Aki elhallgatja nevét

„Kiméne azért e beszéd aa atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg, pedig Jézus nem mondta neki, hogy nem hal meg.”(Ján.21,23)

Vannak olyan emberek, akik különféle meggondolásból, különböző helyzetekben elhallgatják a nevüket. Sokszor magasrangú tisztviselők, sokszor államférfiak. A legtöbbször valamilyen kényes ügyről nyilatkoznak és talán a legtöbb esteben a félelem az oka nevük elhallgatásának. A média az ilyeneket névtelenül nyilatkozóknak szokta nevezni.
De az is megtörténhet, hogy jóllehet az illető nem nevezi meg a nevét, de mindabból, amit mond, és ahogyan azt mondja, szinte bizonyosra lehet tudni, hogy tőle származott az információ. Nem nevezi meg nevét, de mégis egészen bizonyosan lehet következtetni a személyére. Pontosan ez a helyzet Jánossal, a negyedik evangélium irójával. Nem nevezi meg nevét, de mindnyájan tudjuk, hogy róla van szó.
Húsvét után vagyunk. Jézus a Genezáret tavának a partján találkozik tanitványaival. Étkezés után egy felejthetetlen beszélgetés zajlik le Péter és Jézus között. Péter nagyon elbukott, de Jézus ezzel a beszélgetéssel visszaemeli őt a tanítványok sorába, divatos szóval ma azt mondanánk: Jézus rehabilitálja Pétert. Ő hűtlen lett, de Jézus hű maradt hozzá. Péter mindent megtett azért, hogy végleg elvesszen, de Jézus mindent megtesz azért, hogy ő örökre megmaradjon. Péter leírja Jézust, de Jézus nem írja le Pétert. Péter nagyot zuhan, de nem a semmiben köt ki, hanem Jézus átszegzett kezeibe esik és ez számára a kegyelem, a megtartatás. Hiszen húsvét azt jelenti, hogy a halálból van feltámadás, egy végzetesen elrontott élet is csodálatosan feltámadhat az Ő kezében. Milyen jó lenne, ha ezt nem felejtenénk el soha. Ha ez így van, akkor nincs reménytelen élet, nincs olyan mélység, amiből Ő ne tudna felhozni, kihozni minket. Mert, ami Péterrel megtörtént, az ma veled is megtörténhet.
Jézus ezen az emlékezetes alkalmon arról is kezd beszélni, hogy mi fog a jövőben tanítványaira várni. Hisz azért nem ment még fel az Atyához, hogy a tanítványokat felkészítse mindarra, ami vár rájuk. És ez nem lesz könnyü. Hiszen Péter azt kell hallja, hogy majd mások fogják őt felövezni, oda fogják vinni, ahova nem akarja. Péter ebből hamar megérti, hogy földi élete vértanúsággal fog végződni, tehát halálával fogja Jézust megdicsőiteni. Bizonyára nem lehetett ezt könnyü feldolgozni. Hisz szenvedni azt még tudunk, de meghalni Jézusért, ez már minden emberi erőt felülmúl. Miközben Péter a mondottakon gondolkozik megpillantja Jánost, azt a tanítványt, akit Jézus szeretett, aki keblén nyugodott a páska vacsora alkalmával. Péter egyszer csak vele kezd el foglalkozni. Ilyen gondolatok fordulhattak meg fejében: hát igen, nekem ilyen nehéz úton kell járnom, de vajon mi lesz a többi tanítvány sorsa. Vajon mindenkinek ez lesz az útja? Vagy például ez a János, aki a Mester kedvence volt egész életében könnyebb sorsot, könnyebb véget fog kapni?
Ne ítéljük el gyorsan Pétert. Hisz mi is hányszor így viselkedünk. Hányszor hasonlítgatjuk magunkat másokhoz! Ebből a hasonlítgatásból a legtöbbször az jön ki, hogy a másiknak jobb dolga van, mint nekem. Nekem annyi bajom, keresztem van, bezzeg az a másik, neki olyan flottul megy az élet, nincsen annyi baja, keresztje mint nekem. Vajon engem miért próbál annyit Isten, miközben a másik mentesül a próbák alól? Az ilyen gondolatok aztán teljességgel megkeserítik az életünket, irígyek, rosszmájuak leszünk. Nem jó ez a magatartás. Jézus is tudja ezt, és nem is hagyja dorgáló szó nélkül Péternek ezt az okoskodását. Ahogy máskor is tette, most is helyére teszi a dolgokat. Azt mondja Péternek: te foglalkozz csak a magad dolgával, azzal az úttal, amelyen neked kell járni, azzal a küldetéssel, ami neked adatott.Ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz Jánossal, vagy mmi lesz a többi apostoltársaddal. Ha én azt akarom, hogy ő életben maradjon, ha neki nem kell a mártirium útját járni, mi közöd van hozzá?  Miután ezeket a kemény szavakat elmondja, még hozzáteszi: te kövess engem. Te arra figyelj, hogy én téged személy szerint merre akarlak vezetni, ez legyen számodra az egyedül fontos dolog.
Jézus minden tanítványával más-más utat jár be. Mindegyiket más-más úton vezeti. Az egyik útja nem a másiké. Így van ez a mi életünkben is. Az egyik makkegészségesen éli le az életét, a másik egy életen át betegeskedik. Az egyiknek szép családja van, gyermekek veszik körül, a másik nem tud családot alapítani és egyedül éli le az életét. Az egyik késő öregkort ér meg, a másik fiatalon távozik az élők sorából. Az egyik elvesziti korán szeretteit, a másik megéri még az aranylakodalmát is. Az egyik ember magas poziciót tölt be a társadalomban, az egyházban, a másik névtelen ember marad. Az egyiknek mindene megvan, sikeres üzletember lesz, a másik egy életen át anyagi gondokkal küszködik. Ilyenkor nagyon könnyen irigykedünk egymásra, és nagyon sokszor Istent kezdjük el vádolni: miért adta meg a másiknak, azt amit tőlem megtagadott? Isten ekkor nekünk is azt mondja: mi közöd hozzá? Én mindenkivel más utat járok, neked nem az a dolgod, hogy másokkal foglalkozz, hanem az hogy engedelmesen kövess engem.
A fontos azt meglátnunk, hogy itt két apostolról van szó. Mind a kettőt megszólította és elhívta az Úr. Mind a ketten feladatot kaptak tőle, de más-más feladatot. Nem az a fontos, hogy ők egymásra nézegessenek, hanem, hogy az Úrra nézzenek. Mind a ketten nagy szolgálatot kaptak az Úrtól és nekik ezt a szolgálatot el kell végezniük.
Nagyon hangsúlyos ebben az igében, hogy Jézus adja a szolgálatot, Ő jelöli ki az útat, Ő ad erőt a feladat teljesítésére és mindenben Ő fog megdicsőülni. Ő fog megdicsőülni abban, ahogy Péter vállalja a halált, a vértanúságot, bizonyára ott és akkor erre volt a legnagyobb szükség. Péter vértanúsága óriási bátorítás, vígasztalás lehetett a római keresztyének számára, akikre nagyon nehéz idők közelítettek el. Az ő helytállása századokon át ragyogott a mártírok hosszú sora előtt. Jánosnak azonban életben kell maradni, neki a száműzetést kell vállani a Pátmósz szigetére, hogy ot csodálatos látomásokat, kijelentéseket kaphasson, amely majd minden idők, minden keresztyéne számára fog vigasztalást és erőforrást jelenteni. Ő kell a végső dolgokat meglássa és megjelentse.
Emberileg lehet mérlegelni, hogy melyik volt a fontosabb és lényegesebb, de ez nem Istentől való. Isten szemében minden gyermeke egyformán drága, mindenkinek a szolgálata nélkülözhetetlen a maga helyén és idejében. A mi feladatunk nem az, hogy méricskéljünk, hanem az, hogy azt amit az Úr reánk bízott végezzük el hűségesen.
Ezért minden nap imádságos lélekkel induljunk el: Utaid Uram mutasd meg. Légy te az én vezérem. Taníts meg arra. Hogy az a legjobb út, amelyen Te vezetsz engem, legyen az rózsás vagy tövises. Uram olyan jó nekem tudni, hogyTe nem tévedsz, hogy Te jobban tudod, hogy mit kell adjál nekem. Köszönöm, hogy minden Te utad kegyelem és hűség a téged félők iránt. És köszönöm, hogy tudhatom azt, hogy Te mindennel az én javamat és üdvösségemet fogod szolgálni. Add, hogy egy pillanatig se kételkedjem a Te szeretetedben. Köszönöm, hogy egyszer majd az örökkévalóságban mindent meg fogok érteni, majd mindenért magasztalni foglak. Segits, hegy ne nézzek se jobbra, se balra, hanem csak előre, hogy járhassak a Te utaidon. Ámen.

