Ellentmondásos emberek 4

A Szentírás ellentmondásáos emberei 4

Joás Text.2 Kir.11,1- 2,2

            Joás egy csodagyerek volt. Már életének kezdete nagyon kalandos volt. Még egy éves se volt és már rejtőzködnie kellett. Születése idején a pokol erői tomboltak Júdában. Rettenetes terror volt, a trónon az istentelen Jézabel leánya, Athália ült. Az ő egyetlen gondja az volt, hogy a pogányságot és a saját pozicióját megerősítse az országban. Hat évig tartó uralma alatt hullott a könny és a vér, valóságos hiénaként uralkodott. Nem riadt vissza attól sem, hogy saját családjának a tagjait megölesse, vagyis a Dávid utódait, akikről úgy gondolta, hogy veszélyt jelentenek, ezek mind a halál-listára kerültek. Már nem sok ilyen volt, hisz Jéhu negyvenkettőt öletett meg már közülük. Már csak páran maradtak s ezek közül egy volt Joás. Ezért Athália ugyanolyan gyermekgyilkossági akcióba kezdett, mint annak idején majd Heródes Betlehemben. Akkor ott Jézust akarták megölni, itt Jézus születését akarták megakadályozni. Hisz Isten ígérete alapján Jézusnak Dávid  házából kellett megszületni, így Atháliának és Heródesnek egy célja volt. Athália gyermekgyilkossága egy fontos fejezete az asszony és a kígyó magva közti küzdelemnek.

            Ebből a vérfürdőből Joás csodával határos módon szabadult meg. Egy istenfélő asszony, Jóseba, Jojáda főpap felesége hajtja végre ezt merész tettet és tervet. Először egy rejtekhelyet kerestek neki magában a királyi palotában, ez egy hálószoba volt, ahol Joás és a dajkája meghúzhatta magát. De ez tulajdonképpen egy olyan padlásszoba volt, ahol az ágyneműt tartották. Ez még biztonságosabb volt, mint egy hálószoba. De idővel ez a hely is veszélyessé vált, hisz Athália és kémjei mindent árgus szemekkel figyeltek. Ezért egy még biztonságosabb helyet kellett találni neki és ez meg is került, mégpedig az Úr házában. Minden valószínűség szerint Jójada főpap és felesége a templom egyik részében lakott, s oda hozhatták a kis Joást. Ő tehát egy szent helyen, egy szent légkörben nőtt fel.  Két csodálatos ember vigyáz rá, körülölelik tüzes imáikkal. Ahogy értelmesedik tanítják őt az Úrnak utaira.

            Szószerint és átvitt értelemben is Joás a Mindenhatónak szárnyai alatt van, elrejtve Athália haragja elől. Ez hatéves koráig így folyt, amikor Jójáda elérkezettnek látta az időt egy államcsíny végrehajtására a diktatúra és pogányság ellen. A főpap alapos előkészítés után a kis trónörököst bemutatja a népnek. Joást ezen a napon királlyá kenik fel. Athália megkapta méltó bűntetését és mindenki boldog volt. Milyen nagy dolgott cselekedett az Úr!

            Most Isten ígérete ebben a gyermekben volt, hisz tőle fügött Dávid házának jövője, a világ üdvössége. Ezért vigyázott az Úr úgy az életére, hisz Krisztus születése is benne volt ebben a történetben.

            Nyilván az Úr ígéretét másképp vagy máson keresztül is beteljesíthette volna. Választhatott volna mást is, de épp őt választotta. Miért épp őt? Miért nem egy másik herceget, miért nem a többi gyermek közül választott ki valakit? Erre a sok kérdésre csak egy válasz van: azért, mert az Isten így akarta. Ez volt az ő isteni kiválasztása. Ezt nem lehet megmagyarázni, csak csodálni lehet. Ezért is kezdtük így a magyarázatot: Joás csodagyerek volt. S hogy miként reagált erre Joás? Erről azt olvassuk, hogy azt cselekedte, ami helyes volt az Úr szeme előtt. Ezen nem is kell csodálkozni, ez magától érthetődő, ez a minimum, amit tőle el lehetett várni. Hisz az Úr épp azért tett jót Joással, és ő ezt várta el tőle. Isten nem azért áraszt el minket kegyelmével, szeretetével, hogy minket az közömbösen hagyjon, hanem hogy hálából cselekedjük az ő akaratát. Joás is ezt tette, Isten akaratát. Hát ki tette volna, ha nem épp ő? De Joás ebben nem volt egyedül, mert olyan eszközöket használt fel Isten, mint Jojáda és felesége.

            Vegyük ezt nagy ajándéknak, ha istenfélő szülők gyermekei lehettünk, ahol védve voltunk a Sátán terrorjától, ahol körülvettek szüleink imádságai. Miért épp minket választott ki az Úr? Hisz választhatott volna másokat is. Erre sincs válasz más, csak az, hogy Isten kiválasztott, mert terve volt velünk. És ez a terv az, hogy mi is cselekedjük az ő akaratát, ami helyes az ő szemei előtt.

            De sajnos történt valami szomorú is ennek az embernek az életében. Hisz másképp nem került volna ebbe a sorozatba, ami az ellentmondásos emberekről szól. Azt nem mondhatjuk, hogy Joás nem szolgálta az Urat, hisz azokról a királyokról, akik ezt nem tették azt olvassuk, hogy gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt. Azt se mondhatjuk, hogy amit tett, csak fél szívvel tette. Hisz a Biblia részletesen beszámol arról, hogy miként állította helyre a templomot és az istentiszteletet. Athália idején nyilvánvalóan elhanyagolták a templomot, de Joás egy hatalmas felújításba kezdett. Állandóan bíztatta a népet a templom helyreállítására. Ő az, aki kitalálja a perselyt, amibe az emberek a pénzüket, adományikat dobhatták. Jeruzsálemre szép napok derültek. A vallási élet virágzott, energikus vezetése és tehetséges munkája alatt. Ezzel minden rendben volt.

            De most a Biblia mond valamit és ez az, hogy Joás csak addig cselekedte azt, ami helyes volt, amíg Jójada főpap élt. Ez egy hosszú időszak volt. Ez uralkodásának nagy részét tette ki, hisz Jójáda főpap százharminc évet élt s addig végig hallgatott rá. De ennek egyszer vége szakadt és életében egy szomorú törés következett be. Uralkodásának végén egy egészen más kép rajzolódik ki róla. Pont az ellentéte annak, ami előtte volt. Életének volt egy szomorú fordulópontja, és ez az volt, amikor Júda fejedelmei eljöttek hozzá, akik Jójada főpap eddig távol tudott tartani tőle. Ezek gratuláltak neki és ilyeneket mondhattak: az öreg meghalt, most végre a saját lábadon állhatsz, nem kell mindenben az ő utasításait kövesd, végre friss szelek fújhatnak, nagyobb lehet a szabadság. Az ajtókat végre ki lehet tárni és Joás ki is tárta s a pogányság nagy erővel tért vissza Jeruzsálembe. S ettől a perctől kezdve Joás gonoszul cselekedett az Úr szeme előtt.

            Hányszor megtörténik az ma is! Amíg a gyermekek még otthon vannak, a szülők felügyelete alatt, minden rendben van. De ha kirepültek a szülői házból, ahogy a saját lábukon kezdenek állni, minden megváltozik.

            Mit mondjunk ezek után Joásról? Ő egy kétszínű és képmutató ember volt, amíg a főpap szárnyai alatt élt? Ezt nincs jogunk se mondani, se feltételezni. Egy gyenge jellem volt, aki először nem tudott nemet mondani a főpapnak, később pedig Júda fejedelmeinek sem? Nem, ez sem igaz. Mi történt hát vele? Mi volt vele a baj? Mi az a pont, ahol az élete megfordult? Talán az, hogy Joás nem értette meg, hogy az Urat örömmel és hálából kell szolgálni. Ő inkább kötelességből szolgálta az Urat, mert úgy illik. Inkább azért, mert „ kell” és nem azért, mert „szabad”.

            Azt kell meglátni, hogy az Úr szolgálata szép és áldott, hogy Istennel úgy beszélgethetünk, mint apánkkal, hogy Jézushoz úgy jöhetünk, mint a legjobb baráthoz. Hogy minden a javunkat és üdvösségünket szolgálja. Megszabadulsz a halálfélelemtől, a bűnös én, az ó-ember terrorjától. Aki már egyszer átélte az Úrral való közösség, az Úrnak való szolgálat örömét, az ha el is bukik, mint a tékozló fiú, újra vissza fog térni. De Joás ezt nem élte át. Ő könnyen felcserélte Istent a világgal, mert soha sem szerette igazán az Urat. Amíg az Urat szolgálta, nem volt képmutató, nem cselekedett meggyőződése ellenére, hanem meggyőződés nélkül cselekedett. Ő egy emberre támaszkodott és ez Jójáda volt. Amikor a főpap meghalt, meghalt Joás lelki élete is. Az istentisztelete nem „magántulajdon” volt, hanem  csupán„kölcsönvett áru.” Ezzel nem szabad azt mondani, hogy a nevelés semmi és az istenfélő szülők szerepe semmi, hisz ez Isten áldott eszköze lehet az életünkben. Nem lehet elég nagy ajándéknak tartani azt, hogy valaki hívő szülők gyermekeként születik, keresztyén családban nő fel, ebben már ott van Isten kiválasztása. Ez az a meder, amit Isten már elkészített, hogy ezen át az áldások folyama ránk áradjon. Milyen szépen beszél Pál Timótheus anyjáról és nagyanyjáról, akikben képmutatás nélküli hit volt. A megtérés sokszor épp a szülőkön keresztül érkezik meg a gyermekekhez, vagy sokak életében a nagyszülőkön keresztül.

            De azért a hitet nem lehet örökölni, az személyes kell legyen. Ott kell legyen a személyes meggyőződés, odaszánás. Enélkül is sok mindent lehet tenni, lehet dolgozni, lehet adakozni, de ez nem elég. Ha ez nincs meg, akkor jönnek a bajok az ember életében. Joás életében az első kísértés a júdeai fejedelmek voltak. Ez után következik Joás megintése Zakariás próféta által. De Joás erre már nem hallgat, hanem örökre elhallgattatja a prófétát. Ez a próféta is úgy kell meghaljon, mint Keresztelő János, aki azt merte mondani Heródesnek: nem szabad testvéred feleségével élned! A döbbenetes, hogy ez a Zakariás próféta annak a főpapnak a fia volt, aki megmentette az életét. Ezután következik Isten bűntetése, az ellenség eljön Jeruzsálem ellen, de Joás megvásárolja biztonságát a templom kincseivel, azokkal a kincsekkel, amiket olyan nagy buzgalommal gyűjtött össze az Úrnak. Erre következik Isten rettenetes ítélete, hogy Joást meggyilkolja két férfi, csak anyjuk nevét jegyzi fel a Szentírás, nem véletlenül, hisz ezek pogány asszonyok, akik isteneit tisztelte Joás, az igaz Isten helyett.

            Ez a vége Joásnak, ő annak az embernek a tipikus példája, akinek nincs személyes hite. Természetesen itt is azt mondhatjuk, hogy ne dobjunk követ Joásra. Mert élete felett nem mi mondjuk ki az utolsó szót. Joás története is kiált az igazi Király, Krisztus után. Joás mégis, mindenek ellenére Krisztus előképe, hisz ő az a  Csodagyermek, aki a betlehemi mészárlást túlélte. Joást gyermekként kenték fel királlyá, Jézus is tizenkét éves korban már ott van a templomban.

            Szomorú példája legyen figyelmeztetés: nehogy hasonlítsunk rá! Ha nincs öröm az életünkben nincs igazi és személyes hitünk, csak egy megöröklött hit, szokás-hit, akkor imádságban kérjünk igazi örömöt, személyes hitet, meggyőződést, hogy növekedjen bennünk az öröm és a hála, hogy ne emberekre támaszkodjon a hitünk, hogy ne emberekért tegyük azt, amit teszünk, hanem az Úrért. Nem elég szépen kezdeni, hanem nagyon fontos, hogy mindvégig kitartsunk és megmaradjunk a hit útján. Mi ne Joásra nézzünk, hanem arra, akire Joás is mutat: Jézus Krisztusra, hitünk elkezdőjére és bevégzőjére.

ManasséText.2Kir.21,1-16, 2Krón.33,11-18

            Egy híres igehirdető Spurgeon írt egy olyan című könyvet: a kegyelem hét csodája. Ebben hét olyan emberről, akik nagy bűnökbe estek, de Isten kegyelméből megtérésre jutottak. Ezek között az első Manassé. Után a bűnös asszony, a Lukács evangéliuma 7-ik fejezetéből, a jobbkéz felőli gonosztevő, Pál apostol, a filippi börtönőr, Onézimusz és a végén ő maga. Látjuk, hogy Spurgeon Manassét egy megtérő bűnösnek tartotta. A legtöbb bibliaolvasó ember számára Manassé megtéréséhez nem fér kétség.

