A farizeus és a vámszedő példázata

Tanulságos igék a példázatokról 23

Text: „Ez megigazulva ment haza, mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Luk.18,14)

            Ez a példázat annyira egyszerű, hogy tulajdonképpen nincs is szükség magyarázatra.  Nincsenek benne olyan szavak, amiket ne értenénk, amiket meg kellene magyarázni. Talán csak annyit kellene mondani: menjünk haza, forgassuk azt szívünkben, ahonnan minden cselekedetünk és gondolatunk származik. Mert Isten igéje nem csak azért adatott, hogy megértsük, hanem sokkal inkább azért, hogy átalakítson, újjáteremtsen minket.  Nem ér semmit, nem használ semmit, ha az egész Bibliát kívülről tudjuk, de az nem hat át minket,  nem hatol úgy belénk, ahogy az esővíz beszívódik a földbe és onnan táplálja majd a gyökeret, hogy a fa gyümölcsöt teremhessen. Pedig hányszor vagyunk úgy, hogy az ige csak értelmünkig jut el, csak lefut rajtunk, ahogy a gyors zápor vize is leszalad a földön.

            Két embert állít ma elénk az Úr, mindketten ugyanazt teszik, imádkoznak, mégpedig a templomban, azon a helyen, amit Isten különösképpen is erre a célra rendelt. De van egy ismert közmondás és ez itt is igaz: ha két ember ugyanazt teszi, az még nem ugyanaz.  Úgy gondolnánk, hogy a farizeus jobban tud imádkozni, hisz ő ebben „szakember” a vámszedő pedig csak „műkedvelő”. Azt gondolnánk, hogy a farizeus imája kellene jobb legyen, de ennek épp az ellenkezője az igaz.

            Manapság a „farizeus” szónak nincs a legjobb csengése, de a Jézus idejében ez egészen másképp volt. A farizeusok voltak a legvallásosabb emberek, templomos, megbízható, talpig becsületes emberek. Ha valaki egy jótékony célra  gyűjteni  akart az egy farizeus házába kellett bekopogtasson, onnan biztos nem jött ki üres kézzel. Ők voltak a Jézus korának legbuzgóbb misszionáriusai, igyekeztek Isten igéjét, üzenetetét másoknak is tovább adni., nem tartották meg azt maguknak. Ezért nagyon tisztelték őket, példaképek voltak mások számára , felnéztek rájuk az emberek.

            Egy ilyen ember imádkozott tehát a templomban. Azt várnánk, hogy ha most ő imádkozik, akkkor az nem egy akármilyen imádság. Nem egy olyan, mint azé a jött-ment emberé, aki csak úgy véletlenül az utcáról tévedt be a templomba. A farizeusok nagyon szépen tudtak imádkozni, hisz ebben ők képzést is kaptak. Tudták, hogy milyen kell legyen egy szép és fegyelmezett imádság. Rendezettség, felépítettség volt az imájukban, épp úgy mint egész életükben. Tudták azt, hogy az imádság mindig hálaadással kell kezdődjön. „Hálát adok neked Istenem,” így kezdi az imádságát. Tudták, hogy a kéréseket a hálaadás kell megelőzze. Azok a dolgok amiket elmond, amikért hálát ad, mind igazak, azokban egy fikarcnyi túlzás sincs. Mindez pontosan úgy volt az életében, hogy itt azt elmondja.

            A vámszedő épp az ellenkezője volt a farizeusnak. Ő becstelen, hamis úton szerzett jövedelemből élt, mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Maga is tisztában volt azzal, hogy ez az életforma őt kizárja az Isten gyülekezetéből. Ő maga is tudta, hogy ő a pénzt szerette, jobban szerette Isten akaratánál. Ő a pénz embere, akit a vallásos dolgok a legkevésbé sem érdekelnek. Az ő életében semmi dicséretre méltó dolog sincs. Ezért a „vámszedő” név egy szégyenteljes név volt és mindig a prázna nőkkel említették együtt, hisz azok testüket bocsátották áruba, a vámszedők pedig a lelküket.

            Ha a közmondásra gondolunk, akkor feltevődik a kérdés: miért imádkozik egyáltalán ez az ember? Hisz nincs semmi keresnivalója a templomban, elárulta Istent, a lelkét az ördögnek adta el, hogy a földön gazdag legyen. Miért is imádkozik az ilyen ember? Hisz semmi értelme sincs.

            Így néz ki a dolog emberi szemszögből nézve. De Isten szemével egészen másképp néznek ki a dolgok. Mert Isten a szivet nézi, Isten előtt nincs farizeus és nincs vámszedő sem, ilyen vagy olyan jellemű ember. Isten a szivet nézi, azt a pontocskát, ami az ember tekintete elől el van rejtve, amit nem lehet sem röntgennel, sem ekográffal átvilágítani. És itt dől el, hogy egy imádság igazi-e vagy sem? Isten nem a szavakat látja, vizsgálja, hanem azt az érzületetet, ami a szavak mögött van.

            Nyilván, hogy nem lehet úgy imádkozni, ahogyan a farizeus imádkozott. Két dolog volt hamis az ő imájában. Az egyik az, hogy azt állítja Isten elé az életéből, ami jó, ami dícséretre méltó, a rosszat pedig elhallgatja. A másik dolog, amit nem lehet tenni, hogy a másik embert megveti és lenézi. Az elsőt gőgnek, a másodikat pedig szeretetlenségnek nevezzük. A kettő általában együtt jár.

            De ne dobjunk hamar követ a farizeusra, mert az én vagyok, az te vagy. Lehet, hogy mi nem pont így mondjuk el az imát, de tulajdonképpen ugyanezt gondoljuk. Milyen jó, hogy én itt vagyok a templomban, milyen jó, hogy nem a pénz az Istenem, milyen jó, hogy én a református egyházhoz tartozom és nem akármilyen szektához. Sőt, talán még azt is mondjuk: milyen jó, hogy én nem vagyok olyan, mint ez a farizeus! De épp ebben a pillanatban, amikor ezt kimondtam, vagy kigondoltam, épp én lettem farizeussá. Abban a pillanatban, amikor tele kézzel állok meg az Isten előtt, legyen az a Biblia, a hitem, az egyházam, a megtérésem, az új életem, rosszul imádkoztam.

            Miért imádkozott jól a vámszedő? Azért, mert ő üres kézzel állt az Isten elé. Ő tudta azt azt, hogy nincs mit hoznia, mert Isten elé csak üresen lehet állni. Csak így: én egy nyomorult bűnös vagyok, könyörülj rajtam. Dehát mindig csak ezt mondogatni? Hát meg lehet ebből élni? Ebből megélni valóban nem lehet. A bűnösségem tudatából nem tudok megélni. De akkor miből ? Erre a példázat szó szerint nem ad választ, de egyet ne felejtsünk el, hogy ebben a példázatban is az a legfontosabb, aki magát a példázatot elmondja. Ő azt mondja: a vámszedő inkább megigazulva ment alá az ő házához, inkább hogynem amaz. Ezt a mondatot csak Jézus mondhatta ki, csak ő mondhatja ki a leghatalmasabb szót: megbocsáttattak neked a te bűneid, eredj el békességgel.

            Még egy kérdés, ami félreértésre ad okot. Ha ez így van,  hogy Jézus egy vámszedőt állít példaképül elénk, akkor mindegy hogy miként élek? Akkor élhetek úgy, mint ahogy a vámszedők és a parázna nők élnek? Akkor minek törjem magam Isten akaratának cselekvésére, ha úgy sem jutok többre, mint hogy bűnös vagyok, akkor mire való a hit, az imádság, bibliaolvasás, templombajárás?

            Vigyázzunk! Amikor Jézus kimondta a parázna nőnek: megbocsáttatttak néked a te bűneid, azt is hozzátette: eredj el és többé ne vétkezzél! Minden bűn gyökere a gőg és a szeretetlenség, a hitetlenség. Ezt kell kiírtani, ezt írtja ki belőlünk az Úr Jézus Krisztus, de csak akkor, ha bűnösként tudok előtte megállani. Miután bűnbocsánatot adott, erőt is ad arra, hogy az ő akaratát cselekedjem.

            Nem igaz tehát az az állítás: nem számít, hogy miként élünk, mert úgyis csak bűnösök vagyunk. Aki így beszél, abban még soha nem volt bűnbánat. Aki pedig bűnbocsánatot kapott, az már nem gondolkodik így.

            Mindaz, amit a farizeus tett, nekünk is tenni kell, de abban a tudatban, hogy az nem érdem, hanem csak kegyelem. Így fog minket is felmagasztalni az Úr a maga idejében.

Javasolt cím: Ki imádkozik helyesen?                                    Lőrincz István

           

ng=HU style='mso-ansi-language: HU'> 

Példázat a hamis bíróról

Tanulságos igék a példázatokról 22

Text.”Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamar. Mindazáltal, amikor eljön az  Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Luk.18,8)

            Húsvétot ünneplünk, a feltámadás ünnepét. Hitünk leghatalmasabb valósága, hogy mi haladunk e dicső pillanat felé. De hogyan? Nos ebben a példázatban erre a kérdésra találunk választ. Milyen kell legyen a mi magatartásunk annak a csodálatos jövendőnek a fényében, amiről a Biblia beszél?

            Erre a Biblia különböző válaszokat ad. Először is éberségre szólít, aztán meg arra biztat, hogy a tálentumokat, amiket tőle kaptunk jól és jóra használjuk fel. Arra is figyelmeztet, hogy imádkozzzunk, hisz ez is hozzátartozik a mi húsvéti várakozásunkhoz. Imádkoznunk kell Isten országa eljöveteléért.  A várakozásba azonban bele is lehet fáradni. Amikor valaki sokat késik, már úgy ellankadunk, hogy szinte már nem is érdekel, hogy jön-e az illető vagy sem. Ki kell tartani az imádságban és ez nem könnyű dolog. Sok embernek baj van az imaéletével, ez is válságban van. Ott van a kérdés: figyel-e egyáltalán Isten a mi imádságainkra és meghallgatja-e azokat? Sok embernek az az érzése, hogy pusztába kiáltott szó, falra hányt borsó az imádsága. Ilyenkor nagy a veszély, hogy abbahagyjuk az imádságot. Jézus is ismeri ezt a veszélyt. Éppen ezért mondta el ezt a példázatot, amiben jól felismerjük a mi kérdéseinket, kételyeinket.

            Egy özvegyasszonyról van szó. Az özvegyasszonyok sorsa ma sem könnyű. De abban a világban, nagyon nehéz életük volt, főleg a gyermektelen özvegyasszonyoknak. Özvegynek lenni egyet jelentett a szegénységgel, a tehetetlenséggel, a kiszolgáltatottsággal. Ezért a mózesi törvényben, a Mózes öt könyvében sok előírás volt az özvegyek, árvák védelmében. Tizenhétszer van szó róluk csak itt  róluk, a Szentírás többi könyveiben pedig még hatvaháromszor.

            Az özvegyi állapot a gyülekezet képe lesz, miután Krisztus mennybe ment. Ez nagyon feltűnő, hisz a Szentírásban az egyház a menyasszony képében jelenik meg nagyon sokszor. A „menyasszony” szó egy ünnepi tartalmat, hangulatot áraszt. De az „özvegy” szó egy szomorú hangzást és tartalmat hordoz. A Krisztus menyasszonyának ezen a földön özvegyi alakja van.

