Igehirdetési sorozat advent nagyhetére

Jézus nevei

1 nap Jézus  Textus.Mát.1,20

            Isten kegyelméből ezen az adventen egy igehirdetési sorozatot szeretnénk elkezdeni, amit a következő években folytatni szeretnénk, melynek címe: Jézus nevei. Tudjuk azt nagyon jól, hogy a Szentírásban a név sokkal többet jelentett, mint ma, bár azért ma se csak úgy véletlenül adunk neveket gyermekeinknek. Sokszor ma is tudatos a névválasztás, a szülők ismerik annak névnek a jelentését, amit gyermeküknek adnak és ezzel egyfajta sorsot is szeretnének adni, kívánni neki. De a Szentírásban ez szinte minden esetben így volt, a név egy személy egész sorsát , vagy élettörténetét mondta el. Gondoljunk csak a „Mózes” névre, ami azt jelenti: a vízből húztam ki. Hisz a fáraó leánya a Nílus vizéből menetette ki Isten népének későbbi szabadítóját. Vagy a „Sámuel” nevére, ami azt jelenti: Isten meghallgat, hisz e próféta születése egy imameghallgatás gyümölcse volt. A név a földi viszonylatokban az, ami megkülönböztet más emberektől. Nincs ez másképp Jézus nevénél sem, ez a név Őt megkülönbözteti minden más embertől, aki valaha erre a földre született, hisz más név nem adatott, ami által kellene megtartatnunk, csak az Ő neve. Jézusnak a Bibliában sok szép és sokatmondó neve van, s ha Isten éltet és segít, akkor az elkövetkező évek advent nagyhetein ezekkel fogunk foglalkozni. Jézus személyében  csodálatos gazdagság van, s ezek a nevek mind ezt hivatottak elmondani, kifejezni. Mindegyik névben felragyog valami az Ő dicsőségéből, páratlan gazdagságából. Ebből a gazdagságból próbálunk valamit mi is elsajátítani ezeken a nagyheti alkalmakon. Azzal a kívánsággal és óhajjal kezdem el ezt a sorozatot, hogy a Jézus személyét ezáltal is jobban megismerjük, megszeressük, Őt egyre jobban imádjuk és neki egyre jobban engedelmeskedjünk. Ha így lesz, akkor fáradozásom nem volt hiábavaló.

        A mai estén a „Jézus” névvel fogunk foglalkozni. Ennek sok jelentése van: Szabadító, Segítő, Üdvözítő. Tudjuk hogy a mi Urunk ezt a nevet nem emberektől kapta, a szülei ezt isteni parancsra tették. Józsefnek adott parancsában az Úr magyarázatot is ad: mert Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. Tudjuk azt, hogy Urunknak ez a személyneve, a „Krisztus” név, amivel holnap fogunk foglalkozni az Ő tisztére és elvégzendő munkájára vonatkozik. Ez a név az emberibb név, a Krisztus név az istenibb, ha szabad ezt így megfogalmaznunk. E név mellett a legnagyobb emberek neve is elhalványul, akik ezen a földön éltek. Az is mutatja ezt, hogy Jézus születésével egy újabb időszámítás kezdődött el, amit a világtörténelem is elismer.

        Tudjuk azt, hogy ezt a nevet már az Ószövetségben is viselte két ember. Ennek a formája Jósua, ami két ember nevében jelenik meg. Az egyik Józsúé, a Mózes utódja, aki bevezeti Izrael népét a Kánaán földjére. A másik ember, aki a Jósua néven szerepel egy főpap, aki Isten népét a babiloni fogságból hazavezette és hozzáfogott egy második templom építéséhez.  Mind a kettő Jézus előképe, rá mutatnak.

        Ezt a nevet nagyon szerették a Szentírás írói, Pál apostol kétszáztízszer használja leveleiben. Ezen a néven az Isten dicsősége ragyog, ebből a névből csodálatos erő árad. Persze vigyáznunk kell, nehogy egyfajta varázserőre gondoljunk, ami a kimondással rögtön hat. Ennek a névnek az erejét csak azok tapasztalják meg, akik magával Jézussal élő kapcsolatban, közösségben vannak, akik magukat neki szentelik, és akik minden bizodalmukat belé helyezik.

        A Biblia azt tanítja, hogy ennek a névnek üdvözítő ereje van, e név által mindazok üdvözülnek, akik hisznek ebben a névben. Hisz az angyal a név megadásakor azt is mondja: ez szabadítja meg népét annak bűneiből. Maga Jézus is így határozza meg egyszer küldetését, hogy Ő azokat jött keresni és megtartani, akik elveszettek voltak. Milyen szeretettel és irgalommal kereste Ő az elveszetteket. Még a kereszten is üdvözített egy gonosztevőt, aki hitt benne, és aki hozzá fordult könyörgésében. Az apostolok nagy erővel hirdetik, hogy mindazok üdvözülnek és bűnbocsánatot nyernek, akik ebben a névben hisznek.

        A Jézus neve ma is megnyugtatja a nyugtalan lelkiismeretet, boldoggá teszi a boldogtalanokat. Ő ma is megszabadítja a megkötözötteket a különféle szenvedélyekből. Jézusra és az Ő szabadítására minden embernek szüksége van. Nem csak az elzüllötteknek, a társadalom szélére sodródottaknak, hanem az ú.n. becsületes embereknek is, akiknek az élete emberi látás és mérték szerint teljesen rendben van.

        Hogy milyen erő van a Jézus nevében, azt mi imádságainkban tapasztalhatjuk meg. Maga Jézus biztat minket arra, nem is csak egyszer az evangéliumokban, hogy kérjünk az Atyától dolgokat az Ő nevében. De mit is jelent a Jézus nevében imádkozni? Hát azt, hogy mi elnyerjük a Jézus méltóságát, érdemét és dicsőségét. Amikor mi a Jézus nevében jövünk az Atyához, az ugyanolyan, mintha maga Jézus jönne, mintha ő maga imádkozna.

        Jézus ígéretet ad a tanítványainak, hogy az Ő nevében ezek az emberek nagy dolgokat tudnak végrehajtani. Betegeket gyógyíthatnak, gonosz lelkeket űzhetnek ki, győzedelmeskedhetnek a legnehezebb próbákban. Szeretnélek bátorítani, hogy sokkal bátrabban és bizalolmmal imádkozzatok ti is ebben a névben.Ez a név mennyei erőket mozgósít az isteni világból. Az egyháztörténelem sok olyan történetet jegyez fel, amikor a Jézus nevének a kimondása által csodák történtek. Egy híres német igehirdető ment egy erdőn keresztül. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy két férfi rászegzi fegyverét és készen állnak a lövésre. Erre ez az igehirdető elkiáltotta: Jézus győztes, mire a két ember leengedte fegyverét. Luther is elmondja az „Asztali beszélgetések”-ben, hogy amikor rázuhant bűneinek terhe, amikor tele volt félelemmel, amikor rátört a halálfélelelm, amikor üldözték, akkor megtapasztalta azt a hatalmas erőt, ami a Jézus nevében volt, hogy ez a név csodálatosan megerősítette és megvigasztalta őt. Ezért ezt mondta:”én ennél a névnél maradok, e névvel élek és ezzel akarok meghalni is.” Milyen szép ez a bizonyságtétel, legyen ez a miénk is. Legyen számunkra is ez a legdrágább név ezen a földön, tapasztaljuk meg életünk minden helyzetében ennek erejét.

2 Nap Krisztus Text. Mát.16,16

            A mai estén folytatjuk elkezdett igehirdetési sorozatunkat a Jézus neveiről A tegnap este megvizsgáltuk, hogy mit jelent a „Jézus” név és hogy ez mit jelent a mi keresztyén életünk számára.

            A mai estén a „Krisztus” név kerül a figyelmünk középpontjába, erről fogunk beszélgetni. Már a tegnap este elmondtuk, hogy a „Jézus” név inkább az Ő emberi mivoltára, személyére utal, a „Krisztus” név pedig inkább az Ő tisztére, elvégzett munkájára. Tudjuk azt, hogy ez egy görög kifejezés, amit magyarosítva mi is használunk „Messiás” néven. A szó jelentése: felkent, olajjal felkent személy. Tudjuk azt, hogy az olaj az Ószövetségben Isten Lelkének a szimbóluma, jele volt. Felkenetésben részesültek a papok, illetve a főpap, a próféták és a királyok. Ezek a felkent személyek is mind előre mutattak, az egyetlen igaz Felkentre, Jézus Krisztusra. Tudjuk azt, hogy Ő egyszemélyben volt próféta, főpap és király, ahogy azt a Káténk is ragyogóan megfogalmazza a 31-ik kérdés-feleletben.

            Mindnyájan emlékszünk a Jézus életének annak a pillanatára, amikor szülővárosába, Názáretbe látogatott, s ott a zsinagógában odaadták neki az Ésaiás tekercset s ő olvasta a próféciát: az Úrnak Lelke van én rajtam, mert felkent engem az Úr. (És.61,1-2)  És hozzáteszi: ma teljesedett be ez az írás a ti hallásotokra. De más igehelyekből is kitűnik, hogy ő ezeket a próféciákat, amelyek egy eljövendő Messiásról szólnak, mind magára vonatkoztatja. Ezek a próféciák úgy mutattak előre a Messiásra, mint a hajnalpír a Nap felkeltére.  Most, hogy ez a Messiás megjelent egy új korszak kezdődött el a világ számára. Az a sok prófécia, ígéret, ami évszázadokon, sőt évezredeken át az Ő jövetelét meghirdette, az mind az Ő küldetéséről, munkájáról, dicsőségéről, hatalmáról szólt.

