Jób könyve 2

5-ik igehirdetés Jób felesége és barátai Text. Jób 2,9-13

            Jóbnak azt is el kell szenvednie, hogy ezen a nehéz úton, amin járnia kell, s abban a nehéz próbában, amit el kell hordoznia, azok okozzák neki a legtöbb fájdalmat, akik a legközelebb állanak hozzá. Ezek az emberek tulajdonképpen jót akarnak, segíteni akarnak rajta, de nem veszik észre, hogy még sokkal inkább növelik fájdalmát. Azt is tudjuk, hogy a Jézus életében is hasonlóképpen volt ez. Tudjuk, hogy milyen  fájdalmat okoztak neki anyja és testvérei. Nekik mondta a legkeményebb szavakat, amiket valaha is mondott. De a tanítványok is inkább fájdalmat okoztak neki a kereszt felé vezető úton, pedig tulajdonképpen segíteni akarták ők is a Mesterüket. Pétert egyenesen Sátánnak nevezi és úgy küldi el magától.

            Nos, Jób életében is vannak emberek, akik látják helyzetét, segítségére próbálnak sietni, persze úgy próbálnak segíteni, ahogy azt ők jónak látják. Először jön a felesége, majd jönnek a barátai. Jób eközben porban és hamuban ül. Beteg, viszketős testét egy darab cseréppel vakargatja. Összetört cserépdarab volt épp elég körülötte. Az írásmagyarázók úgy gondolják, hogy Jób a lakóhelye szeméttelepén van, oda megy, ahova az emberek a szemetüket szokták vinni, hogy ott elégessék. Először a felesége lép hozzá. Első alkalommal hallunk a feleségéről. Ez különös, hisz ott is kellett volna haljunk róla, amikor a boldogságáról, gazdagságáról volt szó. Legalábbis mi ezt emberileg így gondoljuk. De ez nincs így, ott meg se említi a feleségét. Mit jelentsen ez?  Azt, hogy a felesége életének az árnyoldalához tartozott? Ő volt a sebezhető pont az életében? Ő volt a ház keresztje, amit szüntelenül kellett hordozzon Jób?

            Mert kétségtelen, hogy az első megjelenése se szerencsés. Ez a pár szó, amit mond egyáltalán nem építő és nem vigasztaló. Ez alátámasztani látszik azt, amit az előbb mondottunk róla. Az első szava egy kérdés, egy kegyetlen, irgalmatlan kérdés, amit a porban és hamuban ülő férjéhez intéz. Erősen állsz még mindig feddhetetlenségedben? Ez a kérdés úgy hangzik, mintha a férje kegyessége mindig is egy szálka lett volna a szemében, mintha ő mindig is feleslegesnek látta volna férje kegyességét, azt gondolván, hogy sokkal jobban tette volna, ha azt az időt, amit Istenre költött, az anyagiakra költötte volna. Szerinte sokkal jobb lett volna, ha Jób oltárok helyett falakat épített volna vagyona megvédésére. Számára ebben a helyzetben csak egy megoldás van: megátkozni az Istent és meghalni.

            De az is lehet, hogy tévedünk, hogy ez az asszony mégsem volt ilyen, mint amilyennek mi most elképzeltük. Mégsem kellett volna ilyen sötét színekkel megfesteni az alakját. Ha megvizsgáljuk, hogy mit is mond ebben a helyzetben, akkor azt kell mondjuk, hogy jól ismerte férjét. Látta férje rettentes fájdalmát s ő erről a szörnyű valóságról beszél. Persze vigasztalhatta volna így is a férjét: még mindig gyászolod gyermekeinket, még mindig nem tudtad feldolgozni vagyonod elvesztését? De ő nem ezt kérdezi. Látja Jób fájdalmát, s látja azt is, hogy férje nem az elvesztett boldogságát siratja. Ő most is Istenhez ragaszkodik, annak ellenére, hogy ezt tette vele. Istent nem tudja elnegedni most sem, annak ellenére sem, hogy most semmit se érez az ő szeretetéből, hatalmából. Azt látja, hogy férje még most is keresi Istent, csak épp nem találja meg. Nem találja Istent a szívében, nem tud hozzá imádkozni. Most ez a Jób nyomorúsága, mindazon túl, amiket eddig elszenvedett. És felesége ezt most jól látja, erre érez rá. Mintha azt kérdezné: még mindig úgy fáj az, ami eddig is úgy fájt? S ha ezt így megértjük, akkor szörnyű szavának is más értelme van. Mintha ezt mondaná: ennél a helyzetnél, amiben vagy, még a halál is jobb. Hát nem azt mondjuk mi is, amikor egy ember rettenetesen szenved, s meghal, hogy megváltás volt számára a halál. Én életemben rengeteg olyan haldoklót látogattam meg, akik arra kértek, hogy ne azért imádkozzam, hogy még éljenek, hanem azért imádkozzam, hogy már minél hamarabb tudjanak meghalni, mert olyan rettenetesen szenvednek. Nem azt mondja-e ez az asszony is látva férje szenvedését: ennél már a halál is sokkal jobb. Nos, ezt mi pontosan nem tudjuk, hogy miként is értette Jób felesége, hogy jóság vagy gonoszság beszélt belőle, a szeretet vagy a gyűlölet hangja volt ez. A kérdés azonban a Jób szempontjából fontos: mit jelenthettek neki feleségének ezek a szavai? S hála Istennek, Jób el is mondja, hogy számára ez egy bolond beszéd.

            A „bolond” szó általában sokkal többet jelent, mint amit mi erről a szóról általában tudunk és gondolunk. Az Ószövetségben a bolondság szinte egyet jelent az istentelenséggel. A bolondok tulajdonképpen az istentelenek. Amikor Jób azt mondja feleségének, hogy úgy beszél mint egy bolond, akkor ezzel azt is mondja, hogy ő ebben a Sátán hangját hallotta meg. Figyelmezteti feleségét, hogy vigyázzon, mert most a Sátán szócsöve lett és ezért bolond. Jób és felesége most két különböző világban élnek és a természeti, házassági szeretet szálait el kell szakítani. Hogy ez mennyire így van, ezt megértjük Jób további szavaiból. Jób felesége bolond  szavára Isten bölcsességével válaszol. Ha már a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat nem kell-é elfogadnunk? Ez is egy nagy mondat, de az előbb még hatalmasabbat mondott már:az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!

            Itt ebben a pillanatban nagyon nagy dolgokról van szó. Nem kevesebbről és kisebbről van szó, mint élet vagy halál, pokol vagy menny, Isten vagy Sátán, lenni vagy nem lenni? De ő most sem vétkezik, hallatszik az ige megállapítása. Mert itt épp azt akarta a Sátán, hogy Jób vétkezzen az ajkaival. Hisz a Sátán, amikor eljött udvarolni az Úr előtt épp azt mondta: meg fog szemtől-szembe átkozni Téged. A kegyelem az, hogy Jób felismeri felesége szavában a Sátán hangját és le is leplezi azt.

            Ezek után lássuk a Jób barátait. Olyan barátokat látunk itt, akik a szükségben segítségére sietnek. Ezek egytől-egyig nagyszerű, komoly, szimpatikus emberek. Hisz már amikor messziről meglátják Jóbot felemelik a hangjukat és hangosan sírnak. Megszaggatják ruhájukat, port hintenek a fejükre, így vesznek részt barátjuk mérhetetlen fájdalmában. De ezek után még nagyobbat tesznek: leülnek barátjuk mellé a hamuba és porba. És hét napon át szótlanul ülnek mellette. Nos, ezt nevezhetjük igazi részvétnek, modern szóval empátiának. Ezek nem akármilyen emberek, annyi biztos. Felismerik Jób fájdalmának nagyságát és teljesen megukévá teszik azt. Ezzel a magatartásukkal sokkal többet segítettek Jóbnak, mintha sok szót próbáltak volna vigasztalásúl mondani neki. Ők egyszerűen, őszintén odaülnek a barátjuk mellé. Sok esetben ez a legnagyobb és legtöbb vigasztalás, amit egyik ember a másiknak adhat. Nem véletlen az, amire Pál majd biztatja a keresztyéneket, amikor azt mondja, hogy a sírónak nem mondogatni kell, hanem együtt kell vele sírni. Jó lenne ezt nekünk is megjegyezni és alkalmazni életünk sok helyzetében. Ennél többet mi emberek nem tudunk tenni.. De jó, hogy van aki tud, aki hív bennünket önmagához: jöjjetek énhozzám mindnyájan , akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztallak titeket. Ő nem csak vigasztalni tud, hanem el is tudja venni a fájdalmunkat, mert fájdalmainkat is Ő hordozta. Jöjjünk hozzá mi is minden bánatunkban és fájdalmunkban.

6-ik igehirdetés Jób panasza Text. Jób 3

            Semmi sincs olyan rettenetes, mint amikor egy haldokló átkozódik. Én még ilyet nem hallottam, s nem is szeretném, de bizonyára sokan éltek át már ilyen szörnyűséges dolgokat is az életükben. Azért döbbenetes ez, mert a haldokló szavai mélyen bevésődnek, megmaradnak a hozzátartozók lelkében. Ezért sok írásmagyarázó azt tanácsolja ennél a résznél, hogy ne is vegyük komolyan ezeket a szavakat, amelyeket Jób itt mond. Ezek az írásmagyarázók azzal érvelnek, hogy ezek a szavak egy teljességgel összekúszálódott, megzavarodott ember elméjéből, lelkéből származnak, aki nem tudja már, hogy mit is mond. Azt mondják, hogy a nagy fájdalmak ilyenkor kiborítják az embert egyensúlyából, s tulajdonképpen az ember nem is tudja már, hogy mit is mond ilyenkor. Ezeket a szavakat nem szabad komolyan venni, minél hamarabb el kell felejteni.

            A kérdést úgy is feltehetjük: akkor ugorjuk át ezt a fejezetet és ne is foglalkozzunk vele? Én erre azt mondom: nem!  Hisz ez a fejezet figyelmeztetés és ugyanakkor vigasztalás is számunkra. Figyeljünk hát arra, ami itt történik. Jób ott a halál mesgyéjén, a sír szélén és átkozódik. Nem Istent, nem is az embereket átkozza, hanem a születése napját. Félelmetes szavak ezek egy haldokló ember szájából. Rettenetes, amikor valaki úgy távozik el az életből, hogy közben átkozza születése napját.  De az ember eljuthat ebbe a mélységbe, hogy már semmi mást nem akar, csak a halált. Gondoljunk itt arra a mélységre, amibe az öngyilkosok jutnak. Akik egy adott ponton eldobják maguktól az életet, mint egy értéktelen rongyot, akiknek már semmi más vágyuk, céljuk sincs, csak egyetlen egy: meghalni. Mint aki hosszú szolgálatom során már több mint húsz öngyilkost temettem el, szembesültem ezzel a drámai helyzettel.

            A halál adott esetben nem csak rémítgetheti az embert, hanem hízeleghet is az embernek, hívogathatja az embert. A halál udvarolhat az embernek, úgy hogy az ember beleszeret és ennek a szerelemnek a foglyává s végül áldozatává válik. Ha figyelünk Jób szavára, akkor is itt kihalljuk ezt a hangot. Hallva ennek a fejezetnek szörnyű szavait, feltesszük a kérdést: mi lehet a vigasztaló ebben a fejezetben? Nos, az hogy ezeket a szavakat egy olyan ember mondta el, akiről bizonyosan tudjuk, hogy Isten szolgája, gyermeke volt és akin megnyugodott Isten jótetszése. A vigasztalás az, hogy Isten gyermekeinek az életében is lehetnek ilyen sötét pillanatok. Ezért ez arra bíztat minket, hogy forduljunk bizalommal ehhez az emberhez, hogy érdekeljen minket ennek az embernek az élete, szenvedése. Ha a Jób könyve a 2-ik fejezet végén befejeződne, akkor abból azt gondolhatnánk, hogy egy ember, miután mindenét elveszítette, vagyonát, családját, gyermekeit, egészségét, csak ennyit mond: áldott legyen az Úr neve. Ha Jób egy ilyen hatalmas hősként, lelki óriásként magasodna fel előttünk, akkor mit mondjunk mi, kis emberek, akik pedig nem tudunk ilyen hősök, ilyen óriások lenni? Akkor mi essünk kétségbe, ha nem tudjuk ilyen hősként átélni a próbákat és elhozdozni a szenvedéseket?

            De így mennyire vigasztaló a mi számunkra, hogy Isten szolgája szájából panaszt, sőt átkozódást is hallunk. Isten gyermekei se járnak mindig csak magasságokban, csúcson, mert Isten gyermeke is lehet a padlón, lehet kétségbeesve, kívánhatja a halált. Senki se várja el Isten szolgájától, hogy az ő szemei folyvást csak ragyogjanak, mint a csillagok az égen, hogy ő mindig csak mosolyogjon, bármi is érje. Ő is sírhat, sőt ordíthat, fájdalmának szabad folyást engedhet.

            Igen, itt Isten szolgája sír, panaszkodik, kívánja a halált, és ez egy kiváló, egy rendkívűli ember és Jóbnak hívják. Ez nála most nem egy személyes, véletlenszerű gyengeség. Ez egy mélység, amibe Isten engedte bele az ő szolgáját. És Isten ebbe minden szolgáját beleengedheti, ettől senki sincs garantáltan megkímélve. Ha megvizsgáljuk a Szentírást, akkor látjuk, hogy nem Jób az egyetlen, aki ilyen mélységbe jut, hogy el van keseredve, kétségbe van esve, hogy meg akar halni. Gondolhatunk itt mindenek előtt Illésre, aki a Kármel-hegyi nagy győzelem után, úgy el van keseredve, hogy szintén meg akar halni. Azt mondja:  elég, vedd el tőlem a lelkemet. Vagy gondolhatunk Jónásra is, aki szintén azt mondja egy adott ponton: nem akarok élni, meg akarok halni. De maga Jézus, a szolgák Szolgája színtén sírt és panaszkodott és kiáltotta a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? De gondolhatunk itt Pálra is, aki a római börtönből azt írja: kívánok elköltözni, nekem a halál nyereség.

            De hogy is telhetne el Isten szolgájának az élete könnyek nélkül egy olyan világban, ahol a Sátán még ekkora hatalmat kap, ahol emberek Isten akaratával és megengedésével kerülnek a Sátán kezébe? Ha Jób panaszát jobban szemügyre vesszük, akkor azt látjuk, hogy ebben sokkal több van, mint az ő személyes fájdalma. Szó van benne a a föld királyairól és tanácsosaikról, fejedelmekről, akik arannyal töltik meg házaikat, a gonoszok fenyegetéséről, a foglyokról, nyomorúltakról, a megkeseredett szívvel járókról, akik mind a halált várják. Ebben a fejezetben végső soron mindnyájan ott vagyunk, akik valamiképpen szenvedünk és akik számára a Jób szenvedése és panasza felüdülést és vigasztalást jelenthet.

