Igehirdetés Bőjtfő nagyhetére Jézus megkísértése

 

Igehirdetési sorozat böjtfő nagyhetére

Jézus megkísértése

1 Nap A puszta, a kísértés helye Text.Luk.4,1-4

Isten kegyelméből újra megérkeztünk az egyházi évnek abba az időszakába, amit idegen szóval passiónak, a passió heteinek nevezünk. Tudjuk, hogy a „passió” idegen eredetű szó és szenvedést jelent. Vagyis ezek azok a hetek, amik húsvétot megelőzik, amikor különösképpen is odafordulunk Jézus szenvedéseihez, azokról elmélkedünk, azokból tanulunk, kapunk üzenetet hitünk számára.

Ezt mi magyar szóval böjti időszaknak nevezzük, ennek az időszaknak az első vasárnapját pedig böjtfőnek. Régi és jó szokás a mi református egyházunkban, hogy ilyenkor a Jézus megkísértésének a történetével foglalkozunk.

Ha nem is kifejezetten, de ez a történet is Jézus szenvedéséről, a mi megváltásunkról szól. Nem kisebb dolog forog itt kockán, mint az, hogy Jézus Krisztus, akit az Atya elküldött ebbe a világba, fogja-e vállalni ezt a nehéz küldetést, vagy pedig a Sátán szavára hallgat és elutasítja azt s így nem fogja elvégezni a megváltás munkáját.

Hogy ennek a történetnek a középpontjában is Jézus Krisztus engesztelő halála, az emberiség bűn kérdésének a megoldása áll, azt egyetlen dolog bizonyítja, mégpedig nagyon világosan és határozottan. Mert mind a három evangélium beszámol arról, hogy közvetlenül a megkísértés előtt, amikor Keresztelő János az egész népet bűnbánatra és megtérésre szólítja fel, egyszer csak a bűnbánó tömegben feltűnik Jézus, aki eddig ácsmester volt Názáretben, ő is jelentkezik a megkereszteltetésre.

Ő, akiről mindnyájan tudták, hogy ő tökéletesen szent, hogy benne semmi bűn sincs, oda áll Isten ellenségei közé. Oda, ahol jönnek a képmutatók, a bűnbe tévelyedettek s a bűnösök serege. Ez mindenkit nagyon meglepett, de az a különös, hogy az Atya a Fiának erre a cselekedetére egy határozott igent mondott. Hiszen felette megnyílik az ég és szózat hangzik: ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm!

Itt szépen láthatjuk, hogy már kezdettől fogva, ahogy azt az evangéliumok világosan mutatják, hogy az Atya és Fia között teljes egység van abban, hogy a Fiú feladata a bűnösök megváltása, a bűnösökért való szenvedés, hisz az Atya jó tetszését leli abban, hogy Fia megkeresztelkedik. Annak az útnak a célja és végállomása, amire Jézust most itt a Jordán partján elindul a golgotai kereszt. Semmi más módon nem lehet az emberiség megváltását elvégezni, csak így, csak a kereszt, a szenvedés vállalásával. Amikor Jézus ott a Jordán partján megjelenik, akkor tulajdonképpen a megváltás művének elvégzése kezdődik el. Ez az első és döntő lépés ezen az úton, amire most a názáreti Jézus rálép.

Ezt el kellett mondjuk, hogy meglássuk, hogy mit is akar itt tulajdonképpen a Sátán, amikor Jézust itt a pusztában megkísérti. Mert mi a Sátán célja, mit tart ő itt szem előtt? Vagy másképp fogalmazva: mit akar megakadályozni? Miért akarja Jézusnak útját állni?

Ami itt feltűnő, hogy itt Jézust durva bűnökkel kísérti, nem erkölcsi vagy épp gonosz bűnökkel. Itt nincs szó paráznaságról, még kevésbé gyilkosságról vagy más cégéres bűnökről. Az egyik régi igemagyarázó azt mondja ennél az igénél, hogy a Sátán itt egy nemes lélek, egy jóindulatú személy, egy mély gondolkodó.

Itt egy magas szintű kísértésről van szó. A Sátán nagyon jól tudja, hogy Jézust nem tudja durva bűnökkel megkísérteni, egy másik igemagyarázó azt mondja, hogy a Sátánnak nem kis fejtörést okozott, hogy mivel próbálja Jézust megkísérteni.

A Sátán nagyon jól tudja, hogy mit akar. Ebben nincs semmi bizonytalanság. El akarja őt téríteni attól az isteni tervtől, hogy ő megváltsa kereszthalálával ezt a világot. Ahhoz, hogy ezt el tudja érni, minden ravaszságát be kellett vesse. Hisz a célja nem kisebb és nem kevesebb, mint hogy a Megváltót engedetlenségre vegye rá. A Sátán tudja, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás. De ő mégis megpróbálja. Szinte csodálatra méltó a Sátán leleményessége.

Az evangélisták beszámolnak arról, hogy Jézus a keresztelés alkalmával kapja meg a Szentlelket. Akkor töltetik ki rá Isten Szentlelke.  Jézus mostantól fogva a Lélek vezetése alatt áll. Ő betöltetik Szentlélekkel, ahogy azt a Szentírás megfogalmazza. Érdekes azt is megjegyezni, hogy Márk evangélista egyenesen így fogalmaz, hogy a Lélek vitte, vagy ahogy az eredeti szöveg sejteti, a Lélek hajtotta, űzte őt a pusztába. Mintha Jézus maga is félne ettől az úttól, mintha tudná, hogy egy nagyon nehéz esemény következik el az életében.

A pusztába nem könnyű szívvel megy az ember. A puszta az egyedüllét, a rettentés helye, ahol nem tartózkodnak emberek, legfeljebb vadállatok tanyáznak ott.

Különös, nem Jézus az első, akit az Úr a pusztába vezet. Mózes is a pusztában volt negyven napon át fenn a hegyen, amikor a Tízparancsolatot kapta, ő sem evett és ivott ez idő alatt. Illés a pusztában kellett gyalogoljon negyven napon át, annak az ételnek és italnak az erejével, amit az Úrtól kapott, míg el nem érkezett az Isten hegyéig, a Hórebig.  Izrael népének is volt tapasztalata a pusztában való létről.

És most maga a Megváltó is meg kell járja ezt az utat, negyven napon át neki is a pusztában kell lennie. Így akarta, így rendelte Isten. Mindennek rendelt ideje van, mondja a prédikátor, úgy látszik a kísértésnek is. Mert nem minden hely és nem minden idő kísértő a mi számunkra. Vannak életünknek kísértésmentes idői, de ezeket nem mi határozzuk meg és nagyon kell vigyázzunk, mert mi nem tudjuk, hogy mikor tör ránk a kísértés.

Az ördög nagyon ravasz és pont akkor és ott támad, ahol mi nyugodtak vagyunk. Nagyon sok ember a templomot kísértésmentes helynek gondolja. De nem kísértésmentes, sőt sokkal inkább a Sátán egyik kedvenc helye.  Itt nagyon meg tud minket kísérteni a képmutatás, ami a farizeusokat is megkísértette, úgy hogy Jézus meszelt sírokhoz hasonlította őket.

Azt gondolnánk, hogy a tanítványok számára a Gecsemáné kert egy nagyon biztonságos hely volt. Hisz ott csend volt, ki volt zárva a világ zaja és az Úr Jézus is egy kőhajtásnyira volt tőlük. De a nagy altatómester ott is jelen volt és álomba merültek, hogy ne értsék Jézus szenvedését, az ő tusakodását. Számunkra mindig az érvényes, amit épp itt mondott Jézus a tanítványoknak: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert a lélek kész ugyan, de a test erőtlen.

2 Nap Az első kísértés Text. Luk.4,1-4

Tegnap bevezető gondolatokkal foglalkoztunk, ma már direkt rátérünk az első kísértésre. Jézus napokon át nem evett. Életében talán először találkozik az éhséggel. A Jelenések könyvében is találkozunk az éhséggel, megszemélyesítve fekete lovon ül. Érdekes, hogy mikor Pál a Róm.8-ban felsorol néhány dolgot, amik elválaszthatnak Isten szeretetétől, olyanok mint nyomorúság, félelem, fegyver, mezítelenség, az éhség is ott van közöttük. Erről sokat hallhattunk azoktól, akik megjárták a náci haláltáborokat, Szibéria poklát.

Jézus is megéhezik. Negyven napi éhezés után jelenik meg hirtelen mellette a Sátán, ezzel a javaslattal: ha az Isten Fia vagy, akkor változtasd a köveket kenyerekké. A kísértő pont ott támad, ahol mi nagyon rászorulók vagyunk. Mert mi rá vagyunk utalva az eledelre, hisz az eledel a mi életünk alapfeltétele, a gyomor korog, ha üres, így követeli a maga számára az eledelt.

Az éhség nagy úr, tartja a közmondás is, és már annak a puszta gondolata, hogy éhség jöhet szorongással és félelemmel tölt el bennünket. Nem csoda ez, hisz íme a Megváltón is erőt vesz az éhség. Amikor Jézus gyomra is korogni kezd, akkor jön a Sátán a kísértéssel. Azt ajánlja neki, hogy mivel ő Isten Fia, ne szenvedje el ezt a nyomorúságot. Ha te tényleg Isten Fia vagy, akkor élj azzal a lehetőséggel, hogy szabadítsd meg magad az éhségtől.

Hatalma lett volna erre, ez nyilvánvaló. Hisz nem is olyan rég Keresztelő János azt mondta, hogy Isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak. Akkor miért ne tudna a kövekből kenyereket formálni? De Jézus nem akar így szabadulni az éhség természeti törvényeitől. Az ő emberségéhez, elhívatásához az is hozzátartozik, hogy elszenvedi az éhséget. Ő nem él ezzel a lehetőséggel, neki mennie kell a keresztre, ahol majd kiáltani fogja: szomjúhozom.

Erre mi azt mondjuk, hogy az rendben van, hogy Jézus a maga számára lemond a kövek kenyérré változtatásának a lehetőségéről, de miért ne tenné ezt meg értünk, az emberiségért, hisz így megoldódna a kenyér-kérdés, megoldódna a világban az éhezés gondja, s ez megváltaná a világot az egyik legégetőbb problémától. Nem illene a világ Megváltójához, hogy  ő legyen az éhség megszüntetője ezen a földön? Hát nem épp a kenyér, az éhezés kérdésével és annak megoldásával kellene elkezdje megváltói munkáját és működését?

Nincs a Sátánnak igaza, amikor az emberiség eme fájó pontjára teszi a kezét? Hát nem kellene épp itt segíteni? Nem kellene épp itt az emberiség barátja, jótevője legyen? 

Kétségtelen, hogyha Jézus ezt megtette volna, akkor bevonult volna a történelembe, mint az emberiség jótevője, hisz a jótevőket keresi, szereti és értékeli ez a világ. A világ az ilyen embereket nem egyhamar felejti el. Az ember embereknek szobrot állítanak a városok főterein. Miért ne lépne be Jézus is a jótevők sorába, hisz ezek között ő lehetne a legnagyobb?

Tennie kellene ezt annál is inkább, mert ő tudja, hogy az ember kenyérrel is él. Ő majd ötezer embert jól fog tartani kenyérrel a pusztában. Jézus annyira komolyan vette a kenyérkérdést, hogy imájának, a Miatyánknak a közepébe épp ezt a kérdést helyezte: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Az utolsó ítéletről szóló példázatában azt mondja: éheztem és ennem adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok. Jézus azt mondja, hogy aki egy éhezőt megelégít, az őt elégíti meg. Az első gyülekezet annyira komolyan vette a kenyér-kérdést, hogy közöttük nem volt nélkülöző.