            A Messiás, a Felkent a zsidók számára minden magasztosságnak, fennségességnek, dicsőségnek foglalata volt, amit ők Istenről el tudtak képzelni. Tudjuk azt is, hogy a zsidók Messiás várásába nagyon sok emberi elem is vegyült. A zsidók az eljövendő Messiástól elsősorban nemzeti és politikai dolgokat vártak. Példáúl azt, hogy Ő meg fogja őket szabadítani a római megszállástól és visszaadja a zsidó nép nemzeti becsületét. Jézus nagyon sokat kellett tanítsa őket arra, hogy az Ő jövetele egészen más célokat követ, hogy Ő nem ilyen földi váradalmakat akar betölteni. Látjuk a János evangéliumában, hogy amikor Jézus megsokasítja a kenyeret, amikor meggyógyítja a betegeket, akkor hatalmas tömeg követi őt és királlyá akarják tenni. Azt mondják: ez a mi emberünk, aki megoldja a kenyér kérdést, Ő a csoda doktor, aki minden betegséget meggyógyít. De amikor Jézus arról kezd el beszélni, hogy Ő a mennyből alászállott kenyér, és aki ezt a kenyeret nem eszi, az nem mehet be az Isten országába, akkor azt mondják: kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja Őt. Szinte mindenki otthagyja Jézust, olyannyira , hogy Jézus már a tanítványaira is rákérdez: ti is el akartok-é menni?

            Ezzel a kérdéssel jó nekünk is szembenézni, hisz ma is sok hamis várakozás van Krisztussal, az egyházzal szemben. Hányan ma se látnak többet az egyházban, mint egy olyan helyet, ahol megélhetjük nemzeti érzéseinket, ahol segítenek szociális gondjainkon, ahol jól érezzük magunkat. Hogyan özönlöttek az egyházba a változás után az emberek, amikor az egyháztagság rendszeres csomagszállítmányt és más földi előnyöket jelentett. Hogy megteltek azokban a napokban, hetekben a templomok, s aztán ki is ürültek, amikor kiderült, hogy az egyház nem ezért van. Hányan felhúzták az orrukat, hányan hátat fordítottak az egyháznak, mert ezekben a nagyon is földi dolgokban csalódtak és az egyház nem felet meg földi váradalmaiknak. Hányan nem látják ma sem, hogy az egyház legfőbb kincse az evangélium és legfőbb küldetése, hogy emberek hitre jussanak, üdvözüljenek. Hányan jönnek ma is úgy a templomba, hogy egy „kis megnyugvást” találjanak, vagy épp egy „kis ünnepi hangulatot” ezért is vagyunk olyan sokan Karácsonykor és Húsvétkor, de több már nem kell, többre már nincs szükség. Milyen kevesen jutnak el a Péter vallástételéhez, amit felolvastunk: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Jön is a Jézus ajkáról a válasz: boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt ki neked hanem az én mennyei Atyám.

            Ma is azért kell imádkozni, hogy Isten Szentlelke minél több ember szívébe jelentse ki, hogy Jézus a Krisztus, hogy Ő az élő Istennek a Fia, sokkal több, mint kenyér-szaporító vagy csoda-doktor, aki nem csak azért jött, hogy szociális, földi gondjainkat megoldja, hanem azért, hogy minket üdvözítsen, minket az Isten országába bevigyen. Akinek ez nem jelentetik ki, az ma is csalódni fog Krisztusban, mert nem teljesíti be a mi emberi vágyainkat és elképzeléseinket.

            Milyen döbbenetes a Jézus szenvedésének a történetében,, hogy a tömeg újjong, éljenez: hozsánna a Dávid Fiának, hozsánna a magasságban, s öt nap múlva nagypénteken, amikor Pilátus megkérdezi tölük: és mit tegyek Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? azt ordítják: feszítsd meg.

            A mai estén lássuk meg Krisztust, aki azért jött, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával minket megváltson, üdvözítsen és az örök élet örökösévé tegyen. Ennél kevesebbel nem elégedhetünk meg.

3 Nap Az Úr  Text. Fil.1,2

            Jézusnak ezzel a nevével nagyon gyakran találkozunk az Újszövetségben, mi is sokszor Úr Jézus Krisztusnak mondjuk, így is szólítjuk meg imádságainkban. Pál apostol is különösen szerette Megváltójának ezt a nevét, ezért amikor itt ebben a levélben köszönti a gyülekezetet és kegyelmet és békességet kíván az Atyától, nem úgy folytatja” és Jézus Krisztustól a mi testvérünktől”, bár Jézus nem szégyell minket testvéreinek nevezni, hanem Őt Úrnak mondja s ezzel kifejezi azt a nagy különbséget, ami köztünk és közte van. Ezért vallja Őt Úrnak. Ez a név mindenekelőtt tiszteletet parancsol nekünk, hogy mi csak a legmélyebb alázattal jöhetünk hozzá. Jézust a tanítványai is a legtöbbször így szólították meg. Ezt a megszólítást maga Jézus is helyben hagyja amikor ezt mondja: Ti engem így hívtok:”Mester” és „Uram”, és jól mondjátok, mert az vagyok. Jézus ezért magát is gyakran nevezi Úrnak, amikor a farizeusok kötekednek vele, akkor a 110-ik zsoltárt idézi, hogy Dávid is Urának hívja Őt, pedig a fia is, s erre a farizeusok már semmit se tudnak válaszolni. A Jézus „Úr volta” a feltámadáskor lett teljességgel nyilvánvalóvá.A Szentlélek kitöltetése után, Péter a híres pünkösdi prédikációjában mondja: tudja meg azért Izrael egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek. Pál ezt a maga módján így fogalmazza meg a Római levélben: Mert azért halt meg és elevenedett meg Krisztus, hogy mind a halottakon, mind az élőkön uralkodjék, vagyis hogy mindenek felett Úr legyen. Előtte minden térd meg kell egyszer hajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv kell vallja, hogy Jézus az Úr az Atya Isten dicsőségére.

        Milyen nagy dolog, hogy az angyalok milyen szívesen hajtottak térdet Jézus előtt az ő földi életének egész idejében. Már Betlehem mezején hódolnak a megszületett Megváltónak, aztán szolgálnak neki, miután a pusztában háromszor is győzedelmeskedik a Sátán kísértései felett, de ott vannak, hogy erősítsék, amikor a Gecsemáné kertjében tusakodik, és hirdetik dicső feltámadását húsvét hajnalán az asszonyoknak és a tanítványoknak.

        De a legnagyobb csoda mégis az, hogy emberek milliói és most már mondhatjuk milliárdjai is térdet hajtottak és hajtanak előtte és imádják Urukként őt. De egyszer majd a világ végén nem csak a gyermekei, hanem még az ellenségei is térdet fognak hajtani előtte, persze ez számukra már megaláztatás és ítélet lesz. De milyen jó, mekkora kegyelem az, ha mi már most meghódolhatunk előtte, mert mi mindent benne és általa nyertünk meg: békességet, örömöt, életet és üdvösséget egyaránt. De még a Sátán és az ő angyalai is egyszer térdet fognak reszketve hajtani, úgy ahogy arról Jakab apostol beszél az ő levelében. Tudjuk azt, hogy az első században ez volt a második nagy hitvallása is a keresztyéneknek. Az első az volt, hogy Jézus a Krisztus, vagyis, hogy az egyszerű názáreti vándorprédikátor az Isten Felkentje, akit Isten kiválasztott, hogy a világ megváltását elvégezze. De utána jött a második, hogy Jézus Krisztus az Úr. Tudjuk azt, hogy ez a hitvallás mérhetetlen szenvedést hozott az első század végétől kezdve, amikor a római császárok is úrnak , küriosznak nevezték magukat és arra kényszerítették alattvalóikat, hogy istenekként imádják őket, hódoljanak előttük. Ez a keresztyéneket egy élet-halál döntés elé állította, hisz ők vallották, hogy nem a császár, hanem egyedül Jézus Krisztus az Úr. Ekkor zajlottak le azok a megható és megrázó jelenetek a Római Birodalom arénáiban, amiket olyan irodalmi alkotások is megörökítenek, mint a Quo vadis című regény, amiből film is készült.

        A felbőszült, hiúságukban sértett római császárok, Néró és a többiek arénákba gyűjtötték össze az embereket. Ekkor bevonult a császár fényes kíséretével és a tömeg felüvöltött: a császár az úr. Ezek után láncra fűzve vezették be a kiéheztetett oroszlánok elé a kersztyéneket, akik pedig ezt kiáltották, énekelték: Krisztus az Úr. A legtöbben ezzel a hitvallással az ajkukon mentek a vértanúhalálba és utána az Isten országába. Egy híres zsidó származású román evangélikus lelkész, Richard Wurmbrandt, aki 14 évet szenvedett bátor hitéért a kommunizmus börtöneiben, a konfirmandusait hitvallástétel előtt mindig elvitte az állatkertbe és azt mondta nekik: a ti első századi elődeitek ilyen oroszlánok elé mentek a hitükért, ti mit tudtok vállalni Jézus Krisztusért? Ezt a kérdést nekünk is érdemes feltenni, mert bizony nagyon elgondolkoztató és még sokkal inkább megszégyenítő lehet a mi számunkra.

        Pál apostol arról is beszél, hogy ezt valaki csak Szentlélek által vallhatja. Hát gondoljunk csak bele, lehetett volna oroszlánok elé menni ezért a hitvallásért Szentlélek nélkül, csupán emberi kivagyiságból, hősiességből? Nem, bizonyára nem. De akiben Isten Lelke volt, az élete kockáztatása árán is tudta és merte ezt vallani. Szentlélek nélkül ma sem láthatja meg senki Jézusban az Urat, legfeljebb egy nagy embert, egy nagy tanítót, egy nagy hőst, de azt az Urat, aki előtt érdemes meghódolni semmiképpen sem fogja meglátni.

        Amikor valakiben Isten Lelke kimunkálja ezt a hitvallást, amikor valaki igazán meghódol előtte, akkor már semmi mást nem akar, mint neki engedelmeskedni, az ő egyedül jó akaratát cselekedni, ahogy azt a Káténk is szépen megfogalmazza. Mert nyilván, ha ezt valaki csak szájával vallja, de az élete azt mutatja, hogy ő rá se hederít Isten akaratára, hanem a maga akaratát cselekszi, ez semmit se ér. Az az ember jobban tenné, ha ezt a hitvallást soha nem venné a szájára. Jézus is komolyan figyelmeztet arra, hogy nem mindenki aki mondja: Uram, Uram, fog bemenni az Isten országába, hanem csak azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát. Nem az a fontos tehát, hogy mi ezt a két betűből álló szócskát kimondjuk, hanem az, hogy életünk minden területén meglátszodjon, hogy ő valóban Úr az életünk felett.

