Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 3

 

 Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 3

 

Text. ”De hű az Isten!” (2Kor.1,18) Károli ford.

            A levél tovább folytatódik az imádás hangján. Miután Pál azt írta, hogy Isten a minden irgalmasságnak és vigasztalásnak az Istene, most azt jelenti ki, hogy Isten hű. Az irgalmasság és hűség Istennél összetartoznak. Jákób egész életét így foglalja össze élete végén: kisebb vagyok minden jótéteményednél és hűségednél, amelyet a te szolgáddal cselekedtél. Jákób valósággal rácsodálkozik arra, hogy Isten hűséges volt hozzá, mert ez számára egyáltalán nem magától érthetődő, nem  természetes dolog. Ő jól tudja, hogy Isten hozzá való hűsége egyoldalú módon működött. Ha Isten úgy bánt volna Jákóbbal, ahogy ő Istennel bánt, akkor nem tudott volna Isten hűségéről beszélni. Isten hű és ez azt jelenti, hogy ő nem a közmondás szerint jár el, miszerint: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ő hűséges volt a hűtlenkedő Jákóbhoz és hűséges minden más gyermekéhez, hozzánk is, akik most e sorokat olvassuk. Mi is épp ezért imádattal és hódolattal mondjuk Jákóbbal együtt: kisebb vagyok minden jótéteményednél és hűségednél.

            Milyen jó hallani nekünk, hogy Isten hűséges. Mert a hűséggel a földön nagy baj van. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi hűtlenség van a házasságokban, vagy az üzleti életben, egyáltalán az emberi kapcsolatokban. Ki ne tudna mondani az életéből egy olyan eseményt, amikor becsapták, rászedték, hűtlenül bántak vele. Talán már annyiszor csalódtunk, hogy nem is tudunk bízni az emberekben.

            Milyen jó, épp ezért, hogy Isten hűséges, benne nem kell csalódnunk. De azért ne nyugodjunk könnyen bele abba, hogy a földön nincs hűség. Mert Pál azt mondja, hogy a földön is van hűség, mert Isten minden ígérete Krisztusban igenné és ámenné lett. Pedig Isten nemet is mondhatott volna erre a világra, erre neki minden oka megvolt. De ő mégis igent mondott. Évszázadokon a próféták szája által hirdette az igent, és végül nem csak szavakban mondta ki az igent, mert az idők teljességében, amikor Isten egy látható igent is mondott erre a világra. Isten már évezredekkel azelőtt kimondta népének: te fiam leszel én pedig Istened leszek. Krisztusban ez az ígéret beteljesedett. Ő testvérünkké lett, Krisztusért minket is gyermekeivé fogadott, így mi is beleszülettünk Isten családjába, mi is Isten gyermekei  és örökösei lehetünk. Istennek ez az „igen” szava hozzánk is szól, ő hűséges hozzánk is.

            A Szentírás utolsó könyvében, annak is a vége felé, a sok félelmetes csapás és próba leírása után egy különös lovas jelenik meg egy hófehér lovon. A lovas neve ebben az összefüggésben nagyon fontos a mi számunkra. A neve: hű és igaz. Ezért olyan fontos nekünk azt tudni és hinni, hogy bár az emberek a földön a hűséget meggyalázzák, porba tapossák, megfeszítik, de az mégis van, él, létezik. Hogy ezen a világon nem csak a hazugság és csalás lovagol végig, hanem az a lovas is, akinek a neve hű és igaz.

            De ezek után újra feltevődik a kérdés: mi a helyzet a mi hűségünkkel: Mit jelent ez a mi életünk gyakorlatában, hogy Isten hű és igaz? Vagy ez nem jelentene semmit? Nyugodjunk bele abba, hogy ezen a földön mindenki hűtlen, hogy mi magunk is azok vagyunk és azok is maradunk? Pál nem ezen a véleményen van. Mert Krisztus ezen a földön nem egyedül van, neki van egy csapata, van egy serege, van népe és gyülekezete, akik vele szoros közösségben élnek. S akik Krisztuséi, azok szintén hűek és igazak lesznek. Pál ezt illusztrálja is és egy olyan képet használ, ami abban az időben nagyon ismert volt, ez a megpecsételés, a megkenetés, a megerősítés képe. Mind a három kifejezés azt sugallja, hogy itt egy végérvényes szövetségkötés történt. Sőt, a Lélek zálogát is adta a mi szívünkbe. Pál Krisztust és az ő gyülekezetét elszakíthatatlan egységben látja. Ezért, ha ő hű és igaz, akkor az ő népe is hű és igaz kell legyen.

            Így érthetjük meg azt, amit Pál különös dicsekedésének lehetne nevezni. Ez a dicsekedés jellegzetes vonása ennek az egész levélnek. Itt olvassuk először, de még sokszor találkozunk vele ebben a levélben. Itt most Pál a gyülekezettel dicsekszik. Dicsekedésetek vagyunk és ti is nekünk. Pálnak az a dicsekedése, hogy ő a hű és igaz Krisztus szolgálatában állhat, büszke arra, hogy Isten ügyét képviselheti ebben a világban Dicsekszik azzal, hogy őszinteséggel, és tisztasággal, nem testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódik ebben a világban. De Pál dicsekszik azzal, hogy ennek eredménye lett, és ez az, hogy több helyen gyülekezetet alapíthatott és ezek a gyülekezetek élnek, Pál már most örül annak, hogy majd ama nagy napon nem kell szégyenkezzen Isten előtt, és azok is vele örülhetnek, akiket ő Krisztushoz vezetett.

            Persze, ez a dicsekedés nem megy minden nehézség nélkül, hisz Korintusban is voltak olyanok, akik kötekedtek vele, most épp azt nehezményezik, hogy megígérte nekik, hogy eljön hozzájuk, de nem jött el. Ebből a korintusiak azt a következtetést vonták le, hogy Pál nem szavahihető, nem megbízható. Mit tesz erre Pál? Megpróbál mentegetőzni, magyarázkodni, próbálja védeni becsületét? Erre Pálnak se ideje, se szüksége sincs. Mert ő Krisztus becsületét kell megvédje. Ezért kérdezi: vajon könnyelműen cselekedtem-é? Test szerint akarom, hogy nálam az igen igen és a nem nem legyen?

            Pál azt is elmondja, hogy miért nem jött el, s ez az, hogy a gyülekezetben olyan állapotok voltak, hogy bottal kellett volna jönnie és ő ezt el akarta kerülni. Pál ebben az esetben parancsoló úrként kellett volna megjelenjen, de ő ezt el akarta kerülni. Ő tudja, hogy a gyülekezet Ura egyedül Krisztus, ő csak az öröm munkatársa akar lenni. Ő nem megszomorítani akarja a gyülekezetet, hanem megörvendeztetni.

            A végén van egy nagyon fontos megjegyzés: Isten dicsőségére mi általunk. Ez számunkra azt jelenti, hogy nem csak Krisztus igaz és ámen, hanem a mi egész életünk is. Tudjuk jól, hogy az „ámen” szó azt jelenti, igaz, úgy legyen. Ez azt jelenti, hogy Krisztus személyét, igéjét mi kell hitelesítsük a mi életünkkel, szavainkkal, cselekedeteinkkel. Micsoda óriási felelősség van a mi vállainkon. Rajtunk áll vagy bukik Krisztus becsülete ebben a világban. Mi kell az Isten hűségét és igazságát megjelenítsük ebben a világban, abban a környezetben, ahol élünk. Bárcsak meg tudnánk ezt tenni, bárcsak minden szavunk, tettünk, egész életünk hirdetné: hű az Isten, és ezért mi is hűségesek vagyunk.

Javasolt cím: Tudunk-e hűségesek lenni?                           Lőrincz István

 

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 2

 

Tanulságos igék a „ Korintusi levélről 2

Text. „Áldott az Isten, ami Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban.”(2Kor.1,3)

            Miután Pál a maga szokásos módján a kegyelem és békesség kívánásával köszönti a gyülekezetet, következik egy  nagyon fontos kijelentés arról, hogy ki is számunkra Isten? AzÚr egyik nagy ószövetségi szolgája, Mózes egyszer merészelte Istennek feltenni a kérdést: mi a te neved? Ki vagy te tulajdonképpen? Isten akkor egy különös választ adott: vagyok, aki vagyok, még pontosabban fordítva: leszek, aki leszek, s ezt jelentette, hogy Isten menet közben fogja kijelenteni magát népe számára. Isten népe menet közben tapasztalta meg, hogy Isten szent, bűnt gyűlölő, kegyelmes, irgalmas, gondoskodó. Pál a maga Istennel való tapasztalatát így foglalja össze: a a minden irgalmasságnak és vigasztalásnak Istene. Pál úgy találkozott Istennel, mint egy irgalmas Atyával. Úgy is mondhatnánk: együtt érző Isten ő, van szíve.

