emlékezik magyar népünk   a tizenhárom aradi vértanúra, akik életüket adták a szabadságért. Erre való tekintettel választottam ezt az igét, lássuk most, hogy mire tanít ez minket épp ezen a napon, ezen az alkalmon.

            Bőrt bőrért. Ez a kifejezés még abból az időből származik, amikor nem volt pénz sem fémből, sem papírból. Ebben az ősi időben a pénz szerepét állati bőrök töltötték be. Bőrre ment az alku, a fizetés. Az emberek mindig nyugodtan kiszámolták, hogy mennyi munkáért mennyi bőrt kell adni, illetve egy bőrt mennyi munkával lehet megszerezni. Megvolt annak a jól meghatározott értéke, hogy egy bizonyos munkát, illetve különböző tárgyakat, eszközöket mennyi bőrön lehet megvásárolni. Ennek akkor megvolt a jól bejáratott módja, s az emberek ezt a legtöbb esetben minden különösebb konfliktus, veszekedés nélkül meg is ejtették. De volt egy eset, amikor elvesztették a fejüket: ha az életük veszedelembe került, mert ilyenkor az összes bőrt odaadták, sőt még azon felül is mindenüket, amivel rendelkeztek, csak épp meg ne haljanak, csak épp az életüket tudják megmenteni.

            Ez így volt Jób korában, de így van ez ma is. Az emberek azt mondják: elvégre csak egy életünk van, ha meghalunk, akkor már semmi nem kell, ezért mindent odaadunk, csak épp meg ne haljunk, csak épp meg ne öljenek minket. De itt meg kell gondolnunk egy dolgot. Ezt a mondatot nem Isten mondja, hanem a Sátán. Ez a mondat a Sátánnak Istennel folytatott beszélgetéséből való, s ez a mondat a Sátán szájából hangzik el, ezt ő találta ki, ezzel ő érvel, ezt ő használja fel ravasz terve igazolására. S a Sátán azt akarja, hogy az ember is így gondolkozzon, hogy így tegyen, mert ez neki nagyon tetszik. Azért fontos ezt nekünk világosan látni, hisz ha mi elfogadjuk az ördög tanácsait, akaratát, gondolkodását, akkor szöges ellentétbe kerülünk Isten akaratával. Ami az ördögnek jó, azt Isten útálja.

            De mit akar az ördög tulajdonképpen? Akkor ott Jób esetében azt akarta, hogy Jób forduljon el Istentől. Tagadja meg, átkozza meg, úgy ahogy azt a felesége meg is fogalmazza s bíztatja is férjét erre a szörnyű tettre. Velünk is pontosan azt akrja, hogy legyünk istentelenekké,, hogy átkozzuk meg, csaljuk meg Istenünket s embertársainkat is. S a Sátán nagyon jól tudja, hogy ezt úgy tudja a legjobban elérni, ha életünket veszélybe sodorja. Az ördög nagyon jól tudja, hogy az ember fél és retteg a haláltól. Tudja, hogy általában az emberek mindent készek megtagadni, feladni, elárulni, csak épp meg ne haljanak. Életveszélyben az ember általában félretesz minden becsületet, emberséget, ilyenkor kész mindenen átlépni, átgázolni, törvényeket lábbal taposni, csak épp az életét tudja megmenteni. Gondoljunk csak a Titanic végóráira, amikor a gazdag milliomosok pénzzel próbálták a tiszteket lekenyerezni, más férfiak női ruhákba öltöztek, minden lehetséges csalást bevetettek, csak hogy menthessék életüket. Ezért az ördög Jóbot próbák alá helyezi. Először elveszi minden vagyonát, ami abban az időben is lehetetlenné tette az ember életét, amikor látja, hogy Jób erősen áll, akkor még tovább megy, elveszi gyermekeit, szép családja omlik össze, de Jóbot ezzel se tudja istentagadóvá tenni, hisz ezek után is ki tudja mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Ezért most az utolsó eszközzel, a halálfélelemmel próbálkozik, halálos betegséggel sújtja Jóbot, hátha most, amikor puszta élete is veszélyben forog, meg fogja biztos tagadni Istenét.

            Ezzel az ördög a történelem folyamán nagyon sokszor próbálkozott és nem kevés sikerrel. Hisz például fogságban lévő emberek elárulták saját bajtársaikat, abban a reményben, hogy ők kiszabadulhatnak, nők ilyen esetekben árúba bocsátották testüket, hogy így próbálják életüket menteni. A keresztyénség első három évszázadában, amikor a véres üldözések folytak, bizony keresztyének gyakran tagadták meg a római hatóságok előtt hitüket, hogy megtartsák életüket abban az életveszélyes helyzetben. Az ilyen elnyomó rendszerek és kiszolgálóik nagyon jól tudják, hogy az emberben a legerősebb érzés az életösztön, s hogy ez sokszor a gyengülő hitet, lelkiismeretet is le tudja győzni. Az is igaz, hogy ne dobjunk könnyen követ azokra, akik adott helyzetben ezt tették. Hisz nagyon sokszor ilyen esetben az embereket nem csak egyszerűen kivégezték, hanem előtte rettenetes kínzásoknak vetették alá őket, s ettől még jobban megretten az ember, mint magától a haláltól. Az ítélkezés helyett mindig tegyük fel magunknak a kérdést személyesen: én egy ilyen helyzetben vajon mit tettem volna, vajon minden áron ki tudtam volna-e tartani hitem és meggyőződésem mellett, tudtam volna-e ezekért kínt és halált is elszenvedni?

            A nagyszerű dolog az, hogy Jézus az ő tanítványaiban el tud végezni valamit, amit a Zsidókhoz írt levél így fogalmaz meg: szabadokká tette azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Pál is ki tud mondani egy ilyen mondatot: az életem sem drága nékem, csak végezhessem el azt, amivel az Úr megbízott. Jézus egy másik helyen arra bátorít, hogy ne féljünk azoktól, akik a testet megölik, de ennél nagyobb kárt nem okozhatnak nekünk. Mert végső soron ezek az igék és még sok más is azt mondják el nekünk, hogy nem a testi élet és annak megmaradása a legfontosabb dolog. Vannak a testi élet megmaradásánál sokkal fontosabb dolgok és értékek, mint példáúl az, hogy teljesítsem Isten akaratát, végezzem el azt a munkát, amit Isten reám bízott. S ha ezt épp a halál vállalásával kell megtennem, akkor erre is késznek kell lenni. A Szentírás világos tanítása, hogy az életet nem szabad a bűn segítségével megmenteni, ilyen bűn lehet adott esetben egy barát elárulása, a hit megtagadása, becsületünk, testünk árúba való bocsátása. Vannak olyan dolgok és értékek az életben, s ilyen a hitünk, becsületünk, hazaszeretetünk, amikért nem szabad még az életünket se kímélni, mert egyszerűen nem éri meg.