            De még az átokban is ott van az evangélium, hisz Jób azt kérdi: miért is nem haltam meg születésemkor, amikor kijöttem az anyaméhből? Igen, nem természetes az, hogy élve és egészségesen jöttem a világra, hogy a köldökzsinór nem csavarodott a nyakamra, hogy nem fulladtam meg a magzatvízben, hogy egy-egy járványnak, vagy balesetnek nem lettem áldozatává már gyerekkoromban. Hisz másokkal ez megtörtént, velem pedig nem. Miért vettek fel az emlőkre, hogy szopjak, kérdi Jób? Hát az nem kegyelem, hogy édesanyám nem halt bele a szülésbe, hogy nem veszítettem el szüleimet kicsiny koromban, hogy felneveltek, miközben olyan sokan árván maradtak?

            Miért élek én egyáltalán? Ez a Jób nagy kérdése. És erre nem lehet más válasz, mint ez: azért nem haltam meg, miután kijöttem anyám méhéből, mert Isten úgy akarta, Isten megtartotta az életemet, mert célja volt az életemmel és még ezután is sok mindent el kell végezzek ebben az életben. Lehet, hogy nekem is sok bajom és szenvedésem van, sok fájdalom és veszteség van az életemben, sok a betegségem és sok a csalódásom, de így akar az Isten megáldani, használni, így vagyok nagyon értékes az Ő számára. Én és te azért élünk, azért vagyunk, mert Isten így akar minket használni az Ő dicső tervének megvalósításában, az Ő csodálatos országának az építésében.

            Ezt Jób ebben a pillanatban nem látja, de Isten nagy kegyelme az, hogy Jób ebben a pillanatban mégsem lett öngyilkos, nem dobta el magától az életet, hanem elhordozta ez a mérhetetlen szenvedést, s amikor ebben Isten akaratát elvégezte, Isten akkor kihozta őt ebből a próbából és mélységből, s újra visszakapott majd mindent, s örvendhetett még gyermekeknek vagyonnak és egészségnek, de mindenek előtt Isten kegyelmének, amely ezen a rettenetes mélységen is átvezette őt, s amiben megtartotta hitét és Istenben való bizalmát is.

            Hallva ezt a fejezetet, hajtsuk meg alázattal fejünket, kérjük Istent, hogy minket őrizzen meg ilyen mélységtől, mert talán mi elbuknánk abban, de ha mégis beleenged hasonló próbákba, akkor minket is tartson meg abban.

 7-ik igehirdetés Elifáz beszéde Text: Jób 4,1

(itt s a következő igehirdetésekben több fejezetet együtt, összefoglalva tárgyalunk, ezért ajánlatos megkérni a híveket, hogy előzőleg olvassák el a Jób könyve 4. 5. 15. 22 fejezeteit , az előző igehirdetés végén mindig bejelentettem, hogy melyik fejezetekről lesz szó a következő alkalommal s így előre el tudták olvasni)

                        Egyszer egy gyárban felrobbant egy gépezet. Sok ember meghalt és az anyagi kár is tetemes volt Jöttek a kíváncsiskodók, a segíteni akarók, a tűzoltók, mentők, rendőrség.Aztán jöttek azok is akik a felrobbant gépezetet gyártották, s felszerelték.Ők azt állították, hogy nem lett volna szabad, hogy ez a gépezet felrobbanjon, ezt a nyomást még ki kellet volna bírnia. De a robbanás mégis az ő tudományukat, eredményeiket egyetlen pillanat alatt megcáfolta, semmivé tette.

            Valami hasonló történik Jób esetében is. Valami hasonló módon hathatott a hír, ami futótűzként terjedt el az egész vidékan arról, ami Jóbbal történt. Először jöttek itt is az emberek, hogy segítsenek, utána pedig jöttek a szakértők. Ezek a szakértők komoly és kegyes emberek. Az ő eddigi tudományuk, ismereteik a Jób tragédiája által egy hatalmas sokkot kapott, összeomlott, különösen azután, hogy Jób megátkozta születése napját. A pusztulás ott állt előttük teljes valóságában, s most kezdik lassan megérteni, hogy itt ténylg minden összeomlott. Az, ami Jóbbal történt alapjában rendítette meg azt a fundamentumot, amire ők eddig az életfilozófiájukat, bölcsességüket építették. Mert ők is úgy gondolták, mint a gépezet készítői, hogy Jób simán ki kellett volna bírja ezt a nyomást, ezt a próbát. De ez nem így történik s így az ő egész rendszerük összeomlani látszik. Most ők egy hatalmas kutakodásba kezdenek, hogy kiderítsék, hogy mi volt ennek a hatalmas balesetnek az okozója, a kiváltó oka. Látnunk kell, hogy ők ezt nem rosszindulatúan teszik, hanem hogy megtalálják az igazságot.  Ezért most azon fáradoznak, hogy a „baleset” színhelyén „bűnnyomokat” találjanak. Ők csak abban tudnak megnyugodni, hogy Jóbot azért érte mindez, mert nem élt Isten parancsai szerint, s ez okozta minden nyomorúságát. Csak akkor áll meg az ő elméletük, ha ezt Jóbról be tudják bizonyítani. Azt mindnyájan kell látnunk, hogy ezeknek az embereknek a vállán ebben a helyzetben óriási felelősség van. Mert itt nem csak arról a pár emberről van szó, akik a porban és hamuban ülnek. Itt nem kevesebbről van szó, mint igazságról és hazugságról, sötétségről és világosságról, életről és halálról. Itt végső soron minden embernek a sorsáról van szó. Itt rólad és rólam is szó van! Ezért ez a három férfi, ez a három barát nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Jób szenvedésének az okát keresik. Mi már jól tudjuk, hogy ők ebben csődöt fognak mondani, nem fogják tudni megfejteni a Jób szenvedésének a titkát és végül fel kell adják a kutatást. Először a témáni Elifáz ragadja meg a szót. Valószínű, hogy ő a legidősebb és legtapasztaltabb a barátok közül. Beszédének a jellemzője a kiegyensúlyozottság és méltóság. Úgy tűnik, hogy Jób viselkedése nagyon kiábrándította, hisz ő úgy képzelte, hogy Jób komoly bűnbánatot fog tartani és hitéből próbál vigasztalást meríteni.

            Elifáz azt is kifejezésre juttatja, hogy ő itt nem egy magán-véleményt mond el. Amit ő elmond, az mindhármuk közös tudása és meggyőződése, ők egy közös alapon állanak, ezen nyugodott eddigi barátságuk is. Elifáz ezt a nagy szenvedésekben levő embert nem egyszerűen tanítani akarja. Sokkal inkább emlékeztetni akarja Jóbot olyan dolgokra, amiket ő is tudott, de amiket most a csapás súlya alatt elfelejtett. Kezét nyujtja a fuldoklónak, hogy kivonja a partra. Legalábbis ő ezt így gondolja. Íme, mi ezt kutattuk ki, erre hallgass. Nos, lássuk, hogy ez a három tiszteletre méltó férfi mire jutott, mit kutatott ki? Valósággal elcsodálkoznnk, hogy mi mindent tudnak ők Istenről és az emberről. Komoly és mély munka áll mögöttük és nem tűnik homoknak, hanem kősziklának, amire építeni lehet. Istent mindenhatónak nevezi, aki nagy dolgokat művel, csodákat, esőt ad a földre, az alázatosokat fölmagasztalja, a gyászolókat felemeli, megszabadítja a szegényt az erős kezéből és szájuk fegyverétől. Nagyszerű szavak ezek Istenről és az Ő munkájáról. De az életről is szép és mély dolgokat mond. Látomásban lát egy elsuhanó alakot és egy szót hall: vajon igaz-e Isten előtt a halandó, teremtője előtt tiszta-e az ember? Szolgáiban sem bízhat és az angyalokban is talál hibát. Elifáz a bűn általános rontásáról beszél, amiben minden halandó részesült. Nem táplál illúziókat az ember jóságáról. Ennek az embernek valóban sok ismerete van, de ami még nagyszerűbb az, hogy nem csak a fejében, hanem a cselekedetében is ott van mindez. Ő egy igazi hívő ember, akinek nem csak helyes tudása, hanem helyes életfolytatása is van. Elifáz nem bújik ki a bűnösség alól azáltal, hogy 7 napig ott ül Jóbbal a porban, azt mutatja, hogy ő is vállalja bűnösségét. Mintha ezzel azt mondta volna: a te bűnöd az én bűnöm is. Mi mindnyájan bűnösök vagyunk Isten előtt. Ami téged ért, azt én is megérdemelném. Amit Elifáz el akar érni Jóbnál, az a bűnbánat. Mindazzal a tudással, amivel Istenről és emberről rendelkezik egyet akar elérni teljes erőbedobássall és az nem más, mint hogy Jób tartson bűnbánatot, hogy hajoljon meg és vallja be: ezt én megérdemeltem. Jogos az, ami velem történt. Azt akarja, hogy Jób hagyja abba az Istennel való perlekedést és legyen csendben Isten előtt. Elifáz csak egyet akar: hogy Jób úgy cselekedjen, ahogy tanította is eddig az embereket, hogy most mindezt magára alkalmazza, hogy most a nehéz napokban járjon a hitvallássa szerint. Elifázt az bántja, hogy Jób nem tér meg, nem alázkodik meg. Őt ez valósággal haragra ingerli, sőt számára ez annak a bízonyítéka, hogy Jób tetőtól-talpig bűnös és megérdemli a sorsát. A 22-ik fejezetben aztán beolvas neki. Vajon nem sok-é a gonoszságod és nem végtelen-é a bűnöd száma? Ok nélkül zálogot vettél a te atyádfiától, mezítlenné tetted a szegényt, az eltikkadtnak vizet nem adtál és az éhezőtől megtagadtad a kenyeret. Az özvegyeket üres kézzel bocsátottad el, az árvának karját eltörted.

            Valószínű, hogy abban az időben a gazdag emberek ilyen dolgokat cselekedtek, de mi úgy tudjuk, hogy Isten Jóbot ezektől megőrizte. Elifáz azt nem tudhatta, hogy Jób nem ilyen gazdag volt, nem ilyn ember volt. A baj az Elifáznál, hogy ő ezeket tényként, megtörtént dolgokként könyveli el a Jób életében. Elifáz nem vigasztaltalni kívánja Jóbot, hanem összetörni. Elifáz a megpróbált barátjának hitről beszél. Ez egészen biztos. Nem mond közhelyeket, hanem a Jób nyomorúságára azt mondja, mire őt az ő isten-ismerete tanította. Ezért beszél Isten szeretetéről az alázatosak, a megtörtek iránt, az ember méltatlanságáról és bűnéről. Egy lelkipásztor egyszer meglátogatott egy haldoklót. Az illető már nehezen lélegzett, mellette volt a felesége. A beteg nyelvére jeget tett, a lelkipásztornak kávét adott, s kérte a lelkipásztort, hogy imádkozzon a férjével. Kérte, hogy bizonyos részeket olvasson fel a Bibliából. Újra és újra azt kérdezte a férjétől, hogy nincs-e mondanivalója a lelkipásztor felé, nincs-e valami kérdeznivalója? A férj, amikor a lelkipásztor megjött mondta, hogy ő jól van. Nincs semmi a lelkén. De a felesége állandóan azt várta, hogy a férje bűnbánatot tartson, épp úgy mint ahogy ez Jób és Elifáz esetében volt. De azt ő már elrendezte Istennel, ezt nem látta be a felesége.

            Elifáz jól tudja, hogy a lelkigondozónak megvannak a maga korlátai. Ezt a szolgálatot mi is kell végezzük egymás felé. Jézus üzeneteket hozott nekünk, hogy azt mi egymásnak átadjuk a szükség idején. És ebben sokat tanulhatunk Elifáztól. Mert Jézus azt mondta egyszer a tanítványainak. Amit megköttök a földön az a mennyben is kötve lészen, amit pedig megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen. Igen a lelkigondozás egy határozott dolog. A lelkigondozó nem tud csodát tenni, hanem csak a hitéről tud bizonyságot tenni a bajban levőnek. De itt Elifáz túllépi a lelkigondozó határait és lehetőségeit és ő azt gondolja, hogy Jóbot egészen kézben tudja tartani és teljesen tőle függ Jób megtartatása. Ezért már oda jut, hogy szidja és fenyegeti Jóbot, oda helyezi magát Isten helyébe. Egyrészt leírja neki az ítélet nyomorúságát. Ma azt mondanánk: az ördögöt a falra festi. ( lásd Jób 15,20-35) Másfelől beszél Jóbnak a bűnbánat áldásáról, nyereségéről.(lásd Jób 15,12-30) Hol fenyeget, hol ígérget, így próbálja Jóbot úgymond helyrehozni, bűnbánatra vezetni és végig úgy gondolja, hogy ezt meg tudja tenni. Teljesen biztos abban, hogy Jób most az ő kezében van, neki van kiszolgáltatva. Ezért fel is szólítja: kiálts csak, van-e aki felelne néked? A szentek közül melyikhez fordulsz? Ezen túl egy csomó intést, tanácsot ad neki, amelyeket kétségtelen érdemes megszívlelni. Ilyeneket mond: ezért én a Mindenhatóhoz folyamodom, íme boldog ember az, akit Isten megdorgál, a Mindenhatónak bűntetését ne vesd meg. Bízd magad Istenre és légy vele békességben. Ezek kétségtelenűl mind értékes lelkigondozói tanácsok. Elifáz csak azt nem tudja, hogy mi zajlott le Isten és a Sátán között a mennyben. Erről nem tud Elifáz és ezért nincs minden rendben az ő beszédével. De annak ellenére, hogy Elifáz rengeteg jó tanácsot ad Jóbnak, a legjobb tanácsot nem kapja meg, amit az ember halálos ágyán kaphat. És ez az, hogy a kegyelem nem a bűnbánatból jön, hanem egyedül attól az Istentől, aki őt mindez idáig elvezette, és aki eddig megtartotta. De Elifáz nem is mondhatott többet. A többet Jézus Krisztus mondta ki, azt az igét, ami minden istentiszteletünkön felhangzik: úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

8-ik igehirdetés Jób válasza Elifáznak Text Jób 16,18

(elolvasni a 6. 7. 16. 17. 23. 24 fejezeteket)

            Talán hallottuk, hogy amikor Pompeit és Herculanét Kr.u.79-ben elárasztotta a láva, voltak olyan katonák, akik őrségben álltak és egy centit se mozdultak el helyükről, úgy ”vigyázz” állásban haltak meg, úgy találták meg őket a régészek. Ez egy olyan hűség, ami felett mi csóváljuk a fejünket.