            A példázatbeli özvegyasszony perben áll valakivel. Nem tudjuk, nem derül ki a példázatból, hogy vagyoni vagy ökökségi ügyről van-e szó. De az biztos, hogy van egy ellenfele, aki meg akarja rövidíteni. Itt ugyanaz a szó szerepel, amivel az 1Péter 5,8-ban is találkozunk, ahol egyértelműen a Sátánt kell alatta értenünk. Egy szegény özvegy áll szemben egy hatalmas ellenséggel. Ez az egyház helyzete ma is. Egy kicsiny sereg, akit vádolnak, figyelmen kívül hagyják, és nevetségessé teszik. Sok hatalom áll az egyházzal szemben és minden hatalom mögött ott áll az ős-ellenség , a Sátán, aki mindent elkövet, hogy a gyülekezetetet megsemmisítse. Mit tesz ebben a helyzetben ez az asszony? Elmegy egy bíróhoz, egy ügyvédhez és azt mondja: állj bosszút, de pontosabb fordítás így hangzik, szolgáltass igazságot ellenségemmel szemben!

            Imádkozni tehát nem más, mint igazságszolgáltatást, elégtételt kérni. Ebben kell kitartani. Hát nem fucsa dolog ez? Hisz ezt a világban szokták így csinálni, ott vannak tiltakozó megmozdulások, sztrájkok, skandált jelszavak. Mindez azért, hogy az emberek jogot szerezzenek magugnak. Erről lenne szó az igénkben?

            Ezt az igét az ószövetségi összefüggésében kell megértenünk. A Zsoltárokban nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy Isten gyermekei az Urat kérik arra, hogy szolgáltasson igazságot nekik és álljon bosszút ellenségeiken. Az Úr igazságszolgáltatásának két oldala van. Egyrészt az ártatlanul szenvedő segítséget, szabadítást kap, a gonosz pedig és az istentelen elnyeri bűntetését. Nem egy emberi bosszúról vagy elégtételről van itt szó, hanem arról, hogy Isten áll bosszút, ő szolgáltat igazságot. Visszajövetele épp azt jelenti, hogy Isten mindent rendbe fog tenni, mindent elrendez. Népét megszabadítja azoknak a hatalmasoknak szorításából, akik folytogatják: a Sátán, a bűn, a halál. Ezen a napon az üldözött egyház imája meghallgatást nyer. Ezt kéri az özvegy.

            Jézus itt arra hív minket, hogy kitartóan várjuk azt a nagy napot, amikor Isten igazsága teljességgel nyilvánvalóvá lesz. Egy nagy teológus ezt így fogalmazta meg: az igazság szükségesebb Isten népe számára, mint a kenyér. Amikor igazságot kérünk, akkor az számunkra élet-kérdés és abban minden más kérés is benne van. Mi imádkozhatunk, hogy mindaz, amit az Úr megígért beteljesedjen, mert egyszer valaki azt mondta: Isten nem teljesíti a mi kívánságainkat, de beteljesíti az ő ígéreteit.

            De ez a kitartás nem egy könnyű dolog Az özvegy egy olyan bírót kap, akinél rosszabbat nem is kaphatna, egy teljességgel korrupt embert. Istent nem ismer, tehát nem törődik Isten akaratával, s az embereket sem becsülte. Egy ilyen bíróval van ennek a szegény asszonynak dolga. Nem is áll szóba az asszonnyal, mert az ellenség csúszópénze megvakította tekintetét. De az asszony nem nyugszik bele a kudarcba. Addig jár a bíró nyakára, amíg az megelégeli és végül igazságot szolgáltat neki.

            A következtetést Jézus a 6-ik vesrben vonja le. Ha egy ilyen korrupt bíró igazságot szolgáltat, vajon nem sokkal inkább igazságot szolgáltat Isten az ő választottainak? Vigyázzunk, hogy ne úgy értsük a példázatot, hogy amilyen ez a bíró, olyan Isten is. Jézus épp az ellenkezőjét akarja mondani: ha egy hamis bíró is végül igazságot szolgáltat, mennyivel inkább Isten, aki annyira szereti az igazságot.

            Nekünk sokszor az az érzésünk, hogy Isten érzéketlen, mert miért nem avatkozik közbe, miért nem akadályozza meg a sok igazságtalanságot, ami ezen a földön történik? Jézus megvigasztal minket. Isten más, mint ahogy mi emberek ezt elképzeljük. Ő az özvegyek Atyja Krisztusban eljött, hogy a gonosz hatalmát megtörje és igazságot fog szolgáltatni.

            De hosszan kell tűrnünk, Isten próbára teszi a türelmünket. Sokszor már most a földi életben is igazságot szolgáltat, ne kételkedjünk hát egy pillanatig se Isten igazságosságában. A kérdés csak az, hogy mi hisszük-e ezt? Jézus szavában egyszerre csak egy fordulat áll be. Tekintetünket dicsőséges visszajövetelére irányítja. Ő az Emberfia el fog jönni ítélni, ez biztos. De vajon talál-e hitet a földön?

            Mi mindig Istenre kérdezünk: hol van Ő, miért nem avatkozik be, miért nem jön már vissza? De az Úr most ezen az ünnepen is miránk kérdez: hol vagy te ember? Hogyan várod te a feltámadást? Van-e hited? A hit nem egy adag elmélet, dogmatika, hinni azt jelenti: rábízom magam az Úrra. A Lukács evangéliumának első olvasói egy olyan világban éltek, amiben a gyülekezet mint egy özvegyasszony minden dicsőségétől meg volt rabolva. Üldözték és tiporták az Isten népét.

            Jézus bátorítani akarta akkor is és ma is a gyülekezetetet. Ő jön és a feltámadás nagy napján igazságot szolgáltat. Ez nekünk azt jelenti, hogy mi őt kitartó imádságban várjuk, nem semmittevéssel hanem szolgálattal. Ezekkel a gondolatokkal áldja meg az Úr Húsvét Ünnepét a mi számunkra ebben az esztendőben!

Javasolt cím. Hogyan várod a feltámadást?                    Lőrincz István

Következik Luk.18,9-14 A farizeus és a publikánus példázata

Tanulságos igék a példázatokról 21

Tanulságos igék a példázatokról 21

            Text.”És dícsérte az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében eszesebbek a világosság fiainál.” (Luk.16,8)

            Ez a  példázat azon igék közé tartozik, amely sok nehézséget okoz a bibliaolvasó ember számára és amit segítség nélkül nem igen lehet megérteni. Nem önmagában nehéz ez a példázat, hanem ott szoktuk azt félreérteni, hogy a betűnél maradunk és nem jutunk el a Lélekig. Itt is igaz: a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. A Bibliát egy ajtóhoz tudnám hasonlítani, egy olyan ajtó a Biblia, amelyen keresztül Istenhez kell eljutni. Az ajtó nem arra való, hogy elzárja a belépést, hanem arra, hogy azt lehetővé tegye. Rettenetes dolog az, hogy sokszor a keresztyénség története folyamán épp hogy az elsőt, az elzárást szolgálta. Vagyis éppen az Istentől zárta el az embereket. Gondoljunk az írástudókra és farizeusokra, akikről Jézus azt mondja, hogy épp az Írások ismeretével még azokat is távol tartják Isten országától, akik be akarnak menni abba. Ők is csak a betűig jutottak és nem jutottak el a Lélekig.

            Ennél a példázatnál különösen szükségünk van arra, hogy azt a Szentlélek magyarázza meg  nekünk. Egy sáfárról van szó, mint sok más példázatban is. A sáfár tiszte a legjobban kifejezi azt, hogy milyen viszonyban állunk mi Istennel. Egyrészt mindenben Istentől függünk, másrészt azonban felelősek vagyunk minden cselekedetünkért. Amink van, azt mind Istentől kaptuk. Mid van, amit nem kaptál volna, teszi fel Pál apostol a kérdést. Semmi, hisz mi mindent Istentől kaptunk, úgy a testieket, mint a lelkieket. Itt azokra az ajándékokra is gondolok, amiket Jézus Krisztus megváltó munkája által kaptunk. Minden ajándék. Nem vagyunk mi semminek a teremtői, csak élvezői.

            De Isten nekünk nem csak ajándékokat adott, hanem felelősséget is, hogy ajándékaival jól tudjunk bánni. Bizonyos dolgokban nekünk kell dönteni és döntésünket felelőséggel kell vállalnunk és hordoznunk. Ez a példázat nagyszerűen mutatja mind a kettőt. Istentől való függőségünket és iránta való felelősségünket. Egy sáfárnak sáfárkodni kell. Cselekedni kell, naponta döntéseket kell hozni, de úgy kell cselekedni, ahogy az a gazdájának tetszik, a gazda akarata szerint.

            Az a jó sáfár, aki az ajándékokkal jól bánik. Aki a maga akarata szerint, a maga előnyére, a maga dicsőségére dolgozik, az rossz és hamis sáfár. Az egész Biblia nagyon világosan hirdeti ezt nekünk. Ez a mi egész életünknek az értelme. Ha minden ember jó sáfár volna, akkor minden rendben lenne ebben a világban. Minden rossz, minden gonoszság, igazságtalanság onnan származik, hogy az ember nem tud jó sáfár lenni.

            Ami azonban nagyon különös ebben a példázatban, hogy itt Jézus egy rossz, egy hamis sáfárt állít elénk példaképül. Nem a hamisságát állítja példaként elénk, hisz ez az ember egy csaló, egy szélhámos. Éveken át rosszul bánt gazdája javaival, a maga hasznára gazdálkodott. A gazda megbízott benne és ő szégyentelenül visszaélt gazdája bizalmával. Most pedig elközelített a leszámolás órája. Ő nagyon jól tudja, hogy eljátszotta a becsületét is, és nincs más hátra, mint hogy elbocsássák állásából. Most még egyszer csaláshoz folyamodik. Az utolsó napon, amikor még a gazda pecsétje a kezében van, amíg még a gazda nevében szerződéseket köthet, ezeket most úgy köti meg, hogy az az adósoknak jó legyen. Nem azért teszi ezt, mert sajnálja az adósokat, mert megesett rajtuk a szíve, hanem mert okosan, a maga javára tudja fordítani az eseményeket.

            Az adósság elengedése által magához akarja édesgetni az adósokat, hogy aztán amikor az elbocsátás bekövetkezik, majd hálájuk jeleként őt befogadják, s így nem lesz belőle koldus vagy napszámos. Ez az ember teljesen korrupt, dupla csaló. Miben példamutató ő mégis a mi számunkra?

            Abban áll példamutató mivolta, hogy ez az ember az adott helyzetben, a rendelkezésére álló eszközökkel, a rendelkezére álló rövid időben a legokosabbat teszi, amit az ő szempontjából tennnie kellett. Ebben áll példamutató szerepe. Nem a hamissága, a korruptsága a példamutató, az nyilván elvetendő és elítélendő. Az a példamutató, hogy ő a legjobbat, a legokosabbat teszi jövője érdekében, amit egyáltalán tehet.

            De hadd próbáljam ezt még jobban megmagyarázni. Ez az ember egy realista, nem álmodozik, szembe mer nézni a valósággal és levonja a megfelelő következtetéseket. Ő határozottan cselekszik, nem vesztegeti az időt, nem habozik, hanem a cél érdekében cselekszik, és el is éri az általa kitűzött célt. Ez a céltudatosság, ez a határozottság az, amit Jézus példaként állít elénk. Mintha ezt mondaná Jézus a keresztyéneknek: nézzétek csak meg a vállalkozókat!  Ők nem vitáznak, nem kicsinyeskednek, hanem azt teszik, ami a vállalkozás érdekét szolgálja. Ők nem érzelmeskednek, nem lamentálnak, hanem tárgyilagosan gondolkodnak és cselekednek. Bárcsak ti is keresztyének, éppúgy végeznétek munkátokat, éppúgy képviselnétek az Úr ügyét.