        Akinek Krisztus az Ura, az egészen másképp fog élni, mint a többi ember, az nem úszik együtt az árral. Ha Krisztus az Úr az életem felett, akkor nekem mindent ő mond meg, mindenben ő parancsol nekem. Úr lesz testem és lelkem, a pénztárcám, a szabadidőm eltöltése, a szórakozásom felett is. Akkor ő mondja meg, hogy hova menjek és hova nem, hogy mit olvassak és mit nem, hogy mit nézzek meg a TV-ben és mit nem, hogy milyen oldalakon navigáljak az interneketen és milyeneken nem, hogy milyen szavakat mondhatok ki és milyeneket nem és folytathatnám a sort. Ha ő az én Uram, akkor nem kell féljek senkitől és semmitől, nem kell féljek az élettől, de nem kell féljek a haláltól sem. Gondolkozzunk el a mai estén e kérdés felett:Krisztus-e az Ura az életemnek, és ha azt kell meglássam, hogy még nem, akkor hódoljak meg most, még ezen az estén előtte.

4 Nap az Ámen Text. Jel.3,14

            Talán alig van még egy szó, amit a keresztyén ember annyira szeretne, olyan gyakran használna, mint az „ámen” szócskát. Azon túl, hogy minden imádságunkat ezzel a szóval fejezzük be, sok más helyzetben is használjuk. Bizonyos felekezetekben igehirdetés közben is mondják, mikor szívük egyezik a mondottakkal, de ilyen kifejezések is vannak nyelvünkben: erre nem tudok áment mondnai, vagyis ezzel nem értek egyet, az ámenre érkezni, vagyis amikor valaki lekési a lényeget egy eseménynél. Olyan lelkipásztorokra is szokták picit gúnyosan mondani, akik hosszan prédikálnak, hogy nem találják a végén az áment.

        Az Ószövetségben az „ámen” szó azt a célt szolgálta, hogy amikor a főpap valamit kijelentett, egyetértésüket fejezték ki a mondottakkal kapcsolatban. Az „ámen” szó azt jelenti: úgy legyen, úgy történjen. Ezt a szót az Újszövetségben is megtartották a keresztyének, és szintén az egyetértés, a megerősítés szava volt a legtöbbször az imádság, istentisztelet végén. Hieronymus egyházatya mondja el, hogy az első keresztyének olyan meggyőződéssel mondták ki az áment, hogy az folyóvíz morajlásaként zúgott végig a templomon vagy azon a helyen, ahol összegyűltek. És ezt mind a mai napig mi is így gyakoroljuk imádságainkban, istentiszteleteinken, együttléteinken. Vigyázzunk arra, hogy ezt a szót sohase mondjuk csak úgy szokásból, rutinból, hanem ott legyen valóban benne a szívünk.Egy áldott emlékezetű lelkipásztor írja áhítatos könyvében, hogy amikor az áment kimondjuk, akkor Jézust mondjuk ki. Hideg maradhat-e ilyenkor a szívem? Lehet-e ez egy hideg ámen? Az első keresztyének úgy mondták ki, hogy megmozdultak a hegyek. Aggódó szeretettel int: soha nem fog megmozdulni a hegy, soha nem fog megmoccanii ez a világ, ha az egyház fűrészporos szárazsággal ejti ki a száján az áment. Fontoljuk meg e lelkipásztor intő szavait! De itt ebben az igében magát Jézust jelöli ez a szó, és ennek különösen mély értelme van. Ennek megértésében segítségünkre siet Pál apostol a 2Kor.1,20-ban ahol azt mondja, hogy Isten minden ígérete Krisztusban lett igenné és ámenné, vagyis ezek az ígéretek mind benne teljesednek be. Itt Pál mindenek előtt azokra az ószövetségi ígéretekre gondol, amelyek Jézusra mutattak. Itt ezekben mindenek előtt az üdvösségről, a mi üdvösségünkről és az egész világ üdvösségéről van szó. Jézust arra hívta el Isten, hogy valami egészen újat hozzon be ebbe a világba, hogy vele kezdődjön el az üdvösség korszaka. Ő kell elhozza és beteljesítse azt, amire az emberek már évezredek óta vártak. Jézus erre a nagy tervre, az Isten üdvtervére mondott áment. Az ő szívének minden vágya az volt, hogy az ő személye és munkája hozza el és teljesítse be mindazt, amit Isten már ott a bűn szinheléyn, a Paradicsomban megígért. Ha megfigyeljük a Jézus szavait, akkor rendszeresen visszatérő mondata: hogy beteljesedjen az, amit az Írás mondott. Az ő fogantatása, születése és minden, amit csak cselekedett, beteljesedése annak, amit Isten már korábban mind megígért.

        Már egy korábbi estén utaltunk Jézus názáreti tartózkodására, amikor a zsinagógában mondja el, hogy az a prófécia, amit Ésaiás elmondott, az most teljesedik be az ő szemük láttára. Amikor elhagyja Názáretet, és Kapernaumban, Zebulon és Naftali területén telepedik le, szintén az Írás, az ígéret teljesedik be, amit Ésaiás szája által mondott: Zebulon földje és Naftali földje, a tenger melléke, a Jordánon túl, pogányok Galileája. A sötétségben ülő nép nagy világosságot látott és a halál földjén és árnyékában ülőknek fény ragyogott fel.

        Az ámen tehát itt a prófétai ígéretek beteljesedését jelenti. Ilyen idézetet többet is találunk az Újszövetségben, például Mát.13,34-35-ben, otthon majd olvassuk el. Az a tény, hogy Jézus az ámen Isten nagy tervére és céljaira, segít nekünk megérteni azt a jelenetet is, amikor Jézust a Gecsemáné ketjében letartóztatják. Amikor Péter meg akarja kardjával védeni Jézust, ő ezt mondja tanítványának: azt gondolod, hogy nem kérhetném az én Atyámat, hogy adjon ide mellém tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor hogyan teljesednének be az Írások, hogy ennek így kellett történnie? Még feltámadása után is hangsúlyozza tanítványainak, hogy vele csak az történt meg, ami meg volt írva az Írásokban, mert azoknak be kellett teljesedniük, vagyis ámenné kellett válniuk.

        Ez egy nagyon nagy vigasztalás és erőforrás a mi számunkra is.. Mert ez azt jelenti, hogy minden ígéretét igénybe vehetjük és életünket azokra építhetjük. S milyen csodálatos ígéretet adott nekünk, amikor mennybemenetele előtt azt ígérte, hogy ő velünk marad minden napon a világ végezetéig. Mi ezért minden napon számíthatunk az ő irgalmas, segítő jelenlétére és mindenre áment mondhatunk, ami velünk történik.

        Jézus rengeteg ígéretet adott nekünk, amiket itt most egy rövid igehirdetés keretében nem lehet mind felsorolni, előszámlálni. Gondoljunk csak arra, amit az imameghallgatásról mondott. Az, hogy Jézus az Ámen minket gyermeki bizalommal tölthet el, hogy az ő ígéretei a mi életünkben is mind be fognak teljesedni. Erre persze rögtön azt mondhatja valaki, hogy Isten nem teljesíti minden kérésünket, hogy hiába imádkoztunk például egy beteg gyógyulásáért, vagy más dologért, mert a dolgok egészen más fordulatot vettek. Mi tudjuk azt, hogy Isten minden imádságot meghallgat, s hogy miért nem teljesíti minden kérésünket, azt ő jobban tudja. Majd az örökkévalóságban fogjuk csak meglátni, hogy ő nem tévedett és mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt.  

        Az ámen Isten mindvégig megmaradó hűségét jelenti a mi számunkra. Ő akkor is hű marad, ha mi hűtlenkedünk, hitetlenkedünk. Milyen szép az atya hűsége fiához a tékozló fiú példázatában. Az atyja nem béresként, nem csavargóként, hanem fiaként fogadja vissza. Pedig becsapta, kifosztotta az atyját.

        Az emberi viaszonylatokban nagyon sok baj van manapság a hűséggel, gondoljunk csak a házasságokban való hűtlenségekre. De mennyi hűtlenség van a szülő-gyermek kapcsolatokban, az üzleti kapcsolatokban is. Ez az Ámen, aki maga Jézus Krisztus nem akar lemondani arról, hogy neki hűséges tanítványi legyenek ezen a földön. Ő drága árat fizetett azért, hogy mi hűségesek lehessünk. Nem véletlen, hogy olyan sokszor találunk felszólítást a hűségre, a legismertebb, amit olyan sokszor idézünk: légy hív mindhalálig és neked adom az életnek koronáját.

        Amikor bármilyen hűtlenség kísért, Isten vagy emberek iránt, akkor mindig jusson eszünkbe Jézusnak ez a neve, hogy ő az Ámen. Ő mindvégig hűséges maradt, a vére, az élete árán is. Adja az Úr, hogy ebbe az Ámenbe belekapaszkodva, mi is legyünk ámenekké. Oly nagy szükség van ilyen ámen-emberekre ebben világban. Légy te is azzá.

5 Nap Apostol Text.Zsid.3,1

            Különös, hogy Jézus nevei között ezt is ott találjuk. Hisz mi ezt a megjelölést azokra az emberekre szoktuk használni, akik Jézus életének tanui voltak és akik bizonyságot tettek róla. Az igehirdetők, írásmagyarázók között vita van arról, hogy mi magunkat nevezhetjük-e apostoloknak, vagy az apostolok sora lezárult Pál apostollal, aki magát utolsónak nevezi ebben a sorban? Én ezt a vitát nem akarom eldönteni, mert gy gondolom, hogy ez nem üdvösség kérdése. Én mindenesetre magamat sohasem neveztem, vagy gondoltam apostolnak, ezzel is szeretném megadni a tiszteletet azoknak, akiket Jézus arra választott ki, hogy velük legyen, hogy ők láthassák életének csodáit, eseményeit.

