Betsabé

A Szentírás emberei: Betsabé

          A Szentírás egy nagyon őszinte könyv. Nem próbál rózsaszín képet festeni szereplőiről. Leírja azok hibáit is, hogy tanuljunk belőle. Így tanulhatunk ebből a történetből is, ami a Szentírás egyik legsötétebb lapja. A mostani alkalommal hadd szóljunk néhány szót Betsabéról. Sokat nem tudunk róla, nem igen ismeretes jelleme, de azért a sorok között olvashatunk egyet s mást arról, ami őt jellemezte. Dávid akkor került vele kapcsolatba, amikor tulajdonképpen egészen más dologgal kellett volna foglalkozzon. Úgy kezdődik ez a fejezet:”amikor a királyok hadba szoktak menni”. Dávid ekkor nem ment háborúba, hanem csak fővezérét küldte el oda, ő maga otthon maradt. Ha ő is elment volna, hogy embereivel együtt harcoljon, akkor elkerülhette volna ezt a súlyos kisiklást. A lustaság, kényelemszeretet mindig a bűn melegágya szokott lenni.De Betsabé is otthon maradt, amikor férje hadba vonult. Nyilván neki nem lett volna kötelessége vele menni, de azért ő sem ártatlan ebben az egész dologban. Mert mit keresett Betsabé meztelenül a Dávid palotája közelében? Fürödhetett volna egy olyan helyen is, ahol senki sem látta, ahol nem lett volna ilyen kísértésnek kitéve. Betsabé nem viselkedett szemérmes módon, sőt kihívó volt ebben az esetben. A szemérmesség, az egészséges szégyenérzet egy asszony, egy leány egyik legszebb erénye. Jó lenne ezt már kicsiny kortól a leánygyermekek szívébe oltani. Egy édesanya nyilván mindenekelőtt példájával kell ebben is előjárjon. Sajnos az is igaz, hogy manapság nem csak a szülők nevelik és befgolyásolják gyermekeiket, hanem mindenek előtt a média, TV, internet, világ, de mégis döntő jelentőséggel bír az, hogy a szülők minden tekintetben milyen példát adnak gyermekeiknek. Egy szülő felelős azért, hogy milyen ruhában jár a gyermeke, hogy milyen magatartást enged meg magának a másik nemmel szemben. Nem tudunk minden rosszat, minden kísértést megakadályozni, de amit mi megtehetünk, azt tegyük meg. Figyelmeztessük gyermekeinket a rájuk leselkedő veszélyekre és kísértésekre. Az asszonyok legyenek résen a munkahelyen főleg,  amikor férjük távol van, mert íme Betsabé is akkor esett bűnbe, amikor férje távol volt tőle. Az ördög nagyon jól ki tudja hasznáni az alkalmas pillanatokat a támadásra. Senki sincs eleve biztonságban, aki áll vigyázzon, hogy el ne essék, tanítja Pál apostol.

            Dávid és Betsabé az egyik legsúlyosabb bűnbe, a paráznaság és házasságtörés bűnébe esett. Ma sajnos ez már nem is számít olyan súlyos bűnnek. Oda jutottunk, hogy sokan már dicsekesznek is ezzel, de Isten igéje nagyon komolyan tanítja, hogy a házasságtörők nem örökölhetik az Isten országát. Jó lenne ezt ma nagyon komolyan venni. Hisz manapság egyébről se lehet hallani, csak arról, hogy ez is megcsalta társát meg az is, egyik házasságba is belépett egy harmadik személy, meg a másikba is. A házasság, nemiség kétségtelenül az Isten egyik leggdrágább és legértékesebb ajándéka, ezért a Sátán munkájának egyik kedvenc céltáblája is. Kevés dologban leli a Sátán annyira kedvét, mint abban, hogy házasságokat megrontson, tönkre tegyen. És milyen rettenetes az, amikor keresztyén emberek házasságát sikerül megrontani. Olyanokét, akik Isten előtt fogadtak örök hűséget egymásnak, akik Isten segítségét és áldását kérték az ő házasságuk megkötésekor. És milyen rettenetes az, mikor olyan emberek buknak el, akikre sokan felnéztek, mint itt Dávid király is. Aki egy egész nép, egy gyülekezet előtt kellett volna példát adjon az Istenben való szent életről. A Sátán röhög a markába, amikor Isten gyermeki buknak el ezen a területen. Ilyenkor joggal mondhatja a világ: akkor miben különböznek Isten gyermekei a világ fiaitól, ha ők is elbuknak ezen a területen, ha ők is belesnek ebbe a rettenetes bűnbe, akkor mit várhatunk olyanoktól, akik nem ismerik Istent és nem járnak Ő vele? Betsabéról nem tudjuk ugyan, hogy komoly megtérésben lett volna része, hogy ismerte volna Istent, de mint Izrael népének a tagja jól ismerte Isten törvényét és annak halálos komolyságát. Felelőtlen tettével ő is hozzájárult ahhoz, hogy Dávid kettős bűnbe esett. Ha a felelősség nagyobb részt Dávidot terheli is, azért ő sem volt ártatlan ebben az egész dologban. Jól tudta, ahogy egyik írásmagyarázó mondja, hogy mitől forr fel a Dávid vére. Legyen az ő bukása minden asszony és leány számára figyelmeztető példa.

             A Szentírásból megtudjuk, hogy a házasságtörés után Isten Náthán prófétát Dávidhoz küldte és Dávid komoly bűnbánatot tartott. Érdekes lenne azt is megtudni, hogy Betsabé osztozott-e ebben a bűnbánatban, hogy ő vajon megbánta-e a vétkét? Bevallotta-e őszintén azt, hogy vétkezett férje Uriás és az Úr ellen, amikor felelőtlenül cselekedett, és ott fürdőzött, ahol nem lett volna szabad? Arról sem tudósít a Szentírás, hogy milyen érzésekkel fogadta az ő férjének a halálhírét. El tudjuk képzelni, hogy milyen feldúlt lehetett a lelke, amikor megérkezett a harctérről a hír, hogy a férje nem él többé. Bizonyára ebben a pillanatban a bűne mázsás súllyal nehezedett a lelkére. Joggal gondolhatta azt, hogy Isten bűnéért bűntette meg őt. Reménykedjünk abban, hogy Betsabé Dáviddal együtt komoly bűnbánatot tartott és bocsánatot nyertek együtt a bűnre. E még ha meg is kapták a bocsánatot, a bűn bűntetését hordozniuk kellett. Hisz az a gyermek, aki ebből a bűnös kapcsolatból született megbetegedett és nemsokára meg is halt. Minden imádság, könyörgés hiábavalónak bizonyult.

            Ez így van ma is. Isten bizonyosan megbocsátja a bűnt, amit megvallunk és elhagyunk, de annak következményeit egy életen át hordozni kell. A bűn nyoma megmarad, azt nem lehet eltűntetni. A házasságtörésre is van Istennél bocsánat, de az egy olyan súlyos törést okozhat egy házasságban, amit soha nem lehet elfelejteni. Valaki egyszer így fogalmazott: ahol a házastársak megcsalják egymást az olyan, mint amikor elszakad egy hegedűnek a húrja. Még össze lehet toldozni, de soha nem nyeri már vissza eredeti szép hangját. Nem csak a gyermek halála volt Dávid és Betsabé bűnének a következménye, hanem egy egész eseménysort indított el ez a család életében. Mert nem csak ő követte el ezeket a bűnöket, hanem az ő gyermekei is.

            De Isten kegyelme mégis szinte hihetetlenül csodálatos. Mert bármennyire is sötét ez a kép, amit Betsabéról festettünk, az ő neve mégis ott szerepel a Jézus nemzetségi táblázatában. Támár, Ráháb és Betsabé, három parázna nő a Jézus test szerinti rokonai között. Hát nem csodálatos ez? Ezeket az asszonyokat Isten minden nyomorúságuk és gyengeségük ellenére beépítette és felhasználta  országa építésében. Jézus még a paráznákról sem mond le, neki senki se túl rossz ahhoz, hogy könyörűljön rajtuk és felhasználja őket. A Betsabé neve sok más bűnös ember nevével együtt ott áll a Jézus nemzetségi táblázatában. Ő is eszköz lehetett abban, hogy megszülessem az a Megváltó, aki a bűnösök barátja és Megváltója lett. Ez a Jézus nem szégyel minket atyjafiainak nevezni. Ennek a Jézusnak a vére azért ömlött ki, hogy e vérreal a mi nevünk is beírattassék az Élet Könyvébe. Ez a Jézus azért jött, hogy a parázna asszonyok és a vámszedők, és senki más ember se maradjon ki az Isten országából. Ő téged is hív, téged is meg akar tisztínai, hogy alkalmas eszközökkké válhassunk az Ő kezében dicsőséges országa építésében. Betsabé neve és története is a mi tanulságunkra íratott meg. Bárcsak tudnánk tanulni ebből a történetből. Bárcsak lehetne a mi életünk, házasságunk is olyan, ami az Ő nevét magasztalná.

Olvasandó igék: 2 Sám.11-12 fej., 1Kor.6, 9-10,15-20, 10,12

                                                                                                Lőrincz István

Démás

A Szentírás emberei: Démás

Isten kegyelméből egy újabb esztendőbe léphettünk. Ennek az esztendőnek az elején egy figyelmeztető személy áll  előttünk, aki elhagyta Isten ügyét, elhagyta lelki atyját, s elhagyta-legalábbis egy időre, de lehet végleg- Istent is. Ilyen emberek mindig is voltak és sajnos lesznek is. Egy ilyen ember Démás. Bunjan „Zarándok útja” című könyvében ő név szerint is szerepel. Ez annál is különösebb, mert ebben a könyvben, mind szimbólikus, jelképes nevek vannak. Van a könyvnek egy jelenete, amiben arról van szó, hogy Démás, aki nem messze a keskeny úttól egy ezüstbányát üzemeltet, meghívja a keskeny úton járókat, hogy tekintsék meg a bányáját. Akik elfogadják ezt a hívást, soha többé nem térnek vissza a keskeny útra. E könyv szerint is életveszélyes dolog ezzel az emberrel szóba állni, vele barátkozni.

            Démás üzenete ma időszerűbb, mint bármikor. Egy olyan időben élünk, amikor már a mi tájainkon is egyre többen elhagyják az egyházat, a hitet, Istent. Ma sokan választják a Démás útját. Lehet, hogy még hisznek Istenben, lehet, hogy papíron még egyháztagok maradnak, de azt már nem tartják szükségesnek, hogy komolyan járjanak a keskeny úton, hogy kövessék Jézust. Ezért jó már most, az év elején az, hogy az ige figyelmeztet: a Démás útja nem jó út, ha ezen indultál volna el, gyorsan fordulj vissza, térj meg! Hagyd el a magad útját és gondolatait és térj vissza az Úrhoz.

            De ki is volt ez a Démás, honnan származott? A nevével háromszor találkozunk a Bibliában. Először a kollosébeliekhez és a Filemonhoz írt levélben találkozunk vele. Ezeket a leveleket Pál minden valószínűség szerint a római fogságában írta és Tikhikus által juttatta el a címzettekhez.  Démás ott van az üdvözlők sorában mindkét levélben, mint Pál apostol munkatársa. Mindkét esetben Lukáccsal van együtt említve, s meg kall adni, ez nem egy rossz társaság. A Timótheushoz írt levélben is találkozunk vele, ami azt jelenti, hogy a Pállal való barátsága, közössége nem szalmaláng-lelkesedés volt, hanem hosszú időn át tartott. Több éven át volt Pál munkatársa. Valószínűnek tarhatjuk, hogy Thesszalonikából való lehetett, hisz oda távozik. Az egészen biztos, hogy őt megragadta Krisztus. Hogy hosszú időn át szolgálta is az evangéliumot, prédikált, szolgált gyülekezetekben és szolgált személyesen Pálnak is. Azt mondhatjuk, hogy Pál egyik lekiválóbb munkatársa volt. De a második Timótheushoz írt levélben, Pál keserűen írja, hogy Démás engem elhagyott. Hogy mennyire megviselhette ez Pált, az abból is kitűnik, hogy miután ezt megírja kedves barátjának, azonnal kéri, hogy igyekezzen hozzá jönni, nyilván azért, hogy valakivel megoszthassa ezt a nagy fájdalmát, hogy kiönthesse szívét. Pált ekkor sok más dolog is nyomasztotta, ott függ felette a halálos ítélet és kivégzés lehetősége, de ezeket mind feldolgozta már, de most ez már túl sok számára. Pál az „elhagyás” szóra egy nagyon kemény kifejezést használ, ugyanazt, amit is Jézus a kereszten, amikor az Atyától kérdi, hogy miért hagyta el őt. Ez a szó átvágást jelent, egy olyan szakítást, ami végleges és helyrehozhatatlan. Pál ebben a levélben azt mondja: ama nemes harcot megharcoltam, Démás pedig ezt mondja: én feladtam a harcot.