            Ha ti keresztyének csak fele annyi energiát fordítanátok az Úr ügyére, mint a vállalkozók az üzletükbe, akkor egészen másképp nézne ki a keresztyénség. Így érti Jézus a hamis sáfár példázatát. Ő következetes, ő határozott, ő mindent megtesz, hogy jövőjét bebíztosítsa. Mit teszünk mi, mi a  célunk? Mi a mi jövendőnk? Jézus erre azt válaszolja: az örökkévaló hajlékok, az Isten országa. Mi keresztyének ezt nagyon világosan kell lássuk. Mindenkinek erre a végső célra kell néznie. A kérdés a következő: mi vajon mindent alárendelünk-e ennek a célnak? Meghatározza-e ez a cél a mi cselekedeteinket legalább annyira, amennyire azt ennél az embernél látjuk? Jól kihasználjuk-e ezt a rövid időt, ami a rendelkezésünkre áll arra, hogy felkészüljünk az örökkévaló hajlékokba való bemenetelre?

            Ez az ember egyetlen percet se veszteget el, ez az ember pontosan azt teszi, ami az ő céljának vagyis jövője biztosításának megfelel. Hogy van ez nálunk? Nem kell nekünk őszintén bevallanunk: igen Uram, a világ fiai okosabbak, határozottabbak, célratörőbbek a világosság fiainál Ezek után azt mondhatná valaki: igen ám, de ha ez így van, akkor nem tértünk-e vissza oda, ahonnan a reformáció kiemelt minket, a cselekedetek által való megigazulásba? Hát nem kegyelemből tartattunk meg? Hát nincs minden hamisságunk, bűnünk megbocsátva Krisztus áldozatáért? De igen. Mi Isten kegyelméből tartattunk meg, váltattunk meg, ezért vagyunk a világosság fiai és nem a világ fiai.

            A világ fiaiból a világosság fiainak lenni, ez nem a mi erőfeszítésünk következménye. Azért vagyunk a világosság fiai, mert Isten Jézus által a sötétségből kihívott minket az ő csodálatos világosságára. Ezt nem mi tettük. Ebben nincs semmi érdemünk. De az Isten minket nem tétlenségre hívott el, hanem munkába állít. Ő ránk bízta az evangélium ügyét. Ezt Jézus a pénzzel illusztrálja. Hogyan bánunk a pénzzel? Jézus nem azt mondja, hogy ne érintsünk pénzt, mert ez lehetetlen. Sokkal inkább azt mondja: használd a pénzt Isten akaratának megfelelően, az ő országa építésére. A pénznek is örökkévaló értékeket kell szolgálnia és ez nem más, mint a szeretet, közösség, könyörület. A kérdés nem az, hogy sok vagy kevés pénzünk van, hanem hogy azt úgy használjuk, hogy abban az ő dicsősége ragyogjon fel és így az mind a magunk, mind pedig mások üdvösségét szolgálja.

Javasolt cím:Mit tanulhatunk a világ fiaitól?                                       Lőrincz István

Ellentmondásos emberek 6

Márk

Text. Ap.csel.13,13,  15,37-39, Kol.4,1O, Filem.22-23,

2Tim.4,9-11

Ha kiejtjük a Márk nevet, azonnal az evangélium írójára gondolunk. És nem is igen jut más eszünkbe, mint hogy ő egy áldott könyvet hagyott maga után. Így meg is kérdezzük, hogy miért kerül ő ebbe a sorozatba? Hát azért, mert sok minden más is van róla megírva.  Nem csak annyit tudhatunk meg a Bibliából róla, hogy egy evangéliumot írt, hanem az is meg van írva róla, hogy az első térítői út elején cserben hagyta Pált és Barnabást. A görög szó, amit itt találunk sokkal erősebb, mint a magyar nyelvben, szökést, bukást jelent. A szökés nem kis bűn és még az a tény is súlyosbítja, hogy a Krisztus munkájából szökött meg. De ne szaladjunk előre, haladjunk csak szépen sorban az eseményekkel.

            Először szóljunk a nevéről. Őt eredetileg nem Márknak hívták, hanem Jánosnak ezt csak melléknévként kapta. Az Ap.csel.15,37-ben még csak egyszerűen János a neve, aztán később már egybeforrasztva találjuk a két nevet: János Márk. Tudjuk, hogy ő tulajdonképpen Barnabás unokaöccse volt, a gazdag jeruzsálemi nő, Mária fia, aki házát a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta. Akkor is szó esik erről, amikor össze vannak gyűlve Péter szabadulásáért imádkozni. Sok mindent nem tudunk róla, csak érdekességképpen mondom el, hogy van olyan írásmagyarázó, aki őt a gazdag ifjúval azonosítja. Annyi biztos, hogy ő gazdag volt, hisz anyja egy jómódú asszony volt. Az sem valószínűtlen, hogy ő lévita származású volt, hisz unokabátyja Barnabás szintén ciprusi lévita volt. De ezt a feltételezést nem lehet igazolni. Papias egyházatya azt állítja, hogy Márk Jánost nem is látta és nem is hallotta.

            Egy másik titokzatos történetet is hozzá szoktak kötni, ami a Jézus elfogatásakor a Gecsemánéban történt. Ő lenne az, aki éjjel kiment pizsamában, vagyis csak egy szál ruha volt rajta, amit valaki megragadott s mivel az illető meztelenül elfutott a ruha a kezében maradt. Hogy ez Márk lett volna, ezt senki sem tudja sem bizonyítani, sem cáfolni. Marad hát az egyetlen bizonyos és tagadhatatlan történet, amiért ő az ellentmondásos emberek közé került.

            Az valószínű, hogy már korán, gyermekként kapcsolatba került az apostolokkal. Itt az anyja házában találkozott Péterrel, Pállal és Barnabással. E két utóbbi apostol egy adománnyal Antiókhiából Jeruzsálembe jöttek. Erről az Ap.csel. 11 tudósít. Aztán következik a Péterért mondott imádság és az ő csodálatos szabadulása. Amikor kopogtat az ajtón és senki se nyitja ki, lehet hogy ezen alkalmon Pál és Barnabás is részt vett és nagy hatást gyakorolt rá, az amit ott átélt. Lehet, hogy ott kapta az első indíttatást, hogy ő is elinduljon a szolgálat útján. Ma ezt úgy mondanánk: lelkipásztor akart lenni. Ő ezt valószínűleg elmondta Pálnak és Barnabásnak, hisz ők Jeruzsálemből úgy térnek vissza, hogy már magukkal hozzák Márkot. A kezdeményezés Márk részéről jött s Pál és Barnabás beleegyezik.

            Miután pár hónapot együtt tölt Pállal s Barnabással, eljön a döntés ideje. Az Ap.csel.13 elején szó van arról, hogy a gyülekezet öt vezetője egyfajta presbiteri gyűlést tart, amit imádság és bőjt előz meg. Ez volt az az alkalom, amikor a Szentlélek elválasztotta Pált és Barnabást a missziói munka elkezdésére és végzésére. Ezen a gyűlésen egészen bizonyosan szó esett róla is. Tisztséget nem kapott, de magukkal vitték segítőként. Ez egyfajta „ mindenest” jelentett, egy biztos: nagy lelkesedéssel indult erre az útra. Annál inkább, mert Ciprusba mentek, egy olyan helyre, ami neki ismerős volt.

            Bizonyára eleinte minden nagyon jól alakultak a dolgok. Márk nagyszerűen érezte magát e két ember társaságában. S ekkor eljön az a pillanat, mikor Ciprust el kell hagyni s el kell indulni Kisázsia irányába. A megszokott, ismert helyről  menni kell az idegenbe, s ez az a pillanat, amikor Márk meggondolja magát s megszökik. Ez teljesen váratlan volt, meglepte Pált és Barnabást ez a furcsa szökés. Lukács, aki volószínűleg jól tudta, hogy mi volt a távozás oka, nagyon diszkrét, nem akarta a nagy nyilvánosság elé tárni a dolgot. Csak annyit ír, hogy Páfoszt elhagyva Pergába mentek, Márk azonban elválván tőlük, visszament Jeruzsálembe. Ez Pál életének egyik legnagyobb csalódása volt. Ennél nagyobbat csak Démás okozhatott, akiről majd szintén fogunk beszélni ebben a sorozatban. Pál nagyon megbántódott és megkeseredett emiatt, s ezt joggal tette.

            Az, hogy mi lehetett az elválás oka, arról a Szentírás egy szót se szól. Csak annyit ír, hogy elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe, ahol anyja is lakott. Ez a tény talán segít, hogy okot találjunk cselekedetére. Márk ekkor még nagyon fiatal és nem egy erős jellem. Amíg még megszokott helyén volt, addig ment a dolog, de amikor már egy ismeretlen helyre kellett menni, az már sok volt neki. Egyszerre csak meglátta ennek az útnak a veszélyeit. Erkölcsi összeomlás, az anyja utáni vágy, ki tudja megmondani? Sajnos a fiatalokra nagyon jellemző, hogy valamit nagy lelkesedéssel elkezdenek, aztán jön a nagy csalódás. A tűz szalmalángnak bizonyul, hamar kialszik. Aki Jézust követni akarja, tisztában kell legyen azzal, hogy ez mit jelent. Jézus maga mondta: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.

            Vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy egy teológiai vita lehetett közöttük a misszió stratégiájáról. Az világossá válik, hogy a vezetés Pál kezében volt, Barnabás a háttérben maradt. Pál úgy látta, hogy Ciprusból hamar távozni kell s egy nagyobb munkát kell a szárazföldön elkezdeni. Valószínű, hogy Pál egy adott ponton kijelentette, hogy most Ciprust el kell hagyni. Az is lehet, hogy Barnabás is más véleményen volt, de Pál nem engedett s ezt Márk, mint Barnabás unokaöccse rossz néven vette. Egy biztos, Márk távozik s a két apostolt elhagyja pont most, amikor legnagyobb szükség lett volna rá. Mert Ciprusban kevesebb volt a munka, s most a távolságok is nagyobbak, mint eddig. De Márk egyáltalán nem gondol erre, ő csak magára, a maga sérelmére gondol s egyedül visszatér Jeruzsálembe az anyja szoknyájához. De valószínű, hogy az anyjától nem dicséretet, hanem szidást kapott a tettéért. El tudjuk képzelni, hogy Márk lelke nem volt nyugodt Jeruzsálemben. Felébred a lelkiismerete és rájön, hogy nem jól cselekedett. Bántja, hogy társait magukra hagyta, hogy gyenge volt és engedett a távozás kísértésének. Ezzel akadályozta a misszió munkáját s a Szentlelket is megszomorította. Tudta azt is, hogy ezzel szégyent hozott magára Jézus Krisztusra. Ezért nem sok ideig marad Jeruzsálemben és nemsokára újra Antiókhiában találkozunk vele.

            Aztán jött a még szomorúbb esemény, amikor a második térítői út előtt Pál elválik Barnabástól, pont az ő személye és viselkedése miatt. Ez volt az első nagy szakadás a keresztyén egyházban s ami nagyon szomorú, hogy nem egy teológiai kérdésben való különbség, vagyis nem üdvösség kérdése miatt, hanem egy ilyen nagyon is emberi dolog miatt történt ez a szomorú elválás. És ez az emberi dolog egy személy volt: Márk. Először Márk vált el tőlük, majd Pál válik el Barnabástól Márk miatt.

