Találkozások a kereszt felé vívő úton

1.Nap. A farizeusok. Text: Mát.12,14

Isten kegyelméből egy újabb sorozatra indulunk ezen az áldott nagyhéten, fogadjátok szeretettel, ahogy eddig is mindig tettétek, jöjjetek alkalomról alkalomra, hogy erősödjünk, gazdagodjunk szentséges hitünkben, értsük meg még jobban azt a szenvedést, amit Jézus vállalt értünk. Igehirdetési sorozatunk címe: Találkozások a kereszt felé vezető úton. Embereket, embercsoportokat fogunk megvizsgálni, akik a kereszt felé vezető úton találkoztak Jézussal. Az első ilyen csoport a farizeusok. Őket nagyon jól ismerjük az evangéliumokból. Többször is feljegyzik róluk az evangélisták, hogy ők meg akarták ölni Jézust. Még érthetőbben kifejezve, félre akarták tenni az útból, el akarták tenni láb alól. De miért voltak ők ennyire Jézus ellen? Mi állt Jézus és a farizeusok közötti konfliktus háttetrében?

        A farizeusok olyan emberek voltak, akik hűen akarták követni a törvényt és a régiek hagyományit és ezért a nép előtt nagy becsben voltak.Ők az élet mindennapjaira nézve kidolgoztak egy pontos szabályozást, egy csomó parancs és tiltás volt ebben.Ők úgy gondolták, hogy ha kínos pontossággal ragaszkodnak ezen parancsok és tíltások megtartásához, akkor igazak lesznek Isten előtt. Hogy nehogy tisztátalanná tegyék magukat, távol tartották magukat az emberektől, innen is kapták nevüket, hiszen a farizeus név elkülönülőt jelent.

        Érdekes azonban, hogy annak ellenére, hogy igyekeztek emberektől távol tartani magukat, a nép mégis nagyon tisztelte őket, nagy volt a tekintélyük és befolyásuk a nép körében. A számuk kb. 6000-re tehető a Jézus korában. Figyelmük középpontjában az étkezési és tisztálkodási szabályok voltak és még inkább a szombat megszentelése.Ők tehát nagyon vallásos emberek voltak és minden igyekezetük arra irányult, hogy Isten dicsősége ne szenvedjen semmiben se csorbát.Az üdvösséget is nagyon komolyan vették, és úgy képzelték, hogy a mennybe való bejutás útja a törvény pontos megtartásán át vezet.

        De ott van a nagy kérdés, hogy ezek a tiszteletreméltó, vallásos emberek miért nem szerették Jézust? Hisz kezdettől fogva nem talált a szó közöttük, kezdettől fogva ellenségesen viszonyultak Jézushoz, s nem hittek benne. Mi ennek az ellenkezőjét várnánk: azt, hogy mivel olyan jól ismerték az Írásokat, kellett volna tudják, hogy Jézusban beteljesedett a próféták jövendőlése. Jézus olyan dolgokat tett, a vakokat látókká, a süketeket hallókká, a bénákat járókká, a poklosokat tisztává, a halottakat élőkké tette, amik mind világos jelei voltak annak, hogy Ő a Messiás. Akkor miért gyűlölték mégis annyira Jézust?  Ennek az oka az a hatalmas erő volt, amivel Jézus szólt és cselekedett. Az egyszerű emberek is meglátták, hogy óriási különbség van közte és a farizeusok között, mert Jézus hatalommal szólt és cselekedett. Tulajdonképpen ez a hatalom botránkoztatta meg a farizeusokat. Jézus nem erre vagy arra a híres rabbira hivatkozott, hanem egyedül Atyjára, aki Őt elküldte. Az is oka volt az ő ellenséges magatartásuknak, hogy Jézus úgymond széles távlatokban látta az üdvösséget. Ő tovább látott az Ábrahám fiainál és hirdette, hogy az üdvösség az egész világ számára adatott, hogy az üdvösség a föld végső határáig terjed. Egyetlen nép, egyetlen ember sincs kizárva az Isten országából. Jézustól idegen volt mindenfajta kizárás, beszűkítés. Ő szóba állt a samáriai asszonnyal, meggyógyította a kananeus asszony leányát, örült annak, amikor görögök akartak hozzá jönni.  A farizeusokat nagyon zavarta, hogy Jézus lerontotta Izrael és a népek közé felhúzott választófalakat. Zavarta őket az is, ahogyan Jézus a megvetett emberekhez viszonyult, példáúl, hogy barátkozott a vámszedőkkel és parázna nőkkel, olyan emberekkel, akiket a farizeusok, mint bűnösöket messzi ívben elkerültek. Jézus beszélgetett velük, sőt leült velük egy asztalhoz enni. Az is nyilván nagyon zavarta őket, hogy Jézust az effajta magatartást kemény szavakkal ítélte el, és többször jajt kiáltott rájuk és az általuk képviselt magatartásra. Vakok világtalan vezetőinek és meszelt síroknak nevezte őket. Nagyon zavarta őket az is, hogy Jézus belelátott a szívükbe s a szép látszat mögött leleplezte a szentségtelenséget, önzést, önelégültséget és határtalan gőgöt.

        Azt is felettébb nehézményezték, hogy Jézus egy adott ponton nagy népszerűségnek örvendett, hogy az emberek szívesen hallgatták és valósággal özönlöttek hozzá. Ezek a tényezők mind hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus iránt egyre lángolóbb gyűlölet égett a szívükben, s így ők lettek a legfőbb vádlók Jézus perében és emberileg szólva ők juttatták Jézust a keresztre.

        De ezek után most azt mondhatná valaki: jó, jó, de ez már közel kétezer éve történt, mi közünk van nekünk ehhez, elvégre mi nem vagyunk farizeusok. Pedig ez nem így van, hisz mi nagyon sokat tanulhatunk Jézusnak a farizeusokkal való találkozásaiból. Az első nagyon komoly tanulság, hogy nagyon rendes, becsületes emberek is lehetnek Jézus halálos ellenségei. Lehet valaki a Szentírás jó ismerője, a törvény megtartója, példamutató a viselkedésben és ugyanakkor végzetes tévedésbe eshet a Jézussal való viszonyában. A farizeusok legnagyobb bűne a lelki gőg volt. Az, hogy az üdvösségüket önmagukra alapozták. Sokszor nagyon is kicsinyes szabályokra próbálták életüket felépíteni, és nem a szeretet nagy parancsára. A farizeusok bűne a büszkeség volt, az alázat, a bűnbánat teljes hiánya. Ők hálát adtak, hogy nem paráznák, rablók, ők nem olyanok, mint a többi ember. De a legdöbbenetesebb mégs az volt, hogy bár ők jól tudták az üdvösség útját, nem jártak azon. Amikor a bölcsek megérkeznek Jeruzsálembe, pontosan tudják, hogy hol kell a Messiásnak megszületni, de nem indulnak el vele Betlehembe Jézushoz.

        A farizeusok intő és figyelmeztető példája az, hogy megmutatják nekünk, hogy miként nem lehet üdvözülni. Nem lehet üdvözülni a saját erőnkből, a saját érdemünkből. Üdvözülni csak kegyelemből lehet Jézus érdeme által. Üdvözülni csak Jézus szenvedése és halála által lehet, s úgy hogy azt alázattal, bűnbánattal elfogadjuk.Üdvözülni csak akkor lehet, ha valaki farizeusból kegyelemszre szoruló, szegény bűnössé lesz. Ahogy az Pál apostollal is történt, amikor a büszke gőgös farizeus találkozott Jézussal és egyszerre minden megváltozott. Jézus azért ment a keresztre, hogy ez velünk is megtörténhessen. Mert Jézus a farizeusokért is meghalt, számukra is van kegyelem. Ha Isten Lelke a mai estén leleplezhette bennünk a farizeust, akkor könyörögjünk mi is: Jézus, légy irgalmas hozzám bűnöshöz. Mert Jézus valóban megdorgálta és rendre utasította a farizeusokat, a farizeusi lelkületüeket, de soha nem utasította el az alázatosokat, azokat akik őszinte bűnbánattal és alázattal jöttek hozzá. Így jöjjünk mi is egész héten át az Isten házába, s ha Isten megtartja életünket, húsvét napján így járuljunk az Úr szent asztalához is.

2. Nap A főpapok Text. Mát.26,4

        A tegnap este elkezdünk egy igehirdetési sorozatot, melynek címe: találkozások a kereszt felé vívő úton. A tegnap este a farizeusokkal foglalkoztunk, ma viszont egy mások csoport kerül figyelmünk középpontjába és ezek a főpapok. Velük is gyakran találkozunk az evangéliumokban. Őket a Szentírás a legtöbbször együtt említi az írástudókkal és vénekkel. Ők voltak a nép lelki vezetői voltak és nagyobb részt a sadduceusok pártjához tartoztak. Hogy mit jelent ez a név, pontosan nem is tudjuk. Az egyik feltételezés szerint a név a „caddik” szóból származik, ami igazat jelent. Mások viszont ezt a nevet Cádók főpapra vezetik vissza, aki Salamon idején Abjatár főpap utódja lett.

        Ez a párt Kr.e. 200 évvel érte el fénykorát, s ahogy már említettem ettől a kortól ebből a pártból kerültek ki a nép lelki vezetői. A Nagy Tanácsban, a Szenhedrinben is ennek a pártnak a képviselői voltak többségben. Ők gyűjtötték be és ők adminisztrálták a templomadót is. Ez is nagy tekintélyt és hatást biztosított nekik a nép körében. Míg a farizeusok inkább vallási síkon működtek, addig a sadduceusok a politikai életet irányították. Ők békülékeny hangot ütöttek meg a római megszállókkal is. Hajlandók voltak elismerni Róma uralmát, csak épp ne legyen feszültség a nép között. Nagyon toleránsak voltak a római-görög kultúrával szemben is. Ez persze azt hozta magával, hogy kemény konfliktusba keveredtek a farizeusokkal, akik a maguk rendjén minden idegen hatást elutasítottak. Az is jellemző volt rájuk, hogy a dolgokat a tudomány, az emberi értelem szempontjából közelítették meg, s így tagadták az angyalok, a démonok létét, s a halottak feltámadását is.

        Azt is érdekes megjegyezni, hogy Jézusnak sokkal több gondja, vitája volt a farizeusokkal, mint a sadduceusokkal. De történik valami, amikor ez a két párt félreteszi az egymás közötti feszültséget, vélemyénykülönbségeket és váll -  váll mellett állanak: s ez a Jézussal szembeni ellenállás. Ez a Nagy Tanács ülésén történik, amikor odaidézik Jézust és kihallgatják. Azt olvassuk: akkor a farizeusok a vének és a főpapok tanácskoznak, hogy miként foghatnák meg ravaszsággal Jézust és miként ölhetnék őt meg.  Vajon miért olyan aktívak a sadduceusok a Jézus perében, hisz ők eddig arra törekedtek, hogy minél távolabb tartsák magukat a vallási ügyektől? Most azonban itt vannak, sőt maga Kajafás vezeti a gyülést, amelyen a farizeusok és sadduceusok kiválóan megértik egymást. Miért van az, hogy ezek a magas poziciójú arisztokraták olyan nagy dolgot csinálnak egy galileai rabbi ügyéből? Hisz eddig alig érdekelte őket a Jézus ügye. Eddig szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Mi az az esemény, ami felborzolja a kedélyüket, hogy ennyire Jézus ellen fordulnak? Ez nem más, mint a templom megtisztítása. Mert ez az elevenükbe vágott, hisz az a hatalmas kereskedelem, mind az ő zsebüket gazdagította, az ő megélhetésüket biztosította. Amikor Jézus a kufárokat kiűzte, akkor ezzel a legérzékenyebb dologhoz nyúlt: a pénzhez.

        S ettől a pillanattól kezdve a sadduceusok együtt harcoltak a farizeusokkal Jézus ellen. S így ez a két párt, ez a két nagy irányzat, akik pedig merőben más ideológiát vallottak, most összefogtak Jézus ellen. Különben nekik eddig alig volt vajmi kevés kapcsolatuk egymással. A farizeusok nagyon szigorúak voltak, a sadduceusok pedig nagyon szabadosak, mai szóval liberálisak, a farizeusok minden energiájukat a vallásba, a sadduceusok pedig a politikába fektették. A farizeusok közé minden tudásszomjjal rendelkező ember beléphetett, sadduceusok pedig egy zárt közösséget képeztek, ahova csak származás alapján lehetettt tartozni. A legnagyobb különbség a feltámadás kérdésében volt, a farizeusok hittek benne, a sadduceusok pedig tagadták ezt. A farizeusok hittek az angyalok, a láthatatlan lények létezésében, a sadduceusok pedig ezt is tagadták.  Ha ezeket a különbségeket végiggondoljuk, akkor nagyon különösnek tűnik, hogy ez a két csoport összefog Jézus ellen, és együtt akarják őt láb alól eltenni. Nagyon különös, hogy ez a két csoport épp a kereszt felé vezető úton találkozik egymással. Miért akarták ők ennyire a Jézus halálát? Mi közük volt ezeknek a nagyformátumú arisztoktaráknak ehhez a vidéki rabbihoz?

        Azt látnunk kell, hogy Jézus nagyon szerette az egyszerű nép. Mindenütt, ahova csak ment, nagy tömeg követte. Mindenki mesélte a csodáit, hogy betegek gyógyultak meg, hogy ő ezreket vendégelt meg néhány kenyérből és halból, hogy halottakat támasztott fel. A sadduceusok persze ebből semmit se hittek. Ők a veszélyt abban látták, hogy ez a Jézus-mozgalom egyfajta lázadássá, forradalommá nőheti ki magát Róma ellen. Erre volt már példa, erre utal Kajafás is az Ap.csel.5,36-37-ben. Világos tehát, hogy a sadduceusok politikai megfontolásból fogtak össze a farizeusokkal. A János evangéliuma szerint a Lázár feltámasztása volt az utolsó csepp a pohárban, mert szerintük ez annyira Jézus mellé állította a népet, hogy a sadduceusok úgy hitték, hogy Jézus előbb-utóbb királlyá fogják enni. S ekkor a főpapok elérkezettnek látták a pillanatot a cselekvésre. Kajafás mondja ki a szentenciát: jobb, hogy egy vesszen el, inkább, hogysem az egész nép. Ha egy elvész, a nép megtartatik. Persze itt Kajafás nem teológiai magasságokban szárnyal, nem a Jézus helyettes áldozatára gondol, de mégis különös az, hogy próféciát mondott ezzel.

        Látjuk tehát, hogy mimódon jutott odáig a dolog, hogy a főpapok is részt vettek Jézus elfogatásában és elítélésében. Láttuk azt, hogy ők tartották kézben a nép politikai és gazdasági vezetését. S ezek a szempontok náluk mindig fontosabbak voltak, mint a lelki szempontok.

