Bizonyságtétel életemről

Bizonyságtétel életemről

Életünk csodák sorozata, bár sokan ezt nem látják így. Én úgy hiszem, hogy

már a születésem egy nagy csoda. Hisz, ha édesanyámnak nem lett volna olyan erős hite, én meg sem születhettem volna. Ugyanis, amikor kb. 6 hónapos terhes volt velem, 1958 április 1O.én éjjel 3 órakor durva kezek kezdtek el dörömbölni a mikóújfalusi parókia ajtaján. Édesapám ugyanis ebben a székelyföldi községben volt református lelkipásztor. Édesanyám Magyarországról jött hozzá, ő ugyanis nyíregyházi volt, 1942-ben végezte el a debreceni tanítóképzőt és helyezték ki a Szatmár melletti Avasújvárosba, ami akkor Magyarországhoz tartozott. Az is csoda volt, hogy ő eljött onnan, hisz ő egy dúsgazdag ,ügyes gazdaembernek volt a leánya, édesapám pedig egy koldusszegény családból származott, ráadásul súlyos beteg is volt, meg hát Sztálin alatt egy tanítónőnek egy paphoz feleségül menni, az egyáltalán őrültségnek tűnt. Ráadásul, miután a háború alatt megismerkedtek és megszerették egymást, s édesanyám visszament, hogy a kivándorlásának hivatalos iratait rendezze, a határt lezárták és 7 éven át vártak egymásra. Mindkettőjüket próbálták a barátok lebeszélni a házasságról, de ők annyira szerették egymást, hogy azt mondták: ha egymáséi nem lehetnek, akkor másé nem akarnak lenni. Édesanyám 1956 júniusában kapta meg végre az útlevelét, 2 hét alatt le kellett mondjon magyar állampolgárságáról, amit sajnos soha nem kapott vissza. A 9O-es években kétszer is kérvényezte, de Kuncze elvtárs, aki akkor belügyminiszter volt, kétszer is visszaírta, hogy nem kaphat magyar állampolgárságot, mert önként lemondott róla. Dehogy mondott le önként, nem volt más választása.

                De térjünk vissza a kopogtatáshoz. Amikor álmukból felriadt szüleim kérdezték, hogy ki  az, akkor  a dörömbölők elmondták, hogy a Szekuritátétól jönnek, házkutatási parancsuk van. A házkutatást el is végezték, ezt-azt magukkal vittek, s azt mondták, hogy 3 nap múlva hazaengedik édesapámat. A három napból 6 és fél év lett. Édesanyámat másnap elbocsátották az állásából, de előbb felajánlották neki a válás lehetőségét, mert egy politikai fogolynak a felesége nem maradhat a tanügyben. Persze azt is elmondták, hogy ez csak egy formalitás, csak 3 sort kell írjon közjegyző előtt, hogy elvált a férjétől, s így megtarthatja tanítónői állását, ami biztos megélhetést jelentett volna a család számára. János bátyám ekkor 11 hónapos volt, aki szintén ezt az áldott szolgálatot végzi mind a mai napig. Édesanyám azonban kijelentette, hogy ő formálisan se hajlandó elválni, hisz örök hűséget fogadott férjének. Pár nap múlva elment a munkaelosztóhoz munkát keresni, de kérték a „caziert”, amiben benne volt, hogy férje politikai elítélt. Erre azt válaszolták, hogy még a kőbányában se tudják alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. (2 kőbánya is volt a falu határában). Ekkor édesanyám sírva fakadt s azt mondta: akkor meg kell haljak  2 gyermekemmel együtt. De nem csüggedett el, csodálatos hite volt és én ennek köszönhetem a fizikai életemet is. Hisz, ha hite nem lett volna, biztos elvetélt volna és én soha meg nem születtem volna, vagy ha meg is születtem volna, akkor valószínűleg szellemi fogyatékosként éltem volna le az életemet. De nem lettem az, hisz kiváló memóriát kaptam, minden iskolámban él tanuló voltam.

                Nos édesanyám hazament sírva s egyik kedves szomszédasszonyának elsírta a helyzetét. Akkor ez azt mondta neki: tanító néni, ugyanis mindenki így hívta és nem tiszteletes asszonynak, próbálja meg a kisiparosoknál és váltson varrónői iparengedélyt. De hát nem tudok varrni, mondta édesanyám, hisz engem a szüleim tanítattak, jóformán tű sem járt a kezemben. Majd megtanul, bíztatta kedves Birike néni. De hát kinek varrjak ruhát, kérdezett tovább édesanyám. Mire Birike néni: hát nekem fogja varrni az első ruhát, s én másokat is fogok küldeni, hogy önnél ruhát rendeljenek. Édesanyám bement Sepsiszentgyörgyre a kisiparosokhoz, ott csodák csodája nem kértek „caziert” s egy órán belül meg is kapta az iparengedélyt. Ezután elment a község egyik híres varrónőjéhez, ahol bámulatos gyorsasággal megtanult varrni és így ebből szépen fenn tudta tartani családját.

                Időközben én 1958 június 12-én megszülettem. Édesanyám nagyon szerette volna, ha kislánya születik, Anikó lettem volna, de Isten jobban tudta, hogy fiú kell legyek, s mivel volt egy János nevű testvérem, én az István nevet kaptam. Pontosan egy hónap múlva, július 12-én meg is kereszteltek szűk családi körben .Közben folyt a Szekuritátén édesapám kihallgatása, hogy rábizonyítsák, az államellenes szervezkedés vádját. Az egész dolog hátterében az volt, hogy szüleim az ébredési mozgalomnak voltak a tagjai, édesanyám tagja is volt a Betánia nevű  belmissziói egyesületnek, édesapám nem volt ennek tagja, hisz Romániában nem is lehetett szervezetet, egyesületet alakítani. Ennek az ébredési mozgalomnak az egyik jellemzője az volt, hogy tagjai nagyon szerették egymást és igyekeztek minden alkalmat, például keresztelőt, esküvőt, név és születésnapokat felhasználni az egymással való találkozásra, aminek középpontjában Jézus Krisztus állott, a beszélgetés, éneklés, bizonyságtétel, kölcsön9ös bűnvallás is..

Már látszott, hogy a kommunista hatalom ezt nem nézi jó szemmel, de ők semmi áron nem tudtak erről lemondani. Amikor azt mondták édesapámnak, hogy vigyázzon, mert ha továbbra is jár az együttlétekre, akkor elviszi a Szekuritáté, akkor erre azt válaszolta: inkább a Szekuritáté vigyen el, mint az  ördög. El is vitték, le is tartóztatták. A kirakatper augusztusban zajlott, ahol édesapámat 7 évre ítélték, a politikai foglyok fellebbeztek, mire enyhítés helyett súlyosbították az ítéletet, így édesapámat 12 év börtönre ítélték. A teremben az elítélendő embereket először kikérdezték személyes dolgaikról, édesapámtól is megkérdezték, hogy hány gyermeke van, mire azt válaszolta, hogy nem tudja. Az ügyész erre dühbe gurult, azt hitte, hogy édesapám poénkodik, de édesapám megmagyarázta, hogy azért nem tudja, hisz terhesen hagyta otthon feleségét és nem tudja, hogy megszületett-e vagy elvetélt-e a felesége. A teremből édesanyám bekiáltotta, hogy két fia van. Az ítélet kihirdetése után a bíró ,hogy egy negyed órán át beszélgethessen édesanyámmal, édesapám ekkor ölébe vett, s megcsókolta homlokomat. Utána 6 és fél éven át nem látott, csak szabadulása után ismertem meg.

Nekünk minden férfi édesapa volt, sokszor más férfit szólítottunk édesapánknak. Gyerekként nem igen tudtam felfogni, hogy mi az a börtön, de édesanyánkkal minden egyes nap imádkoztunk szabadulásáért. Talán még érdemes egy különös imádságról említést tennem, ami 37 év múlva hallgattatott meg. Amikor édesapámat bevitték a börtönbe, azért imádkozott, hogy valamelyik gyermeke majd mehessen be ide az evangéliummal, ahova őt az evangéliumért zárták be. Ez az imádság 1995-ben hallgattatott meg, amikor itt Marosvásárhelyen börtönlelkész lettem, s azóta is rendszeresen szolgálok.

                A szabadulás 1964-ben következett be, ennek emberi oldala az volt, hogy Románia szerette volna felvenni a diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal, de az amerikai vezetés erre csak úgy volt hajlandó, ha minden politikai fogoly amnesztiában részesül. Ezt már áprilisban kihirdették a börtönökben, a szabadulásra augusztus 1-én került sor a család nagy örömére. Édesapánkkal Zilahon találkoztunk, ugyanis édesapám szüleihez ment. Egyszer csak előttünk állt egy kopasz ember, s azt kérdezte: melyik János és melyik István, ugyanis növésre én már nagyobb voltam, mint a bátyám.

Ezután történt édesapám Kalotaszegre való kihelyezése  Magyarókerekére, e havasalji kis faluba, ahol 2O csodálatos esztendőt tölthettünk el. A parókia rettenetes állapotban volt, így újat kellett építeni, amit a 17O-18O lelkes gyülekezet fel is épített 1966-ban. Nagyon szép gyermekkorunk volt, egy óriási kertben nőttünk fel, ahol sok volt a munka, de sok volt a szépség is. Megtanultunk kemény munkát végezni, azt megbecsülni. Volt egy nagyszerű tanító bácsink is György György személyében, aki nagyon szigorú volt, pontosságra, becsületességre tanított minket, Isten áldja meg emlékét.

Mivel Magyarókerekén csak 1-4 osztályos iskola volt, ezért Kalotaszentkirályon folytattuk tanulásunkat az ottani általános iskolában, kiváló tanáraink voltak Czégeni Árpád és felesége, Bodrogi György és felesége Vincze tanár úr, Demeter György igazgató és más tanárok személyében. A legtöbben már nem élnek, Isten áldja meg emléküket. A téli hónapokra internátusba kellett költözni, ami egy kemény világ volt, az ököljog uralkodott, mindennaposak voltak a verekedések, sok bűn, szennyes beszéd és cselekedetek voltak itt. Voltak az én életemben is olyan dolgok, bűnök, amiket később Isten kegyelméből megbánhattam, amiket Jézus vére alá vihettem. De sokat is tanulhattam, főleg az alázat területén.