            Isten tehát együtt érez, az ő teremtményeivel. Nekünk nem egy hideg, kőszívű Istenünk van, ő az irgalmasságnak és a minden vigasztalásnak az Istene. És ez azt jelenti, hogy annak az Istennek, akiben mi hiszünk, nem csak szíve, hanem keze is van, mégpedig gyöngéd keze, olyan kéz, mint az ápolóé, aki megsimogatja a beteget, mint az édesanyának keze, aki megsimogatja gyermekét.

            De honnan tudja Pál, hogy Isten valóban ilyen?Pál erre a kérdésre azzal válaszol, hogy ő a Jézus Krisztus Atyja, akit mi az ő Atyjaként ismertünk meg. Mi Krisztusban látjuk, hogy Isten irgalmas, hogy ő minket megvigasztal. Ennek a vigasztalásnak semmi köze nincs az olcsó szentimentalizmushoz. Istennek nagyon sokba került, hogy a minden irgalmasság és vigasztalás Istene lehessen számunkra. Az a kéz, ami minket simogat, az Fiára súlyosan nehezedett, ahhoz hogy Isten hozzánk irgalmas lehessen, Fiához igazságos kellett legyen. Jézus drága áron fizette meg az irgalmasság és a vigasztalás árát.

            A meglepő mégis az, hogy mindezt egy olyan ember írja le ezt nekünk, aki ebben a levélben úgy áll előttünk, mint aki sokat szomorkodik, mint aki rengeteget szenved és gyötrődik. Lehet, hogy közöttünk is vannak ilyenek, akik terheket, mély szomorúságot hordoznak, de Pál kétségtelenül sokkal többet szenvedett és gyötrődött, mint mi. Pál ebben a levélben nyíltan beszél szenvedéseiről, gyötrelmeiről, nem rejti véka alá azokat. Ő nem is próbálja az erős embert megjátszani, mintha ő szemrebbenés nélkül tudná ezeket a szenvedéseket elhordozni. Ő épp olyan érző, érzékeny ember volt, mint mi, az ő idegei sem voltak acélsodronyból fonva. Ő is egy vigasztalásra szoruló ember.

            A csodálatos az, hogy ki tudja mondani: áldott legyen az Isten Pál úgy áll előttünk, mint egy megvigasztalt ember és ebben ő két ajándékot lát. Az egyik az, hogy így meg tud másokat is vigasztalni, akik a maguk rendjén vigasztalásra szorulnak. Az igazi vigasztalás mindig az, hogy tovább adom azt a vigasztalást, amit én is ajándékba kaptam Istentől. A másik ajándék Pál számára az, hogy amikor vigasztalásra szorul, nem csak emberekhez jut közelebb, hanem az Úrhoz, a Megváltóhoz is. Pál a maga szenvedést nem egy orvosi ügyként kezeli, mint aminek semmi köze sincs Krisztushoz, hanem úgy mint egy részvételt a Krisztus szenvedésében.

            Ezzel ott állunk a nagy titok előtt, hogy maga Krisztus is pont a szenvedése által lett hozzánk hasonló. Mert amiképpen kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, azonképpen bőséges a mi vigasztalásunk is a mi Urunk Jézus Krisztus által. Micsoda mondat ez! Az is különös, hogy Pál tapasztalata szerint a szenvedés és vigasztalás nem egyforma súllyal esik latba az ő életében. Amennyivel nagyobb a húsvéti győzelem a nagypénteki vereségnél, annyira nagyobb és dicsőségesebb a vigasztalás a szenvedésnél.

            S ez pont így igaz a mi életünkre nézve is. Különös, hogy ha összeszámoljuk ebben az szakaszban, akkor ötször találkozunk a nyomorúság, szenvedés szóval, de tízszer a vigasztalással. A számoknak ez az aránya sokatmondó kell legyen számunkra. Akire Isten ötszörös fájdalmat, szenvedést helyez, azt tízszeres vigasztalásban részesíti.

            Pál itt egy korábbi eseményről beszél, amiben Isten őt megerősítette és megvigasztalta. Mi pontosan nem tudjuk, hogy milyen eseményre utal, a levél olvasói valószínűleg pontosan tudták, hogy miről is beszél Pál itt. Ami biztos, hogy egy nagyon nagy és nehéz próba lehetett ez, hisz Pál azt mondja: felette igen megterheltettünk, még életünk felől is kétségben voltunk .De Pál ebben a helyzetben is tudott hinni abban az Istenben, aki a halottakat is fel tudja támasztani. Kétségtelen, hogy ez az esemény nagyom megerősítette az apostol Istenbe vetett bizalmát. Az az Isten, aki őt egyszer kiszabadította a halálos veszedelemből, máskor is meg tudja és fogja tenni.

            Talán ezeket hallva mi ilyeneket mondunk: igen, igen Isten ezt valóban megtette Pállal, de velünk meg fogja-e tenni?Talán mi azt mondjuk, hogy Isten ezt csak nagyon ritkán, kivételezett embereivel teszi meg, de megteszi-e ezt velünk kicsiny, névtelen emberekkel? A válasz az, hogy igen, megteszi. Az én életemet is legalább háromszor a halálból mentette ki, amik mind felejthetetlen élmények, isteni megtapasztalások az én számomra

            De Isten ezt megteszi minden gyermekével, ha mi komolyan kérjük ezt. Nem véletlen, hogy ennek az igeszakasznak a végén az imádkozásra, a könyörgésre való felszólítással találkozunk. Az egymásért, önmagunkért elmondott imádságban óriási erő van. Persze, az imádságban nem csak kérés kell legyen, hanem mindig ott kell legyen benne a hálaadás, Isten nevének magasztalása. Mi mindig imádságra kell fakadjunk, közbenjáró és hálaadó imádságra. Pál apostol akkor, amikor abban a hihetetlen nagy próbában volt, amiről itt beszél, tudhatta, hogy gyülekezetek sokasága imádkozik érte.

            Ez év január 17-én, amikor a szívműtétet végrehajtották rajtam, úgy feküdtem fel a műtőasztalra, hogy tudtam, hogy több országban talán több ezer ember imádkozik értem, közte a családom, barátaim és a gyülekezet tagjai. Amikor a második értámasztó gyűrűt behelyezte az orvos, hirtelen leállt a szívem, mert egyszerre nagy mennyiségű vér ömlött a szívembe. Elektromos sokkal újraélesztettek, de én tudom, hogy a sok imádság hozott vissza az életbe.

            Ez az ige minket is az imádkozók seregébe hív, azok seregébe, akik a próbák és szenvedések idején tekintetüket Istenre emelik, tőle kérik a szabadítást, a gyógyulást.

Javasolt cím: Isten megszabadít és megvigasztal                                 Lőrincz István

Tanulságos igék a 2Korintusi levélről 1

 

Tanulságos igék a 2 Korintusi levélről 1

Text.” Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola és Timóteus testvér:Isten gyülekezetének, amely Korintusban van.” (2Kor.1,1)

            Egy szép útra hívlak benneteket, hogy az elkövetkező időben foglalkozzunk együtt Pál apostol eme különös levelével. Bevezetésképpen három gondolattal foglalkozzunk.

            A levél központi gondolata a kegyelem, mottója lehetne: elég néked az én kegyelmem! Hisz az egyházat, a hívő embert Isten kegyelme hordozza, gyógyítja. Az egyház mindig akkor volt erős, amikor Isten kegyelméből tudott élni.

            A levél második jellemzője az engedelmesség és a fegyelem megkövetelése. A levél olyan keresztyéneknek íródott, akik elfogadták ugyan a kegyelmet, de ez nem igen látszott meg életükön. A kegyelem és a bűn Korintusban békésen megfért egymás mellett. Nincs Pálnak még egy olyan levele, amiben a megszentelődést olyan szenvedélyesen követelné, mint épp ez. Rámutat arra a szörnyű lehetőségre, hogy a kegyelmet hiábavalóvá tehetjük életünkben.

            A harmadik jellemzője ennek a levélnek, hogy ez Pál apostol legszemélyesebb írása, ebben a levélben találjuk róla a legtöbb életrajzi adatot. Ennek az oka egyszerűen az, hogy Korintusban kétségbe vonták Pál apostoli tekintélyét és egész szolgálatát. Ezért Pál nagyon személyesen szól arról a lelki tusáról, ami benne zajlik, egy gyötrődő, küzdő keresztyén embernek a képe rajzolódik ki előttünk.