            Jób, az aradi vértanúk, a hitvalló mártírok, bár a halál szélén állottak, nem riasztotta meg őket a halál. Nem vesztették el fejüket, szívüket a halál árnyékának völgyében. S bár hitük, meggyőződésük megtagadásával, odaadásával sokan megmenthették volna életüket, ők nem voltak készek mindent odaadni, sőt semmit se adtak oda azért, hogy földi életüket megoltalmazzák. Nekik a hit, az örök élet, a haza becsülete, a szabadság eszméje drágább volt, mint a puszta életük.

            Jób, az aradi vértanúk, a mártírok és a többi hős tudták, hogy az ő testüket ha meg is rágja a féreg, akkor testük nélkül látják majd meg az Istent. Meg fogják látni azt a Megváltót, aki mindenki pora, élete felett meg fog állni és ítéletet fog mondani. Mert mi védte meg Jóbot, a tizenhárom vértanút, a mártírokat és hősöket attól, hogy mindent odadadjanak: a hit, az a hit, hogy az embernek nem csak földi élete van, hogy a test halálával nem lesz vége mindennek, hogy lesz feltámadás, ítélet, számadás és megfizetés. Ez a tudat óvta meg őket attól, hogy mindent odaadjanak, csak épp az életüket menteni tudják.

            Nekünk egy élő Megváltónk van, s ez látszodjon meg abban is, ahogy a halálról gondolkodunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szeressük az életet, hogy ne vigyázzunk egészségünkre, hogy minél tovább élhessünk ezen a földön, hisz a hosszú élet is Isten ajándéka, ezt is Ő ígérte azoknak, akik az Ő parancsolataiban járnak. Köszönjük meg Istennek az életet, az erőt, az egészséget, minden földi napunkért legyünk nagyon hásásak Istennek. De ne veszítsük el nyugalmunkat akkor sem, ha ez a földi élet adott esetben biszonytalanná válik. Ne adjuk oda pénzünket se a minden áron való gyógyulás reményében, de még kevésbé a szentségünket, igazságérzetünket, becsületességünket, tisztaságunkat, jellemünket, semmilyen lelki javunkat és értékünket, csak azért hogy valamivel hosszabb ideig élhessünk ezen a földön, amit egyszer így is úgy is el kell majd hagynunk. Legyen ebben intő példánk Ézsaú, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségi jogát, s aki később hiába kereste könyhullatással megbánás helyét, mert már nem találhatta meg azt.

            Jób, a tizenhárom aradi vértanú és még nagyon sokan mások nem estek bele a Sátán csapdájába, áldott legyen érte az Úr. Vigyázzunk és imádkozzunk, hogy mi se adjunk semmit se oda a földi életért, mert e már előbb felsorolt dolgok sokkal értékesebbek, mint maga a puszta földi élet. Így legyen áldott szívünkben a vértanúk emléke is, akik nem adtak oda mindent, sőt életüket is kész voltak feláldozni. Az ő példájuk, de mindenek előtt Isten igéje segítsen minket is bátor helytállásra.

                                                                                                                        Ámen

                                                                                                Lőrincz István

Megjegyzés: Ezen igehirdetés gondolatainak felhasználásával lehet prédikálni a magyar forradalmak (1848,1956) vagy más hősökre való emlékezés alkalmain is.

Barangolások bibliai tájakon: Betlehem I.

Talán alig van olyan bibliai helységnév, ami olyan kedvesen zenélne bennünk, mint épp ez: Betlehem. Ilyenkor advent, karácsony táján különösen sok szó esik róla. Hadd beszélgessünk most épp erről, lássuk meg, milyen események fűződnek e kedves városhoz, és mi ezek üzenete a mi számunkra.  Nevének jelentése: kenyér háza. Az első találkozásunk ezzel a várossal tele van ellentmondásokkal. Van benne öröm és bánat, keserűség és reménység. Van benne élet és van benne halál. Itt hal meg Jákób szeretett felesége Rákhel, de itt születik meg fia Benjámin. Az utolsó, amir Rákhel tesz az, hogy nevet ad fiának. Ő eredetileg a Benóni nevet adja, aminek jelentése: fájdalom, szerencsétlenség fia. Hisz rettenetes az, ami itt történt, egy édesanya belehalt a szülésbe. Nem ritka eset ez, ami sajnos mind a mai napig sokszor megtörténik. Jákób is le van sújtva, de ő mégsem engedi, hogy a szomorúság uralkodjon el rajta, s ezért ő fia nevét Benjáminra változtatja, aminek jelentése: szerencse, boldogság fia, jobbkéz felőli gyermek. Hogy tudta ezt Jákób megtenni? Csakis hit által, ez kétségtelenül a hit cselekedete volt az ő életében. Isten Jákóbot hit által kiemelte a szomorúságból, kétségbeesésből. Rákhel meghal, de egy gyermek születik, s később majd ugyanitt megszületett a negybetűs Gyermek is, Isten Fia. S Jézus által a mi szomorúságunk is örömre fordulhat.

            Betlehemben egy bíró is született: Ibsán. Tudjuk azt, hogy Izrael országának tizenöt bírája volt, ezek között voltak híresek, mint Gedeon, Sémson, Sámuel és voltak kevésbé híresek, mint Ibsán is. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk róla. Nevének jelentése : gyors, fürge. Hét éven át bíráskodott Izrael felett. Harminc fia és ugyanennyi leánya volt, egyik legnépesebb család ez a Bibliában, s ugyancsak Betlehemben temették el, ahol született is. Mit is üzenhet ez a bíró nekünk? Mindenekelőtt azt, hogy Isten országában a kis emberek, még a névtelenek is nagyon fontosak. A Bibliában nem csak nagy emberek és nevek vannak, hanem olyanok is, akiknek a nevén kívül tulajdonképpen semmit se tudunk, sokakról még ennyit sem, mint erről a bíróról. De a lényeg az, hogy őt is éppúgy Isten hívta el, mint a nagynevűeket s  őket is Isten használta földi országa építésében. Hány ilyen kis szolgája van ma is Istennek, s mi is ilyenek vagyunk mind. Nem tudunk mi sem nagy dolgokat véghez vinni, de adott esetben az is óriási dolog, ha valaki sok gyermeket tud elfogadni és felnevelni Isten dicsőségére. Mennyire szükség lenne a mi népünk között is, a mi gyülekezeteinkben ilyen emberekre. Akkor nem kellene folyton azon keseregnünk, hogy szüntelen csak fogyunk és apadunk.

