Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 5

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről

Text.”Mert nem vagyunk olyanok, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem tisztán, mintegy Istenből szólunk Isten előtt, Krisztusban.”(2Kor.2,17)

            Különös ige ez: mi nem nyerészkedünk, pontosabban fordítva, mi nem kereskedünk Isten igéjével. Mit jelentsen ez? A keresztyén embernek nem szabad kereskedni? Zárjuk be az üzleteket?Márpedig rengeteg keresztyén ember él kereskedelemből, ezzel keresi meg kenyerét. Nyilván, nem erről van szó, legyen áldás minden becsületes kereskedőn. Itt az apostol valami egészen mást akar mondani: az igével való bánásmód egészen más, mint a ruhával, cipővel, élelmiszerrel, bútorral való kereskedés. Ami a kereskedőnél erény és ügyesség, az az igehirdetőnél veszély lehet. A jó kereskedő ugyanis a  vásárlóihoz, a kuncsaftjaihoz kell igazodjon, úgy kell árat szabjon, hogy az neki is, meg a vásárlónak is jó legyen. Az egész kereskedelem erre épül.

            De az ige hirdetője nem teheti ezt. Ő nem azt kell mondja, amit a hallgató kíván, sőt nagyon sokszor olyat kell mondjon, ami egyenesen a hallgató nemtetszésére van.  Az igehirdető nem a hallgatóság szája íze szerint kell beszéljen. Ez lenne az ige meghamisítása, az igével való nyerészkedés, amiről itt Pál beszél. De akkor mit tegyen? Tisztán kell szóljon, mintegy Istenből, Isten előtt, Krisztusban, mondja az apostol.. Azt kell szólja, amit az ő megbízója vár el tőle. Isten előtt kell szóljon, mert neki tartozik felelősséggel és nem a hallgatóságnak. Nem a maga, hanem a Krisztus álláspontját kell védelmezze. Ő nem a hallgatók, hanem Isten szolgája, ahogy a régiek latinul mondták: verbi Divini minister. Ésaiás is beszél erről, amikor azt mondja: a ti gondolataitok nem az én gondolataim.

Isten igéjének pedig az a jellemzője, hogy egészen más, mint ez a világ. Nem e világból való. Ezért ez a világ Isten igéjét mindig idegen testként fogja érzékelni. Zavarja őt Isten szava, aki ige szerint kezd el élni, az szintén idegen test lesz környezetében. Amikor az ige testté lett, nem fogadták be még az övéi sem, pedig közéjük jött. A testté lett igének végül csak az ég és föld között, a kereszten jutott hely. Az ige idegen ebben a világban és mindvégig az is fog maradni.

            Karl Jaspers filozófus a múlt században felteszi a kérdést: mi segíthet még egyáltalán a szakadék szélére sodródott emberiségen? S a végén ez a filozófus, aki nem vallotta magát keresztyénnek, arra a következtetésre jut, hogy a Biblia segíthetne az emberiségen, de csak akkor, ha azt halálosan komolyan venné, ha azt nem próbálná a világhoz igazítani. Mert az egyház tragédiája abban van, ha meghamisítja az igét, ha nyerészkedik, ha bótol vele, megpróbálja a kliens kívánságaihoz igazítani. A templomok mindig akkor ürültek ki, amikor az ige helyett valami mást prédikáltak.

Persze, nem könnyű dolog az igével való nyerészkedés veszélyét elkerülni. Pál itt elmeséli, hogyan jutott ő a korintusi mozgalmas események után Troászba. Korintusban sokan ellene fordultak, mondván hogy ő nem alkalmas az ige hirdetésére. Tituszt küldte oda és várja, hogy miként alakulnak ott az események.

            Ekkor valami különös dolog történt, ami az írásmagyarázókat is meglepi. Pál, ahelyett hogy részletezné a helyzetet, egyszerre csak ujjongásban tör ki és azt mondja:Hála legyen az Istennek, aki aki mindenkor diadalra vezet, és az ő ismeretének jó illatát minden helyen megjelenti általunk. Szó szerint fordítva így van: szüntelen diadalmenetben hordoz Itt az a kép jelenik meg, amikor az ókorban a győztes hadvezérek a leigázott katonák élén diadalmasan vonultak végig az országon. Ez a győztes hadvezér nem Pál, hanem maga Jézus Krisztus .Az ő hatalmas keze leegyőzte a dühtől lihegő Saulust és most végigvezeti országokon és városokon, hogy mindenütt dicsőítse az Úr nevét. Hirdeti Krisztus győzelmét, ami végleges és visszavonhatatlan.

            Ebben a diadalmenetben nem csak Pál lehet ott, hanem ott vannak munkatársai is, ott vannak vele a gyülekezetek, ott vannak mindazok, akik hisznek Krisztusban, és most Pál minket hív, hogy csatlakozzunk ehhez a menethez. Nem mi vagyunk a hősök, nem mi vagyunk a győztesek, ha magunkra nézünk sokkal inkább vert sereghez hasonlítunk, de ne magunkra nézzünk, hanem a nagy Győztesre, Krisztusra.

            Van itt egy nagy gond és kérdés. Mert az rendben van, hogy Pál hisz, a munkatársai is hisznek, a gyülekezetek is hisznek, de mi lesz azokkal, akik még nem hisznek, akik nem is akarnak csatlakozni ehhez a menethez? Pál nincs kétségbe esve ezek miatt sem, hanem egy másik merész kijelentést tesz. Krisztus az ő jó illatját mindenütt megjelenti mi általunk.. Az illat tulajdonsága pedig az, hogy terjed. Ha elmegyünk a kombinát mellett érezzük az ammónia orrfacsaró illatát.

Igen, Krisztusból is árad egy illat. Ez az illat mindenhova elhat. Nincs olyan hely, amit el lehetne zárni Krisztus jó illatja elől. Ezt az Illatot most Krisztus mi általunk akarja terjeszteni. Mert ahogy egy csomagolópapíron érződik, hogy mi volt belé csomagolva, úgy rajtunk is érződik, hogy bennünk van-e Krisztus? A nagy kérdés, hogy rólunk mit éreznek meg az emberek?Megérzik-e rajtunk Krisztus jó illatát. Lesznek olyanok, akik ezt érezve megkívánják Krisztust, hinni és üdvözülni fognak, de olyanok is lesznek, akik befogják orrukat, elzárkóznak Krisztus elől és el fognak veszni. Az egyiknél élet illata lesz az életre, a másiknál halál illata a halálra.

            Máshol így fogalmaz: az evangélium botránkozás és bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, életnek beszéde. Az, hogy ez miért van így, hogy az egyes lelkekben ez hogyan megy végbe, ez titok, ebbe ne is akarjunk beletekinteni, nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy Krisztus jó illatja legyünk, hogy ott szaladjunk ebben a csodálatos diadalmenetben és hívogassunk másokat is ebbe a mentbe. Ne siránkozzunk azon sem, hogy egyre kevesebben vannak a mentben, hanem egyszerűen menjünk előre, terjesszük a Krisztus jó illatát a családban, a gyülekezetben, a munkahelyünkön, az utcán. A többit bízzuk Krisztusra, az ügy az övé.

            Most itt jönnek az áldott ünnepek, ne csak üres szavakat, jókívánságokat mondjunk, hanem mindenkit hívogassunk Krisztushoz, az ő diadalmenetébe.

Javasolt cím:Krisztus diadalmenetében                                 Lőrincz István

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 4

 Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 4

Text. „Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam az ti értetek volt a Krisztus színe előtt.’ (2 Kor.2,10)

            Miután hallottuk, hogy Isten a minden irgalmasságnak és vigasztalásnak az Istene, miután hallottuk, hogy ő hű, most azt halljuk, hogy ő a megbocsátás Istene is. Mert ennek a résznek a témája a bocsánat. De ez nem egy akármilyen, hanem egy Krisztusért, az ő nevében való megbocsátás.