            Pál apostol úgy mutatkozik be, mint aki Jézus Krisztus apostola Isten akaratából. Ő tehát nem a maga nevében és érdekében fog tollat. Ő mint küldött és meghatalmazott szólal meg. Ezért azt az igényt támasztja olvasói felé, hogy ők szavait Isten igéjeként fogadják be. Látjuk ebből is, hogy milyen nagy felelősség Isten igéjét tovább adni. Ezt csak félelemmel és rettegéssel lehet tenni, szüntelenül imádkozva, nehogy meghamisítsuk Isten igéjét.

            Ez a levél, mint minden más levél, egy bizonyos korban, egy bizonyos helyen élő embereknek szól. Ezért fontos, hogy némi ismereteink legyenek a helyzetük felől. Először azt kell meglátnunk, hogy Pál mit akart az akkor és ott élő embereknek elmondani, hogy utána azt is próbáljuk megérteni, hogy itt és most Isten mit akar nekünk ezáltal mondani. Lehet, hogy most bennünk összetörik egy kép, amit kialakítottunk magunkban az első század keresztyén gyülekezeteiről. Mi valahogy úgy képzeljük el ezeket a gyülekezeteket, hogy ott minden a legnagyobb rendben volt, hogy ezek a gyülekezetek ideális közösségek voltak.. Pedig ez nem így volt. Nem igaz az, hogy az egyház csak később romlott meg, mert a gyülekezetekben kezdettőkl fogva bajok és gondok voltak. 

            Persze, ez ne legyen számunkra egy hamis megnyugvás, hogy hát ha akkor is annyi baj volt, akkor miért lenne ez ma máskép, ez így van, ebbe így bele kell nyugodni, ezt így kell elfogadni. Sokkal inkább azt látjuk, hogy Pál teljes erőbevetéssel küzd a gyülekezetben levő visszás helyzetek ellen, ő nem nyugszik bele abba, hogy a gyülekezetben bajok, bűnök vannak. Nem azt mondja, hogy nincs semmi baj, ezzel nem kell foglalkozni. Hol gyöngéd szeretettel, hol pedig kemény intéssel próbálja a gyülekezetet megtérésre, megjobbulásra vezetni.

            A levél rendkívül értékes adalékokat szolgáltat az ú.n. keresztyén egyházi fegyelem kérdéséhez is. Itt találkozunk például a gyülekezetből való kizárás intézkedésével, amit mindenkivel szemben alkalmaznak, aki nem hajlandó bűnét megbánni. De azt is látjuk, hogy ez a kizárás nem egy adminisztratív lépés volt, mert Pál számára a gyülekezet nem egy szervezet, hanem Krisztus teste. A fegyelmezés mindig a megtérés érdekében történik. Ha a bűnbe esett, megfegyelmezett, kizárt testvér megtér, azonnal minden további nélkül visszafogadják a gyülekezetbe.

            Azt is megtanulhatjuk ebből a levélből, hogy a tanítás sohasem csak pusztán teológiai- dogmatikai cselekvés, hanem mindig szoros kapcsolatban áll az életgyakorlattal. A levélben olyan fontos téma is megszólal, mint a törvény és evangélium viszonya, Jézus Krisztus halálának értelme, az egymással való megbékélés fontossága.

            Ez a levél rendk1vül fontos a gyakorlati teológia számára. Pontos leírást találunk arra nézve, hogy milyen kell legyen az igehirdetés és az igehirdető személye, hogy az igehirdető adott estben milyen szenvedéseket kell felvállaljon az ügy érdekében.

            Végül, amint már mondtuk is, ez a levél egy nagyon mély betekintést enged az apostol személyes életébe. Érdemes lenne ezen levél alapján megpróbálni Pál életéről egy könyvet írni. Látjuk, hogy Pál és a gyülekezetek viszonya egyáltalán nem volt felhőtlen, hogy rengeteg igazságtalan kritika is érte őt a gyülekezetek részéről. Voltak olyanok, akik Pált  szenvedélyesen gyűlölték, de még többen olyanok, akik őt rajongásig szerették. Látjuk azt is, hogy Pál milyen kérlelhetetlen azokkal szemben, akik az evangéliumot elutasítják, de ugyanakkor milyen gyöngéd és szeretetteljes azokkal szemben, akik azt befogadják és aszerint is akarnak élni.

Az is figyelemre méltó, hogy a levelet nem egyedül írja alá, hanem ott van mellette Timóteus is, mint testvér. Az, hogy épp a Timóteus neve áll az apostol neve mellett, ez egyáltalán nem véletlen. Timóteust Korintusban jól ismerték, ő részt vett a gyülekezet alapításában is. Amikor Pál és a korintusiak között a feszültség növekedni kezdett, Pál épp Timóteust küldte Korintusba az első levelével. Pál nagyon félt attól, hogy miként fogják Timóteust ott fogadni. Azzal, hogy a saját neve mellé a Timóteusét is odateszi, azt akarja elérni, hogy őt is kellő tiszteletben és elismerésben részesítsék.

            Pál itt is, mint minden levelében kegyelmet és békességet kíván a gyülekezetnek. Ezt a köszöntést nem Pál találta ki, ez az ókori görögöknél is szokásban volt. A görögök a békességet, a zsidók a kegyelmet hangsúlyozták, Pál mind a kettőt egyformán fontosnak tartja. Isten mindkettőt akarja ajándékozni, tette ezt ő kétezer évvel ezelőtt és teszi ezt most is. Adja az Úr, hogy e levél tanulmányozása során mindkettőben részünk legyen.

Javasolt cím: Egy személyes levél                                   Lőrincz István

 

Presbiteri csendesnapra: Egymás mellett munkálkodni

 Áhitat presbiteri csendesnapra Nehémiás 3,1-2 alapján

 

Szeretettel köszöntöm a presbitertestvéreket, ezen az alkalmon. Ebben a közösségben a mi gyülekezetünkben egy nagy változás, nemzedékváltás történt, hisz 18, zömében idős presbiter testvér lemondott és helyettük fiatal presbitereket választott gyülekezetünk közgyűlése. Ezt a csendesnapot azért szerveztük, hogy ismerkedjünk, barátkozzunk s kezdjük el erre a felelős munkára a felkészülést.

            Ez a fejezet, amiből csak az első két verset olvastam fel  egy olyan fejezet, ami nagyon sok nevet tartalmaz. Valljuk meg őszintén, sokszor az igeolvasás rendjén az ilyen fejezeteket át is szoktuk ugrani, hisz minek olvassuk el a sok furcsa nevet, amiket még kiejteni is alig tudunk, nem hogy megjegyezzük őket.

            Ezek a nevek a Nehémiás könyvében találhatók, abban a csodálatos könyvben, ami Jeruzsálem falainak az újjáépítéséről szól. Lehet, hogy erre valaki azt mondja: de hát nekünk nem kell falakat építenünk. Ez így igaz, de ránk van bízva egy másik fajta építés, mégpedig a gyülekezet építése.

            Ez a fejezet felsorolja azok nevét, akik ebben a hatalmas munkában részt vettek. De nem azzal a céllal, hogy emlékművet állítson ezeknek az embereknek, hogy dicsőítse őket, hisz azt mindnyájam nagyon jól tudjuk, hogy a Szentírás szellemiségétől semmi sem áll távolabb, mint az emberdicsőítés, emberimádat. Ez a lista nem azért maradt fenn, hogy mi megtudjuk azoknak a nevét, akik ott építettek, hanem azért, hogy meglássuk azt, hogy miként dicsőült meg Isten 25OO évvel ezelőtt épp ezeknek az embereknek az életében. Azért, hogy meglássuk, hogy miként vezette és segítette őket Isten szent munkájukban.

            Ebben a listában, ha végig olvassuk, otthon tegyük meg, itt idő hiányában csak az első két verset olvastam, az a különös, hogy ebben a munkában nem csak a jeruzsálemiek vettek részt, mert nagyon sokan jöttek vidékről, hogy segítő kezet nyújtsanak ebben a munkában. Falvak, vidékek egész sora van megemlítve. A mi gyülekezetünk is nagyobbrészt olyanokból áll, akik nem itt a városban születtek, de Isten ide, épp ebbe a gyülekezetbe vezérelte őket, hogy itt építsék Isten egyházát. Ez mind külön színt ad a gyülekezetünknek, hisz mindenki hoz valami sajátost abból a helységből, vidékről, ahonnan származik.