        De itt a Zsidókhoz írt levélben ez Jézusra vonatkozik. Fontos itt látni, hogy Jézus nem egy apostol a többi között, hanem ő az Apostol, a nagybetűs Apostol. Azt is szinte mind tudjuk, hogy ez a görög szó küldöttet jelent. Mi tudjuk, hogy például a diplomáciában a küldött az államfő személyes megbizottja, aki az ő nevében egy fontos feladatot végez el. Őt arra hatalmazza fel az államfő, hogy hiányában teljes joggal és hatalommal képviselje az ő véleményét, álláspontját, akaratát. Az ilyen küldöttenek legtöbbször az a feladata, hogy kapcsolatokat létesítsenek, vagy adott esetben állítsanak helyre ország és ország vagy nép és nép között. Az ilyen küldött nem a maga véleményét képviseli, hanem annak véleményét, aki őt felhatalmazta és elküldte a feladat teljesítésére. Ezek a küldöttek először is bemutatják azt a megbízólevelet, amit az államfő írt, s amely hivatalosan is igazolja, hogy ők képveselik abban az országban az államfőt. Az ilyen embereket ugyanaz a tisztelet, elismerés illeti meg, mint az államfőt, pont úgy kell viselkedni vele, mintha maga az államfő lenne jelen.

        Ilyen értelemben Apostol Jézus , Ő az Isten Küldöttje. Őt nem emberek küldték, hanem Isten maga, hisz Isten maga akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Sajnos az ember Istennel való kapcsolata a bűnesetben nagyon megromlott, az ember hátat fordított Istennek, a maga kezébe vette a sorsát. Meg is lett ennek a szomorú eredménye. De Jézus, mint Küldött, mint Apostol azt a szent feladatot kapta, hogy ezt a megromlott kapcsolatot állítsa helyre, hogy keresse meg az elveszett embert, hogy hozza haza az eltévelyedett báránykát. Itt ebben a versben az „Apostol” név mellett ott találjuk a „Főpap” nevet is. Ez nem véletlen, hisz ez a két név rokonságban, szoros kapcsolatban van egymással. Mint Apostol átadja az emberiségnek mennyei Atyja üzenetét. Hirdeti az embereknek Isten teljes üdvakaratát. Mivel Őt erre Isten bízta meg, ezért Ő magát Istent képviseli számunkra. Mint Főpap elvégezte az üdvösséget, azáltal, hogy engesztelést szerzett a mi bűneinkért és félreteszi azokat az akadályokat, amelyek minket Istentől elválasztottak. Ezért Főpapként minket is képvisel az Isten előtt. A Zsidókhoz írott levél mindig összahasonlítja Mózest és Jézust, a két szövetség közbenjáróit és felmutatja, hogy Jézus mennyivel nagyobb, mint Mózes. Miért? Azért mert megtette azt, amire Mózes nem volt képes, éspedig hogy magát áldozta fel. Ő egy személyben az áldozó és az áldozat és ez elképzelhetetlen volt még az Ószövetség idejében.

        A latin nyelvben ez a szó misszionáriust is jelent és ez is sokat mond Jézus missziói munkájáról. Hisz Jézus volt a legnagyobb és legerdményesebb misszionárius, aki ezen a földön élt. Ő szakadatlanul járta az országot, minden alkalmat felhasznált arra, hogy tanítsa az embereket, ezen felül meg a betegeket is meggyógyította, ahogy arról holnap este fogunk bővebben hallani. Milyen szépen és részletesen számolnak be az evangéliumok az ő missziói tevékenységéről.

        Amikor pedig az ő missziói munkája véget ért ezen a földön, akkor meg a tanítványainak adja át ezt a küldetést, s nekik mondja, hogy folytassák azt a munkát, amit ő elkezdett. Amiképpen engem küldött az Atya, aképpen küldelek én is titeket, mondja Jézus a tanítványainak. A tanítványok a Jézus Krisztus által felhatalmazott emberek lesznek. S itt jön az, amit most mi is nagyon meg kell szívlelnünk. Minden ember, akit Jézus Krisztus megszólított és elhívott, kell végezze a bizonyságtétel szolgálatát. Tegyük ezt lelkesen, tegyük ezt komolyan. Ezt egy percre se felejthetjük el, hogy mi nem akárkik vagyunk, hanem a nagy Király meghatalmazottjai, küldöttei.

        Az elején mondtam, hogy én nem neveztem magam soha sem apostolnak és nem is merészelném magamat az apostolokhoz hasonlítani, de azt tudom, hogy Jézus engem is elhívott az evangélium hirdetésére és a róla való bizonységtételre. És nem csak engem, hanem téged is, aki most itt vagy és hallgatod Isten igéjét. Érezzük át a mai estén ennek súlyát és felelősségét és segítsen meg minket az Úr ebben a szent szolgálatban.

6 Nap. Az Orvos  Text.Luk.4,13

            Egy szép úton indultunk el hétfő este, ebben az áldott adventi időben. Jézus neveivel foglalkoztunk. Azok számára, akik talán nem lehettetek itt minden este még egyszer felsorolom: Jézus, Krisztus, Úr, Ámen, Apostol. E nagyhét utolsó estéjén az Orvos nevével fogunk foglalkozni.

            Ez a foglalkozás, hivatás ősidőktől megvan és minden kúlturában előfordul. Volt amikor ezt művészetnek, volt amikor tudománynak mondták vagy gondolták. Tudjuk azt, hogy Izraelben is volt már egyfajta egészségügy. Voltak orvosok és gyógyszerészek, akiknek az volt a feladata, hogy a nép egészségét biztosítsák, a betegeket gyógyítsák. A Nehémiás könyvében a javítgatók között gyógyszerészeket is találunk, aki nem sajnálták, hogy kifinomult kezüket lapátra vessék és így vegyenek ők is részt a fal helyreállításában. Az Ószövetség egyik apokrifus könyvében, ami a katólikus Bibliában van meg, illetve a Képes Bibliában, a Sirák könyvében különös mondatot olvasunk az orvosokról: „Az Úr adta a gyógyítás művészetét az embereknek, amiért Őt kell magasztalmi csodás műveiért.Ezért tiszteld az orvost, mert a bajban szükséged lesz rá. Engedd az orvost magadhoz, mert őt az Úr teremtette, és ne engedd el adig magadtól, amíg csak szükséged lesz rá. Mert maguk az orvosok is kérik az Urat, hogy sikerüljön nekik a fájdalmat enyhíteni.”

            Jézus a 2Móz.15,26-ot magára alkalmazta: mert én az Úr vagyok, a te gyógyítód, mondhatnánk a te orvosod. Érdekes különben megjegyezni, hogy az „én vagyok” kijelentések között nem találunk ilyet: én vagyok az orvos, de semmi kétséget nem hagy az Írás afelől, hogy Ő testünk és lelkünk nagy Orvosa. Názáretben idézi a közmondást: orvos, gyógyítsd meg magadat s ezzel egyértelműen arra utal hogy Ő ezt a küldetést, hivatást teljességgel felvállalta és magáénak érezte. Ismerjük híres mondását, amit a farizeusoknak mondott : az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Jézus azt az igét is magára vonatkoztatta, amit szintén Ésaiás mondott: betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozta.

            Jézus eljöveteléig is voltak olyan nemes lelkek, akiket foglalkoztatott az a mérhetetlen fájdalom, betegésg, szenvedés, ami ebben a világban van. Voltak olyanok is, akiknek nagy tervei voltak arra nézve, hogy ezt a világot meggyógyítsák, egészségessé tegyék. A Jézus idejében is élt Rómában egy császár, Augusztusznak hívták, ő is a világ Megváltójának és az emberiség jóltevőjének nevezte magát. Az is igaz, hogy ezek az emberek bizonyos dolgokat meg tudtak gyógyítani, némileg enyhíteni tudták a világ fájdalmát. De ezeknek az embereknek a figyelme mindenek előtt az ember testére és külső körülményire irányult.De Jézus tudta azt, hogy a legnagyobb baj nem az ember testével, hanem a lelkével, a szívével van, és ő ezért mindenek előtt erre összpontosított. Ő a szív sebeit gyógyítgatta nagy szeretettel és hozzáértéssel. Ő tudta, hogy az ember legnagyobb betegsége a bűn, vagyis az ember elveszett állapota, és ezért azt akarta, hogy az emberek az Istentől való távolságból, a hitetlenségből az Isten közelébe, az istenfiúság áldott állapotába kerüljenek. Ennél nincs nagyobb gyógyulás. Ennek a gyógyításnak nagy ára volt és ez az áldott Orvos err is kész volt: az életét, a vérét adni értünk.

            De ez nem jelenti azt, hogy Jézus a testtel semmit se törődött Még akkor is, hogy tudta, hogy nem ez a legfontosab, hogy ez nem üdvösség kérdése, nagyon sok testi betegséget is meggyógyított. Az első csodái között ott találjuk a betegek gyógyítását. És mi ma is azért imádkozunk, ha orvoshoz megyünk, vagy valakit oda viszünk, hogy az Úr vezérelje az orvos gondolatait, hogy ismerje fel a betegséget, illetve ha sebészeti beavatkozásról van szó, az Úr vezesse az orvos kezét az operációnál. A hívő orvosok vallják és tudják, hogy ők is teljességgel rá vannak utalva Isten segítségére, és imádsággal kezdenek el rendelni, illetve műteni.

            Azt is tudjuk azonban, hogy Jézus nem gyógyított meg minden beteget, és ma sem gyógyul meg minden beteg, még akkor sem, ha nagyon sokan imádkoznak érte. Ezt Isten dönti el, nekünk elég annyit tudni, hogy Isten abban is megdicsőűlhet, ha valaki egy beteg testben éli le az életét, és  sok betegségéből nem gyógyul meg. Gondoljunk csak példáúl Kálvinra, aki beteg, csenevész gyermekként született, legalább öt súlyos és fájdalmas betegségben szenvedett, akinek élete utolsó öt éve egy folyamatos haldoklás volt, és aki a mi mostani mértékünk szerint fiatalon, még 55-ik évét be nem töltve távozott az élők sorából. De ez az ember ilyen beteg testben többet alkotott és áldottabb örökséget hagyott ránt, mint sok olyan ember, aki makkegészségesen éli le az életét. Mert kérdem én: mit ér az, ha valaki egy életen át makkegészséges, de az Istent nem keresi, felebarátját nem szereti? Hány olyan embert temettem én már el, akik éltek több mint 90 évet, de egy pozitív dolgot se tudtam elmondani koporsójuk mellett. Ez a halálos egészség, amiről Jézus beszél, ezek azok az emberek akik jóllehet egészséges testben, de annál betegbb lélekkel élik le az életüket.

