Igehirdetési sorozat advent nagyhetére A zörgető Jézus III

 

Igehirdetési sorozat advent nagyhetére

A Zörgető Jézus III.rész

1 Nap Egy nagy ellentét Text. Jel.3.20

Folytatjuk ezen az áldott adventi nagyhéten is a két évvel ezelőtt megkezdett sorozatunkat. Addig jutottunk el, hogy a bűnös megnyitja az ajtót és Krisztus bejön hozzá s egy áldott közösségben lesznek egymással.

Az a hit, amiből hiányzik az Isten nagyságának tudata, az nagyon felületes, könnyelmű. Mert amikor Isten közelébe kerülünk, úgy kell legyünk ahogy Ésaiás is volt, amikor Istent meglátta: jaj nékem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom. (És.6,5)

Az Isten nagyságának és ugyanakkor a mi kicsinységünk tudata együtt az ámulathoz, imádathoz vezet. Dáviddal együtt mondjuk: ki vagyok én, és ki az én házam, hogy engem erre méltattál? (2Sám.7,18)

Miután a bűnös ember megnyitotta Krisztus előtt szívének ajtaját, Jézus beteljesíti az ígéretét: bemegyek hozzá és vele vacsorálok és ő énvelem. Krisztus itt egy kölcsönösségre utal, ami közte és a bűnös ember között van.

Az Istennel és a Krisztussal való közösség az ember számára az egyik legnagyobb ajándék, boldogság. Hiszen ez volt az ember eredeti boldogsága is a bűneset előtt. Isten azt akarta, hogy örök üdvösségben éljünk vele, mondja a Káté is. Mert Istennel lenni, az maga a mennyország, de a bűn által az ember ezt a boldogságot elveszítette. Az ember volt olyan bolond, hogy a Sátán szavát elhitte, aki azt mondta, hogy Istenen kívül is van boldogság. És az Isten nélkül élő ember ezt még most is hiszi. De Istenen kívül nincs boldogság, mert Isten nem csak  az élet, hanem a boldogság forrása is.

Szent Ágoston ezt így mondta: „a magad számára teremtettél minket és nyugtalan a lelkünk, amíg meg nem nyugszik benned.” A hívő ember már nem tud élni az Istennel való közösségen kívül. Csalhatatlan ismertető jele a hívő embernek, amit a 42-ik zsoltár így fogalmaz meg: mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh Isten. Szomjúhozik lelkem az élő Istenhez. (Zsolt 42,2-3)

Az Istennel való közösség az, ami után minden hitre jutott ember vágyakozik. Ez a hívők vágya a földön és a mennyben egyaránt. Isten közelsége oly igen jó nekem, mondja Aszáf a 73-ik zsoltárban.

Az Istennel való közösség, ez a legnagyobb ajándék, amit mi itt ebben a földi létben megélhetünk. Mekkora kiváltság az, hogy Isten közösségben akar lenni a bűnös emberrel, hogy nem csak itt e földi létben, hanem az örökkévalóságban is az emberrel akar lenni. Ezen kiváltság után még az angyalok is vágyakoznak. A bűnös, de megváltott ember számára ugyanaz a kiváltság adatik meg, mint az angyalok számára.

Az Istennel való közösség az igazi istentisztelet sava-borsa. Az Istennel való közösség nélkül az istentisztelet csak egy üres formaság. A képmutatók és a névleges keresztyének ezt sohasem tapasztalják meg, szegény és szerencsétlen dolog, mert nincs benne az Istennel való meghitt közösség.

Mekkora áldás, ha valaki megismeri és átéli ezt a közösséget. Az Isten közösségébe eljutni óriási tisztesség a mi számunkra. Mekkora megtiszteltetés az, ha például egy miniszterrel vagy államelnökkel egy asztalhoz ülhetünk. Magyarországon van egy lelkész, aki kétszer is részt vett az amerikai elnök villás reggelijén. Mekkora megtiszteltetés volt ez az ő számára. Mennyivel nagyobb tisztesség Krisztus asztalához ülni, aki a Királyok Királya és Uraknak Ura, a föld királyainak Fejedelme. Pedig ő nem kevesebbet ígér nekünk: vele vacsorálok és ő énvelem.

Ez egy drága áron megvett közösség, ez a Jézus vérén megvásárolt közösség. Pál azt írja az efézusbelieknek, hogy Krisztus vére által távollevőkből közel valókká lettek. (Ef.2,13) Egyedül Krisztus vére által lett lehetséges ez a közösség. A Krisztussal való közösség minden istentisztelet végső célja. Ezért imádkozunk, ezért olvassuk a Bibliát, ezért járunk templomba, ezért terítjük meg az Úr szent asztalát.

Az Istennel való közösség gyógyszer a bűn ellen. Ahogy a rossz barátokkal való közösség megront bennünket, úgy az Istennel való közösség szentté és tisztává tesz minket. Semmi sem írtja bennünk úgy a bűnt, mint az Istennel való közösség. Énókról az van megírva, hogy ő Istennel járt.

Az Istennel való közösség a hívő ember legnagyobb erőssége. Istennel ő mindent el tud hordozni. „Ha halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól.”(Zsolt.23,4) Az Istennel való közösség a legnagyobb boldogság forrása. Nem lehet nagyobb öröm számunkra, mint ha mi Istennel élünk és járunk.

Az Úr Jézus azt mondja: vele vacsorálok és ő énvelem. Mekkora ellentét van ebben! Mert ki ez a „velem”? Ez az Isten Fia, a megdicsőült Krisztus. És ki az, akivel Krisztus vacsorál? Ez a bűnös ember, aki áthágta Isten törvényeit.

Az Isten Fia ilyen emberekkel akar közösségben lenni. Velünk ül le egy asztalhoz. Hogyan lehetséges ez? Nyilván, ez nem az ember oldaláról, nem az ember által lehetséges. Ez csak Krisztus szenvedése és halála érdeméért lehetséges. Valami nagy dolog történt mielőtt Krisztus a bűnössel egy asztalhoz ülhetett volna.

Krisztus megáldoztatott a föld alapítása előtt, de ez a földön is valósággá lett, ami Jézus Szűz Mária teste által megszületett Betlehemben erre a világra. Nos, a bűnössel való közösség csak Jézus áldozata által lehetséges. Így lehet közösség Krisztus és a bűnös ember között. A bűnös ember nem akarja elhinni ezt. Nem akarja elhinni, hogy a tiszta és szent Megváltó vele, a tisztátalannal és bűnössel egy asztalhoz akar ülni. Hisz ő tudatában van annak, hogy ő milyen bűnös és tisztátalan.

Őt vádolja a lelkiismeret, hogy Isten minden parancsolata ellen vétett, azoknak csak egyikét is meg nem tartotta, sőt még most is hajlandó minden gonoszra, ahogy a Káté tanítja , s azt mondja: ez teljességgel lehetetlen!  Az nem lehetséges, hogy Krisztus velem egy asztalhoz üljön.

De ez nagyon rossz következtetés. Nagy tévedés, ha mi azt gondolnánk, hogy mi először méltók kell legyünk arra, hogy Krisztus velünk leüljön. Mert ő nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért. Nem az igazakért, hanem a bűnösökért, a vámszedőkért, parázna és tékozló fiakért és lányokért. Ő nem azért ül egy asztalhoz velünk, mert mi méltók vagyunk erre, hanem épp ellenkezőleg, mi méltatlanok vagyunk. Épp azért, mert mi szegények, nyomorultak vagyunk. Azért jön, hogy a bűnösből igaz, a betegből gyógyult, az istentelenből hívő, a kárhozottból üdvözült legyen. Dicsőség ezért az ő háromszor szent nevének.

2  Nap Az ajtót ki kell nyitni Text . Jel.3,20

Én nagyon szeretem a Transzfogarast, rácsodálkozom Isten teremtő munkájára, a természet szépségére. Különös módon a túlsó, déli oldalát szeretem jobban. Az innenső oldalon még hó van, de ahogy az alagúton átmegyünk, mintha minden megváltozna, nincs hó, csak napsütés, jóval melegebb hőmérséklet fogad.

Valahogy ilyen az, amikor az ember megnyitja Krisztus előtt az ajtót, egy egészen más „éghajlatot” talál. Eltűnik a hidegség, hitetlenség s a hit melege, nagyfénye sugároz körül minket. Megtaláljuk, hogy úgy mondjam az élet napos oldalát. Milyen áldott lesz az a bűnös, akire az igazság napja felragyog. Mi egy egészen más világba csöppenünk bele.

Vannak sajnos sokan olyan vándorok, akik a „Transzfogaras” innenső oldalán maradnak. Soha nem mennek át az alagúton. Nem jutnak át a kétségeken, a kételkedésen, a félelmeken. Ők végig siránkoznak az ő méltatlanságuk, bűnös voltuk miatt. Mindig ott vergődnek a kétségek között és így nem jutnak el a boldog bizonyosságra üdvösségük tekintetében. Mindig arra törekednek, hogy valahogy kiérdemeljék Isten kegyelmét. Azt gondolják, hogy Krisztus csak akkor fogadja el őket, ha megjobbulnak és szentebbek lesznek. Nem tudják elfogadni a kegyelemből való megigazulást és azt, hogy Krisztus épp a fizetésre képtelen bűnösökért jött el.

Ezért ők mindig ott maradnak a hegy hideg, nyirkos oldalán és nem jutnak el a napos oldalra. Soha nem szolgáltatják ki magukat teljesen Krisztusnak és ott vesztegelnek kétségeik, félelmeik hálójában. Nagyon sok keresztyén ezt választja. Ott vesztegelnek a Sion és a Sínai hegy között, soha nem jutnak el a Golgotára, arra boldog hitre, hogy Krisztus őérettük tökéletesen eleget tett, teljes váltságot szerzett nekik. Elfelejtik, hogy a Krisztus vére jobbat beszél, mint az Ábel vére, az evangélium több, mint a törvény.

Még egyszer tekintsünk vissza Jézus üzenetére. Azt mondja: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a szómat és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok és ő énvelem. Ez a Krisztus kedves hívása.

Ő a legnagyobb, legdicsőségesebb ígéreteket adja, áldást ígér. Kinek szól ez a meghívás? Ha valaki meghallja és kinyitja az ajtót, akárki is lehet, akármilyen nagy bűnös is lenne, ha megnyitja az ajtót a legnagyobb áldásokban részesül. Ha feladja az ellenállást, az önmegváltást, ahhoz Krisztus bejön és vele vacsorál.

S mi mit teszünk? Jövünk a kifogásainkkal? Igen, de először jobban meg kell bánjam a bűneimet. Igen, de az ajtót végül is Isten nyitja meg. Nem megy az olyan könnyen.

Nos, természetesen tudnunk kell, hogy ő munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő jó tetszése szerint. Ez igaz. De az is igaz, hogy mi megerőtlenítjük az igét ezekkel a kifogásokkal. Mi elvesszük ennek a felelősségét, de lehetőségét is: „ha valaki megnyitja za ajtót.” Mert igenis ez világos és félreérthetetlen: ha valaki meghallja szómat és megnyitja az ajtót.

Nem szabad ilyeneket mondani: én nem tudom kinyitni az ajtót, engem Krisztus nem fogad el, én túl bűnös vagyok ehhez, én nem vágyakozom eléggé, én méltatlannak érzem magam az ajtó megnyitására.

Ilyenkor valaki azt mondhatja: én nem tudom megnyitni az ajtót, ezért még várnom kell arra, hogy Isten megnyissa azt. Erre azt mondhatjuk, hogy egyértelmű az, hogy az ajtót az ember kell megnyissa. Ez így van és punktum. Nem kell a bűnösnek várnia arra, hogy Krisztus megnyissa az ajtót, mert Krisztus az ajtó előtt áll és vár arra, hogy a bűnös megnyissa az ajtót. Nem az a kérdés, hogy Krisztus be akar jönni, hanem arról, hogy én kész vagyok-e őt beengedni? Egy óriási tévedés, hogy ez Krisztuson múlik és nem rajtam.