Kérdések

1. Mi a különbség Péter és János élete és jelleme között? Próbáld jellemezni őket!
2. Miben látjuk a kegyelmet mindkettőjük életében kibontakozni?
3. Jónak tartod-e azt, hogy János elhallgatta nevét? Te mit tettél volna helyette?
4. El tudod-e fogadni azt az útat, azt a feladatot, amit az Úr épp neked adott?
5. Mi a „hasonlítgatás” legjobb ellenszere?

Lőrincz István

Adventi sóhajtás

„És nevezé nevét Ikábódnak, mondván: Oda van az Izraelnek dicsősége, mert elvétetett az Isten ládája, és az ő ipa és az ő férje.”(1Sám.4,21)

Advent mindig valahogy  a sötétség ideje, amikor várunk a világosság eljövetelére. Mindnyájan érezzük ilyenkor emberi tehetetlenségünk, hogy teljesen Isten cselekvésére vagyunk utalva. Ha Ő nem tenne valamit, akkor jaj lenne nekünk, jaj lenne ennek az egész világnak.
Izrael életének történetében is sötétség van. A filiszteusok megtámadják Isten népet, a frígyláda is odavész, a csata szomorú kimenetelű Izraelre nézve, Éli mindkét fia meghal a harcban. Amikor ez a szomorú hír megérkezik Silóba az idős Éli hátraesik székében és meghal. Három pap vész el egyetlen nap leforgása alatt. De még ez sem minden. Ezen a napon még valaki meghal ebben a családban. Ez a valaki nem más, mint Fineásnak a felesége. Ő is egyike a Szentírás névtelen szereplőinek, aki azonban egy fontos feladatot kap és egyedülálló helyet foglal el az üdvtörténetben. Ő várandós. A hármas halálhír, de mindenek előtt a frígyláda elvesztésének a híre beindítja a szülést, ismét édesanya lesz, de ez a szülés most az életébe fog kerülni. A bábaasszonyok próbálják őt vigasztalni: ne félj, hisz fiúgyermeket szültél. Ez egy asszonynak nagy dicsőség volt akkor: fiúgyermeknek életet adni, de őt nem lehet most ezzel sem megvígasztalni. Ez különös dolog, hisz a szülés mindig nagy-nagy öröm az édesanya számára. Ilyenkor az édesanya elfelejti a szülés minden kínját és fájdalmát és önfeledten adja át magát az örvendezésnek, hogy gyermek született erre a világra.
De ez az asszony elkiáltja fájdalmát és fiát Ikábódnak nevezi, ami annyit jelent: oda van a dicsőség. Ezzel nyilvánvalóan a frígyláda elvesztésére utal, mert ez szomorúságának tulajdonképpeni oka. Nem az okozza neki a legnagyobb fájdalmat, hogy meg kell halnia és hogy nem lesz a gyermeknek édesanyja, nem lesz aki gondoskodjon róla. Még csak nem is az fáj neki, hogy elveszítette a férjét is. Különben nem is lehetett egy boldog házaséletük, hiszen férje és sógora parázna életet folytattak. Ahol bűn van, ott nem lehet igazi boldogság sem. Ez a gyermek sem fogant hűséges szeretetben. Mindezt még el tudná hordozni, de az hogy a láda is odalett, vigasztalhatatlanná teszi fájdalmát. Ha megfigyeljük ennek az igeversnek a sorrendjét, akkor világosan kitetszik, hogy első helyen a láda van, csak utána jön az apósa és a legvégül a férje. Ez bizonyára így is volt, hisz a halál pillanatában senki sem tud szerepelni, ott őszintén tör fel a szívből az, ami benne van. Ez az asszony halálának órájában is az Isten országának az ügyére gondol, és ezt a gyermeknek adott névben is világosan kifejezésre juttatja. Milyen csodálatos lelki világossága van ennek az asszonynak. Milyen szépen áll itt egy élet fontossági sorrendje előttünk, ami a halál pillanatában sem változik meg. Most látszik meg igazából, hogy mi volt a legfontosabb ennek az asszonynak az életében.
Ennek az asszonynak a bizonyságtétele megszégyenít bennünket. Hányszor nem keressük először az Isten országát és annak igazságát, hanem a földi élet dolgai kötnek le teljességgel bennünket! Vajon ennyire szivünkön viseljük-e Isten ügyét, amennyire ezt ennél az asszonynál látjuk? Ez az asszony átérzi a veszteség nagyságát és mélységét. Nem az a legszörnyűbb, hogy családjának három tagja is eltávozott az élők sorából, hanem az, hogy odalett a láda, az Isten jelenlétének a szimbóluma, ez a legnagyobb, a tulajdonképpeni veszteség. Lehet, hogy Silóban ezt sok ember nem így látta, nem így értékelte. Lehet, hogy a legtöbben csak férjeiket, gyermekeiket siratták, akik elhullottak a csatamezőn, de nem a ládát, nem azt, hogy odalett Izrael dicsősége. Úgy látja a dolgokat, ahogy férje kellett volna lássa, neki van olyan Isten iránt égő szive, amivel férje nem rendelkezik. Mit ér neki, hogy fia született, ha nincs láda, ami körül az majd szolgálhatna. Mit ér Izrael láda nélkül, Isten kegyelmes jelenléte nélkül? Elkiáltja rettenetes fájdalmát: óh,mily rettenetes, óh micsoda egy veszteség! Mit ér az, hogy gyermek született, ha nincs láda, ha nincs Isten jelenléte? Ha Isten nincs, akkor nincs sem cél, sem kilátás a nép számára. Milyen szemléletesen fejezi ki ez az asszony ennek a napnak egész nyomorúságát, kilátástalanságát. Ez az asszony névtelenként élt és most névtelenként hal meg, de e prófétai névadás által örökre beirta nevét az üdvtörténetbe, úgy marad meg Isten népének emlékezetében, mint az, aki prófétai látással méri fel egész népének súlyos veszteségét.
De ez a sóhaj, mégsem reménytelen és kétségbeesett sóhaj csupán. Ebben a sóhajban ott van szívbeli várakozása és adventi reménységének teljessége. Ez az asszony vágyakozik Isten jelenléte , az Ő közelsége után. Neki az fáj, hogy Isten visszavonult, elrejtette magát. Tudjuk azt, hogy Izrael csak magának köszönhette ezt az állapotot, mert a ládát varázsszerként kezelték, elveszítették lelki látásukat, lelki érzékenységüket, még a papok is. Fineás feleségének fáj az a szomorú lelkiállapot, amiben népe van, fáj mindaz, ami Silóban történik, hisz ő ezt közelről, családjában is látta. Ma azt mondhatnánk: fájt neki az egyház állapota.
Milyen nagy áldás, ha vannak olyan férfiak és asszonyok, akiknek  fáj a lelki szegénység, a lelki sivárság. Mert csak akkor fog megváltozni a helyzet, ha vannak emberek, akik komolyan veszik az Urat és az Ő szolgálatát, akiknek fáj az, hogy az Úr jelenléte nem érezhető, nem tapasztalható a gyülekezetben, az egyházban. Ez az igazi advent. Így voltak a próféták is, akik vágyva-vártak arra, akit Isten megígért. Az a korszak, amiben Jézus megszületett nagyon sötét kor volt. Úgy tűnt, hogy minden reménytelen, minden hiábavaló. A római császár imádtatta magát, Izrael népe hite elhalványult, csak egy vallásos külsőség maradt még a nép és vezetői körében. De volt egy Simeon, volt egy Anna, akik várták az Izrael reménységét, voltak olyan emberek, akik ezzel az asszonnyal együtt mondották : mi nem egy dolog után vágyunk, hanem az Úr jelenléte, az Úr dicsősége után.
Mi tudjuk, hogy ez az adventi sóhaj több mint ezer év után beteljesedett. Hisz Betlehem mezején , a karácsonyi éjszakában Isten dicsősége ragyogott a pásztorok arcán. János evangélista újjongva mondja: mi láttuk az Ő dicsőségét.
Mi is sóhajtozunk. Mi már nem Krisztus testben való eljövetelét, hanem dicsőségben való visszajövetelét várjuk . Adventben vagyunk, adventben van ez az  egész világ. Egyetemben sóhajtozunk és mondjuk: maranatha, bizony jövel Uram Jézus. Tudjuk, hogy ez a sóhaj, ez a kiáltás nem hiábavaló. Az Úr válaszol sóhajtozó, adventben élő népének: bizony hamar eljövök. Minden advent a Karácsony, a beteljesedés felé mutat