        De most hagyjuk őket és arra kérdésre próbáljunk válaszolni, hogy mi, most élő emberek mit tanulhatunk ebből az egész történetből: Azt itt világosan kell látnunk, hogy mi is egy társadalomnak a tagjai vagyunk és abban egy bizonyos poziciót töltünk be. Mindenkinek van egy helye és egy szerepe a társadalomban. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne adjuk fel krisztusi értékeinket, a lelki szempontokat ne rendeljük alá politikai vagy gazdasági szempontoknak. Vigyázzunk, hogy ne a karrier, világi pozició, evilági boldogulás határozza meg életünket.

        Azt is fontois látnunk, hogy ezek a főpapok egyházi emberek voltak. S ez azt mutatja, hogy sajnos az egyházat és egyházi embreket se kerüli el a hatalom, vagy a hatalom utáni vágynak a veszélye, hogy az egyházban is eluralkodhatnak világi, emberi, önző érdekek s így egy adott ponton már minden fontossabb lesz, mint az Isten dicsősége. A főpapok példája arra figyelmeztet, hogy milyen erős a világ szívó hatása még a lelkipásztorok, egyházi vezetők életében is. Hogy nagyon is reális a veszély, hogy az egyházban már nem a Jézus Krisztusról és az üdvösségről szóló evangélium lesz a fontos, hanem példáúl a politika, a szociális-társadalmi kérdések, a hatalom, a különféle érdekek, vagy épp a kultúra kerül a figyelem középpontjába.

        Nagyon vigyázzunk, hogy ezek a földi dolgok, amelyekkel nyilván foglalkozni kell, ne legyenek fontosabbak az üdvösségünknél, a megtérésnél, az Istennek való szolgálatnál. Vigyázzunk, mert íme még az egyházban is lehet Jézus ellenségévé válni, Isten őrizzen minket ettől.

3.Nap A tömeg  Text: Ján.19,15

        Sorozatunk első két alkalmán a farizeusokkal és a főpapokkal foglalkoztunk. Sok mindent tanultunk ebből. A mai estén a tömeggel foglalkozunk, amely végig ott volt Jézus körül a kereszt felé vezető úton. Mi volt ennek a tömegnek a szerepe? Felelőssé lehet-e őket tenni a Jézus haláláért?  Ugyanolyan hibás a nép is, mint a Nagy Tanács? Mi volt végül is ennek a tömegnek a szerepe a Jézus szenvedésében, kivégzésében? Más –e az ő szerepük, mint a Júdásé, Kajafásé, a farizeusoké, főpapoké? Mit gondoljunk mi erről a tömegről, mely ordítozik, „feszítsd meg”-et kiált? Vajon ugyanazok az emberek voltak itt, akik öt nappal azelőtt újjongtak, hozsannáztak a Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor?  Ilyen hamar megváltoztatják az emberek a véleményüket, hogy egyik nap hódolnak valaki előtt s néhány nap múlva már a halálát követelik? Ezek nagyon fontos és izgalmas kérdések, próbáljunk meg válaszolni rájuk.

        Egyesek azt mondják, hogy nem szabad a Jézus halálát a sokaság nyakába varrni. Azt is feltételezik az írásmagyarázók, hogy egészen más emberek voltak, akik virágvasárnap újjongtak és akik nagypénteken Jézus feszítését követelték. Eszerint itt olyan emberekről lehetne szó, akiket a Nagy Tanács lefizetett. Azt is mondják némely írásmagyarázók, hogy a Pilátus palotája előtt csak egy kis, szűk tér volt, amin nem fért el száznál több ember.

        Sokszor történelmi párhuzamot is próbálnak vonni, példáúl a második világháborúval, a német néppel. Felelőssé lehet-e tenni az egész német népet a második világháború borzalmaiért, a holokausztért? Hisz rengeteg ember nem is tudott arról, hogy mi foylik a haláltáborokban, hogy milyen szörnyűségeket követnek ott el a honfitársaik.

        Ahhhoz, hogy ezeket a dolgokat megértsük meg kell vizsgálnunk azt a folyamatot, amely végül is oda vezetett, hogy a tömeg azt követelte, hogy Jézust feszítsék meg.

        Azt kell látnunk, hogy Jézus fellépése tulajdonképpen két táborra osztotta az embereket. Voltak, akik nagyon lelkesedtek, szinte rajongtak Jézusért, de voltak olyanok, akik kezdettől fogva nagyon ellenségesen viszonyultak hozzá. A ragaszkodást főleg a csodák váltották ki, úgy tekintettek Jézusra, mint egy csodadoktorra, aki minden betegséget meggyógyít és egy olyan „szociális” Megváltóra, aki egy csapásra megoldja a kenyérgondot. Főleg a János evangéliumában jól nyomon lehet követni, hogy az ötezrek megvendégelése után királlyá akarják kenni Jézust, de amikor már kemény szavakat kezd mondani arról, hogy az Ő testét kell enni, és az Ő vérét kell inni, természetesen Jézus ezt jelképesen és nem szószerint értette, ezzel azt akarta kifejezni, hogy Őt elsősorban és mindenek előtt Messiásként kell elfogadni, akkor egyre többen elszakadtak tőle, nem jártak már vele, olyannyira hogy Jézus még a tizenkettőt is megkérdezi: ti is el akartok-é menni?

        Azt is feltételezhetjük azonban, hogy a virágvasárnapi és a nagypénteki tömeg nem ugyanazokból a szeméélyekből állott.A Pilátus palotája előtt valóban egy más tömeg állhatott, akiket egyrészt a Nagy Tanács lefizetett, másrészt, akiket sikerült meggyőzni arról hogy Jézus egy istenkáromló, de semmiképpen sem a Messiás. Ezek nagyon el voltak szánva, hisz három órán át kitartóan kiabáltak és Pilátus minden próbálkozása ellenére, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, követelték a Jézus halálát. Ezt teszik annak ellenére, hogy a rómaiak nekik sem voltak szimpatikusak, de mégis azt kiabálják, hogy nekik nem kell király, mert nekik császáruk van.

        Sokkoló, meglepő, egyenesen drámai az az ellenségeskedés, ami ott van bennük Jézussal szemben. Annál is inkább az, mert ezek igazi zsidók voltak, Ábrahám magva, akik jól ismerték Mózest és a prófétákat. És mégis azt kiáltják: feszítsd meg! A kiabálásnál itt egy olyan görög szót találunk, ami teli torokkal való ordítozást jelöl.

        A kereszt felé vezető úton tehát találkozunk ezzel a tömeggel, aki ordítja teli torokkal: feszítsd meg! Ezek az emberek látni akarják Jézus kínhalálát, Jézus kiömlő vérét. Mivel érdemelte ezt ki Jézus? Hisz ő meggyógyította betegeiket, járókká tette bénáikat, látókká vakjaikat, hallókká süketjeiket. Semmi mást nem tett velük és köztük, csak mind jót. Ő sokkal inkább azt érdemelte volna, hogy ilyeneket kiáltsanak: éljen a mi drága Királyunk, ami áldott Jóltevőnk! Döbbenetes ez, ezen csak sírni lehet, hogy ez a nép, aki Jézustól csak jót kapott, most a halálát követeli.

        Az Isten által küldött Szabadítónak meg kell halni. Gondoljunk csak bele: Isten elküldi az Ő Fiát ebbe a világba, a bűnbe esett emberhez, hogy az embernek kegyelmet adjon, mire az ember azt mondja: nekem ez a Megváltó nem kell, feszíttessék meg! De ők ezt nem csak Jézusra kiáltják. Néhány év múlva ugyanezt kiáltják István diakónusra is, s néhány évtized múlva Néró, Domitianus és a többe vérengző császár arénájában ugyanezt kiáltják a keresztyénekre. Ugyanezt kiáltják a középkorban az inkvizítorok a reformátorokra és követőikre, a bátor hitvallókra.

        Vigyázzunk azért, hogy ne dobjunk könnyelműen követ erre a tömegre, mert ezt mi is kiáltottuk. Minden bűnünkkel, engedetlenségünkkel, keményszívűségünkkel, hitetlenségünkkel, szeretetlenségünkkel mi is szeget vertünk a Jézus testébe. És mit tesz Jézus? Nem kiabál vissza, nem védekezik, hanem ott áll, mint az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűneit. És engedi magát megfeszíteni ezért a sokaságért, amely a halálát kívánja és követeli.

        Mert mi van ennek a tömegnek ebben a kiáltásában? Egy félelmetes bűn, egy olyan bűn, amit mi sokszor észre sem veszünk, és ez nem más, mint a hitetlenség.Mert mi más ez a kiabálás, mint a hitetlenség kifejeződése. A hitetlenség a gyökér-bűn, minden más bűn ebből származik. A hitetlenség volt első szüleinknek, Ádámnak és Évának is a bűne. De ha  valaki hitetlen, hibás ő ezért, tehetjük fel a kérdést? Hisz a hitetlen ember azt mondhatja: én egyszerűen nem tudok hinni, mit tudjak csinálni, ez van? De ez pont olyan, mint amikor egy alkoholista, egy dohányos ember azt mondja: én egyszerűen iszok, dohányzok és ez ellen nem tudok semmit se tenni. Dehát igaz ez? Nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Az ilyen ember mentegeti magát, ki akar bújni a felelősség alól, úgy akarja beállítani a szenvedélyt, amint egyfajta sorsot, végzetet, ami ellen semmit se lehet tenni. Pontosan így van az ember a hitetlenséggel is, s ekkor az ember azt mondja: én áldozat vagyok és nem felelős. De az igazság sokkal inkább az, hogy szeretjük a szenvedélyt, szeretjük a hitetlenséget. De a Biblia kemény ítéletet mond a hitetlenségre. Aki nem hisz, az hazuggá teszi Istent.

        Ezek után tegyük fel a kérdést: van-e gyógyszer, van-e megoldás a hitetlenségre? Van! És ez nem nálunk van, de mi hálásan elfogadhatjuk azt Isten Szentlelkétől. Hisz a Szentlélek meg tud minket győzni hitetlenség tekintetében. A Szentlélek leleplezi a hitetlenséget, gondoljunk csak itt a pünkösdi történetre. Péter szembesíti az embereket ezzel a bűnnel, hogy megfeszítették Jézust, hogy elvetették Jézust. Ez a szembesítő szó átdöfi a lelküket, s egyszer csak lehull a lepel, meglátják, hogy mit tettek. Felteszik a kérdést: mit cselekedjünk? S jön a válasz, térjetek meg, keresztelkedjetek meg, csatlakozzzatok a gyülekezethez és ne legyetek többé hitetlenek. Ez ma is lehetséges.

4. Nap. A Jézust sirató asszonyok Text. Luk.23,38

        Mindnyájan jól ismerjük ezt a bibliai kifejezést: a siralom völgye. Ez a föld valóban az. Valaki azt mondta, hogy ha mindazt a könnyet, amit naponta kiöntenek az emberek ezen a földön, össze lehetne gyűjteni, akkor patak, sőt folyó is lenne belőle. Persze nem minden könny egyforma, könny és könny között óriási különbség lehet. Ezt látjuk a kereszt felé vívő úton is. Jézus ott megy a Via dolorosa-n, a fájdalmak útján. Viszik a városon kívűlre, hogy ott megfeszítessék. Durva katonák lökdösik maguk előtt. Kiváncsiskodó tömeg tolong körülötte. Ma is van ilyen, hisz már vannak katasztrófa-turisták is, emberek tódulnak oda, ahol valami szörnyűséges dolog történik. Jézus roskadozva viszi a keresztjét, mindenki láthatja, hogy halálosan elfáradt már. A háta csupa seb, a fejéből is folyik a vér. S a tömeg szenvtelenül halad vele együtt a Koponyák hegye felé. De hála Istennek nem mindenki keményszívű és kegyetlen ebben a tömegben. Vannak, akik együtt éreznek vele, akik siratják őt. Lukács evangélista számol be arról, hogy egy csapat jeruzsálemi asszony is van a tömegben. Ők ott állnak kicsinyikkel a karjukon és figyelik a történteket. Akkoriban szokás volt, hogy asszonyok is álltak az út mellett ilyen kivégzések alkalmával, hogy valamelyes részvétet tanusítsanak a kivégzendők iránt, hogy az enyhítse a lelki fájdalmukat, hogy érezzék: valaki csak együtt érez velük.

        Az asszonyok látták azt a pillanatot, amikor Jézus már nem bírta vinni a keresztet, összeroskad alatta, s a katonák Cirénei Simont kényszerítik arra, hogy átvegye és tovább vigye a keresztet. Valószínű, hogy az asszonyok ebben a pillanatban törnek ki sírásban. Verik a mellüket és jajszavakat kiáltanak. A Jézus szenvedésének a látása részvétet támaszt a szívükben. Nagyon kedves, szimpatikus az asszonyok ilyettén való viselkedése. Örülünk, hogy ők egészen mások, mint a káromkodó katonák, a csúfolódó tömeg, mint a farizeusok és írástudók, akik gúnyos megjegyzéseket tesznek.

        De Jézus egészen különösen, számunkra meglepően válaszol az asszonyok ezen érzelmi kitörésére. Nem dícséri meg őket, nem köszöni meg a könnyeket, az együttérzést, nem mondja boldogoknak őket, hisz boldogok, akik sírnak, nem is vigasztalja őket, nem mondja, hogy hagyják abba a sírást. Azt mondja keményen, hogy rajta ne sírjanak. Miért ne? Hát nem esik jól az együttérzés egy ilyen szörnyű pillanatban? Hát nem jóleső érzés az, hogy van aki együttérez vele ebben a nehéz helyzetben, akik megsiratják őt?  Hát nem lenne jobb ebben a hideg-rideg világban, ha jobban együtt tudnánk érezni egymással, ha jobban tudnánk törődni egymással? Miért nem jó az, ha Jézus szenvedése megmozgat bennünket érzelmileg, olyannyira, hogy a könny is kicsordul szemünkből?

        Itt azonban tény, hogy Jézus elutasítja az asszonyok együttérzését és részvétét. Ő nem vár, nem kíván ilyen együttérzést, őt nem hatják meg ezek a könníyek, ő átlát úgymond ezeken a könnyeken. De akkor most már próbáljunk válaszolni a kérdésre: miért utasítja el Jézus olyan keményen az asszonyok könnyeit, részvétét? Azért, mert Jézus ezeknek az asszonyoknak a szemében nem több, mint egy vértanú, aki a meggyőződéséért szenved és végül meg is hal. Jézus azt látja, hogy végül is ezek a könnyek nem jó forrásból erednek. Az asszonyok azért siratják Jézust, mert úgy gondolják, hogy ő egy tehetetlen, szerencsétlen áldozat. Persze azért is sírnak, mert úgy érzik, hogy most elveszítették jóltevőjüket, azt, aki meggyógyította gyermekeiket, aki segített mindennapi gondjaik megoldásában. Ezek az asszonyok épp a könnyeiktől nem látják, hogy mi is történik itt tulajdonképpen. Nem látják Jézusban a Közbenjárót, az Üdvözítőt. Ez pedig csak súlyosbította Jézus fájdalmát. A Jézus testi fájdalma enyhült azáltal, hogy Cirénei Simon  átvette tőle a keresztet, de a lelki fájdalma csak nőtt az asszonyok sírása által.