            Feltevődik a nehéz kérdés: hogyan volt lehetséges ez?

Hogyan hagyhatta el Démás Pált és az Isten ügyét? Démás először nem számolta fel a Krisztus-követés költségeit. Azt gondolta, hogy hátha sok előnye is lesz abból, hogy Pállal együtt van. De amikor látta, hogy a dolog kezd komollyá válni, amikor azt látta, hogy ez egy olyan ügy, ami az életébe is kerülhet, akkor Démás azt mondta: ez nekem már túl sok, erre azért nem vagyok hajlandó. A halálos fenyegetettséget már nem tudom vállalni. Ha Jézus magvetőről szóló példázatára gondolunk, akkor Démás a köves talajra esett gabonamag, aki hallotta az igét, fel is lelkesült azon, de amikor botránkozás és üldözés támad, akkor már nincs tovább. A gazdagság csalárdsága megfojtja a magot. Démás is hitt, de csak egy ideig, s ezzel mások is így vannak. Sokan gyorsan fellelkesülnek és boldogok egy ideig. Az ilyenek hűséges egyháztagoknak látszanak, még bizonyságot is tesznek, de egy fontos dolog hiányzik az életükből: a Jézussal való személyes kapcsolat, az iránta való személyes szeretet. Démásnak nem volt üdvözítő hite, amely hit percig ig sem élhet Krisztus és az Ő kegyelme nélkül. Ó, hány ilyen egyháztagunk van sajnos. Először olyan boldogak és lelkesek. Járnak a templomba, bibliaórára, ifire és még áldozatokra is készek. De aztán egyszer csak eltűnnek, visszaesnek a hitben. Ezért nagyon fontos most az év elején is feltenni magunknak a kérdést: vajon csak lelkesült ember vagyok, vagy pedig van élő, személyes kapcsolatom Jézus Krisztussal? Ismerem-e a Krisztus gazdagságát, amit a világ összes kincséért se tudnék odaadni?

            A másik nagy kérdés, hogy hová ment Démás? Kálvin igyekszik reménykedőleg beszélni Démásról, mondván, hogy nem biztos, hogy Krisztust is megtagadta és az istentelenségbe vetette magát. De itt az áll, hogy Démás a jelenvaló világhoz ragaszkodott, és az eredeti szöveg igealakja azt sejteti, hogy itt egy végleges döntésről volt szó. Sajnos itt nem egy bűnbe való esésről, hanem egy bűnben, hitetlenségben való maradásról van szó. A ragaszkodás szót így is fordithatjuk: megszerette. Démás tehát egyre jobban megszerette ezt a jelenvaló világot és ezért elhagyta Pált és Krisztust.

            De mit jelentsen a jelenvaló világ? A szószerinti értelem szerint ez a mostani világ, az a világ, amiben élünk, aminek értékei szöges ellentétben vannak annak a világnak az értékeivel, amit mi várunk, amit Jézus Krisztus fog hozni az Ő visszajövetelekor. Az igaz, hogy nem kell azt gondolnunk, hogy Démás cégéres bűnökbe vetette magát, hogy züllött, parázna életet élt.Lehet, hogy emberi mérték szerint becsületes, rendes élete volt. A gazdag ifjú se élet ilyen bűnökben, sőt még Isten parancsait is komolyan vette, csak épp a földi javai fontosabbak voltak számára, mint Isten országa.

            Sokan felteszik a kérdést: vajon mi lett Démással, mi lett az ő további sorsa? Isten igéje nem ad erre választ. Az apokrifus iratokban viszont több változat is van az ő életéről. Az egyik irat szerint jól alakult az élete. E szerint Thesszalonikába ment, ahol a keresztyén gyülekezet nagy szeretettel körülvette, bizonyságot tettek neki Krisztus szeretetéről, Démás megtért, és egész további életében Istennek szolgált, nagy kegyelemnek tartva, hogy Isten őt másodszor is kegyelmébe fogadta. De van egy másik változat is, mely szerint Démás végig megmaradt a megkeményedésben. Pap lett egy bálvány-isten kultuszában,és esküdt ellensége lett a Krisztus gyülekezetének. Mind a két változat megtörténhetett, de most számunkra nem ez a fontos. Nem az a fontos, hogy mi történt Démással, hanem az, hogy mi történik velünk.

            Démás annak az embernek a megtestesítője, aki nem volt messze az Isten országától, aki megízlelte az Istennel való járás örömét, de nem maradt meg abban. Démás a félutas keresztyén, aki elindul,de sohasem érkezik meg. Épp olyan, mint az Ószövetségben Orpa, aki elindul, de Moáb határánál visszafordul és örökre eltűnik az üdvtörténetből. Démás az, aki fellelkesül, aki egy ideig szolgál is, de aztán hátat fordít, nem tudja vállalni a következményeket.

            Szomorú példája legyen ennek az évnek az elején komoly figyelmeztetés számunkra. Számoljuk fel a Krisztus követés költségeit, és maradjunk mindvégig következetesek ebben az Új Évben, és életünk minden napján is.

Olvasandó igék: Ruth 1,14-15, Mát.13,21, Kol.4,14, Filem.24,” Tim.4,10

                                                                                                            Lőrincz István

ABIGAIL

A Szentírás emberei: Abigail

Egy kedves kép az, ami most kibontakozik előttünk. Abigail egy fénylő alak a Szentírásban. Nem volt könnyű élete, hisz a férje egy durva és rossz erkölcsű ember volt. Nyilván, az akkori kor szokása  szerint neki nem sok beleszólása volt abba, hogy kihez megy férjhez, a szülei döntötték ezt el, s ők pedig nagyon is emberi szempontok szerint döntöttek. Valószínű, hogy a Nábál – így hívták a férjét – vagyoni helyzete volt a meghatározó. Így ez a nemeslelkű, szép leány egy hozzá nem illő férjhez kellett feleségül menjen. Hány ilyen boldogtalan házasság köttetik ma is, mert nem a szeretet, a fiatalok közötti igaz szerelem a fontos, hanem az anyagiak, a karrier és más földi szempontok.Hányszor mennek ma is főleg a lányok feleségül lelkileg hozzájuk nem illő férjhez, csak azért mert annak pénze, háza és más efféle javai vannak. Jó, ha a szülők erre idejében figyelmeztetik a gyermekeiket. Jó, ha próbálják őket arra tanítani, hogy a párválasztáskor mindenek előtt a lelki szempontokra figyeljenek, és ne a földiekre.

            Mert az Abigail élete a házassága napjától meg volt pecsételve. De az is igaz lett az ő életében, amit Pál tanít, hogy az Istent szeretőknek minden javukra van. Ezt az asszonyt Isten épp e nehéz házasság kohójában tisztította és tette értékes személyiséggé. Nagyon szimpatikus vonás az ő életében, hogy megpróbálja jóvá tenni férje hibáit. Próbálta a férje szolgáit csendesíteni, amikor azok panasszal jöttek hozzá férje durvasága, faragatlansága miatt.Azt kell mondjuk, hogy ez az asszony egy hős volt. És hány ilyen hős élt a múltban és él a jelenben is. Hány ilyen áldott feleség van, akik nagy szeretettel hordozzák sokszor hitetlen, szeretetlen, bűnös szenvedélyekkel terhelt férjeiket. A médiák bemutatják a sztárokat, a szépségkirálynőket, a sikeres üzletasszonyokat, pedig az ilyeneket kellene példaként állítani az emberek elé. Akik csendben, zokszó és panasz nélkül hordozzák keresztjüket, házasságuk sokszor szinte elviselhetetlennek tűnő terhét. Óriási ajándék az, hogy egy ilyen házasságban egy asszony nem omlik össze, nem keseredik meg, nem lesz önsajnálkozó, panaszkodó, mindenkit és mindet, még Istent is vádoló emberré. Abigail egyszerűen teszi azt, amit tennie kell, vezeti ezt a hatalmas háztartást, gazdaságot. A szolgák is a legtöbb esetben hozzá jöttek tanácsért, eligazításért, hisz a férjével nem igen lehetett normálisan beszélni. Szép példát ad ő ebben minden ilyen helyzteben levő asszonynak. Aki a házasságban nem sok örömöt talál, annak még nem értelmetlen és céltalan az élete, azt Isten sok más mindenre használhatja az  áldássá lehet környezetében.

            Életének döntő fordulata akkor következett el, amikor Isten az ő útját összevezette a  Dávid útjával. Dávid épp azon a vidéken tartózkodott, ahol az ő nyájaik legeltek. Dávid jó szolgálatot tett nekik, hisz embereivel sokszor megvédte nyájaikat rabló támadástól, így Nábál pásztorai biztonságban érezhették magukat. De jótett helyébe jót várj, s Dávid is jótéteményt kér Nábáltól, amikor az épp a juhait nyírja, ami abban az időben, de sok helyen még ma is nagy ünnep. Az, hogy ez az ünnep ilyen biztonságos körülmények között lezajlott, tulajdonképpen azt is Dávidnak köszönhette. De Nábál nagyon durván reagál. Dáviddal se tesz kivételt, kemény szavakkal  utasítja el a segítséget kérő szolgákat. A szolgák megrettenve mesélik el a történteket Abigailnak. Az asszony is beleremeg a hallottakba, de nem veszíti el a fejét. Nem tölti azzal az idejét, hogy megpróbálja férjét jobb belátásra bírni, ez úgy is hiábavaló vállalkozás lenne, ehelyett azonnal meggondolja, hogy milyen rettenetes következménye lehet férje oktalan cselekedetének. Gyorsan egy szép és gazdag ajándékot készít össze, és azzal elindul Dávid elé, hogy így próbálja Dávid jogosan felgerjedt haragját megengesztelni.Ezt jól is tette, hisz Dávid szörnyű bosszút esküdött, hogy senkit sem hagy életben Nábál háznépéből. Már el is indult katonáival, hogy ezt végrehajtsa, amikor egyszer csak Abigaillal és kíséretével találja szembe magát. Abigail arcra borul előtte az úton, úgy hogy mindenkinek meg kell állnia. Megható módon magára veszi Nábál minden bűnét, és szépen kéri Dávidot arra, hogy fogadja el az ő jóvátételét. Érdemes megfigyelni szinte evangéliuminak mondható látását, amikor azt mondja Dávidnak, hogy súlyos bűnt követett volna el, ha magán így akart volna segíteni. Ezt a bölcsességet Abigail épp a nehéz házasságában tanulta meg. Hányszor kísértette őt is a gonosz azzal, hogy bosszúlja meg férje gonoszságát, durvaságát. Abigail tudja azt, amit az Újszövetség majd világosan hirdet, hogy mi nem állhatunk magunkért bosszút, mert Istené a bosszúállás, Ő fizet meg kinek-kinek a cselekedete szerint. Szavai mély hatást gyakorolnak Dávidra.Belátja, hogy valóban gonosz és oktalan dolgot akart cselekedni, amikor bosszút forralt a szívében Nábál és háznépe ellen.