Kérdések

1. Milyennek látod az egyház állapotát ma?
2. Mi teszi ennek az asszonynak a hitét oly rendkívűlivé?
3. Krisztus után lehet-e még mondani: Ikábód, oda az Izrael dicsősége?
4. Mit tehetünk azért, hogy Isten jelenléte ma is érezhetővé legyen az egyházban, a világban?
5. Mit jelnt neked ma adventben élni?

Lőrincz István

A névtelen emmausi tanitvány


„És ime azok közül ketten mennek vala ugyanazon napon egy faluba, melynek neve vala Emmaus,… az egyik neve Kleofás.” (luk.24,13.18)


Húsvét az élet ünnepe, ANNAK az ünnepe, aki halott volt, de feltámadott, aki visszatért az élők közé. Már halála előtt világosan megmondta: én élek, ti is élni fogtok.
Húsvét reggelén már él, már kijött a sirból, és azonnal munkába áll, reggeltől-estig munkálkodik azon, hogy az élet, a feltámadás üzenetét elvigye azokhoz, akik lelkileg halottak voltak, mert azt gondolták, hogy egy halott Megváltójuk van. De Ő már nem halott, Ő él és ezért az övéinek is élni kell, az övéinek is meg kell elevenedni. Az evangéliumokban sok történet van feljegyezve erről a napról, mindnyájan jól ismerjük gyermekkorunk óta ezeket. Milyen izgalmas történet ez. Hogy mozgásba jön minden! Mindenki fut, siet, hogy meggyőződhessen a világtörténelem legnagyobb eseményéről. Egy történet sincs olyan részletesen és olyan kedvesen leirva, mint az emmausi tanitványok története. Megragadóan, elevenen meséli el ezt nekünk Lukács evangélista. Mintha csak most történt volna, annyira valóságos és élethű ez a történet. Tudjuk, hogy két emmausi tanitvány volt, de nagyon különös az, hogy mig az egyik nevét feljegyezte az Irás, hogy Kleofásnak hivták, addig a másik neve ismeretlen marad számunkra. Kettőjük közül az egyik igy beletartozik a Szentirás névtelen szereplőinek nagyon gazdag és nagyon tarka közösségébe. Feltesszük magunkban a kérdést: vajon miért van ez igy? Vajon ő jelentéktelenebb ember lett volna? Nem volt olyan közismert az emmausi gyülekezetben? Ő lett volna a fiatalabbik és ezért hallgatja el Lukács a nevét? Ezekre a kérdésekre nem ad választ az evangélium. Azt sem tudjuk, hogy vér szerinti testvérek voltak-e, vagy csak jó barátok voltak? Azt sem tudjuk, hogy miért csak ők ketten mentek Jeruzsálembe és majd onnan hazafelé ezen az emlékezetes napon. Az is feltünő, hogy kettejük közül csak az egyik szólal meg az egész történetben, éspedig akkor, amikor a különös idegen megkérdezi tőlük,hogy miért olyan szomorú az arcuk? Ekkor ő igy válaszol: csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon? De a legkülönösebb az, hogy az egész történet során, ahol több mint harmincötször emliti őket az Irás, semmi különbség nincs közöttük. A feltámadott Krisztus nem tesz különbséget a két emmausi tanitvány között. Nincs különbség abban, hogy találkozik velük és együtt megy végig velük az úton. Mindkettőjük szeme visszatartóztatik, hogy ne ismerjék fel az Urat. Mindketten egyformán kiöntik szivüket az ismeretlen előtt és őszintén beszélnek arról, ami mindkettőjüket egyaránt olyan szomorúvá tette. Jézus mindkettőjüket megdorgálja, mindkettőjüket balgatagnak és rest szivűnek nevezi, mert nem hitték el mindazt, amit már a próféták megirtak Jézus feltámadásáról. Mindkettőjüket egyaránt megpróbálja, próbára teszi őket, amikor úgy tesz, mintha tovább akarna menni, mintha nem lenne szándékában, hogy betérjen hajlékukba. Nincs különbség abban sem, hogy mindketten ott vannak vele a házban, mindketten ott vannak Jézus áldott közösségében. Nem személyválogató Jézus, hisz mindkettőjüknek nyújtja a megtöretett kenyeret. Mindketten ugyanaabban a pillanatban, ugyanarról a mozdulatról ismerik fel Jézust, amikor megnyittatnak szemeik a feltámadot Jézus Krisztus felismerésére. Abban sincs különbség, hogy Jézus egyetlen pillanatban eltünik szemeik elől és nem látják őt többé az emmausi tanitványok.
De nincs különbség kettőjük között abban sem, amit ők cselekesznek. Hiszen mindketten arról beszélgetnek az úton, ami Jeruzsálemben történt, arról ami a názáreti Jézussal történt. Ugyanazok a lelki kérdések foglalkoztatták mindkettőjüket, ugyanaz volt mindkettőjük szomorúságának az oka. Nincs különbség abban, ahogy kiöntik szivüket az ismeretlen előtt, és mindketten egyformán gondolkoznak a történtek felől. Mindketten egyformán csalódottaknak érzik magukat, mindketten úgy érzik, hogy vége a reménységüknek, hogy Izrael nem fog megváltatni. Mindketten meg vannak mélységesen döbbenve azon események fölött, amelyek húsvét hajnalán történtek és amiről mindketten tudomást szereztek Jeruzsálemben. Nincs különbség köztük abban sem, hogy egyaránt nagy szeretettel kérlelik az idegent, hogy maradjon velük, hogy térjen be házukba, hisz már beesteledett. Mindkettőjük szive tele van vendégszeretettel. Mindketten ugyanabban a pillanatban ismerik fel Jézust. Mindketten hálásan emlékeznek vissza a Jeruzsálemből Emmausbe vezető útra, amikor az idegen hozzájuk csatlakozott, hogy mindkettőjük szive gerjedezett azoknakk hallatán, amit az idegen nekik mondott. Nincs különbség abban sem közöttük, hogy mindketten egyszerre állnak fel, egyszerre határozzák el, hogy még azon az estén visszamennek Jeruzsálembe. Mindketten egyformán mesélik el az összegyült apostoloknak mindazt, ami ezen a délutánon velük történt, hogy hogyan csatlakozott Jézus hozzájuk az úton, hogyan tanitotta őket, hogyan hivták be házukba és hogyan ismerték fel az Urat a kenyér megtörésekor.
Ha mindez igy van, ha Jézus nem tesz különbséget közöttük, és ha ők is minden úgyanúgy cselekesznek, akkor annak már semmi jelentősége nincs, hogy az egyiknek neve fel van jegyezve az utókor számára, a másiké pedig nincs. Hát akkor mi a fontos? Mi a fontos a mi életünkben, mert itt válik izgalmassá ez a kérdés a mi számunkra is. Az a fontos, hogy mi is megismerjük ezt a feltámadott Jézust, hogy mi is úgy járjunk vele, mint az emmausi tanitványok, hogy minket is úgy tanithasson, hogy nekünk is éppúgy kijelentse magát, hogy mi is éppúgy felismerjük Őt, hogy minket is éppúgy mozgásba hozzon a vele való találkozás, hogy mi is éppúgy bizonyságot tegyünk másoknak arról, hogy mit végzett el a feltámadott Úr a mi életünkben. Az a fontos, hogy az Élet Fejedelme kijelentse nekünk is magát az Ő teljességében, mint Próféta, Főpap és Király.
Húsvét a megnyitásnak, a megnyilatkozásnak az ünnepe. Megnyilik a lepecsételt sir, megnyilik az ige, megnyilnak a szivek, megnyilnak a szemek és megnyilik a száj a boldog bizonyságtételre. Kleofás és a névtelen emmausi tanitvány életének legcsodálatosabb napját éli át, s akik még néhány órával azelőtt szomoruak és csüggedtek voltak, akiknek csak egy halott Megváltójuk volt, most ime kibeszélhetetlen örömmel örvendeznek, mert élő Megváltójuk van, élő hitük és élő reménységük. Akik ólomlábakkal , csüggedten bandukoltak, vonszolva magukat minden cél és értelem nélkül, azok most futnak és viszik mindenkinek a feltámadás hatalmas jó hirét.
A bizonyságtétel elején feltettük a kérdést: vajon miért nem tudjuk az egyik emmausi tanitvány nevét? Egészen bizonyosan azért végezte ezt igy az Isten Szentlelke, hogy a névtelen emmausi tanitvány nevének a helyébe saját magunk nevét irhassuk be. Amit ők megkaptak, azt az Úr nekem és neked is mind meg akarja adni. Ő nem személyválogató, Ő nem tesz különbséget. Minket is éppúgy szeret, mint ezt a két tanitványt. Mi is névtelen tanitványok vagyunk, de ha Húsvét igazán ünnep az életünkben, akkor nevünk már ott ragyog kitörülhetetlenül az Élet Könyvében. Ezen az áldott ünnepen ird be bátran nevedet a névtelen emmausi tanitvány helyébe!