        Bármennyire is szimpatikus az asszonyok együttérzése, a Jézus válaszából az tűnik ki, hogy az asszonyok nincsenek tudatában annak nagy munkának, amit ő elvégez. Mert itt beteljesedik a prófécia: és ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek bűntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyultunk meg. Az asszonyok azért sírtak, mert úgy gondolták, hogy Jézus egy szerencsétlen, sikertelen sorsot hordoz, pedig Jézus épp most végzi el, amiért az Atya elküldte. Őt ezért nem kell siratni, de igenis sírjanak önmaguk és gyermekeik felett.

        A szomorúság  és könnyek nem rossz dolgok. Amikor egy ember megtér, az is szomorúsággal kezdődik. Megtört szív, lelki fájdalom, sírás és kiáltás, ezek a megtérés kísérő jelei. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak, mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Az ilyen könnyeket a mennyei tőzsdén is jegyzik és ezeknek felbecsülhetetlen értéke van. De ezek a könnyek, amiket az asszonyok ejtenek, nincsenek jegyezve a mennyei nyilvántartásban. A részvét még nem megtérés. Ézsaú is sírt, és Saul is sírt, de a mennyei regiszter ezeket se tartja nyilván.

        Ez a történet azt mutatja, hogy az érzelmi kitörések, megmozdulások még nem elegek az Isten országába való bejutáshoz. Az érzelmes szív, nem mindig hívő szív. A könnyek nem garantálják a megtérést, az érzelmek se a hitet. De Jézus még mond itt valamit, mert nem csak azt mondja, hogy rajta ne sírjanak, hanem azt is: sírjatok magatokon és gyermekeiteken. Jézusnak nincs szüksége a mi irgalmunkra, ellenkezőleg, nekünk van szükségünk az ő irgalmára.

        Talán kissé meg is botránkozunk azon, hogy Jézus ilyen keményen bánt ezekkel a síró asszonyokkal. Pedig mi jól tudjuk, hogy Jézusnak nem volt kemény a szíve, hisz ő is sírt Lázár sírjánál és Jeruzsálem felett is könnyekre fakadt. De Jézus most az Atya dicsőségét és az elveszett emberek megtartását üdvösségét keresi, és nem emberi együttérzésre vágyik. Nagyon komoly szavak ezek, amelyek a kereszt felé menő Jézus ajkain elhangzanak. A Messiás aggodalommal és könyörülettel tekint ezekre az asszonyokra és gyermekeikre. Sírjatok magatoikon és gyermekeiteken, mert napok jönnek, amelyeken azt mondjátok: boldogok a meddők, a méhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak. Mert Jeruzsálemre egy félelmetes ítélet fog elkövetkezni. Ekkor lesznek boldogok a meddők. Pedig mi nagyon jól tudjuk, hogy abban az időben a meddőség Isten ítéletének számított, szégyen volt, Anna Silóban sírt emiatt. Jézus egy szörnyű időt s benne egy félelmetes időt vetít előre. Tudjuk azt, hogy kb.40 év múlva Krisztus után 70-ben ez be is teljesedett. A római seregek körülvették Jeruzsálemet és szörnyű éhínség volt. A történetírók leírták, hogy a védekezni próbáló katonákat, akik épp ezeknek az asszonyoknak a fiai voltak, elfogták és sokakat keresztre feszítettek közülük. Ez az anyák szeme láttára történt. Ekkor teljesedett be, hogy boldogok a meddők. Aztán a seregek betörtek a városba, és mindenkit lemészároltak. Ekkor kiáltották az emberek : hegyek essetek ránk és halmok rejtsetek el minket.

        De ez még nem az utolsó ítélet volt.. Pedig az is jön, amikor Jézus meg fog ítélni élőket és holtakat. Ettől az ítélettől senki sem menekedhetik meg. Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni. Azoknak lesz rettenetes, akik nem sírtak bűneik felett, nem tértek meg, nem hittek az Úr Jézus Krisztusban.

        Rajtam ne sírjatok, mondja Jézus. Sírjatok magatokon és fiaitokon. Ez a sírás illik Jézus szenvedséséhez. Ez a bűneink feletti sírás. Amikor meglátjuk, hogy a mi bűneink juttatták Jézust a keresztre. Ha a bűneink felett tudunk sírni, akkor Jézus boldogoknak mond minket. Akkor ő megvigasztal. Egy biztos: az Isten népe egy síró nép ebben a világban, amíg a mennybe eljutunk, mindig is lesz sírás, lesznek könnyek. De ha oda megérkezünk, akkor az lesz az első, hogy Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. Itt még sírunk, mert érezzük nyomorúságunkat, bűneinket, hogy milyen gyümölcstelen az életünk, sírunk azért is, mert nehéznek érezzük a keresztet, sírunk mert aggódunk magunk és szeretteink miatt. Még mindig sok okunk van a sírásra.

        De egyszer eljön a nagy pillanat, amikor az Isten letöröl a szemünkről minden könnyet, akkor már nem kell sírni, de már nem is tudunk sírni. Ó mily dicső lesz az idő, ahogy az ének mondja, már most örüljünk ennek.

5. Nap Némelyek, akik szolgáltak neki Text. Luk.23,49

        Nagypéntek van, Jézus halálának emléknapja. Ezen a héten olyan embercsoportokkal foglalkoztunk, akik a kereszt felé vívő úton találkoztak Jézussal. Mindenféle ember került a figyelmünk középpontjába. Sajnos, hogy nagyon sok durvaság és gonoszság vette körül Jézust ezen az úton. Találkozott Jézus a farizeusok gyűlöletével, a tömeg vérszomjas magatartásával, Pilátus korruptságával. Mennyi fájdalmat, keserűséget kellett elszenvednie, arcába köptek, megkorbácsolták, durva szegekkel keresztre feszítették, még a megholt testét is lándzsával átdöfték. Ó, Jézus nagyon sokat szenvedett a kereszt felé vezető úton, s a legtöbbet persze magán a kereszten. A kereszthalál egy leírhatatlanul és elképzelhetetlenűl kínos halál. Elviselhetetlen ennek a testi fájdalma, a sebek kínja, szomjúság, fejfájás, láz gyötri a testet. De ennél még rettenetesebbek voltak a lelki fájdalmak. Hisz Jézus a kereszten elviselte Isten bűn elleni haragjának egész súlyát. De, íme volt néhány ember, aki ezen az úton jót is tett Jézussal, s róluk se szabad megfeledkeznünk. Lássuk most őket.

        1.Volt egy ember, aki keresztjét vitte, ő volt Cirénei Simon. Igaz bár, hogy őt kényszerítették erre, de később nagy áldás lett számára. A kereszt, ami akkor a hátán volt, később a szívébe került, s fiait márt ott találjuk a római gyülekezet tagjai között.

        2. Volt egy katona is, aki nedves szivaccsal megnedvesítette Jézus száját, nyelvét. Amikor mindenki csúfolta, benne mégis volt egy szemernyi irgalom, hogy csillapítsa a szomjazó Jézus kínját.

        3. Voltak olyanok, akik mirhás bort ajánlottak fel neki. Ez abban az időben egyfajta zsibbasztószer volt, ami nagyban enyhítette a fájdalomérzetet. Jézus azonban visszautasította ezt a bort, mert teljes mértékben át akarta élni a keresztrefeszítés fájdalmát. Aztán mindig voltak sirató asszonyok is, velük már bővebben foglalkoztunk tegnep este.

4. Volt  Jézusnak néhány ismerőse is, akik ugyan kissé távolabb álltak, de mégis látótávolságon belül, úgyhogy Jézus láthatta, hogy mégis csak áll mellette valaki. Mégis csak jó érzés lehetett, hogy néhányan a barátai közül is elkísérték őt erre a nehéz útra, köztük anyja és János apostol is. Egy haldokló számára mindig fontos, hogy szeretteik ott állnak mellettük, fogják a kezüket, szólnak hozzájuk. A legtöbb ilyen Jézus keresztje mellett asszonyok közül került ki. Milyen megszégyenítő ez a férfiak számára, mert íme a gyenge asszonyok erősebbek, mint a bátor és erős férfiak. Húsvét hajnalán is asszonyok mennek a sírhoz.

        5. De a legfontosabb személy Jézus számára a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő. Mekkora felüdülés lehetett Jézus számára, hogy miután előbb mind a ketten szidalmazták őt, az egyik egy adott ponton megváltozott, felismerte benne a Messiást és kérte, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön országában. Íme a kereszt felé vívő úton találkozunk olyanokkal is, akik szolgáltak neki, akik segítettek rajta. Ezek közül most hárommal foglalkozzunk részletesebben: Cirénei Simon, Mária, Jézus anyja és János apostol.

        Az ítéletet kora reggel mondták ki és a három elítélt elindult a keresztjével a vállán kifelé a városból. Az egyik közülük egy különös keresztet hordoz. Olyant, amit a mennyben képzeltek el a számára, amit Isten öröktől fogva elrendelt számára. Ez a kereszt az az oltár, amin az Isten Báránya bemutatja a nagy áldozatot, ami elveszi a világ bűnét. Az a vér, ami ezen a kereszten csorog alá, megváltja az Isten választottait a bűntől, átoktól, haláltól, sírtól, kárhozattól. Ezen a kereszten a kegyelem és az ítélet egy véres csókban találkozik egymással. A Jézus keresztje sokkal nehezebb, mint a két gonosztevőé, mert Jézus viszi a világ bűnterhét is a vállán. Ez a kereszt olyan nehéz, hogy Jézus elkezd roskadni alatta. Most nem jön angyal, mint a megkísértése után, de mégis van ki segítségére siessen. A katonák látják, hogy Jézus nem bírja a keresztet és tanácstalanok lesznek, pánikba esnek. Nos, nem a szánalom miatt, mert az nem volt bennük, hanem azért, mert a kivégzésért külön prémiumot, hálapénzt kaptak, s ha valaki útközben meghal, akkor ők ettől a pénztől elesnek.  Ezért körülnéznek, hogy ki vehetné át a keresztet. Péter és a többi tanítvány elszaladt, János sincs a közelben, de ebben a pillanatban meglátnak egy embert, aki épp a mezőről jön, Cirénei Simont, s őt kényszerítik, hogy vigye a keresztet. Nevével még egyszer találkozunk a Római levélben, ahol úgy van említve, mint Rufusnak az apja. Pál nagy tisztelettel beszél róla és a feleségéről is.Ebből azt látjuk, hogy ez a kereszthordozás nem csak neki, hanem a családja számára is nagy áldás lett később. Különösek az Isten útjai. Ciréne egy Észak-Afrikai település, ahol sok zsidó lakott, innen került Jeruzsálembe és ilyen különös körülmények között került kapcsolatba Jézussal és az ő keresztjével. Ő egészen biztos, hogy nem kereste ezt a találkozást, ezt a kereszthordozást, de az Isten akarta. Ő a mezőről jött, nem tudjuk, hogy dolgozott-e ott valamit, vagy esetleg egy hétvégi háza volt ott, és épp kiment egy kicsit kikapcsolódni, kipihenni a heti fáradalmakat. De Simon számára ez a nap mégis felejthetetlen maradt, hisz látta, hogy miként viselkedett Jézus, hallotta sok szavát is, tudta azt is zsidó emberként , hogy aki fán függ, az átkozott, és így talán kezdte sejteni, amit Káténk szépen így mond :Ő azt az átkot, aminek terhe rajtam volt, magára vette. Később ezt teljességgel megértette és elhitte.

        Végül szóljunk néhány szót a gyülekezetről, ami ott van Jézus körül. Nem sokan vannak, kicsiny sereg ez. De hála Istennek, hogy még itt is van gyülekezet. Van néhány asszony, ott van Jézus anyja és János apostol is. Számukra is rettenetes lehetett ez az út, ezek a pillanatok. Hisz aki a kereszten függ, az Máriának fia, a tanítványnak Mester, az asszonyoknak Megváltó. Ott áll egy anya, aki gonosztevőként kell lássa fiát meghalni, beteljesedik, amit Simeon mondott sok évvel azelőtt, hogy az éles tőr átjárja szívét. Jánosnak is nehéz lehetett, hisz egy nappal előtte még a keblén nyugodott. Úgy tűnik, hogy most mindennek vége, minden összeomlott. Vannak ilyen pillanatok a mi életünkben is. A nagyszerű, hogy ezek az emberek nem futottak el, hanem mindvégig kitartottak, ahogy Túrmezei Erzsébet mondja: hűek maradtak egészen a Golgotáig. De még nagyszerűbb az, hogy Jézus a keresztről meglátta őket. A haláltusájában is szeretettel tekint kicsiny nyájára. A keresztről is látja Jézus az ő gyülekezetét. És a lelkükre köti, hogy vigyázzanak egymásra, hogy maradjanak egymás mellett.

        Jézus a kerszten a szenvedésével megteremti a szentek közösségét. A golgotai  kereszt egyesíti, eggyé teszi az embereket. Mert ez az egység elveszett a Paradicsomban. Megromlott az Istennel és az egymással való közösség is. De Jézus kereszthalála ezt újra ajándékozza az emberiségnek. Benne és általa mi testvérei lehetünk egymásnak. A keresztről hangzik a szent parancs, az új parancs, hogy szeressük egymást, mégpedig úgy és azzal a szeretettel, amellyel Jézus szeretett minket. Ott Jeruzsálemben nagypénteken megszületett a gyülekezet valósága. Krisztus egy csodálatos ajándékot adott nekünk ebben a bűntől megrontott világban. Meggyógyulhat az Istennel és az egymással való kapcsolatunk. Megbékélhetnek  az ellenségek, megbocsáthatnak a haragosok. Benne egyek lehetünk, benne megélhetjük a legdrágább közösséget, ami letezik e világon.

6. Nap Barát vagy ellenség? Text. Fil.3,18

Egy hosszú, szép útnak érkeztünk a végére. Megpróbáltuk Jézust elkísérni a kereszt felé vezető úton, s olyan emberekről beszélgettünk, akik ezen az úton találkoztak Jézussal. Láttuk a farizeusokat, a főpapokat, a tömeget, a síró asszonyokat, s a neki szolgáló lelkeket. A kereszt fel vívő úton Jézussal találkozó embereket két csoportba lehet sorolni. Voltak, akik barátként, mások meg ellenségként viszonyultak hozzá. Mert ha valami világossá válik ezekből a találkozásokból, akkor az nem más, mint az hogy nincs semlegesség Jézussal szemben. Vele vagy ellene, harmadik lehetőség nincs.