Jézus kétségtelenül az emberiség egyik legnagyobb jótevője. A keresztyének mindig ott voltak az elsők között, amikor az éhezés kérdésében segíteni kellett. A keresztyének mindig harcoltak a társadalmi igazságtalanság ellen, az ellen, hogy az egyik dúskáljon, a másik pedig éhezzen.

A Sátán azonban azt akarja, hogy az ember csak kenyérrel éljen. A Sátán azt akarja, hogy az emberek kedvesek és segítőkészek legyenek, de Isten nélkül, lélek nélkül. Persze, azt értékelni kell, hogy annyi emberség van a társadalomban, a korházakban, öregotthonokban, szeretet-intézményekben, de Jézus látja a nagy veszélyt, hogy az ember állattá válik Isten nélkül.

Jézus nem csak jótevője, hanem Megváltója is akar lenni az emberiségnek. Mert a kenyér-kérdés megoldása nem a gyomorban, hanem a szívben van. Mert az embernek nem a gyomra, hanem a szíve kell megváltozzon. Jézus nagyon jól tudja, hogy az ember legnagyobb és legégetőbb problémája nem az éhség, hanem a bűn, a hitetlenség, az istentelenség. Éhség is azért van, mert nincs hit, és nincs szeretet. Éhség azért van, mert az ember szíve kemény. A kenyér-kérdés megoldása a szívek, a gondolkodás megváltozásával kezdődik.

Jézus visszautasítja a Sátán ajánlatát és ezt nem azért teszi,  mert ő az éhséget nem venné komolyan, nem hallaná a gyomrunk korgását. Ő komolyan veszi a gyomrunkat, a kenyér-kérdést, de tudja, hogy ennél van egy fontosabb kérdés és ez a szívünk kérdése. Jézus tudja, hogy ha az emberiség megszabadulna a bűntől, akkor megszabadulna az éhségtől is.

A Sátán Jézust jótevővé akarja degradálni. Jézus jótevő, de ennél ő sokkal több. Ő a Megváltó, aki meghalt értünk a kereszten. Az ember nem csak kenyérrel él, hanem az igével is. Az ige pedig maga Jézus Krisztus. Vele és általa kell élnünk s akkor a kenyérrel is jól és Isten dicsőségére tudunk élni.

 

3 Nap A hegyen. Text. Luk. 4,5-7

Sokan már azon megbotránkoznak, hogy Jézus egyáltalán megkísértetett. Mi úgy gondolnánk, hogy legalább ő, a világ Megváltója meg kellett volna kíméltessen ettől a próbától.

A Krisztus megkísérthetősége már korán foglalkoztatta az emberiséget, a keresztyéneket. A Zsidókhoz írt levél beszél erről s azt írja, hogy az ő megkísérthetősége, az ő ember-voltának  a része. A Megváltó sem maradt érintetlen, amikor a világ nyomorúságáról, kísértéseiről van szó. „Mert nem olyan Megváltónk van, aki ne tudna megindulni a mi gyarlóságainkon, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenekben megkísértetett, kivéve a bűnt.”

Krisztusnak ez a megkísérthetősége hozzátartozik az irántunk való együttérzéséhez. S ahogy szintén ez a levél mondja azt jelenti, hogy ő, aki szintén megkísértetett segíteni tud azokon, akik különféle kísértéseken mennek keresztül.

De lássuk most a Sátán második kísértését, amiben megpróbálta Jézust elbuktatni. A Sátán felvitte Jézust egy magas hegyre. Az eredeti szövegben nincs szó hegyről, de azt Luther és Károli is odaírja, az eredeti szövegben csak annyi áll, hogy a Sátán felvitte, magasra vitte. A Sátán azt mondta neki, hogy innen áttekintheti az egész világot. Mi tudjuk, hogy ilyen hegy nincsen, ahonnan az egész világot be lehetne látni. Ez is a Sátán hazugságának a része. Hisz ő emberölő és hazugság atyja volt kezdettől fogva, ahogy ezt Jézus mondja. Amikor a Sátán hazudik, akkor azt teszi, ami az ő lényének része. Itt ebben a kísértésben sem tagadja meg magát, hogy ő a hazugság atyja.

Mennyire elhitet a Sátán dolgokat az emberekkel, például hogy a nikotin vagy az alkohol erőt ad. A volt gyülekezetemben élt egy bácsi, aki igencsak szeretett a pohár fenekére nézni. Egyszer, amikor figyelmeztettem, hogy nem kellene annyit innia, azt mondta: higgye el, tiszteletes úr, hogy ez a bor, amit reggel, délben és este s napközben megiszom, ez tartja bennem a lelket.

Egyszer a temető kapujában három nő dohányzott, megszólítottam őket, hogy jó lenne elhagyni, mire az egyik azt mondta: hagyja, hogy szívjuk, mert ez ad nekünk egy kis erőt, hogy ezt a nyomorult életet el tudjuk viselni. Micsoda hazugság! És micsoda hazugság, amikor a nőket vagy férfiakat elhiteti, hogy akkor lesz boldog, ha kitör a házasságából, vagy ha betör egy másik házasságba.

Mennyi hazugsága van a Sátánnak, amit az ember mind elhisz. Vagy az, hogy ha valaki elkezd hitben járni, ha elkezdi Krisztust követni, akkor egy besavanyodott, örömtelen élete lesz. A Sátán legnagyobb hazugsága az, hogy elhiteti velünk, hogy Isten nélkül is boldogok lehetünk.

Itt azt mondja a Sátán, hogy ő a földkerekség egyetlen birtokosa. Az eredeti szövegben itt az „oikümené” szó szerepel, ami nem az egyházak egymáshoz való közeledést jelenti eredeti értelmébe. A Sátán azt állítja, hogy ennek ő az ura, ő a Pantokrátor, s minden hatalom és dicsőség neki adatott, s ő ezt annak adja, akinek akarja. Nos, ez nem igaz. Mert ez a föld nem a Sátáné, hanem az Istené.

Mi azt valljuk a Hiszekegyben: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Azt hisszük és valljuk, hogy ő a mindenható Isten, s ezt a második részben is megvalljuk, amikor Jézus Krisztusról azt valljuk, hogy ő a mindenható Isten jobbján ül, onnan fog eljönni ítélni élőket és holtakat.

Mi azt is tudjuk, hogy Jézus a föld feletti hatalmát, de a menny feletti hatalmát is egy hegyen jelenti ki, mégpedig a mennybemenetel hegyén az ő tanítványinak. De ezt Jézus csak akkor mondhatja ki, amikor már a kereszt szenvedése és kínja mögötte van, miután a megváltás munkáját már elvégezte. Pál apostol nagyon szépen beszél erről a Krisztus-himnuszában, amikor elmondja, hogy mivel Jézus alázatos volt, megalázta magát a kereszthalálig és éppen ezért, mert megalázta magát, mert vállalta a keresztet is, az Atya oly nevet ajándékozott neki, amely minden név felett való, amire minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.

De itt azért még álljunk meg egy kicsit. Teljes hazugság volt az, amit a Sátán mondott, hogy neki adatott ez az egész világ? Nem adott mégis neki is valamennyi hatalmat az Úr? Kétségtelenül, hogy adott. A Sátán hazugságainak mindig az a jellemzője, hogy van  bennük valami igazság is. Amikor a Sátán hazudik, úgy lép fel, hogy ő az igazság nevében beszél, aki a sötétség fejedelme, világosság angyalává változtatja magát. A Sátán nem teljességgel hazudik, amikor azt mondja, hogy hatalommal és dicsőséggel rendelkezik.

De ez a hatalom egy rossz hatalom, nem egy megváltói, üdvözítő  hatalom, hanem egy veszedelembe vivő, megrontó hatalom. Már a Sátánnak nincs hatalma a mennyben, csak itt a földön. A földön a Sátán egy nagy hatalom, itt ordító oroszlánként jár körbe, keresvén, hogy kit nyeljen el. A Sátánnak van kísértő hatalma és ezt mi nagyon komolyan kell vegyük.

A Sátán Jézushoz azzal a kísértéssel jön, hogy neki adja az egész földet és annak minden dicsőségét. A feltétel, amit elébe szab nevetségesen kevés és csekély. A világ odaadását könnyű feltételhez köti. Nincs itt szó szenvedésről, nincs itt szó keresztről. Csak egy térdhajtás, egy bólintás, ami szinte észrevétlenül megtörténhet. Ilyen kevés a feltétel, ilyen keveset kér a Sátán. Vajon el fogja Jézus ezt fogadni? Belemegy Jézus ebbe az ajánlatba, hogy ő a világ Ura legyen, egy nagy vezető, akár egyházi vezető is, csak épp a világ Megváltója ne legyen, csak épp ne haljon meg a kereszten!

Be fog sétálni Jézus abba a csapdába, amit a Sátán állít neki? Ezzel a kérdéssel fogunk foglalkozni holnap este. Nagyon fontos látnunk, hogy miként reagál Jézus erre az ajánlatra, hisz ennek döntő hatása van a mi életünkre is. Ezért gyertek el holnap este is, hogy együtt lássuk meg ennek a kimenetelét..

 

4 nap A második kísértés visszautasítása Text.Luk.4,8

Istennek hála, Jézus kiállta a próbát, nem engedett ennek a kísértésnek, és ezt értünk tette. Krisztus győzelme a második kísértés felett két szempontból is óriási segítség a mi számunkra.

Először is olyan szempontból, hogy ő nem a dicsőséget, hanem a keresztet választotta. Mert ő visszavonhatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül a Megfeszített, s a Feltámadott, a Felmagasztaltatott, aki vissza fog jönni nagy dicsőséggel és hatalommal, aki uralkodni fog örökkön örökké.

De Krisztus győzelme ezen kísértésben egy másik szempontból is javunkra szolgál, mégpedig úgy, ahogyan erről a Zsidókhoz írott levél beszél. Hogy ő, aki a kísértésben győzedelmeskedett, segíthet nekünk, akik különféle kísértéseken megyünk keresztül. Ezt a segítséget senki sem nélkülözheti. Az ördögi kísértés, annak hatalmas ereje, minden embert szüntelenül veszélyeztet.

A kísértések nagyon sokszor a sikeres embereket veszélyeztetik. A siker, a gazdagság, a felemelkedés olyan kísértés a Sátán kezében, amivel ő nagyon sikeresen operál. A modern ember, aki a technika hihetetlen vívmányaival rendelkezik óriási kísértéseknek van kitéve. Ma olyan erők, olyan tudás van az ember tulajdonában, ami akár az egész világot is megsemmisítheti. Az a tudomány, ami ma az emberiség birtokában van, az az emberiséget egyre inkább nem boldoggá, hanem nyugtalanná teszi. A Sátán az embereket ma hallatlan magasságok felé viszi, onnan mutogatja dicsőségét és azt mondja: én mindent neked adok, ha te leborulva imádsz engem. Nagyon igaz ma is Luther éneke: „Erőnk magában mit sem ér,/ Mi csakhamar elesnénk,/ De küzd értünk a hős vezér,/ Kit Isten rendelt mellénk./ Kérdezed, ki az? Jézus Krisztus az,/  Isten szent Fia, az ég és föld Ura,/ Ő a mi diadalmunk./ E világ minden ördöge,/Ha elnyelni akarna,/ Minket meg nem rémítene,/ Mirajtunk nincs hatalma./ E világ ura, gyúljon bosszúra,/ Nincs ereje már,/Reá ítélet vár,/ Az ige porba dönti.”