Végső soron a legnagyobb akadály nem a bűnünk nagysága, szívünk romlottsága, hanem a mi emberi büszkeségünk. Mi akarunk hozni valamit, mi akarunk felmutatni valamit. Nem akarunk úgy jönni, ahogy az ének mondja: „jövök, semmit sem hozva, keresztedbe fogózva. Meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz.” Legalább könnyeinket és alázatunkat akarjuk hozni.

De a baj, nem Krisztusnál van, hanem nálunk. A mi büszkeségünket, gőgünket sérti, hogy a kegyelem ingyen kenyerét elfogadjuk. Mi nem tudunk üres kézzel jönni. Pedig úgy kellene, „amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat”, amint az ének is mondja. Mert más út nincs az üdvösségre, másképp nem lehet megtartatni. Ha arra vársz, hogy jobbá, szentebbé válj, akkor örökre várni fogsz. Soha sem fogod megnyitni az ajtót. Ez egy kegyes ellenállás a kegyelemmel szemben.

Amire a Szentlélek tanít, az megalázó számunkra. De ugyanakkor nagyon tanulságos is. Mert mi így kell szóljunk: Krisztus méltó, de én méltatlan vagyok. Övé a dicsőség, enyém pedig orcám pirulása.

Ha az történik, hogy ezt belátjuk, megtapasztaljuk az ajtónyitás nagy lehetőségét és ajándékát és megérezzük, hogy ez nekem elég, akkor megtapasztaljuk,  hogy az ajtót megnyitjuk és Krisztus azonnal belép. Nem ítélget bennünket, hanem ahogy az atya tette a tékozló fiú történetében, megölel minket.

Ilyenkor letesszük egész eddigi életünket minden bajával együtt az ő lábaihoz és ő megvigasztal minket az ő fenséges ígéreteivel. Egy csodálatos találkozás jön létre a szegény, nyomorult bűnös és a gazdag, dicsőséges Megváltó között. Ő semmit sem vet a szemünkre, azt sem hogy eddig miért nem nyitottuk meg az ajtót. Nem, hanem átölel minket és soha többé el nem ereszt.

3 Nap Harc és győzelem Text: Jel.3,21

Egy híres igemagyarázó úgy szemléltette a keresztyén életet:egy hegyre megyünk felfelé , cipeljük magunkat és a Sátán is reánk csimpaszkodik, hogy lehúzzon minket.

Ez a kép a keresztyén életről nem a legvonzóbb a mi számunkra. A keresztyén élet nem egy kényelmes séta, hanem egy arénában való küzdelem. Nem véletlen, hogy a Szentírás a keresztyén életet nagyon sokszor egy harcoló katonához hasonlítja. A katona életének lényeges része a harc. Harc nélkül nincs katonaélet. Olyan nincs, hogy valaki Krisztus vitéze, és nem harcol. Nincs megszentelődés harc nélkül. A Káté három ellenséget nevez meg, akik ellen nekünk harcolni kell: a Sátán, a világ és tulajdon testünk. Ezeket kell legyőzni, megfeszíteni, megöldökölni.

De ez a harc nem egy reménytelen küzdelem, hanem egy olyan viaskodás, ami már az elkezdése előtt győzelemmel bíztat. Nincs tehát győzelem harc nélkül, mégpedig szabályszerű harc nélkül. Mert itt Krisztus azt ígéri a győzteseknek, hogy azok vele együtt ülhetnek az ő királyi székébe. Krisztus ebben az ígéretben nagy tisztességről és dicsőségről beszél. Arról szól itt, hogy ugyanabban a királyi székben ülhetünk, amiben ő is ül. Micsoda hihetetlen dicsőség ez!  Már az is nagy tisztesség lenne, ha Jézus azt mondaná, hogy aki győz, az az én lábaimhoz ülhet. De nem azt mondja, hanem azt, hogy aki győz, az ő királyi székébe ülhet. De mielőtt ez bekövetkezne, egy szent harcot, egy szent „háborút” kell vívni. Tehát előbb harcolni és győzni kell.

Sokan azt gondolják, hogy a mennybe vezető út egy könnyű és kényelmes út. Semmi se könnyebb, mint keresztyénnek lenni. Kell templomba járni, Bibliát olvasni, imádkozni, adakozni és körülbelül ennyi a keresztyénség. De a Szentírás nem ezt mondja, hanem azt: harcold meg a hitnek szép harcát. (1Tim.6,12) A hitetlen ember nem ismeri ezt a harcot, az ő számára a legfőbb harc a létért, a mindennapi kenyérért való küzdelem. Minden e körül forog: mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk?

Amikor Adám vétkezett a Sátán oldalára állt. Az ő seregébe sorozta be magát. Az ő bűne nyomán mi is mind a Sátán uralmába születünk, ő uralkodik felettünk. Ez az elbukott ember szomorú állapota. Ezért a hitetlen ember nem ismeri a lelki harcot. De ez abban a pillanatban megváltozik, amikor megnyitjuk az ajtót és Krisztus belép az életünkbe. A Sátán trónfosztott lesz, kiűzetik a szívünkből.

Így, amikor Krisztus belép az életünkbe és ő jut uralomra, akkor a Sátán kiűzetik a szívből. De ő nem megy ki könnyen. Nem nyugszik bele könnyen a kiűzetésébe. Újra megpróbálja a szívünket visszahódítani. Ezért a hívő ember élete egy szent harc a Sátán, a világ és a tulajdon testünk ellen.

Péter apostol figyelmeztet erre:” mert az ördög, mint ordító oroszlán körbejár, keresvén kit elnyeljen.”(1Pét.5,8). Minden lehetséges módon megpróbálja a keresztyént visszahódítani. Bár tudja, hogy a hívőt nem tudja kivetni a mennyből, a mennyet próbálja távol tartani a hívőtől s ezért minden eszközt bevet.

Ez a harc először is a világ ellen folyik. A világ a gonoszságban vesztegel, az ő fejedelme a Sátán. A világ tele van gonosz és kísértő erőkkel. A világ egy veszedelmes hely azok számára, akik Istennek akarnak szolgálni, neki akarnak engedelmeskedni. Tele van aknákkal és csapdákkal. A Biblia szerint a világ sok ember számára végzetes lett. Gondoljunk itt Júdásra, Démásra és Simon Mágusra.

Ez egy harc a bűn ellen is. Ez a legveszedelmesebb ellenség, ez azért olyan veszélyes, mert nem kívülről, hanem belülről támad minket. Pál nem fél a Sátántól és a világtól, de félt önmagától és így kiált: „ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak eme testéből?” De Isten igéje ebben is győzelmet ígér mindezek felett, a bűn felett is.

Úgy tűnik, hogy Krisztus egy elérhetetlen cél elérésére buzdítja a hívő embert. Nem csak harcolni, hanem győzni is kell. Nem túl sok ez? Nem haladja meg erőnket?

Először is meg kell gondolnunk, hogy Jézus szavában igazság van. Mert két lehetőség van: vagy a világ győz le minket, vagy pedig mi győzzük le ezt a világot. Ha a Sátán, a világ, és a mi tulajdon testünk győzedelmeskednek, az halált jelent a mi számunkra. A győzelem azonban az életet jelenti. Mi nyilván megijedünk és azt mondjuk: hogyan tudok én ilyen hatalmas ellenségeket legyőzni? A történelem során ezt az emberek sokféleképpen megpróbálták. Sokan úgy gondolták ezt megvalósítani, hogy például visszavonultak egy kolostorba, hogy a világot teljesen hátrahagyják.

Mi is sokszor megpróbáljuk azt, ha nem is vonulunk kolostorba, megpróbálunk minden úgymond „világi” dolgot elkerülni. Minden olyan helyet kerülünk, ahol úgy gondoljuk, hogy kísértésbe eshetünk. Ez önmagában véve nem rossz, csak épp elfelejtjük, hogy a gonosz, a bűn ott van bennünk és mi azzal szemben erőtlenek vagyunk. Hányszor legyőz minket a saját vágyunk.

A keresztyén életben a vereségek is szükségesek, szinte elkerülhetetlenek. Mert így látjuk meg azt, hogy a mi erőnk mit sem ér. Ahogy Luther éneke mondja, hogy önmagunk erejéből nem tudunk diadalmaskodni. Pál is át kellett menjen ezen a tapasztalaton s azután írja azt, hogy elég nekem az Úr kegyelme. Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős és az Úr ereje a mi erőtlenségünk által végeztetik el.

János apostol azt írja az ő levelében: „ aki Istentől született, legyőzi a világot, mert az a győzedelem, ami legyőzi a világot, a mi hitünk.” (1Ján.5,4)

A győzelem első feltétele tehát az, hogy Istentől szülessünk. Ez alatt János az újjászületést, megtérést, hitre jutást érti. Ezen belső megújulás nélkül mi halottak vagyunk a bűnben és a gonosz cselekedetekben. Nem a hit szép harcát harcoljuk, hanem sodródunk az árral a kárhozat felé.

Az újjászületés elengedhetetlen feltétele a lelki harcnak. E nélkül nem fog menni. Csak erőlködés lesz az egész és újra és újra vereséget szenvedünk. Mindig csak ott marad a keserűség, hogy megpróbáltam, mindent megtettem, de mégsem sikerült , a bűn előbb vagy utóbb újra legyőzött engem.

De ha valaki Istentől született, az győzni fog, az megtapasztalja, hogy az Úr győzelemről győzelemre vezeti. Úgy lesz, ahogy az egyik szép lelki énekünk mondja: minden győzelemmel könnyebb lesz a harc.

 

 

4 Nap A győzelem hit által van Text. Jel.3,21

A Róma 8 egy diadalkiáltással, győzelmi himnusszal fejeződik be. Itt Pál felsorolja mindazokat az ellenségeket, akiket a keresztyén ember legyőz, akikkel ebben a  földi létben találkozik és azt mondja: mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki szeretett minket.

Az igénk a hívőket győzteseknek nevezi. Milyen értelemben mondhatjuk, gondolhatjuk ezt magunkról? A Zsidókhoz írt levél 11-ik fejezetének a válasza egyértelmű: hit által. A hithősök hosszú sora bizonyítja ezt, hogy milyen nagy ereje van az igaz hitnek. Hit által országokat győztek le. A hit a legnagyobb ajándék, mert a többi ajándék mint csak a hit után következik.

Isten gyermekei nem magukban, a saját erejük által, hanem hit által lehetnek győztesek. Hogyan lehetséges ez? A hit a világot múlandónak látja. Ha a hívő ember a világot minden kincsével és élvezetével együtt a hit szemével nézi, Salamonnal együtt fogja mondani: minden hiábavalóság.

A hit tudja, hogy ez a világ végső soron üres, szegény és múlandó. A hit Istent látja dicsőségesnek és azt az életet, amit tőle kaptunk, a hitben és szentségben eltöltött életet.

A hit túllát ezen a világon, ő látja a távolban a messzi országot, az örök üdvösséget. Mindez azt jelenti, hogy mi egészen másképp viszonyulunk ehhez a világhoz, mint a hitetlen emberek. Mi épp ezért hit által győzzük le a világot. Ebben sok példaképünk van a Szentírásban. Ott van Mózes, ő hit által győzte le Egyiptomot minden élvezetével, gyönyörével, gazdagságával s választotta inkább az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét. (Zsid.11,24-25) Hit nélkül Egyiptom győzte volna le Mózest és nem fordítva.