            Korintusban történt valami, egy emberi dolog, amiben mindenki részes volt, akár aktív, akár passzív módon. Az történt, hogy egyik ember megsértette a másikat. Azt is tudjuk, hogy enbben a gyülekezetben voltak Pálnak is ellenfelei, de itt egy olyan valakiről van szó, aki nagyon durva módon megsértette Pál apostolt az ő bűnével. Az írásmagyarázók szerint vagy a jeruzsálemi gyülekezet számára összegyűjtött pénzzel való visszaélés, vagy egy súlyos erkölcsi bűn lehetett. De még arra is gondolnak, hogy valaki kétségbe vonta a damaszkuszi úton történtek igazságát, Pál apostoli tekintélyét. Sajnos pontosan nem tudjuk, hogy miről is volt szó, de az kétségtelen,,hogy a sértés komoly volt és ezáltal Pál egész munkája, becsülete forgott kockán. Az illető nevét se tudjuk, Pál ezt bölcsen nem akarja nyilvánossá tenni. Csak így mondja: aki megszomorított.

            De nem is fontos tudni ennek az embernek a nevét, sem azt, hogy mi is volt a sértés, sokkal fontosabb az, hogy ha ma vagy holnap velünk történik valami ehhez hasonló, hogyan fogunk mi keresztyénként viselkedni. Mert mi most Pál apostoltól ezt tanulhatjuk meg. Hogyan viszonyul Pál ehhez a helyzethez, hogyan viselkedik ebben  kényes élethelyzetben? Pál most halálosan megsértődhetne s azt mondhatná: most engem úgy megsértettél, hogy én nem tudok neked megbocsátani. Ebben az esetben egy életen át hurcolná magával ezt a keserűséget. De Pál nem akarja ezt az utat járni, ő az örömnek és a hálának az útját járja.

            Mi is ezen az úton kell járjunk és ennek az útnak a felirata: szabad megbocsátani. Persze, lenne még egy harmadik lehetőség is: a megvetés. Az, hogy Pál ezt az embert levegőnek nézze, hogy számba se vegye, egyszerűen elengedje a hallottakat a füle mellett. Hogy ezt a sértést úgy rázza le magáról, mint a ruca a vizet, amikor kilép a tóból. De Pál nem egy érzéketlen ember, neki is nagyon fájt, ami történt, könnyekről, könnyhullatásról beszél. Nem szégyelli bevallani, hogy őt ez a dolog nagyon megviselte, neki sincs kőből a szíve s drótból az idegszálai. Ezért ez az út se járható számára, s így marad az egyetlen járható út. A megbocsátás.

            Pál apostol a gyülekezettől ennek az embernek a megbüntetését kéri. Ez egy kicsit meghökkent minket. De a bűnt néven kell nevezni, nem lehet csak úgy leplet borítani az egészre. A keresztyén ember nem lenne az, ha nem küzdene szenvedélyesen a bűn ellen. Az egész Szentírásban azt látjuk, hogy Isten emberei szent haraggal fordulnak a bűn ellen. Azért kell megfegyelmezni ezt az embert, mert bűnével nem csak egy embert, hanem az egész gyülekezetet megszomorította és megsértette. A gyülekezet egy test, ha az egyik tag szenved, vele eegyütt szenved a többi tag is.. Az illető bűnt elkövető ember kell lássa, hogy ő nem csak egy embert, hanem Krisztust és az ő gyülekezetét bántotta meg. Egy olyan gyülekezet, ahol a Szentlélek munkálkodik tud fegyelmezni és büntetni. A szent fegyelem is Isten ajándéka, nem mi találtuk ki.

Az is nehéz kérdés, hogy ilyen esetben mi legyen a büntetés, Pál erről is rendelkezik s azt mondja, hogy ebben is vigyázni kell a mértéktartásra, hisz Isten is megbüntet, de ezt kegyelmesen és mértékkel teszi. De a különös, hogy arra is felszólítja a gyülekezetet, hogy ha az illető megbánja bűnét, akkor bocsássanak meg neki és vigasztalják meg. Fel kell pontosan ismerni, hogy meddig tart a büntetés és hol kezdődik a megbocsátás és vigasztalás. Mert a keresztyén ember számára nem a büntetésé, hanem a megbocsátásé az utolsó szó.

De miért kell megbocsátani? Először is azért, mert a büntetés önmagában senkit sem javít meg, hanem sokszor még rosszabbá teszi az embert. Börtönszolgálatom 27 éve alatt volt időm ezt megtapasztalni. Másodszor, ha valaki elvész, ha valaki megmarad a bűnben, az veszteség a gyülekezet számára. A gyülekezet a Sátán szemében a legnagyobb szálka ezen a világon. Legyőzni a gyülekezetet sohasem fogja, mert azon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat, de sebezni, gyengíteni, arra igenis képes.

            De a döntő szempont a megbocsátásban Krisztus, érte, az ő nevében kell és lehet megbocsátani. A Sátán tönkre akar tenni, Krisztus meg akar menteni. Pál tudja, hogy ő is úgy lett Isten gyermeke, hogy Krisztus könyörült rajta, megbocsátott neki. Ő is büntetést és halált érdemelt, de mégis bocsánatot s új életet kapott. Közeleg az a nap, amikor mindnyájan oda kell állnunk Krisztus elé. S ekkor nagyon fontos lesz, hogy minket semmi se válasszon el se Krisztustól, se egymástól. Márpedig ha nem bocsátunk meg, ez mind Krisztustól, mind egymástól elválaszt minket.

            Ezért nagyon fontos, hogy minden haragot űzzünk ki a szívünkből. Ahogy minden héten kitesszük a szemetet a házunk elé, hogy azt a kukás autó elvigye, úgy dobjunk ki minden haragot és keserűséget a szívünkből, hogy vigye, mossa el azt a Krisztus vére. Talán hallottuk már, hogy a prérin borzalmas tüzek vannak. Ebben az emberek úgy tudnak megmenekülni, hogy egy bizonyos területet körbe ásnak, s ott a füvet felégetik, még mielőtt a tűzvész jönne. Amikor a tűz jön, akkor beállnak a leégetett területre, mert ott a tűznek már nincs mit felégetni. Így égessünk ki minden haragot neheztelést a szívünkből, hogy az utolsó ítélet tüze már ne találjon semmi égetni valót.

             A bocsánat azonban nem csak a mi személyes üdvösségünk érdekében van,, hanem Isten országa ügyéért is. Istennek nem csak a mi személyes életünkkel van célja, hanem a gyülekezetével, a népével is. Krisztus az ő nagy harcát ebben a világban a gyülekezet által vívja, s ennek fontos része a bocsánat.. A mi személyes bocsánatunk, megbocsátásunk is ennek a szerves része. Egyetlen bocsánattal Isten országa már egy lépéssel előbbre jutott s egykor el fog jutni a célba is.

Javasolt cím: Miért kell megbocsátani?                         L

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 3

 

 Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 3

 

Text. ”De hű az Isten!” (2Kor.1,18) Károli ford.

            A levél tovább folytatódik az imádás hangján. Miután Pál azt írta, hogy Isten a minden irgalmasságnak és vigasztalásnak az Istene, most azt jelenti ki, hogy Isten hű. Az irgalmasság és hűség Istennél összetartoznak. Jákób egész életét így foglalja össze élete végén: kisebb vagyok minden jótéteményednél és hűségednél, amelyet a te szolgáddal cselekedtél. Jákób valósággal rácsodálkozik arra, hogy Isten hűséges volt hozzá, mert ez számára egyáltalán nem magától érthetődő, nem  természetes dolog. Ő jól tudja, hogy Isten hozzá való hűsége egyoldalú módon működött. Ha Isten úgy bánt volna Jákóbbal, ahogy ő Istennel bánt, akkor nem tudott volna Isten hűségéről beszélni. Isten hű és ez azt jelenti, hogy ő nem a közmondás szerint jár el, miszerint: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ő hűséges volt a hűtlenkedő Jákóbhoz és hűséges minden más gyermekéhez, hozzánk is, akik most e sorokat olvassuk. Mi is épp ezért imádattal és hódolattal mondjuk Jákóbbal együtt: kisebb vagyok minden jótéteményednél és hűségednél.