            Nagyon vigyázzunk mert ma vannak olyan keresztyén irányzatok, akik azt állítják, hogy Jézus minden beteget meggyógyított és ha valaki nem gyógyul meg, akkor ez azt jelenti, hogy nincs elég hite. Ez nem csak szeretetlenség, hanem veszedelmes tévelygés, amivel olyan lelki sebet okozunk a betegnek, ami a testi betegségnél is sokkal rosszabb. Azoknak, akik azt állitják, hogy Jézus minden beteget meggyógyított elmondhatjuk, hogy például a Bethesda tavánál rengeteg beteg feküdt, de Jézus egyedül csak a 38 éve beteg embert gyógyította meg A Luk.5,15-16-ban azt olvassuk, hogy hogy amikor elterjedt a híre, hogy Jézus ott van, akkor nagy sokaság gyűlt össze, hogy őt hallgassák és általa meggyógyuljanak betegségeikből, de ő félrevonult a pusztába és imádkozott. Itt egyértelműen azt látjuk, hogy Jézus elkerülte ezt a szenzáció-hajhászó tömeget, akik benne csak a csodadoktort látták és helyette imádkozásra vonult vissza.

            Ez nem jelenti azt, hogy ne imádkozzunk testi betegségeink gyógyulásáért, hányszor imádkozunk szószéken is gyülekezetünk betegeiért. Mi hisszük és valljuk, hogy Jézus az Áldott Orvos, aki mind lelki, mind testi betegségeinket meggyógyíthatja, de ne felejtsük, hogy az első a fontosabb, mert ha meg is gyógyul ideig-óráig a testünk egyszer csak legyőzi valamilyen betegség, de a meggyógyított lélek az üdvösségbe jut.

            Szeretném végül megköszönni, hogy alkalomról alkalomra eljöttetek és ha Isten éltet és segít jövőre folytatjuk e megkezdett sorozatunkat.

                                                                                                Lőrincz István

(Ezen igehirdetési sorozatot Johannes Weber : Der Name über alle Namen című könyvecskéje alapján írtam kiegészítve azt saját gondolataimmal, melyre minden lelkésztársamat is szeretettel kérek, aki ezt a sorozatot fel fogja használni)

Soli Deo Gloria

Soli Deo Gloria-Egyedül Istené a dicsőség

1.Isten dicsőségéről általában. Bevezető gondolatok

            Őszintén bevallom, hogy bár nem az első előadás, amit írok, de ez igen meggyötört. Bár ezt a jelszót, Soli Deo Gloria, vagy magyarul Egyedül Istené a dicsőség, nagyon sokszor emlegetjük, de hogy mit is jelent ez a mi számunkra, azon már nem sokat gondolkodunk. Nos, én most ezt próbáltam meg, remélem fáradozásomnak lesz vajmi gyümölcse a ti számotokra.

            Először is magáról a „dicsőség” szóról szeretnék szólni exegetikai-biblika teológiai szempontból, majd beszélek arról, hogy mit jelentett Jézus számára Isten dicsősége és annak megvalósulása, az hogy Ő megdicsőítette az Atyát a földön, utána beszélünk Isten dicsőségéről a megváltásban, majd foglalkozom a megszentelődés kérdésével, mint az Isten dicsőségének a mi életünkben való megvalósulásával, a végén pedig röviden tárgyaljuk Kálvin tanítását arról, hogy az emberi élet értelme, hogy abban Isten dicsősége ragyogjon fel, valósuljon meg.

            A fogalmat a héber nyelvben a KÁBÓD, a görög nyelvben pedig a DOXA szavak jelölik. Az Ószövetségben a fogalom főnévi formában mintegy 200-szor, igei formában pedig 114-szer fordul elő, ami dicsőítést jelent.  Az Újszövetségben  főnévi formában kb.165-ször fordul elő, ebből kb. fele Pálnál (77-szer). Ezt a szót nagyon szereti Péter, de Pál leveleiben is gyakori kifejezés, a legtöbbször a 2Kor. ban találkozunk vele. Az evangéliumok közül a János evangéliumában találkozunk vele a legtöbbször, érdekes, hogy a jánosi levelekből teljességgel hiányzik ez a fogalom. Igei formában 60-szor találkozunk vele, ami szintén dicsőítést, magasztalást jelöl.  Érdekes, hogy a héber nyelvben az eredeti jelentés” súlyosnak lenni” alig szerepel, pl,. Éliről mondja az ige, hogy súlyos személyiség volt, de utána az esetek túlnyomó többségében  átvitt értelemben használja a Szentírás. A profán görög nyelvben  a doxa tulajdonképpen csak véleményt jelent, ez is egy tipikus példa, hogy egy szó a bibliai szóhasználatban egy óriási jelentés-változáson megy át. A profán görög nyelvben ez a vélemény legtöbbször egy emberről szól, akinek mi doxa-t, tiszteletet adunk. Az Ószövetségben a KÁBÓD nem magát Istent jelöli, mint személyt, hanem azt a módot, ahogyan megnyilvánul, ahogyan kijelenti magát. A legtöbbször a „látás, megjelenés” igék társaságában fordul elő. Mind az Ó, mind az Újtestamentumban nyilvánvaló, hogy Isten dicsősége meglátható, megtapasztalható a teremtett világban, de a leginkább az üdvtörténetben, az Isten nagy tetteiben, de legfőképp az Ő szent jelenlétében, pl. a szent sátorban, a templomban, vagy a gyülekezet közösségében.

            Általában ilyen szókapcsolatokban fordul elő:

-dicsőséget keresni. „Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi.” Ján.7,18

-dicsőséget nyerni, kapni. „Dicsőséget emberektől nem nyerek. Ján.5,41

-Istennek dicsőséget adni.” Adj dicsőséget, kérlek az Úrnak Józs.7,19, Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?” Luk.17,18

-Isten dicsőségére. „Fogadjátok be egymást az Isten dicsőségére.Róm.15,7 vagy a klasszikus ige az 1 Kor.10,31-ből: „ Azért akár esztek, akár isztok, vagy akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.

- az ú.n. doxológiákban, amelyből rengeteg van főleg az Újszövetségben. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennenk!” Luk.2,14, „Övé a dicsőség mindörökké.” Róm.11,36

-Istent dicsőíteni. „A sokaság dicsőítette az Istent.” Mát.9,8

            A dicsőség mellett gyakoriak az ilyen szavak: fényesség, erő, hatalom, fennség, magasztosság, összefoglaló szóval mondhatnánk: szuveranitás, bár ez nem bibliai fogalom, de tökéletesen foglalja össze mindezeket. Ezek a szavak mind Isten nagyságát, fennségét, minden földi képzeletet felülmúló dicsőségét akarják kifejezni, ami az Ő lényéből sugárzik. A dicsőség Istennek a jellemvonása, tulajdonsága, éppúgy mint a szentség, és szöges ellentétben áll a mi múlandó, romlandó, gyarló lényünkkel és világunkkal. Ahol Isten megjelenik, ahol Ő megmutatja magát, ott mindenütt megjelenik az Ő dicsősége is. Ezt mi bűnös emberek nem is tudjuk a teljes nagyságában felfogni és érzékelni, és amíg ebben a bűnös testben vagyunk nem is tudjuk elviselni. Luther szépen fogalmaz, amikor az Isten dicsőségét így határozza meg: az Isten dicsősége egy olyan fény, ami minden sötétséget kiűz és egy olyan hatalom, ami minden ellenséget legyőz.

2.Hol látjuk meg Isten dicsőségét

            A Szentírás határozottan tanítja, hogy Isten az Ő dicsőségét mindenek előtt a teremtett világban, a teremtett dolgokban mutatta meg. A teremtett világon, a teremtményeken ott ragyog az Isten dicsősége. Gondoljunk csak Jézus szavára a Hegyi Beszédben, amikor azt mondja, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. (Mt.6,28) A Sátán a megkísértéskor megmutat Jézusnak minden országot és azoknak dicsőségét. (Mt.4,8) Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember szintén részesül az Isten dicsőségében és ez a bűnbe esett emberen is megmarad bizonyos mértékben, úgy ahogy azt Kálvin tanítja. Milyen szép szavakkal beszél erről a 8-ik zsoltár: „ hiszen kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt.  Jóbról azt olvassuk, hogy ő dicsőségesebb volt Kelet minden fiainál, a mi fordításaink „nagyobbat” fordítanak, de az eredeti szövegben a KÁBÓD kifejezés szerepel. Még az ember keze által épített épületeken is ott van az Isten dicsősége. „Nagyobb lesz e második ház dicsősége az elsőnél” (Ag.2,3) De van dicsősége az égitesteknek is „Vannak mennyei testek és földi testek is, de más a mennyeiek dicsősége és más a földieké” (1Kor.15,40)

            Ezt a dicsőséget a bűneset alapjaiban megrengette, és annak ellenére, hogy a bűnbe esett emberben is maradt valami az Isten dicsőségéből, a dicsőség helyére, mint alapvető tulajdonság a bűnösség, tisztátalanság és múlandóság lépett. Péter apostol költői képekkel beszél erről: „Mert minden test olyan mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága.” (1Pét. 1,24)

            A Szentírás szép szavakkal ecseteli Isten örök dicsőségét. Az ember és a teremtett világ múló és töredékes dicsőségével szemben ott van az Isten örök, elmúlhatatlan dicsősége, amiben benne van az Ő szuveranitása, hatalma, tökéletessége és teljessége. Tőle, a dicsőség Atyjától származik minden dicsőség. Már az Ószövetség idején Isten népe különös alkalmakkor átélte, megtapasztalta Isten dicsőségét. Ilyenek voltak a törvényadás a Sínai hegyen (2Móz.19,16sk), a szent sátor felszentelése (2Móz.40,34) és a templom felszentelése (1Kir.8,10sk)  De a Szentírás azt is határozottan tanítja, hogy magát Istent, a dicsőség Urát bűnös ember nem láthatja meg élvén, ettől meg kellene semmisülnie. Bár Isten dicsősége elvonul Mózes előtt és maga az Úr kiáltja nevét (2Móz.33,19), de az Urat még Mózes se láthatja meg teljes dicsőségében. Az Újszövetség megerősíti azt, amit már az Ószövetség tanít, hogy Isten a teremtett világban is kijelenti dicsőségét (Róm.1,20) „Örökkévaló hatalma és istensége alkotásaiból megláttatik.” Már az Ószövetség elmondja, amit aztán az Újszövetség egészen világosan tanít, hogy egyszer eljön az az idő, amikor Isten dicsősége az egész földön nyilvánvalóvá lesz. De bizonnyal élek én,  és betölti az Úr dicsősége az egész földet.(4Móz.14,21, 1Kor.15,26)