Vagy vehetnénk egy másik példát, amikor Péter és János ott állnak a Nagytanács előtt. Őket megfenyegették, de ők nem féltek. Hit által ők egy nagyobbra néztek, mint Annás és Kajafás, akik előttük álltak. A sort lehetne hosszan folytatni az egyháztörténetből is. Hit által tudtak a reformátorok szembe szállni a középkori egyházzal, tudtak ha kellett meg is halni hitükért, lásd Husz János példáját.

Soha ne gondoljuk azt, hogy mi a saját erőnk által győzedelmeskedhetünk, még akkor sem, ha az nagyon hízelgő a mi ó-emberünk számára. A győzelem mindig hit által van, de hogyan megy ez végbe?

Hát úgy, hogy meglátva és belátva saját erőtlenségünket, tehetetlenségünket, a Krisztushoz menekülünk és tőle megnyerjük az erőt, aki előbb mindenekben győzedelmeskedett. A hit nem a saját lábán áll, hanem Krisztus erős lábán. Ahogy egy gyenge gyermek minden veszélyben a szüleihez szalad, ott kér segítséget és védelmet, úgy menekülünk mi is Krisztushoz.

Az Úrnak elmondjuk: Urunk, itt vannak ezek az ellenségek, akiknek én nem tudok ellenállni, te győzd le őket, te semmisítsd meg őket, te adj győzelmet. Ebben van az erő és nem jó szándékban, törvényeskedésben vagy emberi erőlködésben.

Krisztus azokat, akik hozzá menekülnek, megtanítja egy fontos dologra és ez az, hogy a mi ellenségeinket ő már előbb legyőzte. Ő megmutatja, hogy ő az ellenség erejét már megtörte a Golgotán. Így már egészen másképp nézünk az ellenségeinkre, mégpedig úgy, mint Krisztus által legyőzött ellenségekre. A Sátán már egy olyan oroszlán,  aminek nincs foga, egy olyan darázs, aminek nincs fullánkja . Ezért a mi harcunk eleve egy megnyert harc.

Ennyire fontos a hit.  A hit az az erő, ami által a gyenge, tehetetlen ember belekapaszkodik Isten erejébe, hatalmába. A hit csak Istent látja, csak őt hallja. Úgy győzedelmeskedik az ellenség felett, mint Józsué amálek népe s Dávid Góliát felett. A győzedelmes hit által lehetséges a diadal és hogy mi Krisztus királyi székébe üljünk.

Isten az övéinek a harc után jutalmat ígér. Már Ábrahámnak így szólt: „pajzsod vagyok a te jutalmad felette igen bőséges.” Itt is jutalmat ígér Krisztus a győzteseknek. De mit jelent ez az ígéret? Először is egy nagy nyugalmat. A győztesek a mennyben megpihennek a harc után. A jeruzsálemi templomban nem voltak ülőhelyek, a papok állva végezték a szolgálatokat. A szolgálatban nem volt szünet, éjjel és nappal folyt az áldozás.

De most Krisztus már nyugszik, ül az Atya jobbján. Ő elvégezte munkáját a földön. Most ő is ül a királyi széken. A győztes hívőknek ugyanez adatik. Egy életen át tartó harc után népe megpihenhet. A mennyben megszűnik a nyüzsgés-mozgás. Ott már semmi sem zavarja meg nyugalmunkat.

A második, hogy mi ott egy bensőséges közösségben leszünk. Ő azt ígéri, hogy velem fog ülni a királyi székben. A győztesek közel lesznek Krisztushoz. Ez maga az üdvösség. A Krisztussal való közösség nélkül a mennyország nem lenne kívánatos, nem lenne olyan szép. Az üdvösség nem más, mint: „mindenkor az Úrral leszünk.”

A győzelem azt is jelenti, hogy uralkodni fogunk. Aki trónon ül, az király. Uralkodunk mint királyok.(Jel.22, 5) Krisztussal minden teremtményen uralkodunk, mondja a Káté is. Micsoda dicsőség az, hogy Krisztus minket is beenged az ő uralmába, hogy úgy mondjam társuralkodók leszünk.

De a Krisztus ígéretének van egy feltétele. És ez egyszerű: aki győz, annak adom, hogy királyi székembe üljön. Úgy tűnik, hogy ez egy ellentmondásos és lehetetlen feltétel. De ez nem így van. Mert csak kétféle lehetőség van. Az egyik az, hogy minket a Sátán, a világ és a mi tulajdon testünk legyőz és akkor mi a Sátánnal együtt elkárhozunk. Vagy pedig diadalmaskodunk a Krisztussal.

Mikor győzetik le egy ember a Sátán által? Ha megmarad a bűnben és nem bánja meg a bűnét. Ha szüntelenül elbukik és soha nem áll fel a bukásból. Ha a bűnben gyönyörködik és a világnak szolgál. Ha nem menekül Krisztushoz, ha nem imádkozik, nem keresi az Istennel való közösséget.

De mikor győzedelmeskedik a hívő ember? Hát akkor, ha Krisztushoz menekül, ha vétkezik is  megbánja bűnét, ha elesik is, azonnal felkel. A Sátán azt akarja velünk elhitetni, hogy végül is mi nem lehetünk győztesek, de Krisztus azt mondja, hogy ez lehetséges, egyedül hit által, az ő ereje által.

5 Nap A győzelem koronája Text. Jel.3,21

Pál apostol tudta, hogy ha meghal, koronát fog kapni. A földön ő a világ szemétjének számított. Egy olyan szektásnak nézték, akit ki kell irtani. De az eljövendő világban tudta, hogy meg fogja kapni az igazság koronáját. Krisztus fogja azt neki megadni, amikor megérkezik az Isten országába. De Pál azt is tudja, hogy nem ő lesz az egyedüli, aki ezt megkapja, nem csak az apostolok és az Isten országának nagyjai fognak koronát kapni. Mindenki koronát fog kapni, aki az Úr Jézust szerette.

Pál elmondja, hogy kik azok, akik haláluk pillanatában Isten dicsőségébe fognak bejutni. Mindazok, akik várva várják az ő megjelenését. Ez az útlevél az üdvösségre. Nem az a fontos, hogy melyik egyházhoz tartozunk, az sem, hogy viseltünk-e ebben valamilyen tisztséget. Az egyetlen fontos, hogy higgyünk Jézus Krisztusban.

Spurgeon azt mondta egy igehirdetésében:  a menny kapujában egy angyal áll, aki azt a feladatot kapta, hogy senkit se engedjen be, akiben nincsenek ott Krisztus vonásai. Egyszer csak jön egy király, a fején korona. Az angyal nem hatódik meg, és azt mondja, hogy a földi koronák semmit se érnek a mennyben. Aztán jön egy tisztes társaság szép öltözetekben, mind művelt, tudós emberek, de az angyal őket se veszi számba. Mert nem hasonlítanak Jézusra:Utána jön egy szép fiatalasszony, de az angyal rá se hederít. A földi szépség itt semmit se ér. Aztán jön egy ember, aki a földön egy imádott, körülrajongott személy volt. Ma azt mondanánk, egy celeb, egy sztár. De az angyal őt sem engedi be. A menny kapujánál sokan kívül maradnak, csak azok mehetnek be, akik hasonlítanak Jézusra.

Ez a történet jelképesen elmondja, hogy a menny egy olyan hely, amit Isten az ő népe számára készített el. Azok mennek be oda, akiknél a menny már itt a földön elkezdődött. Az örök élet nem a halállal kezdődik, hanem az ajtó kinyitásával, Krisztus befogadásával. Milyen szépen tanítja a Káté: mivel már e földi életben is érzem az örök élet kezdetét. A megszentelődés a mennyben teljesedik ki, de már itt a földön elkezdődik. Senki se megy be a mennybe, akinek élete hit által itt nem újult meg.

Azok lesznek a menny polgárai, akik már itt elnyerték a mennyei állampolgárságot. Ő k jövevényeknek és vendégeknek tartják magukat, akik egy jobb várost, országot keresnek. A keresztyén ember számára ez a világ csak egy ideiglenes hajlék, ahol mi a menny felé vezető utunkon ételt, italt, ruhát kapunk.

Jézus itt azt mondja, hogy aki győz, az az ő királyi székébe ül, amint ő is győzött és Atyja királyi székébe ült. Ebből látjuk, hogy az örök élet középpontja maga Jézus Krisztus. Az örök élet nem más, mint Krisztussal örökre együtt lenni. Ekkora ajándékot, ilyen nagy dicsőséget készített Krisztus a győztesek számára.

A mennybe vezető út nehéz és küzdelmes. Sok nyomorúságon kellett nekünk az Isten országába bemenni. De ez az, ami még dicsőségesebbé teszi a Krisztus trónjára való ülésünket. A földi szenvedés, a kereszthordozás még édesebbé teszi a koronát, amit kapunk. Az Atya, a Fiú, az angyalok és az üdvözült lelkek társaságában megkapjuk koronáinkat és elfoglaljuk helyünket Krisztus trónján. Krisztussal együtt uralkodunk és részt veszünk a világ megítélésében.

A legnagyobb örömünk az lesz, hogy ott leszünk a Bárány jelenlétében. Most csak tükör által, homályosan látjuk Istent és Jézus Krisztust, de ott majd színről-színre. Itt az ismeretünk szegényes, de ott már mindent tudni fogunk. Ott végre megértjük Isten végtelen szeretetét, meglátjuk Krisztust, azt a Megváltót, aki a golgotai kereszten meghalt a mi bűneinkért, aki drága vérén vásárolt meg minket.

A Krisztus látása fontosabb és dicsőségesebb lesz számunkra, mint az arany utcák, a gyöngykapuk és a mennyei angyalok, akik mind ott állnak a trón körül. A mennyet Krisztus jelenléte teszi olyan kívánatossá, olyan csodálatossá. Mindez benne van ebben az ígéretben: megadom nekik, hogy üljenek az én királyi székembe.

A menny furcsa hely lenne a hívők számára, ha Krisztus nem lenne ott. De ott lesz, ő maga fog bevezetni és maga mellé ültetni. Hogy ez miként fog megtörténni, ezt én sem tudom, most még ezt el sem tudjuk képzelni, de mivel Krisztus megígérte, biztos meg fog történni.

A Krisztussal való közösség nem a mennyben kezdődik, hanem már itt a földön. Mi születésünktől fogva Ádám fiai vagyunk, tőle örököltük az átkot a bűn miatt. De megadatik számunkra földi létünk legnagyobb lehetősége, hogy kinyithatjuk az ajtót és beengedhetjük Jézust az életünkbe. Ez se a mi érdemünk, mert nem mi kopogtatunk nála, hanem ő jött el ajtónk elé. Az, hogy mi Krisztussal lehetünk, az Krisztus kegyelmének a csodája. Ezt nem lehet eléggé csodálni és az örökkévalóság sem lesz elég, hogy Istent magasztaljuk ezért.

Mi kapcsol oda Krisztushoz? Hát maga a Szentlélek.. Ő győz meg minket bűn tekintetében, ő hallatja velünk kegyelmét, ő űz oda minket az evangélium üzenetéhez. Ő zárja el a többi utat, amin mi próbálunk üdvösséget találni. Ő adja meg a bűnbánó bűnösnek a bűnbocsánat vigasztalását. A bűnös ember meglátja és belátja, elfogadja, hogy Krisztus áldozata az egyetlen megoldás a bűnre, hogy ő az egyedüli Szabadító, Megváltó, Közbenjáró és nála nélkül mi soha nem jutunk el az üdvösségre, az Isten országába.

A Szentlélek az, hogy úgy mondja, aki lábakat ad a bűnös embernek, hogy elinduljon Krisztus felé. Ad kezeket, amivel elfogadja a felé nyújtott ajándékot. A Szentlélek teszi alkalmassá a bűnös embert arra, hogy megtegye azt, amit Szentlélek nélkül soha sem tudna megtenni. Ő egyesít minket Krisztussal.