            De vannak olyan emberek is, akik azt állítják, hogy Manassé nem tért meg igazán az Úrhoz. Ezért is tartozik ő a Biblia ellentmondásos emberei közé. Az ő története két helyen is szerepel a Bibliában, a 2 Kir.21-ben és a 2 Krón.33-ban. Ezek a fejezetek részltesen leírják Manassé életét. A különös az, hogy az első , a 2Kir.21 egy szóval sem említi Manassé megtérését, ott csak a bűnlajstroma van feljegyezve, az olvasható és ez egyszerűen rettenetes. Aki csak ezt olvassa egy jó szót sem tud mondani erről a királyról.

            De a 2Krón.33-ban le van írva , hogy Manassét Babilonba vitték és ott megtért Istenhez. Lássuk ezek után, hogy mi is történt Manassénak az életében? Ezt hallottuk az igéből. Hogy ez igazi megtérés volt-e, ez vita tárgya. Sok írásmagyarázó azt mondja, hogy ez csak egy „ körülmények miatti” megtérés volt, egy szorítás alatti megtérés. A Manassé bűnlajstroma rettenetes, mi nagyon jól tudjuk ezt, hogy minden rosszra hajlamosak vagyunk, de hogy egy ember ennyi bűnt kövessen el, és ezt annak ellenére, hogy az apja egy nagyon istenfélő király volt, mégpedig Ezékiás, azt elképzelni se tudjuk. Spurgeon azt mondja erről, hogy vannak olyan emberek, akik nem csak egy kézzel vétkeznek, hanem lubickolnak a bűnben.

            Nos, Manassé életében is ez történt. Szinte rettenetes még olvasni is, hogy mi mindent vitt véghez ez az ember. Az is bűne volt, hogy nem figyelt az Úrra, azokat is üldözte és kivégeztette, akik figyelmeztetni próbálták.

            Már mondtuk, hogy apja Ezékiás király volt, aki amikor beteg lett könyörgött élete meghosszabításáért. Nem elsősorban magáért kérte, hanem azért, hogy az Úrnak dolgát végezhesse. A legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem volt gyermeke, nem volt utódja. Ez azt jelentette volna, hogy a Dávid vonala, amiből a Messiás is meg kellett szülessen, megszakadt volna. Ezékiás kérése hitből fakadt, hitből való cselekedet volt. Ő ugyan vágyott egy fiúra, de azért, hogy majd az ő nemzetségéből megszülethessen a Messiás. Nos, Manassé volt az a fiú, akit imádsága meghallgatásaként kapott. De ez a fiú nem messiási, hanem sokkal inkább antikrisztusi vonásokat árul el, hogy az Újszövetség nyelvén fogalmazzunk. Ez persze rengeteg kérdést vet fel. Mi volt Istennek a célja, hogy egy ilyen gyermeket adott Ezékiás imádságára? Nem lett volna helyes Ezékiás kérése? Inkább egy hitetlen kierőszakolás volt ez? Nem egy hívő kérés volt ? Ezekre a kérdésekre nem kapunk más választ: így akarta Isten.

            A körülmények, amelyek közt Manassé megszületett egyet s mást megmagyaráznak. Szülei idősek voltak, kései gyermek volt, s az ilyen gyermeket el szokták kényeztetni. Aztán az apja már gyerekkorában meghalt, ő rossz tanácsadók befolyása alá került. Persze a körülmények sohasem igazolhatják a bűnt. Lehetnek úgymond enyhítő körülmények, de az ember mindig felelős a tetteiért. Így Manassé is felelős mindazért, amit elkövetett.

            Élete azzal kezdődik, hogy mindent lerombolt, amit apja felépított, amit pedig apja lerombolt, azt ő felépítette. Vannak olyan emberek, akik nem hisznek, de ha szüleik hitben éltek, akkor irántuk való tiszteletből, kegyeletből mégsem tesznek meg bizonyos dolgokat. Manassénál a tiszteletnek, kegyeletnek nyomát se találjuk. A templomból, az Úr házából egyféle panteont csinált, ahol minden korabeli istenségnek helye volt. Az, hogy Manassé az ég minden seregét imádta, azt jelentette, hogy hitt a csillagok állásában s ebből vezette le az emberek és népek sorsát. Nem az élő Isten beszéde, hanem a néma csillagok vezették. Fiat átvitte a tüzön, ami azt jelentette, hogy feláldozta őket az egyik legutálatosabb istenségnek, Moloknak. Az Asera tisztelete a kultikus prostitúció volt, ami szexuális orgiákat jelentett. Mindezeket mint király tette, mint a nép vezetője. A királyoknak óriási volt a felelőssége, hisz példaképei voltak a népnek. Ha király ezt csinálja, miért ne csinálhatnánk mi is, mondhatta a nép? Így Manassé a nép tízezreit vitte súlyos bálványimádásba és különféle bűnökbe. Ez azért olyan súlyos dolog, mert ezt már nem lehetett jóvá tenni. Ha ő meg is tért akkor is, akiket a bűnbe vitt, azok megmaradtak a bűnben. Itt is igaz, hogy az ember nem önmagában  vagy önmagának vétkezik csupán, a bűnnek súlyos következményei vannak mások életére nézve.

            Szóltunk már arról is, hogy Manassé üldözte és megölette a prófétákat, neki is megvolt a „Szent Bertalan éjszakája”, amikor Isten gyermekeit kivégeztette. A legrettenetesebb az, hogy az Úr szólt hozzá, de nam hallgatott szavára. Ez nem csak bűn, ez már megátalkodottság. Hadd beszéljen az Isten, mi úgyis azt tesszük, amit mi akarunk. Sajnos nagyon sok templombajáró emberrel is ez történik: az Úr minden vasárnap szól, de nem történik semmi. Tudomásul szolgál és kész. Istent talán semmi sem haragítja annyira, mint amikor nem hallgatunk rá. 

            Azért ellentmondásos ember Manassé, mert ellentmondásos a megtérése is. Nem azért, mert az ő bűne sötétebb lenne, mint másoké. Isten „hegynyi” bűnt is megbocsát. Nem azzal van a baj, hogy nagyon sok bűn volt az életében, amint aláttuk ezt a 2Kir.21-ben csak a bűnéról olvasunk, ott nincs egy fénysugár sem. Ott nincs szó arról, hogy Manassé megtért volna. Ha a 2Krón.33-at olvassuk, akkor már egészen más a helyzet. A krónikás leírja, hogy amikor Manassé nem akart hallani, akkor éreznie kellett. Isten jött az ő ítéletével, ledöntötte a trónról, és Babilonba került. Ott Babilonban, a börtönben megalázkodott és imádkozott az Úrhoz. S Isten íme milyen kegyelmes. Meghallgatja egy olyan ember imádságát, aki eddig eddig soha nem hallgatott rá, kiszabadítja a fogságból, visszaviszi Jeruzsálembe, visszahelyezi a trónra. Mikor Manassé visszatér Jeruzsálembe az emberek azt mondhatták: Manassé csak megváltozott, mert eltávolította az Úr házából az idegen isteneket, s minden oltárt, amit épített, kidobatott a városon kívülre. Helyreállította az Úr oltárát és hálaadó és dicsőítő áldozatokat mutatott be rajta és megparancsolta Júdának, hogy az Úrnak szolgáljanak.

            Mit lehet ezekre mondani? Sem azt nem mondhatjuk, hogy megtérése nem volt igazi de azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy igaz és teljes lett volna ez a megtérés. Kérdőjeleket lehet tenni, miért? Ha összehasonlítjuk ezt más emberek életével, akkor ott is találunk hasonló dolgokat és mégsem tértek meg igazán. Akhábról is azt olvassuk, hogy megalázta magát, amikor Illés súlyos ítéletet hirdetett felette. Mások is imádkoztak az Úrhoz és meghallgatta őket az Úr. De az még nem bizonyítja megtérésük igaz voltát. Amikor a fáraót utolérte Isten csapása, kérte Mózest, hogy imádkozzion Istenhez, és Isten meghallgatta Mózes imáját. De erre azt mondjuk, hogy Manasséról azt olvassuk, hogy ő így tudta meg, hogy az Úr az igaz Isten. A Biblia nem írja azt, hogy igazi volt a megtérése, de azt igen, hogy saját bőrén tapasztalta meg Isten erejét és hatalmát. Eddig Manassé mindig kinevette Istent, de most a börtönben meg kellett lássa, hogy igenis valóság az Isten. Ő itt meglátta, hogy Istennel nem lehet csúfolkodni, ahogy ő ezt eddig tette. Dehát nem erről tanuskodnak cselekedetei, hogy eltávolítja a templomból az idegen isteneket és felszólította a népet, hogy az Úrnak szolgáljanak?

            De úgy tűnik, hogy ez nem volt olyan komoly és mély dolog, mint ahogy azt a 2Krón.33 olvasása után gondolnánk. Mert például azokat az oltárokat, amiket az ég seregeinek tiszteletére épített, nem távolították el, ez majd csak Jósiás király idejében történik meg. Erről majd később olvasunk. Az is kérdés, hogy ha valóban megtért, akkor a 2Kir. Könyve miért nem szól erről egy szót sem? Sőt, Ammonról, a fiáról azt, hogy ugyanazt cselekedte, mint az apja. S ha tényleg megtért volna, Jeremiás nem kellett volna így szóljon: „bújdosóvá teszem őket a föld minden országában Manassé miatt, azok miatt, amiket Jeruzsálemben cselekedett.”

            Mindezek gondolatok kavarognak bennünk, amikor Manasséra gondolunk. Ő is egy ellentmondásos embere a Szentírásnak. Nyílván, csak számunkra ellentmondásos ő, hisz az Úr előtt ismert az ő élete, ő ismeri az övéit. De mi nem hordjuk a mellényzsebünkben az üdvözülők és elkárhozottak névsorát. Mi nem mondhatunk többet, mint amit az ige mond. Akárhogyan is álljon a helyzet Manassé nem egy követendő példa a mi számunnkra. Még akkor is, ha valóban megtért, akkor is élete legnagyobb részét bűnben töltötte el. S azt a sok gonoszságot, ártatlan vért, amit kiontott, már  soha többé nem tudta jóvátenni.

            Ha pedig a megtérése nem volt igazi, akkor még elriasztóbb a példája, aki élete végén is a kegyesség látszatát mutatta, de megtagadta annak erejét, ahogy azt Pál mondja. Akárhogyan is legyen hát, csak egyet mondhatunk: könyörüljön rajtunk az Úr, hogyvelünk, ami életünkben ne így legyen!

            

Ellentmondásos emberek 3

Ellentmondásos emberek 3

Az öreg próféta Text 1Kir.13,11-22

            Hollandiában a hatvanas években megjelent egy köny, melynek a címe: Még a lelkipásztor is üdvözülhet? Ez a könyv  azt mondja el, hogy a lelkipásztoroknak sokkal nehezebb dolguk lesz az ítélet napján, mint a többi hívőknek. Az igét parafrazálva: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint egy lelkipásztornak az Isten országába bejutni. Persze, sokan úgy vélekednek, hogy a lelkipásztorok üdvösségéhez nem férhet kétség, nekik úgymond „foglalt” helyük van a mennyek országában. A könyv írójának más véleménye van erről. A szerző, aki maga is lelkipásztor, aki ismerte ennek a pályának minden örömét és nehézségét,  erre a kérdésre: üdvözűlhet-e a lelkipásztor, nem automatikus igent mond, hanem fenntartja a „nem” lehetőségét is.

            Ez a kérdőjel jogosult, ha arra a személyre gondolunk, akiről itt hallunk. Vele már a múlt alkalommal találkoztunk, de csak futólagosan, most fogunk vele behatóbban foglalkozni. Ez a próféta Bételben lakott, egy olyan városban, amiről nagyon sok szó esik a Bibliában, híres és hírhedt volt egyszerre. Most az az idő van, amikor az ország kettészakad Izrael és Júda országaira. Júdában Roboám, Izraelben pedig Jeroboám lett a király. Utóbbi ugyan boldog volt, hogy az ország nagyobbik fele uralkodhatott, csak egy dolog bántotta: az ő országában nem volt templom. Ez Jeruzsálemben, vagyis Júdában volt, de ott neki nem volt szava. Ezért ő is kiválasztotta Bétel városát, hogy ott építsenek egy oltárt, ami templomként működjön és, hogy ott szolgálhassanak az Úrnak.