            De Istennek is vannak ilyen szolgái, akik nem mozdulnak el arról a helyről, ahova az Úr állította őket, mert nekik ott egy feladatot, egy küldetést kell betölteni. De vannak olyanok is, mint példáúl Elimélek, aki a szükség idején otthagyta hazáját és más vidékre költözött. Menekült az éhség elől és meghalt a bőségben. Igaz lesz a Jézus szava: aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti énérettem, megtalálja azt. Jób az az ember, ki nem hagyja el helyét. Ha őt most Isten a szemétdomra, a porba és hamuba helyezte, akkor ő ott marad. Egy olyan helyen van, ahol csak sírni és jajveszékelni lehet éjjel és nappal egyaránt. Ilyeneket mond: keserves hónapokban részesültem, nyomorúságos éjszakák jutottak nekem. Hosszú az este, egyre csak hánykolódom pirkadatig. Testemet féreg és piszok fedi. Ez az a helyzet, amiben Jób van és ő nem is akar ezen a helyzeten változtatni, nem próbál ebből a helyzetből kimenekülni, hacsak Isten erre nem ad világos utasítást. Nem, ha most neki panaszkodni és jajgatni kell, akkor ő ebben is hűséges marad, mint ahogy hűséges volt akkor is, amikor szép családja volt és hatalmas vagyonnal rendelkezett. Ő hűséges volt a gazdagságban és most hűséges a szemétdombon is. Ő ezt a szörnyű helyet, mondhatnánk úgy is, hogy földi poklot, nem akarja elhagyni, mert meg van győződve, hogy Isten állította oda.

            A barátok mutatnak neki egy lehetőséget, hogy térjen meg, hogy javuljon meg és így visszanyerheti régi boldogságát. Ez egy szép és vonzó lehetőség. Ehhez csak annyit kellett volna mondania: mennynek és földnek Ura, én is egy bűnös ember vagyok. Magam is hibás vagyok a nyomorúságomért, amibe jutottam. A te igaszágos bűntetésed ért utól engem. Ilyen bűnvallást Jób sokszor tett, amikor áldozatait bemutatta, de most ezt ő semmi áron nem akarja megtenni. Elifáz gondolatait nem utasítja el teljességgel, mérlegeli azokat, mégpedig azt, hogy a bűnei miatt lenne mindez rajta. Ilyeneket mond: kicsoda az ember, hogy ilyen nagyra becsülöd? És hogy figyelmet forditassz rá? Ha vétkeztem, mit tettem ellened ó emberek őrizője? Miért tettél céltábláddá? Miért vagyok én terhedre? És miért nem bocsátod meg vétkeimet és miért nem törlöd el bűnömet?

            Jób tudja, hogy a földön vannak hatlmasok, akik törvényeket alkotnak és utána árgus szemekkel figyelik alattvalóikat, hogy betartják-e ezeket a törvényeket, és ha egyszer rajtakapták őket, hogy törvényeiket áthágták, akkor példásan megbűntetik a bűnt, s nem bocsátanak meg. De hogy Isten is egy ilyen hatalmas lenne, aki így cselekszik, ezt Jób  Isten méltóságán alulinak tartja. Mit árthat Istennek, ha egy emberke vét a törvénye ellen? Miér kellene félnie az ilyen embernek, mikor egész népek semmibe veszik és nem törődnek parancsaival? Milyen érdeke lenne Istennek abban, hogy a bűnt ilyen kegyetlenűl megbűntesse? Nem az lenne az egyetlen helyes dolog Isten részéről, ha kegyelmes és irgalmas lenne és megbocsátaná a bűnt?

            Ezért panaszkodik Jób és nem akar helyzetén változtatni.Ő megvárja azt, amikor Isten segít majd rajta, de ő addig nem akar magán segíteni. A helyzet ezáltal semmit se változik a barátok magatartását illetően. Sőt épp ellenkezőleg, az hogy ő így „elterűl” haragot és botránkozást szűl a barátokban. Mert ha valaki segíteni akar és a segítséget nem fogadják el, akkor ez a segítő számára ngyon sértő lehet. Vannak, akik nagyon meg tudnak haragudni, sőt meg is sértődnek, ha a segítségüket visszautasítják. Valljuk be őszintén, hogy mi is nagyon tudunk haragudni azokra, akik folyton csak sírnak és panaszkodnak, de amikor segíteni akarunk, azt meg nem fogadják el.

            Jób dacol ezzel a segíteni-akarással. Ő minden fenyegetéssel és ígérettel szembehelyezi a szemétdombot, a piszkos és férgekkel borított testét, a nyomorúságát. Ez számára most értékesebb, mint a barátok minden próbálkozása a segítésre, a vigasztalásra. Hisz érzi, hogy Isten most őt egy időre elhagyta. De azt is tudja, hogy ugyanitt meg fogja őt egyszer keresni. Jób most csak egyet tesz: körömszakadtáig ragaszkodik ehhez a helyhez, mindaddig teszi azt, amíg Isten közbe nem avatkozik. Pedig már-már erejének végénél tart és érzi, hogy már közel van az a nap, amikor már sírni és panaszkodni se lesz ereje. Ilyeneket mend: ó, föld, ne takard el véremet és kiáltásom ne találjon nyughelyet. Szeretné ha a vére az égre kiáltana, mint az Ábel vére.

             Ezt mi nevezhetjük önfejűségnek, makacsságnak, vagy bármi másnak is. Jób mindenesetre jó indokokat tud felhozni arra, hogy miért nem követi barátai tanácsát. A legfőbb érv, hogy most ő olyan mélységben van, hogy  legmélyebb bűnbánat sem tudna segíteni rajta. De ezzel Jób barátai az Isten szabadságának a titka előtt állnak, amit ők nem ismernek, s ami számukra egyszerűen nem is létezik. Ők nem értik meg Jób érveit, mire az újabb panaszba kezd. Ó, ha sérelmemet mérlegre vetnék és nyomorúságomat is vele megmérhetném. Bizony súlyosabb az a tenger homokjánál, ezért voltak balgák az én szavaim. Mert a Mindenható nyílai vannak bennem mérgük emészti lelkem és Isten rettentései ostromolnak.

            A barátaitól azt várta volna, hogy jobban kellett volna őt ismerjék, nem lett volna szabad róla alkotott véleményüket olyan hamar megváltoztassák. Atyámfiai, mint a patak, hűtlenül elhagytak. De Jób nem csak amiatt panaszkodik barátaira, hogy őt nem értik meg. Ami a legfájdalmasabb számára, hogy ők a nyomorúsága alapján bűnének nagyságára és szörnyűségességéra következtetnek. Ő most úgy érzi, hogy barátai úgy ostromolják őt, mint ahogy egy sereg ostromol egy bekerített várost. Vádolják őt és várják, hogy beismerje a vádakat. Kínozzák a lelkét annak reményében, hogy elősegítik bűnvallását. Bibliai idézetekkel bombázzák, hogy bűnbánatba kergessék. Ezt mondja: feltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul csapdostak és összecsődültek ellenem Isten az álnokoknak adott át és a gonoszok kezébe ejtett engem.

            Ez csak mind súlyosbítja a helyzetét és egyre sötétebb lesz minden körülötte, Istentől is elhagyottnak érzi magát. Ha Keletnek megyek, nincsen ott, és ha Nyugatnak, nem veszem őt észre, ha bal kéz felől cselekszik meg nem láthatom és ha jobb kéz felől cselekszik, ott se láthatom. Jób most olyan nagy fájdalomban van, hogy mindent feketén lát. Még ha lenne is reménysugár, ő akkor se látja. És nem elég az ő fájdalma, hisz Jób látja a körülötte élőknek a fájdalmát is. Jób itt minden elnyomottnak, igazságtalanul szenvedőnek a nevében beszél.

            De a csodálatos az, hogy ő az egyetlen, aki fölfelé tud tekinteni és mindenekben és mindenek mögött látja az Urat. Ő, aki most ilyen reménytelen helyzetben van, ebben a mélységben is lát reménységet. Ő ebben a helyzetben vár Istenre, arra hogy Isten majd igazolni fogja őt. Még el se tudja képzelni, hogy mimódon fog Isten segíteni, de egyet tud, és ez az, hogy Isten segíteni fog. Vállalj értem kezességet, különben ki kezeskedik értem? Még most is van bizonyságom a mennyben és van tanúm a magasságban.

            Ez az a reménysugár, ami Jób számára felvillan a sötétben és ami átsegíti ezen a mélységen. Nehéz dolgokról hallottunk, talán meg se tudjuk teljességgel érteni, hisz a legtöbben nem is voltunk ekkora mélységben. Legyen tanulság számunkra: vigyázzunk, hogy mit mondunk a nagy mélységben levő embernek, hisz többet árthatunk, mint segíthetünk, ha nem jól szólunk. Egy biztos, hogy csak a hit tarthat meg a mélységben, ezt mi is megtapasztalhatjuk és másoknak is elmondhatjuk.

9-ik igehirdetés Bildád beszéde Text Jób 8,5-6

(elolvasni a 8. 18. 25 fejezeteket)

A Jób három barátja közül kétségtelenűl Elifáz a legtekintélyesebb, ő a szóvívő, akinek szava a legsúlyosabban esik latba. Miután ő szólt, a többi baráttól már semmi újat nem lehet várni. Bildád és Cófár Elifáznak a tanítványai. Tulajdonképpen csak megismétlik és aláhúzzák, amit társuk mondott. De ennek ellenére örülnünk kell, hogy azért a többi barát is szóhoz jut. Mert ők elmélyítik és kiegészítik azt, amit Elifáz mondott. Bildád is ajtóstól ront be a házba, cseppet sem igyekszik arra, hogy együttérzéssel, megértéssel legyen Jób iránt. Úgy tűnik, hogy ő nem is képes semmilyen együttérzésre. Milyen döbbenetes ez: előbb 7 napon át együtt tudott érezni Jóbbal, most pedig ennek semmi nyoma sincs.

            A szenvedő ember mindig is találkozik ilyen emberekkel. És nagyon sokszor az ilyen érzéstelen és érzéketlen, kemény emberek azok közül kerülnek ki, akik hozzájuk a legközelebb álltak s a legjobben ismerik helyzetüket. Az egyik teológiai tanárunk arra bíztatott minket diákokat, hogy menjünk el a törvényszékre és üljünk be egy-egy válóperre, mert ahogy mondta, érdemes meglátni azt és megdöbbenni azon, hogy olyan emberek, akik még néhány évvel vagy csak talán pár hónappal azelőtt szenvedélyesen szerették egymást, gyöngéd szavakkal, mozdulatokkal voltak egymás iránt, egy test és egy lélek voltak, most milyen durvák, kemények tudnak egymás iránt lenni, hogy a vádaskodáson kívűl egy jó szavuk sincs egymáshoz.

            Milyen rettenetes az, ha valaki így viszonyul a szenvedőhöz. Milyen rettenetes az ha egy orvos, egy ápolónő így viszonyul a betegéhez. Mert nincs annál nagyobb szenvedés, mint amikor a körülötted levők nem értenek meg, s nem akarnak segíteni. Persze, lehet hogy kemény szavak is kellenek néha. Nem kevesen vannak olyanok, én is ismerek ilyeneket, akik úgy szabadultak meg a cigarettától, hogy az orvos azt mondta nekik: ha meg akar halni, akkor szívja tovább. És ez a kemény szó segített. Van aki szüntelenűl sajnáltatja magát, és jó ha ilyenre egy mai Bildád rászól és rendre utasítja. Bildád tehát keményen szól Jóbhoz: meddig szólsz még efféléket és lesz a te szádnak beszéde sebes szél?  Hát ez egy cseppet sem barátságos beszéd, tényleg ajtóstól tör be a házba, még kopogtatásra sem futja neki. Úgy érzi, hogy sietnie kell, s minden perc késő már. Mintha egy haldoklóról lenne szó, akinél egy percet se lehet késni. Tovább folytatja kemény beszédét:  elforgatja-é Isten az ítéletet, avagy a Mindenható elforgatja-é az igazságot?  Bildád ezzel kifejezi, hogy mindenért Jób a hibás, minden nyomorúság bűne miatt van rajta. Bildád az Isten nevében támad, méghozzá frontálisan. Ő úgy érzi, hogy Jób nem akarja belátni bűnét és Istenre hárítja helyzetéért a felelősséget. Ő azt mondja: semmi igazságtalanság nem történt, azt kaptad, amit megérdemeltél. Ezt bizonyítja mostani megkeményedésed, hogy te semmi áron nem akarsz megtérni, nem akarsz bűnbánatot tartani.

            Bildád ezek után kijelenti, hogy Jób számára egyetlen út van a szabadulásra, és ez az, ha végre bevallja vétkét. Akkor megváltozhat a helyzete. De ha az Istent buzgón keresed és a Mindenhatóhoz bocsánatért könyörögsz, ha tiszta és becsületes vagy akkor legott felserken éretted és békességessé teszi a te igazságodnak hajlékát. És ha előbbi állapotod szegényes volt, ezutáni állapotod boldog lesz nagyon, mert kérdezd csak meg az ezelőtti nemzedéket és készülj az ő atyáikról való tudakozódásra.