Ezért nincs fontosabb, mint hogy szüntelen imádkozzunk a Szentlélek kitöltetéséért, munkájáért. Azt mondják, hogy Kálvin semmire sem buzdította  annyira genfi híveit, mint arra, hogy Szentlélekért imádkozzanak. Amikor meghalt rokonai rámoltak a házában, hogy mit tudnának pénzzé tenni. Nagyon megörültek, amikor ágya előtt egy medvebőrt fedeztek fel, azt remélték, hogy azt jó pénzért el tudják adni. De nagy lett a csalódásuk, mert a medvebőrön két lyuk tátongott, Kálvin térdeinek a helye, mert ő térden állva kérte a Szentlélek kitöltetését, munkáját a maga és gyülekezete életében. Kérjük hát mi is!

6 Nap Élet a Krisztussal való közösségben Text.Jel.3,21

Bunjan Zarándok útja című könyve azzal fejeződik be, hogy felesége Krisztina a gyerekeivel együtt megérkezik a mennyei dicsőségbe. A szerző ezt a megjegyzést teszi: „ki tudja felfogni a menny kibeszélhetetlen örömét? Micsoda öröm lesz a mennyben, amikor a  menyasszony ott lehet szeretett Vőlegényével. Krisztus,aki után a népek vágyakoztak, akiknek az angyalok örvendeztek, ott lesz megváltott gyermekei között.”

A mennyet leírni egy lehetetlen vállalkozás. Erre Bunjan is csak azt mondja: élj úgy, hogy egyszer eljuthass oda! Azt viszont tudjuk, hogy a menny legnagyobb ajándéka az lesz, hogy az elhozza Isten gyermekei számára az Atyával és a Fiúval való teljes közösséget. Hisz ebben az igében is két utalás van erre, Krisztus azt mondja, hogy az övéivel együtt fog vacsorálni. Milyen lesz az örökkévaló közösség Krisztussal a mennyben? Erre a kérdésre próbálunk ebben az utolsó igehirdetésben válaszolni.

A Krisztussal való közösség csak Isten gyermekeinek a kiváltsága. Aki a bűn és hitetlenség útját járja, annak ez nem adatik meg. Persze, sok olyan ember is van, aki így szól: nekem nincs más vacsorám, más örömöm, más kiváltságom s erre nincs is szükségem. A föld az enyém, a menny nem érdekel. Az ilyen emberek jelszava: „együnk, igyunk, mert holnap úgy is meghalunk.”

De mind az az öröm, ami után futottunk, egyszer csak pára lesz. Egyszer meg fogja bánni az, aki minden reménységét, örömét ebbe a földi életbe helyezte. Ezért ma hallgass arra a Krisztusra, aki most azt mondja neked is: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ő már tegnap is ott állt, és még ma is ott áll. Jóllehet már sokszor elküldted őt, mint hívatlan vendéget, ő mégis még mindig ott áll.

Senki sincs, aki annyira megérdemelné a szeretetedet, engedelmességedet, mint ez a Krisztus. Mert ő senki máshoz nem hasonlítható. Nyisd meg végre az ajtót azon Jézus előtt, aki már olyan régóta zörget szíved ajtaján. Végy el minden akadályt, ami útjában állna és végre add át neki magad. Akkor neked is azt mondja, amit Zákeusnak is mondott: ma lett üdvössége ennek a háznak.

Krisztus egyszer azt mondta: „akinél az én parancsolataim vannak és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám és én is szeretni fogom őt és kijelentem magam neki.” (Ján.14,21) Krisztusnak ezek a szavai sok kereső lélek számára félelemre és kételkedésre ad okot. Hisz őket az Úr megállította a széles úton. Ők feltették a kérdést: mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? Ők meglátták bűneiket és gonoszságukat. Meghallották, hogy milyen nagy veszélyben van a lelkük. De a szemük még nem nyittatott meg a Megváltó meglátására. Még nem hisznek úgy Jézus Krisztusban, ahogy hinniük kellene.

Emiatt nagyon sok lelki harc van az életükben. Ilyenkor félelem és kétség is van a szívben, hogy vajon Isten gyermeke vagyok-e, vajon nem csapom-e be magamat és Istent is? Egy nagyon nehéz dolog ez, amikor ilyen tusa van valakinek az életében.

Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne csüggedjünk el, ragaszkodjunk az Úrhoz és határozottan törekedjünk arra, hogy nem térünk soha többé vissza bűnös életünkhöz, régi életfolytatásunkhoz. Ne kételkedjünk abban, hogy Krisztus nem fogad el minket, hogy mi túl bűnösök, túl gonoszok lennénk az ő számára.

Ne gondoljuk, hogy Jézus azért utasít el, mert mi olyan gyengék és gyarlók vagyunk. Mert ilyenkor Krisztus már nagyon közel van hozzánk. Lehet, hogy mi még nem látjuk őt, de ő lát minket, ismeri a mi vívódásainkat, gyötrődésünket, ő nem ejt ki minket szeretetéből, szemmel tart minket. Ő tudja, hogy a mi keresésünk őszinte, hogy nincs bennünk képmutatás.

Ő előbb-utóbb ki fogja magát jelenteni és olyan örömben részesít, amiben nincs része ennek a világnak. Egyszer csak megadja a bizonyosságot, hogy ő elfogadott, hogy megbocsátotta bűneidet, hogy van örök életed.

Lehet, hogy egy bibliaolvasás, egy imádság alatt jön a megbizonyosodás s egyszer csak azt mondja egy hang: a Mester itt van és hív téged. Ekkor emeld fel fejedet, halld meg a Mester hangját és fogadd el az üdvösség nagy ajándékát.

Vagy nem hallod, hogy most is mondja, személyesen neked mondja: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Nem érzed, hogy a Szentlélek valósággal kényszerít, hogy nyisd már meg a szíved ajtaját és bocsásd be Jézust. Ne szalaszd el az alkalmat, hisz ő a Vőlegény, aki kérlel: „nyiss ajtót nekem, húgom, mátkám, galambom, én tökéletesem, mert fejemre harmat szállt, hajamra éjszaka cseppjei hullottak. „(En.Én.5,2)  Ne várj tovább, ne késs tovább, ma kérd Atyád bocsánatát, mondja az ének szava.

Az igazi hívők olyan bűnösök, akik megnyitották az ajtót, beengedték Jézust és eggyé váltak vele. Krisztus most már ott van, ott lakozik a szívükben. Ők már legelőjének juhai lettek, ismerik az ő hangját és hallgatnak az ő szavára.

De lehetnek olyan idők is az ő hitéletükben, amikor elbizonytalanodnak, amikor mintha eltűnt volna az életükből, amikor az első szeretetet elhagyták, amikor a kegyelem megerőtlenedik az életükben, amikor úgy érzik, hogy egy szakadék került  Krisztus és közéjük. A Sátán ilyenkor mindent elkövet, hogy kétségbe ejtsen: látod, már nem vagy Isten gyermeke, látod, már kiestél a kegyelemből.

De ez pont úgy van, mint a tűzzel. Noha úgy tűnik, hogy kialudt, pedig a parázs még ott van a hamu alatt. Ilyenkor a tüzet újra fel kell szítani, fújni kell, hogy újra fellobbanjon a láng.

Ilyenkor jusson eszedbe Krisztus szava, amit ő Jó Pásztorként mond az övéinek: „én örök életet adok nekik és nem vesznek el soha és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. „ (Ján.10,28) Ne félj, ha már megnyitottad az ajtót, befogadtad őt a szívedbe, akkor téged már semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől.

Ne magadra nézz! Ha magadra nézel, a bűneidre, a gyengeségeidre, a világra, a Sátánra, akkor csak csüggedni fogsz. Nézz Jézusra, aki a hitünk elkezdője és bevégzője. Ott vagy az ő hatalmas kezében és onnan téged már semmi ki nem ragadhat. Harcoljad bátran a hit harcát, mert győzni fogsz, megkapod a koronát és ott ülsz majd a királyi székben  és uralkodsz örökkön-örökké.

Ezen igehirdetési sorozatot C.Harinck Ik sta voor de deur en klop című könyvének felhasználásával írtam.

                                                                                                Lőrincz István

 

 

 

 

 

           

 

Igehirdetési sorozat pünkösd nagyhetére 2025

 

Igehirdetési sorozat Pünkösd nagyhetére Róma 8 alapján

1 Nap Krisztus a törvény beteljesítője Text.Róm.8,3-4

Ha a Római levelet olvassuk, azt vesszük észre, hogy egy óriási különbség van  a Római levél hetedik és nyolcadik fejezete között. Mintha egy egészen más világba érkeznénk. De mégis ugyanarról az emberről van szó mind a két fejezetben. Arról az emberről, akinek életébe belépett Krisztus és aki már a Krisztusban való hitből él.

A keresztyéneknek egy különös élete van. Egyrészt ő a Szentlélek által él, másrészt a test alá van vetve, vagyis a bűn is ott marad az életében. De hát ilyen a keresztyének élete? Ilyen annak az embernek az élete, aki megismerte Krisztust és a hit erejéből él? És ez mindig is így marad az életében? Soha nem fog ez megváltozni?

Pál ebben a nyolcadik fejezetben a hit erejéről beszél. Azt mondja, hogy nincs már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak. Most már nem a saját szemén keresztül tekint magára. Most már Krisztus szemével nézi magát, hogy milyen ember lett ő Krisztusban. És bár a bűn még ott van az életében, de ő már egy másik valóságból él.

Pál itt először a törvény tehetetlenségéről ír. Itt ő a Tízparancsolatra gondol. Arra a törvényre, amit Isten belehelyezett Ádámba, amit kijelentett és adott az ő népének. Tudjuk azt, hogy Isten ünnepélyes keretek között adta a törvényt az ő népének. Mennyei jelek voltak, dörgések, villámlások, ilyen külső jelek közül szólalt meg az Úr: én vagyok az Úr, a te Istened! Mózes később úgy emlékezett vissza erre, hogy ő is félt és remegett, mert olyan szent volt az Úr és az ő törvénye.

Az Úr törvényét mi is mindig szent megrendüléssel kell hallgassuk. Ne legyen csak egy formalitás, mert a törvény szent, a parancsolat is szent, igaz és jó.

De itt Pál azt mondja, hogy a törvény erőtlen, tehetetlen. De hát a törvény érvényben van és az fog minket megítélni, s a törvény alapján mi méltók vagyunk az ítéletre. Az Úr minden olyan cselekedetet regisztrál, amiben vétkeztünk ellene és nekünk el kell számolni. Kis és nagy bűneink mind nyilván vannak előtte.

A legrosszabb azonban az, hogy mi bármennyire is igyekeznénk a törvény betartására, erre nem vagyunk képesek. De akkor miért nevezi Pál a törvényt erőtlennek?  Van-e még egyáltalán valami, aminek olyan ereje lenne, mint az Isten törvényének? A törvénynek arra van ereje, hogy minket elítéljen, hogy minket kárhoztasson.

Pál azt mondja, hogy a törvény egy dologra képtelen. A törvény el tud átkozni minket, de nem tud megáldani. A törvény ki tud küldeni minket a külső sötétségre, de nem tud minket bevinni a mennybe.

Ez a törvény erőtlensége. Ez nem a törvény miatt van, mert a törvény tökéletes. Ez a mi bűnünk, hogy a törvény nem tud minket üdvözíteni. Isten eredeti terve az volt, hogy minket a törvény által vezessen üdvösségre , de jött a bűn. A törvény erőtlen lett a test, a bűn miatt.

Amikor itt Pál a „test” szót leírja, nem arra a testre gondol, amit Isten teremtett, hanem a mi bűnös voltunkra, amit a testünkben hordozunk. És itt nem csak az istentelenségre, gonoszságra kell gondolni, hanem arra is, amikor az ember saját erejéből akarna megigazulni.