            Azt mondhatnánk, az szép dolog volt Jeroboám részéről, hisz ő nem csak népe anyagi jólétéről akart gondoskodni, hanem a lelkükről is gondot viselt. Hát nem nagyszerű, hogy amellett, hogy ki kellett építse az uralkodás egész intézményrendszerét, még oltárról, templomról is gondoskodott?

            Igen, ez nagyon jónak tűnik, pedig a valóság épp ennek az ellentéte. Jeroboám sajnos arról lett híres-hírhedt, hogy Izrael népét bűnre csábította és az épp ebben a bételi oltár-építésben állott. Ezt Jeroboám nem is annyira vallási, mint politikai meggondolásból tette. Attól félt, hogy azáltal, hogy az emberek évente egyszer lejárnak Jeruzsálembe vissza fognak térni Júdához és így ő elveszti országát. Ő ezt minden áron el akarta kerülni s ezért azt mondta: nem kell Jeruzsálembe menni, én itt építek nektek egy oltárt, oda menjetek. Az első bűne tehát az volt, hogy megrontotta, szétszaggatta a nép lelki egységét, hisz a bételi templom egy szakadár-templom volt. A második bűne az volt, hogy ez egy maga-csinálta, bálványimádó istentisztelet volt. Isten nem csak azt kéri, hogy szolgáljunk, hanem azt is megmondja, hogy ezt miként kell tegyük. Nem szolgálhatunk neki másképp,  mint ahogy ő azt nekünk igéjében megparancsolta. Az istentisztelet módja nincs a mi ízlésünkre bízva. Mert az Úr meghagyta, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol őt imádni kell, hogy ő nincs jelen más oltároknál. Mindezt az öreg próféta látta és hallgatott. Nem volt ott, nem volt jelen amikor Jeroboám ezt a szakadár-oltárt felszentelte, hisz ő ezt nem akarta. De mégis szó nélkül eltűrte.

            Isten gyermeke a bálványimádást még elhallgatással vagy eltűréssel se engedheti meg, neki tiltakoznia kellett volna. Nem volt jelen, pedig jelen kellett volna lennie,   hogy szóljon az oltár ellen. Az, hogy az Úr Júdából kellett tiltakozó prófétát küldjön, ez már önmagában egy súlyos vád ellene. Bűnösök közt cinkos, aki néma, mondja Babits a Jónás könyve című versében. A hallgatás nagyon sokszor súlyosabb bűn, mint a beszéd vagy cselekedet. A múlasztási bűnök sokszor súlyosabbak, mint a cselekedetei bűnök.

            Ez a próféta hazudott, hisz azt mondta a júdeai prófétának, hogy neki megjelent egy angyal és így lett áldozata a júdeai próféta. De ez a próféta önmagának is hazudott, önmagát is becsapta, hisz azt hitette el önmagával, hogy ha a júdeai prófétát ráveszi arra, hogy vele együtt egyen, akkor ezzel ő  az Isten jótetszését is megszerezheti, hogy így úgymond Isten megbocsátja és elfelejti neki a bűnös hallgatását. Már rég eltávolodott Istentől, de azt gondolta, hogy Isten előtt most egy jó pontot gyűjthet be azáltal, ha az Úr prófétája barátja lesz.

            Persze, azt nem lehet mondani róla, hogy hamis próféta, hisz nemsokára az Úr szavát fogja mondani. De ő mégis egy hűtlen szolga, aki nem mer szólni, amikor szólnia kellene, nem áll ki az Úr ügye mellett, amikor ki kellene állnia. Azt sem lehet feltételezni, hogy ez az ember, aki nem volt próféta a gyülekezetben, pap lett volna a családban. Hisz a fiait elengedte a bálványozó oltár felszentelésére. Az öreg próféta nem mondta fiainak: nektek ott nincs mit keresnetek. Nem mondott semmit a gyerekeinek, csak annyit: nyergeljétek fel a szamarat! Úgy tűnik, hogy a fiai ellentmondás nélkül engedelmeskedtek neki.

            Vajon miért akarja a júdeai prófétát házába hozni?  Ennek több oka is lehetett. Az első az, hogy szégyellte magát fiai előtt. Hisz ahol a júdeai próféta volt, ott neki kellett volna lennie. S amit kimondott, azt neki kellett volna kimondania. Ő féltékeny volt tulajdonképpen a júdeai prófétára. S most ezzel is  azt akarja megmutatni, hogy ő is valaki, ő is tud valamit, rehabilitálni akarja magát. Ő megmutatja, hogy neki sikerül az, ami a királynak se sikerült, a júdeai prófétát vendégül látni. Ez a próféta nem a lelkek megmentésén fáradozik, hanem a saját becsületét akarja megmenteni, a saját dicsőségét akarja felépíteni.

            Ez egy képmutató, mondanánk mi, hisz miután a halálba viszi, utána még el is siratja. A júdeai próféta sírjánál egy gyászéneket énekel. A temetésről visszatérve végrendeletet ír, végakaratát ismerteti a fiaival. A végrendelet tartalma ez: amikor meghalok, a júdeai próféta, az Isten embere sírjába temessetek, csontjaimat az övéi mellé tegyétek.

            Jó, hogy ennek az öreg prófétának a szájából, aki addig bűnösen hallgatott, most mást is hallunk, mint, hogy : nyergeljértek fel a szamarat. Persze, mi kicsit bizalmatlanul állunk ezzel szemben.. Mi azt mondjuk, hogy a könnyei krokodil-könnyek, és hogy ő egy képmutató ember. Azt is mondhatjuk, hogy ez a végrendelet, hogy testét az Isten embere teste mellé tegyék,inkább csak babonás eredetű.

            De azért lehet jobbat is remélni ezen ember felől. Azt remélhetjük, hogy ez a nap és ennek megöbbentő eseményei, mégis csak elvégeztek valamit az életében. Nem hagyták érintetlenül a lelkét. Valami bűnbánat csak felébredt benne és mi most ennek vagyunk a tanui.

            Amikor Zákeus, a vámszedő megtér , akkor az első gondolata az, hogy neki sok jót kell cselekedni és azt ígéri, hogy négyszer annyit ad annak a helyébe, amit igazságtalanul elvett. Persze, minden embert nem kárpótolhatott, akit megkárosított, hisz sokan már ezek közül nem is éltek azok közül.

            De az, amikor valaki jóvá akarja tenni a bűnét, mégis egy nagyon pozitív dolog. Mert ilyenkor a szavak nem elegek. Aki nem csak Isten ellen vétkezett, hanem emberek ellen is, az meg kell próbálja a dolgot a felebaráttal szemben is rendbe hozni. Márpedig itt ez történik. Az Isten embere az ő hazugsága miatt hal meg, ezt már nem lehet jóvá tenni, ez már helyrehozhatatlan. A halál kimondta az utolsó szót, de valamit mégis lehet tenni, és ő most ezt megteszi. Az Isten emberének az volt a bűntetése, hogy nem helyezhették a saját sírjába, mi volt most jobb jóvátétel, mint az, hogy a tetemet a saját, Bételben levő sírjába helyezte. Valami olyasmi történik itt, ami Nagypénteken történt, hogy Arimáthiai József Jézus a saját sírjába helyezte. S amikor itt látjuk ezt az öreg prófétát, hogy a végső tisztességet megadja a júdeai prófétának, akkor nem lehet őt álszentséggel vádolni, mert ő őszintén bánja a történteket, s megteszi, amit még meg lehet tenni. Persze Istennel szemben is sok a jóvátenni valója, hisz eddig gyáván hallgatott és nem prófétált az oltár ellen és nem adott Istennek dicsőséget. De most érzi, hogy már nem hallgathat tovább és hogy már nem sok ideje van a szólásra, hisz megöregedett és minden percben meghalhat. De beszélni akar halála után. A júdeai próféta sírja ott fog állni Bételben és bizonyságot fog tenni a hamis istentisztelet ellen. Sok év múlva, amikor Jósiás lesz a király, a város vezetői még mindig jól tudják, hogy ki fekszik abban a sírban, és hogy az, aki benne fekszik, mit tett és mit mondott.

            Most, amikor az öreg próféta azt hagyja meg, hogy júdeai próféta mellé temessék, azt a vágyát fejezi ki, hogy halála után együtt kíván bizonyságot tenni vele az Isten akaratáról. Életében hallgatott, de halála után beszélni akar, és azt akarja majd mindenkinek elmondani, aki arra eljár, és a sírt látja: keressétek az Urat és ne Bételt! Végül is ez az öreg próféta hitt az Isten szavában. A fiainak elmondja, hogy bizonnyal bekövetkezik az, amit az Úr mondott és hiszi, hogy amikor Jósiás eljön az ő csontjait is meg fogják kímélni a júdeai próféta csontjaival együtt.

            Ebben ott van már a  Jézus Krisztusban való hit. Bár fiatal éveiben nem beszélt, amikor kellett volna, és Isten emberét halálba kergette hazugságával, de azt mégis tudta, hogy az Úr kegyelmes és irgalmas, hosszútűrő és nagy kegyelmű. Nem fizet nekünk a mi bűneink szerint és nem cselekszik velünk a mi álnokságaink szerint.

            Persze, ez ne legyen nekünk mentség a bűnre, hogy nyugodtan éljünk az engedetlenségben, hallgassunk, mert a végén úgy is minden rendbe jön. Mert Isten úgy is olyan irgalmas. Ez a történet is, ami tanulságunkra iratott meg. Ebben a történetben nem egy követendő, hanem egy elrettentő példát találunk. Aki ezt a történetet úgy hallgatja és olvassa, hogy nyugodt lehet a hallgatásában és hazugságában, az ítéletre hallgatja és olvassa ezt a történetet. Ne éljünk vissza az Isten jóságával, sőt az Isten jósága indítson minket megtérésre.

            Sokkal inkább az legyen a tanulság: én nem akarok így cselekedni. Uram, könyörülj rajtam.Segíts meg, adj bátorságot a bizonyságtételre. Őrizz a hazugságtól, hogy én cselekdhessem akaratodat és élhessek a te nagy neved dicsőségére.

Géházi  Text.1Kir.4,11-37,  5,2O-27, 8,4-5

            Ki ne ismerné közülünk Géházit? Hisz vallásórás gyerekként is hallottunk már róla, tudjuk példáúl azt, hogy a gazdag Naámán ajándékait hazugsággal vette el. Miután Elizeus visszautasította ezeket az ajándékokat, ő utána szaladt s egy kegyes hazugsággal elfogadta azokat. A zsákmány nem volt kevés. Az ő gondja csak az volt, hogy miként tudja ezeket a házába csempészni, hogy Elizeus ne vegye észre. De ez nem sikerült és ráadásul még a Naámán poklossága is ráragadt.

            Ez a legismertebb történet Géháziról, de azt is tudjuk, hogy ő éveken át Isten emberével járt és naponta beszívta a menny levegőjét. Számunkra Géházi olyan, mint Júdás, aki Jézus szeme előtt végezte piszkos munkáját, amikor elcsente a pénzt, vagy olyan mint a képmutató Anániás, aki elhazudta a dolgot az apostolok előtt. De úgy is szokták őt emlegetni, mint Ákán „redivivus”-át, hasonmását, aki a pénz bűvöletébe esett és emiatt meg is kellett halnia.

            Vajon így van-e ez? Mi meg kell próbálnunk egy tárgyilagos képet festeni erről az emberről és ne csak egyoldalúan lássuk a dolgokat. Az igaz, hogy Géházi poklossággal bűntettetett, de ez a Bibliában seholsem jelenti a kárhozatot, az üdvösség elvesztését. És vannak feltételezések, hogy Géházi élete végén megváltozott, de erről majd később fogunk beszélni.Nem igazságos hogy egyetlen cselekedete alapján ítéljük őt meg. Géházi először minden előzmény nélkül, a sunemi asszony történetében jelenik meg. A Biblia írója azt érzékelteti, hogy mi őt már régóta ismerjük, de valójában mégis itt tűnik fel csak először.(1Kir.4,12) Hogy miként került Elizeussal kapcsolatba, hogy honnan származik, ez teljesen ismeretlen számunkra. Elizeus gazdálkodó családból származott, az ökrök mellől hívta el Isten. Az is valószínűsithető, hogy ő is szolga lehetett az apja farmján. De ez csak egy feltételezés a sok közül.

            Először tehát a súnemi asszony történetében találkozunk vele, a próféta szobájában és valljuk meg őszintén, hogy ez egy kedves találkozás volt. Géházi az az ember itt, aki teljességgel bízik gazdájában és nagy a hite Isten hatalmában. A bizalom kölcsönös. Elizeus is bízik szolgájában, hiszen egy nagyon kényes feladatot ad neki és ő ezt nagy emberismerettel hajtja végre, úgy hogy csodálkozik is Elizeus, hogy ebben az egyszerű emberben mennyi bölcsesség van. Szinte az az érzésünk, hogy ez a Gézázi jobban tud az emberekkel bánni, mint mestere. De először álljunk meg a súnemi asszonynál és az ő történeténél.