            Pál ebben a vitában egy radikális véleményt képviselt. Ő azt mondta, hogy egy ilyen embert nem visz magával, hisz az eddigi magatartása alapján nem alkalmas a szolgálatra. Pál számára világos a kérdés: azt nem viszi magával, aki megbízhatatlannak bizonyult az első út alkalmával.

            Márk számára ez egy keserű pasztilla volt, Pál alkalmatlannak nyilvánította és eltiltotta a szolgálattól. Barnabás ezzel szemben más véleményen volt. Vajon azért, mert rokona volt, vagy Barnabás nem volt olyan kemény és következetes vagy könnyebben meg tudott bocsátani? Az biztos, hogy megkeseredés következik, valószínű az is, hogy kemény szavak hangzanak el. Ami pedig a legszomorúbb, hogy a két nagy apostol, Pál és Barnabás nem tudtak ebben a dologban megegyezni. A két álláspont kibékíthetetlen maradt s még egyszer hangsúlyozom, hogy a legszomorúbb, hogy nem tanításbeli, teológiai kérdésről volt szó, hanem egy személyről, arról hogy Márk alkalmas-e a misszüó végzésére?  Ez kétségtelenül a Sátán munkája volt. Hogyan lehetséges az, hogy Pál és Barnabás köszönés nélkül elválnak egymástól? Hát nem kacag ilyenkor a Sátán a markába,amikor Isten gyermekei veszekednek, megkeserednek, és mindennek az oka Márk, a szökevény!

            De hála Istennek a Sátánnak ez a győzelme nem végleges. Az első csoda, hogy Isten még a gyermekei hibájáiból, bűneiből is jót tud kihozni. Hisz a válás eredménye az lesz, hogy egy csapat helyett kettő indul misszióba. Pál Silást veszi maga mellé, Barnabás pedig Márkkal indul útnak. Ez nem menti Pál és Barnabás bűnét, de azt mutatja, hogy Isten munkája szolgái gyarlósága ellenére tovább halad.

            A második dolog, hogy  a két apostol szembenállása sem maradt meg életük végéig. Eljött az idő,amikor újra baráti jobbot nyújtanak egymásnak és Pál is rehabilitálta Márkot. Ezt így is vártuk volna el, hisz ők Isten gyermekei. A szeretet nem rójja fel a gonoszt.

            Pál tehát nem volt hajlandó a második térítői útra magával vinni Márkot. Azt mondta, hogy akiben egyszer csalódni kellett, azt nem viheti magával a misszióba. Barnabás ellen nem volt semmi kifogása, de mivel Barnabás Márkot mindenképpen magával akarta vinni, így elváltak útjaik. Sajnos nem jóbarátként váltak el, hanem veszekedve és megkeseredve.

            Márk azonban nem maradt ”munkanélküli”, hisz Barnabás magával vitte, ez már egyfajta megtérést mutat a Márk életében. Egy biztos, Márk is rengeteget szenvedett amiatt, ami vele történt és magának is nehezen tudott megbocsátani. Mit nem adott volna, hogy ezt meg nem történtté tegye. De a missziótól nem szakadt el, ez szívügye maradt. A régi szökést pedig könnyek között vallotta és bánta meg az Úr előtt, és bocsánatért könyörgött s azért, hogy az Úr adjon új lehetőséget a szolgálatra. Ezt ő meg is kapta. Ha már Pál nem is vitte magával, Barnabás magához fogadta s ketten mentek el a misszió munkáját végezni.

            Hogy ez miként zajlott le, erről nem tudósít a Szentírás. Érdekes, hogy egy híres lelkipásztor, aki Pál apostolról könyvet írt , azt állítja, hogy ebben a vitában Pálnak volt igaza, mivel Barnabásról innen kezdve hallgat a Szentírás, Pál útja azonban részletesen le van írva. Az is igaz, hogy kibékülésről nem tudósít a Szentírás. De később Pál említi leveleiben a Márk nevét és ezt már nem keserűséggel, hanem örömmel teszi. Három helyen is említi Márkot, a Kol.4,1O. „Köszönt titeket Aristárkhus és Márk, Barnabás unokaöccse, aki felől utasításokat kaptatok: ha pedig megérkezik hozzátok őt szívesen”. Eszerint Márk Pál baráti és munkatársi köréhez tartozott. Valószínű, hogy a kolossébeliek még előítélettel voltak iránta, azért írja, hogy fogadják őt szeretettel.

            Másodszor a Filemonhoz írt levélben találkozunk a levélben. Ezt a levelet Onizimuszért írja, aki szintén szökevény volt. Ő visszafogadta Márkot, a szökevényt, Filemon pedig miért ne fogadná vissza Onézimuszt, a szintén szökevényt? Itt Pál kifejezetten a munkatársának nevezi Márkot. Arról a Márkról írja, hogy munkatársa, akiről évtizedekkel azelőtt azt mondta: vele nem vagyok hajlandó együtt dolgozni.

            A harmadik alkalom, amikor találkozunk vele a 2Tim.4,9-11. Itt azt írja Pál Timótheusnak, hogy Márkot vegye maga mellé, hozza el magával, mert jó hasznát tudja venni a szolgálatban. Ezt akkor írja, amikor halála órája már közel van. Sok csalódáson ment már át. Mindnyájan elhagytak, írja de ne számíttassék be nekik. De azok között, akik mindvégig kitartottak, ott van Márk is és Pál kéri Timótheust, hogy hozza magával. Halála előtt senkit se kíván annyira látni, mint Márkot, mert ő hasznos a szolgálatra. Először haszontalan volt, de most nagyon hasznos. Ez a megtérés dicsősége és ez nagyon örvendetes. Ezért nincs is szükség Márk bűnbánatának, megtérésének történetére, se arra, hogy a megbékülésükről olvassunk, mert ezek alapján ehhez nem fér kétség. Márk életének további részében már nem volt ellentmondásos ember, hanem nagyon alkalmas volt a szolgálatra.

Démás

Text. Filemon 23-24, Kol.4,14, 2Tim.4,1O

           

       Démásról mindnyájan hallottunk. Nagyon sokat nem tudunk róla, jóval kevesebbet mint például Márkról. Annyit tudunk, hogy Pál munkatársa volt, méghozzá elég fontos munkatársa. Pálnak az idő folyamán egyre több munkatársa lett, hisz ő mindenütt keresett és talált is társakat. Sokaknak a nevükön kivül semmit se ismerünk az életéből, de ők mégis fontos emberek voltak az első században, akik az Isten országa építésében egy adott helyen és időben döntő szerepet  vállaltak. Egy ilyen munkatárs volt Démás is.

            Pál a Timótheushoz írt második levelében említi őt utoljára, de nem először. Az utolsó említés nem válik Démás dicsőségére, hisz Pál azt írja: Démás engem elhagyott. Az eredeti szöveget így lehetne pontosabban fordítani: cserben hagyott. De az ok még szomorúbb: a jelenvaló világhoz ragaszkodott.

            De egyelőre ezzel még nem foglalkozunk, még ítéletet sem mondunk felette. Úgy tűnik, hogy Pál ezt nem keserűséggel írja, hanem inkább mély fájdalommal. Hogy Démás ezt megtette, az nagy szomorúságot okoz neki. Pál itt egy rejtély előtt áll. Egyszerűen nem érti, hogy ez miként történhetettt meg. Ő ezt Démásról soha nem tudta volna feltételezni. Ő felőle nagy reményeket ápolt, s most ez nagyon meglepte és megrázta.

            Mert Démás eddig nem ezt mutatta. Vannak olyanok, akik mindig ott állnak a szélen, akikről minden percben lehet várni, hogy elmenjenek. De Démás nem ilyen volt. Ő eddig egy nagyon megbízható munkatársa volt Pálnak. Minden valószínűség szerint Tehesszalonikában született. Ott juthatott hitre a Pál igehirdetésére. De ő nem maradt csak a megtérésnél, ő tanuja, bizonyságtevője lett Krisztusnak és minden erejét és tehetségét az evangélium hirdetésének a szolgálatába állította. A Filemonhoz írt levélben mint munkatárs szerepel. Márk, Aristarkhus és Lukács mellett. Kol.4,14-ben is Lukáccsal együtt szerepel a neve s ez azt is jelenti, hogy ő a kolosséi gyülekezet számára sem volt ismeretlen. Mindkét levelét Rómából írta Pál, amikor itt börtönben volt. Démás tehát nem csak szülővárosát és mindenét elhagyta a szolgálatért, nem riadt vissza attól sem, hogy a börtönben is együtt legyen szeretett munkatársával.

            Tudjuk, hogy az első római fogsága Pálnak még nem volt olyan veszélyes. Ez csak egyfajta háziőrizet volt. Pálnak elég nagy szabadsága volt és a vele való kapcsolat-tartás még nem jelentett különösebb veszélyt. Ebből még meg is szabadult. De a második már sokkal veszélyesebb volt, akkor már Néró volt a császár s Pál tudta hogy ebből valószínűleg már nem is fog szabadulni. Aki itt is mert vele kapcsolatot tartani, az maga is vértanúságát kockáztatta. És Démás itt van vele. Nem félt Pál apostolt ide is követni.

            De ekkor derült égből villámcsapásként jött az elképzelhetetlen, amit senki se gondolt, a legkevésbé Pál, az megtörtént „Démás engem elhagyott a jelenvaló világhoz ragaszkodván” Démás kapitulált. A hír futótűzként terjedt, szájról szájra szállt a döbbenetes hír: Démás megszökött. Hátat fordított Pálnak, a hitnek, egyháznak.

            Pál azt a rettenetes hírt közli Timótheussal a levele végén, ahol is sok személyes dolgot említ. Először a lényeges, egyházi, apostoli dolgokról ír, majd pedig rátér a kevésbé fontos dolgokra. De nyilván, hogy ezeknek a személyes dolgoknak szoros köze van az egyházi élethez, még akkor is, ha a téli kabátjáról, vagy a tekercsekről van szó, hisz ezek is mind az Isten országának a szolgálatában állnak. Így a Démásról szóló híradást se lehet csupán személyes dolognak tartani. Ebben a híradásban nem csak Pál, mint apostol szólal meg, hanem Pál, mint ember is.

            A Démás távozásáról szóló híradás után rögtön jön a felszólítás: igyekezz hozzám jönni hamar. Nyilván Pál nagyon egyedül érzi magát. Ezek a szavak az ember Pál szívébe adnak betekintést. Ő a nagy apostol, a hithős, de ugyanakkor ember is, akinek érzései vannak s így nagyon közel áll hozzánk. Kéri Timótheust, hogy jöjjön hamar, mert késő lehet. Gyere gyorsan mert olyan egyedül vagyok. Itt Pál, mint elhagyott ember panaszkodik, de térjünk vissza Démáshoz. Ez az egész olyan reménytelen. Láttuk tehát, hogy Démás megtért, elfogadta az evangéliumot. Mindent rátett arrra, hogy Pállal együtt Isten igéjét hirdesse. Követte Pált az oroszlán barlangjáig, Rómáig. De ekkor túl forró lett a talaj a lába alatt. Egy adott ponton visszahőkölt. Az, hogy Krisztusért szenvedjen s érte még a halált is vállalja, túl nehéz lett számára. Elhagyta Néró véres városát, hogy szülővárosában találjon megnyugvást és menedéket.. Rómában keresztyénnek lenni túl veszélyes dolog, Thesszalonikában pedig nincs akkora veszély.