            A Biblia egyik legbájosabb, leglíraibb története a moábita Ruthról szól. Minden bibliaolvasó ember jól ismeri ezt a kedves történetet. Arról a családról mindenki tud, aki éhség elől menekülve indul el Moáb földjére Betlehemből, szülővárosukból, s végül az idős Naómi két pogány menyével indul vissza Betlehembe, de csak az egyikkel érkezik meg, mert a másik a határnál visszafordul. Egy család, amelynek élete hihetetlen mélységeken, megpróbáltatásokon megy át: éhség, többszöri halál és gyász, menekülés, bujdosás az idegenben. De a történet végén kiderül, hogy ezeken a próbákon át Isten végzi a maga csodálatos tervét, amiben egy pogány asszonynak is helye lesz, aki a sok próba között hitre jut, s aki tudatosan dönt anyósa Istene, az élő Isten mellett. Talán mi is úgy érezzük: annyi próba, szerencsétlenség ért minket. De semmi se lehet véletlen az életünkben. Isten még a rosszat is, amit a siralomvölgyben reánk bocsát javunkra fordítja, ahogy azt megtanultuk a Káté szavaival. De ez nem csak szép tanítás, hanem életünk valósága lehet. Az biztos, hogy Isten vezetését, nem mindig látjuk az életünkben, és még inkább igaz, hogy lázadozunk ellene. De a Bibliából azt tanulhatjuk meg, hogy Isten mégis mindig és mindent jól cselekszik. A Ruth története is erre tanít minket. Két szerencsétlen, sorsvert asszony érkezik meg a messzi távolból Betlehembe. Épp az aratás idején s ez se véletlen. Ruth, mint abban az időben a földdel nem rendelkező szegény emberek, elmegy a gazdák földjein kalászt szedegetni. A mózesi törvények irgalmas rendelkezése volt ez, hogy a szegények és jövevények eljárhattak ilyen célból a gazdák földjeire. Ruth történetesen a Boáz földjére jutott, de ez is Isten titkos vezetése volt. Ő talán nem is volt ennek tudatában, mint ahogy mi sem vagyunk mindennek tudatában, ami velünk történik. De később, visszatekintve életére ő is csodálva láthatta, hogy Isten mindent jól vezetetett az életében, semmi sem volt véletlen, mint ahogy a mi életünkben is mindent Isten vezet és igazgat. Bárcsak tudnánk jobban bízni Benne!

            Kiderül, hogy Boáz távoli rokona Naóminak. Ezért a levirátusi törvény szerint kötelessége is feleségül venni Ruthot, hogy a nemzetség ne haljon ki. S ő ezt meg is teszi. S olyan szép, ahogy az egész város lakossága áldást mond erre a házasságra, erre a családra. És ők valóban egy áldott család lesznek, hisz ebből a családból származik majd Dávid, s az ő családjából származik majd ezer év múlva a mi Megváltónk Jézus Krisztus az ő emberi természete és származása szerint. De ez lelkiképpen nekünk is megadatik, hisz a mi életünkben, családunkban is „megszülethet” Jézus, mi is hordozhatjuk Őt szívünkben és életünkben.  Ahogy Boáz és Ruth számára óriási kiváltság volt, hogy Jézus nemzetségi táblázatába kerülhettek, úgy a mi számunkra is a legnagyobb öröm lehet, hogy nevünk ott lehet a megváltottak és üdvözültek között.

            Betlehem leghíresebb ószövetségi szülötte kétségkívül Dávid király. Őt Isten Saul után hívta és választotta el, aki méltatlan lett hivatásához. Isten Sámuel prófétát bízza meg azzal, hogy egy más király kenjen fel, így jut Sámuel Betlehembe, az Isai házába. Isten ott megmutatja, hogy a legkisebb fiút választotta népe királyául. Ezt Sámuel se gondolta, ő arra gondolt, hogy valamelyik daliás termetű fiú lesz a király, de tetszett az Istennek, hogy a legkisebbet,  a legjelentéktelenebbet válassza ki és ő legyen majd Isten csodálatos eszköze. Mert az Isten olyan csodálatos mester, hogy a legkisebből ki tudja hozni a legnagyobbat, a legjelentéktelenebből a legcsodálatosabbat. S ehhez az kell csak, hogy valaki oda kerüljön Isten műhelyébe, ahol ahogy az áldott költőnő mondja: „kemény vésővel, döngő kalapáccsal, szerető, szelíd, szent simogatással, íme szobrok száza készül, néhány vonással naponta egészül”. Isten Krisztusban minket is kiválasztott, hogy az Ő országának építői legyünk. Isten minket is alkalmassá tud tenni erre a szolgálatra, s szüntelen formál, hogy azt minél hűségesebben, jobban tudjuk elvégezni.

            Azt mindnyájan tudjuk, hogy Dávid foglalkozás szerint pásztor volt. Amikor ezt végezte, sokszor meg kellett védje nyáját a medvéktől, oroszlánoktól. De eljött az idő arra is, amikor Dávid egy még veszedelmesebb ellenséggel kellett megküzdjön, aki gyalázta Istent és az Ő népét. S ez az egyszerű pásztorfiú vállalja az emberileg kilátástalannak látszó harcot és legyőzi az ellenséget. Dávid az Úr nevében indul a harcba, és az Ő nevében és nevével diadalmaskodik az ellenség felett. Dávid tudja, hogy neki is van Pásztora, s ezért nem szükölködik, ezért nem kell félnie a halál árnyékának völgyében sem, ez a Pásztor vezeti őt győzelemből-győzelembe.

            Jézus Krisztus később magát nevezi a Jó Pásztornak, aki életét adja a juhokért, akit azok ismernek és követik a hangját. Milyen jó ez nekünk ebben az adventi időben, hogy a mi Pásztorunk újra jön hozzánk, mi készülődhetünk az Ő fogadására, születésére. S ami még fontosabb: életünket mi is  az Ő kezébe tehetjük.

Olvasandó igék: 1Móz.35,19, Bírák 12,8-10, Ruth 1,19.22, 4,11, 1Sám.17,15, Zsolt 23 

Barangolások Bibliai tájakon: Béth-Semes

            Nem könnyű erről a helységről beszélni, hisz sok nehéz dolog is történt itt. Olyan dolgok, amiket mi nem szívesen hallunk. De ezeket is meg kell hallani. Isten igéjében nem lehet válogatni, aszerint, hogy mi van a mi tetszésünkre és mi nem. Ez előbb-utóbb szektás gondolkodáshoz vezet, amit pedig el kell kerülnünk. Nem véletlenül tanította olyan komolyan a reformáció egyháza, hogy a Szentírás önmagát magyarázza, és minden igét az egész Szentírás összefüggésében kell megvizsgálni. Különben oda jutunk, hogy a Szentírással mindent lehet igazolni is, meg tagadni is. A történet onnan indul, hogy a filiszteusok megverték Izrael fiait a csatában és a szövetség ládáját is magukkal vitték értékes zsákmányként. Ők ezt óriási sikerként fogták fel, s úgy gondolták, hogy Izrael Istene ezentúl őket fogja segíteni, mert most az ő birtokukban van. Hányszor történik ez ma is meg, hogy az emberek úgy gondolják, hogy ők rendelkeznek Istennel, pedig az igazság épp ennek a fordítottja, vagyis az, hogy Isten rendelkezik velünk. Nem Ő kell a mi rendelkezésünkre álljon, hanem mi kell az Ő rendelkezésére álljunk. Letették Dágonnak, egy filiszteus istenségnek a templomába. De itt is nyilvánvaló lesz, hogy Isten nem tűr meg más Istent maga mellett. Aki Őt más istenek, vagyis bálványok mellé helyezi, annak számolnia kell a súlyos következményekkel. Ezt a filiszteusok is meg kell tapasztalják, hisz Dágon kétszer is ledől, Istennek valami finom humora is megmutatkozik ebben különben, s más csapások is sorra jönnek rájuk. Ekkor arra az elhatározásra jutnak, hogy lehetőleg minél hamarabb szabaduljanak meg Izrael Istenétől. Egy különös próbát tesznek. Vesznek két borjas tehenet s azokat fogják be, úgy hogy a borjaikat bezárják otthon. Minden tehenekkel foglalkozó gazda tudja, hogy az állat ragaszkodik a kölykéhez és csak úgy jóvoltából nem indul el a borjai nélkül. De ezek a tehenek bőgnek, mert fáj nekik, hogy a borjak nem mehetnek velük, de mégis viszik a ládát Izrael országa felé. Valami döbbenetes figyelmeztetés is van ebben: az állat annak ellenére, hogy ösztöne vezérli, most mégis az Isten akaratának engedelmeskedik, s az ember pedig, aki Isten akaratát tudva tudja, nem engedelmeskedik sokszor annak. Így jut el a láda Béth-Semesbe. Itt már nagyon hiányzott a láda. Az emberek érezték azt, hogy Isten áldása nincs az életükön, nem mennek jól a dolgok az országban s közelebbről városukban.