De itt ebben a kísértésben van ami sokkal veszélyesebb, mint a siker, hatalom, tudás kísértése. Ebben a kísértésben van valami, ami nem általában az emberekre veszélyes, hanem kimondottan a hívő emberekre. Hisz minket Isten  mint keresztyéneket hívott el, mi az Isten országának a polgárai vagyunk.

És Isten itt ebben a világban építi az ő egész földkerekséget átfogó országát. Isten országa azonban egészen más, mint ennek a világnak az országai. Az egy különös, egyedülálló, nem sorolható be földi kategóriák közé. Az Isten gyermekeinek mindig nagyon nehéz az Isten országának ezt a másságát meglátni és elfogadni.

A tanítványokról is azt látjuk, hogy nekik is megvoltak a vágyaik, elképzeléseik erről az országról. Amikor Izrael népe Sámueltől királyt követelt, akkor az emberek azt mondták neki: nekünk is olyan király kell, amilyen a többi népnek van. Ők akkor Saulra adták a voksukat.

Saul volt a legszebb szál férfi az egész országban. Ő egy fejjel mindenkinél magasabb volt, népszerű is volt, mai nyelven szólva ő egy sztár volt. De Isten egy egészen másfajta embert választott ki arra, hogy szíve szerint való király legyen, a betlehemi Dávidot. Isten az ő országát nem „Saul-stílusban” hanem „Dávid-stílusban” építi, „Betlehem-stílusban”.

Mivel Izrael sehogy sem akarta elfogadni, hogy ő egészen más kell legyen, egészen más elvek, törvények szerint kell az életét berendezze. Ezért nagyon sok harc, küzdelem, próba volt. Isten az ő országát a kereszt jegyében építi ebben a világban.

Most elevenítsük fel Jézus és Pilátus beszélgetését. Pilátus megkérdezi Jézustól: Te vagy a zsidók királya? Mire Jézus azt válaszolja: magadtól mondod ezt vagy mások mondták neked? Pilátus erre azt mondja: zsidó vagyok-e én? A te néped és a főpapok adtak át nekem, mit cselekedtél? Akkor Jézus elkezd Isten országáról beszélni. Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna, akkor az én katonáim harcolnának értem, hogy ne adassam a te kezedbe. Erre Pilátus újra rákérdez: király vagy-é te mégis? Mire Jézus azt válaszolja: te mondtad. Én azért jöttem e világra, hogy az igazságról bizonyságot tegyek, aki az igazságból való, az hallgat az én szómra.

Az Ószövetség idején Izrael népének , de az Újszövetségben is az egyháznak van egy olyan kísértése, hogy olyan uralmat, olyan érvényesülést kapjon, amilyen a többi országnak és népnek van. Mi protestánsok könnyen azt mondjuk, hogy ez a római katolikus egyház kísértése. Neki van hierarchikus felépítése. De sokszor mi protestánsok irigyeljük a katolikusokat, hogy bizony az ő vezetőjük urbi et orbe áldást az összes tv adó közvetíti. De mi protestánsok se akarunk a kereszt jegyében élni, csendben munkálkodni. Mi már itt e földön diadalmaskodó egyház akarunk lenni és nem küzdő egyház.

Az egyház sokszor volt abban a kísértésben, hogy döntő szava lehessen a politikában, a gazdasági életben. Az egyház ennek érdekében sokszor összefogott olyan emberekkel, vagy kiszolgált olyan embereket, akiknek semmi közük nem volt Jézus Krisztus keresztjéhez. Mert Krisztus nem egy uralkodó, pöffeszkedő egyházat akart, hanem egy küzdő egy szenvedő egyházat. Az egyház hitvalló és bizonyságtevő egyház kell legyen.

Jézus Krisztus a Gecsemáné kertjében arra kérte tanítványait: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert a lélek kész, de a test erőtlen..

Nem szabad soha elfelejtenünk, hogy a kísértés mindig erős, mi pedig mindig gyengék vagyunk. Mi nem vagyunk hősök, hanem bukdácsoló, halandó emberek. Csak egy volt, aki a kísértésnek ellene tudott állni. És számunkra egyetlen lehetőség maradt, hogy magunkat az ő kezébe tegyük le, aki tud segíteni mindazokon, akik megkísértetnek.

Jézus elutasította azt, hogy a világ ura legyen, hogy a Sátántól hatalmat és dicsőséget kapjon. Ő megy a keresztre. Ő olyan Király, aki szolgaként, megalázottként áll Pilátus előtt. Ő azt mondja Péternek, hogy a kardját tegye a hüvelyébe.

Jézus itt elutasította a hatalmat, ezen a hegyen nem kellett neki. De megkapta azt egy másik hegyen, amikor azt mondta a tanítványainak: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Ő meg tudja őrizni az egyházát a hatalom, a siker, a világiasság kísértésétől és meg tudja őrizni minden gyermekét a Sátán kísértései közepette.

5 Nap A templom tetején Text. Luk.4,9-11

Jézus a Miatyánkba beiktat egy olyan kérést, amiben azt kérjük Atyánktól, hogy ne vigyen kísértésbe. De miért kérjük ezt mi? Nem lenne jobb, hogy ne is jussunk el a kísértésig? Hisz a Sátán olyan veszélyes, hogy jobb nem is találkozni vele. Tényleg olyan veszélyes lény a Sátán? Vajon a Megváltó tud valami többet is a Sátánról, amit mi nem tudunk? Vajon miért vette be ezt a kérést a Miatyánkba: ne vígy minket kísértésbe?

Bonhoeffer, a nagy mártír teológus azt mondja a Kísértés című írásában, hogy a természeti emberben ott van a veszély keresésének a vágya. Egy Himalájáról szóló könyvben olyan statisztikák is vannak, amik arról beszélnek, hogy száz ember, hány hegymászó halt ott meg. A végén a szerző felteszi a kérdést, hogy miért vannak mégis olyan sokan, akik vállalkoznak arra, hogy ezt a hegyet megmásszák? A választ az, hogy egyrészt a dicsőségért, másrészt az ember természetében benne van, hogy szereti az életét kockára tenni, valósággal keresi a veszélyes helyzeteket.

Már a kicsi gyermeket is hányszor kell figyelmeztetni, mert szüntelen olyan dolgokat művel, amivel veszélybe sodorja az életét. Sokszor olyan emberek keresik a veszélyt, akiknek az élete különben teljes biztonságban zajlik. Sokszor olyan emberek, akik munkájuknál fogva veszélyben vannak, gondoljunk a tűzoltókra, ők inkább óvakodnak az ilyen veszélyes helyektől és helyzetektől. Vannak olyanok is, akik veszélyes hivatást választanak, ilyenek a katonák is.

Bonhoeffer azt mondja, hogy a veszélykeresés az erkölcsös, a keresztyén ember számára is kihívás. Sokan szeretik a kísértéseket. Az erkölcsös ember meg akarja mutatni az ő erejét, ellenálló képességét. Az ember szeret harcolni, nem szereti azt, ha nincs kihívás, ahogy ma mondják :adrenalin. Az ember úgy érzi, hogy ezekben formálódik, fejlődik, a próbák és nehézségek edzetté teszik az embert és ebben sok igazság van. A németeknek van egy mondásuk: ami nem öl meg, az erőssé tesz. Gondoljunk csak arra, hogy milyen erős emberek lettek azok, akik átélték a szibériai munkatáborokat vagy azok a zsidók, akik túlélték a náci haláltáborokat. De Jézus mégis arra tanít, hogy kérjük: ne vígy minket kísértésbe!

De jegyezzük meg azt is, hogy a vallásos emberek is szeretik a veszélyeket. Gondoljunk csak a képzőművészetre, hogy hány festő örökíti meg hívő emberek hősiességét, kitartását. Gondoljunk csak a Bunyan Zarándok útjának hőseire, akik minden akadályt legyőzve eljutnak a mennyei Jeruzsálembe. De gondolhatunk Rembrandt festményére az Ábrahám áldozatáról vagy Albrecht Dürer festményeire is. Ezek mind a hívő emberek hősiességéről szólnak, hogy ők miképpen győztek le kísértéseket. S mégis Jézus azt imádkoztatja velünk: ne vígy minket kísértésbe.

Nyilván, Jézus itt arra figyelmeztet minket teljes komolysággal, hogy ne kísértsük, ne provokáljuk a Sátánt, hogy vele szemben ne bízzunk a magunk erejében. Ne bízzunk se a természeti, se az erkölcsi erőforrásainkban, de még a hit erejében sem. Jézus ismeri, tudja azt, hogy a Sátán egy olyan félelmetes ellenség, akivel szemben mi le kell szálljunk a magas lóról és alázatos józansággal be kell lássuk, hogy a kísértővel, a Sátánnal szemben egyedül Isten ereje a mi menedékünk. A Sátánnal nem szabad, nem érdemes sem tréfálni, sem játszani. Igen veszélyes dolog egy háború esetén az ellenséget lebecsülni és ugyanakkor magunkat túlbecsülni. És ez nagyon igaz lelki értelemben, a lelki harcra nézve is.

Ebből a három kísértésből egy dolog nagyon világos kell legyen és ezt nagyon jól meg kell jegyezzük és ez az, hogy a Sátánnal csak egy valaki tud szembeszállni és ez nem egy ember, nem mi vagyunk, hanem akit Isten küldött. Ez a Valaki Jézus Krisztus. Ahogy a Luther énekében olvassuk: „ha kérded, hogy ki legyen az, Jézus Krisztus az. Seregeknek Ura, kinél nincs több Isten, nála vagyon a győzedelem.”

Mi soha nem felejthetjük el és ezért szüntelenül hálát kell adnunk: Jézus Krisztus felvette a harcot a Sátánnal, a kísértővel és kiállta a próbát. Legyőzte a kísértést és a kísértőt. Ma is hála kell eltöltsön minket Jézusért.

Bizonyára mindnyájunk számára feltűnő volt, hogy Lukács evangélista a kísértéseket más sorrendben mondja el, mint Máté s Márk evangélista. Náluk is az első kísértés a kövek kenyérré változtatása, de utána jön a templom tetejére való felvitel s utána jön a hegyre való felvitel. Egészen biztos, hogy Lukácsnál a sorrendnek ez a megváltozása nem véletlenszerű, hanem nagyon is tudatos. Jeruzsálem a papság, a főpap székhelye. Itt fog eldőlni a Jézus sorsa is.

Itt lesz felállítva a kereszt, itt megy végbe a szenvedés és itt fog kitöltetni a Szentlélek is. Különös az, hogy Jézus majd önként megy Jeruzsálembe szenvedni és meghalni. Most azonban a Sátán viszi őt Jeruzsálembe. Biztos, hogy Lukács nem véletlenül ezt a kísértést hagyja a legvégére.

6 Nap A kísértés lényege Text . Luk.4,11-13

Odáig jutottunk, hogy Jézust a Sátán, a kísértő Jeruzsálembe viszi. Nem véletlenül választja a harmadik kísértés színhelyéül épp Jeruzsálemet, hisz ott volt a templom, a zsidók szent helye. Ez a harmadik kísértés olyan szempontból is a történet csúcspontja, hogy az igazság és a hazugság keveredése itt a csúcsra hág. A Sátán itt a legrafináltabb, itt az ördög a legördögibb, mert mindent a hit leple alatt végez.