            Szolgálati útjai alkalmával Elizeus gyakran időzött itt e Súmen nevű helységben, ahol gyakran volt vendége egy tehetős házaspárnak, ahol minden látszat szerint az asszony volt a vezető személyiség. Ez az asszony nagyon megszerette a prófétát és tanítását. Egyre nagyobb tisztelet támadt szívében az Isten embere iránt és kezdi zavarni, hogy a próféta velük együtt kell lakjon és étkezzen átutazásai alkalmával. Ezért megszületik egy terv benne. Elizeus számára egy külön szobát akar építeni és azt be akarja bútorozni, egy asztal, szék, lámpa, ami manapság szegényes lenne, de abban az időben gazdag bútorzatnak számított. A férje is rábólint erre a tervre. Amikor Elizeus újra jön, már büszkén mutatja neki takaros szobácskát, amit direkt neki épített és rendezett be. Elizeus hálás a kapott ajándékért és háláját ki akarja fejezni nem is annyira a szoba, hanem a szeretet az, ami megragadja őt.

            Elizeus meg is hívja az asszonyt egy beszélgetésre, de az asszony nem mer bejönni. Ezért most Géházi megy ki hozzá, hogy beszéljen vele. Úgy tűnik, hogy Elizeus teljesen megbízik Géháziban. Nem csak olyan szolga Géházi, aki gazdája ételéről, italáról gondoskodik, hanem akire lelki feladatokat is bízni lehet. Elizeus tudja, hogy Géházi jól tud majd az asszonnyal beszélgetni. Így is történik, Géházi elbeszélget vele s végül elmondja a beszélgetés eredményét.

            A súnemi asszony elmondja, hogy neki tulajdonképpen semmire sincs szüksége, ő nem szegény, hanem békességben lakik népe között és mindene megvan, amire szüksége lenne. Érte nem kell közbenjárni sem a királynál, sem a hadvezérnél. Ő tele van szeretettel és szeretből szolgálni akar. Az asszony nem él vissza kedvező helyzetével, ő boldog, hogy jót tehetett Elizeussal. Semmit sem kíván. Ezzel az üzenettel jön Géházi,  és ekkor pár percig ott maradnak, hogy gondolkodjanak arról, hogy mégis mivel tudnák ennek az asszonynak a szeretetét meghálálni. S most Géházi segít Elizeuson. Mert ő már rég tudja, hogy mi hiányzik ebből a házból. Hát Elzeus nem vette észre, hogy ebben a házban nincs gyermekkacaj, hát nem vette észre, hogy a legnagyobb gazdagság a gyermek, az örökös hiányzik? Géházi ezt már rég észrevette és meglátta, hogy: gyermekük nincs és a férje öreg. Így Géházi itt nagyon szimpatikus emberként áll előttünk. Elizeus teljes bizalommal van iránta és bevonja őt a lelki szolgálatba. Láthatjuk, hogy ő nem egy materialista, pénzt hajhászó ember. Ő itt sem gondol anyagiakra, mármint hogy ennek az asszonynak földi dolgokat kellene adni, tudja, hogy az asszonynak nem több pénzre van szüksége, hanem arra, hogy gyermeke legyen. És hisz a csodában, hogy annak ellenére, hogy a férje öreg, még mindig lehet gyermekük. Ha ő egy pénzimádó lett volna, erre nem is gondolt volna.

            A második eset, amikor Géházival találkozunk a súnemi asszony gyermekének a szomorú halála. Az a gyermek, aki annyi örömöt hozott a súnemi asszony házába, életébe, most halott. Kiment a mezőre az apjához aratás idején és egyszer csak rettenetes fejfájásra panaszkodott. Az apja nem sejtett semmi rosszat, csak hazaküldte a szolgával az anyjához. Megható kép, az anya ölében tartja beteg gyermekét. Ő sejti, hogy a gyerek napszúrást kapott, becézgeti a gyermeket, de többet nem tud tenni. Ilyen helyzetben teljesen tehetetlen az ember, s a gyermek estefelé meg is halt. A csodák gyermeke, az egyetlen elvétetik tőle.

            De az asszony nem esik kétségbe, hanem azonnal intézkedik. Az első, hogy a gyermelet az Elizeus ágyára fekteti és az ajtót bezárja. Ez a hit cselekdetete. A hitet sokszor nagy dolgokban keressük, pedig sokszor kis dolgokban mutatkozik meg. Hogy miért volt az ajtó bezárása a hit cselekedete, azt mindjárt meg fogjuk látni. A második, amit az aszony tesz, hogy kimegy a mezőre a férjéhez. Ott nem síránkozik, hanem egy szamarat kér, hogy azonnal a prófétához indulhasson. A halálesetről még a férjének sem szól. Ez a hallgatás is a hit cselekedete. A férj kérdésére se mondja el, hogy mi történt, csak azt sejteti, hogy a dolog sűrgős és neki indulni kell. A férj nem kérdezősködik tovább s asszony elindul az útra. Elizeus, amikor megtudja az esetet parancsot ad a szolgájának, hogy menjen előre a súnemi asszony házához és a botját helyezze a halott gyermekre. Ő is fog jönni, de csak majd később. Először még egyedül akar lenni Istennel. Még imádkozni akar. Még küzd az Úrral az ígéret beteljesedéséért. Mert nem lehet, hogy Isten félmunkát végezzen. Hisz ő gyermeket kért, hogy legyen a családnak utódja, de gyermek íme halott. Elizeus hisz az Úrban, hogy csodát fog tenni s ezért küldi előre Géházit. Hisz a feltámadásban.

            Azt is kell tudnunk, hogy Keleten a nagy meleg miatt a halottakat még aznap eltemették. Az asszony fél, hogy ha a férje megjön a mezőről és látja a halott gyermeket, azonnal intézkedik a temetés felől. És ő nem lesz otthon. De ezt a gyermeket nem lehet eltemetni, ez a gyermek nem a sírnak adatott, ennek a gyermeknek élni kell, ezért viszi a próféta szobájába és csukja rá az ajtót. Elizeus ugyanebben a hitben cselekszik. A bot ráhelyezése Keleten szimólikus jelentésű, ez lefoglalást, birtokbavételt jelent. Olyan volt ez, mint amikor a vonatban vagy színházban odateszünk valamit, jelezve, hogy az a hely fenn van tartva valaki számára. Elizeus ezzel azt jelzi, hogy ehhez a gyermekhez senki sem nyúlhat addig, amíg ő meg nem érkezik.

            Most térjünk vissza Géházihoz, mert valami különös dolgot tudunk meg róla. Ő előrement a bottal és feladatát lelkismeretesen elvégezte. Sőt többet is tett.nem csak a gyermekre tette a botot, hanem várta az élet jeleinek a megjelenését is. De csalódnia kell, mert nem történt semmi. Ekkor visszafordul és jelenti Elizeusnak a csalódását, hogy a bot ráhelyezésének semmi eredménye sem volt. Ez azt jelenti, hogy Géházi őszintén hitt a feltámadásban. És most csalódott, hogy a gyermek nem ébredt fel. Ez is kedves vonása Géházinak. Nincs jogunk kételkedni abban, hogy kisebb hite lett volna, mint Elizeusnak és az asszonynak.

            De itt van már egy kevésbé szimpatikus vonás. És ez nem csak az, hogy többet akart tenni, mint amire megbízást kapott, hisz neki  a bot rátétele volt a feladata és nem a feltámasztás. A hiba az, hogy itt a szolga a gazdája helyére akar kerülni. Átlépi a határt, többet tulajdonít magának és nyilván a feltámasztás dicsőségét akarja magához ragadni. Mekkora dicsőség lesz az számára, ha azzal a hírrel jöhet haza, hogy a gyermek él! Az is lehet, hogy jutalmat remélt a gazdag asszonytól, de ezt nem állíthatjuk, csak sejthetjük. Kétségtelen, hogy ez már rossz irányba való haladás Géházi életében. Most még csak a dicsőséget kívánja, nem sokára már a pénzt is. A bűn már lopózik befele a szívébe. Lassan, de biztosan rossz irányba kezd elmozdulni az élete.

            S a harmadik találkozás, az már a mélypont a Géhézi történetében. Megdöbbenünk, hogy az Isten emberének szolgája egy ilyen tettet el tud követni. És ebben nem is az a legnagyobb baj, hogy ő kapzsi volt, hanem az, hogy Isten nevére hozott szégyent. Elizeus nevét is bemocskolta. Nem csak a második tábla ellen vétkezett: „ne lopj”, hanem az első tábla ellen is: „ne legyenek neked idegen isteneid én előttem.”

            De lássuk a történetet közelebbről. Elizeus a hála minden formáját elutasította, amikor Naámán, a gazdag hadvezér meg akarta jutalmazni csodálatos gyógyulása után. Elizeus ezt azért tette, hogy az Úr nevére ne hozzon szégyent. Naámán meg kellett értse, hogy Isten országában egészen másképp mennek a dolgok, mint ebben a világban. A pogány isteneknek gazdag jándékokat kellett adni, ha segítettek, vagy hogy segítsenek. Az Izrael Istene ingyen ad, semmit sem kér érte. Géházi ott lehetett, amikor Elizeus visszautasította az ajándékot és ő azt sajnálja, hogy gazdájának nincs üzleti érzéke. Most busás ajándékot kaphatna és az jól is fogna. Ezért ő szalad a kincsekkel távozó hadvezér után. Naámán ezt látva rögtön leszáll a szekeréről és megkérdezi, hogy mi a baj? Bárcsak annyit mondott volna Géházi, hogy hát ő kérne egy kis jutalmat és ne keverte volna bele a dologba gazdáját és Istent. Géházi azonban megjátssza az önzetlent, azt mondja, hogy vendégek érkeztek és nekik akar ajándékot kérni. Naámán erre azt mondja: természetesen örül, hogy meghálálhatja a jótéteményt és többet is ad, mint amit Géházi kér. Az, hogy most Naámán mit gondolhatott Elizeusról, hogy miként lehet az, hogy mép pár perccel ezelőtt eskű alatt tagadta meg az ajándék elfogadását, most pedig utána szalasztja szolgáját. Ez most Géházit egyáltalán nem érdekli.

            Titokban viszi be a kincseket házába, de Elizeus azonnal hívatja és felelősségre vonja. Ekkor kiderül, hogy Géházi úgy hazudott, mintha olvasta volna. Annak ellenére, hogy rájött arra, hogy ura mindent tud az esetről. Nyilvánvaló, hogy ez a bűn nem maradhat bűntetés nélkül. A Szentírás nem beszél bűntetésről, hanem arról, hogy megkapja Naámán poklosságát. Ő két dolgot hozott magával: a poklosságot és a sok kincset. Nos Géházi mind a kettőt megkapja.

            Géházival azonban még egy negyedik alkalommal is találkozunk. A csalás és lopás miatt Elizeus elbocsátja szolgálatából. El tudjuk képzelni, hogy ez nem volt egy szép elválás. Nem kapott egy elismerő diplomát hűséges szolgálatáért. Amit kapott, az a Naámán poklossága volt. Ezt a szörnyű betegséget mostantól fogva egy életet át hordoznia kellett. Ez naponta vádolta őt kapzsiságáért és hazugságáért.

            De ezzel Géházi nem tűnik el végleg a szemünk elől. A Bibliában még egyszer találkozunk vele az elkövetkezendő időben. Ez egy véletlenszerű, de mégis nagyon jelentős találkozás. A Biblia nyilván nem emberek és népek pontos történelmi leírása. Mi ugyan sok mindent szeretnénk tudni, hogy mi és hogyan történt, de csalódásunkra a Szentírás nem számol be mindarról, amire mi kíváncsiak volnánk. A Szentlélek nem tartotta azt fontosnak, hogy Géházi életének minden apró mozzanatát feljegyezze a mi számunkra.

            A Jéhu idejében találkozunk utoljára Géházival. Jéhut Elizeus kente fel királlyá Isten parancsára. Valószínű, hogy Jéhu előtte nem is hallott Elizeusról, de meg akarta tudni, hogy ki is ez az Isten embere, aki őt abban segítette, hogy ilyen magas méltóságra jusson. Nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy tudakozódjon arról, hogy ki is ez az Isten embere? Nagyon örült, amikor megtudta, egyik portyája során, hogy Elizeus szolgája, Géházi a közelben tartózkodik. Azonnal hivatta őt és így került sor egy beszélgetésre Jéhu és Géházi között. A király azt kéri Géházitől, hogy meséljen azokról a nagy cselekedetekről, amiket Elizeus vitt véghez. Jobb helyen nem is tudakozódhatott volna és Géházi szép sorjában elmeséli mindazt, amit ő  a saját szemével látott, amit átélt a próféta közelségében.