            Milyen jó hallani nekünk, hogy Isten hűséges. Mert a hűséggel a földön nagy baj van. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi hűtlenség van a házasságokban, vagy az üzleti életben, egyáltalán az emberi kapcsolatokban. Ki ne tudna mondani az életéből egy olyan eseményt, amikor becsapták, rászedték, hűtlenül bántak vele. Talán már annyiszor csalódtunk, hogy nem is tudunk bízni az emberekben.

            Milyen jó, épp ezért, hogy Isten hűséges, benne nem kell csalódnunk. De azért ne nyugodjunk könnyen bele abba, hogy a földön nincs hűség. Mert Pál azt mondja, hogy a földön is van hűség, mert Isten minden ígérete Krisztusban igenné és ámenné lett. Pedig Isten nemet is mondhatott volna erre a világra, erre neki minden oka megvolt. De ő mégis igent mondott. Évszázadokon a próféták szája által hirdette az igent, és végül nem csak szavakban mondta ki az igent, mert az idők teljességében, amikor Isten egy látható igent is mondott erre a világra. Isten már évezredekkel azelőtt kimondta népének: te fiam leszel én pedig Istened leszek. Krisztusban ez az ígéret beteljesedett. Ő testvérünkké lett, Krisztusért minket is gyermekeivé fogadott, így mi is beleszülettünk Isten családjába, mi is Isten gyermekei  és örökösei lehetünk. Istennek ez az „igen” szava hozzánk is szól, ő hűséges hozzánk is.

            A Szentírás utolsó könyvében, annak is a vége felé, a sok félelmetes csapás és próba leírása után egy különös lovas jelenik meg egy hófehér lovon. A lovas neve ebben az összefüggésben nagyon fontos a mi számunkra. A neve: hű és igaz. Ezért olyan fontos nekünk azt tudni és hinni, hogy bár az emberek a földön a hűséget meggyalázzák, porba tapossák, megfeszítik, de az mégis van, él, létezik. Hogy ezen a világon nem csak a hazugság és csalás lovagol végig, hanem az a lovas is, akinek a neve hű és igaz.

            De ezek után újra feltevődik a kérdés: mi a helyzet a mi hűségünkkel: Mit jelent ez a mi életünk gyakorlatában, hogy Isten hű és igaz? Vagy ez nem jelentene semmit? Nyugodjunk bele abba, hogy ezen a földön mindenki hűtlen, hogy mi magunk is azok vagyunk és azok is maradunk? Pál nem ezen a véleményen van. Mert Krisztus ezen a földön nem egyedül van, neki van egy csapata, van egy serege, van népe és gyülekezete, akik vele szoros közösségben élnek. S akik Krisztuséi, azok szintén hűek és igazak lesznek. Pál ezt illusztrálja is és egy olyan képet használ, ami abban az időben nagyon ismert volt, ez a megpecsételés, a megkenetés, a megerősítés képe. Mind a három kifejezés azt sugallja, hogy itt egy végérvényes szövetségkötés történt. Sőt, a Lélek zálogát is adta a mi szívünkbe. Pál Krisztust és az ő gyülekezetét elszakíthatatlan egységben látja. Ezért, ha ő hű és igaz, akkor az ő népe is hű és igaz kell legyen.

            Így érthetjük meg azt, amit Pál különös dicsekedésének lehetne nevezni. Ez a dicsekedés jellegzetes vonása ennek az egész levélnek. Itt olvassuk először, de még sokszor találkozunk vele ebben a levélben. Itt most Pál a gyülekezettel dicsekszik. Dicsekedésetek vagyunk és ti is nekünk. Pálnak az a dicsekedése, hogy ő a hű és igaz Krisztus szolgálatában állhat, büszke arra, hogy Isten ügyét képviselheti ebben a világban Dicsekszik azzal, hogy őszinteséggel, és tisztasággal, nem testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódik ebben a világban. De Pál dicsekszik azzal, hogy ennek eredménye lett, és ez az, hogy több helyen gyülekezetet alapíthatott és ezek a gyülekezetek élnek, Pál már most örül annak, hogy majd ama nagy napon nem kell szégyenkezzen Isten előtt, és azok is vele örülhetnek, akiket ő Krisztushoz vezetett.

            Persze, ez a dicsekedés nem megy minden nehézség nélkül, hisz Korintusban is voltak olyanok, akik kötekedtek vele, most épp azt nehezményezik, hogy megígérte nekik, hogy eljön hozzájuk, de nem jött el. Ebből a korintusiak azt a következtetést vonták le, hogy Pál nem szavahihető, nem megbízható. Mit tesz erre Pál? Megpróbál mentegetőzni, magyarázkodni, próbálja védeni becsületét? Erre Pálnak se ideje, se szüksége sincs. Mert ő Krisztus becsületét kell megvédje. Ezért kérdezi: vajon könnyelműen cselekedtem-é? Test szerint akarom, hogy nálam az igen igen és a nem nem legyen?

            Pál azt is elmondja, hogy miért nem jött el, s ez az, hogy a gyülekezetben olyan állapotok voltak, hogy bottal kellett volna jönnie és ő ezt el akarta kerülni. Pál ebben az esetben parancsoló úrként kellett volna megjelenjen, de ő ezt el akarta kerülni. Ő tudja, hogy a gyülekezet Ura egyedül Krisztus, ő csak az öröm munkatársa akar lenni. Ő nem megszomorítani akarja a gyülekezetet, hanem megörvendeztetni.

            A végén van egy nagyon fontos megjegyzés: Isten dicsőségére mi általunk. Ez számunkra azt jelenti, hogy nem csak Krisztus igaz és ámen, hanem a mi egész életünk is. Tudjuk jól, hogy az „ámen” szó azt jelenti, igaz, úgy legyen. Ez azt jelenti, hogy Krisztus személyét, igéjét mi kell hitelesítsük a mi életünkkel, szavainkkal, cselekedeteinkkel. Micsoda óriási felelősség van a mi vállainkon. Rajtunk áll vagy bukik Krisztus becsülete ebben a világban. Mi kell az Isten hűségét és igazságát megjelenítsük ebben a világban, abban a környezetben, ahol élünk. Bárcsak meg tudnánk ezt tenni, bárcsak minden szavunk, tettünk, egész életünk hirdetné: hű az Isten, és ezért mi is hűségesek vagyunk.

Javasolt cím: Tudunk-e hűségesek lenni?                           Lőrincz István

 

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 2

 

Tanulságos igék a „ Korintusi levélről 2

Text. „Áldott az Isten, ami Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban.”(2Kor.1,3)

            Miután Pál a maga szokásos módján a kegyelem és békesség kívánásával köszönti a gyülekezetet, következik egy  nagyon fontos kijelentés arról, hogy ki is számunkra Isten? AzÚr egyik nagy ószövetségi szolgája, Mózes egyszer merészelte Istennek feltenni a kérdést: mi a te neved? Ki vagy te tulajdonképpen? Isten akkor egy különös választ adott: vagyok, aki vagyok, még pontosabban fordítva: leszek, aki leszek, s ezt jelentette, hogy Isten menet közben fogja kijelenteni magát népe számára. Isten népe menet közben tapasztalta meg, hogy Isten szent, bűnt gyűlölő, kegyelmes, irgalmas, gondoskodó. Pál a maga Istennel való tapasztalatát így foglalja össze: a a minden irgalmasságnak és vigasztalásnak Istene. Pál úgy találkozott Istennel, mint egy irgalmas Atyával. Úgy is mondhatnánk: együtt érző Isten ő, van szíve.