De a munkások serege nem csak a származási helyük miatt sokszínű, hanem hivatásuk, szakmájuk szerint is. Hisz vannak itt kereskedők, gyógyszerészek, patikáriusok, ahogy Károli gyönyörűen fordítja, de vannak iparosok, arany és ezüstművesek, akiknek nagyon finom a kezük, de ők most ezzel a finom kézzel lapátolnak, köveket raknak, maltert kevernek. Ők nem sajnálják a finom kezüket, hanem odateszik a munkára. De van itt egy magas rangú előljáró is, aki a leányaival dolgozik, vagyis az építők seregében férfimunkát végző asszonyok is vannak. De itt vannak a papok is, akik leveti a hosszú ruhájukat, ma azt mondanánk, hogy levetik palástjukat, hogy ők is lapátoljanak van más kétkezi munkát végezzenek. Együtt vannak a lelkipásztorok és hívek, a laikusok és a klerikusok és szépen együtt építik Jeruzsálem kőfalait.

            De a legszebb mondat, amiért választottam is ezt az igét, csak három  szóból áll: egymás mellett javítottak, vagyis dolgoztak.

            Mi történt itt, hogy ez a tarka-barka csoport, ez az emberileg szólva szedett-vedett társaság ilyen szép harmóniában és békességben tud együtt dolgozni? Mert ahhoz, hogy mi emberek egymás mellett tudjunk dolgozni, valami nagy dolognak kell történnie. Mert sajnos az emberi világban ez általában nem így van. Az emberi közösségekben az szokott lenni, hogy mi nem egymás mellett, hanem egymás ellen dolgozunk. Általában csak a gyermekkor az, amikor még együtt tudnak játszani a gyermekek, de aztán, ahogy telik az idő, az egyik nagyobb lesz, mint a másik, az egyik többre viszi, mint a másik, az egyikből főnök lesz, a másik meg beosztott, az egyik egyetemet végez, a másik kétkezi munkás, és már nem tudunk egymás mellett dolgozni, s ha nem is egymás ellen, de egymás alatt vagy felett dolgozunk.

            Az emberek sokszor csak akkor tudnak jól megférni egymás mellett, ha valamilyen közös sors együvé kovácsolja őket, ilyen például az, ha kórházba, fogságba, vagy más nagyobb próbába kerülnek. Az ilyen sorsközösségekben az emberek általában jól kijönnek egymással, tudnak egymással vagy egymásért tenni valamit.

            De itt az igében nem sorsközösségről van szó, hanem sokkal többről. A sorsközösség nagyon szép dolog, de általában csak addig tart, amíg a közös próba van, ha ennek vége szakad, a közösség is felbomlik.

            De itt azért tudnak ezek az emberek egymás mellett építeni, mert ők tudatában vannak annak, hogy itt mit építenek. Ők tudják, hogy most nem Babilont, hanem Jeruzsálemet építik. Ők tudják, hogy most egy prófétai feladatot teljesítenek, hogy ők egy küldetést teljesítenek, hogy ők azért építhetnek, mert Isten elhívta őket erre és ez az építés az Isten szent akarata. Ők azért építenek, mert tudják, hogy Isten hatalmas keze van velük, az segíti őket szent munkájukban. Ezért jön itt létre Jeruzsálem falai mellett az építő, vagy még helyesebben mondva, az építők közössége. Itt a hit és Lélek közössége valósul meg.

            Mert Isten itt, ebben a világban fel akarja építeni az ő országát, az igazság, a szeretet és a békesség országát. Ezeknek az embereknek azért kell Jeruzsálemet megépíteni, annak falait rendbe hozni, hogy 4OO év múlva tudjon ide a dicsőség Királya bevonulni. Ezek a falak Krisztusért épülnek, azért hogy ezeken a  falakon kívül Jézus Krisztust Nagypénteken megfeszítsék, Húsvétkor pedig feltámadjon. Itt nem egy zsidó főpohárnok valósítja meg ambiciózus terveit, hanem ő csak eszköz lesz az isteni terv megvalósulásában.

            És Krisztus 4OO év múlva eljött és ő azt mondta: az Istennek országa ti bennetek, ti közöttetek van. És azóta épül az ő dicső országa. Mi már fel se tudjuk fogni, át se tudjuk gondolni ennek az országnak a méreteit, dicsőségét. Mert Krisztus mindenütt építi a maga országát, ez az egész világ az Isten nagy építőtelepe. Ebben az országban, ebben az építésben dolgozhatunk mi is egymás mellett, mint ahogy azt tették az építőmunkások Nehémiás idejében.

            Vigyázzunk, mert ennek a munkának van ellensége, ennek a munkának van sok akadálya. Az egymás mellett való építés nem könnyű feladat, hisz annyi minden szét akar dobálni minket, a Sátán neve épp szétdobálót jelent. Ott vannak először is gondolataink. Annyi rossz, hátmögötti gondolat támadhat bennünk a másik építőtársunkkal szemben. Mert én sokszor egészen másképp terveztem el az Isten országának építését és ahelyett, hogy összeadnánk ötleteinket, gondolatainkat, azok széthúznak minket. Aztán ott lehetnek a szavak, szeretetlen, barátságtalan szavak, amelyekkel olyan könnyen megbántjuk és megsértjük egymást. Lehet, hogy sokszor jót mondunk, de nem jól mondjuk. Ahogy édesapám mondogatta sokszor édesanyámnak: a szöveg jó, csak a dallammal van a baj. A Sátán mindent elkövet, hogy minket gondolatok , szavak, adott esetben cselekedetek, előítéletek által elszakítson egymástól , hogy így ne tudjunk egymás mellett dolgozni Isten országának építésén.

            De Isten kegyelméből megadathatik nekünk, hogy tudjunk egymás mellett szépen együtt dolgozni a gyülekezetben, de a házasságban, családban, s miért nem más emberi közösségekben is. Ne engedjük meg a Sátánnak, a bűnnek, hogy elválasszon, egymásnak ugrasszon minket, hogy nehogy megakadályoztassék az építés szent munkája.

            Mert Krisztus épp azért jött, azért halt meg és támadott fel, hogy elvegye azt, ami minket egymástól elválaszt, ami megakadályozza a gyülekezet épülését. Az igazi egységet ebben az építésben csak Krisztus tudja megadni nekünk a megváltás, a bűnbocsánat által. Ahol hitben átéljük, hogy Krisztus nekünk megbocsátott, hogy minket vérével megváltott, ott lesz közösség, egymás melletti építés.

            A nagy kérdés ebben a megfiatalodott presbitériumban is az lesz: hogyan tudunk mi egymás mellett és nem egymás ellen, felett vagy alatt dolgozni? Testvérek vagyunk-e Krisztusban? Elvette-e Krisztus közülünk a bűn akadályát és egyáltalán mindazt, ami minket egymástól elválaszt?

            Mert ez a lista, az építők listája még nincs lezárva. Erre a listára most mi is felkerülhetünk, mint akik 2O21-ben építeni akarjuk az Isten egyházát itt a mi gyülekezetünkben. Ez a lista emberi szemek számára láthatatlan, csak Isten tudja azt, hogy kik azok, akik odaszánt élettel építik az ő országát ezen a földön. Ezt a listát majd egyszer ott az örökkévaló világban fel fogják olvasni, és mi visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy a mi nevünket fogják- e olvasni? Én szívből kívánom, hogy a 4O presbiterünk neve mind ott legyen ezen a mennyei listán.

            Ott Jeruzsálemben 25OO évvel ezelőtt mindenkinek más-más feladata volt, Nehémiás végezte a munka szervezését, Esdrás tanította a népet, mások hordták a követ, megint mások rakták nagy szakértelemmel a falat, megint mások az építők étkezéséről kellett gondoskodjanak. De nem az volt a fontos, hogy ki mit csinált, hanem az, hogy Jeruzsálem és falai megépülhettek és 4OO év múlva oda Krisztus bevonulhatott, hogy elvégezze megváltásunk hatalmas munkáját.

            A mi munkaközösségünkben is sokszínűek a feladatok, mi lelkipásztorok hirdetjük az igét, a gondnokok szervezik a gyülekezet anyagi és lelki életét, a presbiterek a családokat látogatják, az embereket buzdítják, bátorítják a szent életben való járásra. Mindenki szent célja az kell legyen, hogy Isten országa itt közöttünk is épüljön, gyarapodjon, hogy Isten dicsősége a mi gyülekezetünkben is felragyogjon.

            Mi ebben munkában csak piciny részleteket látunk, néhány évtizedig munkálkodunk, mi csak e lelki fal egy kicsi részét építjük fel, de egyszer az a dicső építményt, amit a Szentírás Isten beteljesült országának nevez, teljes pompájában és szépségében meg fogjuk látni a mennyben. És egy örökkévalóságon át magasztaljuk majd Isten nevét azért, hogy arra méltatott minket, hogy ebben a munkában minket is felhasználjon.