             A Szentírás központi tanítása, üzenete, hogy Isten dicsősége Jézus Krisztusban jelent meg hús-vér testben, emberi ábrázatban, ahogy az ének mondja. Ez a dicsőség már ott volt születésekor, amikor azt olvassuk, hogy Isten dicsősége körülragyogta a pásztorokat, jelen volt a betlehemi éjszakában, ott volt már abban a méltóságban, ahogy 12 éves korában ott ül a templomban az írástudók között, de később ott ragyog igehirdetésében, csodáiban, a megdicsőűlés hegyén, de még sokkal inkább ott van szenvedésében, halálában és feltámadásában s még inkább dicső mennybemenetelében. János egész életét , a tanítványokkal való találkozását, együtt töltött idejét így foglalja össze: „ és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének a dicsőségét.” (Ján.1,14) A Lázár feltámasztásánál azt mondja Mártának:” nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? „ (Ján.11,40) Csak megjegyzem, hogy ezzel az igével szentelte fel Csiha Kálmán a templomunkat 1991 dec. 8-án. Az apostolok szinte kivétel nélkül úgy tesznek bizonyságot Istenről, mint aki a dicsőség Istene, aki tehát a világ szuverén Ura, aki a dicsőségét másnak nem adja. A Jézus Krisztus visszajövetelekor meglátjuk majd az Isten teljes és tökéletes dicsőségét. „Mert az Embernek Fia eljő az Ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival.” (Mát.16,27)

            Végül a Szentírás nagyon szép szavakkal beszél a megváltott emberek és a megváltott gyülekezet dicsőségéről. Amikor az ember megváltása Jézus Krisztusban megtörténik, amit mi hit által fogadunk el, teszünk magunkévá, akkor mi Isten gyermekeivé lettünk és beteljesedik rajtunk Jézus egyik legmonumentálisabb szava, ígérete:”és én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, ő nékik adtam.”(Ján.17,22) Azáltal, hogy a hívő ember hit által eggyé válik Krisztus halálával és feltámadásával, részesévé lesz a Krisztus dicsőségének. „És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyben, Krisztus Jézusban.” (Ef.2,6) A végső beteljesedés még hátra van, de mi ezt kitartóan várjuk, s tudjuk, hogy akkor Isten dicsőséga rajtunk is teljes és tökéletes lesz:” mikor Krisztus, ami életünk megjelen, akkor majd tis is, Ő vele együtt megjelentek dicsőségben.”(Kol.3,3) De erről még nemsokára szólok részletesebben.

3.Hogyan dicsőítette Jézus Istent

            Most szóljunk röviden arról, hogy Jézus a főpapi imádságban egész életét abban foglalta össze, hogy dicsőítette Istent a földön. Mit jelentsen ez?  Hogyan dicsőítette Jézus az Atyát a földön? Hogyan kell mi ezt elképzeljük? Hát mindenek előtt azzal dicsőítette meg, hogy eljött a mennyből a földre, úgy dicsőítette meg, hogy a láthatatlan Istent láthatóvá tette. És az volt ebben a legcsodálatosabb, hogy Ő ezt minden pillanatban megtette. Nem csak kivételes nagy pillanatokban, nem csak ünnepnapokon. Meg tudta dicsőíteni Istent egy falat kenyérben, hisz úgy nyul a kenyérhez Emmausban, hogy arról ismerik fel tanítványai, hogy Ő az Úr, úgy dicsőítette meg, hogy mielőtt a kenyérhez vagy a halhoz nyulna először felfohászkodik az Atyjához és dicsőíti Őt. Az a csodálatos Jézusnál, hogy Ő olyan helyeken és helyzetekben dicsőítette meg az Atyát, ahol mi már semmi dicsőséget nem látunk, csak nyomorúságot és emberi elesettséget. Mi csak bűnt és annak következményit látjuk, de Jézus megdicsőíti magát a vakokban, bénákban, a bélpoklosokban, a szegényekben, parázna nőkben, sőt a betegekben, de még a halottakban is, úgy hogy meggyógyítja, illetve feltámasztja őket. Egy olyan világban dicsőíti meg Istent, ami tele van sötétséggel és nyomorúsággal, betegséggel és szenvedéssel, közömbösséggel és hitetlenséggel, Isten és emberek elleni gyűlölettel, olyan emberek között, akik nem dicsőítik, hanem káromolják az Istent. Egy ilyen világban tanít minket imádkozni: Szenteltessék meg a te neved.

            Jézus ebben a poros, mocskos, bűnös és elvetemült világban megdicsőíti Istent azzal, hogy érvényt szerez Isten akaratának, hogy mindenben képviseli és megköveteli Isten akaratának cselekvését, de dicsőíti a legfőképpen azzal, hogy kész meghalni ezért a világért a golgotai kereszten. De számunkra az a legörvendetesebb tény, hogy Jézus azzal dicsőítette meg az Atyát, hogy nekünk is megadja a lehetőséget arra, hogy megváltott életünkkel mi is dicsőítsük Istent. Aki az Isten dicsőségében jár, az már nem botorkál a sötétségben, az már a dicsőségnek a gyermeke lett. Ahogy már hangsúlyoztuk és ahogy azt az előadásunk címe is hangsúlyozza, a dicsőség egyedül Istené, de óh érthetetlen kegyelem, hogy Ő ezt nekünk is adja. Jézus megdicsőítette az Atyát, de a megváltás által minket is alkalmassá tesz, hogy dicsőítsük Őt az életünkkel. Ez annál is csodálatosabb, mert mi tudjuk, hogy Jézuson kívül senki se volt, aki Istent tökéletesen dicsőítette volna. A legnagyobbak is sokszor szégyent hoztak a nevére, gondolhatunk itt Ábrahámra, Mózesre, Dávidra. Nyilvánvaló, hogy ha az ember a maga erejéből is tudta volna Istent dicsőíteni, akkor Jézusnak nem kellett volna eljönnie. De Ő eljött, megváltott minket és alkalmassá tesz, hogy mi is dicsőítsük Őt.

4.Isten dicsősége a megváltásban

            Ahhoz, hogy a megváltást és abban Isten dicsőségét megértsük, először látnunk kell az ember reménytelen helyzetét Isten előtt. Mert az ember csak akkor látja meg igazi, valós állapotát, ha Isten elé áll. Pál a Római levélben, amely a legrészletesebben tárgyalja a mi megváltásunkat, először az első fejezetekben egyebet sem tesz, mint hogy a zsidót és a görögöt, vagyis minden embert Isten elé állít. Elvág előle minden menekülési lehetőséget. S ekkor az ember meglátja azt, hogy ő bűnös. Megismeri és felismeri, hogy milyen rettenetes valóság a bűn az ember életében. Felismeri, hogy szükölködik Isten dicsősége nélkül.

            De ez a legnagyobb jó, ami egy emberrel történik, hogy odajut Isten színe elé, mint ahogy a beteg számára is az a jó, ha végre eljut az orvoshoz, s az orvos megállapítja baját és kiírja a szükséges gyógyszereket. Mert, aki nem látja meg bűnösségét és elveszettségét, az a megváltás nagyságát és dicsőségét se fogja sem meglátni, sem átélni a személyes életében. Az emberek úgy általában kétféleképpen vélekednek magukról. Az optimisták azt mondják, hogy az ember születésétől fogva jó, csak kell vigyázni arra, hogy ne rontsuk el. A pesszimisták azt mondják, hogy az ember rossz, de azért a legrosszabb, a leggonoszabb emberben is van valami kevés jóság, parányi emberség. Ez a vélemény általában úgy alakul ki, hogy az embereket összahasonlítjuk egymással, s akkor ilyen okosakat mondunk. Végső soron senki sem egészen jó, és senki sem egészen rossz, mindenkinek van erénye és hibája, rossz tulajdonsága, egyiknek persze több van az erényből, a másiknak meg a hibákból. Madách is azt írja az Ember tragédiájában, hogy az ember különös keveréke az erénynek meg a rossznak (lehet, hogy az idézet nem pontos, de ez a lényege). Az ú.n. becsületes ember erre azt mondja, hogy igyekszik apasztani a hibái, s ugyanakkor növelni erényei számát, mert mit tehet többet az olyan ember, aki nem ismeri Krisztust?

            De mi most ott állunk Isten előtt. Itt pedig nem jók vagy rosszak, hanem bűnösök, kárhozatra, ítéletre méltó bűnösök vagyunk.Hogy ezt bebizonyítsa, Pál apostol sok bűnlistát is elkészít, a legteljesebb az, amit a Róm.1,29-32-ben találunk. A Róm.3-ban pedig kimondja a lesújtó igazságot:” nincs csak egy igaz is, nincs, aki megértse, nincs aki keresse az Istent, mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs csak egy sem”. Amikor Isten előtt megállunk,  úgy vagyunk, mint az ifjú Ésaiás, aki jó családból származott, kiváló nevelésben részesült, bizonyára egy nagyon kedves és aranyos ember volt s mégis így kiált fel:”Jaj nékem elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom.” (És.6) Úgy vagyunk, mint az a vámszedő, aki felment a templomba imádkozni, aki emberként nem is lehetett olyan rossz ember, lehetett sok erénye, s mégis a mellét verte s így könyörgött: „Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek!” (Luk.19) vagy úgy szólunk, mint Péter, aki a csodálatos halfogás után azt mondta: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok..”(Luk.5) Egy hasonlattal élve, persze ezt csak azok fogják megérteni, akik még katonák voltak, hogy miután bevonultunk a kaszárnyába, bevittek a raktárba, s ott a tiszt szeme előtt anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, mindent, még a karórát is le kellett vetni magunkról, s utána megkaptuk, a durva, szúrós katona ruhát, amit fel kellett venni. A mi kényelmes, kedves civil ruhánk helyett kaptunk egy kényelmetlen és útált egyenruhát.