            És az Isten bosszúja nem is sokáig váratott mgára. Mire Abigail hazaér Nábál már részeg, és nem is tudja a történteket neki azonnal elmesélni. Mikor másnap reggelre kijózanodik s feleségétől meghallja a történteket, olyan haragra gerjed, hogy ez meg is öli tíz nap múlva. El tudjuk képzelni, hogy ezalatt hűségesen ápolja férjét, akitől pedig csak szenvedést és fájdalmat kapott. Íme Isten elhozta szenvedése végét. Nem kellett ebben a rettenetes házasságban megöregednie. Isten sokszor megszabadítja az ő gyermekeit akkor, amikor szenvedésük már-már kibírhatatlanná válik. Sokszor  úgy teszi ezt, hogy a szenvedést okozó fél megtér Istenhez és csodálatos változáson megy át az élete. Gondoljuk csak el, hogy miben lehettek az első kersztyének, amikor a tárzuszi Saulus öldökléstől lihegve üldözte őket. Micsoda rettegés lehett a damszkuszi atyafiak között, amikor hallották, hogy az ő esküdt ellenségük épp városuk felé közeledik. És Isten csodálatos szabadítást készített azáltal, hogy Saulus megtért, mielőtt szörnyű tervét véghez vitte volna. Micsoda öröm és felszabadulás lehetett ez az ő számukra. A hatvanas évek elején, amikor lelkészeket és más hívő keresztyéneket a kommunista hatalom börtönbe vetett, egy börtönben egy olyan kegyetlen őr volt, akinek kegyetlenkedése már-már az őrületbe kergette a keresztyén szenvedő rabokat. Úgy érezték, hogy már nem bírják tovább kegyetlenkedéseit. Búzgón imádkoztak azért, hogy Isten tegyen már valamit, mert a helyzet egyszerűen bírhatatlan. Ekkor ezt a kegyetlenkedő őrt más helyre helyezték, és helyette egy emberséges őr került. Isten meghallgatta az ő gyermekei imádságát és cselekedett.

            A sok szenvedés után, súlyos évek vagy évtizedek megpróbáltatása után Isten nagy tisztességre emelte Abigailt. Hisz a király nem feledkezett el róla, követeket küld hozzá, magához hívatja és feleségül veszi.  Ez a sokat szenvedett, megalázott, megvetett asszony az Isten szerinti királynak, Dávidnak a felesége lesz, és így ősanyja Jézus Krisztusnak, hisz a mi Megváltónk test szerint a Dávid házából született. Miért? Azért, mert hitte azt, hogy Isten Dávidot választotta Izrael királyává. Hitte ezt akkor, amikor ebből még semmi se látszott, amikor még Dávid egy bújdosó szegénylegény volt. Férje, aki Dávidban tényleg csak ennyit látott, nyomorultúl elpusztult, de Abigail, akinek hite volt, csodálatos tisztességre emlete Isten.

            Abigail példája ragyogjon előttünk is. Legyen ő számunkra az alázat, a türelem példaképe, aki a sok szenvedést és megaláztatást panasz és zugolódás nélkül el tudta hordozni, és akit Isten végül nagyon megáldott. Különösen bátorítsa az ő példája azokat, akik talán épp hozzá hasonló helyzetben vannak. Ne csüggedjenek, bízzák magukat az Úrra, aki a maga idejében megadja a kimenekedést minden bajból.

Olvasandó igék: 1Sám.25,2-42, Róm. 8,28, 12,19, 1Kor.10,13

                                                                                                Lőrincz István

Gondolatok a börtönmisszióról

Gondolatok a börtönmisszióról

1.    Mi inditott a börtönmisszió vállalására?

Ott kell kezdenem, hogy nekem a börtön nem volt egy idegen fogalom. Amikor én 1958.jun. 12-én világra jöttem, édesapám id.Lőrincz János lekipásztor már három hónapja börtönben volt, mint politikai fogoly, vallási izgatás miatt elitélve, természetesen koncepciós per áldozataként. Mikor már a marasvásárhelyi börtönbe bejártam elmesélte, hogy amikor őt valamikor 1958 nyarán a rendőri fogdából a marosvásárhelyi börtönbe átszállították, volt egy ilyen imádság a szívében, hogy ha Isten feleségének egy fiúmagzatot ad, akkor az a gyermek( én tehát) legyen lekipásztor és majd az is adassék meg neki, hogy ebbe a börtönbe bemehessen az evangéliummal, ahova ő akkor az evangélium miatt került be. Ezt az imádságot Isten csodálatos módon 37 év után valósággá tette, mert én 1995 decemberében életemben először átléphettem dobogó szívvel a marosvásárhelyi börtön kapuját. A szolgálatot nem én kerestem tulajdonképpen, inkább csak elfogadtam. Marosvásárhelyen a börtönmissziót két lelkipásztor:Dr. Bustya Dezső és néhai Szőke László inditották el a 9O-es évek elején. 1995 nyarán Bustya Dezső az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője lett és Kolozsvárra költözött. A börtönmisszió Szőke Lászlóra maradt, aki akkor már 71 éves volt és eléggé meggyengült. Mivel vele már korábban jó barátságban voltam, édesapámnak is jó barátja és szenvedő társa is volt, megkért, hogy nem segitenék-e be neki ebbe a szolgálatba. Én azonnal igent mondtam. Valahogy teljesen természetesnek tűnt számomra az, hogy oda menjek az evangéliummal, ahova édesapámat 37 évvel azelőtt az evangéliumért zárták be. Bár nem kaptam erre igei elhivást, de úgy érzem és mélyen meg vagyok győződve, hogy nem véletlen az, hogy Isten így vezérelte az utamat, szolgálatomat, hogy ezt a missziói területet nekem osztotta ki, és így ezt már majdnem nyolc éve én végezhetem a marosvásárhelyi börtönben. Hiszem, hogy Isten tálentumot, illetve kegyelmi ajándékot is adott ennek a munkának a végzésére. Biztos, hogy ez is benne volt az Ő életemre elvégzett tervében és mindent úgy irányított, hogy ez megvalósulhasson. Egyszerü emberek között, egy kis eldugott faluban nőttem fel, ahova édesapámat a börtön után helyezték, így megtanultam azt, hogy hogyan kell egyszerü emberekkel bánni, velük beszélgetni. Az édesapám és társai sok-sok börtönélménye mind segitség volt nekem abban, hogy a börtöntől ne iszonyodjam, hanem Isten Lelkének segitségével bátran tudjak a rabok elé odaállni. Nem könnyü ezt a szolgálatot egy majdnem 4OOO lelkes gyülekezet mellett felvállalni, úgy hogy a gyülekezet szinte semmilyen segitő hátteret nem jelent számomra. A Presbitérium sajnos egyáltalán nem érti meg ezt a munkát, sőt még haragusznak is a legtöbben azért, mert ezt a munkát is fölvállatam, sokszor mondogatják, hogy ők nem börtönlelkészt választottak, hanem gyülekezeti lelkészt. Nyilván egy ekkora gyülekezetben emberi módon szólva nem hiányzik nekem ez a szolgálat, jó lenne ha mások is belekapcsolódnának, de erre sajnos nagyon kevés az esély. A börtönmissziót nem igen akarják a lelkipásztorok felvállani, azért is, mert semmilyen anyagi vonzata nincs, teljesen díjmentesen végzem, sőt még a benzinköltséget is én fizetem, de azért is, mert a börtön világa egy olyan világ, amitől igencsak ózkodnak a lelkipásztorok. Sok lelkész a világ semmi kincséért se lépné át a börtön küszöbét.Én azonban, amig csak más valaki ezt nem vállalja föl végezni akarom, mert nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha ezt a munkát nem végezném. Szoktam is mondani, hogy a hívek szabadon eljöhetnek a templomba, de a rabok csak akkor hallanak igét, ha valaki bemegy hozzájuk.

Milyen elképzelése van a börtönmissziói munkáról?

Hogyan végzi ezt a munkát?

Őszintén megvallva, amikor először bementem a börtönbe nem volt semmilyen elképzelésem arra nézve, hogy hogyan is fogom majd végezni ott benn a munkámat. Hirtelen jött a felkérés, nem sok időm volt készülni. Egyszerüen átgondoltam egy igét és azt tovább mondtam. Maga a gyakorlat aztán szépen vezetett a szolgálatban. Azt gondolom, hogy már a puszta jelenlétünk a börtönökben egy óriási dolog. Még mielőtt megszólalnánk már az sokat mond a fogvatartottak számára. Lassan aztán láttam, hogy hogyan is kell alakítanom szolgálatomat. Mindenek előtt láttam a fogvatartottak rendkivül alacsony szellemi és lelki szinvonalát. A legtöbben olvasni sem tudnak, nagyon kevés kivételtől semmilyen előismerettel nem rendelkeznek. Tehát semmilyen ismeretre nem lehet alapozni. Nem tudják, hogy ki volt Mózes, a próféták, az apostolok, nem ismerik Jézus életének a történetét. Tehát hamar megláttam, hogy ez egy egészen másfajta gyülekezet, mint az, amelyik vasárnaponként a szószékem alatt ül. Megláttam azt is , hogy nem igazán működik a monológos prédikáció, úgy hogy végig én beszélek, ők szépen végighallgatják, s majd imádsággal és áldással befejezem. Sokkal inkább egy párbeszédes istentiszteletet tartok, amikor úgy próbálom kibontani az igét, hogy ők maguk is együtt gondolkozzanak, ők maguk próbálják megfogalmazni az ige üzenetét. Azt is megláttam, hogy főleg régi rabok nagyon jól megtanulják azú.n. „kanaáni” nyelvet és már fújják, hogy meg kell térni, újjá kell születni. Ezt a fajta képmutatást úgy próbálom kivédeni, hogy személyesen fordulok igehirdetés közben az egyes emberekhez, és amikor olyan szépen mondja, hogy meg kell térni, akkor rákérdezek: és kedves barátom, hogy néz ez ki a te életedben, vannak- e a te megtérésednek gyümölcsei? Ilyenkor sokszor elpirul az illető és semmit sem szól, vagy épp könny szökik a szemébe. Ha istentisztelet közben egy konkrét kérdés vetődik fel, akkor igyekszem azt megválaszolni. Előfordult például az, hogy előjött a személyzethez való viszonyulás kérdése. Ekkor szinte egy órán át beszéltem arról, hogy mit tanít Jézus illetve a Szentírás erről a kérdésről, hogy kell szeretnünk ellenségeinket, hogy szidalmaztatván viszont nem szidalmazott stb. Egyik rab megjegyezte az alkalom végén: én 34 éves vagyok, de engem összesen sem tanított ennyit valaki, mint most a tiszteletes úr. Arra is rájöttem, hogy nagyon nagy lehetőség rejlik az énektanításban. Igyekszem, hogy rövid énekeket tanítsak nekik, főleg olyanokat, amelyek az ő helyzetükre illenek. A börtön slágerének nevezzük a „Tudom az Úrnak terve van velem” éneket, amelyet kivétel nélkül minden alkalommal eléneklünk. Nem tanitok sok éneket, az az elképzelésem, hogy 4-5 éneket tanuljanak meg jól, az vésődjön be elméjükbe és a szívükbe, így talán egy életen át emlékezni fog arra, hogy a börtönben milyen énekeket tanult. Azért sincs lehetőség sok ének tanulására, mert a marosvásárhelyi börtönben, nagyon sok az előzetes és kisebb bőntetésekkel vannak ezért óriási a fluktuáció ebben a börtönben, sok fogvatartottal csak talán kétszer háromszor találkozom. Az új fogvatartottakkal igyekszem röviden elbeszélgetni, legalább annyit megkérdezek tőlük, hogy honnan jöttek és mennyi ideig fognak a börtönben tartózkodni. Ilyenkor tudatosítom bennük azt, hogy milyen nagy dolog, hogy a börtönben is istentiszteleten lehet résztvenni, és azt mondom még nekik ilyenkor: lássák ebben is az Isten szeretetének jelét,hogy itt is egy lelkipásztorral találkozhatnak, aki szeretettel jön be Isten igéjét hirdetni. Sajnos az én szolgálatomban nem igazán van lehetőség a személyes beszélgetésre, csak kifejezett kérésre volt egy ilyen beszélgetésem, de ekkor láttam, hogy milyen áldott dolog lenne ezt is végezni. Persze erre nekem időm sem igen van, így is állandóan az a véd ér a presbitérium részéről, hogy a rabokkal jobban és többet törődöm, mint velük, ilyenkor azt mondják igazolásul, hogy már 8 éve vagyok és még nem látogattam meg őket. Mondom nekik, hogy őket sem akarom elhanyagolni és évente 3OO családot látogatok meg, de 18OO család lévén ez nem megy olyan hamar. Az istentisztelet végén igyekszem mégis pár szót váltani azokkal, akik valamilyen gondjukkal hozzám jönnek, persze ez inkább csak adminisztrativ kérésekre korlátozódik: hozzak telefonkártyát, boritékot, írószerszámot stb.