Marosvásárhely, 2O21 január 16

Gyökössy Endre Második mérföld

 

Gyökössy Endre Igehirdetése Kecskeméten 198o –ban

Mikor erre a szolgálatomra készültem drága barátom, Joó Sándor jutott eszembe, aki innen Kecskemétről indult, aki így hívott meg több lelkésztársammal együtt a pasaréti gyülekezetben szolgálni, hogy a sorozatnak ezt a címet adna: Mintha utoljára hirdetnéd Isten igéjét. Felhívtam telefonon és megkérdeztem, hogy miként érti ezt, mire azt mondta: képzeld el, hogy halálra vagy ítélve, ott vagy a siralomházban és még kapsz egy utolsó lehetőséget arra, hogy Isten igéjét hirdessed. Nos, lehet, hogy mivel már 70 éves vagyok, hogy utoljára hirdetem itt köztetek Isten igéjét. Vegyétek, úgy hogy ez a Főpásztor öreg bojtárjának a testamentuma.

            Ez nem egy kép, nem egy hasonlat, hogy ha valaki valamire kér téged, akkor tégy többet. Szó sincs róla. Óriási nagy volt akkor a Római Birodalom, 30 ország is belefért, Spanyolországtól az Eufráteszig. Hatalmas hadserege is volt, s a római jog lehetővé tette a római katonák számára, hogy ha valahol meneteltek, például mentek egy messzibb helyre az őrséget leváltani, akkor útközben bárkit, aki nem volt római állampolgár, megállíthattak, és akkor a katona levette a pajzsát, dárdáját, úgy mondhatnánk az összes cuccát, ami kb. 20 kilónyi volt és azt rátette arra, akit megállított és az illető köteles volt arra, hogy egy mérföldön, ez másfél km, kb 1800 lépés, vigye a római katona felszerelését.

            Nos, képzeljük el, hogy a római katona megy az őrséget felváltani, megállít egy embert, ráteszi a cuccot és az ilyenkor elkezdett számolni.. Amikor már 1790-nél tartott, akkor megállt, levette magáról a cuccot és visszaadta szó nélkül a római katonának, aki újra fogott egy embert, aki egészen a célig elvitte a felszerelését. Ez volt tehát a római jog előírt törvénye.

            S most ezzel kapcsolatban mondja ott Jézus a hegyen, nem is lehettek olyan sokan, hisz a Hegyi Beszéd előtti versekben arról olvasunk, hogy nagy sokaság követte őt, de utána már azt: hozzá mentek az ő tanítványai. A görög szöveg arra enged következtetni, hogy Jézus elvonult a tömegtől, akik csak a csodadoktort látták benne, s így egy kisebb, szűrt társaságnak mondja el a Hegyi Beszédet, s ebben azt is, hogy aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre. Amikor egyszer a Hegyi Beszédet a konfirmandusoknak tanítottam, az egyik srác azt mondta: majd tán bolond lettem volna.

            Hát mi az a szent bolondság, amit itt kér Jézus a tanítványoktól? Nos, képzeljük csak el, hogy Péter és András mennek Jerikóból Jeruzsálembe és jön velük szembe egy római katona. Vállukon a hadi felszerelés és felhangzik a felszólítás: állj ! Mivel Péter és János nem sokkal azelőtt Mesterüktől hallották a felszólítást, hogy aki egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre, megállnak, átveszik a katonák felszerelését és elindulnak. De ők nem számolnak. A számolás általában hangosan történt, nem magukban. S már itt jöhetett a római katonák gondolatába a kérdés: ezek kicsodák? Hisz ezek nem számolnak, mint a többiek, akiket eddig megállítottunk? Mennek, mennek, persze már mindenki érzékelte az időt és a távolságot is, annak ellenére is , hogy nem számoltak, s a római katonák is tudták, hogy már jócskán túl vannak az egy mérföldön. S el tudjuk képzelni, hogy egyszer csak megszólalt a római katona: ilyennel mi még sohasem találkoztunk, ti kik is vagytok valójában? Hisz ti nem számoltok, már rég lejárt az egy mérföld, s ti még mindig jösztök velünk? Itt látjuk, hogy a néma mérföldből beszélő mérföld lett, de miért is történt ez? Hogy lett a köteles mérföldből önkéntes mérföld? Hogy alakul ki a párbeszéd?

            A köteles mérföldön nincs párbeszéd, ott csak a számolás hangja hallatszik, mert egy mérföldre elmenni, ahogy mondani szoktuk, kutya kötelesség, hazafiúi feladat. Itt nincs mit kérdezősködni. A néma mérföldből beszédes mérföld csak az első megtétele után, a másodikon lesz. A keresztyének csak akkor beszéljenek, ha kérdezik őket, de úgy éljen, hogy kérdezzenek rá az emberek. Az első mérföldön senki se kérdezi a keresztyén embert, hisz ott ő is a kötelességét teljesíti. Csak a második mérföldön kérdezik meg tőle: te ki vagy tulajdonképpen? Mert mióta mellettem vagy, te nem számolgatsz, hogy mennyit kértél tőlem, hogy mennyit dolgoztál helyettem. Hát ki vagy te? De fura egy ember vagy te!

            Nyilván, amikor a római katonák megkérdezték őket, akkor Péter válasza az volt, hogy zsidók vagyunk, de azonnal hozzátette: a Názáreti Jézus tanítványai vagyunk. Akkor már el lehetett mondani, hogy kicsodák ők valójában, mert rákérdeztek erre.

            Értitek már, hogy miről is van itt szó testvéreim? Hogy csak akkor beszéljünk, ha kérdeznek, mert nincs hitele a szónak, mi most egy szóinflációs világban élünk, amikor is a szónak az első, a köteles mérföldön nincs hitele. Ha kérdeznek minket egyáltalán, ez csak a második mérföldön történik meg.

            És most szeretnék néhány konkrét példát elmondani nektek erről, hadd beszéljen maga az élet. Meglátogattam Baranyában egy ifjú szolgatársamat és megkérdeztem tőle, hogy miként megy falujában a munka. A fiatal lelkész elmondta, hogy nemrég különös dolog történt. A TSZ-ben (Magyaroszágon ez volt a kollektív) egy munkát kellett elvégezni. Először több brigád is dolgozott, akik csak félbe-szerbe végezték el a munkát. De utánuk jött egy olyan brigád, ami tökéletes munkát végzett. A megyétől kiszállt a fő-fő elvtárs számba venni a munkát és nagyon elcsodálkozott az utolsó brigád munkáján, hisz korábban értesült, hogy az előző brigádok kontár munkát végeztek. Erre a TSZ elnöke kinyögte, hogy az utolsó brigád tagjai mind komoly, hivő, keresztyén emberek voltak. Abban a brigádban csupa hívő ember volt. A lelkész azt is elmondta, hogy először csúfolták őket az emberek a hitük miatt, de látva becsületes munkájukat, nagy tisztelet övezte őket.

            Egy másik történet. Egyszer bejött hozzám egy deresedő férfi, s kisírt szemmel a következőket mondta: a kapuzárás előtti pánikban beleszerettem a jóval fiatalabb titkárnőmbe. Hazamentem a feleségemhez s elmondtam neki is, hogy nézd, 30 évi házasság után én elköltözök hazulról a titkárnőmhöz, akibe beleszerettem. Nos, folytatja a férfi: képzelje tiszteletes úr, hogy a feleségem rám néz fájdalmas tekintettel, de szó nélkül kinyitotta a szekrényt, elővett pár bőröndöt és elkezdte ruháimat, ingeimet, minden szükséges dolgaimat nagy pontossággal becsomagolni. Amikor a pakolást befejezte, újra rám nézett és minden indulat, harag nélkül azt mondta: kedvesem, én megértelek, hisz ahol gyümölcs terem, ott megviselődik a fa, én neked több gyermeket is szültem, így hát megöregedtem, megcsúnyultam , megértem, hogy fiatalabb nőt kerestél, menj békességgel az új nődhöz s arról is biztosítalak, hogy gyermekeidnek se fogok semmi rosszat mondani rólad. S azt is tudhatod, hogy szívem és ajtóm mindig nyitva áll előtted, ha visszajössz egyetlen szemrehányó szót se fogok neked mondani. Ekkor a férfi elmondta, hogy zokogva ráborult az asztalra sírt egy sort, bocsánatot kért a feleségétől és otthon maradt. Azt mondta a lelkészének: mondja tiszteletes úr, egy ilyen asszonyt el lehet hagyni?

            Ez egy olyan asszony volt, aki a második mérföldet járta. Ha az első mérföldön elkezdett volna kiabálni, hisztizni, akkor egészen biztos, hogy elment volna a férje, de így a második mérföld egy csodálatos út lett, amin kivirult a házasságuk.