Kérdések

1. Vajon miért meséli el olyan részletesen Lukács az emmausi tanitványok történetét?
2. Próbáld megkeresni ebben a történetben a prófétai, főpapi és királyi tisztség vonásait!
3. Melyik a legnagyszerübb pillanat ebben a történetben számodra?
4. Ez a történet a hitre jutásnak és a hitben való járásnak szép tükre. Egyet értessz-e ezzel, ha igen miből látszik meg ez?


Lőrincz István

A Szentírás emberei : Jórám

Jórám a Szentírás egyik legnegatívabb szereplője. A húsz király közül, akik Salamon után Júdában uralkodtak, róla festi a Biblia a legsötétebb képet.. Nem olvassuk róla, hogy imádkozott volna, hogy kereste volna Istent, hogy valaha is bűnbánatot tartott volna, vagy hogy kereste volna népe javát. Jórám annak az embernek a megtestesítője, aki teljességgel Isten nélkül él ezen a világon. Tőle csak azt tanulhatjuk meg, hogy hogyan nem szabad élni és cselekedni. Ő 845 táján uralkodott Júdában, 32 éves korában került a trónra és nyolc évig volt király Jeruzsálemben. Jórám Józsafát fia volt, ez annál is döbbenetesebb, hisz apja egy istenfélő ember volt, de itt az alma messze esett a fájától. Apja azt tette, ami kedves volt az Úr színe előtt, a fia pedig azt, ami gonosz volt. Itt is látjuk, hogy Isten kegyelmét nem lehet örökölni, nem száll automatikusan apáról fiúra, szülőről gyermekre. Ma is sokszor megtörténik az a szomorú és fájdalmas dolog, hogy hívő szülők gyermekei nem követik az Urat, nem követik szüleik példáját.
Feltevődik a kérdés, hogy miként jutott Jórám ide? Nos, ennek az egyik oka abban keresendő, hogy ő Akháb leányát vette feleségül, a hírhedt Jézabel leányát, Atáliát. Tudjuk, hogy Jórám anyósa teljes szívéből gyűlölte az Urat és annak szolgálatát. Sajnos Józsafát sem volt ártatlan ebben a dologban, hisz ő kötött Akhábbal szövetséget és így közvetve is, de elősegítette fia szerencsétlen házasságát. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy komoly keresztyén fiúk és leányok számára milyen fontos az, hogy ne lépjenek házasságra hitetlen társsal, hisz a legtöbb esetben nem az történik, hogy a hívő fél megnyeri a hitetlent, hanem épp az ellenkezője: a hívő fél lép szép lassan a hitetlenség útjára. Ez nem csak a házasságra, de még a barátságokra is érvényes, nem véletlenül int az apostol : jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok.
Jórám romamosan halad lefelé a lejtőn, megöleti testvéreit, attól való félelmében, hogy nehogy valamit is kiszalasszon kezei közül a hatalomból. Egy családi drámának vagyunk itt a tanui. A Szentírás azt is megjegyzi, hogy testvérei jobbak voltak nálánál. Valószínű, hogy testvérei az Úr követése mellett döntöttek és ellenezték bátyjuk istentelen viselkedését. Ez tövis volt a Jórám szemében és inkább félretette őket az útjából. Jórám egy kegyetlen, irgalmatlan ember volt. Szinte beleborzadunk ebbe, de ne gondoljuk azt, hogy manapság nem történnek ilyenek. Én magam is találkoztam börtönlátogatásaim alkalmával olyan emberrel, aki hat családtagját mészárolta le egy vadászfegyverrel.
Jórám politikai és katonai karrierje sem volt fényes. Eleinte még legyőzte az edomitákat, de később ezek elszakadtak országától. Nemsokára egy másik stratégiai területet is elveszített. A Szentírás írója megjegyzi: mindez azért történt, mert Jórám elhagyta az Urat. Amikor valaki elhagyja az Urat, nem megy jól sora. Istent elhagyni a legrettenetesebb bűn, s aki ezt megteszi, annak elvész a hite, bátorsága, ereje. Az ilyen ember gyengévé lesz, előbb-utóbb összeomlik. De ez nem volt még elég, mert országában magaslatokat és bálványoltárokat építtetett, hogy ott paráználkodjon és áldozzon a népe. Ahelyett, hogy népét Istenhez vezette volna, a bálványok tiszteletét és szolgálatát tanította meg nekik.
Isten nem tűrte mindezt szótlanul és prófétáján Illésen keresztül figyelmezteti őt. Különös az, hogy Júdában csak most találkozunk vele, hiszen ő az északi országban tevékenykedett. Ott harcol Akháb és Jézabel istentelen uralma ellen. Illés bátor ember, nem ijedt meg Jézabeltől sem, s íme most itt Jórámtól sem. Illés levelet ír Jórámnak, ez az egyetlen alkalom, hogy Illés leveléről olvasunk. A levélnek, az írott megszólításnak az az előnye, hogy az ember józanul és higgadtan meggondolhatja mondanivalóját. Az elő beszédben sokszor elveszíthetjük lelki egyensúlyunkat, kiborulunk, kiabálni kezdünk. A levélből kiderül, hogy Illés teljesen tisztában van a helyzettel. Megírja neki, hogy ő nem apja és nagyapja útját követi, hanem sokkal inkább apósa és anyósa útját. Szemére veti, hogy paráznaságra vezette Júda népét, hogy kiírtotta testvéreit. Illés ugyanakkor ítéletet is hirdet. Egy nagy csapás fog jönni Jórám népére és családjára Jórám egy súlyos gyomorbetegséget kap és ezt nem fogja túlélni.
Azt várnánk, hogy Jórám legalább most feleszmél, Istenhez kiált kegyelemért, de nem ez történik. Ő következetes marad az istentelenségben és engedetlenségben. Jórám nem ismeri se a bűnbánatot, se a bűn feletti sírást. Az Illés által meghirdetett ítélet hamarosan be is következik. Az ellenség behatol országába, sőt palotájába, feleségét és gyermekeit elhurcolják, ő pedig egy rettenetes betegségben két évi súlyos szenvedés után meghal, alig negyven éves korában. Senki se siratja, senki se bánja halálát, s még a királyok sírjába se kerülhet a teste.
Mit mondhatunk mi minderre? Csak egyet: Isten őrizzen meg minket ettől, Isten legyen irgalmas hozzánk, hogy mi ne legyünk ilyenek, mint Jórám. Jórám története is egy nagy kiáltás az igazi Király, Jézus Krisztus után. Jézus épp az ellenkező vonásokat mutatja fel, mint ez az istentlen király. Jórám féltékeny és kegyetlen volt, és megölte testvéreit, Jézus alázatos, szeretetteljes, aki feláldozta magát testvéreiért. A Jórám uralma gyenge, silány, Jézus hatalommal és igazsággal uralkodik. Jórám csak nyolc évig uralkodott, Jézus uralma örökké tart, az Ő királyságának, uralmának nem lesz vége. Jórám egy rettenetes betegségben halt meg, Jézus mint a fájdalmak férfia ismerte és hordozta a mi betegségeinket és fájdalmainkat. Jórámnak meg kellett halnia Isten rettenetes és igazságos ítelete miatt, Jézus önként és ártatlanként vette magára az Isten bűneink miatt való igazságos és rettenetes ítéletét és el is hordozta azt. A Jórám halálát senki se siratta, Jézus halálakor sírtak az övéi, mert hiányzott nekik, mert drága volt élete számukra. Jórám nem kapott tiszteletteljes temetést, Jézust viszont egy főember vadonatúj sírjába temették el.. Jórámról már semmit se olvasunk a temetése után, de Jézus harmadnapon feltámadt, megjelent tanítványainak, beszélt velük. És igéjén keresztül mind a mai napig hozzánk is beszél.
Végül van még egy súlyos kérdés, amit talán mindnyájan felteszünk, olvasva ezt a szomorú történetetí. Miért engedte ezt meg Isten,miért nem vetett már sokkal hamarabb véget Jórám gonoszságának? A 7-ik versben erre is választ kapunk:”Nem akará mindazáltal az Úr a Dávid házát elveszíteni a szövetségért, amelyet Dáviddal kötött, és mivel ígéretet tett, hogy szövétneket(lámpást) ad néki és az ő fiainak minden időben” .Csodálatos és szép üzenet ez, mely ragyog ennek a sötöt történetnek a hátterében. Isten nem elveszíteni, hanem megtartani akar minket. Mert Istennek még Jórámmal is terve van, még neki is ad kegyelmi időt a megtérésre. Azért se veszíthette el Isten az Ő népét, mert abból kellett megszülessen a Messiás. A népnek és királyának még ez a szörnyű romlása se akadályozhatta meg Istent az Ő üdvtervének megvalósításában.
Lehetnek nagyon sötét idők a történelemben és a mi személyes életünkben is, amikor mi is feltesszük a miérteket, amikor mi is nyögünk sokféle nyomorúság, betegség, az emberek gonoszsága, a világ istentelensége miatt. Legyen ez a történet épp az ilyen időkben vigasztalás a mi számunkra. Isten még ezekben a legnehezebb és legsötétebb időkben is megtartja szavát és gondol a velünk kötött szövetségére. Nem csak a Dáviddal, hanem a Jézussal és Jézusban adott örök szövetségre, melyet Ő vérével szerzett.