            Látjuk itt, hogy nem a hitre jutás a legnagyobb dolog, hanem a hitben való kitartás, megmaradás. Démásnál azonnal a köves talajba esett magra gondolhatunk. Ami hamar kikelt, de a Nap fénye megfojtotta, a világ megfojtotta, nem volt mélyen a gyökere. Az a tény, hogy Thesszalonikába ment, még nem lett volna olyan rossz dolog, még az sem, hogy visszatért a világba, arra is lehet gondolni, hogy üzleti dolgait ment rendezni Thesszalonikába. Hisz mi mindnyájan ebben a jelenvaló világban élünk s itt dolgaink vannak. Elvégre Thesszalonikában épp olyan jó keresztyén lehet, mint Rómában. De nem erről van szó.

            Neki nem is kellett volna Pállal menni, hisz erre senki sem kötelezte. Nem mindenki ment Pállal, aki hitre jutott. A legtöbben szülőhelyükön maradtak. Még az sem, hogy visszament, hisz Kreszcens elment Galáciába, Titusz Dalmáciába, Tikhikusz Efézusba és ezekről Pál semmit rosszat nem mond.

            Miért fáj neki annyira épp Démás elmenetele? Azért, mert ennek egy más oka van. Sokszor nem önmagában a cselekedet a rossz, hanem az, hogy mi annak az oka. Az ok pedig az, hogy Démás a jelenvaló világhoz ragaszkodott, azt szerette meg, ahogy ezt még pontosabban lehetne fordítani. Ahogy itt nevén nevezi a gyermeket: a bűnt.

            Az írásmagyarázók próbálják mentegetni Démást, még Kálvin is azt mondja, hogy nem az Urat hagyta el, hanem csak Pált és hogy csak azért ment el, mert  Rómaában való maradás túl veszélyes lett volna számára. Egy nagy holland írásmagyarázó is azt írja, hogy ne gondoljunk a legrossszbbra. Nem kell azt feltételezni, hogy Démás megtagadta az Urat.

            Nos, hát mi is legyün jó reménységgel Démás felől. Ezért is ellentmondásos ember ő. De ez a mondat mégis szomorú. Ahogy ezt halljuk, hogy a jelenvaló világot szerette, ragaszkodott hozzá, azonnal eszünkbe jut János apostol szava:” ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete”

            Azt sem tudom elképzelni, hogy Démás egyáltalán elköszönt volna Páltól, s azt mondta: kedves Pál, én most elhagylak, mert e jelenvaló világhoz ragszkodom. Démás az örökkévaló világtól elfordult és e jelenvaló, ideigvaló világhoz fordult oda.

            Persze, ne ítélkezzünk, hanem inkább helyezzük bele magunkat az ő helyzetébe. Ő elhagyta szülővárosát és idejött Rómába, ahol a halál leselkedik rá. Elvégre nem lehet mindenki hős. Ne dobjunk követ Démásra, hogy nem tudott hőssé lenni. Ez csak a kivételesek kiváltsága. Kérdezzük meg magunktól, mi vajon hasonló halyzetben ki tudtunk volna tartani? Azt se kell gondolnunk, hogy Démás cégéres bűnökbe esett, miután otthagyta Pált. Erről semmit sem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy a jelenvaló világhoz ragaszkodott s a jelenvaló világnak két oldala van. Egy világos és egy sötét oldala. Van egy züllött világ, de van egy művelt világ is.

            A világot szeretők két csoportra oszlanak. Vannak gyalázatos, perverz emberek és vannak tiszteletre méltó, becsületes emberek. Tudjuk azt, hogy a hagyomány kétféle legendát tud Démásról. Az egyik szerint Démásnál minden rendbe jött. De van egy másik legenda is, miszerint Démás teljességgeél megkeményedett és egy pogány istenség szolgálatába állott és Krisztusnak ádáz ellensége lett. Mi ezt nem tudhatjuk, csak Isten tudja, hogy mi lett vele.

            De lássuk meg, hogy mekkora különbség van Pál és Démás között. Mint munkatársak együtt futják a küzdőtért. Pál megharcolja a hitnek szép harcát, Démás feladja és a világot választja. Pál végig megfutja a pályát, Démás a felénél megáll. Pál tudja, hogy megkapja az eljövendő világban az igazság koronáját, Démás ebben a jelenvaló világban keresi boldogságát. A kérdés az, hogy nem vagyok-e Démás? Olyan rendes, tiszteletre méltó, aki nem szakítok Istennel, egyházzal s mégis a jelenvaló világhoz ragaszkodom. A mi szívünkben  szörnyű mélységek vannak, mert íme még Pál munkatársának lenni se garancia az üdvösségre.

            Valószínű, hogy Pál ezt figyelmeztető példaként mondja el Timótheusnak, s úgy gondolja, hogy erre Timótheusnak szüksége van, annak ellenére, hogy gyermekkorától ismerte az Írásokat.

            Ha Démást csak a Filemon és Kolossé levélből ismernénk, a hit hősei közé sorolnánk. De itt van az a szomorú megjegyzés: elhagyott, a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Akárhogyan is legyen ez a szomorú, hogy Démás ezt tette ő ezzel vétkezett Pál ellen. S ami a legrettenetesebb, az Úr ellen is. Megszomorította Isten Szentlelkét és mi is megszomorodunk kétezer év távlatából is, hogy ez vele megtörténhetett. Az ő elmenetele egy súlyos veszteség volt az Isten országa számára. De ne felejtsük el, hogy ennek a történetnek van egy másik oldala is.

            Veszteségről beszéltem, de van ebben nyereség is. És ez az, hogy az egyház megszabadult egy olyan embertől, aki nem volt szívvel-lélekkel az Úré. A testben lehet egy rossszindulatú daganat is, azt el kell távolítani s a sebész, bár neki vágni kell, de ezzel mégsem a halált , hanem az életet szogálja. Az szomorú volt, hogy egy lélek elveszett, de az mégis jó dolog volt az egész test számára. Ha benn marad, ezzel a magatartásával nagy kárt okozott volna a gyülekezetben, gondoljunk csak Anániás és Szafira esetére. Mi lett volna, ha a két képmutató ott marad az első gyülekezetben? Megrontották volna az  egész gyülekezetet. Ezért az Úr kivágta őket. Itt végül is Krisztus van munkában, aki megtisztítja az ő gyülekezetét.

            De van még egy másik dolog is, amire Démással kapcsolatban figyelni kell. Itt is nagyon fontos, hogy a Szentírást a maga összefüggéseiben olvassuk. A Démás elmenetele két másik embernek az elmenetelével együtt van említve. Kreszcens és Titusz. Szinte egyszerre ment el ez a három férfi Rómából. Az okok és célok persze egészen mások voltak. Démás szökevényként ment el, a másik kettő egy-egy új munkaterületre indult.

            Pál is csak egy ember volt, mindenhova nem tudott eljutni. Ő jól tudta, hogy ezekre a helykre ő már sohasem fog eljutni, de vannak alkalmas munkatársai, akik ezeken a helyeken is el fogják végezni az evangélium hirdetésének a munkáját. Kreszcensz és Titusz indulnak az új területekre. Neki személyesen jobb lett volna, ha mellette maradnak, de ő nem gondolhatott magára, arra, hogy mi neki a jó, hanem egyedül Krisztus missziói parancsára: tegyetek tanítványokká minden népeket. Így Pál börtöncellája egy missziói központ lett, ahonnan a munkások indultak. Itt volt egy szomorú esemény, amikor az ördög a markába kacagott, hogy Démás elment, de most a másik két apostol útnak indulnak és most Isten és az ő angyalai kacagnak a mennyben.

            Igen a Sátánnak is megvannak a maga támadásai, győzelmei. S ez Pált életének ebben az utolsó szakaszában nagy szomorúsággal tölti el. Sok fájdalom, csalódás érte már eddig is, s most még ráadásul jött ez az utolsó, talán a legfájdalmasabb. De Isten nem akarja, hogy ezzel a fájdalommal búcsúzzon el ettől az élettől. Mint anya vigasztalja a fiát, úgy vigasztalja meg az Úr Pált most azzal, hogy a másik két munkatársa vállalta a munka minden veszélyét. Mintha azt mondaná az Úr: bármennyire is szomorú dolgok történnek az egyházban, az Isten munkája megy tovább. Ez most nagy veszteség volt, de ne féljünk: Krisztus a győztes.

Diotrefész Text. 3Ján.9-1O

            Nem tartozik a Biblia ismert szereplői közé, de a neve még is ott van a Szentírásban. A Bibliát ismerő emberek azonnal tudják, hogy a János apostol harmadik levelében van szó róla. Ez egy nagyon rövid levél, amit az apostol Gájusznak írt, akiről szintén nem sokat tudunk, de akire még vissza fogunk térni. Ebben a levélben van tehát szó a Biblia utolsó ellentmondásos emberéről, Diotrefészről.

            Ki volt ő? Egy holland bibliai lexikon azt írja róla, hogy egy keresztyénietlen keresztyén ő. Ezt sajnos sok más keresztyénről is el lehet mondani. És bizonyos értelemben ez mindnyájunkra igaz. Ha ezt mi szégyeljük is,   sokszor a mi életfolytatásunk  rossz reklám a keresztyénség számára. De ez még nem jelenti azt, hogy nem hordhatjuk a keresztyén nevet. Így van ez Diotrefésznél is. Az ő keresztyénsége után egy nagy kérdőjelet lehet tenni. Hisz a viselkedése inkább antikrisztusi, mint krisztusi.

            Pedig nevének gyönyörű jelentése van: Isten gyermeke. Ő a keresztyén gyülekezetnek tagja volt, sőt még több is, egy presbiter volt ő, és nem is akármilyen presbiter. A gyülekezetében híres ember volt, nagy tekintélye volt és nagy hatást gyakorolt a gyülekezetre. Úgy tűnik, hogy Gájusz is nagyra becsülte őt, János apostol attól félt, hogy teljesen a befolyása alá kerül és ezért figyelmeztette őt. Két súlyos bűne volt, a szeretetlenség és a hiúság, saját dicsőségének keresése. Ennek ellenére presbiter volt, szép szavakat tudott mondani és jól meg tudta játszani a hívő keresztyént.

            De haladjunk csak szép sorjában a dolgokkal. A nevét tehát, úgy ahogy már mondtam a János apostol harmadik levelében találjuk, amit az apostol egy Gájusz nevű embernek írt. János úgy nevezi meg magát, mint az „Öreg”. János apostol hajlott kora miatt az egész keresztyénségben úgy volt ismeretes, mint a „Nagy Öreg”. Ebben egy jó adag szeretet és népszerűség volt. Ha János apostol jött prédikálni, mindenki örömmel újságolta: jön hozzánk az „Öreg.”  János pedig nem tiltakozik eme megjelölés ellen, nem tartja bántónak, sértőnek. Sőt, ezt át is veszi, mint egyfajta becenevet és a levelében magát is így nevezi.