      Nagyon fontosnak tartom mobilizálni azt a gyülekezetet, ahonnan az illető fogvatartott jön. Ilyenkor megszólítom a lekipásztort és megpróbálom rávenni arra, hogy a sátoros ünnepek alkalmával az ő kórusa, nőszövetsége, presbiteri küldöttsége, ifjúsági csoportja jöjjön be szolgálni a börtöngyülekezetbe. Ez lehetséges, most Marosvásárhelyen egy rendkivül jó helyzet van azáltal, hogy a börtönparancsnok egy magyar református ember, gyülekezetünk tagja és személyesen is jó barátom. Nagyon meghatóak ezek az alkalmak, hiszen ilyenkor be tudnak jönni a szülők, illetve férj, feleség. Két példát hadd mondjak erre. A mezőpaniti gyülekezetből benn volt néhány évvel ezelőtt egy hatgyerekes édesanya. Meghívtam ennek a gyülekezetnek a lelkipásztorát, hogy látogasson be a börtönbe a húsvéti ünnepek alkalmából. Az ifjúsági csoportban ott voltak az asszonynak a gyermekei és a férje is bejöhetett. Az istentisztelet alatt a gyerekek végig foghatták az édesanya kezét és a férj is átölelhette, amin nálunk a látogatás alkalmával egyáltalán nem lehetséges. Egy másik példa egyik másik gyülekezetből bekerült a gondnokházaspár gyereke. Ők is bejöttek egy sátoros ünnep alkalmával, felejthetetlen volt, ahogyan az édesanya a tékozló fiú énekét énekelte: Ott a messze földön, árván hontalan, és a refrén: Ó jöjj haza, ó jöjj fiam. Mindenki sirt, még a börtönparancsnok szeme sem maradt száraz. Azonkívül még szólt is az egybegyűltekhez és elmondta azt a raboknak, hogy nehogy azt gondolják, hogy csak azoknak nehéz, akik itt benn vannak, de gondolják el azon édesapák és édesanyák lelkiállapotát is, akiknek gyermekei benn vannak a börtönben. Ezek az alkalmak, amikor a családtagok bejöhettek börtönszolgálatomnak legáldottabb pillanatai voltak. Egy másik lelkipásztor, akinek gyülekezetéből egy adott időben két híve is benn volt elmondta azt, hogy két ok miatt jöttek ide. Az egyik az, hogy meglátogassák a bajban és szenvedésben levőket, de a másik az, mert gyülekezetükből két lélek nagyon hiányzik és ez igen fáj nekik.

      A heti alkalmakon kívül, amikor a református rabokkal találkozom évente háromszor szolgálok az ú.n. nagy ökumenikus istentiszteleteken, Karácsonykor, húsvétkor és Péter-Pál napján, ők ugyanis a romániai börtönök védőszentjei. Ilyenkor két nyelven szólok, románul is tehát, amit az egész börtön vezetősége rendkivüli módon értékel. Ez az üzenet egy nagyon rövid, frappáns tömörséggel elmondott bizonyságtétel, ekkor igyekszek egy megmaradó képpel, üzenettel a rabok között szolgálni. Ezen az alkalmon a rabok is rövid műsort készítenek, illetve kívülről is mindig beviszek egy kórust vagy ifjúsági csoportot. Úgy érzem, hogy ezek is áldott alkalmak, ilyenkor a személyzet is hallhatja az üzenetet. Velük is jó a kapcsolat, eleinte mindig mondogatták, hogy ide ugyan hiába járok, mert „ezek” úgysem javulnak, meg, ilyenkor nekik is mindig elmondom, hogy embereknél ez valóban lehetetlen, de Isten olyan mészáros, aki ígéje által még a kutyából is finom szalonnát tud készíteni. Velük is igyekszem elbeszélgetni, bizonyságot tenni.

Mi a célom a börtönmisszióval?

      Nyilván nincs más cél, mint a kinti gyülekezetben: az, hogy emberek megismerjék Istent, hitre jussanak, és életükben a Krisztus uralma legyen nyilvánvalóvá. A bűn, bűnbánat, bocsánat kérdése természetesen minden alkalommal terítékre kell kerüljön. Igyekszem a textusválasztásban is ezt szem előtt tartani. Igyekszek rámutatni arra, hogy nem az a bűn igazából, amit elkövettek, haanem az, hogy Krisztus nélküli az életük, a bűn uralma alatt élnek. Nem csak egy kis foltozásra, kis megjavulásra, hanem gyökeres fordulatra van szüksége az életünknek. Egy egészen más cél kell felragyogjon előttünk. Ilyen értelemben a kint levőknek is ugyanerre a megtérésre van szükségük, mert a talpig becsületes, semmi törvénytelenséget el nem követő ember is elkárhozik Krisztus nélkül. Persze ők a bűnözést, főleg a lopást szükségesnek mondják, mondván hogy másképp nem tudnak megélni. Ekkor elmondom a saját családom történetét, hogy amikor édesapámat elvitték, édasanyámat is rögtön elbocsátották az állásából, éhhalálra volt tulajdonképpen ítélve. Amikor kétségbeesetten elment a munkaelosztó hivatalhoz, s kiderült hogy férje politikai fogoly, akkor azt tanácsolták, hogy váljon el férjétől, akkor visszakaphatja állását a tanügyben. Erre ő azt mondta: erre nem vagyok hajlandó, szeretem a férjemet, ő ártatlanúl szenved, ezt soha nem tenném meg. Ekkor jött a lesújtó válasz. Asszonyom, akkor önt még a kőbányába se tudjuk alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. (a faluban ugyanis volt háron nagy kőbánya). Erre édesanyám másnap elment Sepsiszentgyörgyre , a kisipari szövetkezethez, ott isteni csoda révén nem kérdeztek rá arra, hogy ki s mi a férje és egy órán belül kiállították neki a kisipairi engedélyt, így két pici gyermekét és magát is fenn tudta tartani, sőt még más fogolytársak családjain is segített, akik még nehezebb helyzetben voltak. Ezzel azt akarom nekik megmutatni, hogy Isten gondoskodik azokról, akik benne bíznak, és íme becsületes munkával is lehet kenyeret keresni, nem kell lopni. Isten megadja, hogy munkám eredményét is láthassam. Néhány évvel ezelőtt 4 évig egy vállakozó volt a börtönben, aki nagyon gazdag volt, igen nagy lábon élt a börtönbe kerülése előtt. Utána a vagyona a sok perre elúszott, de ez az ember megismerte Krisztust és azt mondogatta. Én gazdag emberként kerültem a börtönbe, és szegény lettem, de itt a börtönben megismertem egy másfajta gazdagságot, amit most nem cserélnék fel az előbbi gazdagsággal. Isten azóta is tartja és megőrízte, hogy a csalás útját válassza.

      Sokszor hirdethettem a bűnbocsánatot olyanoknak, akik nehezen tudtak még maguknak is megbocsátani. Egy fiatal fiú úgy lett gyilkos, hogy locsolkodni ment a szomszéd faluba, egy ottani fiú elkezdte ütlegelni, rúgdosni, ő kínjában és halálfélelmében egy kődarabbal ütötte meg, amibe belehalt, 3 évet kapott. Ő nagyon szenvedett, neki hirdethettem a bűnbocsánatot és látszólag megkönnyebbült, az Úr levette róla a nagy terhet. Igyekszem őket, amennyire lehet szabadulásuk után is segíteni, gyülekezeteikbe beintegrálni, imádkozni értük és velük. Sokszor felkeresnek, nem csak pénzért, hanem azért is, hogy megköszönjék a börtönben kapott lelki támaszt.

      A marosvásárhelyi börtönön kívül alkalmam van Románia összes börtönét meglátogatni egy holland misszionáriussal, akinek fordítója vagyok. Azon kívül, hogy lefordítom az általa elmondottakat, igyekszek beszélgetni egyes emberekkel, illetve bizonyságot tenni a magam és családom élete alapján Isten szabadító és segítő kegyelméről. Ezt a szolgálatot évente háromszor végzem, úgy érzem, hogy ezen is Isten áldása nyugszik.

Miben van szüksége segítségre?

      Sokkal nagyobb erkölcsi támogatásra lenne szükség a gyülekezet és az egyházi vezetés részéről. A Presbitériumom semmiben sem támogat, még azt is meg akarják tiltani, hogy abból a pénzalapból, amit én hoztam létre segítséget nyújtsak a szabadult raboknak. Csak elmarasztalást kapok ezért a szolgálatért, de bátorítást nem. A gyülekezet sem reagálja le ezt a munkát. Az egyházi vezetés sem sokat tesz e munka érdekében. Nincs megszervezve kerületi szinten, ha történetesen van a helységben egy lelkipásztor, aki ezt végzi, jó, ha nincs, akkor sok börtönbe nem jár be református lelkipásztor. Legalább a lelkipásztorok benzinköltségét meg kellene téríteni, hisz lassan oda jutunk, hogy ingyen már senki sem fog munkát végezni. Halvány próbálkozások vannak, de konkrét lépések nem igen történnek ilyen vonatkozásban.

      A börtön vezetősége részéről eddig semmilyen akadályoztatásban nem volt részem, de valószínű, hogy ez a kedvező helyzet addig lesz csak, amig magyar református ember áll a börtön élén. Attól félek, ha parancsnokváltás lesz, sokkal kevesebb lesz ennek a munkának a lehetősége. Az ortodox lelkészi állás most épp üresedőben van, az eddigi lelkész nyugdíjba vonult, nagy kérdés, hogy milyen indulatú lesz az új lelkész. Tőle is nagyon sok minden függ, hiszen a lelki munka koordinálásával ő van megbízva. Adja az Úr, hogy szerinte való pásztor kerülhessen ebbe a szolgálatba.

      Nagy segítséget jelentett számomra a nemzetközi konferenciákon való részvétel, négyszer jutottam el ilyen alkalomra. De rendkívül szomorú vagyok az európai börtönlelkészek lesújtó lelki színvonala miatt. A legtöbb lelkész még Bibliát sem hoz erre az alkalomra, nincs reggeli vagy esti áhítat, az esti áhitat helyett a lelkészek nagy része, tisztelet a kivételnek a kocsmában van. Nemrég egy börtönparancsnok is részt vett konferenciánkon és a végén megjegyezte, hogy ő már eddig sok konferencián volt börtönparancsnokokkal, most először volt lelkipásztorokkal. Sok különbseg van e két csoport között, de egyben teljesen megegyeznek: úgy a börtönparancsnoko, mind a lelkipásztorok egyformán szeretik az alkoholt. Hát így néz ki a helyzet. A legtöbb lelkész, ahogy én fogalmazok rég túl van az evangéliumon. Az egyik ilyen börtönkonferencia központi előadásának témája egy japán meditációs rendszernek a bemutatása volt. Amikor az előadás után megkérdeztem az előadót, hogy itt hol jön be Isten, mert az előadásban sem Isten sem Jézus Krisztus neve nem hangzott el, akkor a válasz az volt. Nicht unbedingt, tehát nem föltétlenül kell Istennek bejönnie. Amikor egyik este javasoltam, hogy imádsággal fejezzük be a napot, a vezető csodálkozva nézett rám és azt mondta : hát István ha gondolod, mondj egy rövid imádságot. Egy másik alkalommal szóba került a konfirmáció, olyan vonatkozásban, hogy az egyik kolléga büszkén mondta, hogy hozzá jönnek a mohammedánok és minden más vallásuak is úrvacsorázni. Erre én azt mertem mondani, hogy nálunk először konfirmálni kell, hogy tudja az ember, hogy mi is az az Úrvacsora. Jót derültek rajtam, hogy én milyen ósdi vagyok, és gúnyosan mondták, hogy a következő konferenciára csak akkor engednek, ha hozom a konfirmációs emléklapomat. A legutóbbi konferencián a zárónyilatkozatba be akartak venni egy ilyen mondatot: mi nem misszionálni megyünk a börtönbe, hanem csak azért hogy szolidarításunkat fejezzük ki az ott levőkkel. Másfél órai vita után sikerült elérnem azt, hogy a mondat így módosúljon: missziói lekülettel kell bemenjünk a börtönbe. Először talán a lelkészeket kellene misszionálni. Az Úr legyen irgalmas hozzánk.