Nos, Jézus ott találja magát a templom tetején együtt a kísértővel. Egy olyan helyen, ahol ő eddig soha nem volt, ahova nem is szokott menni, a templom tetején, annak is a szélén, ahonnan csak egy pici mozdulat kell, hogy az ember alávesse magát a templom melletti kövezetre. Ezen a különös helyen indítja a Sátán a harmadik kísértést. A Sátán nagyon kitartó. Nem adta fel a harcot sem az első, sem a második sikertelen próbálkozása után. A Sátán kitartását céljai elérésében csodálni lehet, ebben követendő példa is lehet a számunkra.

A Sátán egy pokolian ravasz kísértéssel jön, hisz Jézust arra bíztatja, hogy bízzon Atyja ígéretében és így tegye meg a semmibe való lépést, vesse alá magát a magasból a mélységbe. A Sátán bíztatja Jézust Atyja iránti bizalomra, mintha ő ezt eddig nem tette volna. Hisz az Atyában való bizalom Jézus mindennapi eledele volt, ezt ő minden nap így tette egész életében.

Itt a hazugságba óriási arányban keveredik az igazság. A kísértés itt olyan rafinált, olyan ravasz, hogy egyáltalán nem lehet észrevenni azt, hogy ez kísértés lenne. De itt álljunk meg egy picit, hisz  minden kísértésre jellemző, hogy nem látszik kísértésnek.

Mi rossz van abban, amikor az első cigarettával megkínálják a gyermekeinket? Nyugodtan elszívhatod, nem lesz semmi bajod. Mi rossz van abban, ha megiszod ezt a pohár sört, bort, pálinkát? És valóban igaz, hogy ebben semmi rossz nincs, a rossz abban van, hogy ahogy mondják, az első pohárnak „még” íze van. És jön utána a második, harmadik, tízedik pohár. S így hosszan sorolhatnánk a példákat.

A kísértésnél sok esetben azt is nehéz eldönteni, hogy Istentől jön-e vagy pedig a Sátántól? Isteni lehetőség vagy pedig sátáni kísértés? A Sátán azt mondja Jézusnak, hogy ő Isten Fia és mint olyan igénybe veheti a 90-ik zsoltár ígéretét. Ha ez a zsoltár valakire érvényes, akkor az épp ő, az Isten Fia. Ha Isten Fia vagy, hát hogy ne lenne az Isten Fia? Ehhez semmi kétség nem fér. Ha pedig Isten Fia vagy, akkor nyugodtan alávetheted magad, hisz meg van írva, hogy angyalainak parancsolt, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe. Ez az Isten szava, csak épp a Sátán szájából hangzik el.

Mi ennek a harmadik kísértésnek a lényege? Miért nem olyan könnyű ezt megérteni, mint ahogy azt első látásra gondolnánk? Itt sok  értelmes és pszichológiai magyarázatot is lehet adni. Erre azt lehetne mondani, hogy megengedett, így is lehet ezt értelmezni. Itt van az, amit a kaland-kísértésnek nevezhetünk. Ez olyan esetben történik meg velünk, amikor olyan helyzetbe kerülünk, amiből mi nem látjuk a megoldást, egy olyan zsákutcába jutunk, ahol se előre, se hátra nem lehet menni.

Ilyenkor az ember olyan dolgokra  is vállalkozik, amik már az őrültség határát súrolják. Ilyenkor történhet nagyon sok fejetlen és meggondolatlan cselekvés. A legborzalmasabb példát hozom erre, ami nagyon gyakran előfordul és ez az öngyilkosság. Egy lehetetlen, kilátástalan helyzetben az ember ezt látja egyetlen lehetséges megoldásnak.

A kaland kísértésétől a keresztyén ember sincs megvédve. A keresztyén ember számára sem könnyű, hogy a kalandot a hittől megkülönböztesse. A hitet és annak mikéntjét nagyon nehéz egymástól megkülönböztetni. Mert a hithez merészség kell. A hitnek is megvan a maga kalandos oldala, a hit is egy lépés az ismeretlenbe, egy ismeretlen út, egy ugrás a tetőről, egy dobbantás, menni oda, ahova az Úr vinni akar. A zsoltáros azt mondja: az én Istenemmel a kőfalon is átugrom.

Amikor a hit atyja, Ábrahám, az Úr parancsára elindult, oda ahova az Úr küldte, amikor odahagyta szülőföldjét s annak a földnek, országnak még a nevét se tudta. Nem úgy tűnhetett az Úr-Kaszdimban lakó embereknek, hogy Ábrahám egy merész kalandra vállalkozik? Amikor Mózes vette a botját és nekivágott a Vörös tengernek és utána a pusztának, nem öngyilkos merényletnek tűnt ez inkább, mint vándorlásnak az ígéret földjére? Nem kaland volt az,, amikor ott a Genezáreti tó partján megszólította Jézus a tanítványait, hogy hagyják ott hálóikat, vállalkozásaikat, biztos megélhetésüket és induljanak el az ő követésébe. Nem vakmerőségnek, sőt azt mondhatnám Isten-kísértésnek tűnhetett az, amikor Jézus azt mondja Péternek, hogy lépjen ki a hajóból és induljon el felé a vízen járva?

A Sátán azon túl, hogy egy nagyszerű helyet választ ehhez a kísértéshez, az egyik legnagyszerűbb ígéretet is választja, amivel Jézust az ugrásra akarja bátorítani.

Van azonban egy dolog, amiről meg lehet különböztetni, hogy mi a hit merészsége és mi az ördögi kaland és ez az, hogy a hit merészségére Isten szólít fel. De a semmibe való ugrásra a Sátán bíztat. Ábrahámot, Mózest Isten, a tanítványokat pedig Jézus szólította fel az engedelmességre. De itt a Sátán bátorít egy Istent kísértő cselekedetre. Ezt ne felejtsük el, s akkor különbséget tudunk tenni a kettő között.

7 Nap. Böjtfő vasárnap Végső győzelem Text. Luk.4,12-13

Egész héten át a Jézus megkísértésének a történetével foglalkoztunk. Láttuk azt, hogy ennek a történetnek a középpontjában is Jézus Krisztus szenvedése áll. Az első kísértés lényege az, hogy Jézus elégedjen meg azzal, hogy az egész emberiség jótevője legyen, aki a köveket kenyerekké változtatja, aki megtölti az emberek gyomrát, aki megoldja az emberiség élelmezésének a kérdését. De Jézus nem megy ebbe bele, mert ő nem e világ jótevője, hanem ő a világ Megváltója akar lenni. Ő tudja, hogy az nem elég, ha az ember gyomrát megtölti, de az ember szíve ugyanolyan marad. Ő először a szívet változtatja meg, mert akkor a gyomor kérdése is megoldódik. Erre én csak egy banális példát hozok fel. Hogy ha valaki megszabadul a káros szenvedélyektől, az azokra kiadott pénzből bőven jut eledelre a maga és családja számára.

A második kísértés a hatalomról és a dicsőségről szólt. Ezek olyan dolgok, amire mindenki vágyik, ezek az egyházat, a keresztyén embereket is megkísértik. De Jézus országa nem e világból való, ő nem evilági hatalommal és dicsőséggel dolgozik.  Jézus vállalja a keresztet, a gyalázatot és a szolgálatot. Ő az ő egyházának is ezt az utat jelölte ki, a kereszt és szolgálat útját.

Végül a harmadik, a legnehezebb kísértéssel foglalkoztunk, ami azért olyan veszélyes, mert ebbe kever a Sátán a hazugság mellé legtöbb igazságot. Itt ő igével operál. Isten szavát idézi. A kísértés az, hogy Isten iránti bizalomnak próbálja beállítani azt, ami tulajdonképpen egy sátáni kaland. Azzal fejeztük be, hogy onnan lehet felismerni, hogy a hit vakmerőségéről  vagy ördögi kalandtól van szó, hogy ki bátorít minket erre. Ha minket Isten bíztat, bátorít valamire, akkor az hitben való engedelmességet kíván. Ha a Sátán bátorít, akkor az ördögi kísértés. Innen folytatjuk most.

Mert itt nem Isten, hanem maga a Sátán az, aki egy merész lépésre bátorít, még akkor is, ha Isten igéjére hivatkozik. Ebbe a kalandba belemenni azzal a reménnyel, hogy Istennek segítenie kell,mert hát úgymond ő nem tehet mást, mint hogy segítsen. Ez nem hitben való engedelmesség, hanem egy kísértés. De sajnos az ilyen Isten-kísértésbe a hívő ember is könnyen beleszaladhat, ha nem áll Isten kegyelmének oltalma alatt. Az Isten-kísértés olyan formában is ott van a hívő ember életében, hogy Isten megkérdezése nélkül tervez bizonyos dolgokat, vagy épp akarata ellenére. De elvárja, hogy ő ehhez áldását és segítségét nyújtsa. Olyan utakon indulunk el, amire nem Isten küldött, aztán amikor bajba kerülünk, még rossz néven is vesszük Istentől, hogy ő nem segített ki szorult helyzetünkből. Mi sokszor felcseréljük a dolgokat, a helyes az lenne, hogy Isten parancsol, mi pedig engedelmeskedünk. De az történik, hogy mi parancsolunk és Istentől várjuk el, hogy engedelmeskedjen nekünk.

Jézus visszautasítja ezt a kísértést is, épp úgy, mint az előző kettőt is. Ő mindhárom alkalommal mennyei Atyjának engedelmeskedik. Nem hiába mondta az Atya a keresztelésekor: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm. De a Sátán ezt háromszor vonja kétségbe és vonja: ha Isten Fia vagy. Mintha azt mondaná: ha valóban Isten Fia vagy, bizonyítsd be. Tégy egy jelet. S Jézus háromszor válaszol: meg van írva.

De most próbáljuk elképzelni azt, hogy mi történt volna, ha Jézus leugrik a templom párkányáról és ez az ugrás sikerült volna, Isten megmentette volna az életét. Jézus az Istenben való bizalom példaképe lett volna, mint az Ó szövetségben Ábrahám. Jézus hitben való cselekedete nem maradt volna egy futó szenzáció. Nem csak egy emléktáblát állítottak volna, hogy ezen a helyen történt a hitben való ugrás, hanem ez egy búcsújáró, egy zarándoklási hellyé vált volna. Ennek komoly visszhangja és komoly hatása lett volna az elkövetkező időben. Jézus csodálóinak a tömege egyre duzzadt volna, mai szóval ő egy hatalmas influenszer lehetett volna s talán létrehozta volna a hősök, a tökéletesek egyházát, az ideális egyházat.

De ezen csak a Sátán kacagott volna. Mert mi lett volna akkor velünk bűnösökkel, hova mehetnénk mi bűnösök, akik nem tudunk tökéletesek lenni, akik nem tudunk nagyokat ugrani, mi lenne velünk kis emberkékkel? Ki keresné az elveszetteket, ki keresné a gyengéket, bukdácsolókat és olyanokat, amilyenek mi is mind vagyunk?

Mert az Atya akarata nem egy elit-egyház alapítása, hanem az elveszettek, a bűnösök megmentése és megváltása. Jézus elküldésével Isten nem egy szuper-egyházat akar alapítani, hanem a bűnös világot akarta megváltani, hogy a Golgota keresztjén meghaljon értünk. Ettől a szándéktól, üdvtervtől ő nem tér el semmilyen kísértés által. Mert akkor a világ megváltatlan maradt volna. Az Úr Jézus most is egyszerűen annyit mond: meg van írva, hogy ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.