            Gájuszról nem tudunk sokat,  de épp eleget ahhoz, hogy megkedveljük, hogy szimpatikus legyen számunkra. Neki nem volt tisztsége, nem volt presbiter, de még diakónus sem, hanem ahogy mondani szoktuk, egy egyszerű, fapados egyháztag. De a szíve dobogott az Úr ügyéért. Mindenekelőtt a szeretet jellemezte, hisz házának ajtaját megnyitotta azok előtt, akik az Úrért küldettek ki , az ú.n. vándorprédikátorok előtt. Valószínű, hogy anyagilag is tehetős ember volt, de nagy volt benne a szeretet is. János tudja, hogy a lelke nagyon jól van, s ezt kívánja teste számára is. Nagyon sok embernél ez pont fordítva van. A testük jól van, de a lelkükkel baj van. Mikozben anyagilag, egészségileg, a karrier-építés szempontjából nagyon jól vannak, a lelkük egyre szegényebb, nyomorultabb. Honnan tudja, hogy Gájusznak jól van a lelke? Mély lelki beszélgetéseket folytatott vele? Kitárta Gájusz János előtt a lelkét és elmondta megtérésének történetét?

            Nem, nem innen tudja. Ő ezt a vándorprédikátoroktól tudja: „örültem, amikor testvérek jöttek és bizonyságot tettek, hogy te az igazságban jársz.” Ez nem abban mutatkozott meg, hogy kisújjában lett volna a dogmatika, hanem abban, ahogyan befogadta és szerette a testvéreket. Ő nem csak vollotta az igét, hanem járt is abban. Ez a Gájusz tudta és gyakorolta a Pál intését:” az igazságot követvén szeretetben”. Azt is tudta, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.

            De most nem Gájusról beszélünk, hanem Diotrefészről. De fontos volt, hogy ezt a kitérőt is megtegyük. Olyan szép vonásai vannak Gájusznak, hogy nem szabad erről nem szólni és ennek a hátteréből világítjuk meg Diotrefész életét is. Ebből a világos háttérből tetszik ki az a sötét kép, amit erről az emberről fest meg János apostol. Gájusz nem volt presbiter, de mégis szeretett, Diotrefész ellenben presbiter volt és mégsem szeretett. Lássuk közelebből a róla festett képet.

            Először is különös az, hogy János apostol most nem egy gyülekezethez, hanem egy egy egyszerű egyháztagnak ír. Ez kivétel, ilyet csak Pál tesz, amikor Filemonnak ír levelet. Mi sokkal inkább azt vártuk volna, hogy ha már írt, akkor a presbitériumnak címezze a levelét. A megdicsőült Jézus a Jelenések könyvében mindig a gyülekezet vezetőjének ír. János írt is egy levelet és ezt Diotrefésznek címezte, de ő ezt nem fogadta el. Minden valószínűség szerint ez a Diotrefész ezt a levelet egyszerűen széttépte és eldobta. Ő egyszerűen mellőzte az apostoli írást. Így próbálta a János apostoli tekintélyét is aláásni, megkérdőjelezni. Azért ír most Gájusznak, mert a Diotrefészen keresztül a gyülekezetnek címzett levél nem jutott el a gyülekezethez.

            Most János kénytelen Gájusznak írni, s teszi ezt szinte titkon, a megszokott renden kívül. Ez az Újszövetség egyetlen „illegális” levele. Vannak olyan idők, amikor ilyen utakon kell járni.

            Az a tény, hogy János Gájusznak egy ilyen levelet kell írjon , eleve rossz fényt vet Diotrefészre. Ez az ember tisztségbeli pozicióját használja fel arra, hogy az igét kiiktassa a gyülekezet és a saját maga életéből. Most János úgymond a háta mögött, egy egyszerű gyülekezeti tagon keresztül próbál ebben a helyzetben segíteni.

            Gájusz és Diotrefész ugyanabban a városban laktak. Úgy tűnik, hogy Gájusz nincs tisztában azzal, hogy Diotrefész milyen veszélyes ember. Talán mély tisztelettel veszi körül őt. De most János el kell szomorítsa, és el kell mondja, hogy mi a valóságos helyzet Diotrefész körül. Ezzel a levéllel János a gyülekezet szemét is fel akarja nyitni, hogy lássák meg, hogy ki is ez az ember valójában, akit eddig ők teljes bizalmukban és tiszteletükben részeltettek. János azt mondja, hogy ő ezeket, ha majd eljön a gyüelekezetbe, a Diotrefész szemébe fogja mondani.

            Diotrefész jól és szépen tudott beszélni, de a magatartása nem ezt mutatta, és János most ezt le akarja leplezni. A bűnlajstromában sok minden van. „Gonosz szavakkal áskálódik ellenünk, nem fogadja be a testvéreket, azokat, akik ezt megtennék, még azokat is megakadályozza ebben és kiveti őket a gyülekezetből”. De a legnagyobb bűne az, hogy első akar lenni. Diotrefész egy hatalomra és elsőségre vágyó ember volt. Ő nem tűrt meg senkit maga mellett, minden gyeplőt a maga kezében akart tartani.

            Egy szót se olvasunk arról, hogy a tanításával baj lett volna, sem azt, hogy valamilyen tévtanítást terjesztett volna. Sok más emberrel voltak ilyen bajok ebben a korban és az apostoli levelekben erről sok szó esik. De itt erről szó sincs. Diotrefész, mint tanító kifogástalan volt, a dogmatikájával nem volt semmi baj. Ő jól meg tudta mondani egy igehirdetésről, hogy abban minden rendben volt-e, jól meg tudta kritizálni az igehirdetőket. Ennek a presbiternek a hitvallásosságával, biblikusságával minden rendben volt.

            A baj mással volt, nem a tanításában, hanem az életében volt keresztyénietlen. Ő mindig mindenben első akart lenni, ez volt a fő bűne. Szinte nincs is veszedelmesebb bűn az egyházban, mint épp az, hogy valaki első akar lenni. A büszkeség, a gőg az első bűn, ami ebbe a világba belépett és ez teljességgel ellene van annak, amit Krisztus tanított. Szinte semmi sem szomorította meg annyira Jézust, mint amikor a tanítványok arról vitatkoztak, hogy ki közöttük az első.

            Jézus a lábmosásban egy óriási leckét adott a tanítványoknak. Ebben mondta el azt a hatalmas igét: az a legnagyobb, az az első, aki a legkisebb, a legutolsó tud és akar lenni. A keresztyén ember nem uralkodni, hanem szolgálni akar. Azt, hogy Diotrefész első akart lenni, ő természetesen nem ismerte fel és el. Ebben a bűnben épp az a legveszedelmesebb, hogy a legnehezebben lehet meglátni és belátni. Ezt a bűnt lehet a legjobban leplezni, álcázni.

            Diotrefész, ahelyett hogy megalázta volna magát, bevallotta volna a bűnét, még támadásba is lendült. Nem magát hibáztatta, hanem másokat. Azt mondja, hogy János apostol az, aki uralkodni akar, aki visszaél hatalmával.

            Nem kicsi kellett legyen ez a vádaskodás, hogy az alázatáról és szeretetéről ismert János tollat ragadjon és levelet írjon. Egy csekélység miatt nem tette volna ezt meg. Próbáljuk meg elképzelni, hogy miként történhetett meg mindez. Valószínű, hogy Diotrefész ilyeneket mondhatott a gyülekezetnek: ti ne hallgassatok egy ilyen személyre, ti próbáljatok önállóak lenni, álljatok meg a saját lábatokon, ne támaszkodjatok az „Öregre.! De Diotrefész még ennél is tovább ment egy lépéssel. Úgy tűnik, hogy erős hatalmi poziciója volt a gyülekezetben, és azokat, akik nem értettek vele egyet, egyszerűen száműzte, kirekesztette a gyülekezetből és megtagadta tőlük azt, hogy a gyülekezet életében részt vegyenek.

            János ezt nem tűrhette tovább, azért ragad tollat és ír  egy magán-levelet Gájusznak. A gyülekezetnek írt levele nem érkezett meg, mivel Diotrefész azt eltűntette. Most Gájusz kell a gyülekezet nevében cselekedjen, hogy ez a tarthatatlan helyzet megváltozzon. Mert itt nem egy akaratlan, egy véletlen vagy egy egyszerű bűnről van szó, hanem egy tudatos, rendszeres és állandósult bűnről. Sajnos Diotrefészről még azt se lehet elmondani, amit Jézus mond az őt megfeszítőkről:  ”nem tudják, hogy mit cselekszenek.”

            Sajnos nem tudjuk, hogy Diotrefész megtért-e ebből a súlyos vétkéből, keresztyénietlen magatartásából, megbánta-e a bűnét és megváltozott-e gyökeresen az élete? Azt remélhetjük, hogy János beváltotta ígéretét, eljött a gyülekezetbe és négyszemközti beszélgetést folytatott vele. Ő el fog jönni és személyesen fog beszélni vele, erről ír Gájusznak és nem kételkedhetünk abban, hogy ő ezt meg is tette. János apostolnak egyáltalán nem az volt a célja, hogy kipellengérezze, megszégyenítse. Az ő szent célja az volt, hogy belássa bűnét, megtérjen és a továbbiakban egy áldott eszköz lehessen az Isten kezében a gyülekezet és Isten országa építésében. Higgyük azt, hogy János lelkigondozói beszélgetése nem volt hiábavaló, hogy Isten Szentlelke el tudta végezni a maga áldott munkáját ebben az emberben.

            Nem szabad kételkednünk abban, hogy az a Krisztus, aki a damaszkuszi úton egyetlen pillanatban átváltoztatta az üldöző, dühtől lihegő Saulust is, őt azzá az alázatos emberré tette, aki ki tudta mondani, hogy: a bűnösök között első , az apostolok között az utolsó vagyok, hogy ez a Krisztus Diotrefészt is le tudta győzni, meg tudta változtatni.

            Reménykedjünk abban, hogy Diotrefész megtanulta a Krisztus iskolájában a legnagyobb leckét: aki közöttetek nagy akar lenni, az szolgáljon. Reménykedjünk abban. Hogy ennek a presbiter-testvérnek az életében, még minden rendbe jött. Az is lehet, hogy meglátta bűnét, legalábbis egy időre lemondott presbiteri tisztségéről és el tudta fogadni azt, hogy ő is csak egy egyszerű egyháztag legyen.

            Persze, mindezt nem tudjuk., sajnos a Szentírás nem tudósít e dolog felől. A Diotrefész további sorsa nem ismeretes számunkra. Ezért is ellentmondásos ember ő. De a példája legyen figyelmeztetés minden lelkipásztor és presbiter, minden tisztséget viselő ember számára. De egyáltalán minden kereszytén ember számára intő példa ő. Az ő példáját ne kövessük, sokkal inkább azt lássuk meg, hogy így nem szabad cselekedni. Maradjunk alázatban, mert aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.

           

Ezen igehirdetési sorozatot H.Veldkamp :Dubieuze posten című könyvének felhasználásával írtam.

                                                                        Lőrincz István

Ellentmondásos emberek 5

 A fiú, aki nemet mondott Text. Mát.21,28-31a

            Miután az Ószövetségből nyolc személlyel foglalkoztunk, Lót, Jefte, Salamon, a két próféta, Géházi, Joás és Manassé, most átlépünk az Újszövetségbe. Ezek közül az első kettő nem-létező személyek,  akikről Jézus egyik példázatában beszél. Ezek éppúgy nem éltek, mint a regények hősei, akik csak a szerző fantáziájában éltek. Jézus egy különös példázatot mond egy gazdáról, akinek két fia volt és kérte az elsőt, hogy menjen el és munkálkodjon a szólőskertjében. Először azt válaszolta: nem megyek, de utána megbánta, hogy engedetlen volt és elment.