      Marosvásárhely, 2OO3 április havában                           Lőrincz István

A magyar lelkészek peregrinációja Hollandiában

Hivő vagy tudós?

Holland-magyar kapcsolatok a Tudományok Köztársaságában a 16-ik századtól kezdve

Irta:Dr.W.Th.M Frijhoff, az amsterdami egyetem egyháztörténet tanára

Valószinű, hogy a korai modern korban(16 század) a legismertebb kapcsolat Hollandia és Magyarország között a tanulmányi utazás, az ú.n. peregrinatio academica  volt, amikor is magyarországi vagy erdélyi református diákok elindultak a nagy tanulmányi központok felé, az Észak-Holland Köztársaság egyetemei, illustris iskolái felé. Még akkor is, ha pontos számukat sohasem fogjuk tudni, az biztos hogy több ezren járták végig ezt az utat. Kezdettől fogva ezt az utat az egyházi kapcsolatok keretében szemlélték, mint hivő emberek útját. Anélkül hogy ezt a tényt a legkevésbbé is akarnánk tagadni, a következőkben azt akarom bizonyitani, hogy ez az egész történés egy új megvilágitást nyerhet, hogyha ezt a tudományos kapcsolatok szempontjából vizsgáljuk a koramodern Európa Tudományok Köztársaságában.(hollandul Republiek der Letteren).

Politikai osztály és kulturális dinamika

Először vázoljuk fel röviden az európai helyzetet. A három évszázadot, amit a reformáció- úgy a protestáns, mint a katólikus- egyfelől, valamint a tizennyolcadik század végének forradalmi korszaka másfelől behatárol, hagyományosan az abszolút állam felvirágzásának dilemmája szemszögéből szoktuk vizsgálni. Az állam kialakulásának folyamata már a Középkorban elkezdődött, István király 1OO1-ben történt megkoronázása jellemző megnyilvánulása ennek. Ez egy egész sor tényezőben talált táptalajra, mint a városok fejlődése, növekedése, a világgazdaság vonzása, amit jónéhány új, kapitalista mintára szervezett európai kereskedővállalat uralt, és ami néhány európai központban koncentrálódott, aminek jellemzői a tehnikai-tudományos fejlődés, a fejedelmi udvartartás összpontositása, az állami intézmények szakosodása és főleg a hegemóniáért folytatott harc Európában. A Westfáliai Békeszerződés, amit Münsterben és Osnabrück-ben kötöttek meg  1648-ban a Pyreneus-i  Szerződéssel együtt, ebben a tekintetben egy fontos fordulópontot jelentenek.

Ez a békeszerződés véget vetett egy egész sor vallásháborúnak, amelyek közül a Nyolcvanéves Háború csak az egyike volt Hollandiában. Ez végérvényesen szakitott a respublica christiana politikai felfogásával, ami szerint Európa egyidejüleg két fő, illetve két kard (két vezetés) alatt volt, egy egyházi (a pápa) és egy világi (a császár) alatt. A politikai osztály emancipálódott , a raison d’État sok ország számára vezérelv lett a nemzeti és nemzetközi politikában egyaránt. A közösségeket, melyek kivivták szabadságukat, mint például az Észak-Holland Köztársaság és a Svájci Konfederáció mint teljes jogú, önálló államok, akik maguk fölött egy magasabb egyházi hatalmat nem ismernek el. Egy nemzetközi jogrendszer lép érvénybe és az országok közötti hatalmi egyensúly lesz az európai viszonyok alapja. Az államok kialakulása – csak egy látszólagos paradoxon- ezt segiti a szakadatlan háborúzás a hegemóniáért is, ami a fejedelmek pénzügyi szükségleteit növeli és a pénzügyi hivatalok által az alattvalókat egyre inkább gyámsága alá vonta. Ez a tény egyidejüleg az állam, hadsereg és nép közötti politikai és filozófiai reflexiót is megerősitette és a polgárok tudatára ébredtek annak, hogy nemzeti érdekek forognak kockán. Igy keletkeztek a nemzeti közösségek, kapcsolatok az egyes államokon belül, ezekben a többnemzetiségü államokban, ami áthidalt a határokon is.

A politikai osztály emancipációja maga után vonta a vallási osztály bizonyos fokú emancipációját is. A hagyományos viszonyok megfordulnak : nem az egyház gyakorol hatalmat a politika felett, hanem az állam ellenőrzi az egyházat. Eközben Európában nagyon sok felekezet alakul ki, ami új megoldásokat is követelt. Példa erre a hivatalos, még törékeny tolerancia- politika, amit Franciaországban kényszeritettek ki. Egy formális lelkiismereti szabadság ez , az istentisztelet szabadsága nélkül, úgy ahogy az az Észak-Holland Köztársasgban volt, a hivatalosan elismert, eltűrt  felekezetek sokasága , amelyeket később az államegyházon kivül is elismertek, úgy mint Angliában is történt. A Német Birodalomban egy nagy felekezetekre való osztódás folyamata volt megfigyelhető, aminek következtében a különböző egyházak kialakultak, megszilárdultak, és ezek az egyházi harcok a társadalmi életre is hatást gyakoroltak.

A későközépkori Christianitas páneurópai osztálya, ami sok lehetőséget biztositott a tapasztalatcserére és az átjárhatóságra a politikai határok között, ez közlési lehetőséget kinált a különböző uralmi területek között, s ami egyszerre csak drasztikusan behatárolódott, korlátok közé szorult. A korai modern Európa férfiait és asszonyait fizikai értelemben vett elzártság, beszükités fenyegette , egy bizonyos földrajzi területre. Mind erkölcsi, mind vallási területen ki voltak szolgáltatva a világi felsőbbség  hatalmának,  jobban mondva szeszélyének. A tizennyolcadik században egy új, világi gondolkodás kapcsolódott össze politikai törekvésekkel, amely szerint az ember formálható, alakitható. Ez az abszolutista uralkodókat egy lépéssel még tovább vezette. Zsarnoki módon próbálták alattvalóikat  egy új polgári ideálnak, eszménynek megnyerni, amely szerint az állam mindent ural, diktál esetleg átalakit a polgárban.

Annál fontosabb tudatositanunk, hogy Európában állandóan ellentétes erők müködtek, amelyek egyházi és lelki szabadságot, tágasságot és intellektuális szabadságot próbáltak megvalósitani, a politikai világ egyre szűkösebb és nyomasztóbb zártságában. Három mozgalmat kell itt megemlitenünk. Egyesek a tudomány és kultura eszményét emelték magasra, amely minden országot és minden népet át kell hogy öleljen és gyakorlati formákat kerestek ennek megvalósitására. Mások univerzális, egyetemes, Isten által rendelt jogokra hivatkoztak, amiket Isten a papságnak adott, amelyek a politikai határokat eleve túlléphetik. Mások szűkség által kényszeritve más országokban is dolgoztak, nem csak a sajátjukban,  esetleg egyidejüleg több országban is. Azáltal, hogy a saját ismeretüket, normáikat, értékeiket átadták a vendégországnak, az európai kúltúra új egységének az alapját vetették meg. Ez utóbbiak a méginkább hozzájárultak Európa dinamizálásához.

A „Tudományok Köztársasága”

Első sorban a „Tudományok köztársaságára” utalok, azután pedig a nagy vallási áramlatokra, amelyek Európa összes egyházait áthatották, végül pedig a menekült közösségekre, amely Európa nemzetekre és felekezetekre való felosztásának egyik mellékjelensége lett. E három nemzetközi mozgalomnak, illetve szervezetnek a hasonlósága sugallja, hogy ezek egymással kapcsolatban voltak. Ők időnként dinamizálták egymást és spirálszerüen erősitették egymást. A „Tudományok Köztársasága”  ( hollandul:Republiek der letteren) a tudományok egyfajta univerzális közössége akart lenni, jobban mondva a tudósok egyfajta közössége, az intellektuális munka és a tudomány területén, amiben nem számitott a nemzeti, vallási, származási  vagy szociális különbség, amit az egyenlőség, a szabadság és a közösségi szellem jellemzett. Mivel ennek kozmopolita igénye volt és egy tudományos hálózatot akart létrehozni, ezért a nemzetközi szellemre támaszkodott: a katólikus egyházra, ennek nemzetközi rendjeire és kongregációira, az akadémiák és tudományok református „internacionáléjára”, nemzetköziségére, később a janzenisták ellenállási mozgalmára az állami abszolutizmussal szemben, de nem felejtették el a kereskedelem, a pénz és a tudomány zsidó szórványát sem. Profitáltak a menekült -közösségekből is, mint például a hugenották, akik a Nantes-i Ediktum után(1685) kirajzottak Európa vendégszerető országaiba. Segitett ebben a lingua franca , a francia nyelv, amely egyfajta európai kommunikációs és kultúrnyelv lett, annyira, hogy a kultúra még Berlinben is francia nyelvű lett, ahol Rivarol 1784-ben hires beszédét Discours sur l’universalité de la langue francaise bemutathatta.

A “Tudományok Köztársaságának” magva eredetileg a humanizmusban gyökerezett . A humanizmus már a tizenötödik században  korán és sikeresen jelentkezett. Egy nemrég megtartott holland-magyar szimpóziumon a hangsúlyt a humanizmus kezdeti sikerére helyezték a tizenhatodik századi Magyarországon és Hollandiával való tudományos kapcsolatokat is kihangsúlyozták. . Valószinű, hogy mindezen tényezők összefonódásából következik, hogy a magas szintű oktatás a tizenötödik század végén zajtalanul eltűnik Magyarországról. A törökök előrenyomulása és Budapestnek  elfoglalása, a mohácsi vész (1526) , a török megszállás, ami  egészen 1681-ig tartott, a megmaradt rész rivalizálása a szomszédos keresztyén országokkal, a teljes jogú udvari kultúra hiánya a maga impulzusaival, valamint az osztrák uralkodó közömbössége, hatott a tudományra és a kultúrára, Magyarország tudományos apparátusának kiépitésére, és ezek együttesen elősegitették magas szintű oktatás eltűnésének a folyamatát. Klaniczay Tibor felmutatta, hogy ez a hiány felelős azért , hogy a korai modern magyarországi kultúrában egy kettős rendszer alakult ki. Egy idegen eredetű akadémiai kultúra mellett, amit külföldi egyetemeken sajátitottak el, volt a tudósoknak egy belhoni társasága is, helyi kollégiumok magas szintű tanitása, ez akadémiai szintnél valamivel alacsonyabb szintű tudósokat formáltak ki. Ezek a közösségek sokkal inkább a helyi szükségletekre figyeltek, mint az akadémiai kultúra követelményeire.

Kérdéses, hogy ez az állitás, aminek általános volta miatt kétségtelenül figyelmet igényel,az egész magyar társadalom csoportjaira alkalmazható-e, a korai modern korban Magyarország olyan kultúrális egységet alkotott-e, ahol csak a szellemileg egy szinten állók foghattak össze? Itt elsősorban a protestánsokra, a lutheránusokra és a reformátusokra gondolok, akiknek a politikában alárendelt szerepük volt, kisebbségi helyzetükből kifolyólag. Vajon a külföldi tanulmányozásuk által kevésbbé voltak-e nyitottak országuk szükségeivel szemben és vajon ezért kevésbbé megbizhatóak     voltak-e? A következőkben ilyen vonatkozásban csak a reformátusokról szólok. A lutheránusok, akik a Szent Római Birodalomban vallásos impulzusokat nyerhettek, más helyzetben voltak, mint a reformátusok.

A körülmények nyomása alatt a tizenhetedik században ,  a Tudományok immár megszilárdult Köztársasága és a kálvinizmus új ineternácionáléja egymásra talál. A kálvinizmus képviselői révén , főleg a Német -országokban, Nagy-Britanniában és Hollandiában a Tudományok Köztársaságának kihatásai elérnek Európa legtávolabbi sarkaiba is, a tudományos kapcsolatok , könyvek, kéziratok, de főleg az oktatás és tanulmányutak által. A kálvinizmus, ami Magyarországon is a periférián élt, nyilvánvaló szerepre tett szert. Nem csak a helyi vezetők tudományos szintjét és nevelését erősitette, hanem kapcsolatot tart Európa  intellektuális és spirituális központjaival és biztositja az eszmények, értékek és kultúrtermékek folyamatos beáramlását.