            Most épp a búzaaratás ideje volt, s amikor meglátták a ládát, amint azt a filiszteusok szekere és tehenei hozták, nagyon megörvendtek. De az örömük nem sokáig tartott, mert kiderült, hogy Istennel és az Ő szentségével nem lehet játszani. Sokan , mint kíváncsi gyermekek betekintettek a ládába és ezért az életükkel fizettek. Ma sokan hangsúlyozzák, hogy Isten jó, kegyelmes és irgalmas, Ez igaz is, de nem szabad azt se elfelejteni, hogy Ő szent is, és nem tűri meg a bűnt. Még a kíváncsiságból elkövetett bűnt sem. Kíváncsiság bűnnek fele, a rossznak már nézése is ront, mondja Arany János a hegedűről írt víg legendájában. Főleg a fiatalokat fenyegeti ez a bűn, hogy kiváncsian betekintenek egy-egy diszkóba, kocsmába, gondolván, hogy ez nem is olyan veszélyes dolog. Vagy kipróbálják a cigarettát, a kábítószert, egy kis könnyelmű flörtölést, parázna filmeknek a nézését, elvégre ez nem is olyan súlyos dolog. De a lejtőn aztán már nincs megállás, s sokan csak akkor veszik észre gyászos tévedésük, amikor már komoly következményei vannak a kis ártatlan kiváncsiságnak. Isten határozottan kijelentette az Ő akaratát, és ezt nekünk tiszteletben kell tartani. Parancsolataival nem lehet játszani. Aki ezeket nem veszi komolyan, annak az életében Isten ítélete előbb vagy utóbb nyilvánvalóvá lesz.

            Amikor az embernek jól megy dolga, akkor mindig fenyegeti az a veszély, hogy felfuvalkodik, elhiszi magát. Ez a bűn épp a hívő embert fenyegeti, ezért nagyon kell vigyáznunk rá, hogy meg ne kísértsen minket.Amásia Júda királya lett, és kezdetben azt cselekszi, ami kedves az Úr színe előtt. Az Úr meg is áldja őt, és sok győzelmet arat ellenségei felett. Megbűnteti azokat, akik atyjának kellemetlenséget okoztak. De mégis ott van egy kettősség az életében. Követi az Urat, de mégsem teljes és tökéletes szívvel. Nem vet gyökeresen véget a Júdában folyó bálványozásnak. S ekkor eluralkodik rajta a gőg, a felfuvalkodottság. Egy adott ponton csak üzen Joásnak Izraelnek, az északi országrésznek a királyának, hogy mérjék össze az erejüket. Joás egy tanító mesécskével próbálja kijózanítani Amásiát, de az nem hallgat rá, mert ő úgy gondolja, hogy neki most már minden sikerülni fog. Nem véletlenül hangzik el a Pál leveleiben egy ilyen figyelmeztetés: azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék! A korintusi gyülekezetben sok ilyen ember volt, aki úgy gondolta, hogy ő erősen áll, neki minden szabad, s mi lett a vége? Olyan bűnök történtek itt keresztyének között, amik még a pogányok között se történtek meg. Az alázat, a mértéktartás, a megelégedettség, a keresztyén ember legszebb jellemvonásai. Vigyázzunk, hogy ne akarjunk többet, mint amennyit az Úr nekünk adni akar, s ez érvényes mind a lelkiek, mind pedig az anyagiak vonatkozásában. Jó lenne, ha mindenért nagyon hálásak lennénk Isten iránt, amivel Ő eddigi életünkben megajándékozott. A hálaadás megőrizne bennünket a felfuvalkodottságtól és meggondolatlan cselekedetektől.

            Az emberekre nagyon jellemző, hogy ahhoz igazodnak, amit az emberek nagy többsége csinál. Ha valamit mindenki úgy tesz, akkor én miért tegyek másképp, mondogatják az emberek? A csorda-szellem nagyon nagy veszély manapság, hogy együtt úszunk az árral. Izrael népe egy adott történelmi helyzetben Egyiptomnál keresett menedéket. Itt egy olyan Béth-Semesről van szó Jeremiás könyvében, ami Egyiptomban van. A Béth-Semes neve azt jelenti: a Nap háza, s nyilvánvaló, hogy Egyiptomban, ahol a Nap istene nagy tiszteletben állott több ilyen nevű helység is volt. De itt jelképes értelemben van szó erről, a próféta arra akar figyelmeztetni, hogy Izrael fiai a segítségüket egy más istennél keresték és nem az Úrnál. Az, hogy az Úr mit mond nekik, hogy mire figyelmezteti őket, azt ők most számba se veszik. Jeremiás megjövendöli, hogy Babilon királya Egyiptomot is meg fogja hódítani, el fogja foglalni, s ezért ez a lépés, hogy Izrael fiai Egyiptomban kerestek menedéket egy nagy csalódás lesz. Ez a történet számunkra is örök figyelmeztetés: ne keressük boldogulásunkat, kérdéseink megoldását másoknál, ott ahol a többség keresi, hisz ezek mind emberi dolgok, és az emberi dolgok mind az Isten ítélete alatt vannak. De keressük ott, ahol az igazán megtalálható: az Úrnál, az Ő igéjében. Ha az Isten szavára hallgatunk, akkor soha nem fogjuk ezt megbánni.  