                A középiskolai tanulmányaimat a bánffyhunyadi elméleti liceumban végezhettem  1973-1977 között. Erre az időre esik megtérésem története is, ez Magyarországon történt egy ifjúsági konferencián, amikor először elsirattam bűneimet és döntöttem Jézus Krisztus mellett. Ez nem jelenti, hogy életemben nem volt bukás, de azt igen, hogy életem egy új irányt vett. Ekkor erősödött meg bennem az az elhatározás, hogy testvéremhez hasonlóan én is a Teológiára felvételezem, ami érettségi után sikerült is. Először túl kellett esni a katonaságon, ami nem volt könnyű, de ez is tanított sok mindenre, mindenek előtt engedelmességre, még akkor ha értelmetlen parancsot kapok.

                A Teológia öt évére úgy emlékezem, mint életem legszebb, illetve leggondtalanabb éveire. Nagyon szerettem a teológiai tudományokat, semmilyen gondom nem volt a tanulással, soha egy vizsgám nem maradt el. Itt volt egy nagyszerű közösségünk is, amihez más egyetemeken tanuló egyetemisták is csatlakoztak, hol a Tóközben, hol pedig Szilágyi Andriskáéknál  gyűltünk össze beszélgetni imádkozni, énekelni. Ezt persze a Szeku nem nézte jó szemmel, volt is egy maratoni kihallgatásom, amikor fenyegettek, megpróbáltak megfélemlíteni.

                A teológiai évek egy nagy ajándéka az volt, hogy harmadéves koromban eljuthattam Nagyszebenbe, az ottani evangélikus-lutheránus német nyelvű teológiára. Ez egy csodálatos év volt, mivel  a püspök úr úgy döntött, hogy ezt az évet Kolozsváron meg kell ismételni, még a tanulással se kellett erőltetni magunkat, de a német nyelvet tökéletesen elsajátítottam, s ez nagyszerű segítség volt 12 év múlva a holland nyelv elsajátításában. Ez a két nyelv óriási segítség mind abban, hogy főleg Hollandiában rengeteg barátot nyerhettem, de mindenekelőtt a szolgálatokra való készülésben. Mind a mai napig igyekszem a német és holland teológia legjavát felhasználni prédikációim, előadásaim ,könyveim megírásában.

                A Teológia elvégzése után megnősültem, feleségül vettem a mezőpaniti ifjúság egyik meghatározó személyét , Nagy Erzsébetet, akivel immár 36 év óta szolgáljuk az Urat. A Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetbe kerültem segédlelkésznek 1983 október 1-től,, ami meghatározó lett egész életem számára, hisz ez a gyülekezet visszahívott 1O év múlva, s így már több mint 25 éve szolgálok a gyülekezetben.  Bustya Dezső áldott emlékezetű lelkipásztor mellett sokat tanulhattam, tapasztalatokat szereztem. Itt született meg első gyermekünk, Ágoston, akit az Úr szintén elhívott a lelkipásztori szolgálatra, s most Kézdimartonfalván szolgálja Istenét s népét.  Mivel szüleim messze laktak Érmihályfalván, ezért úgy gondoltam, hogy valahol Marosvásárhely környékén keresek gyülekezetet, de Istennek más terve volt, így visszakerültem Kalotaszegre, a türei gyülekezetbe, ahol nyolc és fél éven át szolgáltam az Urat. Ez egy nagyon szép idő volt, itt született további három gyermekünk, Beáta 1987-ben, Mária 1988-ban s Péter 1991-ben. Nem volt könnyű a szolgálat kezdete, hisz a parókia romos állapotban volt, meg kellett javítani, ami nem volt kis dolog. Nem volt engedély, nem lehetett hivatalos úton építőanyagokhoz jutni. De a gyülekezet csodálatosan a munka mellé állt, s önkéntes munkával néhány hónap alatt teljesen felújítottuk a több mint 1OO éves parókiát. A mai napig nagy szeretettel emlékezek vissza főleg azokra, akik ebben oroszlánrészt vállaltak, Gergely András gondnokra, Gergely János és István testvérpárra, az építkezést vezető mesterekre, a többi mesterekre, úgymint Nyilas István, Bálint István babuci, Bálint István és János Testvérpár, Bálint István muri, Gergely János kapa temetői, Gergely István balla, Décse Ferenc, Gál András,  Horváth György, Deritei János kőművesekre, de lehet hogy némelyeket ki is felejtettem a sorból, László Ferenc kántorra s a sok szerető és segítő szívű egyháztagra, akik ebben a hatalmas munkában részt vettek. Kezüket lélekben haló porukban is lélekben megcsókolom. Voltak olyan mesterek, akik 17-18 napot is dolgoztak önkéntesen, minden ellenszolgáltatás nélkül, akik pénzt fogadtak el, azok is csak jelképes összeget. Még sok építkezési munkát végeztünk, felújítottuk a melléképületeket, a bejárathoz székely-kaput készíttettünk Papp Ferenc áldott emlékezető nyikómalomfalvi tanító bácsi és fiai munkáját dicséri ez.

Közben eljött a nagy változás is 1989 decemberében, ami új lehetőségeket nyitott, főleg a külföldi testvérekkel való kapcsolattartásban. Felejthetetlenek voltak az első segélyszállítmányok, már karácsony harmad napján jött Magyarországról egy szállítmány, majd 199O január elsején befutott az első hollandiai szállítmány is, Hermann Hekman barátom hozta, akit már segédlelkész koromtól ismertem, aki a kommunizmus idején is többször meglátogatott. Hosszú másodperceken tartottuk átölelve egymást és mondtuk: első találkozás a szabadságban. 199O szeptemberében életünkben először juthattunk el Nyugatra, ami addig szinte hihetetlennek tűnt

, 3 felejthetetlen hetet tölthettünk el Hollandiában, egyet Németországban. Sírva léptem át autónkkal Helmstedtnél azt a határt, ami valamikor elválasztotta Kelet és Nyugat Németországot, s amiről úgy gondoltam, hogy majd csak 35 év múlva esetleg nyugdíjasként léphetek át. Meghatódva mentem át a branderburgi kapun, ahol már azelőtt a kommunista időkben kétszer járhattam, de csak a keleti oldalon. 1992 tavaszán egy szintén hollandiai munkacsoport felújította belülről a templomunkat és új padokkal cseréltük ki a régieket. Közben Magyarországon is testvérgyülekezetre találtunk, a Vál-i gyülekezetben, akinek akkor Zila Péter volt a lelkipásztora, aki később legkisebb fiam keresztapja is lett, s akivel mind a mai napig szoros barátság fűz össze. Két év alatt a két gyülekezet kölcsönösen látogatta egymást, sokat segítettünk az épülő gyülekezeti központjuk építésében. Náluk megszállva vehettünk részt a II.ik Magyar Református Világtalálkozón, ami felejthetetlen élmény marad számunkra. 1991 végén találtunk Hollandiában is testvérgyülekezetre Maarssen, Utrecht melletti gyülekezet fogadott testvérévé. Ez a kapcsolat mind a mai napig működik. Sok lelki élményben is volt részünk a türei gyülekezetben, több mint százan jártak vasárnap délelőttönként az istentiszteletekre, nagy szeretettel hívtak keresztelőbe, esküvőre, halotti torba is, ahol mindenütt igyekeztem Isten szolgájaként, bizonyságtevő módon részt venni.

                Életünk egyik legnagyobb ajándéka a hollandiai tanulmányút volt, amire épp az előbb említett Maarssen-i gyülekezet jóvoltából családom is elkísérhetett. Ebben a gyülekezetben lakva megismerhettem ennek az országnak, népnek az életét, a holland református egyház sokszínűségét is. Nagy szeretettel vettek körül a 8 ott töltött hónap alatt, ahol az Utrecht-i Teológián kb 13 kurzuson vehettem részt s szintén tökéletesen elsajátíthattam a holland nyelvet. Különlegessége ennek az időnek az volt, hogy hatszor prédikálhattam különböző gyülekezetek szószékein, sok gyülekezetben tarthattam előadást a mi népünkről és egyházunkról. Eredetileg a doktori fokozat elnyerése is cél volt, de erre az idő rövidsége miatt nem kerülhetett sor. Utána mék kb 28 szor járhattam Hollandiában,  11 gyülekezetben 4O alkalommal hirdethettem Isten igéjét, számos helyen előadásokat, gyülekezeti esteket tarthattam.

                Visszatérve a hollandiai tanulmányútról már várt az aranyosegerbegyi gyülekezet meghívása. Nehéz döntés volt, hisz Türében nagyon szerettek, de az Úr mégis azt végezte el bennünk, hogy tovább megyünk, persze ebben emberi dolgok is, mint a gyermekek taníttatása fontos szerepet játszott. Nehéz szívvel hagytuk ott Kalotaszeget 1993 júliusának végén, ahogy mondani szoktam, szívemnek egy nagy darabja örökre ott maradt, jó időnként visszatérni, találkozni a volt hívekkel, feleleveníteni a régi szép idők emlékeit.

                1993 augusztus 1-ével kezdtük meg az aranyosegerbegyi szolgálatot. Nem volt könnyű a váltás, hisz egy egészen más vidék, mentalitás, egy négyszer nagyobb gyülekezet várt ott. Azt mondhatom el, hogy Isten a szolgálatom által nagy lelki ébredést adott, megtelt a templom, több mint százan jártak bibliaórára, alig győztük hordani a Bibliákat, áhítatos könyveket. A bő két év alatt, amit ott tölthettünk felépült a hatalmas gyülekezeti központ, aminek érkezésünkkor még csak az alapja volt meg. Ebben anyagilag hathatós segítséget nyújtott a holland Putteni testvérgyülekezet, akikkel szintén szoros lelki kapcsolat alakult ki, ami mind a mai napig tart.

                1995 nyarán megérkezett a Marosvásárhely_Alsóvárosi gyülekezet hívása, ami megint egy nehéz döntés elé állított minket. Végül hisszük, Isten akarata szerint úgy d9nt9ttünk, hogy a meghívást elfogadjuk, és 1995 november 1-től elkezdődött az itteni szolgálat, ami mind a mai napig tart. Nem volt könnyű a szolgálat itt, hisz egy nagy gyülekezet várt, akkor több mint 4OOO lélek volt még, s egy híres előd után jöttem, aki magasra állította a mércét. Az első három év azért is nehéz volt, mert a presbitérium nem volt egységes a meghívásomat illetően, tulajdonképpen egyetlen szavazat döntött a meghívásomkor és ez évekig éreztette hatását. A presbitérium nagy része elfogadott, de volt két presbiter, akik nagyon sokat bántottak, úgyhogy egy adott ponton már-már azt fontolgattam, hogy el is megyek a gyülekezetből. De Isten könyörült a helyzeten és így itt maradhattam. Nagyon lassan tudtam megismerni a gyülekezetet, az első években fogalmam se volt, hogy kit temetek, kit esketek, kinek a gyermekét keresztelem. Nekem nagyon nehéz volt megszokni a személytelenséget, hisz falusi gyülekezeteimben mindenkit ismertem, Türében, még az állatok nevét is tudtam. De nagy áldásnak tartom mind a mai napig ebben a gyülekezetben, hogy nagyon sok embernek hirdethettem Isten szavát, rengeteg embert el tudtam érni az evangélium üzenetével, a 115O temetés alkalmából olyanokat is, akik talán soha nem hallották volna meg az evangéliumot. Erőmhöz időmhöz képest igyekeztem látogatni a családokat, több mint 25OO alkalommal kopogtattam be családokhoz, hívogattam őket megtérésre, a gyülekezeti alkalmak látogatására.