        A nagy kérdés az, hogy mi hogyan viszonyulunk Jézus keresztjéhez? Mit jelent ez számunkra? Ismerjük-e Jézus áldozatának megbékítő és megtartó erejét? Mert Istennel csak a kereszt által lehet békességre lelni. Ezt találta meg Pál, Luther, Kálvin és minden igaz hívő ember. Ezért nagyon fontos válaszolni a kérdésre: mi ellenségei vagy barátai vagyunk a Jézus keresztjének?

        Pál ebben az igeversben olyan emberekről beszél, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. S ez meglátszik az életfolytatásukon is. S Pál azt mondja, hogy ilyenek sajnos sokan vannak. Ez megdöbbentő. Nem azt mondja, hogy vannak egy páran, van elvétve az emberek között ilyen is, hanem azt mondja, hogy sokan vannak, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. Pál nagyon hatása alatt van ennek a kijelentésnek, ezt csak sírva tudja leírni, elmondani. S Pál a filippibelieket arra inti, hogy vigyázzanak az ilyen emberekre, mert ezek betolakodnak a gyülekezetekbe s az embereket félrevezetik.

        Pál apostol mély fájdalommal beszél arról, hogy a keresztnek vannak ellenségei. Minket is meg kell döbbentsen ez, nem hagyhat hidegen. Jézus ezért sírt Jeruzsálem felett, mert ott is sokan voltak ilyenek, s most is csak mély fájdalommal, döbbenettel tud beszélni azokról, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. Kik lehettek ott azok, akikről Pál azt mondja, hogy ők a Jézus keresztjének az ellenségei.Vajon itt az ú.n. törvényeskedső emberekre kell gondolni, akik azt állították, hogy a megigazulás a törvény cselekedeteiből van? Vagy olyan emberekre gondoljunk, akik cégéres bűnökben éltek, mint paráznaság és részegeskedés? Nem könnyű ezt nyilván eldönteni, hisz Pál sem mondja el egyértelműen, hogy kikről is beszél.  De rögtön ezen igevers után azt írja róluk Pál, hogy ezeknek az embereknek istenük az ő hasuk, s mindig csak a földiekkel törődnek. Ebből arra következtethetünk, hogy ezek az emberek nem is annyira a tanításbna tévelyegtek, sokkal inkább bűnös, istentelen életet folytattak.

        Mert az, hogy valaki barátja vagy pedig ellensége a Krisztus keresztjének, az életfolytatásából derül ki. Aki találkozott Krisztussal, az alázatos lesz és az megtanulja megtagadni önmagát. Az ilyenek másképp fognak élni, mint azok, akik csak a földieket ismerik. Az ilyen ember nem gondolja magáról, hogy az ő élete teljesen rendben van, hogy ő már megérkezett a célba, de egyre inkább arra törekszik, hogy Krisztussal közösségben éljen. Egyre jobban részesedni akar Jézus szenvedésében és feltámadásában és ezeknek erejében. Azt akarja, hogy ez egyre nyilvánvalóbb lehessen az életében.

        Pál ebben az igében felteszi nekünk a kérdést: miért is élünk? A hasunkért? A földi dolgokért? Vagy azért, hogy életünkben egyre inkább felragyogjon az Isten dicsősége? Hova tartozunk mi? A barátok vagy az ellenségek táborába? Láttuk már, hogy Pál nem szenvtelenül, érzéketlenül mond véleményt, ítéletet a Jézus keresztjének az ellenségeiről. Könny van a szemében, szomorúság van a szívében, amikor elmondja, hogy sokan a Krisztus keresztjének ellenségei.

        Pál nem egy flegmatikus ember, akit minden hidegen hagy. Pál nagyon is világosan  látja a dolgokat. Nem csak azt látja, hogy ezek az emberek  Krisztus keresztjének az ellenségei, hanem azt is, hogy ezek magának Krisztusnak is az ellenségei. Mert ő tudja, hogy Krisztus személye elválaszthatatlan az ő keresztjétől. A bűnt és az átkot csak Krisztus vére törli el. Ezt azonban a Krisztus keresztjének ellenségei hevesen tagadják. Az ilyenek vagy a törvényből való megigazulást hirdetnek, vagy pedig egy olyan Istenben hisznek, akik csak úgy, mindent kegyelmesen megbocsát az embernek, mert úgymond az a dolga. De akkor miért kellett volna Krisztusnak a kínos kereszten meghalni?

Kik azok tehát, akik a Krisztus keresztjének az ellenségei? Hát egyszerűen mindazok, akik a bűnbocsánatot és megigazulást, az üdvösséget valamilyen más úton akarják elérni, mint a Jézus kresztje. Az apostolnak nagyon fájt, amikor azt látta, hogy valaki az üdvösségét nem Krisztusban kereste. Hull szeméből a könny, amikor ezt le kell írja.

Nem szabad figyelmen kívűl hagynunk azt a tényt sem, hogy Pál ezt a levelet a római börtönéből írja. Meg van bilincselve, le van láncolva, s közben írja a levelet a filippibelieknek. És közben potyognak a könnyei. De nem azért sír, mert börtönbe zárták. Nem azért, mert nagyon szenved a börtön sívár körülményi miatt. Ő ennek örül s azt is el tudja örömmel fogadni, hogy nemsokára valószínűleg meg fog halni Krisztusért. De sír a Krisztus ellenségei felett. Sírva mondja ezt el, mert tudja, hogy az ő részük az örök kárhozat lesz. Mi vajon tudunk-e sírni azért, mert olyan sokan nem törődnek a Krisztus keresztjével? Hogy sokan, talán a családunkban, rokonaink közül is csak a hasuknak élnek, akiknek a jelmondata: együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk. Akiknek semmi reménységük sincs a halál után?

        Egy biztos, Pál apostol sír. Korábban ő is a Krisztus keresztjének az ellensége volt, üldözte a Krisztus egyházát. De az Úr szembement vele a damaszkuszi úton. Akkor ott minden megváltozott. Isten Lelke leleplezte benne a Krisztus keresztjének az ellenségét. Meglátta, hogy addig ő ellenségeskedésben élt Istennel és az ő keresztjének is ellensége volt. S ekkor Isten Lelke elvégezte benne a munkát, Isten Lelke világosságot gyújtott a sötét szívében. Meglátta azt, amit ezután egész életén át hirdetett, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei megbékélhetnek Istennel épp a kereszt vére által. Pál a saját maga életéből tudta, hogy mit jelent a Krisztus keresztjének ellensége lenni. De átélte azt a csodát is, hogy az ellenségből barát lehet. S ez a csoda ma is minden emberrel megtörténhet. Velem is megtörtént s hiszem, hogy most is megtörténhet bárkivel.

        Krisztus keresztje által üdvözülni, a mi óemberünk halálát jelenti, önmagunk megtagadását. Annak meg- és belátását, hogy én semmit se tudok tenni az üdvösségemért, de nem is kell, csak hálás szívvel elfogadhatom. Hogy nem lehet másban dicsekedésm, csak Jézus Krisztus keresztjében.

        Pál a Jézus keresztjének bátor bizonyságtevője lett. Hirdette azt zsidóknak, görögöknek, vagyis mindenkinek. Megtapasztalta azt, hogy voltak olyanok, akik elutasították, megbotránkoztak benne. Mert a kereszt evangéliuma nem hízelgő a mi számunkra, sőt leleplez minket. Megmutatja, hogy mi olyan mélyre jutottunk, hogy másképp nem lehetett segíteni rajtunk. Ezért ilyen értékes és drága a kereszt az Isten megváltottai számára. Hit által megértjük és elfogadjuk, hogy Isten így végezte el az üdvösségünket. Mert ha Isten a kereszten megbűntette a bűnömet, Krisztuson, akkor engem már nem fog megbűntetni. Ha én megragadom a keresztet, akkor üdvösségem biztos alapokon áll, s ez az üdvösség meg fog látszani az életemen. Nem önmagamé vagyok, nem magamnak élek. A kereszt barátja vagyok és maradok mindörökké. Légy te is az, drága testvérem.

(Ezen igehirdetési sorozatot W.Harinck : De Koning der Joden Ontmoetingen op weg naar Golgotha című könyvének segítségével írtam meg s elmondtam a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetben 2015 húsvét nagyhetében)

       

                                                     Lőrincz István

Isten keze az Ószövetségben

1. Bevezetés

A kéz az egyik legfontosabb testrészünk, amivel tulajdonképpen szinte minden munkát elvégzünk. Nagyon sok szólás, közmondás, kifejezés is mutatja ezt. Ilyenek: áldott a sok kéz, sok kéz hamar kész, kéz kezet mos, nem tudja a bal kéz, hogy mit tesz a jobb, két balkezes. A Biblában is rengetegszer olvasunk a kézről. A héber nyelvben erre két szó is van, a JAD, ami kb. 600-szor fordul elő, és a KAF ami inkább a tenyeret jelenti, ami kb. 200-szor fordul elő. A „kéz” szó nagyon sokszor szószerinti jelentéssel szerepel, de talán még többszöt használatos átvitt értelemben. Pl. a felemelt kéz jelenti az esküt, a kinyújtott kéz a hatalmat, a kézen hordozás az oltalmat, védelmet. De van szó a Bibliában a kézrátételről is, ami szintén egy jelképes üzenetet hordoz, de erről ebben az előadásban nem fogunk szólni. Mivel az anyag óriási, most csak az Ószövetségről fogunk beszélni, mivel az Újszövetségben sokkal kevesebb szó esik már Isten kezéről. Megpróbálunk valamit felvillantani abbaól a nagy gazdagságból, amit az „Isten keze” kifejezés hordoz. Ez így ebben a szószerkezetben kb.200-szor fordul elő. Mi nyilván tudjuk azt, hogy Isten Lélek, és mint ilyennek nincs úgy keze, mint az embernek. De a Szentírás nem tud másképp beszélni Istenről sem, mint úgy, hogy emberi képeket használ fel. Mi ezeket a teológia nyelvén „antropomorf”  vagyis emberhez hasonló képeknek nevezzük.

            Isten olyan nagy és annyira más, hogy mi pontosan nem is tudjuk megfogalmazni, hogy ki is Ő és mit tesz. Isten léte, cselekedete bizonyos mértékig titok marad a mi számunkra. Ha ez nem így lenne, akkor Isten nem is lenne Isten. De a nagyszerű az, hogy Istent mégis meg lehet ismerni, és Vele közösségben lehet lenni. Isten az  igében úgy mutatkozik be,  mint akinek van keze, lába, szeme, füle, szája, orra, sőt még szíve is. Ez nagyon különös, hisz Isten szigorúan megtiltotta, hogy mi Őt valami módon is elképzeljük, kiábrázoljuk. Tette ezt azért, mert az összes pogány vallás, elképzeli a maga isteneit s képeket, szobrokat készít róluk. Ezek pedig nagyon is hasonlítanak az emberekhez, pl. riavalizálnak egymással, féltékenyek egymásra, vagy jó esetben együttműködnek egymással. Isten azonban egészen más, mit az ember, Őt nem lehet emberekhez hasonlítani. De mivel Ő személy, ezért közösségben lehet lenni vele, beszélgetni lehet vele, meg lehet szólítani, kérni lehet tőle.

            A Biblia különös módon báz az „egészen más” Istenről beszél, mégis nagyon emberközeli. Az ember pedig nem más, mint Isten képviselője a földön. Mint ilyen felelősséggel tartozik az egész teremtett világért, s benne a teremtményekért. Az ember meg kell őrizze méltóságát, ezért példáúl az Ószövetség szigorúan megtilt minden szexuális kapcsolatot az állatvilággal, ami pedig a pogányoknaál egy mindennapi, megszokott dolog volt.

            Az antropomorf képek tehát azt akarják sugallni, hogy Isten nagyon közel van az emberhez. Nyilván ott van benne a különös kettősség, mert Isten egyrészt magasztos, fenséges, önmagának elégséges, akinek senki másra nincs szüksége, hogy boldog lehessen, másfelől azonban Isten odafordul az emberhez, közösségre akar lépni vele, jelen akar lenni az ember életében. Ez az Ószövetség idején az istentiszteletben a legnyilvánvalóbb, ami a szíve az Istennek népével kötött szövetségnek. Isten közeledik az emberhez, és ezzel megadja az embernek is a lehetőséget, hogy közeledhessen Istenhez.

2. Isten teremtő keze

            A ember kezének óriási szerepe van. Mi lenne velünk, ha nem lenne kezünk? Hisz mindent azzal fogunk meg, azzal dolgozunk, azzal formáljuk ezt a világot.

            Az „Isten keze” kifejezést szinte minden esetben Isten cselekvésére utal. Isten keze hatalmas, azzal tud teremteni, de rombolni is. A prófétai üzenet gyakran így kezdődik: így szól az Úr. A próféciákban nagyon sokszor esik szó arról, hogy mindent Isten keze alkotott. (és.66,2 az én kezem alkotta mindezeket) Nyilván a „mindenek” alatt a mennyet és a földet kell érteni, és mindent ami azokban van. De Isten keze formálta külön-külön is pl. az égboltozatot (Zsolt.19,2) a szárazföldet (Zsolt.95,5) De az Isten kezének legnagyszerűbb alkotása az ember. „Kezed teremtett és erősített meg engem. (Zsolt.119,73).

            Az És.64,8-ban Isten a fazekas képében jelenik meg. „ Es most Uram, Atyánk vagy Te, mi vagyunk az agyag, Te pedig formálónk, kezed munkája vagyunk mi mindnyájan..” Ezt a legszebben a 139-ik zsoltár énekli meg, ami arról szól, hogy Isten keze már az anyaméhben megformált minket.. De szól erről Jób is: „Bőrbe és húsba öltöztetteél, csontokkal és inakkal láttál el.” (Jób 10,11).

            A hívő ember számára nagy vigasztalás, hogy semmi sincs ezen a világon, amit ne Isten keze alkotott volna. Az egész világmindenség az Ő hatalmas és bölcs kezének az alkotása. És Ő nem csak alkotott, hanem mindenről gondot is visel. Nagyszerű megfogalmazása a Káténak, hogy Ő mintegy kézen tartja és igazgatja ezt a világot. Ő minden felett uralkodik, a tenger és a száraz felett, minden az Ő terve szerint történik, és mindennek az Ő általa elvégzett célba kell beérnie. Az ember tisztában kell legyen mennyei eredetével, s mint ilyen kell viselkedjen a Teremtőjével, embertársával és a teremtett világgal szemben. Minden ember egyedi és minden embernek egyedülálló küldetése van, még annak a magzatnak is, aki anyja méhében elhal. Mert Isten nem téved.

3. Isten hatalmas keze

            A kéz erejéről emberi viszonylatban is szoktunk beszélni. Beszélünk erős kezű vezetőről, kemény kezű uralkodóról. A kéz a Bibliában is nagyon sok esetben a hatalom jelképe, és ez egyaránt érvényes Istenre és emberre.