            Mert már maga az is egy csoda, hogy erre a beszélgetésre egyáltalán sor kerülhetett. Hisz Géházi poklos volt és a poklosokkal nem beszélgettek, mivel ez a betegség ragályos volt. Megtörtént mégis, hogy poklosokkal szóba álltak, de csak úgy hogy jó pár méter távolság volt a beszélgetők között.          Az isteni gondviselésnek különös rendelése ez, hogy épp ezen a napon , amikor Géházi mindezt a királynak elmeséli a súnemi asszony is feltűnik a láthatáron. Ő Elizeus tanácsára, mivelhogy éhség volt, külföldön tartózkodott hét évig. Ez idő alatt az akkori törvények szerint a vagyon a királyé lett és ezért panaszra jön a királyhoz. Minden valószínűség szerint ekkor ő már özvegy, hisz a férjéről nincs említés, és azon se lehet csodálkozni, hogy Jéhu teljesíti az asszony kérését és az visszakapja vagyonát. Ez az asszony így már a harmadik csodát éli meg az életében.

            Most itt láthatjuk, hogy miként reagál Géházi arra bűntetésre, amit kapzsisága és hazugsága miatt kapott. Mert íme milyen szépen beszél az ő volt gazdájáról. Láttuk azt, hogy a gyermek feltámasztásánál nem játszott Géházi pozitív szerepet. Ő szerettt volna előtérbe kerülni és a babérkoszorút a maga fejére tenni. Már akkor kezdett felnőni benne a keserűség gyökere gazdája iránt. Biztos, hogy az se esett jól neki, amikor a Naámánnal történt incidens után Elizeus elzavarta őt maga mellől. Így Elizeus nem lehetett a szíve csücske. Emberilag azt várnánk, hogy ezért a bűntetésért Elizeust hibáztassa, azt várnánk, hogy amikor Jéhu arra kéri, hogy mesélje el Elizeus nagy tetteit, akkor ő ezt megtagadja s igyekszik őt minél sötétebb színben lefesteni.

            De ebből az emberi magatartásból semmit se láthatunk Géházinál, sőt azt észleljük, hogy Géházi nagy örömmel, szeretettel beszél Elizeus cselekedeteiről. Pontosan mondja el az eseményeket. Azt is mondhatta volna, hogy ő támasztotta fel a gyermeket, ehelyett azt mondja el, ami történt, hogy mindezt Elizeus cselekedte. Itt látjuk meg azt, hogy Géházi szakított az egyik kedvenc bűnével, ami a hazugság volt, hisz ő ebben esett el a legcsúnyábban. Csak jót mond gazdájáról, hűségesen és igazán mondja el Elizeus cselekedeteit. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez az ember nagyon megváltozott az ő bensejében. Az ő igaz bizonyságtétele is hozzájárult ahhoz, hogy az özvegyasszony visszakaphassa vagyonát.

            Persze nem mi kell kimondjuk az egyes emberekről az ítéletet, de az igaz, hogy a fát gyümölcséről lehet felismerni. De minden okunk megvan arra nézve, hogy ennek az embernek az üdvössége felől jó reménységgel legyünk. Úgy tűnik, hogy a fenyítés az ő életében jó gyümölcsöket termett. Géházi megtette azt, amit a Káté így mond:” felebarátom tisztességét és jó hírnevét tőlem telhetően megoltalmazzam és előmozdítsam”. Miközben hordozta testében a bűntetést, amit Elizeus helyezett rá, mégis egy rossz szót sem mond róla, sőt elmeséli Elizeus nagy tetteit.

            De annak ellenéra egy ellentmondásos személye marad ő a Bibliának. Édespámnak volt egy mondása: ne kövessük annak hibáit, akinek erényeit nem tudjuk követni. Ne a hibáját kövessük, ne essünk se a kapzsiság, se a hazugság bűnébe, hanem tegyünk bizonyságot ami Mesterünk, Gazdánk nagy tetteiről. Adja az Úr, hogy sok fenyítés, amiket mi is kaptunk vagy kapni fogunk ezután az Úrtól, a mi megtérésünket munkálja.

Ellentmondásos emberek 2

A Biblia ellentmondásos emberei : Salamon

Text. 1Kir.11,1-8

Talán meglep minket, hogy Salamonnal ebben a sorozatban találkozunk., amely a Biblia ellentmondásos embereiről szól. Hisz a mi fülünkben a Salamon nevének nagyon jó hangzása van. Nevének jelentése: a békesség királya, eredeti neve Jedidaj, ami annyit jelent: Isten ajándéka. Ő a szerzője három bibliai könyvnek: a Példabeszédek, Prédikátor s Énekek éneke.Senki nem sorolná őt a gonosz királyok sorába. De olvassuk cask el az 1Kir.11 fejezetét, miket ír az Salamonról. Nem volt szíve tökéletes az Úrhoz. Astarótot, a szidóniak istenét és Milkámot az ammoniak utálatos bálványát követte. A Jeruzsálemmel szemben levő hegyen templomot épített Kemósnak, a moábiták rettenetes bálványának. Nem őrizte meg az Úr parancsolatát és ez cask egy kis része a Salamon bűnlajstromának. Ilyen nagyon eltévelyedett az Úrtól öreg napjaiban. Ez nem kicsinység.
A Szentírás elmondja, hogy Salamon nagyon jól kezdte, de nem tartott ki az Úr útján. Pedig nem az a fontos, hogy valaki hogyan kezdi, hanem az, hogy miként végzi be az életet. Az Úrhoz jönni nem is olyan nagy dolog, de az Úrnál megmaradni az már sokkal nagyobb. Salamon egy olyan atlétához hasonlít, aki hatalmas lendülettel elindul, aztán lazít s a cél előtt pedig elesik és nem ér a célba. Igen, Salamon először valóban az Úrral járt, de azután nagyon eltávolodott az Úrtól.
A sok asszony eltérítette az Úrtól és a bálványokhoz ragaszkodott szeretettel,  ezt írja a Biblia. Hogy lehetséges ez? Hogy először valaki szereti az Urat, utána pedig minden utálatos bálványnak templomot épít s azoknak szolgál? Milyen szépen indul Salamon pályája, az alma Gibeonban, milyen megrendítően imádkozik a templom felszentelésekor, de után az útja cask lefelé halad, amíg megérkezik azokhoz a szomorú dolgokhoz. Pedig micsoda erővel hirdette a templom felszentelésekor: szívetek legyen teljesen Istenünkké, az Úré. S később azt olvassuk, hogy az ő szíve nem volt tökéletes az Úrhoz. Hogy pont azt tette, amit az Úr nem szeretett. Nem olyan emberhez hasonlít Saélamon, aki a lámpáját a hátán hordja, másoknak világít, mag pedig sötétben botorkál?
És még valami, ami a Salamon dolgát még rosszabbá teszi. Nyilván erre azt mondjuk, hogy még a legszentebb emberektől sem lehet elvárni, hogy hiba és fogyatkozás nélküliek legyenek. Dávid sem voltaz, pedig Isten szíve szerinti férfiú volt. Már Lótnál és Jefténél is megjegyeztük, hogy számunkra vigasztaló, hogy Isten emberei is bűnöket követtek el, hogy nem voltak szuper-hősök, tökéletes emberek, a Szentírás feljegyzi az ő bűneiket is.
De nem az a legrosszabb Salamon életében , nem az a leginkább elszomorítóó és megdöbbentő, hogy így élt, hanem az hogy ezzel fejeződik be az élete. Az 1Kir.11 felsorolja Salamon bűneit és beszámol Salamon haláláról is. A függöny a legdrámaibb pillanatban gördül le. Túl korán. A Salamon története nem egy “happy end”-es történet, nem úgy van, hogy a végén cask felsóhajthatunk, hogy bármi is történt, a végén cask rendbe jöttek a dolgok. Az, hogy rendbe jöttek-e nem tudhatjuk, de annyi biztos, hogy Szentírás nem beszél erről. Ez a fejezet összehasonlítja Dávid és Salamon életét és ebből az összehasonlításból  Salamon nem jól kerül ki. Az ő szíve nem volt tökéletes az Úrhoz, mint apjának, Dávidnak a szíve.
Dávid is elbukott, de utána ő mélyen megbánta és térdre hullott. Dávid megírta az 51-ik zsoltárt, de hol van Salamon bűnbánati zsoltára? Egy hires Holland professzor írt egy könyvet az izraeli királyokról és behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon végül is nem bánta meg Salamon a bűneit, s így be lehet-e őt sorolni a kegyes királyok közé? Ő is cask annyit mond ezzel kapcsolatban: hallgassunk és reménykedjünk.
De azért vessünk egy pillantást ennek az embernek az életére, akinek dicsőségét a mező liliomai túlhaladták. Azt már mondtuk, hogy Salamon jól kezdte, ő egy teokratikus király volt, aki nem önkényesen uralkodott, hanem komolyan vette az isteni igazságosságot. Felragyog benne valami krisztusi vonás. Nem cask királyként volt ő nagy ember, hanem bölcsessége és papi közbenjárása is lenyűgöző. Mert Salamon kétségtelenül az Ószövetség leginkább Krisztusra mutató alakja. Ez leginkább a gibeoni jelenésnél látható, amikor az Úr azt mondja neki: kérj, amit cask akrsz és megadom nked. Ekkor Salamon egy prófétai ajándékot kér és ez a bölcsesség. Értelmes szívet kér, az eredeti szövegben itt a “hallgató, engedelmeskedő” szót találjuk. Ő valóban arra akar figyelni, amit Isten mond. Neki ítélni kell peres ügyekben, de ő először Istenre akar hallgatni, hogy tudja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Salamon Isten országának a megvalósulását akarja. És micsoda imádságot mond el a templom felszentelésekor. Itt mint pap tündöklik, hisz az imádság papi feladat. A Salamon dicső templomából már semi se maradt meg, de hála Istennek, hogy templomszentelő imádsága megmaradt. Az Ószövetségben sok ima van feljegyezve, de ez szépségben és belső tartalomban mindegyiket felülmúlja. Papi együttérzéssel viszi népének minden nyomorúságát Isten elé. Azt mondhatjuk: áldott az a nép, akinek a királya így tud imádkozni. Ez az ima telve van alázattal és mély bizalommal.
S ezek után történik mindaz, amit az elején hallottunk. Az egyik írásmagyarázó ezt rettenetes tragédiának nevezi. Salamon is tékozló fiú lett, de tőle nem halljuk azt, hogy : felkelek, elmegyek az én atyámhoz. Pedig ő kétszer is komoly intést kapott az Úrtól. Az elsőt a látomásban kapta, a másodikat pedig a templom építése után A baj nem is az asszonyokkal kezdődött, az már cask kegyelemdöfés volt. A Salamon szíve már korábban elszakadt az Úrtól és a Sátán több eszközt is felhasznált. Jézus figyelmeztet az élet gondjaira, s a gazdagság csalárdságára. Ezt látjuk már a Sába királynőjének a látogatásakor is. A királynő hallott az Úr nevéről, de erről a beszélgetésben nem esik szó. Ebben beszélgetésben nem a lelki dolgok kerülnek a középpontba, hanem a ház, amit Salamon épített, a király asztal, az étel, az ital, a szolgák serege, a csillogó ruhák, a borospince, legvégül mutatja meg neki a templomot. A találkoztás egy kölcsönös ajándékozással zárul. Nem az Úr áll a találkozás középpontjában, hanem az emberi teljesítmény és a pénz.
A másik nagy hibája Salamonnak az volt, amit ma toleranciának nevezünk. Hogy minden jó, mindennek helyet kell adni, minden istent be kell hozni Jeruzsálembe. Salamon azt mondta: nem kell régimódinak lenni, be kell hozni az új dolgokat, új szokásokat. Jeruzsálemben minden szabad volt, mindenkli azt tehette, amit akart.
S ami még szomorúbb, hogy Salamon nem cask beengedte ezeket a bálványisteneket, hanem templomokat is épített nekik Az egyetlen pozitív dolog, amit az 1Kir.11 még el tud mondani Salamonról az az, hogy nem szakított teljesen az Úrral. Még szolgált az Úrnak, de a bálványoknak is . Salamon a bálványimádó, és ez ugyanaz a Salamon, aki ifjú korában olyan szépen kezdte, aki úgy tudott imádkozni a templomban. Szinte nem akarjuk azt elhinni, hogy Salamon ide jutott, ahova ő se gondolta volna, hogy valaha is jutni fog.
És ami a legszomorúbb, s amit már egyszer elmondtunk, hogy a Szentírás egy szót sem szól a bűnbánatáról, az Úrhoz való visszatéréséről. Lehet, hogy volt ilyen, de a Biblia nem ír erről. A Szentírás elmondja, hogy ezeröt dalt szerzett, de ezek között nincs egy bűnbűnati ének sem. Ő nagyon sokat tudott mindenről beszélni, a fákról, az állatokról,  de egy dologról nem beszélt és ez a bűn. Mit mondhatunk mi ezek után Salamonról? Dobjunk követ rá? Ítéljük el? Ne tegyük!
Persze nagyon örültünk, ha Salamonról azt olvashattuk volna, hogy végül megbánta bűneit és bocsánatot kért Istentől. De ennek ellenére nem mi vagyunk azok, akik ítéletet kell mondjanak Salamon felett. Ahogy a Holland professzor mondta: hallgassunk és reménykedjünk. Reménykedjünk még Salamon felől is. Mert Krisztus az ő bűneiért is meghalt és a bűneiért is engesztelést szerzett.. Élete legyen egy nagy tanulság, nagy felkiáltójel a mi számunkra. Lehet jól kezdeni és nagyon rosszul végezni. Nem vélatlen, hogy Jézus és az apostolok is olyan sokat beszélnek a mindvégig való kitartásról. Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért, nézvén Jézus Krisztusra, aki nagyobb Salamonnál.