Olvasandó igék: 2Krón.21 fej. És.53,3-4, Luk.22,20, 1 Kor.15,33

Lőrincz István

A Szentírás emberei : Jonathán

Kétségtelenül a Szentírás egyik legkedvesebb, legszeretetreméltóbb szereplője. Saul fia volt, de mégis leginkább Dávid hűséges barátjaként emlegetjük. Nevének jelentése : az Úr adta. Ez már önmagában is egy hitvallás. Ma, a születésszabályozások, terhesség-megszakítások korában azt gondoljuk, hogy a gyermekáldás és annak elfogadása vagy megtagadása teljesen a mi kezünkben van. Jó lenne újra tudatosítani, hogy a gyermek Isten ajándéka. Isten adhat gyermeket, életet és meg is tagadhatja azt tőlünk. Saul tudta ezt, amikor gyermekének ezt a szép nevet adta, jó lenne ezt nekünk is tudni, örökre megtanulni. Saulnak is megvoltak álmai gyermekével kapcsolatban. Utódjának remélte a királyi trónon, azt is gondolva, hogy dicsőségben és nagyságban még őt is felül fogja múlni. De ez nem teljesedett be, minden másképpen alakult, mint ahogy azt Saul elképzelte. Jonathán hősi halált halt a filiszteusokkal vívott csatában, egy napon halt meg apjával. Soha nem lett király, Isten más rendeltetéssel ajándékozta meg őt. Azok az álmok se teljesednek be sokszor, amiket mi álmodunk gyermekeinkről.. De ez nem baj, csak az teljesedjen be, amit Isten akar adni nekik, hogy Őt megismerjék, hogy Neki szolgáljanak. Jonathán nem lett király, de élete fénylő példa marad ezer éveken át minden bibliaolvasó ember számára. Sok mindent tanulhatunk tőle.
A Dávid és Góliát történetét mindenki ismeri, de kevesen tudják azt, hogy Jonathán már azt megelőzőleg egy hősi tettet hajtott végre fegyverhordozójával a filiszteusok elleni harcban. A szép mindkét történetben az, hogy mindketten tudatában vannak annak, hogy a szabadulást nem ők adják, hanem Isten, ők csak eszközök lehetnek ebben az Úr kezében. Jonathán hős, de a hitnek hőse. Tudja, hogy Isten előtt nincs akadály, hogy sok vagy kevés által szerezzen  szabadulást. Igen, végül is Isten Egy által,  Jézus Krisztusban szerezte a szabadulást. Jonathán már erre a Szabadítóra és erre a szabadításra mutat. Minket is Ő szabadított meg a kárhozattól, bűneink méltó bűntetésétől. Hitünk minden erejével kapaszkodjunk az Ő áldozatába.
Jonathán élete szüntelen harcban telik el, hol a filiszteusokkal, hol pedig apja haragjával kell szembenézzen. S a harc veszélyeket is hoz magával.  Apja parancsot ad, hogy addig senki se egyen kenyeret, addig  senki se pihenjen meg, amíg a filiszteusokkal nem végeznek. Jonathán nem hallotta ezt a parancsot és az erdőben egy méhkasra találva felüditi magát a finom lépesmézzel, új erőt nyer általa. Saul meghallja, hogy mit tett a fia. És habozás nélkül kimondja rá a halálos ítéletet. Saul következetesnek tűnik ebben a dologban, de miért kellett ilyen ostob parancsot adnia, miért kellett annyira hajszolja a katonáit, hisz ha az Úr szabadítást adott, akkor ez egy ilyen embertelen hajsza nélkül is meglett volna. Milyen jó, hogy a nép sokkal józanabbul gondolkodik, mint a fanatikus Saul, és kimentik Jonathán apja kezéből. De nagy szükség van ilyen józan, bölcs katonákra, emberekre, amikor még a vezetők is elveszítik ítélő képességüket. A bölcs megfontoltság Isten egyik legszebb ajándéka az ember számára. Akiknek ez megadatott legyenek hálásak érte és használják is azt Isten dicsőségére és embertársaik javára.
Az őszinte barát és barátság is Isten egyik drága ajándéka és egyre ritkább manapság. Sajnos a felületesség, komolytalanság lett a jellemző még a barátságok területén is. Sokszor csak egy élvezet, hobbi, érdek vagy épp szenvedély tartja össze az ilyen barátokat. Az igazi barátságoknak más gyökere van. Mert hogy is lett Jonathán Dávid barátja? Hát úgy, hogy látta annak hősies, hittel teljes harcát Góliát ellen. Szívében mély tisztelet és szeretet született e bátor hithős iránt.. Pedig milyen messze álltak ők ekkor egymástól, ő királyfi, a trón várományosa, Dávid pedig egy egyszerű pásztorfiú. Őket nem emberi dolgok egyezése, hanem a hitben való közösség kapcsolja egybe. Áldott dolog az ilyen Istenben fogant és a hitben gyökerező barátság. Az ilyen barátságot nem fogják földi változások megingatni. Boldog ember az, akinek a közös hitben ilyen barátai vannak. Az ilyen ember soha nem marad egyedül az életben, van akinek kiöntse szívét, aki vígasztalja, bátorítsa őt. Dávid és Jonathán láthatta egymásban az Isten munkáját. Így tudta Jonathán elfogadni, hogy nem ő lesz a király, de mind a ketten királyi gyermekek voltak, a Királyok Királyának gyermekei. Legyünk mi is azok, és legyenek barátaink is közülük valók.
Mindnyájunkban mélyen ott van a vágy, hogy minél magasabbra jussunk az életben, ha lehet valamilyen vonatkozásban az elsők legyünk. Itt azonban különös dolgot látunk. Jonathán azt mondja Dávidnak, hogy ő király lesz, s maga pedig a második. Jonathán nem irigykedik, nem féltékenykedik Dávidra, minden keserűség nélkül el tudja fogadni, hogy ő a második embere lesz az országnak. Ez nem a velünk született , elsőségre törekvő emberi természet szava, hanem a megváltott, új ember szava már. Csak a megváltott ember tudja elfogadni a második vagy éppenséggel az utolsó helyet. Épp azt a helyet, amit Isten jelölt ki neki. Mert itt van a lényeg : Jonathán tudja, hogy az első helyet Isten Dávidnak szánta. Ő Isten akaratát fogadja el végső soron. Mennyi keserű harc, fájdalom származik abból, hogy az emberek nem tudják elfogadni az Istentől rendelt helyet. Mi vajon el tudjuk-e fogadni azt, akkor is ha az nem az első?
Jonathán élete emberi látás szerint tragikus véget ér. Hiszen fiatalon meghal apjával együtt a Gibea hegyén a filiszteusokkal való harcban. Ezzel véget ér a világtörténelem egyik legszebb baráti kapcsolata is. Dávid számára örökre hiányozni fog a lelki jó barát. Dávid megható módon siratja meg barátjának korai halálát. Elfelejteni természetesen soha nem tudja. Miután Jonathán és Saul meghal Dávid megkérdezi az embereit, hogy van-e valaki még a Saul házából, akivel ő irgalmasságot cselekedhetne. Amikor kiderül, hogy Ló-Debárban él Jonathán nyomorék gyermeke, egy bizonyos Méfibóseth nevű fiú, akkor azonnal magához hívatja, örökséget ad neki és élete végéig abban a kiváltságban részesül, hogy a király asztalánál étkezhet.
A Dávid Méfibóseth iránti szeretetében, irgalmasságában felragyog valami  abból az irgalomból és könyörületességből, ami Dávid Fiában Jézus Krisztusban volt. Dávid apjáért irgalmaz és kegyelmez a fiának, nekünk az Atya Fiáért kegyelmez és tesz jót velünk. Mi ebből a kegyelemből élhetünk és e kegyelem által nyerhetünk üdvösséget is. Ennek a történetnek azonban van emberi üzenete is. Hiszen mi is vesztünk el barátokat, hozzátartozókat. Milyen hamar elfeledkezünk az ő rokonaikról, szeretteikről. Mi is feltehetjük ilyen esetben azt a kérdést, hogy milyen jót tehetünk a barátunk, szerettünk emlékére azzal, aki utána maradt. Hány ember érzi úgy, hogy életének nincs már semmi értelme, mert eltávozott a férj, feleség, szülő, gyermek. Hány ember merül el a fájdalomban és a kesergésben és válik így haszontalanná az élete. Pedig lenne kiért élni és dolgozni, lenne kit szeretni, lenne lehetőség arra, hogy azt a szeretete, amit eddig  a férjnek, feleségne, hozzátartozónak adott, valaki más felé irányítsa át. Csak épp meg kellene látni az ilyen, sokszor testileg vagy lelkileg megnyomorodott embereket. A gyászból, a fájdalomból nem lehet élni. Az csak megkeseredetté, kétségbeesetté tesz. De irgalomból és szeretetből lehet élni. Legyen a Dávid példája, aki Jónathán helyett annak nyomorék gyermekét szerette, gondozta, szép példa a mi számunkra is. Lássuk meg környezetünkben azokat, akikkel épp szeretteinkre, barátainkra emlékezve jót tehetünk. Így lesz a veszteség nyereséggé a mi számunkra.