            Isten tehát együtt érez, az ő teremtményeivel. Nekünk nem egy hideg, kőszívű Istenünk van, ő az irgalmasságnak és a minden vigasztalásnak az Istene. És ez azt jelenti, hogy annak az Istennek, akiben mi hiszünk, nem csak szíve, hanem keze is van, mégpedig gyöngéd keze, olyan kéz, mint az ápolóé, aki megsimogatja a beteget, mint az édesanyának keze, aki megsimogatja gyermekét.

            De honnan tudja Pál, hogy Isten valóban ilyen?Pál erre a kérdésre azzal válaszol, hogy ő a Jézus Krisztus Atyja, akit mi az ő Atyjaként ismertünk meg. Mi Krisztusban látjuk, hogy Isten irgalmas, hogy ő minket megvigasztal. Ennek a vigasztalásnak semmi köze nincs az olcsó szentimentalizmushoz. Istennek nagyon sokba került, hogy a minden irgalmasság és vigasztalás Istene lehessen számunkra. Az a kéz, ami minket simogat, az Fiára súlyosan nehezedett, ahhoz hogy Isten hozzánk irgalmas lehessen, Fiához igazságos kellett legyen. Jézus drága áron fizette meg az irgalmasság és a vigasztalás árát.

            A meglepő mégis az, hogy mindezt egy olyan ember írja le ezt nekünk, aki ebben a levélben úgy áll előttünk, mint aki sokat szomorkodik, mint aki rengeteget szenved és gyötrődik. Lehet, hogy közöttünk is vannak ilyenek, akik terheket, mély szomorúságot hordoznak, de Pál kétségtelenül sokkal többet szenvedett és gyötrődött, mint mi. Pál ebben a levélben nyíltan beszél szenvedéseiről, gyötrelmeiről, nem rejti véka alá azokat. Ő nem is próbálja az erős embert megjátszani, mintha ő szemrebbenés nélkül tudná ezeket a szenvedéseket elhordozni. Ő épp olyan érző, érzékeny ember volt, mint mi, az ő idegei sem voltak acélsodronyból fonva. Ő is egy vigasztalásra szoruló ember.

            A csodálatos az, hogy ki tudja mondani: áldott legyen az Isten Pál úgy áll előttünk, mint egy megvigasztalt ember és ebben ő két ajándékot lát. Az egyik az, hogy így meg tud másokat is vigasztalni, akik a maguk rendjén vigasztalásra szorulnak. Az igazi vigasztalás mindig az, hogy tovább adom azt a vigasztalást, amit én is ajándékba kaptam Istentől. A másik ajándék Pál számára az, hogy amikor vigasztalásra szorul, nem csak emberekhez jut közelebb, hanem az Úrhoz, a Megváltóhoz is. Pál a maga szenvedést nem egy orvosi ügyként kezeli, mint aminek semmi köze sincs Krisztushoz, hanem úgy mint egy részvételt a Krisztus szenvedésében.

            Ezzel ott állunk a nagy titok előtt, hogy maga Krisztus is pont a szenvedése által lett hozzánk hasonló. Mert amiképpen kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, azonképpen bőséges a mi vigasztalásunk is a mi Urunk Jézus Krisztus által. Micsoda mondat ez! Az is különös, hogy Pál tapasztalata szerint a szenvedés és vigasztalás nem egyforma súllyal esik latba az ő életében. Amennyivel nagyobb a húsvéti győzelem a nagypénteki vereségnél, annyira nagyobb és dicsőségesebb a vigasztalás a szenvedésnél.

            S ez pont így igaz a mi életünkre nézve is. Különös, hogy ha összeszámoljuk ebben az szakaszban, akkor ötször találkozunk a nyomorúság, szenvedés szóval, de tízszer a vigasztalással. A számoknak ez az aránya sokatmondó kell legyen számunkra. Akire Isten ötszörös fájdalmat, szenvedést helyez, azt tízszeres vigasztalásban részesíti.

            Pál itt egy korábbi eseményről beszél, amiben Isten őt megerősítette és megvigasztalta. Mi pontosan nem tudjuk, hogy milyen eseményre utal, a levél olvasói valószínűleg pontosan tudták, hogy miről is beszél Pál itt. Ami biztos, hogy egy nagyon nagy és nehéz próba lehetett ez, hisz Pál azt mondja: felette igen megterheltettünk, még életünk felől is kétségben voltunk .De Pál ebben a helyzetben is tudott hinni abban az Istenben, aki a halottakat is fel tudja támasztani. Kétségtelen, hogy ez az esemény nagyom megerősítette az apostol Istenbe vetett bizalmát. Az az Isten, aki őt egyszer kiszabadította a halálos veszedelemből, máskor is meg tudja és fogja tenni.

            Talán ezeket hallva mi ilyeneket mondunk: igen, igen Isten ezt valóban megtette Pállal, de velünk meg fogja-e tenni?Talán mi azt mondjuk, hogy Isten ezt csak nagyon ritkán, kivételezett embereivel teszi meg, de megteszi-e ezt velünk kicsiny, névtelen emberekkel? A válasz az, hogy igen, megteszi. Az én életemet is legalább háromszor a halálból mentette ki, amik mind felejthetetlen élmények, isteni megtapasztalások az én számomra

            De Isten ezt megteszi minden gyermekével, ha mi komolyan kérjük ezt. Nem véletlen, hogy ennek az igeszakasznak a végén az imádkozásra, a könyörgésre való felszólítással találkozunk. Az egymásért, önmagunkért elmondott imádságban óriási erő van. Persze, az imádságban nem csak kérés kell legyen, hanem mindig ott kell legyen benne a hálaadás, Isten nevének magasztalása. Mi mindig imádságra kell fakadjunk, közbenjáró és hálaadó imádságra. Pál apostol akkor, amikor abban a hihetetlen nagy próbában volt, amiről itt beszél, tudhatta, hogy gyülekezetek sokasága imádkozik érte.

            Ez év január 17-én, amikor a szívműtétet végrehajtották rajtam, úgy feküdtem fel a műtőasztalra, hogy tudtam, hogy több országban talán több ezer ember imádkozik értem, közte a családom, barátaim és a gyülekezet tagjai. Amikor a második értámasztó gyűrűt behelyezte az orvos, hirtelen leállt a szívem, mert egyszerre nagy mennyiségű vér ömlött a szívembe. Elektromos sokkal újraélesztettek, de én tudom, hogy a sok imádság hozott vissza az életbe.

            Ez az ige minket is az imádkozók seregébe hív, azok seregébe, akik a próbák és szenvedések idején tekintetüket Istenre emelik, tőle kérik a szabadítást, a gyógyulást.

Javasolt cím: Isten megszabadít és megvigasztal                                 Lőrincz István

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 1

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 1

Text.” Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola és Timóteus testvér:Isten gyülekezetének, amely Korintusban van.” (2Kor.1,1)

            Egy szép útra hívlak benneteket, hogy az elkövetkező időben foglalkozzunk együtt Pál apostol eme különös levelével. Bevezetésképpen három gondolattal foglalkozzunk.

            A levél központi gondolata a kegyelem, mottója lehetne: elég néked az én kegyelmem! Hisz az egyházat, a hívő embert Isten kegyelme hordozza, gyógyítja. Az egyház mindig akkor volt erős, amikor Isten kegyelméből tudott élni.

            A levél második jellemzője az engedelmesség és a fegyelem megkövetelése. A levél olyan keresztyéneknek íródott, akik elfogadták ugyan a kegyelmet, de ez nem igen látszott meg életükön. A kegyelem és a bűn Korintusban békésen megfért egymás mellett. Nincs Pálnak még egy olyan levele, amiben a megszentelődést olyan szenvedélyesen követelné, mint épp ez. Rámutat arra a szörnyű lehetőségre, hogy a kegyelmet hiábavalóvá tehetjük életünkben.