            Az 1 Móz.49,24 egy nagyszerű képet használ. Jákób a halálos ágyán hivatja fiait. Mindegyikhez személyes üzenetet intéz, ami hol vigasztaló, hol pedig megszégyenítő, leleplező, ítéletes. Józsefnek egészen különös dolgokat mond. Jákób, őt egy nyílhoz hasonlítja, ami fel van húzva s rá van helyezve a nyílvessző. Egy ókori nyíl kifeszítéséhez komoly erőre volt szükség. A József nyíla kifeszítve marad, akkor  amikor a többi nyilasok rá támadnak. Vajon ez alatt a saját testvéreit kell érteni? Nem tudjuk, de erre is gondolhatunk. A kérdés azonban az, hogy honnan van reje Józsefnek a nyíl kifeszítéséhez? Nos, az ige ezt is elmondja: Jákób Hatalmasától. Milyen nagyszerű kifejezés ez. Úgy képzelhetjük ezt el, mintha Isten rátette volna erős kezét a József gyenge kezére, és így az ő kezébe hatalmas erő áradt. Ez egy csodálatos bátorítás a mi számunkra is, hogy így erősít meg Isten keze meinket is, amikor valami nehéz munkát kell elvégezni

            A 2 Móz.6,1 Isten hatalmas kezéről beszél. Az előzménye ennek az, hogy  Mózes panaszkodik Istennek népének nyomorúságáról, s ekkor mondja Isten, hogy Ő hatalmas kézzel fogja népét kihozni Egyiptomból. A szó keményet, illetve kősziklát is jelent, Isten keze tehát olyan kemény, mint a kőszikla. A fáraó és népe megpróbál ellenállni, de végül is fel kell adják a harcot Isten hatalmas, kemény kezével szemben.

            A 4 Móz. 11-ben azt látjuk, hogy Mózes összeomlik. Nem látja maga előtt a következő lépést. A nép egyfolytában vádaskodik és panaszkodik. Isten ekkor megígéri, hogy annyi húst fog adni, hogy a végén már meg is undorodnak tőle. Mózes ezt nem akarja elhinni. Erre Isten azt mondja neki: hát megrövidült az Úr karja?(4 Móz.11,23) Mózes azt gondolja, hogy Isten keze túl rövid, nem tud mindenhova elérni, vagyis bizonyos helyzetekben tehetetlen.Ez a mondat évszázadok múlva szószerint visszatér az És.50,2-ben : olyan rövid már a kezem, hogy nem válthat meg? S jön nemsokára a megnyugtató válasz: nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna. Tudnunk kell, hogy a „rövid kéz” kifejezés az ókori Keleten a tehetetlenség, a gyengeség kifejezője volt. Azt jelzi, hogy valakinek a hatalma bizonyos területekre nem tud elérni, bizonyos dolgokat nem tud megtenni. Erre mondja bátorításként a próféta, hogy Isten keze nem ilyen, az nem rövid, mindenhova elér, semmi se vonhatja ki magát uralma alól és mindent meg tud cselekedni. Mekkora vigasztalás ez az Isten népe számára. Mert hány olyan helyzet van az életünkben, ahol mi gyengének és tehetetlennek érezzük magunkat, amikor nehéz körülmények közé kerülünk, fájdalmas események történnek velünk, a halál hatalma vesz körül, amikor nem látjuk Istent. Ilyenkor viagsztaljon minket is ez a tudat, hogy Isten keze nem rövid, nem tehetetlen, Ő tud és fog is segíteni bajunkon.

4. Hogyan tapasztaljuk meg Isten kezét?

            Isten kezét mi nagyon sokféleképpen tapasztljuk meg. Ha az Úr keze ránehezedik valakire, akkor érezzük erejét, súlyát, komolyságát. De sokszor a ránehezedő kéz a prófétákat, Isten embereit alkalmassá teszi egy bizonyos feladat elvégzésére. Adjunk erre pár példát. Amikor a lantos keze játszani kezdett, az Úr keze megérintette a prófétát, olvassuk a 2 Kir.3,15-ben. A lantos játéka közben az Úr erőt adott Elizeusnak, hogy üzenetét tudja elmondani.

            Ezékiel prófétáról többször is olvassuk, hogy rajta volt az Úr keze, ilyenkor mindig tudott prófétálni, alkalmassá vált a szolgálatra. A fogságra való hurcolás után 5 évvel Babilonban a Kébár folyó partján az Úr keze ismét rajta van, ekkor kapja az első látomását, a 3,14-ben azt olvassuk, hogy Isten nehéz keze nehezedett rá. Ez egészen más, mint amikor pl. a filiszteusokra nehezedett az Úr nehéz keze. (1 Sám.5,11) Őket bűntette, Ezékielt erősítette a nehéz kéz. A prófátának egyfelől erezni kell, hogy mekkora teher és felelősség van rajta, amikor Isten üzenetét tovább adja, másfelől azonban éreznie kell azt a segítséget, amit az Úrtól kap feladata teljesítésére.

            Esdrásnál is olvassuk, hogy az Úr keze rajta volt. Ő visszautasította király ajánlatát, hogy katonai kísérettel érkezzen vissza Jeruzsálembe, s azt mondja a perzsa királynak: Istenünk jóakarata ( az eredeti szövegben: keze) van mindazokkal, akik őt keresik. Ez be is igazolódott, hisz később így tesz bizonyságot: Istenünk keze nyugodott rajtunk, és megszabadított az úton ránk leselkedő ellenség kezéből. Nagyon érdekes itt, hogy az Úr keze szabadít meg az ellenség kezéből. Az Úr keze erősebb, mint az ellenségé.

5. Amikor Isten keze ellenünk van

            Az Ószövetség sokszor beszél arról, hogy Isten keze egy nép vagy egy ember ellen van, s ez nem jó dolog. Mondjunk erre is pár példát. Az 5 Móz.2,15-ben Mózes arról beszél a népnek, ami a pusztai vándorlás alatt történt. S azt mondja egy adott pillanatban: az Úr keze volt rajtunk, de itt helyesebb lenne :  ellenünk. A Bírák 2,15-ben azt olvassuk: ahova csak kivonultak, mindenütt elérte őket az Úr keze, hogy bajt hozzon rájuk. Ezt Izrael népéről mondja az ige, akik elpártoltak Istentől és a bálványokat imádták. Ha Isten keze valaki ellen fordul, akkor annak semmi sem fog sikerülni. Sámuel búcsubeszédében figyelmezteti a népet, hogy ha nem hallgatnak az Úr szavára, az Úr keze ellenük fordul (1 Sám. 12,15)

            Amikor Dávid a népszámlásás után látja, hogy pusztul a nép, akkor azt mondja az Úrnak, hogy inkább ellene forduljon az Úr keze. De ennek az ellentéte is igaz. Ha ilyen rettenetes dolog az, ha Isten keze ellenünk van, akkor mekkora áldás az, ha az Ő keze velünk van. Erre szép példa az 1 Krón.4,10, ahol Jábes ezt mondja imádságában: bárcsak kezed velem lenne. Tudja, hogy Isten keze vele lesz és így sok áldásban és győzelemben lesz része. Milyen fontos üzenet van ebben a mi számunkra is. Milyen szomorú az, ha Isten keze egy nép, egy ember ellen van, de milyen áldott dolog, ha az Úr keze velünk van. Ha engedetlenek vagyunk, ha elhagyjuk Istent ellenünk lesz, de ha megtérünk hozzá, ha engedelmeskedünk neki, akkor biztosak lehetünk abban, hogy keze velünk lesz és megáld minket.

6. Isten keze a különböző ószövetségi könyvekben

            Erről rengeteget lehetne mondani, de csak néhány fontos igehelyet említsünk. Az 1 Sám.6 beszámol arról, hogy miután a frigyláda egy csata elvesztése után a filiszteusokhoz kerül, az rájuk csupa bajt, próbát, csapást, betegséget hoz. Érzik, hogy az Úr keze rájuk nehezedik, ezért azon tanakodnak, hogy a frígyládát küldjék vissza a zsidóknak, hogy ne nehezedjen rájuk tovább is Isten keze.

            A Mózes búcsuénekében azt olvassuk, hogy Isten az égre emeli kezét, ez az eskütételt, az üzenetet komolyságát jelzi, de a kéz felemelése az áldás mozdulata is volt.

            Talán senki nem beszél annyit az Isten kezéről, mint Jób. Ő az Ószövetség nagy szenvedője. Ha valaki ismerte az Isten kezét, akkor az ő volt, s ez számára nem volt könnyű dolog. De az a nagyszerű, hogy ő megtisztulva hitben megerősödve került ki abból a próbából, amit Isten keze hozott rá.  A Jób 10,8-ban így panaszkodik: kezed formált és alkotott, mégis elfordulsz és megrontasz engem? A formálni héber szó más magánhangzókkal azt jelenti: fájdalmat okozni, szomorúvá tenni, itt valószínűleg így kellene fordítani. Jób nem érti, hogy miért okoz neki fájdalmat az Isten keze. Jób 12-ben egy sok fejtörést okozó ige van. Jób itt azzal vádolja barátait, hogy ingerlik Istent és kezükben tartják Őt. A kifejezés onnan származhat, hogy a pogányok a kezükben tartották a pogány isteneik szobrocskáit, illetve mindenhova magukkal vitték. Eszerint ezek a barátok úgy érzik, hogy ők tudják pontosan, hogy Isten mit és miért cselekdetett, mintegy saját kezükben tartják Istent. A Jób 13,21-ben Jób azt kéri Istentől, hogy vegye le róla a kezét, ami ebben az esetben azt jelentené, hogy véget érne a szenvedése, ami már-már elviselhetetlen a számára..

            A  Zsoltárok könyvében is gyakran találkozunk az Isten kezével, sokszor szép, költői formában. A zsoltárok általában megéneklik Isten nagy tetteit, amit Ő akár Izrael életében, akár a zsoltárosok életében cselekedett Dávid egy adott ponton így kiált: kezed fenyítése miatt elpusztulok. Teljesen ki van merűlve, úgy érzi, hogy nem tud tovább menni, hogy most már mindennek vége. De ebben ott van a kérés: segíts. mielőtt még elpusztulnék! A teremtési zsoltárokban is találkozunk az Isten kezével. 104,28: ha megnyitod kezedet, betelnek jóvoltodból. Ha Isten tehát megnyitja kezét, akkor minden termetménynek bőségesen lesz eledele. Isten gondoskodó szeretetét jelenti a megnyíló kéz, ami egy gyönyörű hitvallás is egyben. A 109-ik zsoltár egy panasz-zsoltár, amiben ezt olvassuk: hadd tudják meg, hogy a te kezed műve ez. Itt a zsoltáros segítségért kiált, és ha az megjön, akkor az a hő vágya,, hogy ebben ellenségei is ismerjék fel Isten kezét.

            A 139-ik zsoltárban Dávid így vall: fölöttem tartod kezedet. Ebben Dávid azt a hitét vallja meg, hogy Isten mindent tud, ami történik vele, vigyáz rá, akárhol is legyen, mindig és mindenütt Isten kezében tudhatja magát. De szólnak a zsoltárok arról, hogy Isten keze vezet, nevel, megóv a bűntől.

            A prófétáknál is sokszor találkozunk az Isten kezével.. Ésaiás 11,11-ben arról van szó, hogy Isten másodszor is kinyújtja kezét, hogy megvegye a népe maradékát. Ez az isteni kiválasztás mozzanata, Isten egy olyan helyzetben választja ki és tarja meg népét, ami emberileg lehetetlennek látszik. És.25,10-ben az áll, hogy Isten keze nyugszik a hegyen, ez egy tartós folyamatot jelöl, hogy Isten nem csak pillanatnyi üdvöt és örömöt ad, hanem örökkétartót. Ennek népe szüntelen örvendezhet. Szintén Ésaiásnál van egy másik különös ige, az És.25,11: széttárja ott kezét, ahogy széttárja az úszó, hogy ússzék. Egyedülálló kép ez, ami Istent egy úszóhoz hasonlítja. Itt különben egy Moáb elleni próféciáról van szó, és a kép azt jelenti, hogy ahogy az úszó megtöri a hullámok erejét, úgy töri meg Isten az ő ellenségének hatalmát és támadását. És.49,22-ben ezt olvassuk: íme fölemelem kezemet a népek fölé. A kéz felemelése a Bibliában vagy esküvést, vagy pedig egy direkt beavatkozást jelent. Itt a második jelentésről van szó, Isten beavatkozik, úgy hogy még a pogány népeket is szolgálatába állítja.

            A Jer. Sir. 1,14-ben azt olvassuk: „saját kezével rótta rám vétkeim igáját.” Ennek a versnek a fordítása elég nagy nehézségek elé állít. Csak a szövegösszefüggésből érthető meg, hogy mit is akar mondani. Tulajdonképpen a vétek igájáról van szó. Az iga egy olyan fa, amit az állatok nyakába tesznek, hogy azzal húzzák a szekeret. Tudjuk azt, hogy emberek számára készített iga is volt, hogy ők könnyebben cipelhessenek egy nagyobb tehet. Itt a bűn és bűntetés közötti összefüggésről van szó. Arról, hogy Isten az Ő népét egy idegen hatalam kezébe adta. A bűn nem maradhat bűntetlenül, Isten haragjában egy idegen nép uralmát helyezte népe vállára. Ugyancsak a Jer.sir.3,3-ban olvassuk: ellenem fordítja kezét mindennap. Ez egy érdekes ige, aminek alapjelentése, amikor a kenyeret a kemencében megforgatják, hogy mind a két fele süljön meg. De azt is jelenti, amikor a harci szekeret egy ellenkező irányba fordítják. Az ellenség el akar menekülni Isten elől, de előle senki sem tud elmenekülni, ez a képnek a jelentése.

            Összefoglalásképp: a prófétáknál Isten keze az Ő hatalmát jelenti, amelyik megítéli a pogányokat, de megítéli a saját népét is, ha az vétkezik ellene. De ez a kéz szabadítást is adhat, akkor is, amikor azt már senki sem reméli.