            De hadd beszéljek egy egyszerű munkásasszonyról, aki a gyülekezetünkben 32 körzetet látogatott, főleg a betegeket több mint 30 éven keresztül. Nem beszélt sokat a látogatások alkalmával, ha betegek voltak, azokat felírta, hogy majd küldhesse el hozzájuk a lelkipásztort. Ez az asszony meghalt, kimentem a temetésére, annyian voltak, mint amennyien egy püspök temetésén szoktak lenni, de annyi síró arcot ott se lehet látni, mint amennyit itt láttam. Ott volt az egész gyülekezet. Hazafelé menet elbeszélgettem a résztvevőkkel ennek az asszonynak az életéről. Az egyik elmondta, hogy neki mindig elhozta az orvosságot, a másiknak meg a bankügyeit rendezte. A 32 körzetben egy család sem volt, ahol valamilyen szolgálatot nem végzett volna., s így egy hálás, síró gyülekezet vett ettől az asszonytól búcsút.

Azt mondtam magamban: ez egy olyan asszony volt, aki szótlanul járta a második mérföldet. Ha kérdezték tőle, hogy miért teszi mindezt, akkor csak egyet mondott: Jézus Krisztusért.

            Ugye értitek kedves testvéreim, hogy miről van szó, hogy mi az a második mérföld, mert csak ott kérdeznek rá az életünkre? Ha tőlem megkérdezitek, hogy én milyen keresztyén embereket ismerek, akkor én nem azt mondom, hogy vannak katolikusok, reformátusok, evangélikusok, mert én három féle keresztyént ismerek. Ismerek olyan keresztyéneket, akik legfeljebb Karácsonykor és húsvétkor jelennek meg a templomban, ők azt se tudják, hogy miért is keresztyének, mert csak a nevük az.

            Aztán vannak ú.n. „határozott” keresztyének, ők tudják, hogy hol a határ, ők tudják, hogy az első mérföldön vannak keresztyén kötelezettségek s ők ennek eleget akarnak tenni. Hozzám beállított egy ember és azt mondta: nekem tessék pontosan megmondani, hogy mivel tartozom az egyháznak, hogy mennyi az egyházfenntartói járulék, mert én azt meg akarom fizetni. Mire én azt mondtam: nincs meghatározott díj, annyit fizet, amennyit akar. Mire az emberünk: nézze, én kálvinista, magyar ember vagyok, nekem tessék megmondani, hogy mi jár, mert én nem akarok se többet, se kevesebbet adni annál, mint ami jár. Hát ezt nevezem én „határozott” keresztyén embernek. Végül én azt mondtam. Tegye be adományát a perselybe.

            De tudjuk, hogy van egy harmadik féle keresztyén is? Ezt nevezem én a második mérföld emberének, aki megérezte Jézus Krisztus határtalan szeretetét, aki rácsodálkozott arra, ha ő bekopog Jézushoz éjjel, mert ő épp Nikodémus, akkor Jézus nem mondja: ja kérem, de már elmúlt 11 óra, ilyenkor senkit se illik zavarni. Ő nem írta ki, hogy mikor van fogadóórája, mikor  sárral dobáltak felé, akkor ő ezt elkapta és egy csodálatos példázat lett belőle, az irgalmas samaritánus példázata. Van egy híres angol írónő, aki egy döbbenetes drámát írt a második világháború alatt, s amikor Londont bombázták, a pincék mélyén is ezt hallgattál a menhelyeken, mert ezt sugározta az angol rádió. Ebben van egy olyan jelenet, amikor a római százados rákiált a kivégzést végző katonákra, hogy rúgják ki az elítéltek lábait, ők ezt meg is teszik, először a két lator lábát rúgják ki, amikor pedig a Jézusét akarják kirúgni, akkor megdöbbenve látják, hogy ő már ott fekszik a kereszten. Mire az egyik katona csodálkozva mondja, hát én ilyet még sohasem láttam, ez önként ráfeküdt a keresztre. Aki a Hegyi Beszédben azt mondta, hogy menj el vele két mérföldre, az ráfeküdt a keresztre, s miután fölszegezik, imádkozik az őt megfeszítőkért, a második mérföldön még az édesanyjáról is gondoskodik, és halálos gyötrelmében még a jobb kéz felől megfeszített latorhoz is odafordul és azt mondja neki: még ma velem leszel a paradicsomban.

            Akit ez a szeretet megragadott, ez a határt nem ismerő jézusi szeretet, az elindul és túlmegy az első mérföldön.. Az első mérföld néma mérföld, aki csak ezen jár, az semmivel sem különb másnál, mert az első mérföld a köteles mérföld, ott a velünk menetelők ránk se néznek, ott szavunkra, bizonyságtételünkre senki kíváncsi , ott nincs hitelünk. Csak a második mérföldön figyel fel ránk a világ, ott lesz kíváncsi arra, hogy mi kik is vagyunk, hogy kit követünk, hogy miért is vállaljuk mi a második mérföldet. Ott elmondhatjuk a bizonyságtételt: én a Jézus Krisztus tanítványa vagyok, aki arra tanított, hogy a második mérföldet járjam, legyek a második mérföld embere!

(hangfelvételről lejegyezte Lőrincz István)

Túrmezei : Mi keresztyének

 

Túrmezei Erzsébet: Sohasem látjuk egymást utoljára

 

Annyi remény, vigasztalás, áldás

van e hitben, ha nehéz a válás.

Balzsamír a búcsú fájdalmára a

boldog hit, hogy mi keresztyének

sohasem látjuk egymást utoljára.

 

Megszorítunk még egy kedves kezet,

együtt járni messze ösvényeket

jó volna még, aztán elválnak már a

földi utak… de mi keresztyének

sohasem látjuk egymást utoljára.

 

Lezárul egy forrón szeretett élet,

kinek mi itt hálát és hűséget

oly szívesen hintenénk még útjára.

Vigasztaljon, hogy mi keresztyének

sohasem látjuk egymást utoljára.

 

 

 

Kicsordul a könny, seb sajog a szíven,

üressé válik körülöttünk minden.

Mégis,  legyen akármilyen kopár a

föld, biztasson, hogy mi keresztyének

sohasem látjuk egymást utoljára.

 

Halál vagy élet válasszon el minket,

ha Krisztus köti össze szíveinket,

Őnála szent, örök örömben vár a

boldog találkozás! Mi keresztyének

sohasem látjuk egymást utoljára.

 

Édesapám emlékezete

 

Édesapám emlékezete

 

Szeretettel teszek eleget Szilágyi Sanyó barátom kérésének, hogy édesapámról írjak egy emlékezést. Mindjárt az elején sajnálattal kell leírnom, hogy sokkal jobb és hitelesebb lett volna, ha ezt ő maga írja meg, édesanyám rengeteget kérlelte erre, de ez mégsem történt meg. Betudható ez testi gyengeségének is, meg annak is, hogy ő az írás és olvasás közül az utóbbit részesítette abszolút előnyben, rengeteg olvasott és keveset írt. Sajnos prédikációinak döntő többségét  is csak elkezdte megírni, aztán 1-2 oldal után abbahagyta. Mivel óriási memóriája volt, ő  bizonyára tudta,  hogy a le nem írt szövegben mi van és azt el is mondta a gyülekezetnek, de sajnos felvevő technika annak idején még nem lévén, ez mind elveszett. Így kéziratban csak mintegy 3600 oldalnyi anyag maradt  meg. Ebből okulva én már szolgálatom elején elhatároztam, hogy én mindent leírok, minden prédikációm után  odaírom az áment. Így írtam le eddig kéziratban mintegy 28000 oldalt,  számítógépbe is kb 5-6000 oldalt, ezt csak saccolni tudom persze.

            Édesapám 1922 szeptember 27-én született a Zilah melletti Kisdobán id. Lőrincz János és Ladányi Anna elsőszülött gyermekeként. Édesapja háborúban, majd orosz fogságban volt, onnan gyalog jött haza elmondása  szerint, de hogy ez valóság vagy legenda, ezt senki se tudhatja, nála ugyanis a kettő közötti határ igen elmosódott volt. Gazdálkodni akart, de rokonai állítólag kiforgatták a vagyonából, elvették földjeit s így 1927-ben beköltöztek Zilahra. Egy nyomorúságos viskóban laktak, ami  sövényből és sárból készült, egyetlen szobája volt pici ablakokkal. Itt  nőtt fel 5 gyerek, 6 gyerek volt, de a második , Marika 6 éves korában torokgyíkban meghalt, édesapám számára ez nagy trauma volt, mindig nagyon szépen, fájdalommal emlékezett rá. Óriási szegénységben nőttek fel, egyrészt a nehéz gazsasági helyzet, másrészt az édesapjuk „tehetetlensége” miatt, aki hát nem volt egy szorgalmas, törekvő ember, inkább csak  napszámból élt, azt tudom, hogy semmi nyugdíja sem volt, így az 5 gyerek havi 200-200 lejt küldött a szülőknek, amiből aztán úgy életek, mint Marci Hevesen. Elmondása szerint, volt olyan, hogy 1 héten át egy darab kenyér se volt a házban, egy-egy krumpli, alma, gyümölcs volt a, ami az éhhaláltól megmentette őket. Ruhájuk, cipőjük se volt,  csak közülük  naponta egy gyerek tudott iskolába menni.. Ezt a mai gyermekek  már elképzelni se tudják.