            A harmadik jellemzője ennek a levélnek, hogy ez Pál apostol legszemélyesebb írása, ebben a levélben találjuk róla a legtöbb életrajzi adatot. Ennek az oka egyszerűen az, hogy Korintusban kétségbe vonták Pál apostoli tekintélyét és egész szolgálatát. Ezért Pál nagyon személyesen szól arról a lelki tusáról, ami benne zajlik, egy gyötrődő, küzdő keresztyén embernek a képe rajzolódik ki előttünk.

            Pál apostol úgy mutatkozik be, mint aki Jézus Krisztus apostola Isten akaratából. Ő tehát nem a maga nevében és érdekében fog tollat. Ő mint küldött és meghatalmazott szólal meg. Ezért azt az igényt támasztja olvasói felé, hogy ők szavait Isten igéjeként fogadják be. Látjuk ebből is, hogy milyen nagy felelősség Isten igéjét tovább adni. Ezt csak félelemmel és rettegéssel lehet tenni, szüntelenül imádkozva, nehogy meghamisítsuk Isten igéjét.

            Ez a levél, mint minden más levél, egy bizonyos korban, egy bizonyos helyen élő embereknek szól. Ezért fontos, hogy némi ismereteink legyenek a helyzetük felől. Először azt kell meglátnunk, hogy Pál mit akart az akkor és ott élő embereknek elmondani, hogy utána azt is próbáljuk megérteni, hogy itt és most Isten mit akar nekünk ezáltal mondani. Lehet, hogy most bennünk összetörik egy kép, amit kialakítottunk magunkban az első század keresztyén gyülekezeteiről. Mi valahogy úgy képzeljük el ezeket a gyülekezeteket, hogy ott minden a legnagyobb rendben volt, hogy ezek a gyülekezetek ideális közösségek voltak.. Pedig ez nem így volt. Nem igaz az, hogy az egyház csak később romlott meg, mert a gyülekezetekben kezdettőkl fogva bajok és gondok voltak. 

            Persze, ez ne legyen számunkra egy hamis megnyugvás, hogy hát ha akkor is annyi baj volt, akkor miért lenne ez ma máskép, ez így van, ebbe így bele kell nyugodni, ezt így kell elfogadni. Sokkal inkább azt látjuk, hogy Pál teljes erőbevetéssel küzd a gyülekezetben levő visszás helyzetek ellen, ő nem nyugszik bele abba, hogy a gyülekezetben bajok, bűnök vannak. Nem azt mondja, hogy nincs semmi baj, ezzel nem kell foglalkozni. Hol gyöngéd szeretettel, hol pedig kemény intéssel próbálja a gyülekezetet megtérésre, megjobbulásra vezetni.

            A levél rendkívül értékes adalékokat szolgáltat az ú.n. keresztyén egyházi fegyelem kérdéséhez is. Itt találkozunk például a gyülekezetből való kizárás intézkedésével, amit mindenkivel szemben alkalmaznak, aki nem hajlandó bűnét megbánni. De azt is látjuk, hogy ez a kizárás nem egy adminisztratív lépés volt, mert Pál számára a gyülekezet nem egy szervezet, hanem Krisztus teste. A fegyelmezés mindig a megtérés érdekében történik. Ha a bűnbe esett, megfegyelmezett, kizárt testvér megtér, azonnal minden további nélkül visszafogadják a gyülekezetbe.

            Azt is megtanulhatjuk ebből a levélből, hogy a tanítás sohasem csak pusztán teológiai- dogmatikai cselekvés, hanem mindig szoros kapcsolatban áll az életgyakorlattal. A levélben olyan fontos téma is megszólal, mint a törvény és evangélium viszonya, Jézus Krisztus halálának értelme, az egymással való megbékélés fontossága.

            Ez a levél rendk1vül fontos a gyakorlati teológia számára. Pontos leírást találunk arra nézve, hogy milyen kell legyen az igehirdetés és az igehirdető személye, hogy az igehirdető adott estben milyen szenvedéseket kell felvállaljon az ügy érdekében.

            Végül, amint már mondtuk is, ez a levél egy nagyon mély betekintést enged az apostol személyes életébe. Érdemes lenne ezen levél alapján megpróbálni Pál életéről egy könyvet írni. Látjuk, hogy Pál és a gyülekezetek viszonya egyáltalán nem volt felhőtlen, hogy rengeteg igazságtalan kritika is érte őt a gyülekezetek részéről. Voltak olyanok, akik Pált  szenvedélyesen gyűlölték, de még többen olyanok, akik őt rajongásig szerették. Látjuk azt is, hogy Pál milyen kérlelhetetlen azokkal szemben, akik az evangéliumot elutasítják, de ugyanakkor milyen gyöngéd és szeretetteljes azokkal szemben, akik azt befogadják és aszerint is akarnak élni.

Az is figyelemre méltó, hogy a levelet nem egyedül írja alá, hanem ott van mellette Timóteus is, mint testvér. Az, hogy épp a Timóteus neve áll az apostol neve mellett, ez egyáltalán nem véletlen. Timóteust Korintusban jól ismerték, ő részt vett a gyülekezet alapításában is. Amikor Pál és a korintusiak között a feszültség növekedni kezdett, Pál épp Timóteust küldte Korintusba az első levelével. Pál nagyon félt attól, hogy miként fogják Timóteust ott fogadni. Azzal, hogy a saját neve mellé a Timóteusét is odateszi, azt akarja elérni, hogy őt is kellő tiszteletben és elismerésben részesítsék.

            Pál itt is, mint minden levelében kegyelmet és békességet kíván a gyülekezetnek. Ezt a köszöntést nem Pál találta ki, ez az ókori görögöknél is szokásban volt. A görögök a békességet, a zsidók a kegyelmet hangsúlyozták, Pál mind a kettőt egyformán fontosnak tartja. Isten mindkettőt akarja ajándékozni, tette ezt ő kétezer évvel ezelőtt és teszi ezt most is. Adja az Úr, hogy e levél tanulmányozása során mindkettőben részünk legyen.

Javasolt cím: Egy személyes levél                                   Lőrincz István

 

Presbiteri csendesnapra: Egymás mellett munkálkodni

 Áhitat presbiteri csendesnapra Nehémiás 3,1-2 alapján

 

Szeretettel köszöntöm a presbitertestvéreket, ezen az alkalmon. Ebben a közösségben a mi gyülekezetünkben egy nagy változás, nemzedékváltás történt, hisz 18, zömében idős presbiter testvér lemondott és helyettük fiatal presbitereket választott gyülekezetünk közgyűlése. Ezt a csendesnapot azért szerveztük, hogy ismerkedjünk, barátkozzunk s kezdjük el erre a felelős munkára a felkészülést.

            Ez a fejezet, amiből csak az első két verset olvastam fel  egy olyan fejezet, ami nagyon sok nevet tartalmaz. Valljuk meg őszintén, sokszor az igeolvasás rendjén az ilyen fejezeteket át is szoktuk ugrani, hisz minek olvassuk el a sok furcsa nevet, amiket még kiejteni is alig tudunk, nem hogy megjegyezzük őket.

            Ezek a nevek a Nehémiás könyvében találhatók, abban a csodálatos könyvben, ami Jeruzsálem falainak az újjáépítéséről szól. Lehet, hogy erre valaki azt mondja: de hát nekünk nem kell falakat építenünk. Ez így igaz, de ránk van bízva egy másik fajta építés, mégpedig a gyülekezet építése.

            Ez a fejezet felsorolja azok nevét, akik ebben a hatalmas munkában részt vettek. De nem azzal a céllal, hogy emlékművet állítson ezeknek az embereknek, hogy dicsőítse őket, hisz azt mindnyájam nagyon jól tudjuk, hogy a Szentírás szellemiségétől semmi sem áll távolabb, mint az emberdicsőítés, emberimádat. Ez a lista nem azért maradt fenn, hogy mi megtudjuk azoknak a nevét, akik ott építettek, hanem azért, hogy meglássuk azt, hogy miként dicsőült meg Isten 25OO évvel ezelőtt épp ezeknek az embereknek az életében. Azért, hogy meglássuk, hogy miként vezette és segítette őket Isten szent munkájukban.