Az engedetlen próféta Text. 1 Kir.13,1-26

Ez a próféta Júdában élt. Foglaljuk össze a vele kapcsolatos történetet. Egy júdabeli prófétát az Úr Bételbe küldött, hogy ott tiltakozzon Jeroboám király bálványimádása ellen. Az, ahogyan ő elvégzi szolgálatát minden csodálatot megérdemel. Nem riad vissza attól, hogy a királynak szemébe mondja a bűnét. Amikor ez a próféta már hazafelé indul teljesen kimerűlve és az út szélén lepihen, egy Bételből való próféta utána jön, hogy visszahívja a városba és hogy ott nála egyen.
Először a júdeai próféta megtagadja, elutasítja a meghívást, mondván hogy Istene ezt megtiltotta neki. De amikor a bételi próféta  arra hivatkozik, hogy ő az Úr nevében hívja, akkor meginog és enged. Alig érnek be a házba, a bételi próféta ezeket a rettenetes szavakat mondjaa:” azt mondja az Úr, hogy mivel engedetlen voltál az Úr szavának és nem tartottad meg a prancsolatot, hanem visszatértél és kenyeret ettél és vizet ittál, nem temetik el testedet atyáid sírjába. Ez nem kevesebb volt, mint egy halálos ítélet. Ez a halálos ítélet nemsokaára verge is lett hajtva, mert egy oroszlán rátámadt és megölte.
Mit mondjunk ezekre? Az első reakciónk az, hogy ez a júdeai próféta hűségesen elvégezte a szolgálatát. Abban sem volt hibás, hogy visszatért, hisz bételi kollégája azt állította, hogy az Úr mondta neki, hogy hívja őt házába. Az Úr nevében szlt a meghívás. Másrészt mégis cask nagyot kellett vétkeznie, hisz halálos bűntetést kapott érte. Látjuk itt, hogy valaki halálos ítéletetet kap nem hazaárulás, vagy más cégéres bűn miatt, hanem cask azért, mert visszatért Bételbe a próféta-társához és annak házánál kenyeret evett és vizet ivott. De az Úr ezt kifejezetten megtiltotta neki. Mi erre azt mondanánk, hogy ez egy kis kihágás volt, nem egy súlyos, halált érdemlő bűn. Egy bíróságon a védőügyvéd azzal is érvelt volna, hogy előtte meg milyen bátor volt és fel mert lépni Jeroboám kiráyl ellen, Istennek engedelmeskedett és nem a kiráylnak.
De az Úr másképpen ítélt. Az ő ítélete ebben a “könnyű” esetben sem ismert pardont. Másképpen szólva az Úrnál nincs könnyű eset. Nála a jota és pontocska is fontos. Ez a júdeai próféta, akinek neve sem ismert hirtelen tűnik fel a történetben. Ez akkor történt, amikor az ország ketté szakadt, északi és deli részre és ez egy vallási szakadást is előidézett. Jeroboám egy saját istentiszteletet letesít és be akarja mutatni első áldozatát. Ezt az Úr nem engedte meg, mert bár politikailag szét voltak szakadva, lelkileg és egyházilag együtt kellett volna maradniuk. A jeruzsálemi templom továbbra is Izreal egységének lelki szimbóluma volt. De Jeroboám Bételben egy új egyházat alapít. Ebben  személeyes és politikai szempontok is szerepet játszottak. Jeroboám atoll felt, hogy az emberek továbbra is Jeruzsálembe járnak istentsizteletre imádkozni, akoor visszahúz majd a szívük és az északi ország megszűnik. Ezért külön szentélyt és istentiszteletet letesít.S et az Úr rettenetesnek találja. Ezért küldi speciális küldöttét Bételbe, hogy amilyen keményen cask lehet, tiltakozzon ezen önkényes szentély és istentisztelet ellen. Jeroboám ezt az egélsz dolgot minnél hamarabb abba kell hagyja. A júdabeli próféta vállalja és teljesíti a küldetést. Nem tehetünk mast, mint hogy levesszük kalapunkat ezen ember bátprsága előtt. Nem retten meg a szakadár királytól. Egy szóra sem méltatja. Rá se néz, és úgy prófétál az oltár ellen. Nagyon kemény ítéletet mond, hogy majd emberi csontokat fognak égetni ezen az oltáron. Az oltár elhasad, akirály meg akarja fogatni a prófétát, de király kinyújtott karja megbénul. De a próféta imádságára a keze újra meggyógyul. A próféta a helyzet magaslatán áll, fellépése dinamikus erőt sugároz. Amikor Jeroboám palotájába hívja, hogy ott kenyeret egyen, megtagadja, mondván, hogy az Úr ezt megtiltotta neki.
S ez után következik a szomorú része a történetnek. Bételben volt egy másik próféta, aki úgy élt Bételben, hogy egy szót se szólt, egy szóval se tiltakozott az önkényes istentsiztelet ellen. Az egyetlen tiltakozás az, hogy nem vesz részt az ünnepi istentiszetleten. Ez a próféta hall erről az esetről a fiaitól, akiket látszólag megragadott a júdeai próféta bátorsága. Hazamenve lelkesen mesélték el a történteket. Ők lelkileg a júdeai próféta oldalán állnak. Ahogy az öreg próféta ezt hallja, azonnal dönt. Nyomába ered a júdeai prófétának és amikor rátalál, ahogy ott úl a fa árnyékában, azonnal azt mondja neki, amit Jeroboám király mondott. Gyere hozzám enni. Ahogy láttuk,az elején, mi ezt nem gondoltuk volna olyan súlyos bűnnek. De mégis sokkal több az, mint gondoltuk volna. A bételi próféta olyan ravaszul hazudik, még egy angyali jelenésre is hivatkozik, mondván hogy egy ellenparancsot adott neki, hogy mégis cask szabad nála ennie.
És nemsokára ott ülnek az asztalnál és majd az ítélet következik. Mi biztos nem adtunk volna ilyen súlyos ítéletet. Hisz fáradt volt, éhes és szomjas is, s jön valaki, aki kedvesen híja és még egy angyali jelenésre is hivatkozik. Ki látja ebben az örödögöt? Hisz ő azt sem tudhatta, hogy a bételi próféta hazudik neki.
Mi védelmére kelnénk ennek a prófétának, mi kegyelmesebbek és irgalmasabbak akarnánk lenni Istennél, mert szerintünk igazságtalan ez a bűntetés. De nincs igazunk. Mert ő másodszor is nemet kelett volna mondjon. Hisz ő nagyon jól tudta, hogy Isten nem változtatja óránként a véleményét. Amit tíz órával ezelőtt megmondott, tizenegy óra múlva nem vonja vissza. Isten nem mond egyszerre igent és nemet. Ez az ember annak a megtestesítője, aki inkább hallgat egy ember szavára, mint az Isten parancsára. Egyszerűen ezért, mert az emberi szó kellemesebb neki, és nem vág úgy az elevenébe. Ez mindig is így történik. Isten a paradicsomban azt mondja: ne egyél. De az örödögnek van egy ellen-kijelentése és a többit már tudjuk. Az Úr itt azt mondja: ne egyél, mert itt az én ügyemről van szó. De a hazugság hízeleg: ó gyere egyél nyugodtan, nem kell azt olyan komolyan venni. Jézus azt mondja: aki nem tagadja meg magát, az nem lehet az én tanítványom. Ez az élet minden területére igaz. Nekünk mindent az Isten igéje mond meg: a házasságban, a társadalomban, a gyereknevelésben, a politikai életben és ez egyre nehezebb az egyházban is. Mert a hamis próféták mindenütt ott vannak. Ők mindent kibillentenek az egynesúlyukból. Jézus is fiygelmeztet, hogy az utolsó időkben hamis krisztusok támadnak, de ne hallhgassunk rájuk.
Két dolog válik világossá ebből a történetből. Az első azt, hogy az Isten parancsolata mindig az ó-ember ellenére van. A hamis prófécia mindig az ó-ember kedvére való. Amit Isten mond, az húsunkba és vérünkbe vág. A második dolog, hogy Isten igéje mindig egyszerű. Mi tesszük azt bonyolulttá, mi csinálunk problémát belőle. De ez egyáltalán nem bonyolult. Mindig pofonegyszerű. Ne tedd! A hamis prófécia mindig bonyolult. Nézzük cask meg a bételi próféta szövegét. Ki kell diszítse, még odavesz egy angyat is, másképp a hazugság nem hihető. A hazugságnak mindig komoly marketingre és reklámra van szüksége, hogy eladható legyen. Ne higgyünk a “bételi” angyalokban, az ököllel üt, az gonosz angyal. Ezek kivűlről kívánatosak, kdvesek, de romlást hozank.
Vajon mgondolhatott az a szerencsétlen júdeai próféta, aki visszatért? Körülbelül így vélekedhetett, okoskodhatott magában.: nagyjából elvégeztem a munkám. Jeroboám kiráyltól nem féletm, és az Úr nevére nem hoztam szégyent.Isten ítéletét hirdettem a bételi oltár felett személyválogatás nélkül. Ez a fődolog. Emelett az már kicsiség, hogy betérek a bételi próféta házába. Ez cask már cask egy részletkérdés, az egész az rendben van. De ekkor történik az, hogy a nagy akadályt átugorja, és a kis kőben megbotlik
Nagyon veszélyes dolog a kerssztyén életben eldönteni, hogy mi a kis és nagy dolog, a lényeges és lényegtelen. Mert, ami a mi szemünkben kicsinységnek tnik, az Isten előtt nagyon fontos dpolog klehet és fordítva. Ha ez az étkezés egy mellékes dolog lett volna, akkor az Úr nem mondta volna neki olyan nyomatékosan: ne egyél és ne igyál! Nagyon sok ilyen keresztyén ember van, akinél nagyjából minden rendben van, de a részletekben már nem. Vannak olyan emberek, akik nyilvános helyeken nagyon jól tudnak viselkedni, de sokszor baj van otthon. Baj van azzal, ahogy bánnak a legközelebbi hozzátartozóikkal.A keresztyén életben nagyon kell vigyázni a kis dolgokra, mert sokszor azok a nagy dolgok.
De válaszoljunk arra kérdésre, hogy miért volt oly nagy bűn, hogy a júdeai próféta bement a kollégájához és miért bűntette meg Isten olyan kemémnyen? Azért, mert ez az egész bételi áldozat útálatosság volt Isten szemében és ezért a prófétának Bételhez semiilyen köze sem lehetett volna. Ő nem volt mit keressen Bételben.
Azt is meg kell gondolnunk, hogy Keleten együtt enni valakivel nem olyan kicsinység volt, mint manapság nálunk. Keleten együtt enni valakivel a legméylebb közösség és a legszorposabb barátság jele volt. Ezért tiltakoznak a farizeusok az ellen, hogy Jézus a bűnösökkel ás vámszedőkkel együtt eszik és iszik. Ez számukra azt jelentette, hogy ő egy velük, és az ő párjukon áll. Most már értjük, hogy miért akarta Jeroboám is a júdeai prófétát házába hívni. Ez a közös eves, ennek a meghívásnak az elfogadása, a bételi istentisztelet rehabilitációja, jóváhagyása lett volna. Isten embere és Isten ellensége együtt eszik. Ez pont olyan, mint ha a második világháborúban Hitler és Churchill együtt evett volna. Képzeljük cask el, hogy mennyire figyelték a bételi emberek az eseményeket és egyszer cask azt látják, hogy a júdeai próféta együtt megy a bételi prófétával annak házába. Ni cask, az előbb még tüzesen prédikált Bétel és az oltár ellen, most pedig mint két jó barát együtt mennek enni. Akkor még sem olyan rossz, amit ők csinálnak, mégsem olyan veszélyes az önkényes istentsiztelet. Hisz íme. A két egyház papja szépen, békében együtt vannak, együtt esznek, isznak.
Most már látjuk, mekkora lelki kárt okozott ez a júdeai próféta ezen egyszerű étkezés által és hogy az Úr jól tudta, hogy miért tiltja azt meg neki ennyire szigorúan. Ezáltal a próféta elárulta az Isten ügyét. Az Úr meg akarta menteni a bételi embereket is, a próféta szavai, cselekedetei és csodák által, amik ott történtek. És mindez nagy hatást is gyakorolt az emberekre. De most a próféta mindezt, hogy úgy mondjam, semlegesítette azáltal, hogy visszament enni. Ő szavaival azt mondta: vigyázzatok, Isten ítélete jő! De cselekedetével azt hirdette: nem ezt az egészet olyan komolyan venni. Itt látjuk azt, hogy a szó és cselekedet közti ellentét Isten ügyét annyira megronthatja és Isten munkáját szabotálhatja. Milyen rettenetes az, ha szép hitvallást mondunk a templomban, de utána káromkodunk az utcán. Ezt a júdeai prófétát nem lehet cégéres bűnökkel vádolni. A baj nem abban volt, amit tett, hanem abban, amit nem tett. Elfelejtette megkérdezni magától: mi lesz ennek a magatartásnak a következménye? Az ítélet is úgy hangzik: nem negdelmeskedtél az Úr szavának.
Ez az ember elfelejtett egy nagyon fontos kérdést, amit mi is fel kell tennünk : vajon az én evésem, ivásom, minden cselekedetem az Úr dicsőségére valÓó? A példázatbeli fügefát nem azért vágta ki a gazda, mert mérgezett gyümölcsöt termett volna, hanem azért, mert nem termett jó gyümölcsöt.
A szigorú bűntetés nem cask a prófétának szólt, ahen ma a bételieknek is. Mert alig indult el a városból hazafelé rátámadt egy oroszlán és megölte. S ott állt a szamara és az orsozlán a holttest mellett. Ez nem egy szerencsétlen véletlen volt, nem lehetett így a gyászjelentéesére írni: tragikus baleset áldozata lett. Az, hogy az orsozlán a prófétát megölte, de nem ette meg és hogy a zsamarat se bántotta, az nem egy megszokott esemény volt. És aki cask látta, mindenki tudta, ebben Isten keze volt.
Így őrizte meg Isten a bemocskolt dicsőségét és szerzett nevet magának a bálványozó Bételben. A kettéhasadt oltár nem volt elég intés, egy haláleset is kellett hogy figyelmeztetés legyen Bétel és Jeroboám számára.
De nincs ebben a történetben semi féynsugár? De igen. Van benne bűn, de van benne kegyelem is. Az igaz, hogy rettenetes ítéletetet hajtattik verge ezen a prófétán, de hogy az számára a kárhozat lett volna, azt nem mondja sehol ez a történet. Mert az, hogy valakinek a holtteste nem került a családi sírba, az egy zsidó ember számára nagyon szomorú doloig volt. Az igaz, hogy a családi körben való eltemetés megtagadtatott tőle, de a mennyek országa nem. Holteste nem kerülhetett a családi sírba, de megdicsőűlt teste ott lehet Isten országában Ábrahámmal, Izsákkal, Jábóbbal és a többi üdvözült lélekkel együtt. Súlyos bűnt követett el az a próféta, de nem megbocsáthatatlan bűnt. Merjük hinni, hogy Krisztusért ezen a gyarló szolgáján is könyörült. Mert ez a próféta vétkezett, de nem volt képmutató és hitetlen. Az Írás Isten ember néven említi, amit a bűne által nem veszített el. Ez apróféta nem volt Júdás. Sokkal inkább Mózeshez hasonlítható, aki szintén vétkezett, s ezért nem mehetett be az ígéret földjére.
Az üdvösségében nem kételkedünk, de engedetlensége legyen figyelmeztetés a mi számunkra, hogy mindvégig és mindenben vegyük komolyan Isten szavát és engedelmeskedjünk annak.