            Utána odament a másodikhoz is és őt is kérte, hogy menjen el a szőlőbe, s az rögtön igennel válaszolt. De utána meggondolta magát és mégsem ment el. Két fiúról van tehát szó s ezek közül egyik sem volt az atyának örömére. Egyik sem kelt bennünk jó benyomást. Az egyik kerek-perec megtagadja az engedelmességet, a másik meg mindent megígér, de semmit sem csinál. A cselekedetig már nem jut el. Ez aztán egy család, mondhatnánk! És ez nem egy világi család, ez a család az Isten népéhez tartozik Ez egy egyházi család. Mert ez példázat, mert bár ezek a fiúk nem éltek a valóságban, de követőik igenis élnek.

            Többféle jelentése is lehet e példázatnak, szólhat a választott népről és a pogányokról vagy a vámszedőkről, bűnösökről és a farizeusokról is. Ez a fiú, aki nemet mondott a valóságos életből lép elénk. Az atya mindkét fiút kéri, hogy a szőlősben dolgozzanak. Palesztínában a szőlőskert és az abban való munka mindennapi volt. A hallgatók nagyon jól el tudták képzelni s a szőlősben való munka nem volt megalázó, tisztességtelen. Ezt a munkát végezték szabad emberek és rabszolgák egyaránt. A parancs, a kérés, hogy menjen a szőlőbe munkálkodni, nem volt különös, idegen. Dolgozni kellett, mert a szőlősben sok dolog volt, de azért is, mert nem szabad egész nap lustálkodni. Az atya nem nézhette el, hogy fiai az egész napot semmittevéssel töltik. Az Úr azt várja minden embertől, hogy teljes odaadással dolgozzon. Ő azt minden embertől  elvárja, hogy teljes erejével, odaszánással dolgozzon. Ez mindenkinek kötelessége, aki Isten gyermekének vallja magát. A munka, a szeretet megnyilvánulása Isten iránt. A semmittevőket, a lustákat Isten nem tudja használni a szolgálatában.

            Az első fiú tehát megtagadta a szolgálatot. Itt meg kell gondolnunk azt is, hogy Keleten vagyunk, ahol a “tiszteld atyádat és anyádat” parancsolat nagy becsben állott. Ennek a fényében ez a válasz  még durvább és brutálisabb. Ez ebben az időben hallatlan dolog volt, hogy egy gyermek így megtagadja az engedelmességet. Ez az ember már nem is fiú, hanem maga a gonoszság. Nem akarja, hogy parancsoljanak neki, ezért odavágja, hogy “nem megyek” és faképnél hagyja apját.

            Ebben a fiúban nyilván felfedezzük azokat, akiket a Szentírás vámszedőknek és paráznáknak nevez. Rajtuk még ott volt a szövetség jele, de szégyentelenül viselkedtek. Ők brutálisak Istennel és az ő törvényével szemben, ezek nem  kedves gyermekek. A vámszedők, a megszálló hatalom kiszolgálói voltak, kebelbarátok, akik a korrupcióból éltek. A parázna nők főleg a római katonák ilyenszerű ígényeit szolgálták ki.

            De lássuk most közelebbről ezt a fiút.  Mert  nem fejeződik be az ő története azzal, hogy nemez mondott. Hisz ő nem marad meg az engedetlenségben, ő jobb belátásra jut. A lelkiismerete nem engedi meg, hogy megmaradjon ebben a megkeményedésben. Ebben a kemény fiúban van még valami érzékenység, valami nem hagyja őt nyugton. Nem tud belenyugodni abba, hogy kedves, szerető apját úgy megbántotta. És ebből a megbánásból cselekedet lesz. Visszamegy az apjához.

            A Biblia nagyon sok és szép megtérés-történetet jegyez fel. De alig van szebb, frappánsabb, mint ez: azután meggondolta magát és elment. Megbánta tettét. Hova ment el? Hát természetesen a szőlősbe, hogy ott dolgozzon.A példázat szavai nem tesznek lehetségessé más magyarázatot. Nem mehetett máshova, mint a szőlősbe.

            Ez is az életből van véve, nem is várhatnánk másra. Esetleg nyilván arra, hogy először vissza kellett volna menjen az atyjához. Először meg kellett volna vallja bűneit s tulajdonképpen fájó, hogy semmit sem mond az apjának. Még annyit sem mond, mint a tékozló fiú: ”elmegyek az atyámhoz s azt mondom, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Ő nem gondol arra, hogy bűnét könnyek között megvallja. Lehet, hogy egyszer el fog jutni odáig is, de most még nem tart ott. De odáig már eljutott, hogy belátta bűnét, gonoszságát. Nem megy tehát az atyához, hanem elmegy egyenesen dolgozni a kertbe.

            Az apát ott hagytuk el, hogy megdöbbenve ott állt a fia válasza után. Hála Istennek, jött a fiú meggondolása, így mégis job élményben lett része. Persze, annak ellenére fájt neki, hogy a fia megtagadta az engedelmességet. Miután túltette magát a fia viselkedésén, aznap is, mint minden más napon is, kisétált a szőlősbe. Még ott volt szívében a brutális válasz keserűsége. Igen vannak ilyen gyermekek, akikkel sok baj van, akik sok szomorúságot okoznak szüleiknek. De egyszer csak azt látja, hogy a fiú ott van a szőlősben és dolgozik. S akkor az apa szíve felvidul. Énekli a másik példázatbeli atyával: ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

            De hol van a testvéred, kérdi az apa? Nem láttam, jön rá a válasz. Erre az apának megint összeszorul a szíve. Különös az, hogy az egyik fiú nemet mondott, de mégis elment, a másik igent mondott, de mégsem ment el. Mi erre azt mondjuk: mégiscsak ez volt a jobb, hisz végül mégiscsak elment, míg a másik azt mondta, hogy elmegy, de mégsem ment el.

            Nyilván, ha a kettő közül választani kell, mi az első fiút választjuk. Erre szoktuk mondani, hogy a két rossz közül a kevésbé rosszat kell választani. Ha jobban megvizsgáljuk a dolgot ezt a fiút se szabad idealizálni. Nem lehet példaképnek tekinteni, ő is szabotált, pont mint a testvére. Az igaz, hogy később kiment a szőlősbe, de jó pár órát elmulasztott, nem végezte a munkáját, s ez az apjának nagy fájdalmat okozott.

            Nyilván az sem érdem, hogy elment, mert ez csak az atya jósága, hogy nem dobta ki a házából és ennek ellenére engedte, hogy szőlőjében dolgozzon. Nyilván ebben a fiúban azokat látjuk meg, akik nagyon eltévelyedtek Istentől, de később viasszatalátak. Gondolhatunk itt a bűnös asszonyra, aki könnyeivel mosta és hajával törölte Jézus lábait vagy Zákeusra, aki vámszedő volt, de élete a Jézussal való találkozás által nagyon megváltozott, vagy a tékozló fiúra, aki mindent eltékozolt, de utána hazatért. De gondolhatunk Bunyanra is, hisz ő is nagyon istentelen életet élt megtérése előtt, Ágoston egyházatya szintén züllött életet folytatott egy ideig. A klasszikus példa Pál apostol, aki dühödt vadállatként rontott a keresztyénekre, s a sort a végtelenségig lehetne folytatni azokkal, akik nagyon eltávolodtak Istentől, de utána visszatértek hozzá.

            De az ilyen emberek sohasem tudják másoknak azt mondani: tegyetek úgy, mint én, legyetek az én követőim. És ezek az emberek sokszor az életük nagy részét bűnben töltötték és soha sem tudják bepótolni az elmúlasztott éveket. De ne vessük meg ezt a fiút, hisz mi mindnyájan egy ideig szintén nemet mondottunk, öleljük testvérként magunkhoz, hisz mi mindnyájan ezt tettük. Az csak kegyelem, hogy Isten az  ő és a mi életünkben a nemet igenre fordította.

            Mert mi más történhetett volna ennek a fiúnak az életében? Hát az, hogy kitart a rosszban. Hány ilyen ember van, aki egy életen át megmarad a nemet-mondásban, akit a szülők hiába kérnek hogy jöjjön a templomba, olvassa a Bibliát. Hány embert hiába kérlel Isten és az emberek, hogy térjenek meg, hogy szakítsanak a bűnnel, szenvedéllyel, soha nem teszik meg. Az ilyenek a legtöbb esetben a kisebbik fiúval takaróznak: az igent mondott és mégsem ment el. Ő képmutató, de én nem vagyok az, én őszinte vagyok.

            A bűnt sokszor takargatjuk az őszinteség leplével. “Én legalább őszinte vagyok, nem vagyok képmutató”. Ez egy ördögi őszinteség. Az ördögre akkor kell a legjobban vigyázni, amikor nem hazudik, hanem őszinte akar lenni. A legtöbb ember ezzel nyugtatja magát: én legalább nem vagyok képmutató, nem vagyok álszent.

            Nemet mondani mégis életveszélyes dolog. Aki nemet mond, az játszik a tűzzel. Aki sokszor nemet mond, az egyszer oda jut, hogy már nem tud igent mondani. Mert a bűnnek van egy tulajdonsága, hogy állandóan növekszik. Aki a bűnt cselekszi az szolgája lesz a bűnnek. Aki nem akar megtérni, az oda jut, hogy már nem tud megtérni. Holnap sokkal nehezebb szakítani a bűnnel, mint ma. Ez a megkeményedés bűne, amibe a fáraó, Heródes és még nagyon sokan beleestek.

            Amikor ez a fiú elhatározta, hogy mégis kimegy, már értékes órákat veszített el közben. Az ilyen emberek, akik hosszú ideig megmaradtak a nemet-mondásban, mindig sajnálni fogják azt az időt, amit a hitetlenségben, a bűnben töltöttek el. És ez nem csak azokra vonatkozik, akik valami gonoszat, bűnt cselekedtek, akik úgymond semi gonoszságot sem cselekedtek. Semmit se cselekedtek Istenért, akik Isten helyett maguknak éltek. Mert az életnek csak akkor van értelme, ha az Úrért élünk, ami időt nem az Úrnak éltünk, azt elloptuk Istentől. Életünknek azt az idejét már nem lehet jóvá tenni. Pál apostol szinte minden levelében fájdalommal ír arról, hogy az életének volt ilyen szakasza, ideje, amiben ő nem Istennek szolgált, sőt írtotta, pusztította az Isten egyházát. Egyes írásmagyarázók szerint a testébe adatott tövis épp az volt, hogy Pál viasszaemlékezett erre az időre, sokszor elsiratta életének ezt a szakaszát.

            Nyilván az üdvösség szempontjából nem ez a fontos, hisz Isten megbocsátotta a bűnt, de az az idő egy elvesztett idő volt és az ilyen ember mindig azt mondja: milyen más is lehetett volna az életem. Ez a fiú nem volt következetes, hisz először nemet mondott, azután pedig igent, ez egy áldott következetlenség volt. Mert a bűnben is lehet az ember következetes. Szomorú, hogy ez a fiú először nemet mondott, de legyen áldott az Úr, hogy később mégis megcselekedte  az atyja akaratát. Ő mégis az Isten családjának a tagja lett, még akkor is, ha sok időt töltött el azon kívül. Ezért mondja az ének: “most, most még ifjúkorodban add át Jézusnak szíved.” De ha nem is jöttünk ifjúkorban jó hogy később jöttünk  és igent mondtunk.