            Ebben a listában, ha végig olvassuk, otthon tegyük meg, itt idő hiányában csak az első két verset olvastam, az a különös, hogy ebben a munkában nem csak a jeruzsálemiek vettek részt, mert nagyon sokan jöttek vidékről, hogy segítő kezet nyújtsanak ebben a munkában. Falvak, vidékek egész sora van megemlítve. A mi gyülekezetünk is nagyobbrészt olyanokból áll, akik nem itt a városban születtek, de Isten ide, épp ebbe a gyülekezetbe vezérelte őket, hogy itt építsék Isten egyházát. Ez mind külön színt ad a gyülekezetünknek, hisz mindenki hoz valami sajátost abból a helységből, vidékről, ahonnan származik.

De a munkások serege nem csak a származási helyük miatt sokszínű, hanem hivatásuk, szakmájuk szerint is. Hisz vannak itt kereskedők, gyógyszerészek, patikáriusok, ahogy Károli gyönyörűen fordítja, de vannak iparosok, arany és ezüstművesek, akiknek nagyon finom a kezük, de ők most ezzel a finom kézzel lapátolnak, köveket raknak, maltert kevernek. Ők nem sajnálják a finom kezüket, hanem odateszik a munkára. De van itt egy magas rangú előljáró is, aki a leányaival dolgozik, vagyis az építők seregében férfimunkát végző asszonyok is vannak. De itt vannak a papok is, akik leveti a hosszú ruhájukat, ma azt mondanánk, hogy levetik palástjukat, hogy ők is lapátoljanak van más kétkezi munkát végezzenek. Együtt vannak a lelkipásztorok és hívek, a laikusok és a klerikusok és szépen együtt építik Jeruzsálem kőfalait.

            De a legszebb mondat, amiért választottam is ezt az igét, csak három  szóból áll: egymás mellett javítottak, vagyis dolgoztak.

            Mi történt itt, hogy ez a tarka-barka csoport, ez az emberileg szólva szedett-vedett társaság ilyen szép harmóniában és békességben tud együtt dolgozni? Mert ahhoz, hogy mi emberek egymás mellett tudjunk dolgozni, valami nagy dolognak kell történnie. Mert sajnos az emberi világban ez általában nem így van. Az emberi közösségekben az szokott lenni, hogy mi nem egymás mellett, hanem egymás ellen dolgozunk. Általában csak a gyermekkor az, amikor még együtt tudnak játszani a gyermekek, de aztán, ahogy telik az idő, az egyik nagyobb lesz, mint a másik, az egyik többre viszi, mint a másik, az egyikből főnök lesz, a másik meg beosztott, az egyik egyetemet végez, a másik kétkezi munkás, és már nem tudunk egymás mellett dolgozni, s ha nem is egymás ellen, de egymás alatt vagy felett dolgozunk.

            Az emberek sokszor csak akkor tudnak jól megférni egymás mellett, ha valamilyen közös sors együvé kovácsolja őket, ilyen például az, ha kórházba, fogságba, vagy más nagyobb próbába kerülnek. Az ilyen sorsközösségekben az emberek általában jól kijönnek egymással, tudnak egymással vagy egymásért tenni valamit.

            De itt az igében nem sorsközösségről van szó, hanem sokkal többről. A sorsközösség nagyon szép dolog, de általában csak addig tart, amíg a közös próba van, ha ennek vége szakad, a közösség is felbomlik.

            De itt azért tudnak ezek az emberek egymás mellett építeni, mert ők tudatában vannak annak, hogy itt mit építenek. Ők tudják, hogy most nem Babilont, hanem Jeruzsálemet építik. Ők tudják, hogy most egy prófétai feladatot teljesítenek, hogy ők egy küldetést teljesítenek, hogy ők azért építhetnek, mert Isten elhívta őket erre és ez az építés az Isten szent akarata. Ők azért építenek, mert tudják, hogy Isten hatalmas keze van velük, az segíti őket szent munkájukban. Ezért jön itt létre Jeruzsálem falai mellett az építő, vagy még helyesebben mondva, az építők közössége. Itt a hit és Lélek közössége valósul meg.

            Mert Isten itt, ebben a világban fel akarja építeni az ő országát, az igazság, a szeretet és a békesség országát. Ezeknek az embereknek azért kell Jeruzsálemet megépíteni, annak falait rendbe hozni, hogy 4OO év múlva tudjon ide a dicsőség Királya bevonulni. Ezek a falak Krisztusért épülnek, azért hogy ezeken a  falakon kívül Jézus Krisztust Nagypénteken megfeszítsék, Húsvétkor pedig feltámadjon. Itt nem egy zsidó főpohárnok valósítja meg ambiciózus terveit, hanem ő csak eszköz lesz az isteni terv megvalósulásában.

            És Krisztus 4OO év múlva eljött és ő azt mondta: az Istennek országa ti bennetek, ti közöttetek van. És azóta épül az ő dicső országa. Mi már fel se tudjuk fogni, át se tudjuk gondolni ennek az országnak a méreteit, dicsőségét. Mert Krisztus mindenütt építi a maga országát, ez az egész világ az Isten nagy építőtelepe. Ebben az országban, ebben az építésben dolgozhatunk mi is egymás mellett, mint ahogy azt tették az építőmunkások Nehémiás idejében.

            Vigyázzunk, mert ennek a munkának van ellensége, ennek a munkának van sok akadálya. Az egymás mellett való építés nem könnyű feladat, hisz annyi minden szét akar dobálni minket, a Sátán neve épp szétdobálót jelent. Ott vannak először is gondolataink. Annyi rossz, hátmögötti gondolat támadhat bennünk a másik építőtársunkkal szemben. Mert én sokszor egészen másképp terveztem el az Isten országának építését és ahelyett, hogy összeadnánk ötleteinket, gondolatainkat, azok széthúznak minket. Aztán ott lehetnek a szavak, szeretetlen, barátságtalan szavak, amelyekkel olyan könnyen megbántjuk és megsértjük egymást. Lehet, hogy sokszor jót mondunk, de nem jól mondjuk. Ahogy édesapám mondogatta sokszor édesanyámnak: a szöveg jó, csak a dallammal van a baj. A Sátán mindent elkövet, hogy minket gondolatok , szavak, adott esetben cselekedetek, előítéletek által elszakítson egymástól , hogy így ne tudjunk egymás mellett dolgozni Isten országának építésén.

            De Isten kegyelméből megadathatik nekünk, hogy tudjunk egymás mellett szépen együtt dolgozni a gyülekezetben, de a házasságban, családban, s miért nem más emberi közösségekben is. Ne engedjük meg a Sátánnak, a bűnnek, hogy elválasszon, egymásnak ugrasszon minket, hogy nehogy megakadályoztassék az építés szent munkája.

            Mert Krisztus épp azért jött, azért halt meg és támadott fel, hogy elvegye azt, ami minket egymástól elválaszt, ami megakadályozza a gyülekezet épülését. Az igazi egységet ebben az építésben csak Krisztus tudja megadni nekünk a megváltás, a bűnbocsánat által. Ahol hitben átéljük, hogy Krisztus nekünk megbocsátott, hogy minket vérével megváltott, ott lesz közösség, egymás melletti építés.

            A nagy kérdés ebben a megfiatalodott presbitériumban is az lesz: hogyan tudunk mi egymás mellett és nem egymás ellen, felett vagy alatt dolgozni? Testvérek vagyunk-e Krisztusban? Elvette-e Krisztus közülünk a bűn akadályát és egyáltalán mindazt, ami minket egymástól elválaszt?