A törvény azt mondja: te testi vagy, nem lakozik benned semmi jó és semmit se tudsz tenni az üdvösségedért. Ezt tette velünk a bűn, a szent törvényt bennünk erőtlenné tette. Mi nem tudjuk teljesíteni Isten követeléseit, parancsait, nem tudunk Isten dicsőségére élni. Így a törvény, ami az életet kellett volna elhozza számunkra, a halált hozta el. A törvény nem tud minket megváltani.

És ezt mi nagyon jól érezzük. Érezzük, hogy mi hajlandók vagyunk minden gonoszra. Érezzük, hogy bármit is tennénk, nem tudunk Istennek kedvesek lenni. Mi nem tudunk semmi olyant tenni, ami által az ő szent színe előtt megállhatnánk. Nekünk valaki másra van szükségünk.

A törvény tehát erőtlen. De a bűnös ember is erőtlen. De Isten tett valamit és ez a csoda. Mert az Úr azt is tehette volna, hogy semmit nem tesz. Azt is mondhatta volna: ti vagytok a hibásak. Ti vagytok az okai, hogy a törvény már nem tud megváltani.

De az Úr nem ezt mondta. Nem is mondhatta, hisz emberileg szólva az ő becsülete forgott kockán. Az ő nevére tért volna szégyen. Az Úr nem nyugodott bele az ember megváltatlan állapotába. Mit tett ekkor Isten? Hát elküldte Fiát. Ez a terve a megváltásra, már az örökkévalóságban készen állt. Alig történt meg a bűneset, alig hágta át az ember a törvényt, az Úr már meg is ígérte, hogy az asszony magva a kígyó fejére fog taposni.

És itt mi el kell ámuljunk. Nem azon, hogy valamit tett, hanem azon, amit tett. Mert nem akárkit küldött el, hanem az ő Egyszülött Fiát, aki az Atya kebelében volt.

Hogyan küldte el? Nem angyalként, sugárzó fényességben, nem királyként, testőrökkel körülvéve, hanem a mi testünk hasonlatosságában.  Az ige nem csak emberré, hanem testté is lett. Mindenekben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, mert másképp nem lehetett Megváltónk. Hát miért kellett így jöjjön? A bűn miatt. Azért, hogy megfizethessen a bűnért. Azért, hogy eleget tegyen a törvénynek, Isten igazságának. Így ítélte el, így ítélte meg a bűnt az ő testében. Már csupán az a tény, hogy eljött testben, a bűn elítélése volt. Ahogy ő a földön járt, mint tiszta a tisztátalanok között, mint szent a bűnösök között.

Úgy ítélte el a bűnt, hogy tökéletesen engedelmeskedett a törvénynek. Ő a szent törvényt a szívében hordta. Ő be tudta teljesíteni  a törvényt és be is teljesítette azt. Az utolsó nagy elítélése a bűnnek a golgotai kereszten történt. Az Ószövetségben az áldozat bemutatása azt jelentette, hogy újra helyre állt a kapcsolat a szent Isten és a bűnös ember között, ami odaékelődött Isten és az ember közé, elvétetett az útból. A Krisztus áldozatában újra találkozik Isten és ember.

Ezért nekem semmit sem kell azért tennem, hogy üdvözüljek. Mert Krisztus mindent megtett már ezért. De ennek a mi életünkben nagyon fontos következményei vannak , illetve lesznek. Ha mi ezt az áldozatot megismerjük és elfogadjuk, tovább nem élhetünk a bűnben. Mi már nem test szerint élünk, hanem Lélek szerint.

A törvény igazságának tehát eleget kellett tenni. Mi nem tudtunk ennek eleget tenni. D ő eleget tett helyettünk. De most a Szentlélek által mi is betöltjük a törvényt, mert Krisztus nem csak igazságul lett nekünk, hanem szentségül is. Isten kitölti szeretetét a mi szívünkbe, úgy hogy mi azt akarjuk, amit ő akar és gyűlöljük azt, amit ő gyűlöl. Mi nem csak a bűn átkától váltatunk meg, hanem a bűn uralmától és szolgaságától is.

Mit jelent ez a szó: járás? Hát egyszerűen a mi életfolytatásunkat. A Bibliában több emberről olvassuk, hogy Istennel járt: Énókh, Nóé. Járni egy úton kell. Mi az ő útján járunk, őt követjük és ha őt követjük, mármint  Jézust, akkor nem járunk sötétségben. És mi ezt nem kényszeredetten, hanem örömmel tesszük. Ezt mások is láthatják és kedvet kaphatnak arra, hogy ők is ezen az úton járjanak.

Az ember számára kér életfolytatás lehetséges: vagy a test vagy a Lélek szerint járni. A test szerint való járás, a bűnben való járás. Úgy járni, ahogy nekem tetszik. Ez nem kell mindig egy züllött élet legyen, lehet ez egy rendes, becsületes járás, de ha Krisztus nélkül tesszük, akkor ez mégis test szerint való járás. De a test szerinti járás nem tetszik Istennek. Sőt az ilyent gyűlöli az Isten. De mi már nem járunk test szerint, bárcsak el tudnánk ezt mondani mindnyájan.

2 Nap A megelevenítő Lélek Text. Róm. 8,11

Szoktak az emberek közt közvélemény-kutatást végezni, hogy az emberek hány százaléka hisz a menny és pokol létezésében. Úgy tűnik, hogy azok száma, akik a mennyben és pokolban hisznek, egyre csökkenőben van. Az is kiderül ezekből a közvélemény-kutatásokból, hogy az emberek legnagyobb része azt hiszi, hogy ő a mennybe fog jutni. A legtöbb ember, aki valamennyire is rendes életet él, el se tudja képzelni, hogy ő a pokolba jutna.

Pál másképp gondolkodik erről. Ő azt mondja, hogy kétféle élet van: a test szerinti és a Lélek szerinti. És ennek kétféle végcélja van: az örök halál és az örök élet. Itt két dolog a meghatározó: Krisztus feltámadása és a megelevenítő Lélek.

Ki a Lélek? Pál nem csak úgy, minden előzmény nélkül kezd el beszélni a Szentlélekről. Ő ezt egy konkrét összefüggésben teszi. Kétféle emberről beszélt: arról, aki test szerint és arról, aki Lélek szerint él. Ennek a kétféle életnek kétféle a tartalma is. Akik test szerint járnak, a test dolgaira gondolnak, akik Lélek szerint, azok a Lélek dolgaira. A gondolat itt egy egész életformát, életfolytatást jelent.

Mi születésünktől fogva olyan emberek vagyunk, akik a test dolgaira gondolunk. Amikor a Szentírás a testről beszél, akkor ez jelenti az Istentől való elszakadást, a romlottságot, az ember elveszett állapotát. A mi életünket a világ szelleme uralja. Mindent az határoz meg.

De ez teljesen megváltozik, ha Isten Lelke belénk költözik. A Lélek egy egészen más irányt szab a mi életünknek. Ilyenkor már nem csal a földiekkel törődünk, hanem az odafenn valókkal is. Ez nem tőlünk van, hanem ez az Isten Lelkének az ajándéka. Hisz Jézus nyitja meg szemünket a láthatatlan dolgok meglátására.

Erről a Lélekről Pál elmond néhány nagyon fontos dolgot. Ez Annak a Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból. Pál itt a Lelket húsvéttal hozza kapcsolatba. Mi inkább pünkösdre gondolunk, ha a Lélekről hallunk, hisz Isten Szentlelke akkor töltetett ki a tanítványokra. De itt Pál úgy beszél a Lélekről, mint Aki húsvétkor feltámasztotta Jézust.

Íme, a Lélek megelevenítő Lélek. Mit tudunk róla? Először, hogy ő az Atyának és a Fiúnak a Lelke, Annak a Lelke, aki Jézust feltámasztotta a halálból. A Lélek tehát megelevenít. Már a teremtéskor láthatjuk ezt. Hisz Isten Lelke ott lebegett a vizek felett, az eredeti szövegben a „kotolni” szó található itt. Ez az  a Lélek, aki Krisztust alkalmassá tette az ő munkája elvégzésére. Amikor Jézus a Jordánban megkeresztelkedett, a Szentlélek galamb formájában szállt le rá. Jézus pedig az ő feltámadása után így szólt: vegyetek Szentlelket.

Hol lakik a Lélek? Azt mondja itt Pál: ha pedig a Lélek lakik bennetek, aki Jézust feltámasztotta a halottak közül, vagyis ugyanaz a Lélek jön az emberi szívbe, aki Jézust feltámasztotta. És ha ez a Lélek eljön az ember szívébe, akkor megeleveníti azt. A Lélek felébreszti az embert a bűn álmából. Amikor a Lélek elkezd munkálkodni az ember mintegy magához tér. Elkezd ilyen kérdéseket feltenni magának: hova tartok? Miért élek? Mit tettem az életemmel?

A megelevenítő Lélek megnyitja az eddig bezárt szívet. Meglágyítja azt, elkezd ott lakni és ott munkálkodni. Mert ahol a Szentlélek lakozik, ott az ember nem marad a régi. Ott minden megváltozik és megújul. Ez a Lélek megszabadít minket mindattól, ami eddig megkötözött. Elkezd érdekelni az, ami eddig nem érdekelt. Krisztus egyre inkább alakot ölt a mi halandó testünkben.

A Lélek olyan csodálatos munkát végez, hogy mi is rácsodálkozunk arra a hatalmas változásra, ami bennünk a Lélek munkája által végbement. Ezt a változást mások is meg fogják látni az életünkben.

Mit végez el a Lélek bennünk? Megeleveníti a mi halandó testünket. Mert a Lélek munkája nem csak a földi életünkre vonatkozik. Ez nagyon vigasztaló. De valaki felteheti a kérdést: mi hasznunk van nekünk abból, hogy Krisztus feltámadott? Változott-e valami ebben a világban húsvét óta? Mert a mi testünk öregszik és meghalunk. Ezt Pál is tudja, nem véletlenül beszél halandó testről. A testünk a sírba fog kerülni.

De Pál itt azt mondja, hogy ugyanaz a Lélek, aki feltámasztotta Jézust, az meg fogja a mi testünket is eleveníteni. Mert Isten Lelke nem végez fél munkát. Ha előbb megújította lelkünket, akkor meg fogja újítani testünket is. Valaki azt kérdezhetné: hogyan lehetséges ez? Az értelem azt mondja: ez lehetetlen! Ilyen nincs, a halál, az halál.

De mi hiszünk abban az Istenben, aki a semmiből eget és földet teremtett. Abban az Istenben hiszünk, aki Fiát feltámasztotta a halálból. Lehetetlen lenne az ő számára, hogy minket feltámasszon a halálból? A halál kétségtelenül félelmetes és érthető, hogy rettegünk tőle. De bízhatunk abban, hogy ez a Lélek porainkra is vigyáz és azon a nagy napon meg fogja eleveníteni testünket.

Most az a fontos, hogy hallgassuk az igét és higgyünk benne. Mert a halottak hallják az ő szavát és akik hallják, élnek.

3 Nap A Lélek, mint vezető text. Róm.8,14

Isten gyermeke vagy-e? Ez egy nagyon fontos kérdés. Erre nem  mindenki tud igennel válaszolni. Mert ez egy nagyon nagy dolog, ha valaki Isten kegyelméből Isten gyermekévé lehetett. De ki lehet Isten gyermeke? Honnan lehet azt felismerni, hogy valaki Isten gyermekévé lett?

Pál apostol erre a kérdésre azt a választ adja, hogy  az az Isten gyermeke,akit az ő Szentlelke vezet. Láttuk már, hogy két féle ember van: aki test szerint és aki Lélek szerint él. Akik Lélek szerint járnak, azoknak az életébe belépett egy új valóság, a menny világa.