            De különös az, hogy a gyerekek az utolsó, Aranka néni kivételével mind nagyon jól tanultak, 3 húga tanárnő illetve tanitónő lett. Elmondta például, hogy amikor bejött a román világ,  s az iskolában csak románul  lehetett tanulni, ő az egész szöveget , mintha kínai lett volna, megtanulta s úgy mondta fel, hogy egy huncut szót se értett belőle. Ugyanakkor az osztályban voltak nagy román gájnerek, szüleik, tanárok, mérnökök, igazgatók, akik viszont saját anyanyelvükön se tanulták meg a leckét. Ekkor a román tanár édesapámat kiállította az egész osztály elé, s imígyen szólt a román gájnerekhez: „porcilor și măgarilor”, nézzétek meg ezt az „ungurt”, aki egy szót se tud románul, mégis megtanulta a leckét, ti pedig román létetekre nem tanultátok meg. Édesapámnak főleg a humán  tárgyakhoz volt érzéke, több nyelven beszélt, gyönyörűen beszélt franciául, különben eredeti terve az volt, hogy franciatanár lesz, ebben a 17 éves korában bekövetkezett megtérése hozott döntő fordulatot, így iratkozott aztán be a háború után a Teológiára,  amikor ahogy ő mondta: lasszóval fogták az embereket,, hogy menjenek egyetemre.

Első lelki impulzusait édesanyjától kapta, akit még én is ismerhettem, aki egy megtért asszony volt, megtérését is elmesélte édesapám, de arra már pontosan nem emlékszem. Ő különben mindig nagy elragadtatással beszélt a szilágysági emberek lelki szomjúságáról, hogy az szilágysági emberek, istenkereső, istenfélő emberek voltak. Az iskolában is kitűnő tanárai voltak, különös szeretettel emlékezett M.Nagy Ottóra és lelkipásztorára Kádár Gézára, gondolom hogy nála konfirmálhatott, de erről nem beszélt különösebben.. Tanárai annyira megszerették  szorgalmáért, hogy a saját költségükön taníttatták. Mindig nagy szeretettel beszélt és büszke volt arra, hogy a Wesselényi kollégiumban tanult.. Már itt járt legációba, mesélte, hogy egyszer egy öreg lelkésznél volt, aki rettenetes lelki elesettségére jellemző mondatot mondott neki: fiam, emlegesd a jó Atya nevét, legalább akkor, amikor káromkodsz. Ez nagyon  sokat elmond az  akkori egyházi élet elesettségéről, nyomorúságos lelki színvonaláról.

            A Teológián is kiváló tanuló volt, mindig nagy szeretettel beszélt tanárairól, akiktől sokat tanult, akinek szavait gyakran idézte. 1948-ban végezte el a Teológiát, a Belvárosi , Farkas utcai templomba helyezte Vásárhelyi János püspök segédlelkésznek, de ezt az állást nem tudta elfoglalni, mert kiújuló tüdőbaja miatt 2 évre Szentgotthárdra ment tüdőszanatóriumba. Ha jól tudom, akkor 1949-1950-ben került a Háromszéki Zabolára helyettesítő lelkésznek, mivel Fikker Ferencet már a Duna Deltába vitték kényszermunkára.

            De még Kolozsváron történt életre szóló megismerkedése Karászi Ilonával, édesanyánkkal, aki anyaországi volt, pontosabban nyíregyházi, s 1942-ben, amikor Észak Erdélyt Magyarországhoz csatolták, helyezték ki a Debreceni tanítóképző elvégzése után a Szatmárnémeti melletti Avasújvárosba. A megismerkedés is különös körülmények között történt, hisz édesapám vérző tüdővel mozdulatlanul feküdt a kórházban , úgy hogy édesanyám  első édesapámért elmondott imádsága, a saját bevallása szerint így hangzott: ”Atyám, oszd be őt a mennyei szolgálatra..” Mégis már itt megszerették egymást, hogy miként lehet egy fiatal és szép lánynak egy halálosan beteg, nem különösen jóképű fiatalemberbe beleszeretni, hát ilyesmire csak a mi drága édesanyánk volt képes. Közben édesanyám 1949-ben, miután Észak Erdélyt visszacsatolták Romániához, vissza kellett menjen Magyarországra, hogy hivaatalosan kérje az áttelepülését Romániába.

            Őt különben szülei, munkatársai, barátai mind őrültnek tartották, hisz azt, egy dúsgazdag (nagyapám egy nagyon ügyes gazdálkodó ember volt, akinek 60 hektár földje, postahivatala  volt) fénye karrierrel rendelkező tanítónő, férjhez akar menni egy koldusszegény, ráadásul beteg romániai paphoz(ne felejtsük Sztalin alatt vagyunk) ez mindenki számára őrültségnek tűnt. Szülei is naponta kérdezték::leányunk, jól meggondoltad magad.. Közben a hívő atyafiak itt és az anyaországban  is, mindkettőjük számára kiszemeltek egy másik társat, azt tudom, hogy édesapámnak Tőkés Ilonka, a Visky János és Béla édesanyja volt kiszemelve. De ők nem tágítottak, édesanyám azt mondta: ha csak 2 hétig is élhetek vele, akkor is elmegyek hozzá.

De folytassam azzal, hogy valamikor  1950.1951-ben, ezt sem tudom pontosan édesapám Magyarkályánba, Kolozsvár mellé került ki lelkésznek. Ez egy mezőségi falu, ahol a magyarok már akkor szórványsorsban éltek . Sok volt a baj a gyülekezetben s a magánéletében is, hisz egészsége itt is összeomlott. Édesapám az élet dolgaihoz „kétbalkezes” volt, soha életében  még egy teát se főzött, így bejárónője volt, azzal  is hírbe hozták, s ezért 1954-ben gyülekezetet cserélt a mikóújfalusi  lelkésszel,  aki  szeretett volna Kolozsvár közelébe kerülni. Ide érkezett meg édesanyám 1956 júniusában s kötöttek házasságot 1956 július 8-án. Ez óriási kegyelem volt, hisz nemsokára, októberben jött a magyar forradalom s haa az otthon kapja, akkor soha nem leehettek volna egymáséi, mi se születhettünk volna meg. Óriási öröm volt, hogy 7 évi várakozás után egymáséi lehettek, nem is sejtették, hogy ez a boldogság csak szűk két évig fogtartani, mert édesapámat 1958 április 1ö-én a „kedves kommunisták” börtönbe zárták, ahonnan, csak hat és fél év múlva, 1964 augusztus elsején szabadult meg. Letartóztatásakor János bátyám 11 hónapos, én pedig még anyám méhéban 6 hónapos magzat voltaam. Az, hogy egyáltalán megszülethettem, és hogy szellemileg nem lettem fogyatékos, azt  csak édesanyám óriási hitének köszönhetem, amiért soha nem tudok eléggé  hálát adni Istennek.. A börtönélményeket édesapám szerencsére megírta, ez meg is jelent a Bilincseket és börtönt kötetben, amit én 20 évvel ezelőtt holland nyelvre is lefordítottam, így erre bővebben nem térek ki.

            Talán még azt érdemes leírni, hisz itt édesanyámról is beszélni kell, aki nélkül édesapám se lett volna az, akivé lett, hogy a letartóztatás után nem sokára, pontosan nem tudom, hogy mikor, de édesapámat hívatták a tanfelügyelőségre és közölték vele, hogy csak úgy maradhat meg tanitónői  állásában, ha elválik a férjétől. Egy politikai elítélt felesége nem nevelheti a gyermekeket, akik a szocialista jövő boldog várományosai kell legyenek. Azt is elmondták, hogy ez a válás csak formális, ha kiszabadul, természetesen újra házasodhatnak. Édesanyám válasza egyértelmű volt:” én örök hűséget fogadtam a férjemnek, ezért tőle el nem válok, még akkor sem, ha két kis gyerekemmel éhen kellene haljak. Erre abban a percben elbocsátották az állásából .  Ő szegény ekkor elment a munkaelosztó hivatalba, de miután el kellett mondja, hogy férje politikai elítélt, azt mondták neki: sajnáljuk, de még a kőbányába se tudjuk alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. Édesanyám hazament sírva, így talált rá a parókián a kedves Biri néni.