 Sok szép igehirdetési sorozatot tarthattam, ilyenek voltak az Ábrahámról, Pál apostol életéről. A pusztai vándorlásról tartott hosszú lélegzetű sorozatok, az utóbbi 9O igehirdetésből állt és négy és fél éven at tartott. Most a János evangéliumát prédikálom végig, talán ez lesz az utolsó nagy sorozatom.

Nagyheteken mindig sorozatokat tartok, ezeknek nagy része az idők során megjelent az Igehirdetőben, az Egyházkerület lapjában. Szolgálatom kedves része az is, hogy rengeteget írok, közel 3O éve írom az Üzenetbe, egyházkerületünk központi lapjában az áhítatokat. Közel 3OOO oldalnyi anyagot küldtem be. Két sorozatom, az egyik, amit különböző témákról írtam, a másik pedig, amit a bibliai helyekről, könyv formájában is megjelent egyházkerületünk kiadásában. Az első könyvem „erdélyi bestseller” lett, hiszen 3 év alatt 11 utánnyomást ért meg, és 52OO példányban kelt el. Ennek címe:Istennel kezdeni, a másik könyven:Barangolások bibliai tájakon pedig 2OOO példányban kelet el. Közben Magyarországon is megjelent három füzetszerű könyvem az Ébredés alapítvány kiadásában Pécelen. Az öt könyv összesen több mint1O.OOO példányban kelt el, amit Isten egyik legkedvesebb ajándékának tartok, amit nekem megadott, hisz így sokan épülhetnek belőlük olyanok is, akik engem személyesen nem is ismernek, könyveim eljutottak, Európa sok országába, de Amerikába, Kanadába, sőt még Ausztráliába is. Írásaimhoz sok német és holland irodalmat használok, mivel Isten nekem megadta a nyelvek ajándékát, igyekszem e nyelveket hasznosítani írásaimban, igehirdetéseimben, előadásaimban is. A német és holland teológia kincseit igyekszem egyszerű igehirdetésekben, sorozatokban feldolgozni, hogy így a magyar népünk is gazdagodjon ezek által, ezt hivatásomnak tartom és amíg élek szeretném e munkát folytatni.

                Külön színfoltja volt a szolgálatomnak börtönben végzett munka. Erről rengeteget tudnék mesélni, hisz 24 év óta rendszeresen járok be a marosvásárhelyi börtönbe, de mivel egy holland börtönmissziót végző alapítványnál tolmácsként is segédkezem, egy-két kivétellel Románia minden börtönébe eljutottam. Szép ajándék volt számomra az a 7 nemzetközi konferencia , amikre 1997 és 2OO7 között eljuthattam. Kétszer voltam Lengyelországban, ugyancsak kétszer Németországban, egyszer pedig Csehországban, Hollandiában, illetve Kanadában. Az utóbbi volt a legemlékezetesebb, hisz az világkonferencia volt, a föld 13O országából mintegy 7O felekezetből mintegy 1OOO ember vett részt. Akkor jutottam el a Niagara vízeséshez is, ami szintén egy életre szóló élmény volt. Persze ebben is nem ezek a fontosak, mert a cél az, hogy még a börtönben is megtérjenek emberek és megváltozzon az életük. Hogy az én szolgálatom hány embert vezethetett megtérésre, megjobbulásra , azt én nem tudom, s nem is kell tudnom, de szeretnék a mennyben találkozni olyanokkal, akiket ez a szolgálat vezetett élő hitre s üdvösségre. Akik erről többet szeretnének tudni, meglátogathatják a személyes blogomat: lorincz-istvan-alsovaros.blogspot com ezen több írásom van arról, hogy miként végzem a börtönmissziót , közel 4OO írásomat lehet itt olvasni, ezek között a könyveimet is.

                Szolgálatom lassan a vége felé közeledik, hisz már csak szűken négy évem maradt a szolgálatból. Hálát adok Istennek, hogy mindenhez erőt s kegyelmet adott, volt benne magasság és mélység, bűn és kegyelem, voltak bukások, is, de ezekből kiemelt az Úr, megbocsátotta bűneimet. Ezeket mindig igyekeztem alázattal megvallani Istennek, de ha kellett emberek előtt is megvallottam és bocsánatot is kértem. A jövőt nem ismerjük, hisz az ismeretlen előttünk. Szeretnék még élni s szolgálni. Magánéletemben szeretném, ha unokáink születhetnének, hogy azokat is taníthassuk, szeretgethessük. A szolgálatban szeretnék kitartani még pár évet, s ha Isten elhozza a nyugdíjas éveket szeretnék azokban is szolgálni. Talán több időm lesz még kézírásban levő igehirdetéseimből sokakat gépbe ütni, könyveket fordítani, feldolgozni főleg igehirdetések és előadások, esetleg evangélizációs sorozatok formájában.

Tudom, hogy múltam, jelenem és jövendőm, az üdvösségem is ott van Isten kegyelmes kezében. Mindezért övé legyen minden dicsőség.

               

Preek in Schoonhoven 22 september 2O19

Preek in Schoonhoven op 22 sept.2O19

Lezing: Johannes 17,13-26 

Text:Johannes 17, 2O-21

Ik groet U heel hartelijk in de naam van onze Heer Jezus Christus. Er zijn al een paar goede jaren voorbijgegaan, sinds we bij u waren, met de intrede van koning Willem Alexander. We zijn blij, dat we weer met 4 ouderlingen weer onder u mogen zijn. De thema van onze gemeenschappelijke bespreking waren de verschillende aspecten van het gemeenteleven. Ik heb voor deze dag een moeilijke  thema gekregen: éénheid en verscheidenheid in de gemeente. Over deze thema te spreken is nergens makkelijk, maar hier in Nederland is bijzonders moeilijk. Wij hebben een heel andere geschiedenis, als Jullie hier in Nederland. We leven daar samen met andere volkeren en denominaties. In onze stad leven samen Roemenen en Hongaren, roomsen, orthodoxen, gereformeerden, luthersen en de zog. neoprotestanten, die hier evangelischen worden genoemd. Deze samenleving geeft spanningen, maar we moeten toch met allen de vrede zoeken.

            Ik probeer in deze preek heel eerlijk te zijn, maar ik wil ook niemand kwetsen. Ik hoop dat de éénheid, die onder ons al meer dan 23 jaren bestaat, zal niet instorten.

            In de apostolische geloofsbelijdenis belijden wij ook, dat wij geloven in een algemene , christelijke kerk. Wij weten dat dit woord in het grieks luidt: katholiek. Dit is natuurlijk wat anders, dan “rooms- katholiek”, maar dit wil zeggen dat God heeft maar één kerk op deze aarde, verspreid op alle continenten en landen van deze wereld. In de Heidelbergse Catechismus staat ook dat Christus vergadert zijn kerk uit het ganse menselijke geslacht van het begin van de wereld tot het einde. De kerk begint dus al in de paradijs. Al Adam en Eva waren lid van deze kerk.

            Er wordt veel gesproken van Pinksteren, als de geboortedag van de kerk. In zekere zin kun je dit ook zo beweren, als we denken aan de christelijke kerk, die is daar ontstaan met de prediking van Petrus. Maar de kerk is al begonnen in de oude verbond. Daar had al God een volk, de Joodse volk, en pas dan met het zendingswerk van apostel Paulus begint de kerk tussen de heidenen ook verspeiding vinden. De kerk ligt op de fundament van de profeten en van de apostelen. De kerk heeft zijn wortels in de Jodendom, ook als de Joden hebben Christus als Messias verworpen. Maar de gemeente blijft een gemeente van Joden en christenen. Wij hopen dat in de eindtijd de Joden zullen ook tot bekering komen en zich voegen aan de gemeente van Christus.

            Dus God heeft al met Adam en Eva begonnen. God is dan vervolgens de God van Abraham Izaak en Jakob. De kerk blijft verbonden met Israel, ook als Israel wil niet van kerk horen en tot de kerk behoren. De kerk moet blijven bidden voor de bekering van Israel, van de oudere broeder.

            De grote vraag is: waarin ligt de eenheid van de kerk? In  enigheid van het ware geloof. Alle ware gelovigen, ook al zij tot verschillende kerkgenootschappen behoren herkennen elkaar in het geloof. Jezus zegt, dat degenen horen tot zijn kudde, die zijn stem horen en volgen. Ze herkennen zijn stem uit duizenden. Daarom ze zullen niet een vreemde volgen, want die heeft

2

een andere stem. Om wat een geloof gaat het dus eigenlijk? Om het geloof in de ene God, de God van Israel, de Vader van Jezus Christus. Het gaat om de  ene volmaakte Verlosser , die is gekruisigd en is opgestaan uit de doden. In dit geloof kunnen we elkaar vinden over verschillende taal en kerkmuren heen.

            Deze door Christus vergaderde kerk wordt vervolgens ook door hem beschermd en onderhouden. In de Nederlandse Geloofsbelijdenis staat: deze heilige kerk wordt door God staande houden, tegen het woeden van de hele wereld, hoewel ze soms een tijdlang zeer klein is en tot niets schijnt te zijn geworden in de ogen der mensen.

Er kann geen twijfel erover bestaan, dat alle christenen zijn tot eenheid geroepen. Heel nadrukkelijk bidt Christus daarom in zijn hogepriesterlijk gebed in Johannes 17. Het gaat om een geestelijk eenheid, maar ook om een zichtbare eenheid, een eenheid in waarheid en liefde. Dit is eigenlijk de gemeenschap der heiligen. Dit is een belangrijke artikel van de Apostolische Geloofsbelijdenis. Dit wordt door verschillende kerken verschillend uitgelegd. De Heildelbergse Catechisme geeft een erg mooie uitleg in vraag een antwoord 55. Hier zien we de basis van de eenheid van Gods kinderen. De gelovigen allen en iegelijk, als lidmaten aan de Heere Jezus Christus en aan al zijn schatten en gaven gemeenschap hebben. Dus, dit betekent, dat elke gelovige is vertikaal verbonden met Jezus Christus door het geloof, maar ze zijn ook horizontaal met elkaar verbonden ook door het geloof. Des te sterker is de band met Christus, des te sterker is de band ook met elkaar. Dit betekent, dat elke gelovige heeft gemeenschap met Christus, maar tegelijkertijd ook met elkaar. Dit is wat wij gemeenschap der heiligen noemen.