            Ezt a képet azért is használom, mert a megváltást is lehetne egy ilyen átöltözéshez hasonlítani, csakhogy itt egészen más dolog történt. Miután Isten szeme előtt „levetkőzünk”, ledobjuk bűnös életünket, megláttatik mezítelenségünk rútsága, Isten nekünk ajándékozza azt a szép, fehér és tiszta ruhát, amit Krisztus az Ő áldozatával szerzett meg nekünk. A megváltás is egy ilyen átöltözés, de itt nem a kaszárnyában vagyunk, hanem az Atya házában, s halljuk az Atya hangját, miután levették rólunk a szennyes, büdös ruhát, hogy :” hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok rá, és húzzatok gyűrűt az újjára és sarut a lábára. Ezzel a képpel élve így történik a megváltás, amit mi hit által , mint ajándékot elfogadhatunk. Mi ezért a ruháért semmit se tettünk, sőt mindent megtettünk, hogy azt ne érdemeljük meg, mégis Isten kegyelemből megadja azt nekünk. De ennek a megváltásnak nagy ára volt, és ez nem kevesebb, mint Jézusnak, az Ártatlannak a kereszthalála. Ha az adós szolga példázatával mondjuk el, akkor a megváltás azt jelenti, hogy Isten elveszi a mi kifizethetetlen adósságunk terhét és azt Jézus Krisztussal megfizetteti. Ez nem olyan, mint amikor valakinek, aki tett valami rosszat azt mondjuk: óh, semmiség az egész, vedd úgy, mintha nem is történt volna semmi, minden ok. Itt nem kisebb dolog történt, mint hogy Isten igazságos ítéletét el kellett hordozni, a bűn-adósságot meg kellett fizetni.

            Hogy Isten ezt megtette értünk, az számunkra éppoly felfoghatatlan, mint a világ teremtése, vagy Jézus feltámasztása, de ez másképp nem lehetett, csak így lehettünk kárhozottakból kegyelmezettekké, bűnösökből igazakká, Isten ellenségeiből Isten népévé. Nem véletlen, hogy Luther a megváltást a Biblia szívének nevezi, amiben ott dobog az Isten érthetetlen szeretete.

            Bár a megváltást nem lehet értelemmel megérteni, de el lehet hittel fogadni. Mi elhihetjük, hogy Isten olyan jó, olyan kegyelmes, hogy Ő minket Krisztusért kész igazakká nyílvánítani, megígazítani, ahogy azt teológiai fogalommal ki szoktuk fejezni.

            És ebben eljutottunk a témánkhoz: ebben ott ragyog az Isten teljes dicsősége. Azért a teljes dicsőség az Istené a megváltásban, mert mi emberek ehhez nem tudtunk és nem tudunk semmit hozzá tenni. Nem lehet és nem is kell. Mert még a hit sem érdem, hanem az is kegyelmi ajándék. Ahogy Joó Sándor fogalmaz: az is kegyelem, hogy a kegyelmet elfogadhatom. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hit nem érdem, nem teljesítmény, hanem ajándék, amit Isten kegyelemből , hit által ajándékoz nekünk. Itt nincs helye semmilyen szünergizmusnak, semmilyen arminianizmusnak, amit a katólikus vagy a karizmatikus mozgalmak tanítanak.

            A Szentírást ezt azért hangsúlyozza, hogy minden dicsőség Istené legyen, hogy kizárjon minden emberi dicsekedést. Ha a megváltásban részünk lenne, akkor három hibát is elkövetnénk. Először embereket imádnánk, önmagunkat bálványoznánk. Másodszor úgy gondolnánk, hogy mi nem vagyunk teljességgel ráutalva az Isten kegyelmére, mert mi is tudunk valamit tenni az üdvösségért. Nem, mi soha nem vihetjük többre, mint hogy kegyelemre szoruló szegény bűnösök vagyunk. Harmadsorban megrabolnánk az Isten dicsőségét és ugyanakkor bizonytalanokká lennénk az üdvösség felől. Hisz, ha az a mi munkánk is, ha tőlünk is függ, akkor minden ami emberi az inog, bizonytalan lábakon áll. Így azonban, mivel a megváltás teljességgel Isten műve, ezért minden dicsőség az övé, s számunkra nem marad más, mint Isten magasztalása. Mondhatjuk mi is azt, amit a lelkes állatok és a mennyei gyülekezet leborulva mond a trón előtt:” méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget, tisztességet és erőt, és méltó a megöletetett Bárány, hogy hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget.

5.Isten dicsősége a mi megszentelt életünkben

         

A kérdés most már csak az, hogy hogyan dicsőítjük mi Istent. A Szentírás egyértelmű válasza az, hogy megszentelt életünkkel. Tudjuk, hogy a megigazulás mellett ez a keresztyén életünk másik nagy pillére. Ezért fontos, hogy ebben a kérdésben világosan lássunk. Mivel nem ez a témám, nem fogok mélyebben belemenni, néhány fontos dolgot szeretnék csak ezzel kapcsolatban megemlíteni. Azért fontos ebben a kérdésben világosan látni, mert aki ezt tévesen látja, az egész keresztyén életét, de az egyház életét is félre fogja érteni és félre fogja magyarázni. Mi ebben a kérdésben is az igéhez kell tartsuk magunkat, az igéhez kell igazodjunk. Jézus feltételezi a tanítványokról, hogy ők tudják, hogy mi a megszentelődés, hisz sokat beszélt tanítványainak erről. Már az Ószövetség sokat beszél a szentségről, megszentelt emberekről, akikkel megtörtént az, amit Jézus kér tanítványai számára: „szenteld meg őket a te igazságoddal, a te igéd igazság.” Az Ószövetségben a szentség egyszerűen azt jelenti, hogy Isten megragad embereket, bevonja őket tervébe, szolgáivá teszi őket. A megszentelés azt jelenti, hogy Isten tulajdona leszek, mert Ő elkülönített, kiválasztott, lefoglalt az Ő szolgálatára. Az Ószövetségben látjuk, amint Isten úgy szenteli meg az embereket, hogy kihívja őket szülőföldjükből, rokonaik közül, kihívja őket a fáraó udvarából vagy a juhok mellől, az eke mögül, a barompásztorságból és lefoglalja őket egy szent ügy számára. Péter a levelében beszél szent aszonyokról, mint amilyenek voltak pl. Sára, a parázna Ráháb, Ruth, Anna, Erzsébet, Mária, akiket Isten mind egy különleges feladatra választott ki, s ez az volt, hogy az ő magjukból szülessen meg a Messiás.

            A Biblia nem csak szent emberekről beszél, hanem szent dolgokról is, ott volt pl. a szent sátor, aminek kinézete és rendeltetése egészen más volt, mint egy olyan sátor, amiben az izraelita családok laktak. Voltak szent íratok, amik különböznek más írásoktól, van egy szent vacsora, az úrvacsora, ami különbözik minden más vacsorától. A Szentírás beszél egy szent népről, amelyet Isten minden népből kihívott, hogy az Ő szent népe legyen. Izrael és az Újszövetség népe sem azért szent, mert jobb lenne más népnél, hanem azért, mert Isten kiválasztotta és elhívta őket a szent szolgálatra. A Szentírás határozottan tanítja, hogy csak Isten tud megszentelni, mert csak Ő szent. És csak egyedül Jézus Krisztus volt az, aki teljesen és tökéletesen oda tudta magát szentelni Istennek. Ezt nem tudta megtenni sem előtte, sem utána senki. Se Ábrahám, se Illés, se Dávid, se Péter, se Pál. Hogy szentelte oda magát Jézus? Hát először is úgy, hogy elvégezte azt a munkát, amit egyedül Ő tudott elvégezni. Elvégezte azt a munkát, amit az Atya szánt neki, teljes engedelmességben. Úgy végezte el, hogy kész volt a keresztre, a halálba menni.

            De a különös az, hogy Jézus azt a hallatlan dolgot kéri tanítványi számára, hogy ez az elvégzett munka legyen hasznukra, hogy ezáltal ők is megszenteltek legyenek, s így ők is dicsőíthessék Istent. Mintha azt mondaná Jézus: Atyám, vedd ezt a kicsinyhitű, hitetlenkedő Tamást és tedd őt rendíthetetlen bizonyságtevőddé. Használd fel ezt a hevesvérű, hirtelenkedő Pétert a te országod építésében. Add, hogy ez a Lévi, akit eddig csak a pénz érdekelt, legyen a te önzetlen szolgád, hogy ne a földi nyereségre hajtson, hanem a menny számára nyerjen meg lelkeket. Cselekedd meg, hogy ez a zélóta Simon, aki csak a saját népét szereti és aki fanatikusan gyűlöli a rómaiakat, tudjon elmenni hozzájuk és szeretettel tudja megtéríteni őket.

            Ne felejtsük el, hogy a megszentelődés nem a mi teljesítményünk és ezért nem a mi dicsőségünket öregbíti, hanem Isten ajándéka és az Ő nevére hoz minden dicsőséget. Mi azért szentelhetjük oda magunkat, mert Ő már előbb odaszentelte magát értünk. Mi a megszentelődés által egy csodálatos csapatba kerültünk, amivel ott vagyunk együtt Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal, Józseffel, Mózessel, Illéssel, Dáviddal, Péterrel, Pállal, Kálvinnal és mindazon többiekkel, akiket Isten már előttünk elhívott és megszentelt.

            Nem véletlen, hogy itt kétszer is említi Jézus az igazságot. Miért? Azért, mert a megszentelődés kérdése körül sok az igaztalanság, hamisság, tévelygés. A keresztyén egyházat mindig fenyegette az a kísértés, hogy önmagát akarta megszentelni, a maga erejéből akart szent lenni. Ismerjük Luthernek az ilyennemű harcát a megszentelődésért kolostori életének idejéből. Jézus az ilyen önerőből megszentelődni akarókat nevezi megfáradtaknak és megterhelteknek, akiknek nincs nyugalom a szívükben, mert mindig úgy érzik, hogy ők még nem eléggé szentek. Mert, amikor az ember maga küzd a megszenteléséért, ez soha nem fog nyugalmat adni. Sőt az ilyen ember könnyen esik a képmutatásba, mert úgy érzi, hogy legalább a megszentelt élet látszatát meg kell őrizze. Mert az igazi megszentelődés az, amit az ige munkál ki bennünk és ez az, hogy Jézus él bennünk.