            Erre Biri néni azt mondta neki:: tanitó néni, mindenki így szólította, próbálkozzon meg a kisiparosoknál, váltson varrónői engedélyt. De hát nem tudok varrni, jött édesanyám válasza. Annyi baj legyen, majd megtanul. Igen, de kinek varrok majd ruhát, jött erre édesanyám kételkedő válasza? Nekem, mondta Biri néni, s én majd mindenkit rábeszélek, hogy a tanító néninél készíttessen ruhát. Édesanyám el is ment a kisiparosok irodájába Sepsiszentgyörgyre, s itt isteni csoda történt, nem kérték a „caziert” . Így 1 órán belül meg is volt az iparengedély, édesanyám pár hét alatt megtanult varrni, festett, hímzett is, s így szépen el tudott tartani minket, még a sokkal nagyobb nyomorban, száműzetésben levő Visky családot is sokat segítette a Baraganben.

            Azt elfelejtettem leírni, hogy augusztusban Marosvásárhelyen, a tárgyalás után  s az ítélet kihirdetése után, adtak neki 15 percet, hogy elbúcsúzzon feleségétől, gyermekeitől, így 2 hónapos koromban engem is ölébe vehetett, megcsókolhatta homlokomat, persze erre én nem emlékszem.

            Arra jól emlékszem, hogy étkezés előtt a Jövel Jézus után mindig hozzá tettük: és hozd haza a börtönből, a mi drága édesapánkat. Persze fogalmunk se volt arról, hogy mi az a börtön. Még annyit jegyezzek meg, hogy amikor letartóztatása után édesapámat a rendőrségi fogdából átvitték a marosvásárhelyi börtönbe,, elmondása szerint volt egy ilyen imádsága: Istenem, add meg, hogy majd valamikor gyermekeim közül valamelyik bejöhessen ide az evangéliummal, ahova  engem az evangéliumért vittek be. Ezt az imádságot Isten 39 év után meghallgatta, ugyanis én 1995 decembere óta rendszeresen bejárok elveszett  lelkeket keresni ebbe a börtönbe. De erről most csak ennyit..

            Első találkozásunk édesapánkkal a zilahi vonatállomáson volt, ahova mi a Székelyföldről megérkeztünk. Arra emlékszem, hogy egyszer csak ott áll előttünk egy kopaszra nyírt férfi és azt kérdezi: melyik István és melyik János.. Én ugyanis már 4 éves koromban növésben utolértem és el is hagytam János bátyámat, ezért ma is nagyon sokan úgy gondolják, hogy én vagyok a nagyobb, mindig el kell mondjam: növésben igen, de korban nem, hisz é egy évvel és 16 nappal idősebb nálam. Hogy azután mi történt arra nem emlékszem. Az első igazi élmények Magyarókerekéről valók, ahova édesapámat 1964 október elsejétől nevezte ki Nagy Gyula püspök. Az, hogy édesapánk életünk első 6-7 évében nem volt velünk, rányomta bélyegét kapcsolatunkra. Mindig is egy kicsit „idegen” maradt a számunkra. Ez abból is adódott, hogy ő a fellegek felett élt és nem a földi valóságban, az ő világa a könyvek, a tudomány világa volt, éjjel és nappal olvasott, idejének óriási részét a könyvei között töltötte. Jellemző erre, hogy a kórházi ágyáról, amin meghalt 1998 május 31-én 14 könyvet szedtünk össze s vittünk haza. Ő tudatában volt annak, hogy ő nem tudott olyan apa lenni, amilyennek kellett volna lennie, s gyakran mondta, hogy ebben ne kövessük a példáját. De másfelől el kell mondani, hogy a maga módján nagyon szeretett minket, szellemi. lelki fejlődésünkre nagyon odafigyelt, nyelvekre tanított minket.

            A nevelés munkáját 90%-ban édesanyánk végezte, aki különben nagyon szigorú volt, pár monumentális verést is kaptunk tőle, testvérem azért, mert egy még égő cigarettacsikkel bement a vécébe, és pedig azért kaptam a legemlékezetesebb verést, mert a káposztalé levest nem akartam a disznó vágáskor megenni. Azóta, ahogy én mondani szoktam: a patkószeget is megeszem, ha épp azt tennék elémbe.  Minden dolgainkat sokkal inkább édesanyánkkal beszéltük  meg.. De édesapánk néha meghívott egy-egy nagyon komoly lelki beszélgetésre. Az első ilyen beszélgetés a konfirmáció előtt volt, amikor komolyan beszélt a megtérésről, a Krisztus követéséről. A második ilyen nagyon komoly beszélgetés a pályaválasztással volt kapcsolatos, nem véletlen, hogy mindketten az ő hivatását, a lelkészi pályát választottuk. A harmadik beszélgetés a házasság előtt volt, ez is örökre emlékezetes marad számunkra.

            Egy biztos, neki is voltak gyengeségei, főleg testiek, de a lelki életet, a Krisztussal való járást halálosan komolyan vette. Minden nap elmélyülten tanulmányozta a Szentírást , nagyon szerette lelki, teológiai könyveket olvasni. Nagyon komolyan vette a rá bízott gyülekezetet is, szerette, tanította őket. Annyira szívén viselte a gyülekezet gondját, hogy amikor két testvér perlekedni kezdett egymással, egy egész igehirdetési sorozatot tartott Krisztusbékeiskolája címmel. Mert szólni a túlzott alkoholfogyasztás ellen, emlékezetes marad, hogy egyik ünnepen az Ésaiás könyvéből olvasta a bibliaolvasási részt: jaj azoknak, akik kora reggel részegítő ital után futkosnak. Lett is belőle baj, de azért tisztelték, mert őt biztos soha nem lehetett mámorosan látni, a pálinkát meg se kóstolta, borból is csak egy fél pohárnyit tudott inni. Amikor Visky Feri bácsi, Szilágyi Sándor bácsi, Pap Anti bácsi bedobtak 1-2 kupicával ,mivel nekünk kiváló szilvapálinkánk volt ipari mennyiségben.

            Óriási tudásáért, kiváló és finom humoráért mindenki szerette és tisztelte. Volt egy pár emlékezetessé vált mondása:: ahol nagy a fény, ott nagy az árnyék is, ezzel azt akarta mondani, hogy a nagy erényű embereknek nagy hibái vannak. Az is híres mondása volt, hogy addig csalódik az ember másokban, amíg egyszer nem csalódik magában. Az is gyakori  mondása volt, hogy egészen más dolog bűnösnek lenni és megint más élni a bűnben.

Édesanyámmal való házasságuk egy „különös házasság” volt, de nem a Mikszáth-i értelemben, hanem úgy, hogy a szerepek teljességgel felcserélődtek, ugyanis a családot édesanyám vezette, menedzselte, minden gondot ő hordozott, édesapám ezekről szinte semmit nem is tudott. A disznó vágásban ő annyit tett, hogy délben bejött, velünk együtt ebédelt és elmondott egy imádságot.. A csodálatos dolog az volt, hogy édesanyám a család teljes terhét, felelősségét örömmel, boldogan hordozta. Mindig is így szemléltette az ő sorsát: egy szekeret jó esetben 2 ló kell húzzon, de nálunk nem úgy volt, hogy a 2 ló együtt húzta a szekeret, hanem az egyik ló húzta a szekeret, meg a másik lovat is.  Egy más nő ebbe beleőrült volna, de ő ezt szívesen tette,, annyira szerette édesapánkat.. A reggelijét is mindig ágyba vitte,, minden ételt, szalonnát, hagymát, kenyeret apró darabkákra vágott, tényleg csak le kellett nyelni. Mondta is többször viccesen édesapánknak, hogy ha ő talál hamarabb meghalni, akkor már előre szemeljen ki magának egy özvegyasszonyt, azt 2 héttel a halála után vegye feleségül, mert ahogy mondta: te 2 hétnél tovább  nem tudsz egyedül élni. Erre hála Istennek nem kellett sor kerüljön,  mert édesapánk 6 évvel hamarabb meghalt, édesanyánk túlélte őt.

Összefoglalásképpen szerintem mind a ketten hithősök voltak, mindegyik a maga módján. Nem akartak azzá leenni, de az az idő, kor amiben éltek , a körülmények, a rendszer, az üldözés azzá tette őket. Jó tudni, hogy már ott vannak, ahol nincs szenvedés, láthatják azt az Urat, akit szerettek és szolgáltak színről-színre. Kövessük mi is azt az Urat, akit ők is követtek. Emlékük legyen áldott.