Olvasandó igék: 1Sám.6,9.13.19, 2Kir.14,11, Jer.43,13,1Kor.1012

                                                                                                Lőrincz  István

Barangolások bibliai tájakon: Betánia

Jézus rövid szolgálatának egész ideje alatt úton volt. Ment városról-városra, faluról-falura és  hirdette az Isten országának evangéliumát. Így jutott el ebbe a kis faluba is, Betániába, ami magyarul azt jelenti: a nyomorúság háza. Nem messze fekszik ez Jeruzsálemtől az Olajfák Hegyének a lábánál. Ebben a faluban lakott a három testvér: Mária, Márta és Lázár, akik mindhárman nagyon szerették Jézust. Márta hallotta meg először, hogy Jézus arra jár, és rögtön megnyitotta házának ajtaját előtte. Milyen áldott dolog ez.Néhány nappal azelőtt egy másik falu nem akarta befogadni őt. Ő egy példkép a mi számunra. Hisz Jézus ma is szertejár, ha nem is úgy, mint kétezer évvel ezelőtt, és arra vár, hogy valaki befogadja Őt. Befogadjuk Őt, házunkba, szobánkba, de mindenekelőtt a szívünkbe. Vajon helye van-e neki a te életedben? S kiderül, hogy ezt jól tette, mert neki még sokat kellett tanulnia Jézustól. Mert Márta úgy gondolta, hogy az a fontos és nagy dolog, hogy ő szolgálhat Jézusnak, de azt kellett meglássa, hogy ennél sokkal fontosabb, az egy szükséges dolog, hogy Jézus szolgáljon neki, tanítsa őt. Nekünk is szükségünk van naponta az Ő tanácsaira, vezetésére, intésére és vigasztalására. Fogadjuk ezt el Tőle!

            Betániában is sok a baj és nyomorúság, mint minden más helyén a világnak. Itt is megjelenik egy nagy próba, hisz a férfitestvér, aki minden valószínűség szerint a család fenntartója volt, súlyos beteg lesz. De bizonyára nem is azt fájlalták, hogy nehéz sorsuk lesz a férfitestvér nélkül, hanem azt, hogy akit annyira szerettek, az mostantól fogva nem lesz közöttük. Úgy érzi a két nő, hogy Lázárt nem tudják nélkülözni. Ezért azonnal cselekszenek, futárt küldenek Jézushoz az üzenettel: gyere gyorsan, mert minden perc késő lehet. Milyen jó volt ez nekik, de nekünk is, hogy volt és van kihez fordulnunk a bajainkkal, nyomorúságainkkal. Boldog ember az, aki a legnehezebb pillanatokban nincs magára hagyatva. A segítség nem érkezik olyan könnyen, ahogy ők ezt elképzelték, hisz át kell menni a halál borzalmán, fájdalmán, de végül mégis meglátják, hogy mindez az Isten dicsőségére és az ő hitük megerősödésére történt. Mert a hitetlen emberek a próbákban még mélyebbre süllyednek a hitetlenségben, a kétségbeesésben, de a hívő emberek hite megerősödik és megtisztul a próbák tüzében.

            Máriának és Mártának a szomorúságát mindnyájan ismerjük. Hisz közülünk senki sincs, aki még ne kellett volna szeretteinek sírja mellett megállani. S talán úgy volt a mi életünkben is, hogy annyira kértük Istent, hogy gyógyítsa meg szeretttünket, ne vegye el még tőlünk. De Isten sokszor másképp hallgatja meg imádságunkat, mint ahogy azt mi elgondoljuk. Mária és Márta mély gyászban van, és velük együtt az egész falu népe, hisz Lázárt mindenki ismerte és szerette ebben a helységben. Ekkor jelenik meg Jézus. Márta úgy gondolja: túl későn, négy nappal hamarabb kellett volna jönnie. Mert az Ő gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál. Mi sokszor nem értjük, hogy Isten miért cselekszik úgy, de bízhatunk abban, hogy Ő jobban tudja, hogy mi van a mi javunkra és üdvösségünkre. A fontos az, hogy hinni tudjuk azt, hogy Jézus a feltámadás és az élet, és aki hisz benne, az ha meghal is él. Hisszük, hogy azon szeretteink, akik az Úrban haltak meg, élnek az Úrnál, az örök élet drága világában. Egy hívő ember azt hagyta meg, hogy koporsójára egy pálmaágat  fessenek, arra utalva ezzel, hogy nemsokára ott lehet majd abban a megszámlálhatatlan seregben, amelynek tagjai pálmaággal a kezükben  fogják énekelni a Bárány énekét. Gondoljunk mi is erre, amikor koporsók mellett kell állnunk.

            Már az előbb elmondtuk, hogy Betánia az Olajfák Hegyének lábánál fekszik.Ezért különös szerepe van a Jézus szenvedéstörténetében is. Ószövetségi próféciák teljesednek itt be. Mert Jézus megy Jeruzsálem felé. Vonul egy szamárcsikónak a hátán. Minden olyan királyi módon történik. A szamárcsikó tulajdonosa szó nélkül bocsátja azt Jézus rendelkezésére. A tanítványok és a sokaság sok tagja ruháit terítik az útra szőnyeg gyanánt, a tömeg üdvrivalgással köszönti: áldott a a Krály, aki jön az Úrnak nevében. De mégis minden olyan szegényes, mégis olyan más ez, mint egy hatalmas király bevonulása. Jézus olyan védtelenül, olyan szelíden jön. S csak egy fegyvere van: kimondhatatlan szeretete mindenki iránt. Hisz Ő sír Jeruzsálem felett s benne a farizeusok és írástudók felett is, ellenségei felett is. S nem csak sír, hanem meghal értük, értünk, minden emberért, ezért az egész világért. Ez az Ő nagy győzedelme.

            A bevonulás nagy és nehéz napja elmúlt. Este Jézus elindul az Olajfák Hegyének lejtőin Betánia felé. Az éjszakát ott fogja eltölteni. Talán épp Mária, Márta és Lázár házában. Micsoda nap van mögötte, tele eseményekkel, jelekkel, csodákkal, amelyek mind közelgő halálára utalnak. S este nem a nagy és csillogó várost választja, ahol minden ragyog, ahol a vallási élet is látszólag gördülékenyen folyik, de amely város tele van bűnnel és képmutatással, hanem a szegényes Betániát, ahol van igazi szeretet, ahol van befogadás, ahol az emberek nem kétszínűek, nem képmutatók, ahol igaz szeretettel befogadják Őt. Mi vajon melyikre hasonlítunk a két helység közül? Mert Jézus ma is csak a „Betániákban” tud és akar szállást venni.

            Itt Betániában történt az egyik legmegragadóbb esemény a Jézus életében. Itt tölt Mária a poklos Simon házában egy alabástrom szelence drága kenetet Jézusra, ami abban az időben egy nagyon nagy érték volt, s mutatja meg Jézus iránti határtalan szeretetét. A tanítványok nem értik ezt a tékozlást, ők ezt inkább a szegényeknek adnák, de Jézus érti s tudja, hogy ez a megkenetés már az ő halálára, temetésére nézve történt, s ez tulajdonképpen egy prófécia, amiben ez az asszony megelőzi a tanítványokat. Mert az az áldozat rámutatás arra a sokkal nagyobb áldozatra, amit néhány nap múlva Jézus be fog mutatni a Golgota keresztjén. Ennek az asszonynak a példája minket is buzdítson arra, hogy életünket egészen Jézusnak szenteljük.