Olvasandó igék : 1Sám.14, 6.45.49, 18,1, 23,17, 2 Sám.1,26,  9,3

Lőrincz István

 A Szentírás emberei : Jónás

  Jónás a Biblia egyik különös alakja, őt mindnyájan arról ismerjük, hogy megszökött a feladat teljesítése elől, amit Isten rá bízott. Isten arra hívta el, hogy menjen el Ninivébe és ott prédikáljon. Jónás pedig ahelyett, hogy küldetése felé indulna, épp az ellenkező irányba kezd menni. De miért menekül Jónás? Egyesek szerint azért, mert félt Ninive lakóitól, mások szerint azért mert önző volt. A könyv vége szerint azért, mert Jónásnak nem tetszett, hogy Isten kegyelmezni akart ennek a városnak, és az ő lakóinak. Jónás szerint Isten tulságosan is kegyelmes Ninive lakosaihoz. Istent nem lehet kisajátítani, a hitetleneknek is irgalmas Atyja Ő! Jónásnak hamis gondolatai voltak Istenről. Vajon nem így van ez nálunk is? Hányszor gondoljuk mi is: miért nem csap Isten már oda, hogyan tűrheti még el mindazt, ami ebben a világban van? Hányszor küldene Isten minket is egy-egy istentelen emberhez, de mi nem megyünk, mert már lemondtunk róla, hagyjuk elveszni, meg se próbálunk neki bizonyságot tenni. Ne dobjunk hamar Jónásra követ, mert mi se vagyunk különbek Jónásnál. Mi se vagyunk irgalmasabbak nála.
Jónás nagyot téved, amikor úgy gondolja, hogy el lehet Isten és a küldetés elől menekülni, amikor úgy gondolja, hogy ő alszik az egészre egy jót, aztán lesz ahogy lesz. Úgy gondolja, hogy átalussza ezt az egész utat. Pedig az alvás nem megoldás, az engedetlenséget nem lehet csak úgy kialudni, mint a fáradtságot. Istennek különös eszközei vannak arra nézve, hogy Jónást észhez térítse. Fel tudja használni a természet erőit, a szelet és a vihart, de még a pogány hajósokat is. Ha Jónás nem hallgat az Úr szavára, akkor a vihar és a pogányok hangja kell őt jobb belátásra vezesse. Mert Isten mindig megtalálja annak a módját, hogy a menekülő Jónásokat utolérje és megmentse. Itt feltevődik a kérdés : hát Jónás vajon bűnösebb volt, mint azok a pogányok, akik vele hajóztak? Hát miért tör ki ilyen nagy vihar épp Jónás engedetlensége miatt. Jól fogalmazta meg egy nagy igehirdető, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, de az övéit szigorúbban. Jónást azért nem engedi a maga útján járni, mert ő Isten választottja. Más hajózhat amerre akar, Jónás nem. Mások lopnak, csalnak, hazudnak, s nem történik semmi, de amikor Isten gyermeke vétkezik, azonnal lebukik. Isten az övéit sokkal jobban szemmel tartja, gyorsabban bünteti őket, azért mert szereti őket, azért mert ők a megváltott gyermekei.  A viharral is szereti Isten az övéit, abban is az Ő szava szól és hív minket.
A viharban a hajósok a hajóban levő holmit a tengerbe dobják, pedig lehet, hogy mindent féltő gonddal csomagoltak össze, jó üzletet reméltek belőle. Sokszor azért kell vihar az életben, azért kell egy-egy betegség, próba, hogy megszabaduljunk sokféle világi dolognak a bűvöletétől. A viharban meglátjuk, hogy csak egy szükséges dolog van és ez az üdvösségünk. A vihar imádkozni is tanítja az embereket. Eddig ez senkinek se jutott eszébe, eddig végezték megszokott munkájukat vagy épp gyönyörködtek a tenger szépségében, de most mindenki imádkozni tanul. Nem jó dolog persze , ha valaki csak a viharban kezd imádkozni, sokkal jobb annak, aki a jó napokban is ezt teszi, de mégis sokszor egy-egy nyomorúság, próba tanít meg embereket imádkozni, Istenhez fordulni.
Egyszer csak megrázzák Jónás vállát is:ébredj fel, kiálts te is Istenedhez. Milyen szomorú: ahelyett hogy Jónás ébresztgetné a világot, a világnak kell ébresztgetnie Jónást. És oda kell állnia a pogányok elé. Csak úgy záporoznak a kérdések: honnan jössz, mi a foglalkozásod, milyen népből való vagy? Jónásnak rá kell döbbennie, hogy ő semmit se tett ezekért a pogányokért, hogy nem beszélt nekik Istenről,hogy nem imádkozott értük. Lehet úgy gondolta : van neki elég baja, miért törődjön másokkal is? Jónás annak a hívő embernek a megtestesítője, aki  elrejti a világ elől a hitét, senki se tudja meg, hogy ő Istenhez tartozik. Szégyenli Jézust és az evangéliumot. Nem ismerünk Jónásban magunkra?