Mert az rettenetes lett volna, hogy Jézus ennek a kísértésnek enged. Akkor az ember egyedül maradt volna a bűnével és lett volna eggyel több vallásalapító. De Jézus nem vallásalapító akar lenni, hanem két gonosztevő között meg akar halni. Az, hogy ő a bűnösök Megváltója legyen , ez marad az ő egyedüli nagy célja. Jézus azért utasítja vissza mind a három kísértést, mert ő nem akar más lenni, mint a mi Megváltónk, a bűnösök Megváltója. Mert a bűnös világnak, nekünk bűnös embereknek csak egyre van szükségünk: a megfeszített és feltámadott Krisztusra. Senki más nem halt meg a mi bűneinkért, semmi más nem lehet egyetlen vigasztalásunk életben és halálban. Ezt senkiben másban nem találjuk meg, hanem csak Krisztusban.

Sajnos, Krisztus egyháza, Isten gyermekei nem tudtak mindig ellenállni ennek a három kísértésnek. Mi sem állottunk ellene minden kísértésnek. De jó, hogy ő ellene állt. Értünk és helyettünk tette ezt. És ebben van a mi vigasztalásunk.

A végén azt olvassuk, hogy a három kísértés után a Sátán eltávozott tőle egy időre. A Sátán, a mindvégig kitartó, a mindvégig ellenálló Krisztus közelségében nem bírja tovább. Neki távoznia kell, menekülnie kell. Ezen a helyen kívül már csak egy kísértésmentes  hely van, ahonnan a Sátán menekül. Ez az a hely, ahol a kereszt áll és ahol a szegény bűnös ember hisz a megfeszített Megváltóban.

Valaki ezt úgy fogalmazta meg: a Sátán akkor menekül el tőlem, amikor engem a keresztnél lát. A Sátánnak menekülnie kell, ha mi Krisztusban vagyunk. Amikor Krisztusban vagyunk, nem tud minket vádolni. Máté evangélista itt még azt is hozzá teszi, hogy ezek után angyalok jöttek és szolgáltak neki.

Ezek az angyalok valószínűleg addig is a közelben voltak és visszafojtott lélegzettel figyelték Jézus harcát a Sátánnal. Most hozzá lépnek és szolgálnak neki. Ehhez a győzelmes Krisztushoz nem csak angyalok járulhatnak, hanem mi is, és mi is szolgálhatjuk és imádhatjuk őt.

(Ezen igehirdetési sorozatot Walter Lüthi :Der Versuchte című könyvének felhasználásával írtam)

                                                                                                            Lőrincz István

 

 

 

 

 

 

Igehirdetési sorozat advent nagyhetére A zörgető Jézus III

 

Igehirdetési sorozat advent nagyhetére

A Zörgető Jézus III.rész

1 Nap Egy nagy ellentét Text. Jel.3.20

Folytatjuk ezen az áldott adventi nagyhéten is a két évvel ezelőtt megkezdett sorozatunkat. Addig jutottunk el, hogy a bűnös megnyitja az ajtót és Krisztus bejön hozzá s egy áldott közösségben lesznek egymással.

Az a hit, amiből hiányzik az Isten nagyságának tudata, az nagyon felületes, könnyelmű. Mert amikor Isten közelébe kerülünk, úgy kell legyünk ahogy Ésaiás is volt, amikor Istent meglátta: jaj nékem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom. (És.6,5)

Az Isten nagyságának és ugyanakkor a mi kicsinységünk tudata együtt az ámulathoz, imádathoz vezet. Dáviddal együtt mondjuk: ki vagyok én, és ki az én házam, hogy engem erre méltattál? (2Sám.7,18)

Miután a bűnös ember megnyitotta Krisztus előtt szívének ajtaját, Jézus beteljesíti az ígéretét: bemegyek hozzá és vele vacsorálok és ő énvelem. Krisztus itt egy kölcsönösségre utal, ami közte és a bűnös ember között van.

Az Istennel és a Krisztussal való közösség az ember számára az egyik legnagyobb ajándék, boldogság. Hiszen ez volt az ember eredeti boldogsága is a bűneset előtt. Isten azt akarta, hogy örök üdvösségben éljünk vele, mondja a Káté is. Mert Istennel lenni, az maga a mennyország, de a bűn által az ember ezt a boldogságot elveszítette. Az ember volt olyan bolond, hogy a Sátán szavát elhitte, aki azt mondta, hogy Istenen kívül is van boldogság. És az Isten nélkül élő ember ezt még most is hiszi. De Istenen kívül nincs boldogság, mert Isten nem csak  az élet, hanem a boldogság forrása is.

Szent Ágoston ezt így mondta: „a magad számára teremtettél minket és nyugtalan a lelkünk, amíg meg nem nyugszik benned.” A hívő ember már nem tud élni az Istennel való közösségen kívül. Csalhatatlan ismertető jele a hívő embernek, amit a 42-ik zsoltár így fogalmaz meg: mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh Isten. Szomjúhozik lelkem az élő Istenhez. (Zsolt 42,2-3)

Az Istennel való közösség az, ami után minden hitre jutott ember vágyakozik. Ez a hívők vágya a földön és a mennyben egyaránt. Isten közelsége oly igen jó nekem, mondja Aszáf a 73-ik zsoltárban.

Az Istennel való közösség, ez a legnagyobb ajándék, amit mi itt ebben a földi létben megélhetünk. Mekkora kiváltság az, hogy Isten közösségben akar lenni a bűnös emberrel, hogy nem csak itt e földi létben, hanem az örökkévalóságban is az emberrel akar lenni. Ezen kiváltság után még az angyalok is vágyakoznak. A bűnös, de megváltott ember számára ugyanaz a kiváltság adatik meg, mint az angyalok számára.

Az Istennel való közösség az igazi istentisztelet sava-borsa. Az Istennel való közösség nélkül az istentisztelet csak egy üres formaság. A képmutatók és a névleges keresztyének ezt sohasem tapasztalják meg, szegény és szerencsétlen dolog, mert nincs benne az Istennel való meghitt közösség.

Mekkora áldás, ha valaki megismeri és átéli ezt a közösséget. Az Isten közösségébe eljutni óriási tisztesség a mi számunkra. Mekkora megtiszteltetés az, ha például egy miniszterrel vagy államelnökkel egy asztalhoz ülhetünk. Magyarországon van egy lelkész, aki kétszer is részt vett az amerikai elnök villás reggelijén. Mekkora megtiszteltetés volt ez az ő számára. Mennyivel nagyobb tisztesség Krisztus asztalához ülni, aki a Királyok Királya és Uraknak Ura, a föld királyainak Fejedelme. Pedig ő nem kevesebbet ígér nekünk: vele vacsorálok és ő énvelem.

Ez egy drága áron megvett közösség, ez a Jézus vérén megvásárolt közösség. Pál azt írja az efézusbelieknek, hogy Krisztus vére által távollevőkből közel valókká lettek. (Ef.2,13) Egyedül Krisztus vére által lett lehetséges ez a közösség. A Krisztussal való közösség minden istentisztelet végső célja. Ezért imádkozunk, ezért olvassuk a Bibliát, ezért járunk templomba, ezért terítjük meg az Úr szent asztalát.

Az Istennel való közösség gyógyszer a bűn ellen. Ahogy a rossz barátokkal való közösség megront bennünket, úgy az Istennel való közösség szentté és tisztává tesz minket. Semmi sem írtja bennünk úgy a bűnt, mint az Istennel való közösség. Énókról az van megírva, hogy ő Istennel járt.

Az Istennel való közösség a hívő ember legnagyobb erőssége. Istennel ő mindent el tud hordozni. „Ha halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól.”(Zsolt.23,4) Az Istennel való közösség a legnagyobb boldogság forrása. Nem lehet nagyobb öröm számunkra, mint ha mi Istennel élünk és járunk.

Az Úr Jézus azt mondja: vele vacsorálok és ő énvelem. Mekkora ellentét van ebben! Mert ki ez a „velem”? Ez az Isten Fia, a megdicsőült Krisztus. És ki az, akivel Krisztus vacsorál? Ez a bűnös ember, aki áthágta Isten törvényeit.

Az Isten Fia ilyen emberekkel akar közösségben lenni. Velünk ül le egy asztalhoz. Hogyan lehetséges ez? Nyilván, ez nem az ember oldaláról, nem az ember által lehetséges. Ez csak Krisztus szenvedése és halála érdeméért lehetséges. Valami nagy dolog történt mielőtt Krisztus a bűnössel egy asztalhoz ülhetett volna.

Krisztus megáldoztatott a föld alapítása előtt, de ez a földön is valósággá lett, ami Jézus Szűz Mária teste által megszületett Betlehemben erre a világra. Nos, a bűnössel való közösség csak Jézus áldozata által lehetséges. Így lehet közösség Krisztus és a bűnös ember között. A bűnös ember nem akarja elhinni ezt. Nem akarja elhinni, hogy a tiszta és szent Megváltó vele, a tisztátalannal és bűnössel egy asztalhoz akar ülni. Hisz ő tudatában van annak, hogy ő milyen bűnös és tisztátalan.

Őt vádolja a lelkiismeret, hogy Isten minden parancsolata ellen vétett, azoknak csak egyikét is meg nem tartotta, sőt még most is hajlandó minden gonoszra, ahogy a Káté tanítja , s azt mondja: ez teljességgel lehetetlen!  Az nem lehetséges, hogy Krisztus velem egy asztalhoz üljön.

De ez nagyon rossz következtetés. Nagy tévedés, ha mi azt gondolnánk, hogy mi először méltók kell legyünk arra, hogy Krisztus velünk leüljön. Mert ő nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért. Nem az igazakért, hanem a bűnösökért, a vámszedőkért, parázna és tékozló fiakért és lányokért. Ő nem azért ül egy asztalhoz velünk, mert mi méltók vagyunk erre, hanem épp ellenkezőleg, mi méltatlanok vagyunk. Épp azért, mert mi szegények, nyomorultak vagyunk. Azért jön, hogy a bűnösből igaz, a betegből gyógyult, az istentelenből hívő, a kárhozottból üdvözült legyen. Dicsőség ezért az ő háromszor szent nevének.

2  Nap Az ajtót ki kell nyitni Text . Jel.3,20

Én nagyon szeretem a Transzfogarast, rácsodálkozom Isten teremtő munkájára, a természet szépségére. Különös módon a túlsó, déli oldalát szeretem jobban. Az innenső oldalon még hó van, de ahogy az alagúton átmegyünk, mintha minden megváltozna, nincs hó, csak napsütés, jóval melegebb hőmérséklet fogad.

Valahogy ilyen az, amikor az ember megnyitja Krisztus előtt az ajtót, egy egészen más „éghajlatot” talál. Eltűnik a hidegség, hitetlenség s a hit melege, nagyfénye sugároz körül minket. Megtaláljuk, hogy úgy mondjam az élet napos oldalát. Milyen áldott lesz az a bűnös, akire az igazság napja felragyog. Mi egy egészen más világba csöppenünk bele.

Vannak sajnos sokan olyan vándorok, akik a „Transzfogaras” innenső oldalán maradnak. Soha nem mennek át az alagúton. Nem jutnak át a kétségeken, a kételkedésen, a félelmeken. Ők végig siránkoznak az ő méltatlanságuk, bűnös voltuk miatt. Mindig ott vergődnek a kétségek között és így nem jutnak el a boldog bizonyosságra üdvösségük tekintetében. Mindig arra törekednek, hogy valahogy kiérdemeljék Isten kegyelmét. Azt gondolják, hogy Krisztus csak akkor fogadja el őket, ha megjobbulnak és szentebbek lesznek. Nem tudják elfogadni a kegyelemből való megigazulást és azt, hogy Krisztus épp a fizetésre képtelen bűnösökért jött el.