Ellentmondásos emberek 1

A Szentírás ellentmondásos emberei 1
1. Lót

Isten kegyelméből igehirdetési sorozatt kezdünk A” A Szentírás ellentmondásos emberei” címmel. Olyan emberekről fogunk beszélgetni, akikről  sok jó és sok rossz dolog van feljegyezve, sokszor nehezen tudunk ezért eligazodni rajtuk. Ugyanakkor, s ezért foglalkozunk velük, az életükből sok tanulságot lehet levonni.
Az első ilyen ellentmondásos ember: Lót. Énókh történetét jól ismerjük a Mózes első könyvéből. S amit ott találunk róla, az  nagyon is bizalomgerjesztő. Lót ennek az ellenkezője. Az igaz, hogy őt mindig Ábrahám társaságában találjuk, de mekkora különbség van kettejük között. Ábrahám minden hívők atyja, Lót pedig a félig-hhívők, a kétkulacsosok, a félrelépők atyja.
Ábrahám engedelmesen megy abba az országba, amit Isten mutat neki, Lót önfejűen választ magának helyet, amit szíve és szeme kíván.. Ábrahám kősziklaként áll a világban, Lót olyan, mint a hullám, amit a szél hajt ide s tova. Érdekes, hogy az Újszövetség is beszél Lótról a 2Péter –ben és Nóé mellé állítja. Isten mindkettőjüket nagy ítéletből szabadítpotta meg, Nóét az özönvízből, Lótot  a Sodomára hulló tüzes és kénköves esőből. De itt meg is szűnik a hasonlóság, hisz Nóé az igazság hirdetője, aki tanuskodik a korszellem ellen. Lót ellenben hallgat és egyszer se halljuk azt róla, hogy fiygelmeztette volna Sodoma lakóit. Nóé bárkát épít és beviszi oda a családját, de Lót semmit se tesz városa lakóinak megmentéséért. Egyetlen olyan cselekedetről sem olvasunk, ami becsületére válna és egyetlen olyna szót se mond, amire érdemes lenne odafigyelni. S ha elolvassuk a hithősök fejezetét, a Zsidókhoz írt levél 1-ik fejezeteét, hallunk Ábrahámról, Nóéről, de Lótról itt egy szót se olvasunk. Lehet, hogy volt hite,de nem élt vele és nem látszott meg az életén.
Lót egy lelki halott, nem Isten munkatársa, hanem olyan, akivel mindig baj van. Az igaz, hogy Ábrahámmal megy, kimegy ő is rokonai közül, tanuja annak, amikor Ábrahám oltárt épít és hallja Isten kijelentéseit, amik Ábrahámhoz szólnak. De mihelyst a maga lábán áll, szakít a hit cselekedetével. Sátor helyett házban lakik és keveredik a kánaánitákkal. Az az érzésünk, hogy ő olyan, mint az az ember, aki nem azért megy templomba, mert szereti Istent, hanem mert úgy szokás, úgymond oda kell menni.
Később, amikor felnőtt lesz, családot alapít, úgy tűnik, hogy a felesége az, aki ebben a családban diktál, ő egy olyan asszony, aki egészen otthon érzi magát Sodomában. Amikor valamit próbál mondani, akkor szavának semmi tekintélye sincs. Egy adott ponton jön a háború., az első világháború a teremtés után, amikor négy király öt király ellen fordul. Ennek során Sodomát is kirabolják, s Lótot és családját fogságra hurcolják.
Isteni csoda, hogy nagybátyja Ábrahám egy sebtében összetákolt hadsereggel kiszabadítja őt és családját. Azt gondolnánk, hogy ez kijózanítja Lótot és nem tér már vissza Sodomába, ahol igaz lelke annyit gyötrődött, ahogy Péter mondja. De nem, ő mintha mi se történt volna, szépen visszamegy Sodomába és ott foyltatja az életét, ahol a háború előtt abbahagyta.
S lássuk, hogy  később, már idősebb korában, amikor az ítélet fenyegetése lebeg Sodoma felett, mit művel Lót? Angyalok jönnek, hogy fiygelmeztessék, de Lót akkor se akar indulni. Szinte magukkal kell ráncigálják. Megszabadulva, egy barlangban él két lányával. A lányok búsulnak, hogy férjeik Sodomába vesznek, hogy nincs gyermekük. Leitatják az apjukat és egy vlrfertőzéses kapcsolatban él leányaival. Nos, Lótot ezek után már nem tudjuk tisztelni. Egyszerűen leírjuk őt, mint egy megbotránkoztató életű, Istenre is gyalázatot hozó embert.
De Péter azt mondja róla, hogy ő mégis kegyes ember volt. Azt olvassuk levelében róla, hogy ő az igaz, közöttük lakott, szenvedett az istentelenek gyalázatos viselkedése miatt, s gonosz cselekedeteiket látva és hallva naponta gyötörte igaz lelkét. Különös, hogy Péter igaz és kegyes , istenfélő embernek mondja Lótot. Hogy egyeztessük ezt össze azzal, amit eddig elmondtunk? Hát ilyen egy igaz és istenfélő ember? Így éli meg egy igaz ember a hitét a mindennapok gyakorlatában? Ezt egyszerűen nem értjük, mert itt olyasmit olvasunk, ami minket meglep, amit nem gondoltunk volna. De eddig Lótot csak kívülről láttuk. Most itt bepillantást nyerünk az ő belső életébe. Meglátjuk azt, hogy miként látta őt Isten , éspedig nem úgy, ahogy mi emberek látjuk. Péter levelében nem a Lót külső életét szemléljük, hanem a szívébe nyerhetünk betekintést. És erre mis azt mondjuk, hogy mi ezt nem ismertük és ezekre nem is gondoltunk.
Nem tudtuk, hogy Lót mégis annyit szenvedett a bűn miatt? Hogy a város, ahol lakott számára nem volt egy kellemes hely,hanem egy börtön, egy kínzókamra, ahol az ő lelke gyötrődött. Itt a Péter levelében erős kifejezések vannak erre: szenvedett, gyötrődött.Nem csak néha gyötrődött, hanem nap mint nap, állandóan. Soha nem tudta Sodomát megszokni. A lekében mégis vágyott valami jobbra, szebbre, tisztábbra. Napközben is sokat gyötrődött, de éjszaka is, amikor felébredt arra gondolt, hogy mennyi bűn, gonoszság van itt Sodomában. Biztoos, hogy sokszor elhatározta, hogy elhagyja Sodomát, de aztán mégsem tete ezt meg soha. Nem tette meg, mert ott volt a felesége, lányai, vejei, akik nagyon jól érezték magukat ebben a városban.
El tudjuk képzelni, hogy milyen magányos volt ez az ember, hisz feleségével nem tudott gyötrelmeiről beszélni, leányaival, vejeivel pedig még úgy sem. Nem tudott soha velük együtt imádkozni. Lót nincs otthon ebben a bűnös világban. Ő egy idegen, aki egyedül marad a hitével, gondolataival, Istenével. Eszerint Lót mégis csak egy megtért, hívő ember volt, hisz a megtérés megváltozást jelent, az értelem, a belső ember megváltozását. Lót külső életével valóban nagy bajok voltak éspedig nagyon nagy bajok. De bensejében mégis ott volt a hit, az istenféleleme.
Még mindig sokkal jobb így, mintha fordítva lett volna, hogy a külső életével minden rendben lett volna, úgy tűmt volna, hogy külső életében minden rendben lett volna, de belül őedig minden romlott lett volna. Ilyenek voltak a farizeusok, akik ről Jézus azt mondja, hogy olyanok, mint a meszelt sírok Kívülről szép minden, de belül csupa rothadás van. Mert Isten a szívet vizsgálja. Nem az a legfontosabb: hogyan látjuk mi az emberek szívét, hanem sokkal inkább az, hogy Isten miként látja azt.
Végül is vigasztaló az, hogy Lót ilyen volt. His ha Isten csak az Ábrahámok, a Nóék, az Isten országában nagyok Istene lenne, mi lenne velünk, a bukdácsolókkal, a gyötrődőkkel, a gyengékkel? Ha Péter szavát megvizsgáljuk, arra következtethetünk, hogy ő végül is szomorú volt a bűn miatt, de nem volt ott az életében a Krisztusban való öröm. Lót sohasem volt boldog ember, ő egy mindvégig boldogtalan gyermeke volt az Istennek.
Ő megboránkozott a városa és a családja bűnén, de nem tudott örülni velük együtt a világ-kínálta örömökben, de nem volt öröme az Úrban sem, az ő általa szerzett üdvösségben. Nem ismeri a világ örömeit, de nem ismeri a hitben való igazi örömöt sem.
Láttuk: nem volt rendben a családi élete, Lótnak fájt az, ami a családjában történt, de ellene se tett semmit, hogy megváltoztassa a dolgokat. Ezért a családja lelkileg és erkölcsileg is tönkremegy. Lót családjának egy része odavész Sodomába. A lányai szülik Moábot és Ammont, a moábiták és ammoniták őseit, s mind a két nép Izrael ellensége lesz. A felesége teljességgel elvész, sóbálvánnyá lesz. Lót végül elveszti minden vagyonát. Miután feleségét elveszti, ott van két leányával egy barlangban. És itt ebben nyilvánvalóvá vált Isten fenyítő keze. Lót drágán fizet a Sodomában való lakozásért. Elvesztette az Úrban való örömét, családját és családját is.
Lótot ott látjuk egy megtört emberként az élete végén. Mintha ezt mondaná: Istenem, én nem vagyok ártatlan abban, ami történt. Hiszen én akarattal jöttem ide Sodomába. Soha nem tettem bizonyságot az embereknek , az életem gyümölcstelen élet volt. Lót megmenekült, de úgy mintegy tűzből kikapott üszök.
Végül is milyen  következtetést vonhatunk le a Lót életéből? Azt, hogy Isten kegyelme nagy. Mert, amikor Lót ezt így elmondhatta, hogy mindent elrontott, akkor az Úr azt mondhatta neki: én nem gyönyörködöm a bűnös halálában, s ma neked üdvösséged van. Mert valaki sokat imádkozott s ez Ábrahám volt. Ő naponta imádkozott érted, amikor Sodomában laktál, ő tudta, hogy Sodomában laknak igaz emberek. Mintha hallanánk Jézus Péternek mondott szavait: én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited. Lót, te elronthattad az életedet, de én nem mondtam le rólad és szerettelek téged. Isten harcolt Lótért és győzött. A Sátánnak is sok győzelme volt a Lót életében. De a végső győzelem mégis az Istené volt. Lót, minden gyarlósága ellenére mégis az Úr gyermeke volt.
Talán sok mindenben felismertük magunkat. Legyen ez vigasztalásunkra, de intésünkre, hogy mi legyünk Isten örvendező, teljes szívvel neki szolgáló gyermekei!