            Az utolsó találkozásunk Betániával a mennybementel napján van. Jézus itt vesz búcsút tanítványitól, mielőtt visszatérne Atyja országába. Felemeli itt a kezét és megáldja őket. A szegek helyei még mindig látszanak, Tamás is láthatja azokat. Ezek a sebek vették el a bűn miatti átkot, és ezekért a sebekért kaphatjuk mi meg Urunk áldását. Jézus most már elmegy, mert elvégezte a munkát, amit Atyja reá bízott. De itt marad övéivel, velünk is az Ő áldása. S ezt az áldást már senki el nem veheti tőlünk. S ez az áldás még csak szüntelen növekszik, és ebben nekünk is részünk van, ennek az áldásnak gazdagítása és továbbadása a mi drága feladatunk is. Minden istentisztelet uán a lelkipásztorunk felemelt kézzel adja tovább ezt az áldást. Mi így mehetünk ki szüntelen a hétköznapokba, családunkba, munkahelyünkre. Bárcsak igaz lenne a még mindig élő költőnk, Füle Lajos ismert éneke:

Tégy Uram engem áldássá! Lelkedet úgy várom.

Tedd te a szívem hálássá,hogy neked szolgáljon.

Bárhova küldesz, ajkamról zengjen az új ének!

Tégy Uram engem áldássá,oly sok a bús élet.

Magyar református énekeskönyv 481 ének

Olvasandó igék:Mát.21,17,  26,6 Luk.10,38,  19,29, 24,50, Ján.11,1.25, Jel.7,9

                                                                                                Lőrincz István

Barangolás bibliai tájakon: Beérseba

Először a Hágár történetében találkozunk ezzel a névvel, itt egy pusztaságot jelöl. Ide jön Hágár,  miután Ábrahám őt fiával Izmáellel együtt elküldte  házától. Lehet, hogy Egyiptomba, a Hágár eredeti hazájába akartak menni. De eltévednek a pusztában, és a pusztában eltévedni életveszélyes dolog. A puszta egy olyan hely, ahol véget ér az élet, ahol a halál az úr.

            Egy asszony, akinek menekülni kell a házából, családjától, férjétől. Milyen gyakran történt ez már meg azóta is.A különös itt az, hogy Ábrahám Isten parancsára küldi el ezt az asszonyt. Ez azt is sugallja nekünk, hogy Istennek köze van mindahhoz a nyomorúsághoz, ami ebben a világban van. Isten a történelmet minden nehézség és nyomorúság által is vezeti annak végső célja felé. Mivel Isten üdvterve itt Izsákon és nem Izmaelen keresztül valósul meg, nekik ezért kell elmenni Ábrahám házából. Isten kiválasztásának titkával találkozunk már itt is. De az, hogy Hágár és Izmael nem kap különös szerepet Isten üdvtervében, még nem jelenti azt, hogy Ő elfeledkezett volna róluk.Nem hagyja őket elpusztulni a puszta közepén. Isten azokról is gondoskodik, akiknek nem adott különös szerepet az Ő terveiben, mert Ő mindenkinek Atyja.

Beérsebában azonban más dolgok is történnek. Abimélek,Gérár királya látja, hogy Isten sajátos viszonyban  van Ábrahámmal. S annak ellenére, hogy ő tekinthető az első filiszteusnak a Bibliában, nem ellenségeskedik, hanem szövetséget köt Ábrahámmal. Mintha már megérezné, hogy benne áldatnak meg a föld összes nemzetségei. Egy kút mellett esküvel kötelezik magukat egymás megsegítésére, innen ered a „Beérseba” név is, hisz jelentése az eskű kútja. Ez a helység a reménység jele tehát. Van remény arra, hogy emberek hűségesek lehetnek egymáshoz az élet különböző viszonylataiban: családban, egyházban, társadalomban. Ez a történet még a zsidó - palesztin viszonyra nézve is jó reménységet ad, lehet egymással békében élni, és ez kezdetben így is volt. Abimélek, a palesztínok, és Ábrahám a zsidók atyja, íme békességben meg tudott egymással lenni.

            Ábrahám és Izsák után Jákób is elmegy Beérsebába. Már volt itt régebb, miután csalással elvette bátyjától az elsőszülöttségi jogot. De amikor közeledik e hely felé hirtelen félelem vesz erőt rajta. Talán az, hogy netalán tán újabb hibát fog ejteni, amint régen tette? Mindenesetre Jákób fél, most amikor megy hogy meglássa halottnak hitt fiát Egyiptomban. Mielőtt azonban átlépné országa határát megáll Beérsebában és áldozik az Úrnak. Ennél az áldozatnál azt akarja megtudni, hogy vajon Isten akarata szerint való-e, hogy most ő Egyiptombe menjen. És Isten itt megjelenik neki, és bátorítja, hogy bátran menjen le Egyiptomba, mert ott vele lesz és vissza is fogja hozni őt onnan. Jó mindig megállni az oltár mellett nagy és nehéz döntéseink előtt. Jó elcsendesedni, imádkozni, igét kérni, hogy Isten beleegyező akaratával tudjunk mi is útjainkra elindulni.

            A Beérseba névhez gyakran társul a Dán név a Bibliában. Tudjuk azt, hogy Dán volt az ország legészakibb, Beérseba pedig a legdélibb pontja. Amikor ezt így olvassuk, ezt azt jelenti: az egész országban. Itt arról van szó, hogy Sámuelt az egész ország és nép prófétának ismeri el. Az egész ország elismeri, hogy Sámuel Isten akaratát hirdeti nekik. Szinte fájdalmas vágy támad ezt hallva a szíveinkben: ó bárcsak jönnének újra ilyen idők, amikor országok és népek térnének meg Istenhez és hallgatnának a szavára. Jönnének el újra az idők, amikor az emberek mind kézbe vennék a Bibliát és olvasnák azt. Ne felejtsük, hogy ezt az áldott időt Izraelben egy olyan korszak előzte meg, amiről azt olvassuk, hogy ritkán volt az Úrnak kijelentése, de most íme az egész ország elismeri Sámuelt, elismeri az Urat és az Ő törvényét. Töltsön el bizakodással ez az ige.Merjünk bátran lelki ébredésért imádkozni. Ezt ma is megadhatja az Úr.

            Beérseba az ország szélén volt. Sokszor a romlás a széleken kezdődik. Úgy, hogy például valaki már kora reggel italt fogyaszt, vagy épp este tesz valami rosszat, a nap végső szélén. Vigyázzunk hát nagyon a szélekre. Így volt ez sajnos ebben a történetben is. Sámuel öregebb korában már elfáradt és nem igen tudott a szélekre, így Beérsebába se eljutni, ezért ott fiait tette bírókká. De a fiai sajnos már nem jártak az ő útján, s az történt, ami Éli fiaival is. Sámuel fiai is rossz irányba vitték az országot. Úgy tűnik, hogy pénzen megvásárolhatóak voltak, ma azt mondanánk: korruptak. Sámuel után jönnek a királyok, de velük is sok baj van. Ez is mutatja, hogy el kellett jöjjön a Megváltó, aki egyetlen igaz bírája és királya népének.