A fiú, aki igent mondott Text. Mát.21,28-31

            Legutóbb azzal a példázatbeli fiúval foglalkoztunk, aki nemet mondott és hogy az egyensúlyt megtartsuk, most foglalkozzunk a testvérével, aki igent mondott. Ez, amikor atyja felszólította, hogy menjen a szőlősbe dolgozni, azonnal igent mondott, azt mondta, hogy elmegy, de mégsem ment el.

            Nincs két egyforma testvér sokszor még az ikrek is ellentétei egymásnak. A második fiú egy mintagyereknek tűnik, azt mondjuk, hogy ezer közül csak egy van ilyen. Ez egy kedves, udvarias fiú, aki első látásra nagyon kedvező benyomást kelt bennünk. Az apja kérésére azonnal ugrik és az mondja: rendben, elmegyek. Egy szóval se ellenkezik, egy percig se ingadozik. A görög nyelvben nagyon hangsúlyos az, “én” szó. Mintha ez a fiú azt mondaná: én elmegyek, nem úgy mint a testvérem, apám rám lehet számítani, ne aggódj felőlem. Én itt vagyok és engedelmeskedem. De nem ment el.

            Itt tehát nem az van, hogy nemet mondott és igent cselekedett, hanem az, hogy igent mondott és nemet cselekedett. Az első egy brutális lázadó, ez meg egy kegyes fecsegő. Ő nem jut el a cselekedetig, megmarad a szónál.

            Mi keresztyének általában nagyon ellene vagyunk a színháznak. Ezt egy nagyon világias, sőt bűnös dolognak tartjuk. De sajnos az egyházban van a legtöbb színész és ott folyik a legtöbb színjáték. Talán mi is részt veszünk ebben. Mert kicsoda a színész?  Egy olyan valaki, aki olyasmit játszik el, egy olyan személyt jelenít meg, aki nem ő valójában, ő csak játszik egy szerepet. Úgy tűnik, mintha valódi lenne, de nem valódi. Úgy tűnik, hogy valóban sír, de ezt csak megjátssza, úgy tűnik, hogy valóban szerelmes, de ezt csak eljátssza. Ez a fiú egy nagyszerű, tehetséges színész és neki nagyon sok társa van, akik úgy tesznek, mintha… Ők egy szerepet játszanak és a szerepet nagyszerűen játszák. A baj csak az, hogy ez nem igazi, nem valódi. Csak a látszata van meg az engedelmességnek, a szolgálatkészségnek, de nincs meg a lényege. Nem is akarják megtenni, csak valamit mondanak. Az ilyenek rendszeresen eljönnek a templomba, áment mondanak, bólogatnak, de eközben ebből az életükben semmit se lehet látni. Az ilyeneket szokták vasárnapi keresztyéneknek nevezni.

            A Versailes-i palota kertjében gyönyörű források vannak, de csak vasárnapokon. Ezek ilyenkor feltörnek és a Nap gyönyörű színekben pompázik bennük. De ha hétfőn jössz, akkor már nincsenek, mert ezek nem igazi források, csak mesterséges szökőkutak s csak vasárnap üzemeltetik őket. Nem ilyen sok keresztyén ember is?

            Ezek mind ennek a fiúnak a barátai, aki azt mondta, hogy elmegy, de nem ment el. Ha az első fiúban felismertük a vámszedőt, akkor ebben a másodikban felismerjük a farizeust, ők is azt mondták: Uram elmegyünk. Ők is nagyokat mondtak a szájukkal. De a cselekedeteik nem egyeztek a szavaikkal. Azt sem mondhatjuk, hogy a farizeusok semmit se tettek. Ők igenis nagyon sokat tettek. Hetente kétszer bőjtöltek, az utcák sarkain hosszasan imádkoztak, mindenből tizedet adtak, mindenben pontosak voltak. De minden fáradozásuk értéktelen volt két dolog miatt. Az egyik, hogy a példázat szavainál maradjunk, ezek nem az atya szőlőjében, hanem a maguk szőlőjében munkálkodtak. Nekik nem az volt a fontos, hogy az emberek látva az ő jó cselekedeteiket, dicsőítsék a mennyei Atyát, hanem az, hogy ezáltal ők legyenek naggyá, hogy az emberek őket dicsőítsék. A farizeizmus önimádás. Jellemző a válasza is, nem azt mondja, hogy elmegyek atyám, hanem azt: elmegyek uram. A farizeusok az ő vallásosságukban, csak az úr-szolga viszonyt ismerték. Az ő vallásosságuk a törvényeskedő, szolgai engedelmességen alapult. Ők vallási kötelezettségeket teljesítettek az örömmel, hálából, szeretetből való szolgálatból semmit sem értettek. Azt, amit tettek azért tették, mert “kell” és nem azért, mert “szabad”. Ők egy feladatot teljesítettek. A gyermeki engedelmesség idegen fogalom volt számukra.

            Pedig az Úr épp ezt várja tőlünk. Ő nem szereti azt, hogy az engedelmességből a lényeg hiányzik és ez a szeretet. Ez az óriási különbség, ami mennyei Atyánk és a diktátorok között van. Egy diktátor megelégszik azzal, ha parancsát pontosan teljesítik, ha az alattvalók meghajolnak és reszketnek. De az Úr tőlünk egy jobb engedelmességet kér, egy szívvel való engedelmességet. Ahol a hit és engedelmesség egymás mellett áll, szinte helyettesíthetők egymással.

            A farizeusok a szeretetet nem ismerték, ők csak magukat szerették. Ők sok mindent megtettek, csak a legfontosabbat múlasztották el: a szeretetet.  Megyek, de mégsem ment el.

            Sajnos ennek a második fiúnak a nemzetsége nem halt ki. Ma is ugyanaz az Úr panasza: ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Az Úr egyszerűen azt mondja: menj és munkálkodj az én szőlőmben. És mi ezt megígértük, megígérte minden ifjú a konfirmációkor, amikor letettük a konfirmációi esküt, azt mondtuk: igen, én elmegyek. De amikor menni kell, akkor jönnek a kifogások. Nincs időm, nincs kedvem, dolgozzanak mások. Minden kifogást kitalálunk, csak épp ne kelljen menni és dolgozni.          A kereszteléskor minden szülő és keresztszülő megígéri, hogy gyermekeiket, Isten félelmében nevelik, mi lesz ebből a fogadalomból? Hány ember tesz fogadalmakat életének egy valós, sokszor nehéz pillanatában! Ha meggyógyul egy betegségből, ha megszabadul egy bajból, mi lesz ezekből a fogadalmakból? Ezt teszem, ezt teszem, járok templomba, olvasom a Bibliát és mi lesz belőle? Elmegyek, de nem ment el.          

            Sajnos nem állunk messze ettől az ifjútól, sajnos az ilyen emberek óriási kart okoznak az egyházban. Senkiben sem botránkoznak meg annyira a kivülálló, vagy kereső emberek, mint épp az ilyenekben, akik igent mondtak, de nem menetek el. Azt mondják az egyházban is csak beszélnek, nagy szavakat mondanak, de nem történik semmi. Persze sokszor igazságtalan az a kritika, sokan általánosítanak, mert hála Istennek nem mindenki ilyen az egyházban, a gyülekezetben. Nem igaz, hogy az egyházban csak képmutató farizeusok vannak, hogy az egyház képmutaó farizeusok gyülekezete. Nagyon sokszor az ilyen ember számára ez jó ok arra, hogy ne térjen meg. Ha senki se lenne képmutató, a kivülállók vádja akkor se szűnne meg.

            Ez a fiú nem is annyira gonosz, mint hanyag. A bűne az, hogy nem végezte el a munkát. A bűnök között az egyik legrettenetesebb a múlasztás bűne. Nem tenni azt , amit az Úr megparancsolt, épp olyan rettenetes, mint tenni azt, amit az Úr megtiltott. Ennek a fiúnak nem voltak durva bűnei, ahogy azt mondani szokták : cégéres bűnei. Ő nem lopott, nem paráználkodott és nem részegeskedett. Az ilyen emberek azt szokták mondani: elvégre és semmi rosszat nem tettem, de erre az Úr azt modja: barátom, nagyot tévedsz. Mert te nem tetted meg azt, amit meg kellett volna tenned. Ha szerettél volna, tettél volna valamit. Az egyház legnagyobb bűne nem az, hogy rosszat tesz, hanem az, hogy nem teszi meg, amit meg kellene tennie. Az egyház legnagyobb bűne a gyümölcstelenség, hogy nem végezzük el a munkát az Úr szőlőskertjében.

            A farizeusok számára nagyon megalázó lehetett, hogy az Úr Jézus egy vonalra helyezi őket a vámszedőkkel és a paráznákkal. Jézus szerint a brutális lázadó és a kegyes fecsegő egy családban vannak, egymásnak édes testvérei. De Jézus ezzel nem bántani és sérteni akar,  ő ezt szeretetből mondja. Ő nem megbántani akarja a farizeusokat, hanem megtartani. Ő mindenek ellenére fiaknak nevezi a farizeusokat. A Megváltó rájuk nézve is csak egyet akar: hogy megtérjenek és éljenek.

            Az első fiú megtért. Nem ment neki se könnyen, de végül egy radikális, gyökeres fordulat állt be az életében. Ő megtért az engedetlenség bűnéből. Most ez kellene megtörténjen a második fiúnál is. A kedves egyháztag éppúgy meg kell térjen, mint a züllött világfi. Az első az istentelenségből, a második a szeretetlenségből. Az egyik abból, amit tett, a másik abból, amit elmulasztott. Jézus mind a két bűnöst szereti, a kedves és becsületes bűnöst , az aljas és gonosz bűnöst is. Mind a ketten bűnösök és mind a kettőnek megtérésre van szüksége.

            Ebből a példázatból egy adott ponton azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egyházban csak ez a kétféle ember van, olyanok akik súlyos bűnökben éltek és megtértek és a képmutatók. De ez azért nem így van. Tényleg elgondolkodtató, hogy Jézus nem említ egy harmadik vagy negyedik fiút, de neki vannak többféle fiai is. Vannak olyanok, akik nemet mondanak, de utána megtérnek és igent mondanak. Vannak olyanok is, akik nemet mondanak és mindvégig megmaradnak a nem-ben. Ők következetesek maradnak az engedetlenségben. De vannak olyanok is, akik igent mondanak, és az igenjük igen marad, meg is cselekszik azt, akik fogadalmaikat beteljesítik. De miért nincs szó ezekről a hűséges fiakról, akik igent mondanak és igent is cselekesznek? Talán azért, mert azok akik ilyenek, azok ezzel  nem ágálnak, hanem csendben meghúzódnak a háttérben. A hűség legtöbbször láthatatlan észretvétlen marad, olyan mint az éjszakai váltásban végzett munka, hogy azt nem látják az emberek. Ezek a hűségesek általában nem zajosak, ők csendben munkálkodnak, végzik munkájukat, ők nem tesznek nagy és feltűnő dolgokat.

            Ezek a hűségesek nem is gondolnak arra, hogy ők most a parancsolatot cselekszik. Sőt ők épp az ellenkezőjét gondolták, hogy ők nem is cselekedték az atya parancsát. Ők nem szidják se a vámszedőket, se a paráznákat, de még a farizeusokat sem, mert mind a két csoportban felismerik saját magukat. Látják bűneiket, képmutatásukat, ők tudják, hogy mind a kettőre hajlamosak, mind a kettő megvan bennük. De épp azért, mert mindkét  hibát felismerik, azon vannak, azért könyörögnek, hogy egyik fiú bűnét se kövessék el, hogy tudjanak igent mondani és ezt az igent tudják mindvégig meg is cselekedni.

'>