Ik stel u die vraag maar: heeft u een band met Christus?  heeft u liefde tot Hem ? En daaruit voortvloeiend heeft u liefde tot elkaar !! En tot de gemeente ? Tijdens de conferentie denken we daar over na... eenheid en gemeenteopbouw het krijgt pas vorm als Gods goede Geest u bezield en over u komt dat is wat God wil werken door de prediking heen.

            En natuurlijk de gemeente van Christus is een erg bonte maatschappij, daar zijn jongeren en ouderen, vrouwen en mannen, rijken en armen, ongeletterden en geleerden, gezonden en zieken, zwakken en sterken.

            Maar de grote vraag is, of dit eenheid ook wordt  beleefd, is het realiteit onder ons, of blijft het een mooi woord, en is de realiteit  heel wat anders. Want we zeggen zo deftig, dat wij geloven in een, algemeen christelijk kerk, (we hebben dat net ook met elkaar beleden) maar de realiteit is, dat er zijn honderd soorten kerken, er zijn de roomsen, de protestanten, de ortodoxen, de evangelischen, maar zelfs de gereformeerden zijn in zo vele kerken verdeeld. Hoe kun je hier in deze verschillendheid de eenheid met elkaar vinden? We kennen allemaal de beroemde uitspraak: in de hoofdzaak eenheid, in de bijzaak vrijheid, en in alles de liefde. Het is heel erg belangrijk, dat wij duidelijk zien, wat ons met elkaar over alle kerkmuren verbindt, waarin we één kunnen zijn, en wat zijn die dingen, waarin we elkaar de vrijheid geven, waarin de eenheid niet noodzakelijk is.

           

3

Ziende de verschillendheid tussen de kerken, we kunnen al gauw voorstellen, dat de eenheid betekent niet uniformiteit, eenvormigheid. Het is niet zo, dat we pas dan één kunnen zijn, als  we allemaal dezelfde bijbelvertaling gebruiken, als we allemaal dezelfde liederen, en ook op dezelfde manier zingen, ritmisch of niet ritmisch, of we alleen maar psalmen zingen of ook gezangen, als we allemaal dezelfde kleding voorschriften hebben of juist niet hebben, of we vrouwelijke ambtsdragers hebben of niet ... ik weet dit is in Nederland een grote twistzaak....maar ook als we zondag een ijsje kopen of niet kopen, bellen of niet bellen, fietsen of niet fietsen, ...... maar ook of de predikant de hele week in zwarte pak loopt of niet loopt, als wij de avondmaal zittend eerbiedig vieren..of lopend ontvangen, als we een kerstboom hebben of niet hebben, als we onder de kerstboom cadeaus zetten of dit we alleen met Sinterklaaas doen of we in de kerk kunnen fotos maken of niet, of wij de televizie in de woonkamer, of alleen op de zolder in een kast hebben en kijken, .....en zo kan ik nog veel meer dingen opsommen.Wij daar in Roemenie hebben een heel andere traditie, een heel andere geschiedenis achter de rug. Als ik thuis in Roemenie vertel, dat in Nederland sommige van dezen een belangrijke twistpunt is, dan kunnen de mensen bij ons dit absoluut niet volgen. Als ik vertel, dat in Nederland zijn er nog meer dan 1OOO zulke thuislezers, die alleen maar de preken van ds, Pauw lezen, dia la merr dan 6O jaar geleden overleden is, want voor hen hij is de enige zaligmakende prediaknt, dan kunnen ze absoluut niet begrijpen. Maar ook niet als ik vertel, dat bij de oud-gereformeerden moet je de bekering in 7 etappen, met precies aangegeven tijdstippen meemaken. Voor mij, als tolk en begeleider ban Nederlanders uit verschillende kerken en stromingen, is soms heel moeilijk de evenwicht te vinden. Ik geef u  een voorbeeld. Ik vertaal ook voor een stichting , die onder gevangenen werkt , ze zijn hersteld hervormd gereformeerden, die vroeger gekrookte riet genoemd waren. Één van de groep der Nederlanders is roker. Wij komen in het zuiden van het land in evangelische kerken. Daar wordt geen alkohol gedronken, en ook niet gerookt. Deze twee worden samen met de hoererij in bijna elke preek als de drie hoofdzonden genoemd. Met de alkohol is er dan nog niet zo een groot probleem, want dat nuttigen we meestal s avonds voor onze broze lichaam in de vorm van een koude bier, als onze gastgevers al weg zijn, ..... maar er is een groot probleeem met het roken. Want de Nederlandse broeder, die wel aanstoot neemt aan het feit, dat de christenen daar ook op zondag met een mobiel lopen en bellen, en sommige meiden met een broek omlopen, en al dat soort dingen... hij kan dat maar niet begrijpen, ......tegelijk zijn gedrag door te roken is daar  een aanstoot als hij na de dienst in de deur van de kerk  hij snel een cigarettje aan steekt om na twee uur durende dienst zijn velle nikotinedorst te stillen. Maar dan zit ik de war, want dan komen de lieve gelovigen daar tot mij en vragen mij: is deze broeder een gelovige, is hij bekeerd? Ik antwoord zonder aarzeling, jazeker. Maar dan krijg ik gelijk de vraag: dit kan toch niet, want roken en drinken is zonde. Ik probeer dan een saambindende antwoord: ja, dit geloof ik, maar in Nederland is roken en drinken , natuurlijk met mate geen zonde. Dit antwoord geeft enig rust voor de lieve broeders en ze gaan hoofdschuddend weg. Ik vertel dit aan u, om een beetje aan te geven, hoe moeilijk het is over hoofdzaak en bijzaak te praten, en te beslissen, wat is nou hoofdzaak en bijzaak. Want wat hier voor vele christenen hoofdzaak is, is bij ons een bijzaak, en wat daar hoofdzaak is, is hier een bijzaak.

            Paulus in 1Cor.9 zegt een interressant woord. Hij zegt, dat hij voor de Joden geworden is als een Jood, en voor de Grieken als een Griek. Voor de Jood is hij onder wet, voor de Griek is hij zonder wet, ik bedoel de wet van Moses. Hij zegt, dat hij allen alles is geworden, opdat hij enigen zou kunnen winnen voor het evangelie. Iemand kon zeggen: Paulus is een windhaan, die

4

karakterloos met alle winden meewaaide, hoewel dit helemaal niet waar is. Want hij zegt niet: voor de hoeren ben ik een hoer, voor de dieven een dief, en voor de moordenaars een mordenaar geworden! Dit moeten we niet zo uitleggen, dat hij probeerde het evangelie aan allen aanpassen, na de smaak en gevoel van de hoorders praten, en de scherpe kanten heeft hij allemaal afgesneden. Hij probeerde de cultuur van de mensen te begrijpen, en zo het evangelie aan hun te brengen. Ik zal daarvoor ook een voorbeeeld geven. Ik sprak een keer een Nederlandse predikant, die ging voor een paar jaren naar Canada, om daar een gemeente te verzorgen. In de canadeze cultuur, net als bij ons is zo, dat iedereen heeft een kerstboom in december in zijn huis, onafhankelijk van licht en zwaar, links of rechts, buiten of binnen verband. Maar deze predikant kon dit absolutt niet tolereren, en hij heeft een verschrikkelijke grote strijd tegen de kerstbomen gevoerd, en hij was erg trots, dat in de zes jaar, wat hij daar stond , is gelukt de kerstbomen uit te roeien. Maar de vrouw zei tegen mij: en zodra we weg waren uit de gemeente, iedereen heeft weer een kerstboom in zijn huis gehaald. Ik vraag me af: heeft zich geloond deze strijd te voeren, heeft zich geloond zo veel energie te gebruiken in zo een bijzaak te verstoppen. Overigens toen ik vertelde dat wij zelfs in de kerk een mooi kerstboom hebben met kerstfeest, dan zei hij woedend: ik zou dit uitgooien. Bij de afscheid zegt hij tegen mij: je bent ook andere keer welkom. Jij ook antwoorde ik, maar niet met kerstfeest, want we willen niet, dat onze mooie kerstboom wordt uitgegooid, en las je dit doet zullen we je neerschiten. Ik wilde ermee alleen laten zien in welke belachelijke situaties komen wij terecht, als we beginnen over de bijzaken ruzie maken, als we met wettische regels bezig zijn.

            De grote vraag is natuurlijk: hoe ver kunnen en mogen we gaan in de vrijheid, waar is de punt waar we niet meer kunnen meegaan? Dit is voor mij de persoon van Jezus Christus. Ik kan niet meegaan, met degene, die Christus niet als Gods Zoon, als Verlosser en Zaligmaker erkent. Ik kan niet meegaan met degene, voor die het kruis van Christus en zijn lijden en zijn bloed, niet de enige grond van de verzoening, zondenvergeving en eeuwige leven is. Ik kann niet meegaan met degene, voor wie de offer van Christus niet genoeg is, of die hoopt door zijn eigen goede werken in de hemel te komen. Ik kann niet meegaan met degene, voor wie Christus geen hoofd van de kerk is, de enige Middelaar tussen God en mensen. Ik kaan niet meegaan met degene, die beweert, dat deze wereld is niet door God geschapen, en deze wereld is nit in de voorzienende handen van God. Ik kann niet meegaan met degene, voor wie de Heilige Geest geen God is, alleen maar een onpersoonlijke kracht. Ik kann niet meegaan met degene, voor wie de rechtvaardiging niet alleen door het geloof in Jezus Christus is, en die de heiliging niet ernstig neemt. Ik kann niet meegaan met degenen, voor wie de Glorie van God niets betekent. Ik kann niet meegaan, die beweert, dat de Bijbel niet Gods Woord is, door Gods Woord geinspireerd, en die is maar als alle andere boeken puur door mensen geschreven is.  Ik kann niet meegaan met degene, die de zonde goedkeurt, en de morele geboden van God met voeten treedt, die niet met goede geweten tegen de duivel en de zonde strijdt. Ik kann niet meegaan met degene die onder de leuze van tolerantie zegt, dat alles mag. 