De az, hogy Isten Lelke bennünk van, még nem minden. Nem mondhatjuk, hogy minden rendben van. Már semmi gond nem lehet. Akkor már nem vagyunk adósok a testnek, hanem a Lélek vezetése nyomán kell cselekedjünk. A Lélek pedig arra vezet, hogy megöldököljük a test cselekedeteit és megújuljunk Krisztus ábrázatára. Ahhoz, hogy ez valóság lehessen, a Lélek vezetésére van szükségünk.

Nyilván, Pál itt arról a Lélekről beszél, aki megelevenít, de sok más munkája is van az életünkben. János evangélista azt mondja, hogy a Lélek meggyőz minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. A Lélek megvilágosítja az értelmet, elvezet minket minden igazságra.

Tudjuk azt, hogy a Szentírás íróit is Isten Lelke vezette, amikor a Bibliát megírták. Mi nyilván, már nem kell a Bibliát írjuk, de a Lélek vezetésére mégis nagy szükségünk van. A Lélek nem erővel, és nem hatalommal, nem kényszerítéssel, erőszakkal vezet. Legyőzi a mi ellenállásunkat és önként vetjük alá magunkat az ő vezetésének.

A Lélek vezetése tehát nem egy erőszakos, egy kényszerítő vezetés, hanem egy kedves, finom, de ugyanakkor erőteljes, ellenállhatatlan vezetés. A Szentlélek attól a perctől fogva vezet, hogy valaki hitre jut,Isten gyermeke lesz. De a Szentlélek, hogy úgy mondjam, nem tolakodik, a háttérben húzódik meg. Munkája titokzatos, rejtett, de mégis nyilvánvaló. Először is megnyitja szívünket az ige befogadására, azután megvilágosítja értelmünket, megtöri akaratunkat, felfedi bűneinket, felragyogtatja előttünk Krisztust.

A Szentlélek egyik legszebb munkája, hogy Krisztust megdicsőíti a bűnös ember szívében. Krisztust teszi naggyá bennünk. Megigazít, bölccsé tesz, megszentel, és megdicsőít minket. Láthatjuk, hogy mennyi áldott munkát végez el bennünk a Lélek, annyira, hogy rácsodálkozunk munkájának gazdagságára.

A Szentlélek áldott munkáját nem csak bennünk végzi, hanem sok millió ember szívében. Ő nem fárad el, újabb és újabb emberek életében kezdi el végezni áldott munkáját.

De miben vezet minket a Szentlélek? Hát először is az életünk mindennapi eseményeiben, dolgaiban. Erőt és kedvet ad a sokszor egyhangú és nehéz munka végzéséhez. Aztán megvigasztal különböző nehéz helyzetekben. Útmutatást, tanácsot ad olyan dolgokban, amiben nekünk nagyon nehéz eligazodni.

De az a kérdést is fel kell tegyük, hogy miként vezet minket a Lélek? Ebben nagyon eltérő lehet a különböző emberek véleménye. Van aki abban hisz, hogy a Lélek különös látomások, kinyilatkoztatások, álmok, víziók által vezet. De ezekre nagyon vigyázni kell. Nem lehet kizárni ezeket sem, de ezek inkább kivételes esetek. A Lélek odakötötte magát az igéhez. A Lélek sohasem vezet minket olyan dolgokra, amik ellentétben lennének az Isten igéjével. Ezért nem nélkülözheti Isten gyermeke egy napra sem Isten igéjét. Mi hisszük, hogy a Szentlélek az ige által vezet minket. Az ige olyan mint egy idegenvezető egy kiránduláson.

Az ige két módon érkezik hozzánk. A személyes igeolvasás és az igehirdetés útján. Ezért Isten Lelke a templomba is elvezet, ahol hallgatjuk Isten igéjét. Ott találkozunk azokkal, akiket Isten Szentlelke szintén vezet, megosztjuk velük áldott megtapasztalásainkat.

Az, hogy mi Isten gyermekei lehetünk, nem olyan magától értetődő. Hisz bár Isten eredeti terve az volt, hogy mindenki az ő gyermeke legyen, jött a bűneset, jött az Istentől való elszakadás és jött az elmenekülés az atyai házból, mi ezért már nem Isten gyermekeiként születtünk, hanem a bűn gyermekeiként. Ahogy a Káté mondja: mi őérette, vagyis csak Krisztusért lehetünk kegyelemből Isten gyermekeivé. Ő drága árat fizetett azért, hogy mi újra Isten gyermekeivé lehessünk. Ez egy csoda, Isten kegyelmének és szeretetének a csodája.

Sajnos a bűn azután is bennünk marad, miután Isten gyermekeivé lettünk és megtörténhet Isten gyermekével is, hogy nem figyel a Szentlélek vezetésére és ilyenkor olyan dolgokat tehet, ami nem méltó Isten gyermekéhez. Ilyenkor a Sátán el akar bizonytalanítani és azt mondja: na, látod, te nem vagy Isten gyermeke, mert ezt és ezt tetted.

Ezért nagyon fontos az, hogy szüntelenül maradjunk a Lélek vezetésében, hogy ne szakadjunk el egy pillanatra sem Krisztustól, mert nélküle tényleg elveszettek vagyunk.  Nagyon kell vigyázzunk, mert Isten Lelkének vezetésének helyét át akarja venni bennünk a világ lelke, a korszellem, ahogy azt szoktuk mondani. A korszellemet pedig ilyen dolgok jellemzik: pénz és anyagi javak, élvezet és szórakozás, világi dicsőség és gyönyör.

Mi hisszük, hogy ha valaki Isten gyermekévé lett, azt már semmi és senki nem tudja elszakítani Isten szeretetétől. Azt a Lélek fogja vezetni és átvezetni egykor a földi létből a halálon át az örökkévalóságba.

4 Nap A fiúság Lelke Text. Róm.8,15-16

Pál nem győz csodálkozni azon, hogy a bűnös ember Isten gyermekévé lehet. Ez valóban egy csoda, ami hihetetlennek tűnik előttünk. A Sátán is el akar bizonytalanítani, hogy kételkedjünk abban, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.

Az apostol a kételkedőnek egy bizonyosságot adó választ ad. Ez egy egyértelmű válasz. Azt mondja, hogy ha Isten gyermeke vagy, akkor téged Isten Lelke vezet. De most tovább megy és még felsorol néhány dolgot, ami megbizonyosít minket istenfiúságunkról. Azt mondja, hogy mi nem a szolgaság Lelkét vettük, hanem a fiúság Lelkét.

Van tehát kétféle Lélek, a szolgaság lelke és a fiúság Lelke Ezek szemben állnak egymással. Ez nem is olyan egyszerű kérdés. Az Ószövetségben kapott Lélek a szolgaság Lelke volt. Hisz az ószövetségi nép törvény alatt élt. Micsoda szigorú intézkedések voltak a törvényadásnál. A hegyet kerítéssel kellett körül venni, amikor az Úr leszállt dörgött s villámlott, az egész hegy füstölt. Ezek Isten szentségének jelei, hogy előtte nem állhat meg a bűnös ember.

Az emberek megértették ezt. Kérték Mózest, hogy az Úr ne szóljon direkt módon hozzájuk, hanem csak Mózes által. Így működött Isten Lelke az Ószövetségben, mint a szolgaság Lelke. A szolga éjjel és nappal dolgozik uráért. Ők az uruk utasításait pontosan be kellett tartsák. Ha nem ezt teszik, uruktól büntetést kapnak. Így volt ez az Ószövetség idején. Minden pontosan le volt szabályozva, minden előírásnak pontosan eleget kellett tenni. De akkor is mindig félni kellett, hogy nehogy valamiben mégis tévedtek volna. Mert a törvény mindig vádol, mindig felmutatja bűneinket.

De ez nem jó állapot. Mindig csak félni és rettegni, kinek jó ez? Pál erre azt mondja: mi nem a szolgaság Lelkét vettük ismét a félelemre. Nekünk a törvénytől Krisztushoz kell jutnunk. A törvény Krisztushoz vezérlő mester. Isten a törvényt arra használja fel, hogy minket Krisztushoz vezessen, ahhoz a Krisztushoz, aki a törvényt tökéletesen betöltötte. Akkor már nem a szolgaság, hanem a fiúság Lelke van bennünk.

Isten nem akar minket egy folyamatos félelemben tartani. Meg akar szabadítani attól. Nekünk állandóan Krisztusra van szükségünk. Másképp szüntelenül rettegésben élünk és nekünk kell az üdvösséget kiérdemelni.

Isten gyermekének lenni nem kicsiny dolog. Mert természettől  fogva a harag gyermekei vagyunk. Elveszett emberek vagyunk. De a Szentlélek pont azt munkálja bennünk, hogy mi szüntelenül érezzük elveszettségünket, hogy elhagytuk az atyai házat, de ugyanakkor vágyakozunk az atyai ház után.

Vigyáznunk kell arra, hogy Krisztus és a Szentlélek munkáját soha ne válasszuk el egymástól. Azt, hogy mi Isten gyermekei lehetünk Krisztus végezte el és Krisztus teszi valósággá az életünkben , úgy hogy mi kimondjuk: te Atyám vagy én pedig a gyermeked vagyok.

Hogyan végzi el  azt a Szentlélek bennünk? Pál apostol a Galata levélben azt mondja, hogy Isten kitöltötte ránk Lelkét, aki bennünk ezt kiáltja: Abbá Atyám!  Itt azonban azt mondja, hogy mi kiáltjuk ezt. Akkor most melyik az igaz? Mi kiáltjuk ezt, vagy a Lélek kiáltja bennünk?

Hát a Lélek kiáltja, de velünk együtt. Valahogy úgy van ez, mint a kisgyermekeknél, hogy a szülő elmondja, a gyerek pedig utána mondja. Milyen boldogok a szülők ilyenkor, és a legtöbbször a kisgyerek ezeket a szavakat mondja ki: mama, papa. Valahogy így van a mi mennyei Atyánkkal is, ő is boldog, amikor kimondjuk: Atyám!

Tudjuk azt, hogy az „Abbá” egy kicsinyítős szó, így fordíthatnánk: apuka, apácska. Amikor egy gyermek így szólítja meg apját, az nem tiszteletlenség, hanem mély szeretet. És Isten örül annak, ahogy egy földi apa is örül, amikor így szólítja meg gyermeke. Erre csak a Szentlélek tud megtanítani, ő tud minket Istennel ilyen bensőséges kapcsolatba hozni.

De lássuk meg azt is, hogy mit jelent ez valójában: a fiúság Lelke. Az, hogy mi Isten gyermekei lehetünk, egyedül Krisztus munkája által lehetséges. De hogy mi azt kimondhassuk, erre csak a Szentlélek tud minket megtanítani. A Szentlélek a mi lelkünkkel együtt tesz bizonyságot arról, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Hogy ez pontosan miként történik, az egy titok. Ez az, hogy a mi és a Lélek bizonyságtétele egybe folyik.

Ebben a munkában a Lélek az igét használja fel. Nem egy mennyei hang vagy egy látomás, hanem az ige által történik ez meg. Mi ezt naponta olvassuk, halljuk az igéből és elhisszük, hogy mi valóban Isten gyermekei vagyunk. Ezért ahhoz, hogy mi istenfiúságunkról megbizonyosodjunk naponta szükségünk van az igével való foglalkozásra. Mert mi ige nélkül erre soha sem jutnánk el.

De miért van ebben a kérdésben mégis annyi bizonytalanság, kételkedés az emberi szívekben? Nagyon sok ember van, akik azon a véleményen vannak, hogy hát ezt nem lehet bizonyosan tudni. Nem lehet üdvbizonyosságom. Ha valaki közülünk efelől bizonytalanságban van, csak egy mód van a megbizonyosodásra, és ez az ige. Persze, úgy olvasni, úgy hallgatni az igét, hogy szüntelen ott legyen az imádság: Uram Lelked által munkáld a szívemben, hogy én a te gyermeked vagyok, hogy üdvösségem van.