7.  Az Isten kezében lenni

Az Ószövetségben nem csak arról olvasunk, hogy Isten keze tesz valamit, hanem arról is, hogy emberek, népek az Ő kezében vannak. Az 5 Móz.33-ban Isten áldást ad Izrael törzseire, úgy ahogy Jákób halálos ágyán megáldotta fiait. A bevezetőben Mózes azt mondja : minden szentje kezedben van, vagyis Izrael népének minden tagja Isten kezében tudhatja magát és ez kimondhatatlan biztonságot jelent neki. Az Ószövetség számtalanszor tesz bizonyságot arról, hogy minden élő, minden élet, minden termtmény az Isten kezében van. Minden ott van az Ő hatalmában, Ő mindenek felett Úr. A földön semmi sem történhetik, ami az Ő hatalmán kívűl lenne. A Zsoltárokban azt olvassuk, hogy életünk ideje is az Ő kezében van. (Zsolt.31,16) Tehát az idő sincs a mi kezünkben, hanem az Ő kezében van, de ez vigasztaló a mi számunkra. A Zsolt. 95,4 szerint Isten kezében vannak a föld mélységei. Az ókorban a föld mélysége a halált és a halottak birodalmát jelentette, vagyis Isten a halál felett is Úr, az sincs az Ő hatalmán, uralmán kívül. Magasság és mélység az Ő hatalmában van. Isten gyermekei megtapasztalják kezének oltalmát, vezetését, hűségét. Mi mindenben ennek a kéznek a segítségére, megtartó erejére vagyunk utalva, e kéz nélkül semmit sem cselekedhetünk. De bízhatunk benne és mindent tőle várhatunk.

8. Letenni, elvenni az Isten kezéből

            Azon túl, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy minden az Isten kezében van, minket is felszólít, hogy mindent az Isten kezébe tegyünk, illetve mindent onnan vegyünk el. Aki örömét és bánatát nem teszi le az Isten kezébe, az nem ismeri az igazi lelki békességet. Isten gyermekei mindent, ami őket éri, ami velük történik, azt letehetik az Isten kezébe.

            A 2 Krón.30,8-ban van egy nagyon érdekes ige: adjatok kezet az Úrnak, vagyis fogjatok kezet az Úrral. Mi a kis gyermekeket szoktuk bíztatgatni: adj kezet a bácsinak, néninek. Sokszor ilyenkor a kisgyermek a bal kezét nyújtja a jobb helyett. Ez egy nagyon merész kifejezés a Bibliában.: kezet adni, kezet fogni az Úrral. Azt még értenénk, ha azt kérné: adjátok oda szíveteket az Úrnak, de itt nem erről van szó. Mit ért a krónikás ez alatt? Nem könnyű megmondani. A legtöbb írásmagyarázó itt a szövetségre gondol. Mások az Istennel való megbékélésre gondolnak.

            Sokal gyakoribb az „Úr kezébe tenni”. kifejezés. De a Zsolt.104,14-ben arról hallunk, hogy az Úr látja a bajt és fájdalmat és azt kezébe veszi. A zsoltáros nehéz helyzetben van, az istentelenek csufolódnak rajta, s ekkor ő a baját Isten kezébe teszi, Isten pedig a bajt és csúfolódást a kezébe veszi. A Jézus halála előtt kereszten elmondott szavát mindnyájan ismerjük: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet, ami tulajdonképpen a Zsolt.31,16 parafrazált idézése. Mi az életet, a lelket Istentől kaptuk és neki kell majd egyszer visszadjuk. Tudjuk azt, hogy a zsidó hagyományban ez egy esti ima keretében hangzott el, de ott nem a halálra gondoltak. Jézus szájában ez az ige egy egészen sajátos értelmet kap, és ez az, hogy nincs vége az életnek a halállal, az csak átmenetel. Az Úr Jézus most leteszi lelkét , életét az Atya kezébe, hogy 3 nap múlva azt onnan újra felvegye. Ebben már a feltámadás reménysége fénylik, a mi feltámadásunkké is. Nemsokára az első mártír, István is ezzel a mondattal az ajkán hal meg, jó lenne, ha majd eljön a mi óránk is, ha ezzel távoznánk ebből a világból.

9.Adni az Isten kezéből

            Amikor a templom építésére beérkeznek az adományok, Dávid hálát ad az Istennek. Ezt az 1 Krón.29,14-ben olvassuk: bizony Tőled van minden, és azokat adtuk most Neked, amiket a Te kezedből kaptunk. Ez az ima egyfelől hálaadás, dicsőítés, másfelől annak a megvallása, hogy minden jónak Isten a forrása. Az Isten kegyelmes ajándéka az, ha az ember tud adni. Ez az ige bekerült a zsinagógai liturgiába, s ez valóban egy nagyszerű gondolat: Isten visszakap tőlünk valamit abból, ami amúgy is az Övé. Jó ha ezt minden adakozásnál meggondoljuk, ha ezt jobban tudatosítanák a híveink, nem lenne annyi baj, gond az anyagiak körül.

10. Amikor Isten keze láthatatlan a sötétben

            Milyen csodálatos, amikor Isten kezét világosan látjuk, úgy a történelemben, mint a személyes életünkben. De ez nem mindig van így sajnos. Sokszor úgy érezzük, hogy Isten keze tétlen és tehetetlen. Ilyenkor lelkileg sötétségben vagyunk és félünk. Ilyen pl. a 28-ik zsoltár. Ez Dávid panaszát tartalmazza. Ő most nagy szükségben van, de ugyanakkor bízik is az Úrban. Dávidot igazságtalanul vádolják, ő ezt a helyzetet Isten elé hozza, és kéri Istent, hogy ezt most Ő bogozza ki, adjon neki igazat. Ezt azzal indokolja, hogy ellenségei nem látják Isten cselekedetét és kezének munkáját. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy nekik nem fontos az, amit Isten cselekszik. S ez azért van így, mert lelkileg sötétségben vannak. Ésaiás is beszél arról, (26,11) hogy az emberek nem látják felemelt kezét. A felemelt kéz itt Isten hatalmára utal. Isten hatalma meglátszik a történelemben, de ezt sok ember nem látja.

            Számunkra ebből az a tanulság, hogy tanuljuk meg mindig és mindenben látni az Isten kezét. Higgyük azt, hogy a maga idejében az Ő keze igazságot fog szolgáltatni, legyen ez vigasztalás az üldöztetés, háborúságok idején.

11. Isten keze megpróbál és ítél

            Már eddig is többször hallottuk, hogy Isten keze ítéletet gyakorol. Itt nem csak a bűntetésre kell gondolnunk. Isten keze az ítélet által gyermekeinek az életében munkálhat megjobbulást, megtisztulást. Ezt talán a legvilágosabban a Jób életében látjuk. A Sátán azt mondja Istennek: de bocsássad csak rá kezedet, sújts le vele mindarra, ami az övé. A Sátán figyeli a Jób életét, hogy milyen kegyesen él. S felteszi a kérdést: vajon Jób csak érdekből szolgálja Istent, csak azért, mert olyan gazdagon megáldotta? A Sátán Jóbot haszonleséssel vádolja. Teszteljük csak ezt le, javasolja a Sátán. Ha Isten kezét rábocsátja, megpróbálja, akkor ő végleg el fog terülni. És Isten elfogadja a javaslatot, és megpróbálja Jóbot. Jób ezt úgy éli át, hogy Isten keze őt szétvagdalja. Egy másik helyen arról ír, hogy senki sincs, aki kiszabadíthatna az Isten kezéből. Ha valakit Isten próbál, akkor ennek a kéznek nem lehet ellenállni. Ha valaki átélte, megtapasztalta, akkor az Jób, hogy mit jelent, ha Isten keze megpróbál valakit. Kéri barátjait, hogy könyörögjenek érte, mert Isten keze érintette őt. Az „érint” szó az eredeti szövegben sokkal erőteljesebb, összetörést, fájdalmat  okozást jelent.

            Látjuk tehát azt, hogy Isten keze megpróbálhat egy országot, egy népet, vagy egy embert. Még a Sátán is elérheti azt, hogy súlyos próbák érjék az embert. De Isten keze határt szab a próbáknak, nem engedi, hogy Jób ebbe beleheljon s végül megtisztulva, hitben megerősödve kerül ki ebből a próbából. Az igazak szenvedése mindig egy megfejthetetlen titok, de ebben is vigasztal, hogy ez sincs Isten tudtán kívül és hogy Isten ezzel is gyermekei javát és  üdvösségét szolgálja.

12. Isten keze véd és segít

            A próféták igehirdetése legtöbbször vigasztalással, bátorítással fejeződik be és üdvígéreteket tartalmaz. Isten nem hagyja népét kilátástalanságban és tehetetlenségben. Az 1 Kir.18,46-ban azt olvassuk : Isten keze Illésen volt. A Kármel-hegyi harcnak vége van, amikor Isten végzett Baál prófétáival. Nagy eső készülődik, az ég elsötétűl. De Isten keze Illésen van, hogy megolatalmazza őt Jézabel haragjától.

            A Jób 5,18-ban azt olvassuk, hogy az Úr keze megsebez, de be is gyógyít, itt is Isten segítségéről van szó. Ugyanaz a kéz, ami sebeket üt, tud gyógyitani is. A Zsolt 80,18-ban azt olvassuk, hogy Isten jobbja az ember fiával van, ami lehet utalás a Dán.7,13-ra s így akár Jézus Krisztusra is. Isten keze oltalmat jelent az övéi számára.

            Egy nagyon szép képet használ Ésaiás próféta a 49,2-ben: keze árnyékában rejtett el engem. Milyen vigasztaló azt tudni nekünk, hogy Isten keze oltalmaz és segít, hogy ez az kéz az övéibe mennyei erőt sugároz az élet különböző nehéz helyzeteiben, a próbák közepette.

            Végszóként: még sok mindent el lehetne mondani Isten kezéről, de most az idő hiánya miatt is legyen ennyi elég. Az előadással gondolatokat akartam ébreszteni, hogy ha ezután az „Isten keze „ kifejezést halljátok olvassátok, akkor gazdagabb legyen ennek az üzenete a ti számotokra. Ezzel az előadással sem szeretnék mást tenni, mint erősíteni benneteket a hitben, ahogy az én hitem is erősödött és gazdagodott, miközben azt az előadást írtam. Bízzuk egyre jobba magunkat Isten kezére, oda tegyünk le mindent, onnan vegyünk el mindent. Ez a kéz eddig is hatalmasan cselekedett, most is cselekszik és mindig is cselekedni fog. Ez a kéz vezet, vigasztal, támogat és gyógyít. Ez a kéz erősen tart minket, ebből a kézből senki és semmi se tud kiragadni, s egyszer ez a kéz fog minket a halál sötét és félelmetes völgyén is átvezetni. Ha ezt ezen előadás által ezután még jobban megtapasztaljuk, akkor ezért is legyen Istené minden dicsőség.

Marosvásárhylen, 2017 vérfagylalóan hideg januárjában     Lőrincz István.

Ezen előadásmosat W.Chr.Hovius De hand van God in het Oude Testament című könyve segítségével írtam meg.

Az áldás és annak jelentése és használata (Előadás gyülekezeti napra, presbiterképzésre)

Az áldásról általában

Az „áldás szóval lépten-nyomon, szinte naponta találkozunk. Köszönéskor, főleg, amikor elválunk egymástól, azt szoktuk mondani: áldjon meg az Isten. Egy-egy tervre, gondolatra, amivel egyetértünk, és jónak látjuk, azt mondjuk: áldásomat adom rá. De használjuk ezt a kifejezést a kismamákra, amikor gyermeket várnak: áldott állapotban van. Egy egy gyógyszerre, találmányra is szoktuk mondani, hogy nagy áldás volt az emberiség számára. Egy-egy emberre is szoktuk mondani, hogy áldott, jó ember.

            De negatív értelemben is használjuk, amikor azt mondjuk, hogy a vasárnapi munkán nincs áldás. Vagy, hogy Isten ebben az évben nem áldotta meg a határt, mert valami miatt gyenge volt a termés. Látjuk tehát, hogy lépten –nyomon használjuk a kifejezést, csak azt már kevésbé tudjuk, hogy mit is értünk alatta. Talán zavarba is jönnénk, amikor valakinek áldást kívánunk s az visszakérdezne: nos, mit is értessz te ez alatt? Lehet, hogy nagyon zavarba jönnénk, s elpirulva mondanánk: hát csak úgy mondtam, mert így szokás. Ezért tartottam fontosnak, hogy foglalkozzunk picit az áldással és hogy mit is jelent ez az életünkben, illetve, hogy miként élhetünk vele.

            Mert, hogy az áldásra szükségünk van, ahhoz nem fér kétség. A Heildelbergi Káté a 125-ik kérdésénél, a negyedik kérésnél: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, foglalkozik ezzel és ezt mondja:: a te áldásod nélkül sem ami gondoskodásunk és munkánk, sem adományaid nálunk nem gyarapodnak. A Káté tehát azt fogalmazza meg, a mi egész életünk, mindaz, amit teszünk az Isten áldásától függ.

Az Áldás az Ószövetségben

Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy mit is jelentett áldani vagy átkozni a keleti világban. Ezt elsősorban szavak által tették. Ezek az áldás vagy átokformulák ünnepélyes keretben hangzottak el, liturgikus keretében. A keleti ember azt gondolta, hogy ő ki van szolgáltatva mindenféle lelki hatalmaknak és erőknek, s ezért ezeket igyekezett befolyásolni. Azt is tudnunk kell, hogy régen a szvaknak sokkal nagyobb súlya volt, mint manapság. Gondolhatunk itt a DABAR héber szóra, ami egyszerrre jelent szót és cselekedetet. A DABAR-ban erő van. Ez érvényes az áldás és átokformulákra egyaránt. Az áldásnak és az átoknak egyaránt mágikus erőt tulajdonítottak. Hitték, hogy ezek a szavak visszavonhatatlanok s el fogják mindenképp végezni gyógyító vagy pusztító munkájukat.

            Az Ószövetség idején nagyon fontos volt a személy is, aki az áldást vagy átkot kimondta.Minél híresebb, tekintélyesebb volt a személy, aki az áldást vagy átkot kimondta, annál nagyobb volt a várható hatás is. Nagyon tanulságos ilyen szempontból a Bálám és Bálák esete. Bálák pogány király fél Izrael népétől és ezért Bálámhoz fordul, aki híres-nevezetes ember az áldás és átok dolgában. Ha sikerül őt rávenni, hogy átkot mondjon Izrael népére, akkor ez sokkal hathatósabb lesz, mint a kard és lándzsa. Bálám ebben az esetben busás jövedelemre is számíthat. De Bálám nem átkot, hanem áldást mond Izraelre s ettől Bálák nagyon nyugtalan lesz. Bálám azért nem mondhat átkot, mert Isten áldást akar adni Izraelnek. Már csak ez az egy történet is mutatja,, amit különben az egész Ószövetség is hirdet, hogy áldás és átok teljességgel Istentől függ. Isten személy és ezért van akarata és mindent akarata szerint cselekszik.