Ezért ők mindig ott maradnak a hegy hideg, nyirkos oldalán és nem jutnak el a napos oldalra. Soha nem szolgáltatják ki magukat teljesen Krisztusnak és ott vesztegelnek kétségeik, félelmeik hálójában. Nagyon sok keresztyén ezt választja. Ott vesztegelnek a Sion és a Sínai hegy között, soha nem jutnak el a Golgotára, arra boldog hitre, hogy Krisztus őérettük tökéletesen eleget tett, teljes váltságot szerzett nekik. Elfelejtik, hogy a Krisztus vére jobbat beszél, mint az Ábel vére, az evangélium több, mint a törvény.

Még egyszer tekintsünk vissza Jézus üzenetére. Azt mondja: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a szómat és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok és ő énvelem. Ez a Krisztus kedves hívása.

Ő a legnagyobb, legdicsőségesebb ígéreteket adja, áldást ígér. Kinek szól ez a meghívás? Ha valaki meghallja és kinyitja az ajtót, akárki is lehet, akármilyen nagy bűnös is lenne, ha megnyitja az ajtót a legnagyobb áldásokban részesül. Ha feladja az ellenállást, az önmegváltást, ahhoz Krisztus bejön és vele vacsorál.

S mi mit teszünk? Jövünk a kifogásainkkal? Igen, de először jobban meg kell bánjam a bűneimet. Igen, de az ajtót végül is Isten nyitja meg. Nem megy az olyan könnyen.

Nos, természetesen tudnunk kell, hogy ő munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő jó tetszése szerint. Ez igaz. De az is igaz, hogy mi megerőtlenítjük az igét ezekkel a kifogásokkal. Mi elvesszük ennek a felelősségét, de lehetőségét is: „ha valaki megnyitja za ajtót.” Mert igenis ez világos és félreérthetetlen: ha valaki meghallja szómat és megnyitja az ajtót.

Nem szabad ilyeneket mondani: én nem tudom kinyitni az ajtót, engem Krisztus nem fogad el, én túl bűnös vagyok ehhez, én nem vágyakozom eléggé, én méltatlannak érzem magam az ajtó megnyitására.

Ilyenkor valaki azt mondhatja: én nem tudom megnyitni az ajtót, ezért még várnom kell arra, hogy Isten megnyissa azt. Erre azt mondhatjuk, hogy egyértelmű az, hogy az ajtót az ember kell megnyissa. Ez így van és punktum. Nem kell a bűnösnek várnia arra, hogy Krisztus megnyissa az ajtót, mert Krisztus az ajtó előtt áll és vár arra, hogy a bűnös megnyissa az ajtót. Nem az a kérdés, hogy Krisztus be akar jönni, hanem arról, hogy én kész vagyok-e őt beengedni? Egy óriási tévedés, hogy ez Krisztuson múlik és nem rajtam.

Végső soron a legnagyobb akadály nem a bűnünk nagysága, szívünk romlottsága, hanem a mi emberi büszkeségünk. Mi akarunk hozni valamit, mi akarunk felmutatni valamit. Nem akarunk úgy jönni, ahogy az ének mondja: „jövök, semmit sem hozva, keresztedbe fogózva. Meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz.” Legalább könnyeinket és alázatunkat akarjuk hozni.

De a baj, nem Krisztusnál van, hanem nálunk. A mi büszkeségünket, gőgünket sérti, hogy a kegyelem ingyen kenyerét elfogadjuk. Mi nem tudunk üres kézzel jönni. Pedig úgy kellene, „amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat”, amint az ének is mondja. Mert más út nincs az üdvösségre, másképp nem lehet megtartatni. Ha arra vársz, hogy jobbá, szentebbé válj, akkor örökre várni fogsz. Soha sem fogod megnyitni az ajtót. Ez egy kegyes ellenállás a kegyelemmel szemben.

Amire a Szentlélek tanít, az megalázó számunkra. De ugyanakkor nagyon tanulságos is. Mert mi így kell szóljunk: Krisztus méltó, de én méltatlan vagyok. Övé a dicsőség, enyém pedig orcám pirulása.

Ha az történik, hogy ezt belátjuk, megtapasztaljuk az ajtónyitás nagy lehetőségét és ajándékát és megérezzük, hogy ez nekem elég, akkor megtapasztaljuk,  hogy az ajtót megnyitjuk és Krisztus azonnal belép. Nem ítélget bennünket, hanem ahogy az atya tette a tékozló fiú történetében, megölel minket.

Ilyenkor letesszük egész eddigi életünket minden bajával együtt az ő lábaihoz és ő megvigasztal minket az ő fenséges ígéreteivel. Egy csodálatos találkozás jön létre a szegény, nyomorult bűnös és a gazdag, dicsőséges Megváltó között. Ő semmit sem vet a szemünkre, azt sem hogy eddig miért nem nyitottuk meg az ajtót. Nem, hanem átölel minket és soha többé el nem ereszt.

3 Nap Harc és győzelem Text: Jel.3,21

Egy híres igemagyarázó úgy szemléltette a keresztyén életet:egy hegyre megyünk felfelé , cipeljük magunkat és a Sátán is reánk csimpaszkodik, hogy lehúzzon minket.

Ez a kép a keresztyén életről nem a legvonzóbb a mi számunkra. A keresztyén élet nem egy kényelmes séta, hanem egy arénában való küzdelem. Nem véletlen, hogy a Szentírás a keresztyén életet nagyon sokszor egy harcoló katonához hasonlítja. A katona életének lényeges része a harc. Harc nélkül nincs katonaélet. Olyan nincs, hogy valaki Krisztus vitéze, és nem harcol. Nincs megszentelődés harc nélkül. A Káté három ellenséget nevez meg, akik ellen nekünk harcolni kell: a Sátán, a világ és tulajdon testünk. Ezeket kell legyőzni, megfeszíteni, megöldökölni.

De ez a harc nem egy reménytelen küzdelem, hanem egy olyan viaskodás, ami már az elkezdése előtt győzelemmel bíztat. Nincs tehát győzelem harc nélkül, mégpedig szabályszerű harc nélkül. Mert itt Krisztus azt ígéri a győzteseknek, hogy azok vele együtt ülhetnek az ő királyi székébe. Krisztus ebben az ígéretben nagy tisztességről és dicsőségről beszél. Arról szól itt, hogy ugyanabban a királyi székben ülhetünk, amiben ő is ül. Micsoda hihetetlen dicsőség ez!  Már az is nagy tisztesség lenne, ha Jézus azt mondaná, hogy aki győz, az az én lábaimhoz ülhet. De nem azt mondja, hanem azt, hogy aki győz, az ő királyi székébe ülhet. De mielőtt ez bekövetkezne, egy szent harcot, egy szent „háborút” kell vívni. Tehát előbb harcolni és győzni kell.

Sokan azt gondolják, hogy a mennybe vezető út egy könnyű és kényelmes út. Semmi se könnyebb, mint keresztyénnek lenni. Kell templomba járni, Bibliát olvasni, imádkozni, adakozni és körülbelül ennyi a keresztyénség. De a Szentírás nem ezt mondja, hanem azt: harcold meg a hitnek szép harcát. (1Tim.6,12) A hitetlen ember nem ismeri ezt a harcot, az ő számára a legfőbb harc a létért, a mindennapi kenyérért való küzdelem. Minden e körül forog: mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk?

Amikor Adám vétkezett a Sátán oldalára állt. Az ő seregébe sorozta be magát. Az ő bűne nyomán mi is mind a Sátán uralmába születünk, ő uralkodik felettünk. Ez az elbukott ember szomorú állapota. Ezért a hitetlen ember nem ismeri a lelki harcot. De ez abban a pillanatban megváltozik, amikor megnyitjuk az ajtót és Krisztus belép az életünkbe. A Sátán trónfosztott lesz, kiűzetik a szívünkből.

Így, amikor Krisztus belép az életünkbe és ő jut uralomra, akkor a Sátán kiűzetik a szívből. De ő nem megy ki könnyen. Nem nyugszik bele könnyen a kiűzetésébe. Újra megpróbálja a szívünket visszahódítani. Ezért a hívő ember élete egy szent harc a Sátán, a világ és a tulajdon testünk ellen.

Péter apostol figyelmeztet erre:” mert az ördög, mint ordító oroszlán körbejár, keresvén kit elnyeljen.”(1Pét.5,8). Minden lehetséges módon megpróbálja a keresztyént visszahódítani. Bár tudja, hogy a hívőt nem tudja kivetni a mennyből, a mennyet próbálja távol tartani a hívőtől s ezért minden eszközt bevet.

Ez a harc először is a világ ellen folyik. A világ a gonoszságban vesztegel, az ő fejedelme a Sátán. A világ tele van gonosz és kísértő erőkkel. A világ egy veszedelmes hely azok számára, akik Istennek akarnak szolgálni, neki akarnak engedelmeskedni. Tele van aknákkal és csapdákkal. A Biblia szerint a világ sok ember számára végzetes lett. Gondoljunk itt Júdásra, Démásra és Simon Mágusra.

Ez egy harc a bűn ellen is. Ez a legveszedelmesebb ellenség, ez azért olyan veszélyes, mert nem kívülről, hanem belülről támad minket. Pál nem fél a Sátántól és a világtól, de félt önmagától és így kiált: „ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak eme testéből?” De Isten igéje ebben is győzelmet ígér mindezek felett, a bűn felett is.

Úgy tűnik, hogy Krisztus egy elérhetetlen cél elérésére buzdítja a hívő embert. Nem csak harcolni, hanem győzni is kell. Nem túl sok ez? Nem haladja meg erőnket?

Először is meg kell gondolnunk, hogy Jézus szavában igazság van. Mert két lehetőség van: vagy a világ győz le minket, vagy pedig mi győzzük le ezt a világot. Ha a Sátán, a világ, és a mi tulajdon testünk győzedelmeskednek, az halált jelent a mi számunkra. A győzelem azonban az életet jelenti. Mi nyilván megijedünk és azt mondjuk: hogyan tudok én ilyen hatalmas ellenségeket legyőzni? A történelem során ezt az emberek sokféleképpen megpróbálták. Sokan úgy gondolták ezt megvalósítani, hogy például visszavonultak egy kolostorba, hogy a világot teljesen hátrahagyják.

Mi is sokszor megpróbáljuk azt, ha nem is vonulunk kolostorba, megpróbálunk minden úgymond „világi” dolgot elkerülni. Minden olyan helyet kerülünk, ahol úgy gondoljuk, hogy kísértésbe eshetünk. Ez önmagában véve nem rossz, csak épp elfelejtjük, hogy a gonosz, a bűn ott van bennünk és mi azzal szemben erőtlenek vagyunk. Hányszor legyőz minket a saját vágyunk.

A keresztyén életben a vereségek is szükségesek, szinte elkerülhetetlenek. Mert így látjuk meg azt, hogy a mi erőnk mit sem ér. Ahogy Luther éneke mondja, hogy önmagunk erejéből nem tudunk diadalmaskodni. Pál is át kellett menjen ezen a tapasztalaton s azután írja azt, hogy elég nekem az Úr kegyelme. Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős és az Úr ereje a mi erőtlenségünk által végeztetik el.