Isten nem akar minket bizonytalanságban tartani. Bizonytalanságban lenni rettenetes dolog, még földi dolgok viszonylatában is. Mennyivel inkább az üdvösség kérdésében. Isten azt akarja, hogy ne kételkedj efelől. Azt akarja, hogy Lelke téged is meggyőzzön afelől, hogy Isten gyermeke vagy. Csak kérjed az Urat, hogy Szentlelke végezze el benned.

5 Nap Ami nehéz Text. Róm.8, 18

Pál apostol eddig beszélt Isten gyermekeinek a kiváltságairól. Hogy milyen nagy dolog, hogy ő a mi Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk. Akik Isten gyermekei, azokat vezeti a Lélek, a fiúság Lelke. Mi, mint gyermekek örökösök is lettünk, mindaz ami az Atyánké, az a miénk is lesz.

De látszik ez a valóságban, mindnyájunk életében? Mert a valóság az, hogy szenvedni kell és hogy Isten gyermekeinek az életében is van sokféle szenvedés. Ők is felteszik a kérdést: ha Isten gyermeke lettem, ha az örök élet örököse vagyok, akkor miért kell szenvednem? A zsoltáros is felteszi a kérdést: miért van a gonosznak szerencséje, miközben Isten gyermeke sokat szenved? Ez Jeremiás és minden próféta kérdése is. Miért kell annyit szenvedni?

Pál nem próbálja ezt a nehéz kérdést kikerülni, még csak bagatellizálni  sem. Ő elismeri, hogy Isten gyermekeinek az életében is van szenvedés, számolni kell vele. Nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne.

Persze, az emberek különféle módon próbálnak a szenvedéshez viszonyulni. Van olyan, aki a sztoikus filozófiában keres menedéket, ami azt tanítja, hogy a szenvedést el kell fogadni, úgy sem lehet semmit se tenni ellene. De mi tudjuk, hogy a biblia nem ezt tanítja. Mi nem folytatunk struccpolitikát sem, nem dugjuk fejünket homokba, amikor szenvedés van az életünkben.

Az apostol azt mondja, hogy a szenvedéssel szembe kell nézni. Ő a jelenkor szenvedéseiről beszél. Hisz a szenvedés egész életünket végig kíséri. Amíg Krisztus vissza nem jön, amíg az örökkévalóság el nem kezdődik, addig lesz szenvedés. A szenvedés a bűnesettel kezdődött és addig tart, amíg a trónon ülő azt nem mondja: íme, mindent újjá teszek!

De amikor Pál ezeket a sorokat írja, kétségtelenül a Krisztusért hordozott szenvedésre gondol. Ebből neki is bőven kijutott. Őt is gúnyoltak, üldözték, ütötték, börtönbe zárták. Ezt a szenvedést azért hordozta, mert szerette Krisztust. Már elhívásakor tudta, hogy neki sokat kell Krisztusért szenvedni. Tudjuk azt, hogy az első századokban a keresztyének rengeteget szenvedtek. A Zsidókhoz írt levél 11-ik fejezete felsorolja ezeket a szenvedéseket: bilincsek és börtön, megköveztetés, szétfűrészeltetés, karddal ketté vágatás, állatok bőrében való  bujdosás, és még sok más szenvedést is el kellett hordozzanak.

Igen, az első keresztyének rengeteget szenvedtek Krisztus nevéért. De ez a szenvedés nem szűnt meg, gondoljunk csak a reformáció korára, a vallásháborúkra, vagy gondoljunk az ellenreformáció vagy a kommunizmus idején való kimondhatatlan szenvedésekre.

Most itt nálunk ilyen szörnyű szenvedéseket nem kell elhordozni. Senkit se hurcolnak meg hite miatt. Senkit se zárnak börtönbe. De Krisztusért minden időben szenvedni kell. Egy igaz keresztyént kigúnyolhatnak már csak azért is, hogy jár templomba, hogy evés előtt összekulcsolja kezét, hogy egy asztali imát mondjon.

De a Krisztusért hordozott szenvedés mellett a keresztyén ember el kell hordozzon olyan fajta szenvedést is, mint a betegség, a megöregedéssel járó szenvedések. Aztán ott vannak a lelki szenvedések, a súrlódások, csalódások, de még az egyház állapota miatt is szenvedünk: mert az még az egy házban is baj, széthúzás, féltékenység, irigység, szeretetlenség. Miért van az egyházban ennyi világiasság? És sorolhatnám tovább .

Aztán ott vannak  a személyes hitéletünk szenvedései: miért nem vagyok jobb keresztyén?  Miért bukunk el a harcainkban? Miért vagyok gyáva az emberek előtt bizonyságot tenni? Ha Isten gyermeke vagyok, miért nem néz ki sokkal másképpen az életem? Miért nem hallgatja meg Isten imádságaimat, miért nem teljesíti kéréseimet?

De olyan jó, hogy a szenvedéssel szemben ott van valami: a dicsőség, ami egykor nekünk megjelentetik. A dicsőség az eredeti szövegben ragyogást, csillogást, fényt jelent. Gondolhatunk itt arra a dicsőségre, ami a szent sátor felett megjelent. A dicsőség nem más, mint Isten ragyogó jelenléte. Ez a dicsőség most a mennyben van, de egykor nekünk is meg fog jelentetni. A Krisztus visszajövetelének nagy napján ez a dicsőség mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz.

Ez a dicsőség számunkra Krisztusban ragyogott fel, benne jött közel hozzánk. Mi ezt a dicsőséget Krisztusban nyerjük meg, vele együtt fogunk megdicsőülni. Itt tehát a Krisztusban való teljes váltságra, az üdvösségre kell gondolni. Az, hogy Isten a bennünk elkezdett munkáját el fogja teljesen végezni. Ha vele együtt meghaltunk, vele együtt is fogunk élni. Ha vele együtt szenvedtünk, vele együtt fogunk megdicsőülni.

Micsoda vigasztalás ez! Hogy bár itt sokat kell szenvedni, odaát nagy dicsőségben lesz részünk. Ott már nem lesz bűn, nem lesz semmi, ami az Istennel és egymással való közösségünket megrontsa. Ez a dicsőség meg fog jelentetni. Most még el van rejtve, most még el van takarva, most még nem látható, de egyszer láthatóvá válik.

Végül Pál apostol ezt a kettőt, a szenvedést és a dicsőséget összehasonlítja egymással. Itt a mérleg két serpenyőjére kell gondoljunk. Az egyik serpenyőben a jelenkor szenvedései, a másikban pedig az eljövendő dicsőség van. S mi történik? A mérleg átbillen a dicsőség oldalára. Mert a dicsőség nagyobb, mint a szenvedés. A kettőt nem is lehet egymással összehasonlítani. Az egészen biztos, hogy ebben nem kell kételkedni.

Mi hát a megoldás abban az időben, amikor szenvedni kell? Hát az, hogy miközben szenvedünk, egyetlen pillanatra se tévesszük szem elől a dicsőséget. Így ki tudunk tartani, másképp kétségbe esünk. De ha látjuk a dicsőséget, el tudjuk hordozni a szenvedést. A hit pont olyan, mint egy távcső. A messze levő dolgokat közel hozza, azokat a dolgokat, amiket puszta szemmel nem lehet látni. De a hit látcsövével túlnézünk a közellevőkön és a távollevő dicsőség közelre kerül. A messze levő dicsőség közel jön, a közel levő szenvedés pedig eltávolodik a hit látásával.

Gondoljunk csak azokra, akik fogságban voltak, hogy tudtak ők kitartani? Hát csak úgy, hogy abban reménykedtek, hogy fogságuknak egyszer vége szakad. Hitték, remélték, hogy ennek a szenvedésnek vége szakad. Pontosan így lehetünk mi is e jelenkor szenvedései közepette. Ha látjuk Krisztust és az ő bevégzett váltságművét, akkor örvendezve hordozzuk keresztünket. Mert a kereszt nem örök, de a dicsőség az lesz.

6 Nap A sóhajtozó Lélek Text. Róm.8,26-27

Sóhajtozó Lélek. Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy a magyar bibliafordításokban itt a fohászkodás szóval találkozunk, de az eredeti szövegben itt a sóhajtani, nyögni , vajúdni szót találjuk. Ezért fogunk a továbbiakban a sóhajtozó Lélekről beszélni. Azt, hogy Isten gyermekei sóhajtoznak, még jól meg tudjuk érteni, hisz ők még szenvednek. Ők a bűn és a halál  világában élnek. Ők sóhajtoznak, mert várják testük megváltását, az Úr dicsőségét.

De hogy a Lélek is sóhajtozik, az a Lélek, aki megelevenít,aki az Atyától és Fiútól származik, az már meglep bennünket. De egyáltalán: tud a Lélek sóhajtozni?  Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Lélek  ezt velünk és értünk teszi. A Lélek azért sóhajtozik, fohászkodik, mert mi ezt sokszor nem tudjuk megtenni.

De amint Pál mondja, hogy a Lélek segítségére van a mi erőtlenségünknek. Hát Isten gyermekeinek is van erőtlensége? Hisz őket Isten Szentlelke vezeti, ők így kiáltanak: Abbá Atyám!  Sajnos, ez mégis igaz, hogy Isten gyermekeinek is vannak gyengeségei, mert még nem tökéletesek, ők még útban vannak.

De mik a mi gyengeségeink? Ezek azok a dolgok, amik az életben jelen vannak. Ezek azok a harcok, amiket nekünk naponta meg kell harcolni. Ez lehet egy nehéz kereszt hordozása. Lehet egy olyan nehéz út, amin végig kell menni, amit mi szerettünk volna elkerülni, de mégis végig kell menni rajta. De lehet az is, hogy nem értjük Istent, hogy miért enged meg valamit az életünkben.

Az soha se könnyű elismerni, hogy mi gyenge emberek vagyunk és vannak gyengeségeink, hogy nem tudunk megállni a saját lábunkon. De mégis fontos, hogy azt belássuk és beismerjük, amint Pál is mondja, hogy amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Mert az Úrra csak akkor lesz szükségünk, ha meglátjuk és beismerjük, hogy mi gyengék, erőtlenek vagyunk.

De itt Pál egy különös gyengeségről ír, és ez az, hogy mi sokszor nem tudjuk, hogy mit kell kérnünk. Hogyhogy nem tudjuk? Hisz épp ez az a fejezet, amiben Pál többször is írja: tudjuk, meg vagyok győződve. Most pedig azt írja, hogy nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy mit kérjünk. Nem azt mondja: nem tudjuk miként kell kérni, itt nem az ima formájáról, hanem annak tartalmáról van szó. Azt mondja Pál, hogy mi nem tudjuk, hogy mit kérjünk. Ezt az a Pál mondja, aki annyi mindent tudott Isten titkairól, aki oly sokat imádkozott, aki már olyan rég az Úrral járt. Mi azt gondoljuk, hogy ő már egy tökéletes imádkozó volt.

Pál nem azt mondja: ti ott Rómában nem tudjátok, hanem magát is belefoglalja és azt mondja: mi nem tudjuk. Nyilván, azt mindnyájan tudjuk, hogy imádkozni is csak a Szentlélek tud minket megtanítani.  Mi a Szentlélek iskolájában tanulunk meg imádkozni.

Mózes tudott imádkozni. Ő úgy beszélt Istennel, mint az ember barátjával. Ő arra kérte az Urat, hogy mehessen be az ígéret földjére, de az Úr visszautasította kérését. Azt mondta egy adott ponton: ne szólj nekem többet erről.