            Ha ezeket a szavakat komolyan vesszük, akkor feltesszük a kérdést: honnan veszi ez az ember ezt a bátorságot? Bildád szavából azt értjük meg, hogy ők ismerik Istennek igazságát, ami ott van életünk fölött. Szerinte az igazság az, hogy egy igaz, kegyes ember igényt támaszthat az evilági boldogságra, amihez tartozik a jólét, egészség, megbecsülés és ehhez hasonlók. Az istentelen ember pedig betegséget, szenvedést és örök kárhozatot kap, mint jól megérdemelt bűntetést minden gonoszságáért. A barátok azt állítják, hogy Isten az ő hatalmát épp erre használja fel, hogy ezt az igazságot, méltányosságot érvényesíti az emberek életében. Szinte azt mondhatjuk, hogy a barátok azt látják az Isten egyetlen feladatának, hogy ezt az igazságot érvényesítse és garantálja. Ha a barátoknak igazuk van, akkor az is igaz, hogy a Jób ezutáni sorsa teljességgel a maga kezében van. Akkor neki csak az az egyszerű feladata van, hogy legyen, kegyes, istenfélő, vallja meg bűneit, tartson bűnbánatot, imádkozzon, mutasson be áldozatot és akkor azonnal visszakapja régebbi boldogságát, szerencséjét. Akkor Isten újra kegyelmes lesz hozzá és jó sorsot fog ajándékozni neki, mert Isten nem lehet igazságtalan és a jogosságot nem forgathatja el. Ha ezeknek a barátoknak igazuk van, akkor ma is minden ember a saját kezében tartja a sorsát, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ahogy azt a közmondás is tartja. Az ember dönthet tehát a kegyesség vagy az istentelenség mellett, eszerint lesz boldog vagy boldogtalan. Ha a barátoknak igaza van, akkor mindnyájunknak lehetősége van, hogy imádság és jócselekedetek által boldogságot szerezzünk. Ha a barátoknak igaza van, akkor az életben minden száz százalékig tőlem függ, akkor a hívő mindig boldog és szerencsés, az istentelen pedig boldogtalan és szerencsétlen lesz. Mert Isten úgymond nem ítél igazságtalanúl nem forgatja el a jogosságot.

            Akkor mondjuk ki tisztán: a kegyesség a legjobb üzlet ami létezik ezen a világon. Akkor a legjobb kegyesnek lenni ebben a világban. Akkor itt minden arra megy ki, hogy én boldog, szerencsés és egészséges legyek, s akkor már nem Istenről és az Ő ügyéról van szó. Akkor minden egészséges, boldog és szerencsés ember az Isten áldottja, minden beteg, segény, szerencsétlen az Isten bűntetettje, akik jól megérdemelték sorsukat, az ő bűneik miatt ezt érdemlik.

            Bildád és a hasonszőrűek ma is így beszélnek. Nekik ma is sok követőjük van, mert sok embernek tetszik ez a beszéd. Ma is sokan szeretik a tanításukat az egyházban is.

            Mert érdekes megnézni példáúl a TV-ben, amikor a riporter megkérdezi egy ereklyéhez érkező zarándokcsapat tagjait, hogy miért is jöttek ők ide? Ilyen válaszokat kapunk: hogy imádkozzam erőért, egészségért, hogy az Isten adjon szerencsét és boldogságot. Az emberek nagy része ma is azért jár templomba, azért tesz eleget vallási kötelezettségeinek, hogy földi boldogságát, egészségét, előmenetelét biztosítsa.

            De ezek után mi feltesszük a kérdést Bildádnak és a hozzá hasonlóan gondolkodóknak, akik így beszélnek állításuk szerint tapasztalataik s az előttük járó nemzedékek tapasztalata alapján: mert kérdezd csak meg az azelőtti nemzedékeket, és készülj csak fel az ő atyáiktól való tudakozódásra. Mert mi csak tegnapiak vagyunk és semmit sem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék a földön. Nem tanítanak-e meg azok téged? Nem mondják-e meg néked? Bildád ezzel azt akarja elmondani, hogy az ő elmélete régi és nemzedékek tapasztalatán alapszik. El akarja mondani, hogy mennyire értelmes és bölcs az ő beszéde. Még a természeti jelenségeket, a természet világát is segítségül hívja. Felnövekedik-e a káka mocsár nélkül? Felnyulik-e a sás víz nélkül?  Azt akarja mondani, hogy ahogy a kákának és sásnak vízre van szüksége a felnövekedéshez, úgy van szüksége kegyességre az embernek a jóléthez és a boldogsághoz.

            Azért a kérdés nem is olyan egyszerű. Mert az kétségtelen, hogy a kegyes embereknek volt ilyen tapasztalatuk nemzedékeken keresztül. És Bildád joggal hivatkozik erre. Hisz a Bibliában más helyen is van erről szó, gondoljunk csak a 128-ik zsoltárra:  mind boldoog, aki féli az Urat, aki az Ő utaiban jár.  Bizony kezed munkáját eszed, boldog vagy és jól van dolgod.  És az is kétségtelenül igaz, hogy a bűn, gonoszság és nyomorúság, betegség között is van összefüggés, amire Bildád szintén nagyon találó szavakat tud mondani: éhség emészti fel az ő erejét és nyomorúság leselkedik oldala mellett. Megemészti testének izmait, megemészti izmait a halál zsengéje. Eltűnik sátorából az ő bátorsága és a félelmek királyához folyamodik ő. Az lakik sátorában, aki nem az övé és hajlékára kénkövet szórnak.

            Nos, ezekben a szavakban sok igazság van, ezt senki se vonhatja kétségbe. De amivel Bildád nem számol: az Isten szabadsága, ahogy azt Kálvin mondja, az Isten szuveranítása. Márpedig Isten szabad arra, hogy mindent megtegyen, de Ő szabad arra is, hogy a kegyest éheztesse, az istentelent pedig jóllakassa. Ő az igazat mélységbe döntheti és a gonosznak földi boldogságot adhat. Isten megengedheti, hogy az Ő szolgája beteg, szegény legyen. De a barátok ezt már nem értik ez túl van az ő ismeretükön, bölcsességükön.

            Mit vigyünk mi most mindebből haza? Úgy gondolom, hogy azt, az üzenetet, hogy Isten szolgája számára mindig az a fontos, hogy értse Isten akaratát, de még fontosabb, hogy bízzon Istenben, még akkor is, ha nem ért meg mindent az Ő cselekvéséből. Isten és az Ő dicsősége fontosabb kell legyen, mint az ő személyes boldogsága. Ő erről is le tud mondani, ha így kell Istennek engedelmeskedjen. Ezért nem biztos, hogy Isten szolgája a szegénységben mindig jólétet, a betegségben mindig egészséget kell kérjen. Ha Isten szabad döntése szerint keresztet tesz rá, akkor számára nincs fontosabb, mint hogy azt alázattal elfogadja és elhordozza.

            Bildád és követői, amikor egy szenvedő emberhez közelednek sohasem gondolnak az Isten szabadságára, Isten akaratára. Őket ez nem is érdekli. Bildád és követői mindig csak orvosként érkeznek a beteghez, ők csak a páciensük gyógyulására gondolnak. Ők kétségtelenül jót akarnak, ezt nem is szabad kétségbe vonni, de sokszor nagyon a cél mellé lőnek és szembeállnak Isten akaratával. Bildád ezért nem csak egy nyomorúlt, hanem egy veszélyes vigasztaló is, mert Isten akaratával állíthatja szembe az embert. Azért is veszélyes, mert különben kegyes szavakat mond, bibliai idézetekkel tűzdeli tele mondanivalóját A Sátán is bibliai idézetekkel közelített Jézushoz, meg van írva, többször hivatkozik is erre.

            Ezért a beteg, szenvedő ember óvakodjon ezektől a „Bildádoktól”. Bildádnak mi csak egyet mondhatunk, azt amit ott Jézus is mondott a Gecsemáné kertjében: Atyám ne az én, hanem a te akaratod legyen meg!.

Jób könyve 1

Jób könyvéről szóló igehirdetések.

(Ezen igehirdetési sorozat megírásakor Robert Brunner genfi igehirdető “Der Gottesknecht” című könyvét, gondolatait használtam fel)

1.Igehirdetés Kicsoda volt Jób? Text:Jób 1,1-5

            Előljáróban cask nyit szeretnék elmondani, hogy nehéz, kemény fába vágjuk a fejszénket, amikor elkezdünk Jób könyvének a magyarázatával foglalkozni. A szenveds kérdése egy nehéz kérdés, tulajdonképpen titok a mi számunkra. De egy olyan kérdés, ami mindnyájunkat érint, hisz valamiképpen mindnyájan szenvedünk.  Szenvedés nélküli élet ne volt, nincs és nem is lesz, amíg bűnös ember fog élni ezen a földön. Jób a szenvedést olyan mélységeiben élte át, mint talán még senki ezen a földön. Ő se érti mindig a szenvedést, amin át kell mennie. Úgy érzi, hogy egy sötét szobában van, ahova sehonnan se tör be fénysugár és kétségbeesve tapogatózik, hogy hátha találna egy hajszálnyi rést, ahol fényt, megoldást találhatna. Jób olyan, mint az a rab, aki öklével veri a vaskaput, hátha kinyílik és végre szabadságba léphet. Jób, mint ószövetségi ember előre tekint, Krisztus felé néz. Jób adventi ember, aki várja a Megváltót és a megváltást. Jób egyszerre költő, aki csodálatosabbnál-csodálatosabb képeket használ, nagy gondolkodó és filozófus, aki keresi az igazságot és annak mélységeit. Jób az, aki kétségbeesetten küzd, hogy megértse önmagát, Istent és a körülötte levő világot. Jób szenvedéseiben megjárja a pokol mélységeit, de mennyei magasságokban is szárnyal közben. Jób azonban, nem csak költő, gondolkodó és filozófus, hanem próféta is. Ő előre tekint az idők teljességére és ott látja Krisztus visszajövetelét és Isten országa beteljesedését.

            De kicsoda az az ember, akiről itt most hónapokon át beszélgetni fogunk? Már a személye is nagyon titokzatos, hisz Úz földjéről semmit se tudunk. Hiába keresték a kutatók, soha nem bukkantak rá. A kort is hiába keresték, amiben Jób élt, azt se találták meg. Ki hát ez a Jób, aki egy ismeretlen helyről és egy ismeretlen időből jön, mégis úgy emelkedik ki alakja a történelemből, mint a szikla a tengerből? Jóllehet Jób egy történelmi személy, mégis valahogy úgy érezzük, hogy Jób örök, túléli népét, korát. Miért van ez így? Miért érezzük Jóbot olyan közelinek, olyan időszerűnek, mintha a mi kortársunk lenne?

            Az első, amit olvasunk róla, hogy ő egy gazdag ember volt, jobban mondva egy dúsgazdag ember. Senki volt kortársai közül olyan gazdag, mint ő. Ezenfelül szép családja is volt, tíz gyermeke, hét fia és három leánya, ezenfelül 7.000 juha, 3.000 tevéje, 500 iga ökre és 500 szamara is volt. Nem is beszélve a szolgák és szolgálóleányok egész seregéről. És Jób boldog ember is volt. Mindenki irigyelte, hisz ilyen szép családot és ilyen nagy vagyont senki se mondhatott a magáénak. Az ilyen nagy gazdagság a legtöbb embert felfuvalkodottá, gőgössé teszi, nagyon sok esetben még keménnyé és hideggé is. De Jóbnál ez nem így volt. Jób nem imádta bálványként a vagyonát, nem szolgált annak, hanem gazdagságát Isten szolgálatába állította. A szíve nem volt a vagyoné, nem szolgált a Mammonnak. Bárcsak így lehetne ez ma is, minden gazgad embernek az életében, de sajnos nem így van.

            Ezek után még négy dolgot olvasunk róla: feddhetelen, igaz, istenfélő és kerülte a rosszat, bűn-gyűlölő Károli szép fordításában. A feddhetetlenség nem hibátlanságot, bűntelenséget jelent, hisz Jób sem volt bűntelen ember. Sokkal inkább azt jelenti ez, hogy osztatlan volt a szíve, egész szívvel ragaszkodott Istenhez. És ez az Istenhez való ragaszkodás cselekedeteiben is meglátszott. Korrekt volt az Istenhez és embertársaihoz való viszonyában. Az, hogy igaz volt ez következménye volt az Istenhez való viszonyának. Ez a kifejezés az eredeti szövegben ilyen tulajdonságokat jelöl: őszinte, egyenes, hűséges, kötelességtudó, megbízható és hiteles. Nem szereti a görbe utakat és nem jár azokon. Az istenfélelem azt jelentette számára, hogy Istent Úrként és parancsolóként ismerte el az életében, akinek ő feltétlen engedelmességgel tartozik. Nem fél Istentől, de fél attól, hogy a legkisebb dologban is megbántsa engedetlenségével Istent. Isten akarata szent volt előtte. Az utolsó jellemzője, hogy kerülte a rosszat, gyűlölte a bűnt. Kerülte mindazt, amit Isten megtiltott és kerülte mindazt, amivel embertársainak fájdalmat okozhatott volna. Jób ezeket a mindennapi életében is megmutatta. Sören Kierkegaard dán filozófus azt mondta Jóbról, hogy az ő jelentősége, nagysága nem abban volt, amit mondott, hanem abban, amit tett. Jóbnak vannak veretes szavai, a legismertebb ezek közül: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. De az ő nagysága mégsem abban van, hogy ezt ki tudta mondani, hanem abban, hogy ezt az életben is meg tudta élni. A Szentírás egy példát is ad arra nézve, hogy miként valósult meg az életében mindez. Azt olvassuk, hogy Jób gyermekei eljártak egymáshoz, vendégséget szereztek otthonaikban, ki-ki a maga napján. Ezeken természetesen együtt ettek és ittak. Jób ezen ünnepnapok után elhívta gyermekeit, megszentelte őket, égőáldozatot mutatott be értük, mert azt mondta: hátha vétkeztek és káromolták Istent.

            Ez a nagy és gazdag ember ott fekszik Isten előtt a földön. Nem csak a maga bűnéért borul le és mutat be áldozatot, hanem a gyermekei feltételezett bűneiért is. Annyira komolyan vette Isten szentségét, dicsőségét, hogy még a feltételezett bűnökért is áldozatot mutatott be, engesztelést szerzett. És ő ezt nem csak egszer tette, hanem mindig. Soha nem volt olyan, hogy ő azt gondolta volna, hogy most minden rendben van, nincs szükség az áldozatra. Soha nem gondolta azt, hogy a gyermekei teljességgel engedelmeskedtek volna Isten akaratának. Jób tudta, hogy az ő gyermekei is bűnös emberek és szüntelen rá vannak utalva Isten kegyelmére. Az ilyen ember nem lehet egy büszke, egy gőgös ember, Jóbot csak szerény és alázatos emberként tudjuk elképzelni.

            Jób harcolt a bűn ellen, szent háborút folytatott a bűnnel szemben. Ahol csak bűnt látott, ahol csak bűnt feltételezett, ott ő már a térdein volt, ott ő már mutatta be az oltáron az áldozatot. Jób ebben egy csodálatos előkép lesz, Jézus Krisztusnak az előképe. Jézus Krisztus nem cask egy családért, egy népért, hanem az egész világért mutatta be áldozatát. Magát áldozta fel. Jób áldozata szép és példaadó cselekedet volt, de cask töredékes, meg kellett újra ismételni. De Jézus bemutatta egyszeri és tökéletes áldozatát értünk. Aki ezt megérti, elhiszi és elfogadja, az úgy mint Jób feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűn-gyűlölő lesz. Bárcsak lehetnénk mi is ilyen emberek.