            Mert ez a lista, az építők listája még nincs lezárva. Erre a listára most mi is felkerülhetünk, mint akik 2O21-ben építeni akarjuk az Isten egyházát itt a mi gyülekezetünkben. Ez a lista emberi szemek számára láthatatlan, csak Isten tudja azt, hogy kik azok, akik odaszánt élettel építik az ő országát ezen a földön. Ezt a listát majd egyszer ott az örökkévaló világban fel fogják olvasni, és mi visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy a mi nevünket fogják- e olvasni? Én szívből kívánom, hogy a 4O presbiterünk neve mind ott legyen ezen a mennyei listán.

            Ott Jeruzsálemben 25OO évvel ezelőtt mindenkinek más-más feladata volt, Nehémiás végezte a munka szervezését, Esdrás tanította a népet, mások hordták a követ, megint mások rakták nagy szakértelemmel a falat, megint mások az építők étkezéséről kellett gondoskodjanak. De nem az volt a fontos, hogy ki mit csinált, hanem az, hogy Jeruzsálem és falai megépülhettek és 4OO év múlva oda Krisztus bevonulhatott, hogy elvégezze megváltásunk hatalmas munkáját.

            A mi munkaközösségünkben is sokszínűek a feladatok, mi lelkipásztorok hirdetjük az igét, a gondnokok szervezik a gyülekezet anyagi és lelki életét, a presbiterek a családokat látogatják, az embereket buzdítják, bátorítják a szent életben való járásra. Mindenki szent célja az kell legyen, hogy Isten országa itt közöttünk is épüljön, gyarapodjon, hogy Isten dicsősége a mi gyülekezetünkben is felragyogjon.

            Mi ebben munkában csak piciny részleteket látunk, néhány évtizedig munkálkodunk, mi csak e lelki fal egy kicsi részét építjük fel, de egyszer az a dicső építményt, amit a Szentírás Isten beteljesült országának nevez, teljes pompájában és szépségében meg fogjuk látni a mennyben. És egy örökkévalóságon át magasztaljuk majd Isten nevét azért, hogy arra méltatott minket, hogy ebben a munkában minket is felhasználjon.

Marosvásárhely, 2O21 január 16

Gyökössy Endre Második mérföld

 

Gyökössy Endre Igehirdetése Kecskeméten 198o –ban

Mikor erre a szolgálatomra készültem drága barátom, Joó Sándor jutott eszembe, aki innen Kecskemétről indult, aki így hívott meg több lelkésztársammal együtt a pasaréti gyülekezetben szolgálni, hogy a sorozatnak ezt a címet adna: Mintha utoljára hirdetnéd Isten igéjét. Felhívtam telefonon és megkérdeztem, hogy miként érti ezt, mire azt mondta: képzeld el, hogy halálra vagy ítélve, ott vagy a siralomházban és még kapsz egy utolsó lehetőséget arra, hogy Isten igéjét hirdessed. Nos, lehet, hogy mivel már 70 éves vagyok, hogy utoljára hirdetem itt köztetek Isten igéjét. Vegyétek, úgy hogy ez a Főpásztor öreg bojtárjának a testamentuma.

            Ez nem egy kép, nem egy hasonlat, hogy ha valaki valamire kér téged, akkor tégy többet. Szó sincs róla. Óriási nagy volt akkor a Római Birodalom, 30 ország is belefért, Spanyolországtól az Eufráteszig. Hatalmas hadserege is volt, s a római jog lehetővé tette a római katonák számára, hogy ha valahol meneteltek, például mentek egy messzibb helyre az őrséget leváltani, akkor útközben bárkit, aki nem volt római állampolgár, megállíthattak, és akkor a katona levette a pajzsát, dárdáját, úgy mondhatnánk az összes cuccát, ami kb. 20 kilónyi volt és azt rátette arra, akit megállított és az illető köteles volt arra, hogy egy mérföldön, ez másfél km, kb 1800 lépés, vigye a római katona felszerelését.

            Nos, képzeljük el, hogy a római katona megy az őrséget felváltani, megállít egy embert, ráteszi a cuccot és az ilyenkor elkezdett számolni.. Amikor már 1790-nél tartott, akkor megállt, levette magáról a cuccot és visszaadta szó nélkül a római katonának, aki újra fogott egy embert, aki egészen a célig elvitte a felszerelését. Ez volt tehát a római jog előírt törvénye.

            S most ezzel kapcsolatban mondja ott Jézus a hegyen, nem is lehettek olyan sokan, hisz a Hegyi Beszéd előtti versekben arról olvasunk, hogy nagy sokaság követte őt, de utána már azt: hozzá mentek az ő tanítványai. A görög szöveg arra enged következtetni, hogy Jézus elvonult a tömegtől, akik csak a csodadoktort látták benne, s így egy kisebb, szűrt társaságnak mondja el a Hegyi Beszédet, s ebben azt is, hogy aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre. Amikor egyszer a Hegyi Beszédet a konfirmandusoknak tanítottam, az egyik srác azt mondta: majd tán bolond lettem volna.

            Hát mi az a szent bolondság, amit itt kér Jézus a tanítványoktól? Nos, képzeljük csak el, hogy Péter és András mennek Jerikóból Jeruzsálembe és jön velük szembe egy római katona. Vállukon a hadi felszerelés és felhangzik a felszólítás: állj ! Mivel Péter és János nem sokkal azelőtt Mesterüktől hallották a felszólítást, hogy aki egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre, megállnak, átveszik a katonák felszerelését és elindulnak. De ők nem számolnak. A számolás általában hangosan történt, nem magukban. S már itt jöhetett a római katonák gondolatába a kérdés: ezek kicsodák? Hisz ezek nem számolnak, mint a többiek, akiket eddig megállítottunk? Mennek, mennek, persze már mindenki érzékelte az időt és a távolságot is, annak ellenére is , hogy nem számoltak, s a római katonák is tudták, hogy már jócskán túl vannak az egy mérföldön. S el tudjuk képzelni, hogy egyszer csak megszólalt a római katona: ilyennel mi még sohasem találkoztunk, ti kik is vagytok valójában? Hisz ti nem számoltok, már rég lejárt az egy mérföld, s ti még mindig jösztök velünk? Itt látjuk, hogy a néma mérföldből beszélő mérföld lett, de miért is történt ez? Hogy lett a köteles mérföldből önkéntes mérföld? Hogy alakul ki a párbeszéd?

            A köteles mérföldön nincs párbeszéd, ott csak a számolás hangja hallatszik, mert egy mérföldre elmenni, ahogy mondani szoktuk, kutya kötelesség, hazafiúi feladat. Itt nincs mit kérdezősködni. A néma mérföldből beszédes mérföld csak az első megtétele után, a másodikon lesz. A keresztyének csak akkor beszéljenek, ha kérdezik őket, de úgy éljen, hogy kérdezzenek rá az emberek. Az első mérföldön senki se kérdezi a keresztyén embert, hisz ott ő is a kötelességét teljesíti. Csak a második mérföldön kérdezik meg tőle: te ki vagy tulajdonképpen? Mert mióta mellettem vagy, te nem számolgatsz, hogy mennyit kértél tőlem, hogy mennyit dolgoztál helyettem. Hát ki vagy te? De fura egy ember vagy te!

            Nyilván, amikor a római katonák megkérdezték őket, akkor Péter válasza az volt, hogy zsidók vagyunk, de azonnal hozzátette: a Názáreti Jézus tanítványai vagyunk. Akkor már el lehetett mondani, hogy kicsodák ők valójában, mert rákérdeztek erre.

            Értitek már, hogy miről is van itt szó testvéreim? Hogy csak akkor beszéljünk, ha kérdeznek, mert nincs hitele a szónak, mi most egy szóinflációs világban élünk, amikor is a szónak az első, a köteles mérföldön nincs hitele. Ha kérdeznek minket egyáltalán, ez csak a második mérföldön történik meg.