Ez a “Tudományok Köztársaságának” is érdeke volt . A periférián, főleg Közép és Délkelet-Európában pezsegnek az eszmék. Comenius, a cseh püspök és az antitrinitáriusok ( szociánusok és unitáriusok), akik sokan vannak főleg Lengyelországban, s akiket a világi felsőbbség Erdélyben erősen támogatott, mind példái ennek. A “Tudományok Köztársasága” úgy tartja számon Délkelet –Európát, mint ami nagyon közel áll a tudomány klasszikus forrásaihoz, a török uralom ellenére is. Többé vagy kevésbbé várják az ismeret és tudományosság átadásának egy második áramlatát, egy új translatio-t Keletről Nyugatra, kevésbbé lényegest ugyan, mint az első kettő, amely Görögországból Róma felé és ezer évvel később Itáliából Észak-Nyugat Európa új Athénjei És Rómái felé, vagyis olyan kultúrközpontok felé mint Párizs, Leuven vagy Leiden ( Leident Meursius 1625-ben Athenae batavae- nek nevezte). Ezek az áramlások nem voltak kevésbbé termékenyek és megújitóak, mint az évezredekkel előbbiek.

Egyik ilyen áramlat volt a református magyaroké, akik külföldre mentek tanulni, egyrészt azért, mert otthon nem találhatták meg a képzés megfelelő módját, másfelől azért mert egy olyan világot kerestek, ahol áradt a kultúra és ahol úgy érezték, hogy ők is aktiv módon részt vehetnek a tudományos vitákban. A kálvinista internácionálét úgy tekinthetjük, mint a “Tudomány Köztársaságának” egyik legdinamikusabb alrendszerét. A kálvinista közösségeknek nem mind egyforma felekezeti szinezete volt, de az egység érzésének legnyilvánvalóbb bizonyitéka, hogy kölcsönös párbeszédben állottak egymással és egymás létezési jogát elismerték.

Jóllehet a kálvinizmus a legfiatalabb és legkisebb testvére volt a protestáns reformációnak, lassan-lassan földrajzilag a leginkább elterjedt irányzat lett, Új- Angliától és Skóciától Erdélyig, Franciaországon át az Észak-Holland Köztársaságig, eljutott sok német államba és svájci kantonba , de Lengyelország, Ausztria és Észak-Itália bizonyos részeibe és természetesen Magyarországra is. Jóllehet a reformátusok csak néhány országban jutottak el az államegyház státusába, sőt annak ellenére, hogy politikailag mások uralkodtak rajtuk, a kálvinista közösségnek épp a széttöredezés lett az ereje. Amikor a hugenottákat Franciaországból elűldözték, mindenütt Nyugat-,Közép-, és Észak-Európában igazi együttérzésre számithattak. Az üldözött hittestvérek iránti szimpátiát a magyarországiak és az erdélyiek is élvezték.

Magyarország evidens módon a “Tudományok Köztársasága” határán kivül esett. A perifériához tartozott, és ezért a bebocsáttatásért mindig meg kellett küzdenie a különböző szervezetekkel és intellektuális tekintélyekkel. A “Tudomány Köztársasága” imagined community-je, hogy Benedict Anderson egyik kifejezését használjuk, nem ismert földrajzilag pontosan körülirt határokat, de mindenki tudta, hogy ki odatartozó és ki nem. Nápoly, Velence, Bázel,Strassburg, Avignon, Lyon, Párizs, Lipcse, Prága, később Leiden, Amsterdam és London határozottan oda tartozott. Valencia, Barcelona, Koppenhága, Krakkó és Budapest pedig nem, még annak ellenére sem, hogy esetenként nagy tudósok dolgoztak ott, mint például Kopernikus Krakkóban vagy Tycho Brahe Dániában. De Kopernikus elmélete nem tudott addig áttörni, amig azt a “Tudomány Köztársaságának” döntő vidékein nem fogadták el, és Tycho Brahe munkái csak akkor lettek gyümölcsözőek , amikor azok a császári udvarba, Prágába megérkeztek.

Én ezt a döntő vidéket a “tudomány poligonjának, gyakorlóterének” neveztem, egy derékszögű négyszögnek, amely Dél és Nyugat-Európából indul ki, Észak-Dél irányba halad, amit a legjelentősebb városok, egyetemek és akadémiák határolnak be, illetve könyvtárak , az akkori kor elit tudósai. A tizenhetedik században a négyszög Nápolyon és Rómán át Toulouse, Bordeaux, London, Oxford és Cambridge felé halad nyugati irányban, onnan Leiden, Amsterdam, Hamburg és Dantzig északi irányban, azután pedig Prágán, Bécsen, Münchenen és Velencén át keleti irányba , majd pedig Firenzén és Bolognán keresztül visszaérkezik Rómába.

Ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen a tudomány világába intenziv kapcsolatba kellett kerüljön e “gyakorlótér” tekintélyes tudósaival. Ennek több módja is volt. A “Tudomány Köztársaságának” kommunikációs formája a levelezésben és publikációkban nyilvánult meg, de azok számára, aki a perifériáról jöttek és intellektuális és tudományos mivoltukat még bizonyitaniuk kellett, főleg abból állott, hogy kollégákat, illetve könyvtárakat látogatottak meg,  egyszóval utazniuk kellett. Az utazás még valami más miatt is fontos volt. Az utazásra, még a nem tudós ember útjára is  úgy tekintettek, mint az oktatás beteljesitésének egyik legfontosabb eszközére. Ez megnyitotta a diákok számára- úgy ahogy akkor mondták- a világ könyvét. Még az iparosok és fiatal kereskedők is egy külföldi tanulmányút által próbálták tökéletesiteni az ő felkészültségüket, szakmai képzettségüket. Ez nem csak az elit és uralkodó rétegre volt érvényes, mert a tanulmányutat a grand tour egyik formájának tekintették, de úgy is értékelték, mint Isten igéjének közvetlen szolgálatát.

A mélyen hivő református teológus Franciscus Gomarus 16O3-ban azt állitotta, hogy egy jövendőbeli lelkipásztornak fontos, hogy több egyetemet is meglátogasson Németországban és Svájcban, mielőtt a lelkipásztori tisztet elfoglalná. “ pour avoir cognoissance de meurs, de l’ estat des eglises, gens doctes stb” még akkor is, ha az ezzel járó  turizmust elutasitotta.   Thomas Erpenius a Leiden-I egyetem arabnyelv tanára a peregrinatio academica célját 1631-ben tágabb értelemben, egy pregnáns mondatban igy fogalmazta meg:” finis peregrinationis sit notitia sextuplex: linguae, regionis, religionis, rerum gestarum, morum et clarorum viorum” vagyis a tanulmányútnak hat célja van: megismerni a nyelvet, a szervezeteket, a vallást, a történelmet,az erkölcsöket és egy másik ország nagy embereit.  Akárhogy is legyen, egy tanulmányút általános szokása egybeesik azzal a próbálkozással, hogy valaki a “Tudományok Köztársaságának” internacionális központjait meg akarja ismerni, azáltal, hogy valaki egy jó református egyetemet látogat, nem vesziti el saját identitását . A magyar diákok hosszú időn át tartó peregrinációja is ezt bizonyitja.

Magyarországi és erdélyi diákok Hollandiában

Sohasem lehet pontosan megtudni, hogy hány magyarországi és erdélyi diákot vonzottak a külföldi egyetemek. A   diákok áramlása az Észak-Holland egyetemek felé 162O-ban kezdődött és az Utrecht-i akadémia kivételével az 1794-1795- ben lezajlott Batáv fordulatig tart, amikor is az ország francia érdekszféra alá került. Az Észak-Holland Köztársaságban,  az öt teológiai fakultás és a Deventer-i illustris iskola fennmaradt beiratkozási naplója alapján tájékozódhatunk, de még igy sem lehet megtudni az összes diák nevét és pontos számát. Nem mindig jegyezték be az ország és a származás pontos helyét és nevét, még akkor sem, ha a magyar nevek elég jól elárulják magukat, de igy is sok a torzulás, nem is beszélve azokról, akik latinositották nevüket, ezzel is ki akarván fejezni azt, hogy ők a “Tudomány Köztársaságához” és a hivők internácionáléjához tartoznak, és nem egy kényúr földi országához, azok minden korlátozottságával. Az is igaz, hogy az ilyen diákok száma nem lehetett túl nagy.

Elég sok diák egyik egyetemről a másikra ment, mások kitartottak egyetlen egyetem mellett. Természetesen a gazdasági tényező is egy fontos szerepet játszott: az ingyenes beiratkozás, az ösztöndij, az ingyen ebéd és az olcsó diákszállás nagyon gyakran döntő módon határozta meg a tanulmányozás helyének a megválasztását. De ezt az érvet nem szabad eltúlozni. A diákok régen is találékonyak voltak, hogy hogyan juthassanak bevételhez, hogyan jussanak egy támogatóhoz, aki utazásukat segitette, dolgoztak mint házitanitók, repetitorok, korrektorok és még más munkát is végeztek. Az egy népből vagy országból származó diákok kölcsönösen segitették egymást. Nem szégyelltek koldulni az államkincstárnál, a diakóniánál, egyes alapitványoknál, amelyeknek cime általánosan ismert volt, például a bázeli Erasmus alapitványnál, amit Erasmus hagyatékából alapitottak, hogy diákokon és menekülteken segitsenek, és ami mozgatója volt Európa vándorló tanult embereinek.

De mindenképp lenyűgöző azon magyar diákok száma, akiket az Észak-Holland egyetemeken beiratkozva találunk. Még akkor is ha figyelembe vesszük azt a tényt , hogy sok diák egyik egyetemről a másikra ment és igy többször is előfordul a nevük, a két évszázadban többezer diák fordult meg Hollandiában, egy olyan korban, amikor még az egyetemekkel rendelkező országokban is csak a lakosság egy százaléka ment egyetemre. A leideni akadémián legalább 65O diák volt beiratkozva a korai modern korban, a legtöbb a tizenhetedik században. Lehet, hogy egyesek nem voltak diákok, csak kisérői egy-egy nemes embernek , de ezek is sokszor derekasan látogatták az előadásokat. Gróningenbe jött legalább 28O, a csúcspont az az 165O-es években volt, majd a tizennyolcadik század második negyedében. Deventerben 36 magyar diákot találunk, de kizárólag 164O-1649 között. Harderwijk egy kicsiny, de erőteljes magyar csoportot vonzott magához, szám szerint negyvenet, főleg a tizennyolcadik században.

Utrecht már alapitásától, vagyis 1636-tól kezdve sok magyar diákot vonzott: 164O-1649 között 61 diák tanult itt, de az utána következő évtizedben már 124 diák volt. Sajnos az ezt követő időben a számok már nem megbizhatóak, mert 1657-től a sörre és borra adót vetettek ki, ami nullára redukálta a beiratkozók számát. Nem mintha nem lettek volna diákok, de ezek csak rész szerint jelennek meg a forrásokban. Ennek ellenére sok magyar diákkal találkozunk az album studiosorum-ban. Ahhoz, hogy a különböző kedvezményeket megkaphassák, a beiratkozás elkerülhetetlen volt. Ismeretes, hogy a magyarok szivesen jöttek Utrechtbe tanulni, mivelhogy ott tanitott a hamisithatatlanul igazhitű professzor Gisbertus Voetius. A mintegy 8OO ismert utrechti magyar diák száma ennél tehát magasabb lehetett. Az ösztöndijaknak köszönhetően a diákok áramlása tovább folytatódott. 1722-ben a magyarok egy különálló helyiséget kaptak, hogy ott tartsák az istentiszteleteket, ez az ú.n orvosi-sebészeti terem volt, ami a dóm kolostori bejárata fölé épült és amit azóta magyar templomnak, magyar kápolnának neveztek.