2-ik igehirdetés Isten az Úr Text Jób 1,6-12

          Jól visszaemlékszem, amikor kisgyerek  koromban, mozdonyvezető keresztapám egyszer felvitt a még akkor gőzzel működő mozdonyára és végigmutogatott mindent, a sok kart, kereket, műszert, ami a kabinban volt. Én ámulva néztem és vajmi keveset értettem az egészből. De egyet tudtam, mégpedig azt, hogy keresztapám mindenhez értett, hogy mit mikor kell meghúzni, elforgatni, beindítani, leállítani, hogy a mozdony jól működjön. Valahogy így vagyunk mi is, amikor ehhez a szakaszhoz érkezünk. Itt is egy fura „mozdonyon” vagyunk, de ez a történelem, illetve a saját életünk, sorsunk mozdonya. Itt olyan hatalmak, erők, végzések és döntések vannak, amiket mi alig értünk, de amik mind meghatározzák az életünket. Itt mi is csak egy dolgot tudhatunk bizonyosan, s ez az, hogy ennek a mozdonynak a kormányánál Isten ül, s Ő határoz meg mindent. Van itt egy egész udvartartása, tanácsadó serege, akiket időről-időre összehív. Ezeket az ige itt Isten fiainak nevezi. Az Újszövetségben az efézusi levél ezeket levegőbeli hatalmasságokként jelöli meg, úgy is mondhatnánk, hogy ők a sors hatalmasságai. Isten hívja össze őket, nekik meg kell jelenni, hogy az ő munkájukról számadást tegyenek, s majd Isten döntéseiről tanácskozzanak. Nyilván, hogy ezeket Isten mind erős kezében tartja, ezek neki mind engedelmeskednek.

            De amikor ezt a sereget végignézzük, egyszer csak összerezzenünk, mert Isten fiai között a Sátán is megjelenik. Végső soron ez nem rettentés kell legyen a számunkra, hanem vigasztalás. Mert ez azt mutatja, hogy a Sátán nem egy Istentől független valaki, ő nem azt teszi amit akar, nem garázdálkodhatik kedvére a világban. Különös Isten kérdése, amit a Sátánhoz intéz: láttad-e Jóbot, észrevetted-é az ő feddhetetlen életét? Isten tehát elvárja a Sátántól, hogy egy ilyen emberre felfigyeljen. S ha ezt a Sátántól elvárja, akkor bizonyára a többi hatalmasságtól is. Mert Jób Isten szolgája volt.

            Isten kiválasztotta őt, hogy szolgája legyen. Egy egészen különös rendeltetést adott neki. Nem ő volt az egyetlen, akit Isten már a régi időkben kiválasztott, hogy szolgája legyen. Gondolhatunk itt Énókra, Nóéra, Ábrahámra. Különös az, hogy a Szentírás Jézus Krisztust is Isten szolgájának nevezi. És még a gyülekezet is Isten szolgája ebben a világban. A gyülekezetet is kiválasztotta Isten, hogy a Sátán figyelmének a középpontjába kerüljön. Ahogy Isten kiválasztotta Jóbot egy rendkívűli szolgálatrara, úgy választotta ki a gyülekezetet is egy még rendkívűlibb szolgálatra. Ezért nevezi Pál a keresztyéneket szenteknek. A szent szó épp elkülönítettet jelent, vagyis Isten elkülönített ebben a világban egy népet arra, hogy az Ő célját véghez vigye. Ez az Isten szabadsága, amibe senki bele nem szólhat. Ezt Isten mindenkivel megteheti, ott és ahol Ő akarja. És ezt a döntést a hatalmasságok, de még a Sátán is kell respektálja. Neki észre kell vennie Isten szolgáit. De Isten szabadságának megvan a másik oldala is. És ez már nagyon fájdalmas. De a Szentírás ezt is megmutatja nekünk. A Sátán egyszer csak vádolni kezdi Istent. Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Nem te vetted őt körül, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, jószága igen megszaporodott a földön. Igen, ebben a Sátánnak igaza van, mindezt Isten tette Jóbbal. De Ő másképp is tud tenni. Aki eddig gazdag ajándékokkal árasztotta el, minden jót megadott neki, most ennek az ellenkezőjét is megteheti. Mindent el is vehet egy szempillantásban tőle s ebben a döntésében, cselekedetében senki sem korlátozhatja, senki nem akadályozhatja ezt meg. Az a kéz, amelyik eddig áldott és adott, az most venni és verni fog. Az a kéz, amelyik eddig körülvette és oltalmazta Jóbot, most kiszolgáltatja őt, mégpedig a Sátánnak. Ő összetör és meggyógyít, felemel és ledönt, ez az Isten szabadsága. Igen, az Isten szabadságában van, hogy nem csak jutalmaz, áld, hanem keresztet helyez ránk. Isten áldhat, vagy verhet, ahogy a Szózatban mondja nagy költőnk. És itt az a különös, hogy itt épp a Sátánnak ad valamit, odadaadja Jóbot a kezébe, kiszolgáltatja őt a Sátánnak. Ez Isten kormányzásának fájdalmas oldala, hogy Ő még a Sátánt is bevonja és felhasználja világunk és kicsiny életünk kormányzásába, tervei megvalósításába. Ez az, amit mi emberek sohasem tudunk megérteni. Talán könnyebb azt mondani, hogy nem Isten igazgatja ezt a világot, mint azt, hogy éhség, háború, földrengés, árvíz, erőszakos cselekedetek, gyilkosságok, vagyis minden hozzájárul Isten tervének megvalósulásához. De ez így volt a Jób életében és így van a mi életünkben is. Sokszor beteljesedik az ige: az én utaim nem a ti utaitok, és az én gondolataim, nem a ti gondolataitok.Mert amiképpen magasabb a menny a földnél, aképpen magasabbak utaim utaitoknál és gondolataim gondolataitoknál.

Minket csak az vigasztalhat meg, bármi is történjen velünk, hogy Istennek megvan a gondolata felőlünk. Ez számunkra elég kell legyen. S számunkra az Isten útja és gondolata a legjobb, még akkor is, ha az nagyon nehéz és fájdalmas a mi számunkra. A Jób könyvében az a rettenetes, hogy Isten kiszolgáltatta őt egy időre a Sátánnak, de az mégis a vigasztaló, hogy nem adta át véglegesen neki. Isten pontosan meghúzta a vonalat a Sátánnak, hogy meddig mehet el Jób életében. Minden vagyonát, földi kincseit, szeretteit elvehette, de életéhez nem nyulhatott.

            A mi számunkra is bíztatás és vigasztalás az, hogy Isten minket se szolgáltat ki véglegesen és teljesen a Sátán hatalmának. Úgy mint a Jób üdvössége, a mi üdvösségünk se lehet egy pillanatig sem veszélyban. Azt nem veszíthetjük el: ezt fogalmazza meg Luther is híres énekében:

Gyermeket, nőt, testi éltet, hírt és jólétet,

Elnyelhet, benyelhet a föld gonoszsága,

De megmarad Isten országa.

Isten országa megmarad a mi számunkra. A Sátán végül levettetik az égből a tűzzel és kénkővel égő tóba. Mi pedig ott maradunk Isten kezében.

3-ik igehirdetés Jób sorsa Text:  Jób 1,13-22

            Nem mondok újat, ha azt mondom, hogy születésünk, sőt fogantatásunk pillanatában már sok minden eldől az életünkben. Történik ez úgy, hogy előbb senki se kérdezett meg minket, hogy mi azt akarjuk vagy sem. Eldől az példáúl, hogy férfinak vagy nőnek születünk. Amikor megszületünk két ember van mellettünk, édesapánk és édesanyánk, vagyis a szüleink, akik aztán nevelnek minket. Mi az ő testükből és vérükből vétetünk és hordozzuk ezáltal a tőlük örökölt vonásokat. Tehát már születésünk pillanatában kaptunk egy sorsot, és mi ehhez semmit se tudunk szólni vagy hozzátanni vagy elvenni belőle Azt se mi választottuk meg, hogy milyen időben, korban, vagy hogy melyik nép tagjaként születünk meg. Hiába akartam volna én példáúl 200 évvel korábban, mondjuk Amerikában születni, mert én ebben az időben születtem, magyarnak Erdélyben. Az ember sorsa sok mindenben tehát nem magától függ, sok minden már eleve meg van szabva el van rendelve számunkra.

            Persze az ember születése pillanatától kezdve tiltakozik a sorsa ellen. A csecsemő ordít, ha az anyja nem szoptatja meg , mert ő akarná megszabni a szoptatás idejét. Már a kisgyermek meg akarja mutatni akaratát, hogy ő szeretne dönteni sorsa felől Később még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az ember a maga kezébe szeretné venni a sorsát. De a nagy kérdés az ember számára az marad: milyen erők irányítják a sorsát, kinek a kezében van az élete? Egyesek azt állítják, hogy mindent a pénz ural, irányít, mások meg a vér, a test, a szexualitás, ismét mások azt mondják:  vak sors, a véletlen, a végzet.

            Jób története is ezt a nehéz kérdést boncolgatja tulajdonképpen. Mi határozza meg életünket, sorsunkat itt ezen a földön?  Láttuk, hogy Jób nagyon sok áldást kapott az Úrtól, hogy milyen magasságokban szárnyalt az élete. Igen, ilyen magasságokba törhet minden embernek az élete. Talán Jób azt is gondolhatta, hogy ezt magának is köszönheti, istenfélő életének, ügyességének, hogy mindent így meg tudott szerezni.

            De egyszerre csak minden megváltozik, teljességgel megváltozik. Épp egy boldog ünnepnap volt a családban. A gyermekei össze voltak gyűlve a legidősebb testvér házában és jókedvűen ettek és ittak. Milyen nagy öröm lehetett Jób számára, hogy mind a tíz gyermeke békességben és szeretetben együtt van és ünnepelnek. Jób ezen a napon is bemutatta gyermekeiért az áldozatot és kifejezi háláját Istennek szép családjáért. De alig fejezi be hálaadó imádságát, ott áll előtte egy követ, aki dadogó, rémült hangon elmondja: az ökrök szántottak, a szamarak pedig mellettük legelésztek, a sébaiak azonban rajtuk ütöttek az állatokat elhajtották, a szolgákat pedig mind leölték. Csak egyedül ő maradt meg, hogy elmondja ezt a rettenetes hírt. De alig dolgozza fel ezt a hírt, jön a második követ, aki beszámol a juhok elvesztésről, egy harmadik pedig a tevék pusztulásáról. De ez még mindig hagyján lenne, de jön a legborzalmasabb hír: mind a tíz gyermeke meghalt egy természeti katasztrófa következtében.

            Jób egyik napról a másikra, sőt egyik percről a másikra gazdagból koldusszegény, boldogból kétségbeesett ember lesz. Minden gazdagsága, dicsősége, boldogága, ami messzi földön híressé tette, egyetlen nap leforgása alatt odalett. A nagy kérdés az, hogy miként dolgozza fel, hogyan hordozza el Jób ezt a hihetetlenül nagy csapást, mit fog mondani ebben a helyzetben? Vajon neki fog menni az oltárnak és porig fogja rombolni azt? Vagy meg fogja átkozni Istent, hogy miért engedte ezt meg az életében? Egyáltalán nem csodálkoznánk, ha így cselekedne. De Jób nem így cselekszik, nem teszi meg azt, amit mi emberileg várnánk. Sőt olyat tesz és olyat mond, ami felett csak ámulni és csodálkozni lehet.

            Az első dolog, és egyáltalán nem meglepő, sőt magától érthetődő, hogy Jób szabad utat enged fájdalmának.: megszaggatja köntösét, megnyírja fejét és a földre borul. Bizonyára sírt és ordított is fájdalmában. De ez is vigasztaló a mi számunkra. Jób nem egy falra festett szent, aki szenvtelen, nincsenek érzései. Jób nem egy mesebeli hős, aki rezzenéstelen arccal tűr el minden csapást. Nem egy fakír, aki meg se látszanak a történtek. Jób itt egy hozzánk hasonló ember, olyan, mint amilyen bárki lehetne közülünk. Neki fáj a veszteség, sír és ordít fájdalmában. De ami nem természetes és nem magától érthetődő, hogy ő ebben a fájdalmában is tudja imádni Istent. Ahogy boldogságát Istentől fogadta el és háláját Isten elé vitte, úgy tesz most a fájdalmával is, Isten színe elé viszi azt. Olyan sok ember van, aki a szükségben segítségül hívja Istent, de olyan már nagyon kevés, aki a bajban, a nyomorúságban tudja imádni Istent. Sok ember ilyen helyzetben nem imádja, hanem ökölbe szorított kézzel átkozza az Istent. Az, hogy Jób ebben a helyzetben imádni tudja Istent, az egy csoda. Azt mondja: mezítelen jöttem e világba és mezítelenül megyek ki abból. Nem a veszteség nagyságára gondol, arra, amire eljutott, hanem arra, hogy miként érkezett a világba és hogyan fog eltávozni abból. És ezek után elmondja csodálatos, szinte hihetetlennek tűnő hitvallását.Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve! Háromszer ejti ki egymás után az Úr nevét.Ez valóban megrendítő és feltesszük a kérdést: milyen szeme van ennek az embernek, aki ezeken a tragikus eseményeken túl tud látni Istenre, és ezekben a szörnyű dolgokban is felismeri Isten kezét? Milyen szíve van ennek az embernek, aki még ebben a helyzetben is le tudja tenni bizalommal a sorsát Isten kezébe.? Hisz mi azt várnánk, hogy most felmondja az Istennek való szolgálatot és arcul cspja Őt. De csodák csodája, Jób nem ezt teszi, hanem azt mondja: áldott legyen az Úr neve!

            Ez az utolsó mondat a legérthetetlenebb, a legfelfoghatatlanabb. Hisz azt még megértjük, hogy egy hívő ember azt mondja: az Úr adta, az Úr vette el, de hogy ezek után még azt is oada tudja tenni, hogy áldott legyen az Úr neve, ez már emberi ésszel teljességgel felfoghatatlan. Mégis igaz, mert aki mindenben felismeri Isten cselekvését, az mindenben is tudja áldani Őt. Mert képzeljük csak el, ha Jób ezt nem ismerte volna fel, ha nem lett volna ilyen szeme és szíve, akkor mi történt volna? Mi lett volna , ha példáúl Jób azt hiszi, hogy mindezt a vak sors, a végzet, vagy a szeszélyes véletlen cselekedte? Mi lett volna ha Jób csak a sébaiakat, a szabeusokat, a szelet és a villámokat látta volna, akik és amik mindezt elvették tőle? De Jób most is tudja, hogy ő Isten kezében van, aki lát és hall, akinek szíve van, aki adhat és elvehet, aki mosolyoghat vagy haragudhat.