János apostol azt írja az ő levelében: „ aki Istentől született, legyőzi a világot, mert az a győzedelem, ami legyőzi a világot, a mi hitünk.” (1Ján.5,4)

A győzelem első feltétele tehát az, hogy Istentől szülessünk. Ez alatt János az újjászületést, megtérést, hitre jutást érti. Ezen belső megújulás nélkül mi halottak vagyunk a bűnben és a gonosz cselekedetekben. Nem a hit szép harcát harcoljuk, hanem sodródunk az árral a kárhozat felé.

Az újjászületés elengedhetetlen feltétele a lelki harcnak. E nélkül nem fog menni. Csak erőlködés lesz az egész és újra és újra vereséget szenvedünk. Mindig csak ott marad a keserűség, hogy megpróbáltam, mindent megtettem, de mégsem sikerült , a bűn előbb vagy utóbb újra legyőzött engem.

De ha valaki Istentől született, az győzni fog, az megtapasztalja, hogy az Úr győzelemről győzelemre vezeti. Úgy lesz, ahogy az egyik szép lelki énekünk mondja: minden győzelemmel könnyebb lesz a harc.

 

 

4 Nap A győzelem hit által van Text. Jel.3,21

A Róma 8 egy diadalkiáltással, győzelmi himnusszal fejeződik be. Itt Pál felsorolja mindazokat az ellenségeket, akiket a keresztyén ember legyőz, akikkel ebben a  földi létben találkozik és azt mondja: mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki szeretett minket.

Az igénk a hívőket győzteseknek nevezi. Milyen értelemben mondhatjuk, gondolhatjuk ezt magunkról? A Zsidókhoz írt levél 11-ik fejezetének a válasza egyértelmű: hit által. A hithősök hosszú sora bizonyítja ezt, hogy milyen nagy ereje van az igaz hitnek. Hit által országokat győztek le. A hit a legnagyobb ajándék, mert a többi ajándék mint csak a hit után következik.

Isten gyermekei nem magukban, a saját erejük által, hanem hit által lehetnek győztesek. Hogyan lehetséges ez? A hit a világot múlandónak látja. Ha a hívő ember a világot minden kincsével és élvezetével együtt a hit szemével nézi, Salamonnal együtt fogja mondani: minden hiábavalóság.

A hit tudja, hogy ez a világ végső soron üres, szegény és múlandó. A hit Istent látja dicsőségesnek és azt az életet, amit tőle kaptunk, a hitben és szentségben eltöltött életet.

A hit túllát ezen a világon, ő látja a távolban a messzi országot, az örök üdvösséget. Mindez azt jelenti, hogy mi egészen másképp viszonyulunk ehhez a világhoz, mint a hitetlen emberek. Mi épp ezért hit által győzzük le a világot. Ebben sok példaképünk van a Szentírásban. Ott van Mózes, ő hit által győzte le Egyiptomot minden élvezetével, gyönyörével, gazdagságával s választotta inkább az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét. (Zsid.11,24-25) Hit nélkül Egyiptom győzte volna le Mózest és nem fordítva.

Vagy vehetnénk egy másik példát, amikor Péter és János ott állnak a Nagytanács előtt. Őket megfenyegették, de ők nem féltek. Hit által ők egy nagyobbra néztek, mint Annás és Kajafás, akik előttük álltak. A sort lehetne hosszan folytatni az egyháztörténetből is. Hit által tudtak a reformátorok szembe szállni a középkori egyházzal, tudtak ha kellett meg is halni hitükért, lásd Husz János példáját.

Soha ne gondoljuk azt, hogy mi a saját erőnk által győzedelmeskedhetünk, még akkor sem, ha az nagyon hízelgő a mi ó-emberünk számára. A győzelem mindig hit által van, de hogyan megy ez végbe?

Hát úgy, hogy meglátva és belátva saját erőtlenségünket, tehetetlenségünket, a Krisztushoz menekülünk és tőle megnyerjük az erőt, aki előbb mindenekben győzedelmeskedett. A hit nem a saját lábán áll, hanem Krisztus erős lábán. Ahogy egy gyenge gyermek minden veszélyben a szüleihez szalad, ott kér segítséget és védelmet, úgy menekülünk mi is Krisztushoz.

Az Úrnak elmondjuk: Urunk, itt vannak ezek az ellenségek, akiknek én nem tudok ellenállni, te győzd le őket, te semmisítsd meg őket, te adj győzelmet. Ebben van az erő és nem jó szándékban, törvényeskedésben vagy emberi erőlködésben.

Krisztus azokat, akik hozzá menekülnek, megtanítja egy fontos dologra és ez az, hogy a mi ellenségeinket ő már előbb legyőzte. Ő megmutatja, hogy ő az ellenség erejét már megtörte a Golgotán. Így már egészen másképp nézünk az ellenségeinkre, mégpedig úgy, mint Krisztus által legyőzött ellenségekre. A Sátán már egy olyan oroszlán,  aminek nincs foga, egy olyan darázs, aminek nincs fullánkja . Ezért a mi harcunk eleve egy megnyert harc.

Ennyire fontos a hit.  A hit az az erő, ami által a gyenge, tehetetlen ember belekapaszkodik Isten erejébe, hatalmába. A hit csak Istent látja, csak őt hallja. Úgy győzedelmeskedik az ellenség felett, mint Józsué amálek népe s Dávid Góliát felett. A győzedelmes hit által lehetséges a diadal és hogy mi Krisztus királyi székébe üljünk.

Isten az övéinek a harc után jutalmat ígér. Már Ábrahámnak így szólt: „pajzsod vagyok a te jutalmad felette igen bőséges.” Itt is jutalmat ígér Krisztus a győzteseknek. De mit jelent ez az ígéret? Először is egy nagy nyugalmat. A győztesek a mennyben megpihennek a harc után. A jeruzsálemi templomban nem voltak ülőhelyek, a papok állva végezték a szolgálatokat. A szolgálatban nem volt szünet, éjjel és nappal folyt az áldozás.

De most Krisztus már nyugszik, ül az Atya jobbján. Ő elvégezte munkáját a földön. Most ő is ül a királyi széken. A győztes hívőknek ugyanez adatik. Egy életen át tartó harc után népe megpihenhet. A mennyben megszűnik a nyüzsgés-mozgás. Ott már semmi sem zavarja meg nyugalmunkat.

A második, hogy mi ott egy bensőséges közösségben leszünk. Ő azt ígéri, hogy velem fog ülni a királyi székben. A győztesek közel lesznek Krisztushoz. Ez maga az üdvösség. A Krisztussal való közösség nélkül a mennyország nem lenne kívánatos, nem lenne olyan szép. Az üdvösség nem más, mint: „mindenkor az Úrral leszünk.”

A győzelem azt is jelenti, hogy uralkodni fogunk. Aki trónon ül, az király. Uralkodunk mint királyok.(Jel.22, 5) Krisztussal minden teremtményen uralkodunk, mondja a Káté is. Micsoda dicsőség az, hogy Krisztus minket is beenged az ő uralmába, hogy úgy mondjam társuralkodók leszünk.

De a Krisztus ígéretének van egy feltétele. És ez egyszerű: aki győz, annak adom, hogy királyi székembe üljön. Úgy tűnik, hogy ez egy ellentmondásos és lehetetlen feltétel. De ez nem így van. Mert csak kétféle lehetőség van. Az egyik az, hogy minket a Sátán, a világ és a mi tulajdon testünk legyőz és akkor mi a Sátánnal együtt elkárhozunk. Vagy pedig diadalmaskodunk a Krisztussal.

Mikor győzetik le egy ember a Sátán által? Ha megmarad a bűnben és nem bánja meg a bűnét. Ha szüntelenül elbukik és soha nem áll fel a bukásból. Ha a bűnben gyönyörködik és a világnak szolgál. Ha nem menekül Krisztushoz, ha nem imádkozik, nem keresi az Istennel való közösséget.

De mikor győzedelmeskedik a hívő ember? Hát akkor, ha Krisztushoz menekül, ha vétkezik is  megbánja bűnét, ha elesik is, azonnal felkel. A Sátán azt akarja velünk elhitetni, hogy végül is mi nem lehetünk győztesek, de Krisztus azt mondja, hogy ez lehetséges, egyedül hit által, az ő ereje által.

5 Nap A győzelem koronája Text. Jel.3,21

Pál apostol tudta, hogy ha meghal, koronát fog kapni. A földön ő a világ szemétjének számított. Egy olyan szektásnak nézték, akit ki kell irtani. De az eljövendő világban tudta, hogy meg fogja kapni az igazság koronáját. Krisztus fogja azt neki megadni, amikor megérkezik az Isten országába. De Pál azt is tudja, hogy nem ő lesz az egyedüli, aki ezt megkapja, nem csak az apostolok és az Isten országának nagyjai fognak koronát kapni. Mindenki koronát fog kapni, aki az Úr Jézust szerette.

Pál elmondja, hogy kik azok, akik haláluk pillanatában Isten dicsőségébe fognak bejutni. Mindazok, akik várva várják az ő megjelenését. Ez az útlevél az üdvösségre. Nem az a fontos, hogy melyik egyházhoz tartozunk, az sem, hogy viseltünk-e ebben valamilyen tisztséget. Az egyetlen fontos, hogy higgyünk Jézus Krisztusban.

Spurgeon azt mondta egy igehirdetésében:  a menny kapujában egy angyal áll, aki azt a feladatot kapta, hogy senkit se engedjen be, akiben nincsenek ott Krisztus vonásai. Egyszer csak jön egy király, a fején korona. Az angyal nem hatódik meg, és azt mondja, hogy a földi koronák semmit se érnek a mennyben. Aztán jön egy tisztes társaság szép öltözetekben, mind művelt, tudós emberek, de az angyal őket se veszi számba. Mert nem hasonlítanak Jézusra:Utána jön egy szép fiatalasszony, de az angyal rá se hederít. A földi szépség itt semmit se ér. Aztán jön egy ember, aki a földön egy imádott, körülrajongott személy volt. Ma azt mondanánk, egy celeb, egy sztár. De az angyal őt sem engedi be. A menny kapujánál sokan kívül maradnak, csak azok mehetnek be, akik hasonlítanak Jézusra.

Ez a történet jelképesen elmondja, hogy a menny egy olyan hely, amit Isten az ő népe számára készített el. Azok mennek be oda, akiknél a menny már itt a földön elkezdődött. Az örök élet nem a halállal kezdődik, hanem az ajtó kinyitásával, Krisztus befogadásával. Milyen szépen tanítja a Káté: mivel már e földi életben is érzem az örök élet kezdetét. A megszentelődés a mennyben teljesedik ki, de már itt a földön elkezdődik. Senki se megy be a mennybe, akinek élete hit által itt nem újult meg.

Azok lesznek a menny polgárai, akik már itt elnyerték a mennyei állampolgárságot. Ő k jövevényeknek és vendégeknek tartják magukat, akik egy jobb várost, országot keresnek. A keresztyén ember számára ez a világ csak egy ideiglenes hajlék, ahol mi a menny felé vezető utunkon ételt, italt, ruhát kapunk.

Jézus itt azt mondja, hogy aki győz, az az ő királyi székébe ül, amint ő is győzött és Atyja királyi székébe ült. Ebből látjuk, hogy az örök élet középpontja maga Jézus Krisztus. Az örök élet nem más, mint Krisztussal örökre együtt lenni. Ekkora ajándékot, ilyen nagy dicsőséget készített Krisztus a győztesek számára.