A magyar diákok számaránya a legmagasabb Franekerben volt, a mostanára már teljesen elfelejtett friz egyetemen, amit 1658-ban alapitottak, mint második egyetemét Észak-Hollandiának, és ami nagyon hamar a peregrinatio egyik legismertebb helyévé nőtte ki magát. A tizenhetedik század első felében a diákok majdnem fele külföldről érkezett, és fennállása végéig, 1811-ig mintegy harmada volt a diákoknak külföldi. Az első magyar diákok érkezésétől kezdve  1623-tól a következő negyedszázadban a külföldi diákok negyedrésze Magyarországról és Erdélyből érkezett. Miközben mind a bel, mind a külföldi diákok száma a Franeker-i egyetemen szüntelen apadt, a magyar diákok áramlása egész a tizennyolcadik századig egyenlő szinten maradt. Franeker-ben 1147 magyar diákot ismerünk, akik Hyngarusként iratkoztak be, sokan közülük a Transsylvanust is odairták nevük mellé. Különben a többi források, mint például a disputák azt sugallják, hogy a Hollandiában tanuló diákok a  Hungarus jelzőt használták, és ehhez csatolták, de nem rendszeresen a transsylvanust. Ezekkel az utalásokkal tehát óvatosan kell bánnunk, annál is inkább, mert ritkán nevezték meg származásuk helyét. Franeker-ben tehát összesen mintegy 1225 magyar diák volt ismeretes, tehát 5-6 tanult itt évente. Jobban mondva mintegy tiz akkor, amikor nagyobb számu diák tanult itt.

Harminc-negyven ember, aki ugyanazon országból jött és akik állandóan itt tartózkodtak egy néhány ezer lakosú városban azt jelentette, hogy kialakult egyfajta kép róluk és jelenlétük nem volt elhanyagolható. A református Magyaroszág egy kis darabja mutatkozott igy  be. Aki átolvassa a Franeker-i akadémia törvényszékének pár száz dossziéját, azt valami más is mellbe veri : a magyar diákok éppoly gyakran jelentek meg törvényszék előtt különféle bűncselekményekért, mint amilyen gyakran részt vettek a disputákon. 1651-ben egy bizonyos Martinus Silvatius magyar diák könyveit eladták, mivel tartozást halmozott fel, hét év mulva egy magyar diákot azért vonszolnak törvényszék elé, mert nem fizetett ki egy könyvet. Kisebb lopások, kisebb vagy nagyobb erőszakos cselekedetek, de nem olyanok, amilyenekkel a holland diákok szórakoztak volna, akik bedobtak ablaküveget, a karddal fenyegetőztek, verekedtek, párbajoztak , lányokat erőszakoltak meg.

A magyar csoport másképp profilálja hát magát, mint a holland. Egy komoly diák képét mutatja, aki valamivel idősebb, aki a munkára irányul, intellektuális tapasztalatcserét szereti.      Azt jelentené ez, hogy a magyar diák sohasem rúgott ki a hámból? Egy ilyen következtetéssel is óvatosan kell bánnunk, mivel a magyarok között erős volt az ú.n. szociális kontroll. Őket mélyen áthatotta a saját értékeik és szertartásuk iránti tisztelet. Ehhez nyelvük is hozzájárult, mivel az egyetemen latinul tanitottak és vizsgáztak és nem volt nagy szükségük és készségük arra, hogy hollandul is megtanuljanak.

A tanulás rendszere

Sok diákról nem tudunk többet, mint hogy ott volt és az is világos, hogy a legtöbben teológiát akartak tanulni. Franeker-ben  csak a tizenhetedik században jelölték meg a szakot, de néhány diák kivételével, akik gyógyászatot vagy jogot tanultak, majdnem kizárólag teológusokkal találkozunk. Valószinű, hogy más szakokon is hallgattak előadást, de a fő cél mégis a teológia volt. A beiratkozás módjából az is kiderül, hogy otthon már a tanulmányozás egy bizonyos mértékén már túlestek. Nem kezdő diákok voltak hát ők, nem fiatal diákok, mint a legtöbb holland társuk, akik alig voltak 17-18 évesek és akiknek fiatalkori csinytevései némely professzort az őrületbe kergettek. Kutatások kimutatták, hogy 959 diák közül 578 , akik a tizenhetedik században tanulni jöttek, tehát mintegy 6O% már tanult Debrecenben vagy Sárospatakon és az is ismeretes, hogy a legtöbben csoportosan utaztak. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva jól ismerték egymást, meg voltak szokva egymás szokásaival, értékeivel és eszméivel.

Hogy ilyen sok diák jött a tudomány köztársaságába, ennek több különböző oka van. Egyik ok, hogy elveszett annak lehetősége, hogy otthonuk közelében tanulhassanak. Általában egy kissebségi helyzetben levő felekezet tagjai, mint például a magyarországi reformátusok, vagy a hollandiai katólikusok azáltal próbálták identitásukat erősiteni, hogy egy hasonló felekezetű külföldi akadémián tanultak, honfitársaiknak egy zárt csoportjában, mivel igy jól megértették egymás problémáit és kivánságait. Magyarországon nem voltak teljes értékü kálvinista egyetemek, ezt a helyzetet a török megszállás csak súlyosbitotta. A régi pécsi egytem eltűnt, és az újonnan alapitott Nagyszombati (1635)és Kassai Egyetem(1657) pedig átment a jezsuiták tulajdonába. A Sárospataki, Debreceni, Kolozsvári Kollégiumok nem rendelkeztek elegendő minőséggel és az egyetemi szintet nem érték el. Nem volt joguk a doktori cim megadására sem és igy az orvosok és ügyvédek eleve máshova kellett menjenek doktori cimet sterezni. A Genfi Akadémia, ami csak teológiai főiskola volt és nem rendelkezett egyetemi ranggal, csak kezdetben felelt meg a magyarok elvárásainak. A nyelv, a felekezeti szinezet és sovány hirneve miatt egy rövid kezdet után Genf nem maradt a hollandok számára sen református Mekka.

Éppúgy mint a protestáns csehek és lengyelek is , a magyar reformátusok először a kezdetben még református Heildelberget (1559-1626 majd 1652 és 17OO között volt református) vagy Marburgot (16O5-1625 között református) választották a Német Birodalomban. De mindkettő az 162O-as években egy más felekezet uralma alá került, 1622-ben Heildelberget feldúlják, az 1613 óta református Frankfurti Egyetem (az oderai) csak rövid ideig vonzott diákokat. Egyszerüen túl excentrikus volt, és amikor az Észak-Holland Köztársaság vonzása elkezdődött, ezek teljesen elvesztették jelentőségüket. Az 162O-as évektől kezdve Hollandia egyetemei, amelyek az 1618-1619-es Dordrechti Zsinat által a református hit bajnokaivá nőtték ki magukat, egyre inkább vonzzó alternativát kináltak, úgyanakkor Hollandia mint politikai hatalom is hirnevet szerzett, mint a tudomány nemzetközi központja és a tudomány köztársaságának északi pólusává lett. A télkirály Hágába való menekülése is illusztrálja ezt.

Ehhez járul még egy gazdasági, pénzügyi motivum is. Jóllehet az Észak-Holland Köztársaság befelé egy pragmatikus valláspolitikát folytatott, kifelé úgy tetszelgett, mint a református ügy bajnoka. Ez volt az ő egyik legfontosabb aduja ? a nemzetközi kapcsolataiban. Ezért a tizenhetedik század elején nem csak  sok verbális  szimpátia volt a külföldi elnyomott reformátusok felé, Flandriában, Rajnavidéken , Pfaltz-ban vagy Magyarországon, hanem agyagi, pénzbeli támogatást is adott, ami a gyakori perselyezés, illetve gyüjtés és szabad adományok eredménye volt. Már viszonylag korán léteztek Hollandiában kisebb ösztöndijak a magyarországi kollégiumok számára , a sárospataki illetve debreceni diákok Utrechtben tanulhattak. Néhány professzor, többek között roell és Andala Franeker-ben küzdöttek ezért. Ők nagy tekintélynek örvendtek a magyarok között és igy növelték az egyetem vonzerejét. A különböző tartományok (Holland 1715)Groningen (1717) Frisland (1717) egymással is rivalizálva ösztöndijakat bocsátottak a magyarországi és erdélyi diákok rendelkezésére, akik teológiát jöttek tanulni a helyi egyetemeken. Utrecht tartomány 172O-ban követte példájukat, és a városi tanács is pénzalapot hozott létre. A pénzügyi támogatás, úgy ahogy azt Van de Graaf joggal megjegyzi mindig harc volt a reménylett összeg és a között, amit hajlandók voltak adni és a között ami lehetséges volt. Az ösztöndijat sokszor többen is megosztották egymással és sokszor nem jelentett többet, mint hogy valakinek szabad bejárása lett a menzára (étkezésre). 1761 a rendszeres támogatás megkoronázásának az éve, amikor is megalakult a Stipendium Bernardinum Utrecht városában Daniel Bernard (1676-1761) hagyatékából, aki maga egy Frankenthal-I menekült család leszármazottja volt, aki 9OOO angol fontot adományozott, hogy Pfaltzi ?Magyarországi és erdélyi diákok tanulhassanak. A Pfaltziaknak előnye volt, de 1766-ban az első magyar részesült belőle és ezután rohamosan nőtt a vonzereje a magyar diákok felé egészen a forradalom éveiig. Nem minden magyar tanult teológiát és nem mindegyik volt szegény. A legtöbb teológus szenvedett a pénzhiány miatt, de ez nem volt érvényes minden tanult utazóra. Ezenfelül a magyar diákok szegényekként voltak számontartva és ők ezt az imázst kollektiven gondosan ápolták is., annál is inkább mert ez a református Hollandiában kifizetődő volt. De távolról sem volt mindegyik szegény. Azt is világosan kell látnunk, hogy a szegénység abban az időben relativ fogalom volt, és inkább időhöz kötött pénzhiányra, mint strukturális szegénységre utalt. A bankrendszer hiányosságai miatt még a tehetősebb vándordiákok is adósságba keveredtek és mindegyik a maga rendjén átélte a szorultságot. Épp ezért is a honfitársak összetartottak és szolidaritást vállatak egymással. A szegénység nem volt akadálya a tudományos munkának, a könyvek vásárlásának. A tudományok köztársasága ezeken a területeken nagyszerüen működött. Ez a maga sajátos szabályait követte, ami a tapasztalatcserére, az adományokra, szolgálatokra és ellenszolgáltatásra és támogatókra épült.

A teológiai hallgatóknak azért kellett beiratkozni, hogy az akadémiai élet előjogait élvezhessék, mint az ösztöndij, menza, adókedvezmény. A teológusok ezért ismertebbek számunkra, mint mások. A Magyarországról érkezők csoportja ezért nagyobb is lehetett, mint ami a forrásokból megállapitható és a hangsúly ezért a vallásra esett, mivel a magyarok nem akarták a jóindulatot elvesziteni. Tudjuk, hogy voltak olyan orvostan illetve jogi hallgatók, akik doktorálni jöttek a köztársaságba. Igy összesen 93 doktorálást számoltam össze, ami megoszlik a köztársaság minden egyetemén, főleg ezen a két fakultáson. Ennek az okát nem nehéz kitalálni. Amig Nagyszombaton 1769-ben egy katólikus jellegü orvosi egyetemet alapitottak, amit 1777- 1784 között Budapestre költöztettek át, Magyarországon egyáltalán nem volt lehetséget orvosi fakultáson tanulni.