Isten azonban úgy rendezi a dolgokat, hogy Jónásnak színt kell vallani. Ő meg is teszi ezt, egy szép hitvallást mond, a baj csak az, hogy egész magatartása ellentétben áll azzal, amit mond. A viselkedése, magatartása, nem azt mutatja, amit szép szavakkal megvall. Ez a mi életünknek is a nagy nyomorúsága, mondogatjuk mi, hogy keresztyének vagyunk, csak épp mindennapi életünk nem hitelesíti ezt. Szakadék tátong hitvallásunk és cselekedeteink között. De Jónás csak bűnbánatra jut és ki tudja mondani: miattam van a vihar. Ez már nagy dolog, hány ember nem jut el eddig, hogy belássa azt, hogy miatta van baj, a családban, gyülekezetben, munkahelyen. Mi sokkal könnyebben vádolunk másokat, mint magunkat. Azt mondjuk: rosszak a barátaim, kedvezőtlenek a körülményeim, mások kényszerítenek a gonoszságra, de azt olyan nehéz kimondani, hogy én vagyok a bűnös, engedetlen, szeretetlen. Jónásnak a mélységbe, a tenger mélyébe kell jutni, hogy elkezdődhessen a felemeltetése. Az ami Jónással történik, nem véletlen tragédia, hanem Isten vezetése. Ő küldte a vihart, ő küldte a kormányost, Ő küldte a halat is, amely elnyelte Jónást. Jó azt nekünk is tudni, hogy életünk terhei, gondjai, nehézségei, fájdalmai, nem a véletlennek, a sors szeszélyének a játékai, hanem az Úr rendeléséből vannak. Amiről én úgy érzem, hogy már-már elnyel, az Isten gondviselésének az eszköze. Isten gyermekének az életében nincs reménytelen mélység. És ez abból látszik meg, hogy Jónás ott imádkozott.. Amikor kitört a vihr, mindenki imádkozott, csak épp Jónás nem. De most imádkozik és a különös az, hogy ebben az imádságben nem keserűség, vádaskodás van, hanm mgalázkodás, kiáltás a szabadulásért és ami még nagyobb dolog: hálaadás. Még ott van a hal gyomrában, de már hálát tud adni a szabadulásért, amiben hisz és hite nem szégyenül meg.
Miután Jónást partra veti a hal, újra küldetést kap. Isten másodszor is szóba áll vele, azzal a prófétával, aki egyszer szégyenletesen megfutamodott, aki szégyent hozott rá. Isten megbocsátó kegyelme teljes és tökéletes a bűnbánó bűnössel szemben. Jónás most már mehet Ninivébe, mert az is Istennek városa. Pedig mennyi bűn volt ott, mennyi tisztátalanság, részegség, káromkodás. Isten szereti Ninivét és lakosait, ők is az örökkévalóság számára vannak teremtve. De jó lenne így tekinteni annak a városnak, falunak lakosaira, amiben élünk.
Ez a történet azt is megmutatja, hogy Isten igéjének hirdetése nem hiábavaló munka, Isten megáldja azt, ha engedelmességből történik. Isten megígérte, hogy az Ő igéje sohasem tér vissza hozzá üresen. Persze nem mindig azonnal. Sok szülő van elkeseredve, mert igyekszik szóval és élete példájával gyermekét Istenhez vezetni, de úgy tűnik, hogy semmi eredménye a fáradozásnak. Ninive példája bátorítsa őket is, hogy a magvetés sohasem hiábavaló, egyszer meg lesz az eredménye.
  Sajnálatos az, hogy Jónástól fájdalmas lelkiállapotában kell elbúcsuznunk. Jónás haragszik, de nem Ninivére és lakosaira, hanem Istenre, éspedig azért, mert nem úgy intézte el Ninivé sorsát, ahogy ő azt elképzelte. Jónás azt várta, hogy ez a város végül is megkapja a méltó bűntetését. Ha rajta múlott volna, akkor a kegyes Jónás kegyetlenül elpusztította volna Ninivét. Isten Jónást és minket is arra akar buzdítani, hogy szeressük jobban az embereket, hogy próbáljunk Isten irgalmas szeretetével tekinteni erre a világra. Azzal a szeretettel, amellyel Jézus a keresztre ment értünk,amellyel megváltott minket. Amely azt akarja, hogy minden ember megtérjen és éljen.

Olvasandó igék: És.55,11, Jónás1,3.9.12,  2,1,  3,3,  4,2.11,2Pét.3,9

Lőrincz István

A Szentírás emberei : Jób

            Jób a Szentírás egyik legtitokzatosabb embere. Nevén kívül alig tudunk róla többet. Nevének jelentését se tudjuk pontosan, ilyen jelentések lehetségesek: akit ellenségként kezelnek, a megkísértett, aki fellázad Isten ellen, vagy azt is jelentheti:hol van az Atya? Nem ismerjük születésének helyét, idejét sem. De a Szentírás mégis sokat elmond róla. Mindjárt az első róla szóló mondat szép bizonyságtétel. Feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűnt-gyűlölő. Mit is jelentett ez? A feddhetetlenség nem bűntelenséget jelöl, hisz egy ember se az, hanem tökéletes, teljes odaszánást. Ő nem fél szívvel követte Istent, nem csak valamit adott magából Istennek, hanem teljességgel odaszánta magát az Ő szolgálatára. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy valaki igaz, az az Istenhez való őszinte viszonyt akarja megjelölni. Az igaz ember helyesen vizonyul Istenhez és embertársához is. Az istenfélő és bűnt-gyűlölő fogalmak szorosan összetartoznak. Az istenfélelem gyakorlati megvalósulása a bűn gyűlölése és kerülése. Az istenfélelem a leginkább a bűnhöz való viszonyunkban mutatkozik meg. Aki féli az Istent az már nem lehet barát a bűnnel. Jó lenne egy kicsit ezeken a tulajdonságokon mélyebben is elgondolkozni. Hogy van ez a mi életünkben, felismerhetők-e a Jób lelki vonásai bennünk? Ezek nem velünk születettett dolgok, hanem Isten ajándékai a hívő ember életében. Ezekért lehet imádkozni és hálás szívvel el leht fogadni őket Isten kezéből.