            Waar deze geloofswaarheden wegvallen, daaar kunnen we niet meer over kerk praten, alleen over een gemeenschap. Maar gemeenschap kunnen ook andere dingen geven. Er is goenoeg, dat een sluwe ronde gummibal in beweging komt in een stadion b.v in de Ajaxarena, dan schreeuwen al tienduizende mensen uit één keel en met één hart. En in het bijzonder als deze sluwe gummibal lukt in de poort van de andere ploeg te brengen, dan slaat de vurige

5

enthousiasme tot in de hemel.Maar is dit een ware en een liefdevolle gemeenschap? Hoe lag duurt en hoe diep  is er?

            Natuurlijk de grootste probleem is, dat we ondanks het feit, dat wij in één kerk geloven, we zien dit niet hier in Schoonhoven of daar in onze stad. Dit is in het bijzonder hier in Nederland een droevige realiteit. Ik was erg droevig 6 jaar geleden, toen we het laatst hier waren bij de intrede van de niewe koning, er was een ocumenische dienst en we waren maar een handvol mensen aanwezig. Ik vroeg me af: wat heeft de kerken belet om samen voor de nieuwe koning te bidden? Waarom konnden de roomsen en de meerdere protestantse kerken niet samen bidden, dat God de nieuwe koning zou zegenen en kracht geven?

In ons land elk jaar in de derde week van januarie wordt de zog. Okunmenische gebedsweek gehouden. Daar gaan de 4 historische kerken samen een eredienst  vieren. Elke avond wordt de dienst in een ander kerk gehouden, door een andere predikant.Voor deze week wordt de thema door een land uitgewerkt, waar zich alle kerken vertegenwordigen. In deze diensten proberen we de éénheid te beleven, we proberen elkaar niet te kwetsen, te spreken in de daad over wat ons verbindt en niet over wat ons scheidt.

Deze bede van Christus is erg diep en omvattend. Christus bidt hier alleen om het feit, dat de gelovigen hier op de aarde onder elkaar één zouden zijn. Natuurlijk bidt Hij ook voor. Maar zijn bede is meer omvattend. Hij bidt dat alle gelovigen met de hemel één zouden zijn, eens met de Vader, Zoon en Heilige Geest Christus bidt hier niet om een menselijke éénnheid. Zoiets kann de wereld ook in een voetbalstadion produceren, hoe we dit al gezegd hebben. De éénheid van de Christenen heeft een heerlijk doel, dat de wereld zou geloven, dat Christus is door de Vader in de wereld gestuurd. Met elkaar ruzie makende, met elkaar twistende, scheurende, elkaar verachtende,  elkaar  voor belachelijke dingen onbarmhartig veroordelende christenen zijn niet de beste reclame voor de zaak van Christus. Een zulke christendom, een zulke kerk is niet aantrekkelijk voor de wereld, veel meer aanstootgevend. Ruzie maken, met elkaar twisten, elkaar verachten, elkaar onbarmhartig veroordelen, deze kunst kann de wereld ook zelf beoefenen, daarvoor heeft ze geen kerk nodig. Maar als de wereld ziet, dat de christenen ondanks verschillen in cultuur, beleving, in de bijzaken ééns kunnen zijn, en van elkaar houden, dit kon mensen uit de wereld in de kerk lokken. Er zit veel in de spel: ongelovige, buitenstaanders kunnen aangetrokken of afgestoten worden.

Ik heb ook een prachtige persoonlijke ervaring  meegemaakt. 12 jaar geleden was ik deelnemer van een conferentie van Prison Felowship, een wereldweide stichting, die in gevangenissen bezig is, gesticht door Charles Corlson, de raadgever von president Nixon, die na de Water gate skandaal in de gevangenis kwam, en daar tot levend geloof  is gekomen. Nou op deze conferentie in Toronto waren we uit ongeveer 13O landen, ongeveer 7o kerken ongeveer 1OOO personen. De conferentie eindigde met een gemeenschappelijke avondmaalsviering. Sommigen in Nederland zouden zeggen: dit kann toch niet, maar toen kon het wel. En in dat moment, waar 1OOO mensen, uit 13O landen en uit 7O kerkgemeenschappen begonnen op te staan en tot de avondmaal gaan, ik had een gedachte. Ik beleef nu al, wat in het boek openbaring staat, dat een ontelbare menigte zal staan aan de oefer van de glazerne zee, met palmtakken  en harfen in de hand zingend de lied van Moses en van het Lam. Ik kann dat moment nooit vergeten. Toen

6

voelden we dat alle kerkmuren zijn in de daad gevallen en we waren één in de bloed van Jezus Christus.

            Wij moeten natuurlijk onze gereformeerde identiteit nooit opgeven. Als dit ons iemand van ons vraagt, dat moeten we eerlijk zeggen, ik kan niet meegaan. Maar we kunnen ook niet de roomsen, ortodoxen, evangelischen dwingen, dat zij hun identiteit opgeven. Wat hun betreft is mij de spreuk van Richard Wurmbrandt doorslaggevend: als iemend zegt, dat God zijn Schepper, en Christus zijn Verlosser is, die is mijn broeder en zuster in Christus.

            Tenslotte nog een opmerking: ik denk dat de groffe veroordeling en verachting van de christenen van andere kerken, die in de bijzaken anders denken niet nuttig is en God zegent dit niet. We zijn niet geroepen om elkaar te veroordelen, maar om elkaar te getuigen van ons allerheiligst geloof. We kunnen de andere kerken en de wat anders denkende christenen niet veranderen. Ik zeg met liefde degenen, die andere kerken en christenen liefdeloos veroordelen: let op, want in de hemel zullen ook roomsen, ortodoxen en evangelischen zijn en we moeten daar ook in elkaars ogen kijken.  Het zou erg vervelend zijn, als we daar onze ogen moeten neerslaan, omdat we hier, op de aarde  elkaar zo liefdeloos en onbarmhartig hebben veroordeeld. Het is erg triest, dat er zo vele kerken zijn, maar er is toch zo goed, dat God wil alle kerken, die in Zijn Zoon Jezus Christis geloven zegenen. We mogen niet vergeten : in deze éénheid geloven wij. In de Apostolische geloofsbelijdenis staat niet dat we zien, de ene algemene , christelijke kerk, maar er staat: wij geloven in deze kerk. In de éénheid van de kerk te geloven, is alleen maar mogelijk als je op Christus en zijn verlossingswerk kijkt. Als we op ons, en op de verdeeldheid van de kerken zien, dan kunnen we alleen vertwijfelen. Maar we zijn niet geroepen om te vertwijfelen, maar om te geloven. De pijn, dat er in plaats van één kerk meerdere kerken zijn zal ons blijven, we moeten deze pijn levenslang dragen. We zullen altijd eronder lijden, dat er een roomse, dat er een ortodoxe en ptotestantse en een evangelische kerk bestaat. Dit hoort tot de “voorlopigheid” van ons aardse bestaan. We leven nog niet in voleinding, maar in advent, we verwachten maar, wat volkomen is. Maar ook ondanks dit geloven we in één kerk. Niemand mag zeggen,: ik geloof niet in de opstanding, omdat er nog doden en graven zijn, ik geloof niet in genezing, omdat nog zieken zijn. Zo kunnen we ook niet zeggen: ik geloof niet in de ene kerk, want nu nog zo vele kerken zijn. Christus heeft gebeden voor de éénheid van de kerk, en dit kann niemand ongeldig maken. Wij geloven in de éénheid van de kerk, ook al we dit nu nog niet zien. 

            De verdeeldheid van de kerken, moet ons nog meer heimwee geven, naar de hemel, waar de kerkmuren zullen niet meer zijn, en we zullen volledig ééns zijn in het loven en prijzen van God en van de Lam. Wij geloven, dat de belofte, er zal één herder en één kudde zijn, in vervulling gaan. Daarom laten we ons tezamen roepen :Maranatha! Kom o Heere Jezus en maak uw kerk één! Amen

A juh példázata

Tanulságos igék a példázatokról 27

Text.Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem.”(Ján.1O,27)

            „Ti nem az én juhaim közül valók vagytok, mert az én juhaim hallgatnak az én hangomra”. Jézus itt egy határvonalat húz két embercsoport közé. Akik az ő juhai és akik nem azok. Mert az előbbiek hisznek benne, az utóbbiak nem. Az egyik ember hallgat Jézus szavára, a másik süket erre. Egyesek követik őt, mások meg elfordulnak tőle. Ez a választóvoanl végigfut az egész Biblián, mind az Ó, mind pedig az Újszövetségen. Ott van Kain és Ábel, mindkettőt egy anyaméh hordozta,  ott van Péter és Júdás, akik ugyanannak a Mesternek a tanítványai,  ott van a pünkösdi tömeg, akik közül háromezer hisz és megkeresztelkedik, a többi pedig csúfolódik: édes bortól részegedtek meg.       

            Isten számára ez az egyetlen határvonal fontos, ami a hit és hitetlenség között fut. Előtte csak kétféle ember létezik: azok, akik hallgatnak a Fia szavára és azok, akik nem hallgatnak arra. A többi választóvonalak, a faji, nemzeti, társadalmi és más határvonalak számára nem léteznek és nincs jelentőségük. Erre is igaz, amit Pál mond: Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő. Az ésaiási mondatot parafrazálva: a ti határvonalaitok nem az én határvonalaim. A gyülekezet az egyház, azért olyan csodálatos közösség, mert itt ezerféle választóvonal van közöttünk, hisz van öreg és fiatal, gazdag és szegény, fekete és fehér, és folytathatnám tovább, de egy dolog mégis egyesít minket és ez az, hogy hallgatunk a jó pásztor hangjára.

            Ezért minden ember számára a döntő kérdés: kihez tartozol, kié vagy, kinek a hangjára hallgatsz? Nincs rettenetesebb dolog, minthogy Jézus nekünk azt kell mondja: te nem az én juhaim közül való vagy!

            Ezek után feltevődik a kérdés: ha ennyire fontos, hogy Jézus juhai legyünk, hogyan lehetünk azzá? Milyen lépéseket kell ehhez tenni? Erre a kérdésre nem mi adjuk meg a választ, maga az Úr adja meg azt. Ez a különös válasz egyszerre nyugtalanító és bátorító. Bátorító, mert Jézus azt mondja: az én Atyám, aki ezeket a juhokat neki adta nagyobb mindenkinél, hogy ő imádkozik azokért, akiket az Atya neki adott. Jézus minden juhot, lelket akit az Atya neki adott egy nagy ajándékként kezel.