            Micsoda szabadságot láthatunk meg a Jób életében! Mert ez a Jób egy csodálatosan szabad ember. Semminek sincs hatalma fölötte, semmi se kötözi meg. Tudja, hogy nem a szabeusok és a természeti erők rendelkeznek felette. Annak az embernek, aki minden helyzetben, minden esemény mögött látja Istent, olyan szabadsága van, amivel csak Isten rendelkezik rajta kívűl. Az Isten szolgája nem kiszolgátatottja a sors erőinek, hatalmának. Isten őt megváltotta ezektől, ő egyszerűen szabad ezektől. Ő magasztalja azt az Istent, aki őt mindezektől megszabadította. Mert a legnagyobb roszz nem az volt, illetve nem az lett volna, hogy mindenét elveszítette, hanem az, ha vétkezett volna Isten ellen és helytelen dolgokat cselekedett volna. Azt kell meglátnunk, hogy Jóbot ezek a csapások egy jól meghatározott cél felé hajtották. És ez a cél az volt, hogy ő ne vétkezzen, hogy ő lássa meg mindenek fölött és mindenek mögött az Urat, aki a nagy csapások között is megóvta őt a bűntől. Bárcsak megadná ezt az Úr nekünk is életünk minden helyzetében!

4-ik igehirdetés Isten hosszútűrése Text. Jób 2,1-8

            Kétségtelen, hogy Jób itt egy igazságtalanságot szenved el, igazságtalanul szenved. De  ez a mennyben is tudott dolog. Maga Isten mondja a Sátánnak: ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.  Azt tehát tudják a mennyben, hogy itt a földön valaki igazságtalanul szenved. Ez már önmagában nagy vigasztalás, hogy Isten tudja, hogy mi sok esetben igazságtalanul szenvedünk. De azt is látnunk kell, hogy a menny, maga Isten nem szolgáltat azonnal igazságot. Ez ennek a fejezetnek a legfontosabb üzenete a mi számunkra. Óv bennünket attól, hogy ilyen esetkben azonnal várjuk az igazságszolgáltatást, a rossznak a megbűntetését, a jónak pedig a megjutalmazását. Isten tehát tud az igazságtalanságról és néven is nevezi azt. De nem ad parancsot az igazság azonnali helyreállítására. Nem vonul azonnal harcba a gonosz ellen, hogy azt egy pillanat alatt kiírtsa és megsemmisítse. Istennek megvan a maga stratégiája, harcmodora a gonosszal szemben. Isten engedi nagyra nőni a gonoszt. Megengedi, hogy a gonosz egyre merészebb és agresszívebb legyen. Először a Sátán csak azt mondta:avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent, most azonban már azt mondja: bőrt bőrért, de mindent odaad az ember az ő lelkéért.

            Ebben egy általános igazságot fogalmaz meg: hogy mindenki védi a maga igazát, a maga életét. Ez egy természeti törvény, ami génjeinkbe van írva. Mindent odaad az ember az ő lelkéért, életéért, csakhogy megmenste azt. Sokan azt is mondják, hogy az ember azért épített oltárokat, azért áldozozz fel állatokat ezeken, hogy ne kelljen a maga életét odaadja. Bizony van igazság abban, , hogy Istennek is azért engedelmeskedünk, azért szolgáljuk, imádjuk, hogy aztán a maga rendjén Ő megáldjon, segítsen, megoltalmazzon minket. Ez nem hazugság, ez hívő életünknek egy része. A régi latinok ezt így fogalmazták meg: do ut des, adok, hogy te is adj. De mi a helyzet Jóbbal? Az ő áldozata is csak egy ilyen üzletelés volt Istennel? Azért áldozott, hogy megáldja, hogy megsegítse őt? Isten erre azt mondja a Sátánnak: nem! Jób nem egy ilyen ember, ő mentes az ilyen üzleties magatartástól. Ő megszabadult ettől a nagyon is emberies magatartástól. Mert Isten szabad arra is, hogy gyermekeit megszabadítsa ezektől a génünkbe íródott törvényektől. És Isten most ennek bizonyítására felhasználja szolgáját, Jóbot. Isten bebízonyítja Jóbon keresztül a Sátánnak, hogy Ő képes megszabadítani az embert természetétől, a „bőrt bőrért” törvénytől.

            Az ilyen ember szabad lesz arra, hogy odategye magát Isten oltárára, és egészen odaszánja magát Istennek. És ekkor Isten egyre nagyobb hatalmat ad a Sátánnak, egyre nagyobb mozgásteret biztosít neki. Jóbnak most azért kell szenvedni, hogy Isten bebízonyíthassa a Sátánnak, hogy Isten gyermeke egy más természetet kapott. Isten bizonyos mértékig a Sátán kezébe adja Jóbot, de épp ezáltal fogja legyőzni a Sátánt. Ezt nagyon szépen ábrázolja Ésaiás próféta, amikor az úr szenvedő szolgájáról beszél: pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta. És ami azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől, de ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknak bűntetése rajta van, és mi az ő sebeivel gyógyultunk meg. Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk, de az Úr minnyájunk bűnét ő reá vetette. Mi mindnyájan tudjuk, hogy ez kiről szól, hát arról, aki felől Isten úgy döntött, hogy igazságtalanul, ok nélkül kell szenvedjen. Mi a keresztségben abba a Krisztusba oltattunk be, aki még sokkal inkább Isten szolgája, mint Jób. De ez azt jelenti, hogy mi is el kell fogadjuk a rosszat, a gonoszt, a szenvedést, még az igazságtalant is Isten kezéből. A szolga élete nagyon nehéz és nagyon kemény, de öröm és vigasztalás van benne. Mert az, aki azt mondta a Sátánnak, ímé a te kezedbe adom, azt is mondta: de kíméld meg az életét. Isten akkor sem engedi ki kezéből az ő szolgáját, amikor bizonyos mértékig kiszolgáltatja őt a Sátánnak, a gonosznak. Ilyenkor is Isten rendelkezik felette, ilyenkor is Isten oltalmában van.Az igaz, hogy néha az igazságtalanság, a szenvedés már-már az elviselhetetlenség határát súrolja, s az ember ilyenkor teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát. És itt gondoljunk a vértanúkra, akiket Isten teljességgel kiszolgákltatott a gonoszság erőinek és embereinek. Ez nyilván egy végső eset, de a történelem során Isten sokszor megengedte ezt és ma is megengedi. Ez a hitnek kétségtelenül a legnagyobb próbája. De az Isten szolgája még ilyenkor is belekapaszkodhat Jézus szavába, aki azt mondta: attól ne féljetek, aki a testet megölheti, hanem attól féljetek, aki a lelket öli meg.  Vagy gondolhatunk ilyenkor Pál apostol szavára is, aki szintén számtalanszor volt életveszélyben, de aki mégis így kiáltott fel:  mi mindenben diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett, és meg vagyok győződve, hogy sem élet, sem halál, sem magasság sem mélység, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem következendők, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől.

             A kérdés ezek után csak az: mi Isten szolgái vagyunk-e, akik így tudnak hinni és bízni, akiknek ilyen drága bizonyosságuk van, kkor is, amikor a Sátán kezébe kerülnek, amikor ott ülnek a boldogságuk romjain? Nem könnyű kérdés ez, de csak így tudunk megnyugodni és megvigasztalódni. Másképp úgy érezzük, hogy az igazságtalanság mindenek fölött való hatalom, vagy hogy ki vagyunk szolgáltatva a szeszélyes sorsnak, a végzetnek, úgy hogy semmit se tehetünk ellene. Az ilyen nagy próbákban csak Isten szolgái, Isten gyermekei tudnak megállni. Ez a történet, a Jób története erre akar megtanítani minket. Hogy minden helyzetben tudjuk kimondani: Isten szolgája vagyok, Isten kezében vagyok, még akkor is, amikor bizonyos mértékig a Sátán kezébe enged át, mert az Ő szeretetétől még a Sátán se tud elszakítani.

Tanulságos igék a jövőről

Tanulságos igék a jövőről 5

„És láttam egy nagy fehér trónust, és a rajta ülőt: színe elől eltűnt az ég és a föld, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicscsinyek a trónus előtt állnak és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint” (Jel.20,11-12)

Minden vasárnap s más alkalmakkor is valljuk az Apostoli Hitvallás szavaival: ül az Atya Isten jobbján, onnan jöl el ítélni élőket és holtakat. János látja Istent a trónon ülni, de tiszteletből nem nevezi meg a nevét.Csak annyit mond, hogy megjelenésekor az ég és a föld eltűnnek.A teremtett vilg se tudja elviselni Isten dicsőségét. Sem ember, sem a teremtett világ nem tud ebben a fényben megállni. Azért sem, mert most következik az ítélet. Egy megdöbbentő látomás ez, amit sok ember el szeretne felejteni. Hisz az emberek nem szeretnek ítéletről hallani.Sok ember nem tudja összeegyeztetni Isten szeretetét azzal, hogy Ő ítéletet tart.Sok ember csakl a szerető, könyörülő Istenről akar hallani, az ítélő Isten távol áll tőle.

            Vigyáznunk kell azonban arra, hogy Isten szeretetét ne játszuk ki az ítélettel szemben. Nyilván nem arról van szó, hogy félelmet keltsünk az emberekben, ez távol áll a Biblia szellemiségétől. A Biblia valóban azt mondja, hogy Isten nem az ember halálát akarja, hanem annak megtartását. De azt se tehetjük, hogy elhallgatjuk azt, amiről a Biblia sokszor és világosan beszél: Isten megítél majd minden embert. Mert ez bibliai realitás. Két dologra kell itt figyelni. A Biblia nyelvén az ítélet mindig szétválasztás, gondoljunk csak a példázatra, amikor a Bíró elválasztja a juhokat a kecskéktől. De az ítélet igazságszolgáltatás is, az Úr az ítéletben igazságot szolgáltat. Ezért a Szentírás azt tanítja, hogy mi várhatjuk az ítéletet, sőt imádkozhatunk annak eljöveteléért. Ez nem bosszúvágyból fakad, hanem az Úr iránti szeretetből, aki nem tűri a végtelenségig a gonoszságot, az igazak elnyomását, hanem egyszer igazságot fog szolgáltatni.

Az igazi igehirdetés ezért nem csak a Krisztuis szenvedéséről beszél, hanem az Ő felmagasztalásáról is, hogy Ő Bíróvá tétetik. János azt látja, hogy a halottak nagyok és kicsinyek a fehér trón, a Bíró előtt állnak. A kicsik és nagyok azt jelenti, hogy Isten előtt nincs személyválogatás, itt már nincs rang, állás, hatalom, tekintély. Mindenki ott áll, hogy megítéltassék.  Még a tenger is kiadja a halottakat, azokat, akiknek testét soha se találták meg. Mindenki oda kell álljon az ítélő szék elé. Ezen a napon könyvek nyittatnak meg. Ezekben a könyvekben a mi cselekedeteink vannak feljegyezve. Különös az, hogy az ítélet a cselekedetek alapján történik. Isten semmit se felejt el, akkor lepereg előttünk életünk egész  fimje.  De hogy van ez, hisz mi mindig azt mondjuk, hogy cselekedeteink alapján nem állhatunk meg Isten előtt, ha Ő a cselekedeteket nézi, akkor csak bűntetést, halált és kárhozatot érdemlünk. Ahhoz, hogy ezt megértsük meg kell gondolnunk, hogy mi Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, hogy Neki szolgáljunk. Mi felelősek vagyunk cselekedeteinkért, mert Isten komolyan veszi a mi cselekedeteinket. Az állatok nem ítéltetnek meg, de mi emberként teremtettünk, emberként kell élnünk és emberlként leszünk felelősségre vonva. Isten komolyan veszi, hogy mit tettünk mi a mi legkisebb atyánkfiaival szemben. De akkor nekünk félni kell, hisz ahogy a Káté mondja, még a mi legjobb cselekedeteink is bűnökkel fertőzöttek. Ki tud megállni a tökéletes Bíró előtt? De János azt mondja, hogy egy másik könyv is megnyittatik és ez az élet könyve. Ezzel a kifejezéssel már az Ószövetségben találkozunk. Ott arról van szó, hogy ebben a könyvben van feljegyezve mindazoknak a neve, akiket az Úr megszabadított, megváltott, akik őszintén járnak az Úr előtt és bizalmukat Istenbe helyezték. Ebben a könyvben azoknak a nevei vannak, akik a Bárány gyülekezetének a tagjai. Vagyis azok vannak e könyvbe beírva, akik minden bizodalmukat a Bárányba helyezték, aki vállalta értünk a kereszt fájdalmát. Kálvin azt tanítja, hogy Krisztus a mi kiválasztásunk tükre.  Ezek az emberek nem a saját cselekedeteikben bíznak, hanem egyedül Krisztus érettük elvégzett áldozatában.

            De mi van akkor a cselekedetek szerinti ítélettel? Akkor hogy értsük, hogy egyedül hit által tartatunk meg? Nincs a kettő ellentétben egymással? Ezek a könyvek nem mondank ellent egymásnak? Nem! Az élet könyvében mindazok be vannk írva, akik Krisztusban reménykednek. A másik könyvben pedig azok a cselekedetek vannak feljegyezve, amik ebből a hitből fakadtak. Valaki egyszer ezt így magyarázta: az a könyv , amiben a cselekedetek vannak, megmutatja, hogy igaz volt-e a hit vagy sem.A döntő az nyilván, hogy ismerjük meg Krisztust, hogy szőlővesszők legyünk azon a tőkén, ami Ő maga. Akkor Ő gondoskodik arról, hogy gyümölcs is legyen. Ezek a cselekedetek tulajdonképpen a Krisztus cselekedetei, amiket Ő végzett el bennünk.