Egy Csernák László nevü magyar (174O-1816) 1776-ban a filozófia professzora lett a Deventer-I illustris iskolában Az ő életpályája jellemző sok nem teológus tudósra. Ő174O-ben egy nemesi családban született Pápán és a debreceni református kollégiumban tanult. Egy szép peregrináció után, aminek során megfordult Bécsben, Bázelben és Torinóban, 1767-ben teológiát tanult –ingyen mert magyar volt- profitált tehát abból hogy a magyarok szegények hirében állottak és a hires Petrus Campernél doktorált a Groningeni orvosi fakultáson, ezután egy második fokozatot is elért, a filozófiában. Csernák nyomon követte a tudomány fejlődését. Már 1771-ben Franklin Benjamin elektromosság tanáról disputált. Hat évvel később következett be Deventer-I kinevezése, de ott már mint matematikus volt ismert. Házassága egy deventeri lánnyal, röviddel a városba való megtelepedése után lehetett az oka annak, hogy 1781-ben visszautasitott egy tanári állásra való meghivást Sárospatakon. Igy az ő tehetsége elveszett a magyar nép számára. De őt nem sokan követték ebben. A 185 külföldi származásu orvos között, akik a tizennyolcadik század végéig Amsterdamban tanultak csak egy magyart találunk

A tanulás két modellje

A magyar diákokról szóló iratokban a tanulás két modelljét ismerhetjük fel: egyfelől az odaszánt diák, a szakember, egy szaktárgynak a specialistája, másfelől, hogy mai fogalommal éljünk a szabad úszó, a hűséges értelmiségi, aki mindent fel akar falni és egy széleskörű műveltséggel akar rendelkezni. Az odaszánt diák az ismeretek igazi elmélyitője, aki szisztematikusan képezte magát és aki országa egyházának és kultúrájának szolgálatába akart állni. Az akadémiai szabadúszó, mindenevő pedig az a fiatal értelmiségi , aki mohón esett neki a tudománynak és mindennel tisztában akart lenni, aki az egyetemet és a professzorokat nem a tanitás eredete és tisztasága szempontjából választotta meg, hanem úgy hogy minél széleskörűbb műveltségre tegyen szert, hogy minél jobban megfelelhessen a tudomány követelményeinek, a gyülekezeti szolgálatnak és hogy helytállhasson a másképpan gondolkodókkal való vitákban.

Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy Franekerben a magyar diákok nagyon is különböző irányultságú professzorokat hallgattak. Amikor Magyarországra visszatértek vagy kegyes Voetianusok, vagy liberalizmusra hajó ,sőt a kartéziamizmust is valló Coccejánusok voltak, akik Coccejus hermenetikai módszerét vallották. Amikor a szigoru angol puritán William Ames( Amesius más néven, aki 1622-1633 között volt professzor) aki diákjain keresztül nagy hatást gyakorolt Magyarországra 1625-1626 ban egy disputasorozatot szervezett, hogy a nemrég meghalt befolyásos katólikus jezsuita Robertus Bellarminus (1542-1621) tanait szisztematikusan megcáfolják, a 2O6 disputából 1O2-t, tehát a felét  26 magyar diák tartotta. Négy részben egyszerü, de találó cimen kiadott Bellarminus enervatus  megörökiti a magyar diákok nevét. De nem kevésbbé érdekes azt is megállapitani, hogy 2O év múlva ugyanazon az egyetemen a hires Coccejus szövetségteológiája( aki 1636-tól 165O-ig tanitott Franekerben és azután 1669-ig, haláláig Leidenben, ahol iskolát is alapitott) úgyanúgy számithatott a magyarok érdeklődésére. Az ő disputakötetében Collationes de foedere et testamento Dei, ad illustrandam methodum et analogiam doctrinae pietatis Scripturis traditam, ami 1648-ban jelent meg, ismét négy magyar találunk a vitázók között, tizennégy lengyel, háron cseh és egy szamogita mellett, hehát több mint fele a negyvennyolc szerzőnek idegen.

Ez az adat minket egy másik bizonyosság felé vezet, amit a magyar diákok tanulmányozásával kapcsolatban nem téveszthetünk szem elől. Jóllehet a magyar reformátusok az ő nagy létszámuk, világos felekezeti szinük és erős nemzeti öntudatuk által mint csoport szembetünnek, mégis a távoli Hollandiában intellektuális érdeklődésük és kultúrális magatartásuk szerint egy nagy Közép-európai kultúrkör részét képezik. A reformátori tényező összeköti őket és Hollandiában ez előtérbe kerül. De ez nem az egyetlen jellemvonásuk és egyáltalán nem a vallásuk volt tanulmányútjuk során az első helyen, még akkor is, ha ez volt az oka idejövetelüknek.

Franeker esetében már kimutattuk, hogy nem csak az erdélyi, hanem a lengyel, cseh és moráviai diákok is egyfajta sémát mutatnak fel és ez a leginkább a magyar diákokra érvényes. Nem annyira egy sajátos magyar jelenségről van szó, mint inkább egyfajta tanulmányi és peregrinus magatartásról, amely a „Tudomány Köztársaságának” perifériáján élő népekre mind jellemző volt. Volt egy sajátos céljuk, úgy mint csoportnak is, ez nem teszi semmissé az ő hit szerinti motivációjukat, ők ismeretüket akarják bőviteni és esélyeiket akarják növelni abban a régióban, ami nekik akkor a legalkalmasabb volt. A tizenhetedik században Németország a harmincéves háború borzalmai miatt túl veszélyes volt, majdnem hozzáférhetetlen. Ezért választották Hollandiát, ahol az oktatás hálózata nagyszerűen kiépitett volt, nyitott volt az új világ felé, voltak gazdasági támogatások, könyvkereskedés és nyomdaipar, voltak különböző szinezetü teológiák, voltak egytemek, melyek tündököltek a tudományban és a művészetben, a „Tudományok Köztársaságának” egyre növekvőbb és összeszövöttebb hálózata volt kialakulva.

A növekedés a tizennyolcadik században sem állt le, de más intellektuális központok jönnek létre, új egyetem jön létre Halleben (1693-94) Gattingen-ben (1733-37) Észak-Németország területén. A cseh és lengyel reformátusok, akiket nem annyira a teológia, sokkal inkább az orvos és jogtudomány érdekelt, kilépnek a holland rendszerből és boldogulásukat az új német oktatási központokban keresik, amelyek jobb kapcsolódást garantálnak a tudomány és a világ felé. Nekik nem nagyon számitott az egyetem felekezeti szine, csak legyen protestáns. Csak a magyarok maradnak hűek Hollandiához. Ezt egy régebbi  esszémben kálvinista dilemmának neveztem. A magyarok egy lehetetlen választás előtt állottak, mikor is választani kellett a református hitük iránti hűség és egy modernebb és kihivóbb rendszerhez való kapcsolódás között, amit egyre kevésbbé a felekezeti szinezet határozott meg, jóllehet a felekezet az ő csoportidentitásuk lényeges eleme volt.

A császár nagyon sok időn átt ellenszegült annak, hogy a szent Római Birodalomban egy teljes értékü kálvinista egyetemet alapithassanak, ami doktori cimet is adományozhat. Az Észak-Holland Köztársaság 1648-ban való kilépése a Birodalomból lehetővé tette egy addig illegális helyzet legalizálását. Ez a leideni diplomákra is érvényes volt, amelyek a nem református országokban sok időn keresztül a törvénytelenség illetve érvénytelenség hirében állottak. A református oktatás egy fontos központja a német Herborn lett , amit 1584-ben alapitottak, ahol a nagy Althusius tanitotta a politikát, de mivel ez az egyetem sem adhatott doktori rangot, hamar elvesztette vonzerejét.

Az új német egyetemek vagy katólikusok vagy lutheránusok voltak. Ez érvényes a száz évvel később alapitott Halle és Gattingen egyetemeire is. A holland és a skót egyetemeken kivül, Frankfurt, Duisburg és még néhány elszórt katedrán kivül nem volt jó református alternativa. A svájci egyetemek (Zürich, Genf, Lausanne) csak hamar túl vidékieknek számitottak, vagy túl szükkeblüeknek, vagy nem alkalmazkodtak a kálvini precizitáshoz, Bázel kivételével nem is voltak teljes jogú egyetemek. Az a felelősség, amit a holland felsőbbség, állam, illetve a holland református egyház az elnyomatásban levő egyházak és annak tanitói iránt tanusitott magyarázója annak a kitartó és sokáig tartó kapcsolatnak, ami a két ország hivő intellektueljei között létrejött. Az „ingyen mert magyar” amivel nagy rendszerességgel találkozunk a beiratkozási regiszterekben, a nemzetek közötti vallásos szolidaritásról tanuskodik, amivel a holland akadémiai világ a magyarok kálvinista dilemmáját megoldotta.

A magyarok is hozzájárultak a holland tudimányos légkör kialakitásához. Újra és újra feltünik, hogy a magyarok nagyon aktivan részt vettek a teológiai oktatásban, az ő égető teológiai kérdéseik Hollandiába is átjöttek és ott kellett megoldani őket. Nem csak hogy jobban fel voltak erre fegyverkezve, mint a holland diákok, az ő motivációjuk is komolyabb volt és szorosan kötödött az ő túlélési esélyeikhez, úgy mint csoport is. A hevesen anti-arminiánus frenekeri teológus Nikolaus Vedelius ( 1639-1642 között professzor) 164o-ben publikált egy kötetet, ami 51 disputát tartalmazott Collegium Hungaricum  cimmel, ami főleg az antitrinitáriusok ellen irányult. Úgy tünik, hogy a magyar diákoknak külön disputa -csoportja volt. A szociánusok, az unitáriusok, az antitrinitáriusok, Közép –Európában egy erős intellektuális csoportot képeztek, akik Krisztus istenségét tagadták és ezzel a keresztyén üdvtan fundamentumát és ugyanakkor a keresztyén társadalom alapjait akarták megingatni és lerombolni. Őket majdnem mindenhonnan elüldözték ezért a „Tudományok Köztársaságába” menekültek, ahol 1653-ban betiltották tanitásukat. A magyar diákok őket ellenségnek tekintették és mint olyanok ellen keményen harcoltak. Még egy olyan kegyes és skolasztikus teológus is, mint Johannes Cloppenburg (franekeri professzor 1644 és 1652 között) erősen támaszkodott a Közép-Európaiakra. Első kötetében, mely húsz disputát tartalmaz, amit 1644 és 45 ben tartottak hét németet, négy lengyelt, egy magyart két moráviait és hat hollandot találunk. Úgy tünik, mintha a holland teológia épp a külföldi diákokkal való kapcsolatban született volna meg. Ezt az egyháztörténet kevéssé hangsulyozza. Tudjuk, hogy sok külföldi professzor tanitott a hollandiai egyetemeken, körülbelül egyharmada a professzoroknak egész a forradalomig. Vedelius, Coccejus és Amesius is külföldiek voltak. Az is kevéssé ismert, hogy e professzorok hallgatói is jórészt külföldiekből verbuválódtak, és nagy mértékben hozzájárultak a holland teológia kialakulásához.

Ez a teológia fejlődéséből nyilvánvalóvá válik, úgy ahogy azt a disputákból nyomon tudjuk követni.  1646-ban kezdi el a franekeri professzor Cloppenburg a szociánusok elleni támadását. A mechanizmust világosan látjuk müködni. A kétrészes disputakötet Anti- Smalcius, de divinitate Jesu Christi  megfelel a Rákaw-ban (Lengyelország) 16O8 ban Valentinus Smalcius által kiadott antiszociánus káténak. Az első 4O disputa 11 lengyel, 7 magyar, 2 litván,14 német és csak 5 holland résztvevő szerzőt tartalmaz. A Közép-Európából jövő diákok, akik már kapcsolatba kerültek a szociánizmussal és látták annak veszélyét, ennek a disputának frontvonalában állnak. A második sorozat disputában,a mi pár évvel később zajlott le már a hollandok dominálnak, 24 a 28 szerző közül. Utrecht, Groningen, Leiden egyetemein Voetius, Coccejus és Meresius unitárius ellenes disputáit a magyar diákok aktivan támogatják. Nagy számban vettek részt a disputákon, amiket e célból szerveztek és igy gyakorolták magukat arra nézve, ami hazatérésük után várt rájuk.

Ilyen értelemben nem csak a magyar illetve más külföldi diákok húztak hasznot a holland egyetemekből, hanem az ő aktiv részvételük által a teológiai vitákban, a kiadványok áradatában és a dogmatika rendszeres kidolgozásában kétségtelenül hozzájárultak a holland kultúr- és gondolatkincs kialakulásához. Itt látjuk, hogy hogyan müködik a „Tudományok Köztársasága”.  Tudományos kiformálódásukért folytatott buzgalmukban a hivő magyarok teljesértékű tudósokká váltak. A hollandok, mivel lakói voltak ennek a vidéknek, otthon maradhattak, mig a magyarok, mivel ők a periférián laktak utazásra, peregrinációra voltak kényszerülve. Lehet, hogy  ők nyertek a legtöbbet ezáltal.

                                                                                        Forditotta: Lőrincz István

                                                                                       Erdélyi magyar lelkipásztor

                                                                                                  

                                                                                                   utrechti peregrinus