            Az Ószövetség azt is mutatja, hogy Isten az áldást a szövetség keretében adja. Ezt világosan mutatja az Ábrahám története. Isten őt kihívja pogány környezetéből., ugyanakkor megígéri neki hogy meg fogja áldani és nagy néppé fogja tenni. De az áldással nem Ábrahám történetében találkozunk először, hanem a teremtés történetében, ahol az áldás a szaporodásban és az élet fennmaradásában mutatkozik meg. Különös az, hogy Isten nem csak az embert áldja meg, hanem még az állatokat is. Az ember áldásban nyilván több van, hisz abban ott van a felelősség is, az egész földért és azért, ami a földön történik. A BÖRÁKÁ héber szóban is az van, hogy gyógyító erők áradnak ebbe a világba, mert Isten azt akarja. Az Ószövetség klasszikus áldásformulája az ároni áldás. Ebben látjuk az áldás különböző munkáit, ha úgy tetszik következményeit. Az első ilyen a megőriztetés. Az áldott élet, az Isten megőrző hatalma, oltalma alatti élet. Az orcának ragyogása világosságot, vagyis örömöt jelent. Ebben a világosságban az is kiderűl, hogy mi bűnösök vagyunk s mint ilyenek rá vagyunk utalva a kegyelemre. De Isten könyörül népén és ez békességet hoz az ember szívébe. A békesség egész-séget, teljességet, harmóniát jelent Istennek, önmagunkkal, a felebarátunkkal és a környezetünkkel.

            Az ószövetségi ember az Isten áldását az élet minden területén megtapasztalja: a mező termésében, állatai sokasodásában, családja növekedésében, az ellenségtől való megőriztetésben, illetve annak legyőzésében. A Példb. Könyve a bölcsességet is áldásnak tekinti. Nagyon fontos, hogy a szövetség kereteiben kapott áldás az embertől engedelmességet követel. Ha a nép nem engedelmeskedik, akkor az átok teljesedik be rajta .Érdemes elolvasni az 1Móz.28-at. Mielőtt a nép bevonulna és elfoglalná ai Ígéret földjét, Isten a nép elé adja az áldást és az átkot. Ha a nép engedelmeskedik áldások egész sorában részesül, de ha nem, akkor az átkok egész sora teljesedik be rajta. Érdekes különben, hogy a Biblia első könyveuiben rengeteg áldás és átok hangzik el. Először Isten áldást mond a teremtett világra, a bűneset után azonban megátkozza a kígyót és a földet, de az embert nem átkozza meg még ekkor sem és ez nagyon fontos. Az áldás élvezője mindig az ember, de dolgok is lehetnek áldottak: a kenyér és a víz, a nyugalom napja, de végső soron mindezek az emberért vannak, az ember szolgálatában állnak.

            Az áldás mindig egy személynek, illetve egy népnek adatik, de onnan tovább kell terjednie más emberekre és más népekre. Nem magunkért kapunk áldást, hanem mindig másokért is. A családfőnek adott áldásban részesül az egész család. A királyban megáldatik az egész nép.

            Az ember aktív, cselekvő szerepet kap, illetve vállal az áldás továbbadásában Az ószövetségben gyakran találkozunk áldó emberekkel, kik ők, milyen alkalmakkor áldanak és mit tesznek pontosan, amikor áldást adnak? Ilyen értelemben az áldás egyfajta köszöntés, üdvözlés. Ahogy mi „jó reggelt, vagy napot vagy estét” köszönünk, úgy köszöntötték Keleten egymást az emberek Isten áldásával. Így mondták a „Sálóm” ot is Izraelben.

            Az áldás lehet a hála vagy a tisztelet kifejezése is Jób 31,20-ban a szegény megáldja jóltevőjét, Joáb példáúl megáldja Dávidot, amikor az elfogadja kérést. (2Sám.14,27) A szolgák áldják Dávidot, amikor az Salamont jelöli ki utódjáúl. Az Isten felé mondott áldás sokszor átmegy imádásba, ennek szép példája a 103-ik zsoltár: áldjad én lelkem az Urat.

            Az Ószövetségben az áldásnak megvoltak az alkalmai. Az áldás példáúl akkor hangzott el, ha valaki búcsúzott az élettől. Ezt Izsákról és Jákóbról jegyzi fel az Írás, Ábrahámról nem. Megható az a mód, ahogy a halálra készülő Jákób fiait magához hívatja és mindegyiktől egy sajátos, egyénre szabott áldással búcsúzik. Ez nem mindig pozitiv, hisz Simeon és Lévi haragját megátkozza. Monumentális és teljességgel pozitív viszont a Mózes népétől való bucsúja. Az Ószövetségben akkor is áldást mondanak, ha valaki hosszabb időre eltávozik hazulról. Így áldja meg Izsák Jákóbot Lábánt és leányait, amikor azok Jákóbbal útra kelnek. Az 1Móz.24,60 szerint Rebekát megáldják anyja és testvérei, itt is bucsúról van szó.

            Kérdés az is, hogy kinek volt joga álást mondani? Nem könnyű erre válaszolni. Mindenek előtt a papok voltak azok, akik áldást mondhattak, 5Móz.25,5 szerint Isten a Lévi fiait választotta ki arra, hogy neki szolgáljanak és az Ő nevében áldást mondjanak. Eleinte még olyan karizmatikus vezetők, mint Dávid és Salamon mondhattak áldást, később azonban azt látjuk, hogy bűnként rójják fel a királynak, hogy a papok munkájába avatkozik.(2Krón.26,16) A zsinagógában az áldást csak a pap mondhatta ki. Ha nem volt pap, akkor egy előljáró is mondhatott áldást, de csak imádság formájában.

            Az áldásmondásnak volt egy jellemző mozdulata is, az istentiszteleten az áldást mondó pap felemelte a kezét (3Móz.9,22) A későbbi zsidóságban erre pontos előírások voltak kidolgozva Bizonyos esetekben a kézrátételt alkalmazták (1Móz.48,13-20) De a kézrátételt nem csak az áldásnál alkalmazták, hanem az áldozatok bemutatásánál is. Mielőtt az állatot levágták volna, az illető izraelita az állat fejére kellett tegye a kezét és meg kellett vallja felette a bűneit. Ugyanezt teszi Áron a nagy engesztelési napon, amikor az egyik kos fejére tévén a kezét, megvallja a nép bűneit, ebből lett a bűnbak kifejezésünk. A kézrátétel ebbe az esetben átadást, átvitelt jelent. De ha halványan is, már ott van a helyettesítés gondolata is.

            Különbséget kell tenni az Ózövetségben az áldás és a felszentelés között. Példáúl a szent sátrat olajjal felszentelik  A templomot is Salamon felszenteli. A felszentelésnél a legfontosabb gondolat: az Isten számára való elkülönítés. Ez azt jelentette, hogy az elkülönített dolgokkal nem lehetett mindennapi dolgokat végezni, a szent edényekben nem lehetett gulyást főzni, s a szent sátorban nem lehetett születésnapi bulit tartani. Az áldás inkább az Isten jelenlétét, a szentelés pedig Isten fenségét és dicsőségét hangsúlyozza..

Összefoglalva az mondhatjuk, hogy az áldás teljességgel Istentől függ, aki egy élő személy, aki azt teszi, ami neki tetszik. Az áldás tartalma az Istennel és az Istenben való békesség megtalálása, ami kihat az egész életre. Az Istennel való közösség a szövetségben valósul meg, Isten ebben az embertől engedelmességet kér, különben az áldás átokra fordul. Mindenki áldhat, de a pap által mondott áldásnak különös súlya van.

Áldás az Újszövetségben

         Előljáróban elmondhatjuk, hogy az újszövetségben elmondott áldást meghatározza az ószövetségi áldás, és az a mód is, ahogyan ezt a zsidóságban végezték. Az áldás görög szava az :EÜLOGEÓ.  A görög világban ez egyszerűen annyit jelentett, mint szépen szólni, szépet mondani.

            Az Újszövetségben újra és újra előjön a gondolat, hogy Isten gyermekei áldják Urukat az Ő jótéteményeiért Az áldás ebben az esetben magasztalás, dicsőítés. Ezt főleg az asztali imáknál látjuk, amikhez Jézus is tartotta magát. Márk 6,41-ben és más helyeken is látjuk, hogy Jézus megáldja a sokaságnak kiosztandó eledelt. Ő egy szokásos hálaladó imát mondott el. Feltűnő, hogy ilyenkor az égre emeli szemeit, ami annak a jele, hogy a segítséget az Úrtól várja, aki elvégezheti a megsokasítás csodáját. Egy régi zsidó mondás így hangzik: tilos az embernek hálaadás, áldásmondás nélkül élvezni az Isten ajándékait. Aki ezt teszi az lop, meglopja az Isten dicsőségét. 1Tim.4,4 is erre utal, amit hálaadással és imádséggal tudunk elvenni, az mind jó. A páskavacsoránál is áldást mondtak, itt nagyon mély gondolatok jöttek elő, hisz nem csak az Egyiptomból való szabadulásért adtak hálát, hanem a bárány vérében nyert bűnbocsánatért is.

            Az Újszövetség is kihangsúlyozza, hogy az áldás az élet minden területén megtalálható. Pl.Zsid.6,7, a föld ami termést hoz, áldást nyer Istentől. De a döntő különbség az Ó és Újszövetség között, hogy itt a lelki áldások vannak az első helyen, Isten nem csak az asztalon levő anyagi javak mellett lehet áldani és magasztalni. Zakariás áldja az Urat, mert visszakapta a beszéd lehetőségét, Simeon áldja az Urat, mert karjaiban tarthatja a kis Jézust. Szinte minden apostoli levél az Úr nevének áldásával és magasztalásával kezdődik, mindazokért a lelki áldásokért, amit az Úr a gyülekezeteknek adott. .A Jelenések könyve szépen mutatja, hogy Isten áldása és magasztalása az örökéletünknek is fontos része lesz.

Jézus Krisztus, mint áldás

            Az áldásban az Úr Jézus Krisztus személye központi helyet foglal el. Az egész Újszövetség az Ő jöveteléről tesz bizonyságot, s arról, hogy Ő igéje és Lelke által miként munkálkodik a gyülekezetben. Jellemző ilyen szempontból az efézusi levél kezdete. Az Ef.1,3-15 tulajdonképpen egy monumentális magasztaló ének, amiben Pál magasztalja az Istent, aki megáldott minket Krisztusban minden lelki áldással.. Ez az áldás magába foglalja Isten kiválasztó szeretetét, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, és megújító erejét, amelyekkel alkalmassá tesz minket arra, hoyg az Ő dicsőségére éljünk. Az áldás itt is Isten kegyelmes jelenlétét jelenti Krisztusban, hisz az Ő neve Immánuél, velünk az Isten.

            A Krisztusban kapott áldás azt is jelent, hogy Ő magára vette a törvény átkát, ami minket kárhoztat és elítél. A kereszten Ő érettünk és helyettünk átokká lett. Ha mi hiszünk benne megszabadulunk az átoktól és áldásában részesülünk. Az Újszövetség alapvető tanítása, hogy az Isten mindenek felett való, tulajdonképpeni áldása, maga az Úr Jézus Krisztus. Benne és Általa pedig mi is mind áldottak vagyunk.

            Krisztusból mindig aktív és aktivizáló áldás árad. Nyilvánvaló ez pl. abból a jelenetből, amikor Jézus megáldja a gyermekeket. Az Ószövetségben szokás volt, hogy a nagy engesztelési nap előestéjén a gyermekeket egy híres írástudóhoz vitték, hogy az intse őket s imádkozzon azért, hogy a gyerek majd egész életében a Tóra parancsolatai szerint tudjon élni. Ilyenkor a szülők egész nap bőjtöltek, sőt még a gyermekek is bizonyos szintig. Különös az, hogy Jézusról csak itt olvassuk, hogy áldott volna, tehát csak gyermekeket áldott meg, nagy kérdés, hogy a boldogmondások mennyire tekinthetők áldásmondásnak.

            Lukács, amikor leírja Jézus mennybemenetelét, akkor azt olvassuk, hogy kezét felemelte és áldva távozott el ebből a világból.Ez azt jelentette a tanítványok számára, hogy most Jézus nevében, az Ő erejével indulhatnak küldetésük teljesítésére. Aki részesül a Jézustól kapott áldsban, az nagyon boldog ember.

Az ember szerepe az áldás továbbadásában

            Kérdés az Újszövetség szerint, hogy az emberek játszhatnak-e egy közvetítő szerepet a Jézus Krisztusban való áldás továbbadásában? A válasz igen, de csak akkor, ha élő kapcsolatban vannak Istennel és Jézus Krisztussal a Szentlélek által. Áldani nyilván csak Jézus nevében, Jézus által lehet. Érdekes, hogy az apostolokról nem igen olvassuk, hogy megáldottak volna embereket, gyülekezeteket. De ahogyan a gyülekezeteket köszöntik, az már egyfajta áldás. Az apostolok köszöntve áldanak és áldva köszöntenek. És ez nem csak a 12 kiváltsága, hanem a 70 tanítvány is ezt teheti. De kifejezetten sehol sem olvassuk, hogy az apostolok megáldottak volna embereket vagy gyülekezeteket, inkább csak az, hogy köszöntötték őket.

            De az egyértelmű az Újszövetség tanítása szerint, hogy minden egyes hívő arra van alhíva, hogy áldássá legyen. A gyülekezeteknek hirdetett, adott áldás úgy lesz továbbadva, hogy az egyes tagok áldássá lesznek a közvetlen és tágabb környezetükben. Jézus a Hegyi Beszédben fel is hívja tanítványait, hogy ők ne átkozzanak, hanem áldjanak, még azokat is, akik bántják őket. Az apostolok beszélnek arról, hogy a keresztyén ember Krisztus követeként áldást mondhat.( Róm.12,14,  1Pét.3,9) Amit anyagiakban adunk egy embernek vagy gyülekezetnek szintén áldás lehet.(2Kor.9,5) A legszebb, amit ilyen értelemben elmondhatunk, hogy a gyülekezet a legnagyobb áldás a világ számára.

            Külső jelként az Újszövetségben is találkozunk a kézrátétellel, Jézus így áldotta meg a gyermekeket, a kézrátétel az áldásadás specifikus mozdulata, de ezzel gyógyítottak, s Isten Szentlelkét is így közvetítették az apostolok. (Mk.5,13, Apcsel.9,12,   , 8,17,   9,17,   19,6)

A kézrátételt a tisztségre való elhíváskor és az erre való felhatalmazáskor is alkalmazták. Elvileg a kézrátételt minden hívő gyakorolhatja, a gyakorlatban mindig csak azok tették, akik a gyülekezetben valamilyen tisztséget, vezető szerepet töltöttek be., az apostolok, (Apcsel 6,6,   8,17,    19,6,   2Tim.1,6) próféták és tanítók (Apcsel.13,1-3) és a presbiterek (1Tim.4,14) Azért kivétel is van, hisz Ananiás is a frissen megtért Pálra helyezi a kezeit..

            Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy az Újszövetség nem fordít különösebb figyelmet az áldásra, illetve a megáldásra. Az áldás teljesen Jézus Krisztuson alapszik, Benne áldott meg mindket az Isten mindennel, amire szükségünk van. Az újszövetségi áldás inkább magasztalás, Isten dicsőítése, de az emberek s a gyülekezet is lehet áldássá, ami nem más, mint a Jézus Krisztusban való áldás továbbadása.