            Dávid életének egy mozzanatával állunk itt szemben, ami nagyon ellentmondásosnak tűnik. Hisz egyszer azt olvassuk, hogy Isten bíztatja Dávidot arra, hogy számlálja meg a népet, utána pedig ezt keményen elítéli és megbünteti. Ez egy nehéz kérdés, amit mi nehezen tudunk megérteni. Vannak olyan titkok is a Szentírásban, amiknek mi nem jutunk a végére. Mi nem értjük, hogy a Szentírás két könyve, a Királyok és a Krónikák könyve miért ítéli meg olyan különbözőképpen ezt az eseményt. Egy biztos: Dávid valamit hibázott itt. Valószínű, hogy olyan gőgös lelkülettel végeztette, vagy vette tudomásul a népszámlálás eredményét, hogy az Isten súlyos ítélete alá esett. Nem csak az fontos, hogy mit teszünk, hanem az is, hogy milyen lelkülettel tesszük. Bárcsak lehetne mindenben a Krisztus indulata bennünk, még pedig Dántól Beérsebáig, azaz egész életünkben.

            Láttuk már, hogy Beérseba a reménység jele volt. Hágár ott tapasztalta meg Isten gondoskodó szeretetét, Ábrahám ott kötött szövetséget Abimélekkel. Itt kapta Jákób is a bizonyosságot, hogy nyugodtan lemehet Egyiptomba. Beérseba mind a mai napig egy élő és lüktető város a puszta kellős közepén. Az oda látogató turisták erről saját szemükkel győződhetnek meg. Illés életében azonban ez a hely egy szomorú dolgot jelent. Ő ide menekül és itt meg akar halni. Nem akar tovább élni.Már túl sok feszültség volt az életében, már nem bírja Jézabel ellenségeskedését, bálványimádását. De Isten nem hagyja magára őt ezen a helyen és ebben a helyzetben sem. Ő a halált akarja, de Isten életet készít számára. Illés itt Beérsebában megtapasztalja, hogy mindig van tovább. A mi életünkben is jöhetnek ilyen nehéz pillanatok, amikor úgy érezzük: nem bírjuk már tovább az életet, a harcot. Milyen jó, hogy Isten a mi mélységeinknek is hatalmas Ura, és Ő ott is készít kiutat, ahol mi azt már nem látjuk. Nem csak az egyes ember, hanem Isten népe is lehet ilyen helyzetben. Ma egyre inkább egy Istentől és hittől elrugaszkodott világban élünk. Nem könnyű azoknak a helyzete, akik hűségesek akarnak maradni Istenhez. De Beérseba legyen biztatás épp ilyen helyzetekben a mi számunkra. Isten eskűt tett és ez az eskű áll. Ez az eskű maga Jézus Krisztus. Ő a mi reménységünk, még akkor is, ha körülöttünk sok minden kilátástalannak tűnik. Ő a reménységünk még a földi életre nézve is. Egy olyan szárazságban, pusztaságban vagyunk, ami évtizedek óta nem volt, a kertek a mezők teljességgel le vannak sűlve, már a jövő évi termés is veszélyben van, hiszen a gazdák nem tudnak szántani és vetni, a jövő évi búzatermés is kétséges ilyen helyzetben. Mi ebben a teljes szárazságban nem tehetünk mást, mint kiáltani: Istenünk, Te aki Beérsebában eskűt tettél, aki nekünk reménységet adtál, ne hagyj el minket. Könyörülj rajtunk.Megérdemeljük bűneink miatt minden Te csapásaidat. De ne bűneink szerint cselekedjél velünk, hanem a Te nagy irgalmasságod szerint. Adj esőt, adj áldást, adj ébredést, hozd el a felüdülés ideit testünk-lelkünk számára. Ámen.

Olvasandó igék: 1Móz.21,14.31,46,1, 1Sám.3,20, 8,2, 2Sám.24,2, 1Kir.19,3

                                                                                    Lőrincz István

Mit tanít  a Szentírás : a sors és cselekedet viszonyáról

            A mi emberi életünk egy nagyon titokzatos valami. Mi szeretnénk beletekinteni ebbe a titokba, szeretnénk valahogy mindent megérteni, ami velünk történik. Szeretnénk tudni, hogy mi az, amit sorsként el kell fogadnunk és mi az, amiben mi vagyunk felelősek, amiben mi kell cselekednünk. De ez a két dolog nem válaszható el egymástól, ezek össze vannak fonódva az életünkben. A Szentírás óv minket attól, hogy ebben a kérdésben elhamarkodottan és meggondolatlanul nyilatkozzunk. Jób barátai azt gondolták, hogy ők nagyon is jól belelátnak abba, ami barátjukkal történik. Ők úgy gondolták, hogy Jób szenvedése és Isten igazságossága szoros kapcsolatban van egymással. Isten igazságos, ezért Ő meg kell bűntesse a bűnöst. Jób nagy szenvedést hordoz, ebből az következik, hogy a bűne is nagy kellett legyen. Abban a barátok nem tévednek, hogy Isten igazságos, de abban már igen, hogy azt gondolják, hogy ők pontosan át tudják látni Isten igazságosságának és az emberi sorsnak a viszonyát. Ők úgy gondolták, hogy Istent pontosan ki lehet számítani a mi emberi logikánkkal és értelmünkkel. Ha mi Istent ki tudnánk számítani, ha mi Őt pontosan meg tudnánk érteni, akkor már nem is lenne Isten.

            A tanítványok is beleesnek abba a hibába, hogy pontosan tudni vélik, hogy miért született az az ember vakon, akit egyszer csak megpillantanak az út szélén. Úgy gondolják, hogy ennek egy mindenki számára nyilvánvaló oka kell legyen, vagy benne vagy az ő szüleiben. Vagy ő, vagy szülei vétkeztek, ezért kapta ezt a szomorú sorsot. Érdekes, hogy Jézus nem válaszol arra a kérdésre, hogy miért született vakon ez az ember, de arra már igen, hogy mi ennek a célja : hogy Isten dolgai nyilvánvalóvá legyenek az ő életében. Ezt jó nekünk is megtanulni. Ne akarjunk minden kérdésre választ kapni. Sokkal inkább maradjunk alázatban, ne ítélkezzünk elhamarkodottan emberi sorsok felett, kérjük Istent, hogy mind a magunk, mind pedig embertársaink életére nézve Ő adjon választ- ha akar- a mi kérdéseinkre.

            Ez nem jelenti azt, hogy mi félre kellene tennünk az értelmünket. Az értelmünket is Istentől kaptuk, csak arra vigyázzunk , hogy azt ne Isten ellen akarjuk használni. Csak addig menjünk értelmünkkel, amíg Isten nekünk "megállj"-t parancsol. Isten igéje sokszor beszél szerencséről és próbáról, egészségről és betegségről, sikerről és csapásról, csalódásról és ajándékról. A Szentírás azt is tanítja, hogy Istennek mindehhez köze van. Nem úgy van az, ahogy mi sokszor gondoljuk, hogy mindig csak a jó dolgok jönnek Istentől, a rossz dolgok pedig az ördögtől vagy az emberektől. Végső soron minden Isten hatalma és szeretete alatt áll, ami velünk történik. Mi nem mindig értjük, hogy hogyan is vannak ezek a dolgok, hogy most mi jön Istentől, az ördögtől vagy az emberektől, de azt tudjuk, hogy mindennnel a mi javunkat és üdvösségünket munkálja. Ez a tudat megvígasztal minket.