            Az ítélet  tehát szétválasztást és igazságszolgáltatást jelent. Aki Krisztusban van, az megtarttik. Egyedül kegyelemből. Ez nem tőlünk van, ez az Ő ajándéka. Minden emberi dicsekvés kizárt. De világosan kell azt is látni, hogy aki ellenáll az evangéliumnak, aki a Sátán oldalára áll az el fog veszni a saját hitetlensége, keménysége miatt. János erről úgy beszél, mint a második halálról. A jövőben tehát két nagy dolog történik. Egyyrészt megtörténik a az örökre való megtartatás, az üdvösség. Másrészt megtörténik az örök kárhozat. Sokan tiltakoznak ez ellen.Ők azt mondják, hogy a kegyelem olyan nagy, hogy végül mindenki megtartatik. Mit mondjunk mi erre? Nagyon szomorú dolog, hogy sok ember elfordul Istentől, egyháztól, mert elegük van úgymond abból, hogy az egyház, a lelkész a pokolról, az ítéletről is beszél. Az igaz nyilván, hogy nem ez a Biblia fő üzenete, hisz a Biblia központi üzenete  az Isten szeretetéről és kegyelméről szól. Az evangélium örömüzenet a bűnös ember számára . De a Szentírás mégis nagyon világosan és félreérthetetlenül beszél az ítéletről és kárhozatról s mi ezt nem hallgathatjuk el. Mi nem mondhatunk többet, mint amit a Biblia mond, de kevesebbet sem.

            Azt is el kell mondanunk, hogy amikor a Biblia az ítéletről beszél, nincs szó valamilyen önkényről. Aki elkárhozik, az a saját bűne és főleg hitetlensége miatt kárhozik el, hogy nem fogadta el Isten felkínált szeretetét. Amit vet az ember, azt fogja aratni is, mondja más helyen a Szentírás. Valaki ezt egyszer így fogalmazta meg: a kárhozottaknak azok, akiknek Isten hosszú türelem és várakozás után azt mondja: legyen meg a ti akaratotok. Arra is vigyázzunk, hogy ne bocsátkozzunk találgatásokba azok örökkévaló sorsa felől, akik soha sem hallották az evangéliumot. A mi dolgunk az, amit Jézus így mondott: igyekezzetek bemenni. Az ítélet soha sem sors, az ítéletet Isten azért hirdetteti, hogy emberek ezt hallva még megtérhessenek és hihessenek Jézus Krisztusban. Az ítéletről szóló igehirdetés még a kegyelmi időben hangzik.

            Aki tehát Krisztust prédikálja, az az ítéletet is kell prédikálja. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy miként prédikáljuk az ítéletet.  A reformáció világosan tanította, hogy aki ítélni jön élőket és holtakat, ugyanaz, mint aki Pontius Pilatus alatt megfeszíttetett. A Bíró az, aki helyttünk elvállalta és elhordozta az ítéletet. A Heildelbergi Káté ragyogóan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy nekünk vigasztalás az, hogy Krisztus jön ítélni, mert Ő előbb érettünk Isten ítélő széke elé állott és rólunk minden kárhoztatást elvett. Ezért mi az ítéletet nem félve és rettegve, hanem felemelt fővel várhatjuk. Akik ezt tudják azok számára az ítélet várva várt pillanat. Legyünk mi is az ilyen várakozók között.

                                                                                    Lőrincz István

Javasolt cím: A jövendő mint ítélet

Tanulságos igék a jövőről

Tanulságos igék a jövendőről 4

„Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajudik mind ez ideig, de még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk...maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm.8,22.23.26)

            A Római levélnek ez a fejezete egy csodálatos bizonyságtétel a  Krisztus üdvmunkájáról. Az apostol elmondja, hogy mit is jelent a Lélek által élni, aki Krisztushoz kapcsol, úgy hogy az Ő feltámadásának ereje átjárja egész létünket. Akiket Isten Lelke vezérel azok Isten fiai és örökösök is, számukra a jövőt a Lélek garantálja, mégpedig az örök életet Isten eljövendő dicsőségében.

            De egyszer csak mintha egy sötét felhő borulna a napsütötte tájra, hisz Pál elkezd beszélni a jelen szenvedéseiről, azokról a szenvedésekről, amikben a hívők most vannak. Elmondja, hogy a pünkösd és a Krisztus visszajövetele közötti idő a szenvedés és a megpróbáltatás ideje. Ez egy szélesebb összefüggésben áll, hisz az egész teremtett világ sóhajtozik és nyög. Mi egy megromlott világban élünk és ez minket is érint. Bár nem a világból valók vagyunk, de mégis a világban élünk. Ezért egyház és világ egyaránt válságban vannak. Hívők és hitetlenek között ilyen értelemben egyfajta szolidaritás, közösség van a szenvedésben és fájdalomban. De a hívőknek van egy csodálatos reménységük egy szebb és jobb jövendő felől. Háromszor is szó van a sóhajtozásról: sóhajtozik a teremtett világ, a gyülekezet és a Lélek is. A”sóhajtozás” szónak a mi fülünkben nincs a legjobb hangzása. De itt mégis pozitív jelentést hordoz, hisz egy valami után való sóhajtozásról van szó.

            Először is azt mondja Pál, hogy a teremtett világ sóhajtozuik. Mi mindig csak a termetett világ szépségére gondolunk: virágzó fákra, égbe nyúló hegycsúcsokra, hullámzó gabonatáblákra, éneklő madarakra. De a teremtett világ nem csupa szépségből áll.Vannak benne szomorú dolgok is: hulló falevelek, szennyezett folyóvizek, a meglőtt őzike elhomályosuló szeme, a rákot s más súlyos betegségeket okozó bacilusok, vírusok. A mi világunk egy megromlott világ., ez persze nem sors, hanem a bűn rettenetes következménye. Az ember bűne a teremtett világot is romlásba sodorta.

            De nem ez Pál utolsó szava. Az utolsó szó nem a bűné és a romlásé, hanem a reménységé. Különös, hogy ebben a fejezetben ez a szó is többször szerepel. Isten azt ígéri, hogy Ő egyszer meg fogja újítani ezt a teremtett világot Ez a világ valóban megromlott az első Ádám bűne miatt, de ezen a megromlott földön ott állt a második Ádám, Krisztus keresztje, aki fel is támadott. S ezzel egy új jövendő kezdődött el a világ számára. A jövendő mindenek előtt dicsőséget jelent a világnak. A teremtett világ s vele együtt Isten gyermekei e dicsőség megjelenésére vágynak, ez után sóhajtoznak. Ez a reménység mélyen ott él bennünk és ezt semmilyen kétségbeesés, gonoszság nem tudja belőlünk kiírtani. Kálvin ezt így fogalmazza meg: mivel Isten bennünk felébresztette a jobb világ utáni reménységet, ezért mi kitartunk ebben a hiábavaló világban mindaddig, amíg az Isten dicsősége meg nem jelenik.

            A keresztyén ember jobben érti, hogy mi is van a világban, mint maga a világ. Miért mondja ezt Pál?  Azért, mert bennünk az Isten Lelke van és ez a Lélek éles látást ad nekünk. A Lelket itt Pál zsengének nevezi. Tudjuk azt, hogy pünkösd a zsidóknál a termés ünnepe volt. Az új termés első zsengéjét épp ezen az ünnepen mutatták be Istennek. A lombsátrak ünnepén már az érett termést, a betakarítást ünnepelték. Így a Lélek is zsenge, annak záloga, hogy egyszer a teljesség is el fog jönni. Pünkösd azt jelenti, hogy Isten adja az Ő Lelkét, mintegy első zsengét , s így részesülünk a megigazításban, a megszentelődésben, az Istennel való békességben, örömben. A Lélek meggazdagítja, gyümölcstermővé teszi az életünket. De a Lélek reménységet és vágyat is ébreszt a mi szívünkben. Ezért a hívőknek sokkal jobban fáj ennek a világnak romlottsága, mint a hitetleneknek. Ezért a gyülekezet mindig egy sóhajtozó gyülekezet. Mert mi mindennek még csak az előízét éreztük meg. De érezzük, hogy még valami sokkal többnek, szebbnek kell jönnie. A megváltás már megtörtént, de a beteljesülés még várat magára. Sóhajtozás csak ott van, ahol várakozás is van. Az édesanyák, akiknek napját most ünnepeljük jól ismerik ezt a sóhajtozó várakozást,aminek vége nagy boldogság: a gyermek születése. Hiszen mi a teljességre vágyunk, kevesebbel nem tudunk megelégedni. Mi tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, de ugyanakkor annyi fájdalmat, szenvedést és szomorúságot látunk és tapasztalunk. Mi még hitben járunk és nem látásban. Ezért fordul a mi hitünk a jövendő felé.

            Mi a testünknek megváltását is várjuk. Ez nem a testünktől való megváltást jelenti, hisz ez ellentmondana Isten teremtő akaratának, aki minket testtel teremtett. Mi azt várjuk, hogy testünk is megújul, megváltozik, átváltozik, megszabadul a múlandóság s a bűn minden nyomorúságától, minden szenvedéstől. Hogy ez miként történik, azt elképzelni se tudjuk, de azt igen, hogy a mi testünk a Krisztus divcsőslges testéhez hasonlatos lesz. Mi tudjuk, hogy még útban vagyunk, még tart a földi harcunk ideje. Ezért sóhajtozunk és nyögünk. De nem reménység és várakozás nélkül tesszük ezt. Mi tudjuk, hogy ez a sóhajtozás nem tart örökké s egyszer majd felváltja a tökéletes öröm.

            A keresztyén ember ezért soha se szabad belenyugodjon a bűnbe, az igazságtalanságba, a betegségbe, a halálba. Mi ezek ellen harcolnunk kell azokkal az eszközökkel, amit Isten kezünkbe ad. A keresztyén ember harcol a környezetszennyezés, a termetett világ kifosztása, meggyalázása ellen. A gyülekezet életében ott van az üdvösség és a reménység, a bizonyosság és a várakozás, a sóhajtozás és az újjongás, a harc és a győzelem. Ez a győzelem nem önmagunkban van, mi nem magunkban vagyunk erősek. Pál gyengeségről beszél, ami bennünk van. A gyengeségünk többek között abban is meglátszik, hogy nem tudjuk, hogy mit kérjünk. Bennünk annyi gondolat és érzés kavarog. Ahogy valaki mondotta:mi nem vagyunk „imavirtuózok”.  De ebben a gyengeségben a Lélek segítségünkre siet. A Lélek az imádságban is támogatást nyújt. Az eredeti kifejezés azt jelenti, hogy velünk, de helyettünk is imádkozik. Valahogy úgy, ahogy egy édesanya tanítja járni a kis gyermekét, néha együtt lépdel vele, néha pedig karjaiba kapja és úgy fut vele. A Lélek persze nem teszi feleslegessé a mi imádságunkat, nem kikapcsolja azt, hanem bekapcsolja a maga erejébe. Mi gyengék vagyunk, de van Valaki, akibe belekapaszkodhatunk, aki hatalmas és erős. A Lélek kitartást ad nekünk az imádságban, hogy ne fáradjunk el abban, hogy ne hagyjuk azt abba. A Lélek a mi gyenge és szegényes imádságainkat a maga imádságával meggazdagítva és megerősítve viszi az Atya trónjához.

            A Lélek megtanít mindazért imádkozni, amit Isten  megígért nekünk. Mi hisszük, hogy imádságunk nem hiábavaló, az Úr meghallgatja azt. Az Úr tudja, hogy mi jót akarunk, még ha azt nem is tudjuk mindig jól megfogalmazni. Mi sokszor nem tudunk Isten akarata szerint imádkozni, ez biztos. De a Lélek egészen biztosan az Atya akarata szerint imádkozik és a mi imádságunkat is erre igazítja meg. Ez  a mi reménységünk rendíthetetlen fundamentuma s ez Krisztusra épül. A keresztyén ember soha nem lehet elbizakodott, csak alázatos. Mert tudja, hogy kegyelemből és, de azt is, hogy ez a kegyelem neki elég. A gyülekezet az a menyasszony, aki várja sóvárogva az ő Vőlegényét, aki meg is fog egyszer érkezni, hogy örökre menyasszonyával legyen.

                                                                                                Lőrincz István

Javasolt cím.A Lélek és a jövendő

Tanulságos igék a jövőről 3

Tanulságos igék a jövendőről 3

Text. ”Jézus pedig hozzájuk ment, és azt mondta nekik: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. Mindannak megtartására tanítsátok őket, amit én parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mát.28,18-20)

            Valakinek az utolsó szavai különös jelentőséggel bírnak. Ez olyan, mint egy végrendelet. Sokszor egy egész élet üzenetét foglalják össze. Most azokkal a szavakkal foglalkozunk, amiket Jézus közvetlenül mennybemenetele előtt mondott. Ezek tehát nem egy haldoklónak az utolsó szavai ,hanem annak az utolsó szavai, aki legyőzte a bűnt, halált és a Sátánt. Ezek a szavak megalapozzák a mi váradalmunkat. Hisz húsvét fordulópont a világ életében, azt jelenti, hogy ajtó nyílik a jövendőre, egy olyan ajtó, amit soha senki be nem zárhat. Ezért mondhatja később Péter apostol, hogy Krisztus feltámadása minket élő reménységre szült újjá. Mert a feltámadott Úr zsengéje azoknak, akik elaludtak. Ezért mi húsvétkor, de minden vasárnap is, az örök nyugalom előízét éljük át. Ez az ige olyan, mint a záróakkord a szimfóniában, amiben minden alapvető dallam megszólal. Ez az ige mindent elmond arról, hogy mit is jelent Jézus a mi számunkra. Ebben ott van az örömüzenet kihirdetése, a feladat és az ígéret. Nem véletlen az, hogy a „minden” szóval négyszer is találkozunk benne: minden hatalom, minden népek, minden, amit Jézus tanított és minden nap a világ végezetéig.

            Feltámadása után Jézus tanítványait Galileába hívja, egy hegyre, amiről semmi közelebbit nem tudunk. Lehet, hogy az a hegy, ahol a Hegyi beszédet is elmondta. Különben is a hegyek fontos szerepet játszanak a Jézus életében. Gondolhatunk itt arra a hegyre, amire a Sátán felvitte, a megdicsőülés hegyére és arra a hegyre is, amin Jézus a tanítványainak épp a jövendőről beszélt. Itt újra egy hegyen vagyunk, ahol egyesek felismerik és imádják, mások meg kételkednek benne. De Jézus a szavaival képes minden kétéget elűzni. Jézus először is kihirdeti királyi hatalmát. Máténál különösen is fontos a gondolat, hogy Jézus az  Izrael királya. A szó, amit itt az eredeti szövegben találunk teljhatatalmat jelent, azt hogy a világ feletti uralmat az Atya a Jézus átszegzett kezébe tette le.