            A keresztyén ember életében egy óriási kérdés a gyermeknevelés. Mi lesz a gyermekeinkkel? Hogyan lehet őket Istenhez vezetni? Ennek különösen három helye van: a család, az iskola és a gyülekezet. A nevelés fő letéteményesei a szülők, a tanítók, tanárok és a lelkipásztorok. De mindenek előtt és elsősorban a szülők feladata ez. Jób is tudta ezt, nagy gondja volt gyermekeinek lelki előmenetele. Különösen aggódott akkor, amikor gyermekei összegyültek különféle családi alkalmakat megünnepelni. Jób nem ellenezte ezeket az alkalmakat, de nagyon jól tudta, hogy ezek sok veszélyt és kísértést hordoznak magukban a gyeremekek számára.Az ilyen alkalmak sokszor Istentől mesze viszik a gyermekeinket, nagy a veszély, hogy ilyenkor minden fontosabb lesz, mint Isten. Az evés, ivás, érzéki örömök kerülhetnek a figyelem középpontjába. Egy-egy ilyen ünnep ünnep után magához hívatta gyermekeit és megszentelte őket. Hogy mit is kell ez alatt érteni, nem tudjuk pontosan. De azt feltételezhetjük, hogy ilyenkor beszélt gyermekeivel a bűn komolyságáról és az Isten nélküli élet ürességéről, értelmetlenségéről. És személy szerint mindegyik gyermekért áldozatot mutatott be. Talán azt látta, hogy a gyermekei nem látták be bűneiket, tévedéseiket, s ezért ő vitte azokat Isten elé. Ma azt mondanánk: közbenjárt Isten előtt gyermekeiért, komolyan imádkozott gyermekeiért. Ebben Jób minden szülőnek örök és követendő példát adott.

            Ha talán nem is tudunk sokat Jóbról, de azt minden bibliaolvasó ember tudja, hogy ő a Szentírás egyik legtöbbet szenvedett embere. Neki különösen is szembe kellett néznie azzal, hogy miért szenvedünk, mi a szenvedés értelme az életünkben? Jób se talált minden kérdésére választ, de egyet megtanult : a szenvedést alázattal elfogadni Isten kezéből, és még a legnagyobb veszteségben, gyermekei koporsója mellett is tudta áldani Istent. Jób a nagy szenvedésben megtanulta az élet egyik legnagyobb leckéjét: semmi se a miénk, semmihez se ragaszkodhatunk, semmit se tarhatunk meg a magunk számára. Isten rendelkezik mindennel az életünkben, Ő adhat és vehet, összetörhet és meggyógyíthat. Jób a legnagyobb szenvedében is tudja, hogy Isten az Úr az élete felett. Nem érti ő sem, hogy mi és miért történik, de tudja azt, hogy még az se értelmetlen, ami érthetetlen a számunkra. És ahol nem értjük Istent, ott imádhatjuk Őt. Ha ajándékait el is veszi tőlünk, Ő még mindig megmarad, amint a legnagyobb Ajándék. Az a nagyszerű a Jób életében, hogy miközben jóformán mindent elveszít megmarad a hite Istenben. Azt nem veszíti el. Jób ebben is örök példa számunkra: a legnagyobb szenvedében is megragadni Isten kezét, azt a kezet, amely a legnagyobb mélységekben is vezet minket.

            Ez a történet azt is megmutatja, hogy szenvedő embereket vígasztalni nem könnyű és egyszerű dolog.Jóbnak is vannak barátai, akik együtt éreznek vele, s akik próbálják vígasztalni őt ebben a nehéz helyzetben. Nagyon jól kezdik ezt a munkát, hisz napokig hallgatnak. Mit is mondhatnának egy ilyen szenvedést látva? Sokszor ez a legjobb: némán és tisztelettel megállani a felebarát szenvedése, gyásza előtt. A hallgatás egy szent művészet, amit mi elég nehezen tanulunk meg. Sajnos, amit jól kezdtek, azt rosszul folytatják. A hallgatás után egymás szájából kapkodják a szót és úgy beszélnek, mintha mindent pontosan értenének és mindenre meglene a naprakész megoldás. Vigyázzunk nagyon, hogy ne legyünk mi se nyomorult vigasztalók!

            Olyan mélység előtt állunk, amibe még betekinteni is nehéz. Hiszen Jób imádsága átkozódásba csap át. Egy adott ponton szenvedése olyan elviselhetetlenné válik, hogy megátkozza születése napját. Meg szeretne halni, nem akar tovább élni. De erre is igaz: aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Lehet, hogy már mi is voltunk ilyen vagy ehhez hasonló mélységben. És ha még nem voltunk, akkor ezután lehetünk, juthatunk ilyen helyzetbe. A legnagyobb kegyelem azért még ebben a nagy mélységben is megadatik Jóbnak, s bár születése napját megátkozza, de nem Istent. Pedig felesége is erre búzdítja. De ezt Jób nem teszi meg. Még átkozódva is keresi Istent, kiált az élő Isten után. Az élettől búcsut akar venni, de Istentől nem. És ez a kegyelem nekünk is megadatik az ilyen vagy ehhez hasonló mélységekben. Isten őrizzen azonban attól, hogy idáig is eljussunk, Kálvin amikor ezt az igét magyarázza olyan szépen tanít:” Amikor Isten megteremtett bennünket, a képét véste ránk és ezzel abban a dicsőségben részesített, hogy minden teremtmény fölé emelkedjünk. Ebben mindig dicsőítenünk kell nevét, még ha életünk színültig tele is van bajjal. Ezért a hívő ember, ha értelmesen és józanul beszél, soha nem átkozza meg születésének napját, akármilyen rosszul menjen is neki. Isten gyermekei csak áldhatják születésük napját.” Egy biztos: a mi életünk is tele van miértekkel, amelyeket időről-időre meg is fogalmazunk és fel is teszünk . A leggyakoribb talán ez : ha Isten szeretet, akkor hogyan engedheti meg azt a sok gonoszságot, nyomorúságot, ami ebben a világban, vagy épp az én életemben van? A még nagyobb szenvedő, Jézus Krisztus is feltette a kereszten ezt a kérdést, s a megdöbbentő az, hogy nem jött rá válasz. Máskor mindig megnyílt az ég, máskor mindig válaszolt Isten, most nem. Nem mondta Isten a „miértre”, hogy „azért”. De később jött a nagy válasz: a feltámadás. Ez a végső válasz minden miértre.Ebben nyugodhatunk meg mi is.

            Különös, hogy amikor Isten végre megszólal, végre válaszol, a válasza tulajdonképpen kérdések sorozatából áll. Ilyeneket kérdez: hol voltál te, amikor én a világot teremtettem? Ki határozta meg ennek a világnak rendjét? Mintha azt kérdezné Isten: ki vagy te ó halandó ember, hogy engem felelősségre vonsz? Jóbnak és nekünk is meg kell tanulnunk egy nagy leckét: Istent nem lehet emberi mértékkel mérni. Isten mindent lát és mindent egyben lát. Mi csak egy részletét látjuk az életünknek, Ő az egészt látja. De a nagyszerű az, hogy mi ennyit tudhatunk. És eppen ezért egész életünket a maga szenvedéseivel és örömeivel, mélységeivel és magasságaival, miértjeivel és azértjeivel letehetjük az Ő kezébe. A Jób élete áldással fejeződik be, s mi tudjuk hogy ez az áldás maga az üdvösség. Ha ennyit tudunk és hiszünk, ez elég ahhoz, hogy a mai napon is, mi is magasztaljuk Őt.

Olvasandó igék: Jób  1,1.5.2O-21,  ,2,11, 3,1,  31,35 ,38,1, Ján.8,7

                                                                                                Lőrincz István