A mennybe vezető út nehéz és küzdelmes. Sok nyomorúságon kellett nekünk az Isten országába bemenni. De ez az, ami még dicsőségesebbé teszi a Krisztus trónjára való ülésünket. A földi szenvedés, a kereszthordozás még édesebbé teszi a koronát, amit kapunk. Az Atya, a Fiú, az angyalok és az üdvözült lelkek társaságában megkapjuk koronáinkat és elfoglaljuk helyünket Krisztus trónján. Krisztussal együtt uralkodunk és részt veszünk a világ megítélésében.

A legnagyobb örömünk az lesz, hogy ott leszünk a Bárány jelenlétében. Most csak tükör által, homályosan látjuk Istent és Jézus Krisztust, de ott majd színről-színre. Itt az ismeretünk szegényes, de ott már mindent tudni fogunk. Ott végre megértjük Isten végtelen szeretetét, meglátjuk Krisztust, azt a Megváltót, aki a golgotai kereszten meghalt a mi bűneinkért, aki drága vérén vásárolt meg minket.

A Krisztus látása fontosabb és dicsőségesebb lesz számunkra, mint az arany utcák, a gyöngykapuk és a mennyei angyalok, akik mind ott állnak a trón körül. A mennyet Krisztus jelenléte teszi olyan kívánatossá, olyan csodálatossá. Mindez benne van ebben az ígéretben: megadom nekik, hogy üljenek az én királyi székembe.

A menny furcsa hely lenne a hívők számára, ha Krisztus nem lenne ott. De ott lesz, ő maga fog bevezetni és maga mellé ültetni. Hogy ez miként fog megtörténni, ezt én sem tudom, most még ezt el sem tudjuk képzelni, de mivel Krisztus megígérte, biztos meg fog történni.

A Krisztussal való közösség nem a mennyben kezdődik, hanem már itt a földön. Mi születésünktől fogva Ádám fiai vagyunk, tőle örököltük az átkot a bűn miatt. De megadatik számunkra földi létünk legnagyobb lehetősége, hogy kinyithatjuk az ajtót és beengedhetjük Jézust az életünkbe. Ez se a mi érdemünk, mert nem mi kopogtatunk nála, hanem ő jött el ajtónk elé. Az, hogy mi Krisztussal lehetünk, az Krisztus kegyelmének a csodája. Ezt nem lehet eléggé csodálni és az örökkévalóság sem lesz elég, hogy Istent magasztaljuk ezért.

Mi kapcsol oda Krisztushoz? Hát maga a Szentlélek.. Ő győz meg minket bűn tekintetében, ő hallatja velünk kegyelmét, ő űz oda minket az evangélium üzenetéhez. Ő zárja el a többi utat, amin mi próbálunk üdvösséget találni. Ő adja meg a bűnbánó bűnösnek a bűnbocsánat vigasztalását. A bűnös ember meglátja és belátja, elfogadja, hogy Krisztus áldozata az egyetlen megoldás a bűnre, hogy ő az egyedüli Szabadító, Megváltó, Közbenjáró és nála nélkül mi soha nem jutunk el az üdvösségre, az Isten országába.

A Szentlélek az, hogy úgy mondja, aki lábakat ad a bűnös embernek, hogy elinduljon Krisztus felé. Ad kezeket, amivel elfogadja a felé nyújtott ajándékot. A Szentlélek teszi alkalmassá a bűnös embert arra, hogy megtegye azt, amit Szentlélek nélkül soha sem tudna megtenni. Ő egyesít minket Krisztussal.

Ezért nincs fontosabb, mint hogy szüntelen imádkozzunk a Szentlélek kitöltetéséért, munkájáért. Azt mondják, hogy Kálvin semmire sem buzdította  annyira genfi híveit, mint arra, hogy Szentlélekért imádkozzanak. Amikor meghalt rokonai rámoltak a házában, hogy mit tudnának pénzzé tenni. Nagyon megörültek, amikor ágya előtt egy medvebőrt fedeztek fel, azt remélték, hogy azt jó pénzért el tudják adni. De nagy lett a csalódásuk, mert a medvebőrön két lyuk tátongott, Kálvin térdeinek a helye, mert ő térden állva kérte a Szentlélek kitöltetését, munkáját a maga és gyülekezete életében. Kérjük hát mi is!

6 Nap Élet a Krisztussal való közösségben Text.Jel.3,21

Bunjan Zarándok útja című könyve azzal fejeződik be, hogy felesége Krisztina a gyerekeivel együtt megérkezik a mennyei dicsőségbe. A szerző ezt a megjegyzést teszi: „ki tudja felfogni a menny kibeszélhetetlen örömét? Micsoda öröm lesz a mennyben, amikor a  menyasszony ott lehet szeretett Vőlegényével. Krisztus,aki után a népek vágyakoztak, akiknek az angyalok örvendeztek, ott lesz megváltott gyermekei között.”

A mennyet leírni egy lehetetlen vállalkozás. Erre Bunjan is csak azt mondja: élj úgy, hogy egyszer eljuthass oda! Azt viszont tudjuk, hogy a menny legnagyobb ajándéka az lesz, hogy az elhozza Isten gyermekei számára az Atyával és a Fiúval való teljes közösséget. Hisz ebben az igében is két utalás van erre, Krisztus azt mondja, hogy az övéivel együtt fog vacsorálni. Milyen lesz az örökkévaló közösség Krisztussal a mennyben? Erre a kérdésre próbálunk ebben az utolsó igehirdetésben válaszolni.

A Krisztussal való közösség csak Isten gyermekeinek a kiváltsága. Aki a bűn és hitetlenség útját járja, annak ez nem adatik meg. Persze, sok olyan ember is van, aki így szól: nekem nincs más vacsorám, más örömöm, más kiváltságom s erre nincs is szükségem. A föld az enyém, a menny nem érdekel. Az ilyen emberek jelszava: „együnk, igyunk, mert holnap úgy is meghalunk.”

De mind az az öröm, ami után futottunk, egyszer csak pára lesz. Egyszer meg fogja bánni az, aki minden reménységét, örömét ebbe a földi életbe helyezte. Ezért ma hallgass arra a Krisztusra, aki most azt mondja neked is: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ő már tegnap is ott állt, és még ma is ott áll. Jóllehet már sokszor elküldted őt, mint hívatlan vendéget, ő mégis még mindig ott áll.

Senki sincs, aki annyira megérdemelné a szeretetedet, engedelmességedet, mint ez a Krisztus. Mert ő senki máshoz nem hasonlítható. Nyisd meg végre az ajtót azon Jézus előtt, aki már olyan régóta zörget szíved ajtaján. Végy el minden akadályt, ami útjában állna és végre add át neki magad. Akkor neked is azt mondja, amit Zákeusnak is mondott: ma lett üdvössége ennek a háznak.

Krisztus egyszer azt mondta: „akinél az én parancsolataim vannak és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám és én is szeretni fogom őt és kijelentem magam neki.” (Ján.14,21) Krisztusnak ezek a szavai sok kereső lélek számára félelemre és kételkedésre ad okot. Hisz őket az Úr megállította a széles úton. Ők feltették a kérdést: mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? Ők meglátták bűneiket és gonoszságukat. Meghallották, hogy milyen nagy veszélyben van a lelkük. De a szemük még nem nyittatott meg a Megváltó meglátására. Még nem hisznek úgy Jézus Krisztusban, ahogy hinniük kellene.

Emiatt nagyon sok lelki harc van az életükben. Ilyenkor félelem és kétség is van a szívben, hogy vajon Isten gyermeke vagyok-e, vajon nem csapom-e be magamat és Istent is? Egy nagyon nehéz dolog ez, amikor ilyen tusa van valakinek az életében.

Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne csüggedjünk el, ragaszkodjunk az Úrhoz és határozottan törekedjünk arra, hogy nem térünk soha többé vissza bűnös életünkhöz, régi életfolytatásunkhoz. Ne kételkedjünk abban, hogy Krisztus nem fogad el minket, hogy mi túl bűnösök, túl gonoszok lennénk az ő számára.

Ne gondoljuk, hogy Jézus azért utasít el, mert mi olyan gyengék és gyarlók vagyunk. Mert ilyenkor Krisztus már nagyon közel van hozzánk. Lehet, hogy mi még nem látjuk őt, de ő lát minket, ismeri a mi vívódásainkat, gyötrődésünket, ő nem ejt ki minket szeretetéből, szemmel tart minket. Ő tudja, hogy a mi keresésünk őszinte, hogy nincs bennünk képmutatás.

Ő előbb-utóbb ki fogja magát jelenteni és olyan örömben részesít, amiben nincs része ennek a világnak. Egyszer csak megadja a bizonyosságot, hogy ő elfogadott, hogy megbocsátotta bűneidet, hogy van örök életed.

Lehet, hogy egy bibliaolvasás, egy imádság alatt jön a megbizonyosodás s egyszer csak azt mondja egy hang: a Mester itt van és hív téged. Ekkor emeld fel fejedet, halld meg a Mester hangját és fogadd el az üdvösség nagy ajándékát.

Vagy nem hallod, hogy most is mondja, személyesen neked mondja: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Nem érzed, hogy a Szentlélek valósággal kényszerít, hogy nyisd már meg a szíved ajtaját és bocsásd be Jézust. Ne szalaszd el az alkalmat, hisz ő a Vőlegény, aki kérlel: „nyiss ajtót nekem, húgom, mátkám, galambom, én tökéletesem, mert fejemre harmat szállt, hajamra éjszaka cseppjei hullottak. „(En.Én.5,2)  Ne várj tovább, ne késs tovább, ma kérd Atyád bocsánatát, mondja az ének szava.

Az igazi hívők olyan bűnösök, akik megnyitották az ajtót, beengedték Jézust és eggyé váltak vele. Krisztus most már ott van, ott lakozik a szívükben. Ők már legelőjének juhai lettek, ismerik az ő hangját és hallgatnak az ő szavára.

De lehetnek olyan idők is az ő hitéletükben, amikor elbizonytalanodnak, amikor mintha eltűnt volna az életükből, amikor az első szeretetet elhagyták, amikor a kegyelem megerőtlenedik az életükben, amikor úgy érzik, hogy egy szakadék került  Krisztus és közéjük. A Sátán ilyenkor mindent elkövet, hogy kétségbe ejtsen: látod, már nem vagy Isten gyermeke, látod, már kiestél a kegyelemből.

De ez pont úgy van, mint a tűzzel. Noha úgy tűnik, hogy kialudt, pedig a parázs még ott van a hamu alatt. Ilyenkor a tüzet újra fel kell szítani, fújni kell, hogy újra fellobbanjon a láng.

Ilyenkor jusson eszedbe Krisztus szava, amit ő Jó Pásztorként mond az övéinek: „én örök életet adok nekik és nem vesznek el soha és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. „ (Ján.10,28) Ne félj, ha már megnyitottad az ajtót, befogadtad őt a szívedbe, akkor téged már semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől.

Ne magadra nézz! Ha magadra nézel, a bűneidre, a gyengeségeidre, a világra, a Sátánra, akkor csak csüggedni fogsz. Nézz Jézusra, aki a hitünk elkezdője és bevégzője. Ott vagy az ő hatalmas kezében és onnan téged már semmi ki nem ragadhat. Harcoljad bátran a hit harcát, mert győzni fogsz, megkapod a koronát és ott ülsz majd a királyi székben  és uralkodsz örökkön-örökké.

Ezen igehirdetési sorozatot C.Harinck Ik sta voor de deur en klop című könyvének felhasználásával írtam.

                                                                                                Lőrincz István