2 Jefte Text Bírák 11

A Zsidók 11-ben, a hithősök sorában Jeftét is ott találjuk. És nem is akármilyen helyen, hanem egy sorban Dáviddal, Sámuellel, a prófétákkal.
Amikor ezt látjuk megdörzsöljük a szemünket és azt kérdezzük: hogy kerül Jefte ilyen illusztris társaságba, Dáviddal és Sámuellel egy sorba, Talán még ő is csodálkozna, hogy ebbe a társaságba került. Hisz ő az Ószövetség nagy kalandora.Már a születésénél kezdődnek a bajok. Nem házasságból születik. Persze ezért ő nem hibás. De a testvérei számára ez elég ok arra, hogy ferde szemmel tekintsenek rá, s kisebbrendűségi komplexusokat okozzanak neki. El tudjuk képzelni, mit jelentett a gyermeki léleknek, hogy mindig azt kellett hallja, hogy ő egy parázna fia. S azt is kell hallja, hogy ő egy huncut banit se fog örökölni ebben a házban.
Így kerül ki ez az ifjú a szülei házból, keserű lélekkel távozik Tób földjére, ez a mai Szíria területén van. S ott egy csapatot, egy bandát toboroz maga köré.  Ezek mind btor fiúk, egyfajta betyárok. De ő ezek között nagyszerűen érzi magát és a banda is meg van vele elégedve, hisz vezérüknek választják, így lesz Jefte rablóvezér. Olyan csapatnak lett a vezére, akik főleg utazókon szerveztek rajtaütéseket, pontosan úgy ahogy Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton is történt a példázat szerint. Azt is el lehet képzelni, hogy a saját népének tagjait is rendszeresen kirabolták. Íme Jefte a kalandor, akinek vér tapad a kezéhez, ezért nem kicsi a meglepetésünk, amikor egyszer csak ott találjuk őt a hithősök sorában., a próféták, a vértanuk, a bizonyságtevők seregei között.
Egyszer aztán eljön az idő Izraelben, hisz szükségük lesz Jeftére, hogy az elűzöttet visszahívják. Nem volt ez könnyű döntés Izrael vénei számára sem, de meg kellett tenni. Azt történt, hogy Izrael ellenségei mozgolódni kezdtek: Nyugaton a filiszteusok, Keleten az ammoniták. Ebben a kutyaszorítóban Izrael vénei Jeftéhez fordulnak segítségért. Minden vakószínűség szerint eljut a hír hozzájuk, hogy Jefte hírhedt és rettegett bandavezér lett. Egy küldöttséget menesztenek a határon túlra és elkezdik a tárgyalásokat. Ezek a tárgyalások nagyon is emberiek, világiasak, mégpedig mindkét részről.
Izael vénei csak egy  hős embert keresnek, egy jó hadvezért, hisz ebben a helyzetben erre van szükség. És nem is gondolnak arra, hogy ő az Istentől választott ember a szabadításra. Jefte számára pedig itt a bizonyítási lehetőség. Most a „drága testvérei” bajban vannak. Bezzeg most szükségük van rá.s Aztán újra eldobják, mint egy használt ruhát.
Jefte azonban nem fogadja el a felkérést, de a küldöttség kitartó kérlelésére mégis belemegy a játékba, de csak azzal a feltétellel, ha tisztességét helyreállítják, úgy hogy a harc után is vezetőjük maradhat. Erre esküt kell tegynek az Úr színe előtt. Ezt nem azért kéri, mert ő olyan kegyes ember lenne, mintha az Úr hívását érezné, hanem tudja, hogy ha egy zsidő megesküszik Jahvera, akkor azt nem egykönnyen szegi meg. Ő ebben nem az Iten, hanem a maga dicőségét keresi. Ez olyan világ: testi és önző, amilyen csak lehet. A Jefte és vének küldöttsége közötti tárgyalából világosan kitűnik, hogy milyen testies is világi ez az egész egyezség. Ő kész átvenni a sereg vezetését, de cserébe ő is vár valamit.Csak akkor vállalja , ha ha egy állandó vezetői poziciót kap Izraelben. Nem a népe iránti szeretet, nem az Isten hívása a fontos, hanem hogy így dobbanthat egy nagyot a dicsőség létráján. Ő akkor még alig ismerte az Urat , ez meg is látszik mnemsokára. Jefte amellett, hogy jó katona volt, jó diplomáciai érzékkel is rendelkezett, a tárgyalás a vérében volt.
Miután tárgyal Izrael véneivel az ellenséggel is tárgyalásokba kezd. Nem a kerddal kezdi, hanem a zöld asztalnál. Egy katonai beavatkozásra még nem látja érettnek az  időt, hanem tárgyalásokkal próbál eredményeket elérni. Egy küldöttséget küld az ammonitákhoz, hogy kipuhatolja, mi indította őket, hogy átlépjét demarkációs vonalat és Izrael földjére lépjenek. De a tárgyalások hamar megfeneklenek. Az ammoniták azt állítják, hogy az Arnon és Jabbók közötti rész mindig az övék volt és ezért nem hajlandók cspataikat visszavonni.
Akárhogy is volt,Jefte arra a következtetésre jut, hogy ez a rész ősi izraeli terület és ő ezt nem hajlandó az ammonitáknak átengedni. S most jön a legrosszabb, a Jefte esküje, áldozata. Az ammonitákkal való harc elkerülhetetlen, mivel Efraim nem akar segíteni és egy kisebb hadsereggel kell elinduljon, mint az ellenség serege, s ekkor Jefte egy félelmetes dolgot tesz.Nem imádságban kér Istentől segítséget, hanem egy fogadalmat tesz., és ez pogány szokás volt abban az időben. A pogányok isteneiknek ígértek áldozatot, mégpedig emberáldozatot. Ha Isten győzelmet ad neki, akkor aki elsőnek lép ki házának ajtaján, azt az Úrnak áldozza egsézen égőáldozatul.
Nos, a házából nem egy állat jött ki, hanem egy ember és nem is egy szolgáló, hanem maga a leánya. Egy körtáncban jön apja, a győztes hadvezér elé. A találkozás félelmetes. A tragédia megdöbbentő. A kitaszított, elűzött végre Izraelben egy ünnepelt, tisztelt hős lesz, a testvérei is fejedelemként fogják elismerni. És most minden a feje tetejére áll. Mert most a lányát fel kell áldozza. Jefte nem az az ember, aki visszavonka fogadalmát, ilysmi abban az időben elképzelhetetlen volt.
Az írásmagyarázók próbálnak egy olyan megoldást találni, hogy Jft végül is nem áldozta fel lányát, csak szűzességre ítélte, tehát nem mehetett férjhez. De az eredeti szöveg egyértelművé teszi, hogy Jefte feláldozta lányát s az emberek évente megemlékeztek erről az áldozatról. Különben azt a gondolatot, hogy a lánya apáca lett volna, először a 12-ik században egy zsidó rabbi találta ki s tudjuk, hogy ebben az időben, amikor ez a rabbi élt, az apácaság  , a szerzetesség nagy ideál volt, de a Jefte idejében egyszerűen nem volt kolostor sem, ahova bevonulhatott volna.
De akkor miért mondja az írás, hogy elment szűzességét siratni? És itt az van, hogy gyerekek nélkül kellett meghaljon. Izraelben nem is az volt a tragédia, hogy valaki meghalt, hanem az, ha valaki gyermekek nélkül halt meg. Nem a halál volt számára nehéz, hanem az, hogy nem lehettek gyermeki s azt akarta két hónapig siratni.
Jefte tehát súlyosan vétkezett.Először is a könnyelmű fogadalommal, majd pedig az emberáldozattal. S így még nagyobb a csodálkozásunk, hogy Jeftét mégis ott találjuk a hithősök sorában. Hogy lehetséges ez, hisz az ő cslekedete nem krisztusi, inkább antikrisztusi? Ha nem tudnánk, hogy a Szentlélek tette őt a hithősök közé, mi még az egyszerű hívők közé se tennénk be, nemhogy a hithősök közé. De a Szentlélek betette s ott van ő a megszámlálhatatlan seregben, akik áldják és magasztalják Istent a mnnyben.
De ez vigasztaló a mi számunkra is, mert a Biblia nem úgy mutatje be Isten gyermekeit, mint valami szuper-hősöket, hanem mint bűnösöket. Nem győztes hőként masíroznak, hanem bűnösként botorkálnak. Valóban igaz a Káté szava, hogy még a legkülönbek is az Isten szerint életet épp csak hogy elkezdték. Azt is látnunk kell, hogy a Biblia nem mond el mindent az emberekről.Jefte lánya feláldozása után még hat évig volt bíró Izraelnben s erről az időről egy szót sem ír a Szentírás. Valószínű, hogy ebben a hat évben ő sok áldott dolgot cselekedett, amiről nem ír a Szentírás, de amiről a Szentlélek tudott, amikor nevét a hithősök közé bevette. Valószínű, hogy ez a bukása tanulságára lett és teljsséggel megváltoztatta az életét. Isten épp ezáltal avatkozott be ennek az embernek az életébe. Eddig mindig csak a maga dicsőségét kereste, de az utolsó hat évben, amiről nem is ír a Biblia, már az Isten dicsősége volt fontos számára. Ebben a hat évben lett Jefte hithőssé és így kerülhetett be a hitthősök soráb. Az életének a legáldottab ideje épp az volt, amiről a Szentírás hallgat. Ebben a hat évben Jefte alászáll és az Úr pedig növekszik benne. Jefte egy ószövetségi tékozló fiú, aki végül is hazatalál az atyai házba. Isten az ő életében mindent felhasznált, még a nehéz dolgokat is. Ha nem parázna gyermeke lett, hanem törvényes gyerekként születik, akkor azt mondhatta volna: atyám, add ki a vagyonból rám eső részt, de így el kellett volna mennie az atyai háztól és át kellett mennie mindazon, amin átment, egészen leánya feláldozásáig, hogy majd ő is elmondhassa: elmegyek atyámhoz és azt mondom: vétkeztem az ég ellen és te ellened, bocsáss meg. És az atya ezt az ószövetségi tékozló fiút is magához fogadta és bevitta az atyai haázba, tiszta ruhába öltöztette, gyűrüt húzott az újjára, sarut a lábára. És azt mondta ennek az ószövetségi fiának is: ez az én fiam elveszett, de megtaláltatott, meghalt, de feltámadott. Áldott legyen az ő neve ezért a kimondhatatlan kegyelméért.