            A nyugtalanító az, hogy mi senkit se tudunk Jézus juhává tenni. Minden hívő szülő leghőbb vágya, hogy gyermeke is higgyen, üdvözüljön, de ő ezt nem tudja megtenni. Ez nem a mi hatalmunkban van. Ezt egyedül az Atya tudja megtenni, megadni, megcselekedni. Ez az Atya munkája. De azért mi is tehetünk valamit, imádkozhatunk, kopogtathatunk, az ajtót azonban valaki más nyitja ki, ő ad a kérőnek, ő nyit ajtót a zörgetőnek, ő adja meg a keresőnek a megtalálás örömét. Itt minden ajándék

            Aki pedig már odatartozik Jézus nyájához, nem mondhatja: én ezt megérdemeltem. Itt csak hála és magasztalás lehetséges. De az Atyának ez a kegyelmi választása nem marad titokban. Az Atya közli a  Fiúval, hogy ő valakit neki adott. De a megtalált lélek is tudhatja magáról, hogy ő Jézus tulajdona lett.

             Aki Jézus nyájához tartozik,  annak életében világos és félreérthetetlen  jelei lesznek ennek. Az első az, hogy az én juhim hallják az én szómat. Aki Jézus juhává lett, azt már érdekli, hogy mit mond Jézus, s az ilyen hetente nem csak egy óra, egy istentisztelet erejéig hallgat Jézus szavára, ő már nem bírja ki a hétköznapokat sem Jézus szava nélkül. Mert annak naponta szüksége van a Jézus szavára. Az ő nyájához tartozó juh már különbséget tud tenni a jó pásztor és az idegen hangja között és az idegen hangjára nem fog hallgatni.

            Aki pedig hallgatni kezd a jó pásztor hangjára, annak az életében ennek következményei is lesznek. Ebből döntések születnek, határozott igenek és nemek, az ilyen ember megtesz bizonyos dolgokat, más dolgokat pedig tudatosan elkerül. Aki hallgat, az követni kezdi Jézust, és megszületik életében az engedelmesség. Ha ez nem születik meg, ott nagy baj van.

            De hova követik a juhok a pásztort? A 23-ik zsoltárt idézhetjük: füves legelőkre és csendes vizekhez terelgeti a juhait. De átvezeti őket a halál árnyékának völgyén és az ellenség elé is viszi őket. De a jó pásztor oda is vezeti a juhait, ahol nem szeretnének lenni: a harcba. Hisz itt Jézus arról beszél, hogy az ő juhait senki ki nem ragadhatja Atyja kezéből. Ebben már eleve ott van az, hogy a farkas, a Sátán mindent el fog követni, hogy őket az Atya kezéből kiszakítsa.

            A jó pásztor nem ígéri azt, hogy földi életünk meg fog maradni, nem ígér gazdagságot, egy nyugalmas és kényelmes életet. Ennek épp az ellenkezője az igaz: harcot ígér, küzdelmet, nyomorúságot, önmegtagadást és keresztfelvételt. De egyet bizonyára ígér és ez az örök élet. Ezt senki sem veheti el az övéitől. Az ő gyermekeinek legnagyobb kincse: az örök élet bizonyossága.

            Persze az örök élet csak a Jézus juhainak jelent sokat. Akik nem tartoznak az ő nyájához, azokat ez nem is érdekli. Azok, ahogy egy hitetlen ember fogalmazott: a mennyet ő az angyaloknak hagyja. De akik az övéi, azok számára ez igenis nagyon sokat jelent, olyan sokat, hogy még a földi életüket is készek feláldozni érte. Mert itt van a bátorság gyökere. A keresztyén ember annyira bizonyos az örök élet valóságában, hogy ezért mindent oda tud adni, ahogy Pál fogalmaz: mindent kárnak és szemétnek ítélek.

            Ma azt látjuk, hogy az emberek olyan könnyen feladják a meggyőződésüket, érveiket, miért? Azért, mert nem gyökereztek örök értékbe, az örök életbe.

            Végül szenteljünk egy kis figyelmet azoknak is, akiről Jézus azt mondja, hogy ők nem az ő juhai. Ezek mind kegyes emberek, akik tulajdonképpen a kiválasztottak seregébe kellene tartozzanak, de ők ezt nem akarják. Jóllehet a Jézus nyájához való tartozás nem a mi érdemünk, nem a mi teljesítményünk, de ugyanakkor az is igaz, hogy ezt vissza lehet utasítani, el lehet veszíteni. János evangélista ezt a szakaszt azzal a megjegyzéssel kezdi: templomszentelés ünnepe volt és tél. Ezt az ünnepet Krisztus előtt 165-ben kezdték el ünnepelni, december 25-étől 8 napon át folyamatosan ünnepeltek. Ez az ünnep egy emlékezés volt a makkabeusok hősi korszakára, arra az időre amikor Antiokusz Epifánész Izrael népét leigázta, a templomot megszentségtelenítette és az Istenben való hitet ki akarta írtani. A makkabeusok jelszava az volt: tisztességgel élni, s ha ezt nem lehet  akkor inkább tisztességgel meghalni.

            Nos, ezen az ünnepen került sor erre a beszélgetésre a nép és az egyház vezetőivel. Fennkölt gondolatok, elszántság töltötte el ilyenkor az emberek szívét. Ebben a hangulatban szólt Jézus a nép vezetőihez. De ők nem hallják meg a hangját. Utal Jézus a maga cselekedeteire, de ezak a cselekedetek nem győzik meg őket, hogy ő lenne a Messiás. Ők nem olyan pásztort akarnak, aki életét adja a juhokért, hanem olyant, amilyenek a makkabeusok voltak, akik fegyverrel verték le az ellenséget.

            De ez ma is ma is így van. Ma más messiásokat várnak, politikusokat, tudósokat és közben Jézust elutasítják az emberek. Egy olyan Messiás, aki szenved és meghal nem kell. Köveket ragadnak, hogy megkövezzék, de elvonul, mert meg nem jött el az ő órája. De el fog jönni, mert a jó pásztor meg kell haljon az ő juhaiért. Az ő juhai ma is úgy harcolnak, mint a pásztoruk, aki győzött s így juhai is tudhatják, hogy ők is győzni fognak.

Javasolt cím: kire hallgatsz?             Lőrincz István

             

A jó pásztor példázata

Tanulságos igék a példázatokról 26

Text.”Én vagyok a jó pásztor és a jó pásztor életét adja a juhokért. „(Ján.1O,11)

            Mindnyájan érezzük, hogy egy olyan időben élünk, amikor a farkas elszabadult, garázdálkodik és ezért a jó pásztorról szóló példázat különösen időszerű. A farkas üvölt és nem hagy békén minket. Hol innen, hol onnan jönnek a gyilkos merényletek hírei, hogy „ragadozó farkasok” ártatlan „bárányokat” öltek meg, mészároltak le, sokszor épp a templomban. Mert ebben a világban mindig” farkas-idő” van, és egy „farkas-világban” hangzik fel Jézus szava: én vagyok a jó pásztor.

            Jézus nagyon jól tudja, hogy ilyen időkben az övéi is tele vannak félelemmel, ezért mondja bátorításképpen: ne féljetek, mert a jó pásztor veletek van. A farkas üvöltése végső soron még jót is tehet: a juh elkezd ilyen időben a pásztora után tudakozódni. A nehéz időkben mindenki menedéket keres. Ezért ez jó idő lehet az evangélium terjedésére, sőt az ember elindulhat a jó pásztor keresésére. Persze vigyáznunk kell arra, hogy ebben a jó pásztorban ne csak azt lássuk, aki a külső életünket, vagyonunkat, egészségünket megvédi. Isten az ő igéjéban nem tett olyan ígéretet, hogy minket minden bajtól és veszélytől megóv.

            Akkor mit jelent számunkra az, hogy ő a jó pásztor? Először is azt, hogy ő magáénak akar tudni minket. Nem mi birtokoljuk őt, hanem ő birtokol minket. Nem mi használjuk fel őt a mi céljainkra, hanem ő használ fel minket az ő céljaira. Ő egy szóval sem beszél a mi tulajdonunkról, de igenis beszél az ő tulajdonáról és hogy ő azt oltalmazza és megtartja. Nem véletlenül hasonlítja össze magát a béressel, akinek a juhok nem tulajdonai. Ő nem béres, ő pásztor és azért mondhatja a juhokról, hogy azok az övéi. A béres a maga életét menti, ezért elmenekül, ha a veszély jön. A pásztor azonban nem fut el. Ő kész életét adni a juhaiért.

            Ez a pásztor azonban nem egy gyenge személy, hisz itt egy kemény kéz nyúl felénk, ami meg akar ragadni, aki azt akarja, hogy mi átadjuk magunkat neki. Ez a kéz már rég nyúl utánunk, csak mi épp épp kitértünk előle. De boldog ember az, aki engedi, hogy a jó pásztor keze megragadja. Ez tulajdonképpan egy csoda, ami fölött öröm van a mennyben.

            De miért érdeklődik annyira irántunk ez a pásztor? Mit akar ő tőlünk? Mi tesz minket kívánatossá számára? Nem ismer minket eléggé, hogy azt gondolná, hogy velünk nyer valamit? Nem tudja ő, hogy mi milyen hálátlan, érdemtelen lények vagyunk? Nem ismeri multúnkat, bűneinket, hogy mennyi minden gonoszság és hiábavalóság van bennünk? De igen, ő nagyon jól ismer minket, sokkal jobban, mint mi önmagunkat és mégis akar minket. Nem a mi jóságunk az, ami vonzza őt felénk, hanem az ő jósága indítja arra, hogy minket a magáévá tegyen. Épp azért akar, mert tudja, hogy milyen szegények, tökéletlenek és bűnösök vagyunk. Az ő szeretete indítja arra, hogy a mi pásztorunk legyen. Különös pásztor ő, aki épp azért akarja a juhot, mert az el van veszve. És ez a pásztor nem nyugszik addig, amíg az elveszett juhot meg nem találja. Lukács evangélista olyan szépen mondja el, hogy a pásztor, akinek száz juha van és az egyik közülük elveszett,  elindul és nem nyugszik addig, amíg a juhát meg nem találja. Végső soron mi mind ilyen századik juh vagyunk.

            Ez a pásztor azért olyan különös, mert ő maga is elveszetté lett. Ezt a pásztort az különbözeteti meg a világ összes többi pásztorától, hogy ő az elveszett juhaiért kész volt keresztre menni. Ebben példázatban ötször olvassuk, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért. Ez a pásztor, ahogy a próféta megjövendőlte megveretetett, nyája pedig szétszóratott. Ezért ez a pásztor azoknak, akik földi biztonságot, a maguk dicsőségét keresik, botránkozássá lesz. De ennek így kell lennie, mert végső soron minden embernek el kell döntenie, hogy ehhez a pásztorhoz akar-e tartozni, vagy pedig megtagadja őt? El kell mindenki döntse, hogy jobb vagy bal oldalán akar-e állni, hogy áldott vagy átkozott akar-e lenni?