Jeremiás is imádkozott azért, hogy népének ne kelljen fogságra mennie, de az Úr egy adott ponton neki is azt mondta: ne imádkozz többet ezért a népért. Jakab és János édesanyja azért imádkozott, azt kérte az Úrtól, hogy fiai ülhessenek a mennyben Jézus jobb és balkeze felől, de az úr azt mondta: nem tudod, hogy mit késsz. Pál apostol kérte az Urat, hogy vétessék el testéből a tövis, de ezt a választ kapta: elég néked az én kegyelmem.

Miért nem tudunk mi tökéletesen imádkozni?  Azért, mert mi nem tudjuk, hogy mi nekünk a jó. Ezt csak az Úr tudja. Ezért nem hallgatja meg Isten mindig az imádságainkat, illetve nem adja meg azt, amit kértünk. Pont úgy van Isten is, mint amikor egy kis gyermek tőlünk egy kést kérne. Mi nem adjuk azt oda neki, mert tudjuk, hogy csak veszélyeztetné a maga és mások életét. Isten csak azokat az imákat hallgatja meg, amelyek összhangban vannak az ő akaratával. De akkor melyik az az ima, amit az Úr meghallgat?

Ez egy olyan imádság, amit a Szentlélek mond el. A Lélek segítségére van a mi erőtlenségünknek. A Lélek úgy segít, hogy velünk és helyettünk imádkozik. Egy hasonlattal élve: amikor elkezdtünk autót vezetni, ott kell üljön az oktató, hogy amikor mi rossz irányba tekernénk a volánt, gyorsan odanyúl, ő ragadja meg a volánt és tekeri a jó irányba. Nos, így van az imádkozóval is, az oktató, a Szentlélek mindig ott kell üljön mellettünk.

A Szentlélek pont ezt teszi, ő veszi kézbe a volánt, az irányítást. Mi úgy tudjuk, ahogy a Káténk is tanítja, hogy a mennyben egy Közbenjáró van, aki szüntelen  esedezik értünk, az Úr Jézus Krisztus. De ez az ige azt mondja, hogy tulajdonképpen kettő van, mert a Szentlélek is esedezik, sóhajtozik értünk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Úr Jézus Krisztus a mennyben jár közben értünk, a Szentlélek pedig a földön végzi közbenjárói munkáját. A Fiú a mennyben értünk imádkozik, a Szentlélek azonban a földön, velünk, bennünk és értünk.

Hogy végzi ezt a Szentlélek? Akinek volt kicsi gyermeke, az tudja, hogy a gyerekeket hogyan tanítjuk imádkozni. Hát úgy, hogy a kisgyermek kezét a kezünkbe vesszük, összekulcsoljuk kezét, mondjuk az imádságot s ő pedig soronként mondja utánunk. Ha a gyerek egy szót rosszul mond, akkor azt kijavítjuk. Így tesz a Lélek is. Ő adja a szánkba a szavakat, s már tulajdonképpen nem is mi imádkozunk, hanem a Szentlélek imádkozik bennünk.

De  hogyan imádkozik a Szentlélek? Szavakkal? Pál azt mondja, hogy kimondhatatlan fohászkodásokkal, sóhajtozásokkal, ahogy az eredeti szövegben van. Ezeket nem lehet kimondani, nem lehet rá szavakat találni. Vannak ilyen helyzetek, amikor sem a fájdalmunkat, sem az örömünket nem tudjuk szavakba önteni.

Az a nagyszerű, hogy a Lélek akkor is imádkozik, amikor mi nem tudunk, vagy nem is akarunk. Egy rákos beteg mondta, hogy amelyik napon a kemoterápiát kapja, még imádkozni sem tud, annyira megviseli a kezelés. Az ige azt is mondja, hogy a Lélek a szíveket vizsgálja. Vajon, ha most minket megvizsgál, mit talál benne? Csak bűnt, csak gonoszságot, csak hazugságot s ekkor eszünkbe jut a zsoltár: ha a bűnöket számon tartod, Uram, ki állhat meg előtted?

De ebben a szívben mégis ott van a Szentlélek, mert az kitöltetett a mi szívünkbe. Ott van, ott lakik, ott munkálkodik, ott fohászkodik kimondhatatlan sóhajtozásokkal. És a Lélek imádkozik bennünk, a Lélek összhangban van az Atya akaratával, ő megtisztítja, megigazítja a mi imádságainkat, úgy hogy azok kedvesek lesznek Isten előtt. Másképp nem is kerülhetnének Isten elé. Ezeket az imádságokat meghallgatja Isten.

Különös az is, hogy azt mondja, hogy a Lélek a szentekért imádkozik. Pedig mi tudjuk, hogy nem szentek vagyunk, hanem bűnösök. Ez igaz, hogy mi önmagunkban bűnösök, de az Úrban a Lélek által mégis szentek vagyunk. Önmagunkban bűnösök vagyunk, de Krisztusban szentként imádkozik értünk a Lélek. És ez egy életen át tart. Sóhajtozva imádkoznak, imádkozva sóhajtoznak az Isten gyermekei. De egyszer eljön az idő, amikor már nem sóhajtozunk, akkor már csak dicsérjük az Urat az ő kimondhatatlan ajándékáért.

7 Nap  Felettébb diadalmaskodunk Text.Róm.8,37 (pünkösd első napja)

Egész héten a Szentírásnak ebből a csodálatos fejezetéből hallgattuk Isten igéjét. Most, pünkösd első napján eljutunk a csúcspontra.  Arról beszéltünk eddig, hogy bűnbocsánatot nyertünk, a Lélek megelevenít, vezet, Isten fiaivá tesz, a szenvedésekben is erőt ad, fohászkodik, sóhajtozik bennünk. Most, ebben az igében azt mondja el Pál, hogy minket felettébb győzedelmeskedővé tesz, hogy a Lélek által felettébb diadalmaskodni fogunk mindenben.

Győzelem ott van, ahol küzdelem is van, mégpedig egy nehéz küzdelem. A győzelmet mindig egy valós harc előzi meg. Harc nélkül nincs győzelem. De milyen harcot kell Isten választottainak megharcolni? Milyen ellenség ellen kell nekünk küzdeni?

Hát mindenek előtt a bűn ellen. A Bűn, ami bennünk van, ami ellenkezik Isten akaratával. A bűn, ami körül vesz, áthatja életünket. Aztán ott van a világ mindenféle kívánságával, ami azt akarja, hogy barátja legyünk és mindig olyan vonzónak láttatja magát. De a Biblia azt mondja, hogy aki a világ barátja, az Isten ellenségévé lesz.

Aztán ott van az ördög, aki mint ordító oroszlán jár körbe, keresvén kit elnyeljen. Ő nagyon ravasz, még világosság angyalává is át tudja magát változtatni, hogy még ha lehet a választottakat is megtévessze. Ő egy nagy stratéga, mindenkinek ismeri gyenge pontját, hogy kit hol lehet romlásba vinni.

De az apostol még más ellenségekre is gondol. Ő még más harcot is lát az életünkben. Fel is sorol itt néhány dolgot: üldöztetés, éhség, mezítelenség, veszélyek, fegyver. Tudjuk azt, hogy ebben az időben a római birodalom császára Néró, aki a keresztyéneket oroszlánok elé vettette.

Az üldöztetés mindig is kísérője volt Isten gyermekeinek. Jézus megmondta tanítványainak, hogy e világon nyomorúságuk lesz, hogy sok nyomorúságon át kell az Isten országába bemenniük. Ezeket a harcokat mindnyájan meg kell harcoljuk. Nekünk nagyon sok ellenségünk és nagyon sok harcunk van és úgy vagyunk, mint Dávid: félünk, hogy egy napon el kell vesznünk.

Pál komolyan veszi ezeket az ellenségeket. Nem becsüli le őket. De nem esik a másik hibába sem, hogy túlbecsülje őket. Azt mondja, hogy mi mindezekben felettébb diadalmaskodhatunk. Nem csak majd odaát, hanem itt és most a jelenlegi harcainkban.

Ezt egy olyan ember mondja, aki naponta a halál révén áll. És olyan embereknek mondja, akik minden nap abban a veszélyben élnek, hogy elfogják és oroszlánok elé vetik őket. Egy ilyen ember mondja, azoknak akik naponta életveszélyben vannak, hogy mi felettébb diadalmaskodunk. Itt az eredeti szövegben egy olyan szó van, ami csak egyedül itt fordul elő a Bibliában, amit így fordíthatnánk: fényesen, dicsőségesen, tökéletesen diadalmasan.

Egy háborúban mind a két félnek vannak veszteségei, annak is, aki végső soron győzelmet arat. Neki is lesznek emberi és anyagi veszteségei. De ebben a harcban csak egy vesztes lesz, a Sátán és az ő seregei. Akik pedig a Krisztuséi, azok dicsőséges, fényes győzelemben részesülnek. Pünkösd azt hirdeti: a Lélek által mi mindenben felettébb diadalmaskodhatunk.

Felettébb diadalmaskodunk. Nem beképzeltség ez? Nem túlbecsülése-e a mi erőnknek? Nem, mert itt Pál azt is elmondja, hogy mi nem magunk által, nem a magunk erejéből diadalmaskodunk, hanem az által, aki minket szeretett. Itt Pál egyértelműen Krisztusra gondol. Ő szerette annyira egyházát, hogy önmagát adta érte. Róla énekli majd a megdicsőült gyülekezet, hogy szeretett minket és megmosott bűneinkből az ő vére által.

Erre a szeretetre nem lehet szavakat találni. Ez a szeretet mondatta ki vele a mennyben: íme itt vagyok, küldj el engem. Ez a szeretet vezette arra, hogy felöltse a mi hús-vér testünket. Ez a szeretet vezette arra, hogy vállalja a keresztet és a halált. Az emberek között van olyan, hogy valaki meghal az ő barátaiért, de Krisztus meghalt értünk, mikor még ellenségei voltunk. Ő ezáltal vett teljes diadalmat a Sátán, a halál, a pokol felett.

Mi most harcolunk az ő zászlaja alatt, felvéve az Isten minden fegyverzetét. Vele és általa diadalt nyerhetünk. Ezért nem szabad elcsüggedni. Lehet, hogy most ez az ünnep is nagy harcban talált és úgy gondolod, hogy el fogod veszíteni a harcot. Lehet egy bűn, egy nagy próba az életedben, amiről úgy érzed, hogy te abból nem kerülhetsz ki győztesen. De halld meg most az igét: felettébb diadalmaskodunk az által, aki szeretett minket.

Lehet, hogy úgy érzed, hogy nincs mivel harcolnod. Vedd fel az Isten fegyverzetét, mindenek előtt a Lélek kardját, ami az Isten beszéde. Kapaszkodj bele Isten ígéreteibe. Lehet, úgy érzed, hogy nincs erőd, de ő erőt ad , mindenre lesz erőd a Krisztusban, aki téged is megerősít. Azt látod, hogy ez a világ erősebb, mint te. De ő legyőzte ezt a világot.

Nekünk nincs veszíteni valónk, mert mit tudnánk mi elveszíteni? A világot a maga kívánságaival? A bűn és halál testét? Mi csak azt veszítjük el, amit az arany elveszít, a salakot, a szennyet.

De mi mindent megnyerünk, mert a nagy Győztes megosztja velünk a zsákmányt. Mi megnyerjük az Isten szerinti életet és az üdvösséget. Mi a mennybe jutunk és örököljük az Isten országát. Ezt mind neki köszönhetjük, aki minket szeretett. Ő megígérte: aki győz, az örökségül nyer mindent. Így ünnepeljük ezt a pünkösdöt, a Lélek ünnepét. A Lélek segítségével harcoljuk harcainkat, hogy mindenben felettébb diadalmaskodjunk.

(Ezen igehirdetési sorozatot W.van Gorsel Geleid door de Geest című könyve nyomán írtam)

                                                                                                            Lőrincz István ny.lp.