            A Szentírás azonban sokszor figyelmeztet minket arra, hogy a Sátánt is komolyan kell vennünk, mint aki a sorsunkat befolyásolni akarja. Vegyük példának a Júdás esetét. A Szentírás világosan mondja, hogy az ő szívében az ördög munkálkodott. Az ördög kerítette hatalmába a szívét. Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy nehogy az ördög eszközeivé váljunk. De van más példa is. Amikor Ananiás becsapja őt és a gyülekezetet, akkor Péter arra figyelmezteti őt, hogy az ördög a Szentlélek elleni bűnre csábította el őt. Amikor Péter Jézust vissza akarja tartani a szenvedéstől, Ő ezt azonnal a Sátán cselvetéseként leplezi le. Ezeket látva vonjuk le azt a következtetést, hogy legyünk éberek, vigyázzunk, álljunk ellene az ördögnek. Nem test és vér ellen van tusakodásunk, mondja Pál, hanem hatalmasságok, fejedelemségek ellen. Ne legyünk könnyelmüek és ne becsüljük le a veszélyt. De az ördögnek csak az tud ellenállni, aki nagyon erős a hitben. Hitben pedig akkor leszünk erősek, ha szüntelen imádkozunk. Az ördög semmitől sem fél úgy, mint az imádkozó emberektől. Aki szüntelen imádkozik, az nem esik az ördög tőrébe, hanem minden kisértésben meg fog állani.

            Nagyon világosan kell azt is látnunk, hogy sorsunk  nem csak a mi cselekedetünktől függ, azt döntő módon meghatározza az a világ is, amiben élünk. A körülmények, a környezet is hatással van életünkre. Nagyon sok ember meg is van győződve afelől, hogy az ő életét teljességgel a körülmények határozzák meg. Úgy élünk, ahogy engedik, szokták az ilyen emberek mondogatni. Kétségtelen, hogy sok igazság van ebben, mégis vigyáznunk kell arra, hogy ne higyjük azt, hogy sorsunk teljes mértékben attól a világtól függ, amiben élünk. Az egész Szentírás azt tanítja, hogy nekünk nem csak az a feladatunk, hogy mindent belenyugvással elfogadjunk, hanem az, hogy merjünk harcolni a világban levő körülmények megváltoztatásáért. Ez a mi prófétai küldetésünk ebben a világban. Ne engedjük, hogy mindenben a körülmények formáljanak minket, hanem sokkal inkább mi formáljuk a körülményeket. Gondoljunk csak az ószövetségi prófétákra vag épp a reformátorokra, akik hitük és bátor vallástételük által átformálták ezt a világot.

            Isten igéje azt is tanítja, hogy Isten minket nem bábuknak teremtett, hanem embereknek. Ez azt jelenti, hogy a mi ember-létünk egyik legfontosabb tulajdonsága a felelősség. Isten is így fogad el és vesz komolyan minket. Isten megszólítja az embert, az ember felelőssége pedig abban áll, hogy ő válaszol, felel Isten megszólító szavára. Ez a felelősség egyszerüen azt jelenti, hogy az ember Istenhez fordul, hisz az evangéliumban és Isten igéjének rendeli alá az egész életét. Ez a felelősség nagyon személyes. Jézus arra figyelmezteti Pétert, hogy ő ne a János sorsával foglalkozzon, ehhez neki semmi köze, hanem kövesse Őt abban, amit neki mond, amiben neki kell engedelmeskednie. Jézus figyelmezteti Pétert arra, hogy az ő sorsa más lesz, mint a Jánosé. Neki nem az a feladata, hogy a János sorsával foglalkozzon, ezt bízza csak nyugodtan Istenre, ő csak arra figyeljen, hogy hűségesen kövesse Mesterét. Ez a mi legnagyobb felelősségünk, ezzel alakítjuk leginkább sorsunkat.

            Az ördög nagyon bölcs és ravasz a maga módján. Mindenkit a gyenge pontján próbál elbuktatni. Az egyik leginkább bevált taktikája, hogy mi azzal foglalkozzunk , ami nem a mi dolgunk, és ne foglalkozzunk azzal, ami pedig igenis a mi dolgunk lenne. Hányszor pontosan tudjuk, hogy a másik ember mit kellene tegyen, s közben nem tesszük meg azt, amit nekünk kellene megtenni. De ebben még tovább megyünk és mi akarunk abban is dönteni, hogy Isten hogyan kellene cselekedjen. Hányszor lázadozunk Isten ellen és kérdezzük : ha Ő szeret minket, ha Ő mindenható, akkor miért engedi meg ezt vagy azt az életünkben? Mi ne azzal foglalkozzunk, hogy Isten vajon jól cselekszik-e, hanem azzal, hogy mi cselekedjünk jól és jót. Ne feledkezzünk el arról, hogy mi csak teremtmények vagyunk, hogy Isten a Teremtő. Mi csak emberek vagyunk, nem többek és nem kevesebbek.

            Végkövetkeztetésként azt mondhatjuk, hogy életünk egyszerre sors és cselekedet, illetve felelősség. De nemcsak az élet, hanem a halál is az. A halált sem úgy fogadjuk csak el, mint elkerülhetetlen sorsot. A középkorban sok könyvet írtak ilyen címmel : a boldog halál művészete. Mit akartak ezek a könyvek ? Figyelmeztetni az embert arra, hogy a halál nem csupán egy biológiai történés, az ember nem úgy hal meg, mint az állat. Az ember másképpen él és másképpen is hal meg, mint az állat. Az ember a halálra való készülésben, az Isten előtti megállásra készül tulajdonképpen. És ez nem egy kis és könnyü dolog. A halálra jól készülni csak egyféleképpen lehet, úgy ahogy azt Pál is tette, hogy neki már az élet is Krisztus volt. Krisztus kell jelen legyen az életünkben, akkor Ő lesz jelen a halálunkban is. Ha így van, akkor nem kell félnünk az élettől, de nem kell félnünk a haláltól sem. Aki Krisztusban van, annak örök élete van. Az örök életet a halál nem tudja elvenni tőlünk, sőt az általa még inkább a miénk lesz, akkor a halál is nyereség lesz a mi számunkra . Ezért Pál kész mind a kettőre : ha kell akkor kész még a testben maradni, de ha Isten úgy végzett, akkor kész meghalni is. Pál számára  a halál is hitből fakadó cselekedet. Így lesz nem csak az élet, hanem a halál is nemcsak sorssá, hanem cselekedetté is.

Olvasandó igék : Jób 34,1O.11.35, Zsolt.89,49, És.29,46, 45,7, Márk 1,15, Luk.23,46, Ján.13,2, 16,33, 21,22, Ap.Csel.5,3, Fil.1,2O, 1Pét.5,8-9

                                                                                                            Lőrincz István