            A megszentelődésnek van egy másik veszélye is. Lehetnek olyan emberek, akik azt mondják, hogy nekik a megszentelődéssel már nincs semmi gondjuk, ők már ezt a harcot megharcolták, nekik ez már csuklóból sikerül, megy nekik, mint a karikacsapás. Ők már túl vannak azon, hogy félelemmel és rettegéssel vigyék véghez üdvösségüket, nekik ez már nem okoz álmatlan éjszakát, nekik egy hajuk szála se őszül meg ezért. Az ilyen ember is nagyon vigyázzon, mert könnyen a Sátán szolgálatában találja magát.

6. Isten dicsősége, mint az élet értelme Kálvin tanításában

            A reformátorok mind komolyan foglalkoztak az Isten dicsőségével, de egyik se fogalmazta ezt meg olyan szépen, mint Kálvin. Az ő etikájában az Isten dicsőségére való élet központi téma. Nagyon sokat foglalkozott ezzel a kérdésselm, mind leveleiben, igehirdetéseiben s az Institutioban.

            A Sadoletus bíboroshoz írott levelében 1539-ben nagyon behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi is az ember életének az értelme. Sadoletus azt tanítja, hogy az ember komolyan kell kutasson önmagában, mert ott felfedez erényeket, felfdedezi a kegyes életet. Kálvin azt mondja erre, hogy ez nem helyes, ez zsákutca, mert az ember életének célját nem önmagában találja meg, hanem Istenben, mégpedig abban, hogy Isten dicsőségére él, s minden igyekezetét erre fordítja. Kálvin az egész élet értelmét az Isten dicsőségének szolgálatában, megmutatásában és munkálásában látja. Mi nem magunkért élünk, mondja, hanem Istenért, nem a magunk előnyeit, kényelmét, boldogulását, hanem az Isten dicsőségét keressük, hisz Isten eredetileg is erre teremtett minket. Kálvin keményen elítéli azokat, akik megelégesznek az anyagi világgal, a földi javakkal, de azokat is keményen ostorozza, akik megelégesznek önmagukkal, azzal, hogy a saját tisztességüket, a saját dicsőségüket keresik az emberek előtt. Kálvin szerint Sadoletus és a hozzá hasonlóan gondolkodók önmaguk körül forognak, nem tudnak kilépni magukból. Kálvin ezzel szemben Istenhez akar eljutni. Ha ezt nem érjük el, akkor a humanizmus, a jószándékú törekvéseink se érnek semmit.

            Az Institutióban is nagyon fontos dolgokat mond el erről a kérdésről. Kálvin egy bizonyos feszültséget lát a között, hogy az ember egyfelől Isten dicsőségét kell keresse, másfelől itt él ennek a földi életnek a valóságában. Látja és tudja azt, hogy az ember az Isten dicsőségét nagyon is hétköznapi, profán dolgok végzése között kell keresse és megtalálja. A nehézséget az adja, hogy Isten gyermeke benne él ebben a világban. A világból való kivonulást Kálvin és a reformáció elítélte, ezért nem helyeselték a kolostorba való vonulást, ezt gyáva menekülésnek tartják. Hogy akarja az Isten dicsőségét felragyogtatni ebben a világban az, aki kivonul abból? A kolostorba való vonulás  menekülés a hit szép harca elől.

            Kálvin tanításában nagyon fontos szerepe van annak, hogy a keresztyén ember élete olyan, mint a katona élete, aki szüntelen az őrhelyén kell legyen. Kálvin a keresztyén élettel kapcsolatban nagyon gyakran használ katonai kifejezéseket. A harc azért van, mert az ember elbukott. A bűneset azt jelentette, hogy az ember elfordult Istentől, sátáni erők hatása alá került. A megváltásban a hívő Jézus Krisztus tulajdona lesz hit által, de az Isten-ellenes erők támadásának, a kísértéseknek szüntelen ki van téve. Ezért a keresztyén ember élete egy szakadatlan harc. A harc két irányba is folyik. Egyrészt a keresztyén harcol önmaga ellen, a maga bűnös kívánságai, testies vágyai ellen, másfelől harcol a külső ellenség ellen, ami a környezetén, embereken keresztül érintkezik vele, és szüntelen kísértést jelent számára. Ennek a harcnak nem kevesebb a tétje, mint Isten dicsősége, nem kevesebb, mint az Isten dicsősége forog kockán. Ezért a kersztyén embernek komolyan fel kell fegyverkeznie, a lelki fegyverzet minden darabjával felfegyverkezve az őrhelyén kell vigyáznia, és mindvégig ki kell tartania. Ebben a harcban soha nincs pihenés, soha nincs megállás. Soha nem jön el a pillanat, hogy egy kicsit lazíthatunk, egy kicsit megpihenhetünk a babérjainkon. A harc még folyik, a teljes győzelem még nincs kivívva, még nem vagyunk a célnál, ezt Kálvin nem győzi hangsúlyozni.

            A keresztyén életünknek van egy különös kettőssége, ami azonban nem vezethet meghasonláshoz a hívő ember életében. A kettősséget az adja, hogy egyfelől ott van az, hogy tagadjuk meg magunkat, vegyük fel a keresztet, öldököljük meg testi kívánságainkat, de másfelől ott van az, hogy Isten egy jó  világot teremtett nekünk, lehet nekünk élvezni mindazt, amit Isten adott. De mi őriz meg attól, hogy e kettő között elveszítsük az egyensúlyt, hogy ne essünk se az aszkézis, se a szabadosság szélsőségébe? Ez az Isten dicsőségének a keresése, ez hidalja át a kettő közötti szakadékot és bíztosít egy szép harmóniát az életünkben.

            Kálvin teológiájában az Isten dicsősége mellett fontos helyet foglal el a reménység. A hit az anya, a remény a lánya. Aki életének értelmét az Isten dicsősége keresésében látja, aki a Krisztusban való hitben él, annak jó reménysége lehet a jövő felől. Ez a remény testet öltött a Krisztusban, közöttünk járt, ezért ebben a reménységben mi egy percig se kételkedhetünk. Ez nem egy gondolat, nem egy eszmény, nem egy ideál, hanem Krisztusban testté-vérré lett valóság.

            Az Isten dicsőségére való élet a jövőre néz, pontosabban fogalmazva az Ő jövőjére, amiről Kálvin lelkesen, de ugyanakkor visszafogottan beszél. Kálvin nem szégyellte bevallani, hogy a jövőt illetően még sok titok van előtte, amit Isten nem jelenett ki nekünk az Ő igéjében. Keményen ostorozta azokat, akik úgymond mindent tudtak az örök életről, a mennyben való életünkről. Azt tanította, hogy ne arról ábrándozzunk, hogy milyen lesz majd a mennyben, hanem sokkal inkább járjunk azon az úton, ami a mennybe vezet. A jövőről, a mennyben való életünkről a Szentírás nem sok mindent mond el, nem azt mondja el , hogy mi lesz ott, hanem sokkal inkább, hogy mi nem lesz. (halál, kiáltás, fájdalom, könnyhullatás) De az, amit elmond az elégséges nekünk, azzal elégedjünk meg és az tegyen végtelenül boldoggá minket.

            Összefoglalásképp: ma, amikor olyan sok ember nem tud mit kezdeni az életével, amikor olyan sokan értelmetlennek látják az életüket, a keresztyén emberek szent kötelessége, hogy épp a Kálvin tanítását felhasználva, azt megbecsülve, a „Soli Deo Gloria-Egyedül Istené a dicsőség” jelszavát a zászlónkra tűzve, beszéljünk az embereknek Isten dicsőségéről, velünk való tervéről, elhivatásunkról, kiválasztottságunkról, a hitben való járásról, a jövő felől való reménységünkről, s ez értelemmel tölti meg az életünket, de mindazoknak az életét is, akiknek mi bizonyságot teszünk. Mondjuk el mindenkinek, hogy ha mi az Isten dicsőségét keressük, az Ő dicsőségére élünk, akkor van értelme az életünknek, akármennyire is nehéznek, nyomorúságosnak múlandónak is érezzük azt. Sőt, még a látszólag értelmetlen életnek is van értelme, pl. egy szellemi fogyatékosnak az élete sem értelmetlen, még abban is az Isten dolgai lesznek nyilvánvalóvá.

            Ha az Isten dicsőségét nem veszítjük el szemünk elől, akkor a mi életünknek s ennek a világnak van értelme, még akkor is, ha ebben a világban borzalmas dolgok történnek. Kálvin ki merte mondani és egész életében azért küzdött, hogy ez a világ válhasson az Isten dicsőségének színterévé.(theatrum gloriae Dei) A keresztyén ember tudja és szentül hiszi, hogy az ő életében Isten dicsőűl meg, mert Isten az övéit minden akadályon át elviszi a célba.

            A keresztyén ember tudja, hogy nincs az életének olyan apró, hétköznapi mozzanata, amiben ne az Isten dicsősége ragyoghatna fel és, hogy Isten minden   élethelyzetben meg tud dicsőűlni. Nem csak életünkben, hanem halálunkban is. Pállal együtt vallja, hogy akár eszik, akár iszik, vagy akármit cselekszik, mindent az Isten dicsőségére tehet. Tudja, hogy ő önmagában semmi, egy nyomorult bűnös ember, de azáltal, hogy Isten elhívta és kiválasztotta, dicsőségének részesévé tette, az Isten munkatársává lesz és részt vesz az Isten világot átfogó nagy üdvtervében.

            Ha volt valaki ezen a világon, akkor Kálvin volt az, aki egész életében egy dolgot tartott szeme előtt: hogy az Isten dicsősége általa ne halványuljon el, hanem egyre fényesebben ragyogjon. Előadásomat híres mondásával szeretném bezárni: „inkább ezerszer vesszen el ez a világ, mint hogy az Isten dicsősége a legkisebb dologban is csorbát szenvedjen.”

            S zárszóként: ha ezen előadás által ebben a kérdésben csak picit is jobban és világosabban látunk majd, ezért is legyen Istené minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2017 Június forró havában                         Lőrincz István