            És most szeretnék néhány konkrét példát elmondani nektek erről, hadd beszéljen maga az élet. Meglátogattam Baranyában egy ifjú szolgatársamat és megkérdeztem tőle, hogy miként megy falujában a munka. A fiatal lelkész elmondta, hogy nemrég különös dolog történt. A TSZ-ben (Magyaroszágon ez volt a kollektív) egy munkát kellett elvégezni. Először több brigád is dolgozott, akik csak félbe-szerbe végezték el a munkát. De utánuk jött egy olyan brigád, ami tökéletes munkát végzett. A megyétől kiszállt a fő-fő elvtárs számba venni a munkát és nagyon elcsodálkozott az utolsó brigád munkáján, hisz korábban értesült, hogy az előző brigádok kontár munkát végeztek. Erre a TSZ elnöke kinyögte, hogy az utolsó brigád tagjai mind komoly, hivő, keresztyén emberek voltak. Abban a brigádban csupa hívő ember volt. A lelkész azt is elmondta, hogy először csúfolták őket az emberek a hitük miatt, de látva becsületes munkájukat, nagy tisztelet övezte őket.

            Egy másik történet. Egyszer bejött hozzám egy deresedő férfi, s kisírt szemmel a következőket mondta: a kapuzárás előtti pánikban beleszerettem a jóval fiatalabb titkárnőmbe. Hazamentem a feleségemhez s elmondtam neki is, hogy nézd, 30 évi házasság után én elköltözök hazulról a titkárnőmhöz, akibe beleszerettem. Nos, folytatja a férfi: képzelje tiszteletes úr, hogy a feleségem rám néz fájdalmas tekintettel, de szó nélkül kinyitotta a szekrényt, elővett pár bőröndöt és elkezdte ruháimat, ingeimet, minden szükséges dolgaimat nagy pontossággal becsomagolni. Amikor a pakolást befejezte, újra rám nézett és minden indulat, harag nélkül azt mondta: kedvesem, én megértelek, hisz ahol gyümölcs terem, ott megviselődik a fa, én neked több gyermeket is szültem, így hát megöregedtem, megcsúnyultam , megértem, hogy fiatalabb nőt kerestél, menj békességgel az új nődhöz s arról is biztosítalak, hogy gyermekeidnek se fogok semmi rosszat mondani rólad. S azt is tudhatod, hogy szívem és ajtóm mindig nyitva áll előtted, ha visszajössz egyetlen szemrehányó szót se fogok neked mondani. Ekkor a férfi elmondta, hogy zokogva ráborult az asztalra sírt egy sort, bocsánatot kért a feleségétől és otthon maradt. Azt mondta a lelkészének: mondja tiszteletes úr, egy ilyen asszonyt el lehet hagyni?

            Ez egy olyan asszony volt, aki a második mérföldet járta. Ha az első mérföldön elkezdett volna kiabálni, hisztizni, akkor egészen biztos, hogy elment volna a férje, de így a második mérföld egy csodálatos út lett, amin kivirult a házasságuk.

            De hadd beszéljek egy egyszerű munkásasszonyról, aki a gyülekezetünkben 32 körzetet látogatott, főleg a betegeket több mint 30 éven keresztül. Nem beszélt sokat a látogatások alkalmával, ha betegek voltak, azokat felírta, hogy majd küldhesse el hozzájuk a lelkipásztort. Ez az asszony meghalt, kimentem a temetésére, annyian voltak, mint amennyien egy püspök temetésén szoktak lenni, de annyi síró arcot ott se lehet látni, mint amennyit itt láttam. Ott volt az egész gyülekezet. Hazafelé menet elbeszélgettem a résztvevőkkel ennek az asszonynak az életéről. Az egyik elmondta, hogy neki mindig elhozta az orvosságot, a másiknak meg a bankügyeit rendezte. A 32 körzetben egy család sem volt, ahol valamilyen szolgálatot nem végzett volna., s így egy hálás, síró gyülekezet vett ettől az asszonytól búcsút.

Azt mondtam magamban: ez egy olyan asszony volt, aki szótlanul járta a második mérföldet. Ha kérdezték tőle, hogy miért teszi mindezt, akkor csak egyet mondott: Jézus Krisztusért.

            Ugye értitek kedves testvéreim, hogy miről van szó, hogy mi az a második mérföld, mert csak ott kérdeznek rá az életünkre? Ha tőlem megkérdezitek, hogy én milyen keresztyén embereket ismerek, akkor én nem azt mondom, hogy vannak katolikusok, reformátusok, evangélikusok, mert én három féle keresztyént ismerek. Ismerek olyan keresztyéneket, akik legfeljebb Karácsonykor és húsvétkor jelennek meg a templomban, ők azt se tudják, hogy miért is keresztyének, mert csak a nevük az.

            Aztán vannak ú.n. „határozott” keresztyének, ők tudják, hogy hol a határ, ők tudják, hogy az első mérföldön vannak keresztyén kötelezettségek s ők ennek eleget akarnak tenni. Hozzám beállított egy ember és azt mondta: nekem tessék pontosan megmondani, hogy mivel tartozom az egyháznak, hogy mennyi az egyházfenntartói járulék, mert én azt meg akarom fizetni. Mire én azt mondtam: nincs meghatározott díj, annyit fizet, amennyit akar. Mire az emberünk: nézze, én kálvinista, magyar ember vagyok, nekem tessék megmondani, hogy mi jár, mert én nem akarok se többet, se kevesebbet adni annál, mint ami jár. Hát ezt nevezem én „határozott” keresztyén embernek. Végül én azt mondtam. Tegye be adományát a perselybe.

            De tudjuk, hogy van egy harmadik féle keresztyén is? Ezt nevezem én a második mérföld emberének, aki megérezte Jézus Krisztus határtalan szeretetét, aki rácsodálkozott arra, ha ő bekopog Jézushoz éjjel, mert ő épp Nikodémus, akkor Jézus nem mondja: ja kérem, de már elmúlt 11 óra, ilyenkor senkit se illik zavarni. Ő nem írta ki, hogy mikor van fogadóórája, mikor  sárral dobáltak felé, akkor ő ezt elkapta és egy csodálatos példázat lett belőle, az irgalmas samaritánus példázata. Van egy híres angol írónő, aki egy döbbenetes drámát írt a második világháború alatt, s amikor Londont bombázták, a pincék mélyén is ezt hallgattál a menhelyeken, mert ezt sugározta az angol rádió. Ebben van egy olyan jelenet, amikor a római százados rákiált a kivégzést végző katonákra, hogy rúgják ki az elítéltek lábait, ők ezt meg is teszik, először a két lator lábát rúgják ki, amikor pedig a Jézusét akarják kirúgni, akkor megdöbbenve látják, hogy ő már ott fekszik a kereszten. Mire az egyik katona csodálkozva mondja, hát én ilyet még sohasem láttam, ez önként ráfeküdt a keresztre. Aki a Hegyi Beszédben azt mondta, hogy menj el vele két mérföldre, az ráfeküdt a keresztre, s miután fölszegezik, imádkozik az őt megfeszítőkért, a második mérföldön még az édesanyjáról is gondoskodik, és halálos gyötrelmében még a jobb kéz felől megfeszített latorhoz is odafordul és azt mondja neki: még ma velem leszel a paradicsomban.

            Akit ez a szeretet megragadott, ez a határt nem ismerő jézusi szeretet, az elindul és túlmegy az első mérföldön.. Az első mérföld néma mérföld, aki csak ezen jár, az semmivel sem különb másnál, mert az első mérföld a köteles mérföld, ott a velünk menetelők ránk se néznek, ott szavunkra, bizonyságtételünkre senki kíváncsi , ott nincs hitelünk. Csak a második mérföldön figyel fel ránk a világ, ott lesz kíváncsi arra, hogy mi kik is vagyunk, hogy kit követünk, hogy miért is vállaljuk mi a második mérföldet. Ott elmondhatjuk a bizonyságtételt: én a Jézus Krisztus tanítványa vagyok, aki arra tanított, hogy a második mérföldet járjam, legyek a második mérföld embere!

(hangfelvételről lejegyezte Lőrincz István)