Áldás a történelemben

            A zsidó hagyományban az áldásmondás nagyon fontos helyet foglal el, a rabbinisztikus irodalomban rengeteg „BÖRÁKHÁT” vagyis áldásformulát találunk. Ebben mindenek előtt Istent áldják, mert illik, hogy Isten sokféle áldásaira a mi áldásmondásunkkal válaszoljunk. A zsidóságban rengeteg alkalommal mondtak áldást, főleg az étkezéseknél, a legszebb asztali imádságok a páskabárány elfogyasztásakor hangzottak el. Nem magát az ételt kellett megáldani, hanem Istent áldani az Ő ajándékaiért. Az áldásban ott van az ember odaszentelése is. Az Isten áldása arra kötelez, hogy odaszánt életet éljünk.

            A 3-4-ik századtól kezdve az áldásmondások főleg a keresztséggel és az úrvacsorával, vagyis a sákramentumokkal vannak kapcsolatban.. A középkortól kezdve egyre inkább az lett a fontos, hogy ki mondja az áldást. A tárgyak, ereklyék is kezdtek nagy jelentőséggel bírni. Egy ilyen tárgynak az érintése garantálta a megőriztetést, vagy annak a szentnek a közbenjárását, akinek csontját érintették. Kell látnunk, hogy a középkori ember egy állandó veszélyeztetettségben élt, léte bizonytalan volt. Tetileg –lelkileg rengeteg támadásnak volt kitéve. Úgy érezte, hogy sötét hatlmak veszik körül, amik rá akarnak törni és meg akarják testét-lelkét ölni. Az áldsra azért volt szükség, hogy ezek a hatalmak távol maradjanak. Egy ilyen megoltalmazó jel lett a kereszt. Ha valamire a kereszt jelét tették, az biztonságban volt, főleg ha a pap tette valamire a keresztet. A szöveget nem is értették, hisz az latin volt, de a lényeg a tárgy mágikus hatása volt. Ilyen volt pl. a szenteltvíz. Ebben a nagy veszély az volt, hogy a hangsúly már nem az Istennel való élő kapcsolatra tevődött, hanem egy tárgytól várták a megőriztetést, boldogságot , sőt üdvösséget is. Ez már tiszta babonaság.

            Egy egészen szörnyűséges dolog volt a fegyverek megáldása. Ezt a keresztes lovagok világában kezdték el gyakorolni. A gondolat az volt, hogy a fegyvereket egy jó cél érdekében használják, megvédeni Isten országát, a Szentföldet, keresztyén országokat. De az ilyen így módon megáldott fegyvereket nagyon sokszor szörnyűségesnél- szörnyűségesebb vérfürdőkre használták fel.

Az áldás szerepe a reformációban.

             Mint sok más visszaélésre, a reformáció kritikát gyakorolt az áldással való visszaélésre is. Luther egyenesen az ördög találmányának nevezte tárgyak megáldását. Egyetlen kivétel a templom, s a templomi tárgyak megáldása volt. Biztos nem ment volna el zászló, iskola, szobor, emlékplakett, sírkő stb. megáldására. Ismeretes híres 1544-ben elmondott prédikációja, amelyben azt mondja hogy az ige a szenteltvíz s az imádság a tömjén. A Gal.3,9 magyarázatában bővebben kitér az áldásra. Az áldás Luther számára az evangélium hirdetése, Krisztus megvallása a nép előtt. Az evangélium áldásait hit által nyerjük meg és lesz az valósággá a bűnösök szívében és életében.

Áldás az istentiszteleten

            Az áldás az istentiszteletben is helyet kapott. Láttuk azt, hogy a pap az Ószövetségben az Úr nevében áldást mondott a népre. Ez folytatódott a zsinagógai istentiszteleten is. Az első század istentiszteletének lefolyása felől igen sok a bizonytalanság. Az biztois, hogy az igehirdetés egyre fontosabb szerepet kapott. Valószínű, hogy az első tíz században még nem volt szokás az istentisztelet végén áldást mondani., ezzel csak a 12-ik sz. végén találkozunk. Ezzel a hagyománnyal a reformáció nem szakított, sőt megerősítette. Így a protestáns istentiszteletnek állandó része lett az istentisztelet végén elmondott áldás.

Mi történik az áldásban?

           

De feltevődik a kérdés: mit is teszünk tulajdonképpen, amikor áldást mondunk? A kérdés az, hogy meg lehet-e ezt egyáltalán fogalmazni.? Tudunk-e egy pontos definiciót adni? Úgy gondolom, hogy: nem! Hisz az áldás is a hit világához tartozik és mint ilyen bizonyos mértékig titok.

            Ami biztos, hogy a mi gyakorlatunkban az áldás szavakkal történik. Szavak nélkül is lehetne áldani, de ezt nem gyakoroljuk. Az áldást mindig az a helyzet határozza meg, amiben elhangzik. Az áldás fontos szerepet játszik az emberi kapcsolatokban, hisz az egyik ember áldja meg a másikat. A kérdés az, hogy ilyenkor egynrangú-e a két fél, vagy egyik felette áll a másiknak? Pl. lelki tekintélyben, vagy a tisztség szempontjából? Az áldás nem vízszintes cselekmény, hanem függőleges. Az áldásban 3 személy cselekszik: Isten, az áldó és a megáldott ember. Mindenek felett ott van Isten, aki az áldást adja, alatta van, aki az áldást továbbadja és végül legalul, akienk az áldást továbbadják. Az áldó személy ott áll Isten és a megáldott személy között. Ez volt a római egyház felfogása, amit a reformáció elvetett. Isten és az ember között sem a lelkész, sem az egyház nem lehet közvetítő.

            Amikor az áldásról beszélünk különbséget kell tegyünk az általános és a sajátos kegyelem között. A teremtéskor Isten megáldotta az embert és állatot egyaránt. Ez az életerőre, szaporodásra, termékenységre vonatkozott. Utána jön a bűneset és az átok. Az özönvíz után megint áldás hangzik el. Utána az áldás koncentrálódik egy emberrre(Ábrahám), egy népre (Izrael) és végül Jézus Krisztusra és az Ő egyházára. Az általános áldás azt jelenti, hogy azok is részesülnek áldásban, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. Felhozza napját mind az igazakra, mind a hamisakra, esőt ád mind a jóknak, mind a gonoszoknak.(Mt.5,45)  De ők ellenére a harag fiai maradnak, akik haladnak az örök kárhozat felé. De akik hisznek Isten sajátos áldásában részesülnak, ami maga az üdvösség. A sajátos áldás azt jelenti, hogy Isten népével akar lakozni és békességet akar adni neki. Isten másképp van jelen a világban s megint másképp a gyülekezetben. A gyülekezetben igéje és Szentlelke által van jelen. Az Isten népe tudhatja, hogy ő egy áldott nép. Egy keresztyén pár a házasság megkötése után bizonyos lehet abban, hogy ők attól a pillanattól Isten áldásval élhetnek együtt. Az istentisztelet végén megáldott nép tudhatja, hogy ő Isten áldásával megy ki a világba, hogy Isten áldást viszi ki magával a világba.

Áldás és imádság

            Feltevődoik a kérdés, hogy mi a kapcsolat és mi a különbség az áldás és imádság között. A kapcsolat az, hogy mindkettő a másik ember érdekében történik.. A különbség az, hogy az áldásnál jelen kell legyen a másik ember, míg az imádságnál ez nem szükséges. Egy másik különbség, hogy az imádságnál mindig konkrét dolgokról van szó. Nem csak általánosságban kegyelmet, Isten jelenlétét kérjük a másik számára, hanem pl. bölcsességet egy nehéz döntéshez, gyógyulást a betegségben, megtérést a hitetlenségben. Az imádságnál van egyfajta bizonytalanság, pl. egy betegnél nem tudjuk, hogy gyógyulásért kell-e imádkozni, vagy a szenvedés megrövidítéséért.Ez az áldásnál nem áll fenn.

Áldás és tisztség

            Láttuk, hogy az Ószövetségben az áldást a paok közvetítették. Az Újszövetségben kevés utalás van az áldás és a tisztség kapcsolatára. A kézrátételen kívül, amit a gyülekezet vezetői gyakoroltak, nem sok nyoma van az áldásnak.

            Ahogy viszont haladunk előre a századokban, egyre fontosabbá válik a személy, aki áld. Az áldás súlyát a tisztség, a státus határozza meg. Az biztos, hogy az áldás fontos a gyülekezet számára. Ha gyenge is a prédikáció, sokan azt mondják: legalább egy áldást kaptam. Párok, akik már igencsak elszakadtak az egyháztól mégis fontosnak tartják az egyházi áldást. Az emberek általában szeretnek olyan emberrel találkozni, aki számukra egy más világot képvisel, gondoljunk csak arra, hogy mit jelent az embereknek egy-egy sztár, híres ember érintése, kézfogása.

            A tisztség fontos a Bibliában, hisz Isten emberi közvetítéssel végzi az ő munkáját, embereket használ fel. Az Ószövetségben 3 tisztség volt: a prófétai tiszt, amin keresztül az ige, Isten szava érkezett, a királyi tiszt, amin keresztül a tekintély, a vezetés érkezett és a papi tiszt, amin keresztül a bocsánat, engesztelsé, áldás érkezett. Ezt a hármas tisztséget a reformátori teológia is megtartotta. A hívő embernek prófétai, királyi és pai tiszte van. Mint próféta bizonyságot tesz Istenről, mint pap Istennek szenteli magát s mint király uralkodik a teremtett világ felett.

            Az Újszövetség ezeknek a tisztségeknek a beteljesedését is Jézus Krisztusban látja, Ő a mi igazi Prófétánk, egyetlenegy Főpapunk és örökkévaló Királyunk. Az Újszövetségben nem beszélhetünk a tisztségek teljes kialakulásáról, de 5 tisztséget látunk már kialakulni.: pásztor, tanító, próféta, evangélista, diakónus. Az erre való felhatalmazás kézrátétellel történt, az apostolok a Jézustól kapott megbizatást tovább adták a következő nemzedéknek.

            Az áldás a keresztyén ember papi szolgálatához tartozik, de az Újszövetségben nincs külön elhivatás az áldás végzésére. Az áldás minden hívő feladata, nem csak egyeseké. A reformáció a tisztséget úgy fogta fel, mint Krisztus képviseletét a gyülekezetben. Aki áld, tudnia kell azt, hogy ő Krisztust képviseli. A tisztségviselők áldást nem szabad túlbecsülni, mintha az több lenne bármelyik másik hívő áldásánál.

Az áldás megvalósulása

            Az áldásnál nem kell mindig arra gondolni, hogy most én tudatában vagyok, hogy áldás leszek.Nem arról van szó, hogy minden pillanatban stresszelem magam, hogy én most áldássá kell legyek. Nekünk egy dolog a fontos: hogy Krisztussal legyünk közösségben, hogy tőle függjünk. Ha így vagyunk, bármit is teszünk és bárhol is vagyunk áldássá leszünk mások számára. Pál azt írja a filippibelieknek, hogy ha ők tisztán és feddhetetlenül élnek, akkor csillagként fognak fényleni. Akkor az emberek egyszerűen látni fogják rólunk, hogy mit jelent Isten áldott gyermekének lenni.Szörnyű lehet ott élni, ahol nincs egyház, ahol nincsenek Istennek gyermekei. A keresztyén ember akkor is áldás mások számára, ha azok nem veszik semmibe az ő hitét, sőt kigúnyolják azt, az egyház áldás azok számára is, akik kiléptek belőle.

            Van persze olyan is, amikor tudatosan próbálunk áldás lenni a másik ember számára. Itt is különbséget kell tenni a szavak és cselekedetek között. Mi példáúl tudatosan mondhatunk áldó szavakat az embereknek. De tudatosan tehetünk áldott cselekedeteket is. Mi káromkodás szidalmazás helyett mondhatunk gyógyító szavakat. Tehetünk áldó cselekedeteket Ilyen mindenféle anyagi ajándék, amit másoknak adunk. Egy bajban szükségben levő embert megsegíteni egy áldó cselekedet. De áldó cselekedet az is, ha időt, erőt szánunk valakire, ha segítünk neki lapátolni, ha házat vagy kerítést épít.

Áldás az istentiszteleten és a lelkigondozásban

            Mi áldó köszöntéssel kezdjük el az istentiszteletet és áldással fejezzük be azt. Az áldás mintegy összefoglalja az egész istentiszteletet, és azt átadja nekünk, hogy vigyük magunkkal. Az istentisztelet olyan, mint egy oázis a pusztában, ahol megpihenünk, új erőt merítünk, de tovább kell menni, s mi tovább is tudunk menni az áldással a pusztaságon át a mennyei Kánaán felé. Az áldás tartalma: én veletek vagyok, nem hagylak el titeket.

            Az istentiszteleten használt leggyakoribb áldások az ároni és az apostoli áldás, de a Szentírás az áldások gazdag választékát adja elénk, nyugodtan éljünk vele. Sokszor mondhatunk olyan áldást, ami nagyon talál az igehirdetéshez, az üzenethez, amit elmondtunk. Áldást mondunk a kereszteléskor, a konfirmandusokra, ez az egyetlen áldás a mi egyházunkban, amit térden állva fogadunk.

            Az egyik legszebb áldás a házaspárok megáldása. Az áldás mintegy erőt ad a házassági fogadalom megtartására.

            A lelkigondozásban mondott áldás a legtöbbször családlátogatások alkalmával történhet., amikor a lelkipásztor s esetleg a presbiter vagy körzetfelelős meglátogatja a gyülekezet tagjait. Ilyenkor sk kerülhet áldásra, de ezt azért ne kapkodjuk el. Csak akkor mondjunk áldást, ha a család vagy annak egyik tagja ezt kifejezetten kéri. Áldást adhatunk, mondhatunk olyan esetekben, amikor a szóbeli kommunikáció nem lehetséges, haldoklóknál, súlyos értelmi fogyatékosoknal, ilyenkor rájuk tehetjük kezünket és megáldhatjuk őket.

            Végszóként: Minden áldás mögött ott van a Szentháromság Isten, aki megáldja ezt a világot, de különösképpen az ő világban levő és küzdő népét. Jézus áldva élt, áldva távozott el ebből a világból, itthagyta áldását és ezt mi most továbbadhatjuk másoknak. Azt kivánom, hogy mi is áldásként, áldva és áldottként éljünk ebben a világban s áldást hagyva távozzunk majd el innen ebből a világból.

            Tudom, hogy ez az előadás is nagyon töredékes, talán sok kérdésre nem tudtam választ adni, de ha ebben a kérdésben csak egy picit is világosabban látunk s csak egy picit is áldottabbbak leszünk, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2016 forró nayarán

Előadásom megírásához Drs.J. Westland: Een hand boven je hoofd című könyvét használtam fel