            Itt tulajdonképpen Dániel próféciája teljesedik be, hisz ő lát négy világhatalmat feljönni a tengerből. De ezek egymás után el is tűnnek. Akkor Dániel lát valakit, az Ember Fiához hasonló lényt, aki közeledik Isten trónjához, aki neki ad minden hatalmat az uralkodásra, az ítéletre, a szabadításra és a megváltásra. Különös az is, hogy a Sátán is felkínálja Jézusnak a mindenek feletti hatalmat, ha Jézus leborul előtte, hogy imádja őt. Ez egy döbbenetes kísértés, hisz ebben azt suttogja a Sátán Jézusnak: egy előttem való térdhajtással megspórolhatod a kereszt fájdalmát és kínját. De Jézusnak ez a hatalom nem kell, Ő a kereszten át megy a trón felé, s így kapja meg a világ feletti uralmat. Nincs olyan terület, nép, kultúra, ami ne lenne az Ő uralma alatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ebben a világban nem működnének ellenséges erők és hatalmak, amik Isten és Felkentje ellen törekednek. De ezek mégis -akarnak vagy nem- engedelmeskednek Jézusnak. Ezt a hatalmat az igehirdetésben nekünk is hirdetni kell. Ezt mi olyan könnyen elfelejtjük, s az egyház ilyenkor fogott keresztes háborúkba, világpolitikába s más efféle dolgokba. Az Ő hatalma nem világ szerinti hatalom, hanem a szeretet, a megtartás hatalma.

            A kihirdetés után jön a feladat, a misszió, a tanítvánnyá tétel. Ez kiterjed minden népre az egész világon., átöleli az egész földet.Húsvétig Isten, hogy úgy mondjuk, Izreaelre összpontosított, de húsvét után az üdvösség ajtaja megnyílik a népek világa felé. Minden ember által felállított határt át kell lépni. Ez nem volt könnyű az apostoloknak sem, nekünk sem.A feleadat három részből áll.Az első a tanítvánnyá tétel. A tanítvány az, aki követi Jézust, aki nyomdokaiban jár. Aki tanítvány,annak szent kötelessége másokat is tanítvánnyá tenni, másokat is hivogatni Krisztus követésére. A második része a feladatnak a keresztelés. A keresztség a hatalom-váltást ábrázolja ki az ember életében. A bűn és Sátán hatalmából átmenni Jézus dicső hatalma alá.  A keresztség nem kevesebb, mint hogy valaki a Szentháromság Isten tulajdona lesz. A harmadik része a feladatnak a tanítás. Tanítani annak a megtartására, amit Krisztus parancsolt nekünk. Izrael fiai a Tórát, a törvényt tanulmányozták, tanították egy életen át nagy buzgalommal, Jézus követőinek pedig Krisztus törvényét kell tanítani. Ez annak felmutatásában áll, hogy mit is jelent az élet minden területén Krisztust követni, parancsának engedelmeskedni. Az ilyen tanítás jó esetben át kell formálja a tanítottak életét. Az igazi tanítványság engedelmességet jelent. Hálából és szeretetből való engedelmességet.

            A feladat után kapunk egy ígéretet is. Ez az „íme” szóval kezdődik, ami azt jelenti: ne csak azt lássuk, ami most van a világban, a hitetlenséget, ellenállást, az aggodalomra okot adó fejleményeket. Lássuk, hogy ki Jézus a mi számunkra: a mindig jelenlévő Úr. Hasonlót hallottak már az Ószövetség nagy emberei is: Ábrahám, Mózes, Józsué, Gedeon. Az a boldogító ígéret hangzik itt el, hogy Isten jelen van az Ő gyermekei életében, velük jár az úton. Isten most Jézusban és Jézus által van velünk. Jézus egyik neve Immánuel, vagyis velünk az Isten. Ő szeretetében hordoz minket, s az egyház ebből él .Támadások, tévtanítások, üldözések, ellenséges indulatok, belső viták, kishitűség, önzés között megtapasztalja az Ő áldott jelenlétét. Mi lenne az egyházból, ha ezzel az ígérettel nem számolhatna? Nem csak azt mondja: gondolok rátok, nem felejtelek el titeket, hanem azt: igémmel és Szentlelkemmel veletek vagyok. A sákramentumokis jelenlétéről bíztosítanak minket. Különös, hogy míg a filozófusok időkről, a csillagászok fényévekről és évmilliókról, addig Jézus napokról beszél. Neki minden nap fontos, annak 24 órájával. Minden napon történik valami fontos az életünkben. Vannak könnyű és nehéz napok, vannak napok, amikor növekszik az egyház, van amikor apad, de nincs olyan nap, amin Ő ne lenne velünk. Azt nem ígéri, hogy nem jönnek nehéz napok, de azt igen, hogy azokon is velünk lesz, kegyelmével, vigasztalásával, hűségével és bölcsességével. A napok különböznek, de Krisztus nem változik, Ő ugyanaz marad.

            Ez az ige beszél a világ végezetéről is. A Biblia tanítása szerint a történelem nem egy körkörös mozgás, a történelem nem ismétli magát, a történelem halad előre a megszabott útján.  S a végállomás az utolsó ítélet. A világ a beteljesedés felé halad., ama nap felé, amelyen Jézus visszajön dicsőségben és uralma minden szem számára látható lesz. A mi életünk az utolsó dolgok, az eszkatológia jegyében zajlik, ahogyan azt teológiai kifejezéssel mondani szoktuk. Ez azt jelenti, hogy a történelemnek, s benne a mi kicsiny életünknek is van célja. Mi azt hisszük, s meg vagyunk győződve, hogy Isten eléri célját ezzel a világgal. Mi egy csodálatos ünnepnapot várunk, amikor együtt leszünk Krisztussal..

            Az a nagyszerű, hogy mi tudjuk, hogy kinek a tulajdona vagyunk s mi a feladatunk ebben a világban. Bárcsak tudnánk teljesíteni.

                                                                                                Lőrincz István

Javasolt cím:A feltámadás és a jövendő

Tanulságos igék a jövendőről 1

Tanulságos igék a jövendőről 1

            Text: Mindent jól cselekedett, a süketeket is hallóvá teszi, és a némákat is beszélővé.” (Márk 7,37)

            A Biblia a jövendő várásának a könyve.A „reménység” mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség kulcsszava. Ez a reménység az Isten uralmára, az Isten országára néz, az Isten munkájának beteljesítésére. A bibliai reménység Isten ígéretére van alapozva. Ezek pedig Jézus Krisztusban gyökereznek. Ezt  teológiai kifejezéssel is szoktuk mondani: az eszkatológia( a végső dolgokról szóló tanítás) és a krisztológia ( a Krisztusról szóló tanítás elválaszthatatlanul összetartoznak. Az egész Újszövetség telve van azzal az üzenettel, hogy Krisztus eljövetelében az idő betelt és Isten országa elközelített. Benne elközelített a mennyek országa, de ez csak kezdete az Isten ígéretei beteljesedésének. Az eljött Megváltó az Elvövendő is. A mennybemenetel és Krisztus visszajövetele közti időben mi most a „már igen” és a „még nem” feszültségében élünk, ahogy szintén teológiai kifejezéssel ezt mondani szoktuk.Krisztus arra tanított, hogy figyeljünk az idők jeleire és legyünk éberek s így várjuk ezt a dicső jövendőt. Ha Isten éltet kilenc alkalommal erről fogunk beszélgetni az elkövetkező hónapokban.

            Ma azt kell meglássuk, hogy mindaz, amit Ő földi életének idejében tett, már e jövendő felé mutat.Ebben a fényben kell látnunk a csodáit is.A betegeket, akiket meggyógyított, akiket megszabadított a gonosz lelkek szorításából, a halottakat, akiket feltámasztott. Ezek mind olyan jelek, jelzések, amik a jövőbe mutatnak. Egy olyan emberről van szó, aki halmozottan fogyatékos. Nem hall és beszélni is csak nehezen tud. Többet nem tudunk róla. Ő azokat képviseli, akik nagyon szenvednek az elesett, nyomorúlt voltunk miatt. Nem tud kommunikálni az emberekkel s ezért nem teljes ember, mert mi csak a másik emberrel való kapcsolatunkban tudunk kiteljesedni. Füle és szeme az állatnak is van, de a beszéd ajándéka csak az embernek adatott. Az ember tud hallgatni és beszélni. De ez az ember képtelen erre. Itt áll előttünk egy ember, aki súlyosan beteg, fogyatékos.

            Különös az, hogy előtte arról van szó, hogy a tanítványok nem értik Jézust, nem tudják felfogni, hogy mit is mond. Jézus ilyeneket mond nekik: van szemetek és nem láttok, van fületek és nem hallotok. Az ő szavai, amelyek telve vannak szeretettel megkeményedett szívekbe és süket fülekbe ütköznek. Mennyire ismerős ez, emberek nem értik meg egymást, nem hallják meg egymás segélykiáltását, nem beszélgetnek Istennel sem. Kommunikációs zavarok, megromlott emberi kapcsolatok. Barátok ezt a süketnéma embert Jézushoz viszik. Jó helyre érkeztek, mert Jézus még többet tud tenni, mint amit kérnek.

            Jézus először is kihívja a tömegből. Számára nem csak egy valaki a nagy tömegből. A második dolog, hogy azon a nyelven szólítja meg, amit ért: jelbeszéddel. Újját a fülébe bocsátja, mintegy áttörve a süketség falát. Nyálával megérinti az ember nyelvét. Számunkra ez most különös, de akkor nem volt az. Aztán felfelé néz, imádkozik. Feltűnő az is, hogy Jézus sóhajt egyet. Mit jelentsen ez? Kétségtelen, hogy ez nem a fáradtság sóhajtása. Sokkal inkább azért sóhajt mert látja a sok nyomorúságot, ami ebben a világban van. Sóhajt, hogy ezt a világot, amit Isten olyan szépnek és jónak teremtett, hogy tudta ennyire megrontani a bűn. Jézus együtt sóhajt a teremtett világgal. Ebben is eggyé lett velünk. Nem olyan Megváltónk van, aki hidegen, távolról szemléli küzdelmünket, hanem olyan, aki együtt szenved velünk. De ez nem a tehetetlenség sóhaja, ebben a sóhajban Jézus magára veszi az ember nyomorúságát, hogy legyőzze azt. Aztán szól, Effata, nyilatkozzál meg! De Jézusnál ez egy hatalmi szó, hisz amit Ő mond azt meg is cselekszi. Az is feltűnő, hogy egyes számban mondja, holott két fülről és egy szájról van szó. De Jézus nem füleket s szájat gyógyít, hanem az egész embert. A világi gyakorlatban ez másképp van, minden orvos csak egy területet gyógyít. Jézus az egész ember nyitja meg Isten és a felebarát felé. Jézus gyógyító cselekedete ugyanakkor szabadítás is. Ő azért jött, hogy az embert kiszabadítsa a gonoszság és bűn hatalmából. Amit Isten tesz, az jó. Itt tulajdonképpen újjáteremtés történik.Ez az ember a Jézussal való találkozás után új teremtés lesz.

            De felteheti valaki a kérdést: nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz is legyen?Hisz körülöttünk is számos fogyatékos ember él.Mit jelent ez a gyógyítás? Miért gyógyult meg ez az ember és miért nem gyógyulnak meg ma sokan a betegek közül? Látnunk kell azt, hogy a Jézusban való hit nem jelent automatikusan gyógyulást.A csoda-történetek nem olyan kulcsok, amelyek minden zárba találnak, mondta valaki. Jézus se gyógyított meg minden beteget, amikor itt járt közöttünk. Ő nem csodadoktor, hanem annak az országnak a Királya, amely eljövendőben van. Mi ennek az országnak a jöveteléért könyörgünk. És várhatjuk is ennek eljövetelét, s ez a gyógyítás is egy jel, ami az új égre és földre mutat, amelyen teljes lesz az Isten békessége. Ez a történet egy ésaiási próféciára utal, aki szintén sokat beszél Isten újjáteremtő munkájáról. Már ő jövendől arról, hogy amikor az Úr eljön, akkor a süketek fülei megnyílnak, a vakok szemei újra látnak, a bénák ugrálnak s a némák nyelve ujjongást szól.

            Ezek az ígéretek Jézusban mind beteljesedtek. Ennek a nehezen beszélő süket embernek a meggyógyítása egy jel, ami Isten elvövendő dicső országára utal. Persze Isten másképp valósítja meg az Ő terveit, mint ahogy azt mi gondoljuk. Az Isten óráját mi nem hordjuk a mellényzsebünkben, ahogy azt kedvenc igehirdetőm mondja.

            Az is különös, hogy Jézus megtiltja, hogy erről meséljenek, hogy ezt a meggyógyult ember tovább mondja. Különös, hisz ennél jobb reklám nem is lehetne az Isten országa számára. Miért ez a hallgatási tilalom? Azért mert Jézus nem akar túlfűtött messiási váradalmakat táplálni. Ő az a Messiás, akinek szenvedni kell. Hogy ki Ő valójában, ez csak halálában és feltámadásában lesz nyilvánvalóvá. Szenvedésében, halálában magára kell vegye a mi életünk minden nyomorúságát, szenvedését. Feltámadásával áttörte a halál, bűn, gonoszság, kárhozat falát és aki benne hisz, az vele együtt bemehetazon a kapun, ami az Istennel és egymással való közösségben valósul meg.

            Jézus az Élet Fejedelme, húsvét Királya s Ő egyszer vissza fog jönni teljes dicsőségben. Akkor már minden nyomorúság elvétetik, az Ő uralma teljes lesz. Szív és száj telve lesznek az Isten magasztalásával.

            Mit kell nekünk most tenni, mi a mi feladatunk? Semmi más, mint hogy higgyünk Benne és bízzuk Rá életünket. És hogy annak ellenére, hogy ebben a világban sokszor ennek épp az ellenkezőjét látjuk, mégis várjuk ezt a dicső eseményt. Ez a mi hitünk próbája.Ez a mi harcunk és küzdelmünk. Mert Isten ígéretei nem csalhatnak meg minket. S miközben hiszünk, mindent megteszünk azokért is, akik példáúl fogyatékossággal élnek. Mindenn mi cselekedetünk is egy jellé válhat, amely az Isten országa felé mutat.Az, ahogyan megértjük és szeretjük egymást, egy olyan megrázó bizonyságtétel lehet, aminek nyomán mások is elindulhatnak ennek az országnak a keresésére, akik még eddig csak ezt a földi életet látták. Legyünk mi is Isten országa jeleivé!

                                                                                                            Lőrincz István