            Aki úgy dönt, hogy ennél a pásztornál marad, az ő nyájához tartozik, az előtt megnyílik a titkok titka: az, aki ott a kereszten megveretetett, az aki ott elveszett,  akit sebek borítottak, annak a halála nem értelmetlen, hanem megszerzi számunkra a legnagyobb ajándékot: bűneink bocsánatát és az örök életet. Mert az ő halála nem sors, hanem áldozat. Az Atya akarata pedig az volt, hogy ez az áldozat hozza el számunktra a legnagyobb segítséget, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert mi a poklokig vesztünk el, azért a pásztornak a pokolig kellett értünk alászállni. Annyire meg akart szerezni minket, annyira tulajdonává akart tenni, hogy a legnagyobb szenvedéstől, a haláltól sem riadt visssza.

            De ez a pásztor nem csak meghalt, hanem harmadnapon fel is támadott. Az Atya ezt a pásztort nem hagyta a halálban, mert feltámasztotrta őt. Most őt minden ember, az egész világ pásztorává tette.

            Húsvét óta ezt a jó pásztort munkában találjuk, ő küzd ezért az egész világért, minden emberért. Ő minden percben végzi az ő megmentő, megváltó munkáját. Először is felkeresi a kicsiny nyáját, a tanítványok seregét, amelyik az ő halála következtében szétoszlott és őket összegyűjti. De miután őket összegyűjtötte, küldi is őket szerte e világba, hogy gyűjtsák a nyájat, így ők juhok és pásztorok lehetnek egy személyben. Az, aki a tanítványok között a legelveszettebb volt Péter, kapja kifejezetten a legeltetés parancsát. És a másik, aki előbb báránybőrbe bújt farkas volt, a tarzuszi Pál, akit a kegyelem kiragadott az öldöklésből, az lesz a népek nagy apostolává.

            De Jézus minket is el akar hívni erre a nagy szolgálatra, hogy keressük az elveszetteket és hozzuk be őket a nyáj közösségébe. Amíg az éjszaka nem jött el, addíg minket Jézus munkálkodásra hív. Mi nem mondhatunk le senkiről, mert neki más juhai is vannak, akiket ő be akar hozni mennyei karámjába. Mi se senkire se mondhatjuk ki azt, hogy nem lehet az ő juhává. Ott is lehetnek juhok, ahol mi nem is gondoljuk vagy sejtjük. Én huszonnégy év óta járok be a börtönbe, mert hiszem, hogy Jézusnak még ott is lehet olyan juha, aki most még el van veszve, de a jó pásztor még őt is megtalálhatja és megszólíthatja. Ezért mi se mondjuk ki senkiről azt, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, hogy farkasból nem lehet bárány, mert a jó páasztor mindent megtehet, ő még ezt is elvégezheti az emberek szívében. Mi tegyünk mindenkinek bizonyságot a jó pásztor szeretetéről, hogy ő ma is keresi az elveszetteket, szereti őket és azt akarja, hogy mindenki az ő nyájának tagja legyen. Adja az Úr, hogy ahogy egy híres igehírdető mondta: lehessünk mi is kicsiny bojtárjai ennek a jó pásztornak.

            Persze az is igaz, hogy ebben a munkában lesznek kudarcok, lesz fájdalom, csalódás. Jézus nem táplál bennünk illúziókat , amikor minket bárányként küld a farkasok közé. Lesznek olyanok ais, akik megmaradnak elveszettségükben, akik nem jönnek be Jézus aklába.

            De azt is tudhatjuk, hogy a jó pásztor ismeri az övéit, vigyáz rájuk és azokat már senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Ez elég nekünk, ebben megnyugodhatunk és várhatjuk a nagy napot, amikor a mi drága pásztorunkat meglátjuk majd színről-színre.

Javasolt cím: Jó pásztor ő nagyon.                                       Lőrincz István

Az ajtó példázata

Tanulságos igék a példázatokról 25

Text.”Bizony, bizony mondom nektek, hogy én vagyok az ajtó a juhok számára.”(Ján.1O,7)

            Nagyon fontos ennél a példázatnál, hogy kinek mondja ezt el Jézus. Itt ő a főpapokkal, írástudókkal, farizeusokkal beszélget, a nép vezetőivel, pásztoraival vitázik, akik irányítják a nép gazdasági, politikai és vallási életét egyaránt. Nekik, a hamis pásztoroknak mondja el Jézus, hogy milyen kell legyen a jó pásztor. Nekik mondja el itt az ajtóról szóló példázatát., hogy : én vagyok a juhok ajtaja és aki ezen az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az ilyen pásztorról mondja Jézus, hogy ennek az ajtónálló ajtót nyit. Az ajtónálló nem más, mint Jézus Krisztus Atyja, maga Isten. Aki Jézus Krisztuson át megy a juhakolba, annak az Atya ajtót nyit, azt maga Isten rendelte a pásztori tisztre, az egy elhívott ember.

            Minden vezetői tisztnek ez a lényege, hogy erre Isten hív el, ez Isten ajándéka mind a vezető, mind pedig a vezetettek számára. Bár lehetne minél több ilyen egyházi és világi vezetőnk!

            Ez számunkra nyilván az egyik legnagyobb kérdés: vannak-e nekünk ilyen vezetőink, akiket Jézus Krisztus hívott el a vezetésre, akik ezt tudják és így hordozzák ezt a felelősséget? Ez a példázat kijelöli számunkra a feladatot is, hisz minket az egyház Ura nem tétlen szemlélődésre hívott el, hanem munkára. Az elsődleges munka minden keresztyén ember számára az, hogy imádkozzon. Könyörögjön a vezetőkért, hogy jól tudják vezetni a rájuk bízott embereket. Imádkozzunk azért, hogy az egyházban pásztori lelkületű emberek vezessenek, könyörögjünk a lelkipásztorokért, hogy igazán hirdethessék Isten igéjét, hogy olyan hatalommal tudják kimondani az igét, mint Isten a teremtéskor, hogy az meg is lett. Imádkozzunk azért, hogy az igehirdetés ne legyen üresjárat, hogy nyomában döntések szülessenek, emberek Istenhez közeledjenk, tettekben is megmutatkozzon a hitük.

            De imádkozzunk azért is, hogy az iskolákban is pásztori lelkületű tanítók és tanárok tanítsanak, neveljenek, akik tudják, hogy a „bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.”  Könyörögjünk olyan vezetőkért, akik Isten és a felebarát szeretetére és Krisztus követésére vezetik a fiatalokat. Imádkozzunk azért, hogy krisztusi lelkületű politikusok vezessék országunkat, népünket. Téves azt gondolni, hogy a keresztyén embernek semmi köze a politikához, hisz nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, amit ne a hit kellene uraljon és meghatározzon. Imádkozzunk azért, hogy minden vezető megismerje és megszeresse Isten akaratát és cselekedje is azt.

            De talán valaki közülünk azt mondja: én nem vagyok sem lelkipásztor, sem tanító, sem politikus, engem akkor ez nem is érint. De igen! Mert a legtöbben apák és anyák vagyunk, s az egyetemes papság alapján el vagyunk hívva családunk vezetésére, pásztorolására. Ha csak egyetlen bárányka lenne is a családban, akit vezetgetni kellene, s mi ezt az egy báránykát nem az ajtón keresztül vezetnénk, nem Jézus Krisztushoz vezetnénk, akkor ez nagy baj lenne. De ha valaki nem lenne apa és anya sem, hanem úgymond egyedülálló, az is el van hívva a pásztori szolgálatra, hisz nem mindegy hogy az ember saját magát hova vezeti. De mindenki másokat is vezet, mert senki sem él egyedül, mások is vannak körülötte.

            Ebben a példázatban Jézus megmutatja, hogy mi az igazi pásztor munkája. Ahol igazi a pásztor, ott a vezető és a vezetettek között kölcsönös bizalom van. A jó pásztor hangjára hallgatnak a juhok. Az életünk egyik legnagyobb rákfenéje épp a bizalmatlanság. Ez azért is rossz, mert keserűen csalódtunk a hamis pásztorokban, akik tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkasok voltak.

            De nem csak a juhok ismerik a pásztort, hanem ez fordítva is igaz, a pásztor is ismeri a juhait éspedig név szerint. Juhait nevükön szólítja és kivezeti őket. A nagy gyülekezetekben sajnos a lelkipásztor nem tudja mindenki nevét megjegyezni, de milyen jó tudni azt, hogy Jézus Krisztus a jó pásztor mindenkit nevén szólít, mindenkit személyesen ismer.

            Miután kivezeti őket a legelőre, előttük megy. Ez minden jó vezető jellemvonása, hogy elől megy. Ez azt jelenti, hogy ő kell leghamarabb megküzdjön a farkassal, az ellenséggel, ő kell áldozatot hozzon. Milyen szomorú az, ha egy vezető a nyereségre vágyik és nem hajlandó áldozatot hozni a rábízottakért.

            Az ilyen pásztort követik a juhok, mert ismerik a hangját, idegent nem követnek, elfutnak attól, mert annak a hangját nem ismerik. Milyen jó lenne, ha így lenne. A baj az, hogy sokszor az idegen hangja, a világ, a Sátán, az antikrisztus hangja olyan hízelgő és csábító a mi számunkra és ezért arra hallgatunk. Hogy bedőlünk a Keletről vagy Nyugatról jövő rossz hatásoknak, tanításoknak, vigyázzunk tehát, hogy kire hallgatunk. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy tudjuk kiszűrni az idegen hangokat és tudjunk határozott nemet mondani azokra.

            Végül még egy kérdés: nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz is legyen? Megvalósulhat-e ez a mi életünkben? Vagy csak egy szép álom és ideál marad mindez a mi számunkra? Persze, ha ez csak egy szép ideál lenne, még akkor se lenne szabad ezt megvetnünk, mert akkor ez egy kívánatos, megvalósításra méltó ideál lenne. De az, amit nekünk itt Krisztus mond, az több mint egy ideál, hanem az egy csoda ami valóság lehet életünkben. Ez a Krisztus követésének a csodája . Pál apostol nem szűnik meg ezt a csodát a gyülekezetek számára kifejteni, hogy mit jelent, hogy Krisztus az ajtó és mit jelent azon bemenni. Ezen az ajtón bemenni nem más, mint az, hogy Jézus bevon minket a maga halálába és feltámadásába. Ezt úgy is mondja Pál, hogy belekeresztelkedtünk Jézus halálába és feltámadásába. Egy másik helyen így fogalmaz: mi mindenkor magunkban hordozzuk Jézus halálát, hogy az ő élete is látható legyen a mi halandó testünkben. De talán a legszebb megfogalmazása az, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az.

            Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mi először is arra hivattunk el, hogy a Főpásztor, a Jézus Krisztus juhai legyünk, másodszor pedig arra, hogy mi is legyünk jó pásztorok. A Főpásztor legnagyobb tette az, hogy Bárányként feláldozta magát érettünk. Akkor lehet valaki az ő juhává, ha megértette a kereszten való áldozatát, amit ő ott bemutatott értünk. Ezen a kereszten ment végbe a mi életünk legnagyobb eseménye: a megváltásunk. A pásztori lelkület a kereszten születik meg.

            Ez az ajtó szoros és az oda vezető út keskeny és kevesen vannak, akik megtalálják azt. A legszomorúbb valóság az, hogy a juhokhoz lehet az ajtón kívül is bemenni, ki lehet kerülni a keresztet. Ennek kikerülése az önzés, önmagunk dicsőségének keresése. De Jézus most is hív minden embert és kiáltja mindenkinek: én vagyok az ajtó és ezen az ajtón ma be lehet menni. Isten adott egy nyitott ajtót. A kegyelmi idő egyszer lejár, Isten ezt az ajtót egyszer bezárja, ne habozz tovább, lépj be ezen az ajtón. Ez azért annyira fontos, mert egyszer be kell lépjünk a halál ajtaján. Aki már életében belépett a Jézus ajtaján, az már be is lépett az örök életbe.

Lépjünk be a nyitott ajtón!                                                                  Lőrincz István

A gonosz szőlőművesek példázata

Tanulságos igék a példázatokról 24

Text:”Ez az örökös, öljük meg, hogy miénk legyen az örökség! (Luk.2O,14)

            Lukács evangéliumának utolsó példázata áll előttünk. A példázatokban egy különös dolgot figyelhetünk meg. Azok a példázatok, amelyek a természetből veszik képeiket a békesség, nyugalom, rendezettség érzését árasztják magukból. De azok a példázatok, amelyekben az ember áll középpontban mind drámaiságot, feszültséget, konfliktusokat hordoznak magukban.

            Így van ez ebben a példázatban is, ami a gonosz szőlőművesekről szól. Itt nem békés, szerető szívű emberekkel találkozunk, hanem olyanokkal, akik gyilkos indulatokat hordoznak magukban. Ez a példázat úgy van felépítve, mint egy dráma: több felvonás van, amelyek világosan elhatárolódnak egymástól.

            A történelmi háttér, amiben a példázat elhangzik nagyon könnyen felismerhető. Itt Izrael népének sorsáról és bűnéről van szó első renden. Ez egy titokzatos nép, akivel Isten szövetséget kötött, hogy őt mintegy példának állítsa minden nép elé. Az Úr nem egy könnyű népet választott magának, hanem egy nehezen kezelhető, dacos, akaratos népet. Ő ehhez a néphez elküldte prófétáit, akik Isten végtelen szeretetét és türelmét hirdették e népnek. Mert ugyan melyik az a földi szőlősgazda, aki eltűrné, hogy munkásai csúfot űzzenek küldötteiből? A példázatbeli gazda a kudarc ellenére újra próbálkozik, hogy a gonosz szőlőmunkásokat jobb belátásra bírja. Ebben példázatban épp ez a megrázó. Ez a példázat az Isten lehetetlen próbálkozását szemlélteti, hogy Isten hűséges marad az emberhez annak minden elvakultsága, kegyetlensége, engedetlensége ellenére is. Isten nem mond le az emberről, a világról.

            Istent még az se töri le, ha küldötteit megölik, újabb és újabb egységeket vet be az emberért való küzdelembe, úgy tűnik, hogy kiapadhatatlanok a tartalékai. Végül elküldi Fiát is, úgy gondolja, hogy őt meg fogják becsülni. Ha Jézus, a Messiás el fog jönni hozzájuk csak észre fogják venni, hogy Isten a legdrágábbat reszkírozza értük. De a Fiút sem becsülik meg, annak ellenére, hogy tudják: ő az örökös. Isten akciói mind kudarcba fulladnak. A lázadók diadalmaskodnak és a csatamező tele van áldozatokkal.

            Az emberiség történelmének középpontjában ott áll a véres kereszt, az Isten vereségének a jele és hirdeti: Isten kudarcot vallott, csődöt mondott az emberrel való minden próbálkozása. Aki szeret, az mindig alul marad, annak mindig szenvedni kell. Az ember kivívta Istennel szembeni önállóságát kezébe vette sorsának irányítását

            Ez a példázat azonban rólunk is szól. Ennek a történetnek mi is aktív résztvevői vagyunk. Ez a példázat ott szólít meg minket, ahol vagyunk: a valóságos, mindennapi életünkben. Ez a történet naponta újra játszódik a családban, a munkahelyen, az emberek közötti kapcsolatokban. De ugyanakkor azt is hirdeti, hogy Isten a mi valóságis, mindennapi életünkben, a szőlőskertünkben jelen akar lenni.

            De most próbáljuk megérteni ennek a példázatnak az üzenetét. Miért reagálnak ilyen kegyetlenül ezek a szólőmunkások, amikor a gazda kéri a gyümölcsöt? Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a Szentírásban a szőlőskert az Ísten tulajdonának a képe A szőlőmunkások nem „privatizálták” ezt a szőlőst, ők csak munkavállalók, napszámosok abban. De ők úgy tesznek, mintha a szőlős az övék lenne, a maguk tulajdonának tekintik. Ezt egy munkás, aki egy cégnél dolgozik, nem merné megtenni. Ezek az emberek rosszabbul bánnak Istennel, mint ahogy egy munkás a cégével bánik Azt engedik meg maguknak Istennel szemben, amit egy földi főnökkel szemben soha meg nem engednének.

            Ilyen gonosz az ember, hogy mindent magának tulajdonít. Mi minden jót a magunkénak tartunk, minden rosszért pedig másokat hibáztatunk, nagyon sokszor épp Istenre hárítjuk a felelősséget a saját bűneinkért is. Ez a megállapítás azért fontos, mert így jutunk el a példázat megértésének a kulcsához. Ezek a szóúőlőmunkások azt gondolják, hogy minden az övék s mindennel azt tehetnek, amit épp akarnak.

            De vajon mi nem így teszünk? Nem úgy bánunk-e mi is mindennel, mintha az a miénk lenne? Azt mondjuk mindenre: az én munkám, az én teljesítményem, az én sikerem. Jézus azonban egészen másra tanít minket. Ő arra tanít, hiogy mi mindent Istentől kapunk, s ezért mindenért hálát kell adnunk neki.. Legyünk hálásak az egészségünkért, a munkánkban elért eredményinkért, boldog házasságunkért, szép családunkért. Ne azt mondjuk: én ezt vagy azt elértem, hanem ezzel vagy azzal megajándékozott az Úr.

            A bűnt pedig tulajdonítsuk magunknak: én vétkeztem, én vagyok a hibás. Mi sokszor igazságot gyakorolunk szeretet helyett. Lehet, hogy egy dologban igazunk van, de ezt az igazságot a szeretet helyett gyakorlom, s ha szeretetlenül bánunk a másikkal lemondunk róla. Lehet, hogy én lehetnék az utolsó, aki még segíthetnék rajta, lehet én lehetnék az utolsó, aki még megállíthatnám a lejtőn, de ehelyett még lejjebb taszítom. Mi elsősorban nem az igazságot kell képviseljük, hanem szeretnünk kell a másik embert. De ez csak akkor lehetséges, ha készek vagyunk a bocsánatra. De megbocsátani csak akkor tudunk, ha előbb mi is elfogadtuk bűneink bocsánatát.

            Ez a példázat arról szól, hogy a szeretetet mindig mi kell kezdeményezzük, ahogy Isten is ebben a példázatban újra és újra kezdeményezi a munkásokhoz való küldöttség menesztését. Az evengéliumot e példázat szerint isteni kezdeményezésnek is lehetne nevezni. A szőlő ura nem odacsap, amikor a munkások az első és a második küldöttet megverik. Ha Isten arra reagált volna, amit az ember tett, akkor nem lett volna szivárvány az özönvíz után, második kőtábla az aranyborjú után, nem lett volna Karácsony, Nagypéntek, Húsvét a bűneset után. Az evengélium azt jelenti, hogy Isten ebbe a tragikus ok-okozat folyamatban „megálljt” parancsol, és mer újat kezdeni az emberiséggel. Az utolsó és végső újrakezdése Istennek: maga Jézus Krisztus.

            Mi sem kell mást tegyünk, mint amit Isten tett. A szeretet az, ami ezt a világot megtartja.. Szeretet nélkül ebben a világban minden tönkre fog menni. Ezért ennek a példázatnak nagy kérdése felénk ez: tudunk-e szeretni? Van-e erőnk a kezdeményezéshez? Ha nem Isten elveheti tőlem a kegyelmet, ahogy a szőlőmunkásoktól elvette a szőlőt.

            Több kezdeményezésre Isten részéről nem várhatunk. Ő elküldte Fiát, többre, másra nem számíthatunk. Ha őt elutasítjuk, az utolsó lehetőséget utasítjuk el. A Fiú kész volt meghalni a szőlőmunkásokért és ez nem volt hiábavaló. Nagypénteken megtért a százados, a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő, pünkösd napján megtért háromezer ember.

            Az utolsó kérdés: mi vajon milyen munkások vagyunk az Isten szőlőskertjében? Ne olyanok legyünk, amilyenek a példázatbeliek voltak. Legyünk hálásak azért, hogy elhívott minket, hogy az ő szőlőskertjében, az ő országában munkálkodjunk. Merjük felvállalni a szeretet kezdeményezését, ha kell tudjunk megbocsátani. Fussunk neki e feladatnak, ahogy a repülő nekifut a pályának. Egy ideig nem emelkedik, de aztán eljön az a csodálatos pillanat, amikor a felhajtó erő az ég felé repíti. Repüljünk mi is Isten és embertársaink felé minden nap.

Javasolt cím: merj kezdeményezni!    Lőrincz István

           

fy'>Javasolt cím:Mit tanulhatunk a világ fiaitól?                                       Lőrincz István