Tanulságos igék Ezékielről 5

Tanulságos igék Ezékielről 5

Text:” Ekkor elmentem melletted, láttam, hogy véredben vergődsz, és azt mondtam neked, amikor véredben voltál: maradj életben! Íme megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled-ezt mondja az én Uram, az Úr- és az enyém lettél. (Ezék.16,6.8b)

            Ennek a résznek azt a címet lehetne adni: elvetve-megtalálva. Néha hallunk olyan csecsemőkről, akiket kitesznek, s aztán valaki megtalálja őket. Az elvetésnek, elhagyásnak többféle oka is lehet: a szülők nem akarnak gondoskodni róla, nemkívánatos gyerek volt. Ez mindig egy szomorú történet s az ilyen gyermek lelkileg is sérül. Az is megtörténik, hogy ha a gyermeket nem találják meg, akkor az megfagy, vagy éhen hal.

            Nos, itt ebben a fejezetben is erről olvashatunk.Az Úr itt egy példázatban beszél arról, hogy Ő Izraelt egy kivetett csecsemőként találta meg és könyörült rajta. Ez egy sokkoló kép nyilván. De az Úrnak épp ez volt a célja. Itt Isten arra emlékezteti népét, hogy puszta létét is neki köszönheti. Ez a nép ezt soha nem felejtheti el. Mi lett volna belőle, ha Isten nem könyörül rajta? Megismerkedünk két szülővel és most született gyermekükkel. Az apa emóri, az anya hettita, s most egy nagy pillanat következik el, az anya egy leánygyermeket szül. De ez a gyermek nem örömöt hoz, hisz a szülei csalódottak. Az anya nem szorítja keblére a gyermeket, hanem eltaszítja magától. Nem kell neki a gyermek. A gyermeket nem mossák meg, a köldökzsinórt se ápolják, sóval se dörzsölik be, ami akkor szokás volt, s be se pólyálják rongyokba. Az apa pedig fogja a gyermeket és kiteszi a mezőre. Még cask nem is olyan helyre teszi, ahol emberek járnak, hanem olyanra, ahol a biztos halál vár rá. Nem rettenetes ez? Ha ma ilyesmi történik, azonnal írnak róla az újságok, bemondják a híradóban.

            Kit jelképez ez a gyermek? Ez nem is kérdés: Izrael népét. Ez a nép mindent Istennnek köszönhet, hisz Ő tette őket néppé. De ez a gyermek rólunk is szól, mi is ilyennek születtünk, ahogy meg is valljuk a bűnvalló imánkban: bűnben fogantattunk és születtünk. Ezért ez a kép alázatra is int minket. Önmagunkban nincs okunk a dicsekvésre. Mi sem vagyunk jobbak, többek másoknál, a jobb a több cask Isten kegyelme, amivel könyörült rajtunk. Mert nézzük cask, a történet egy meglepő fordulatot vesz. Valaki közeledik a kitett gyermek felé. Talán cask egy véletlenül arra sétáló ember?  Nem, hisz tudatosan közeledik a gyermekhez, nem kerüli el, mint a pap és a lévita a bajba jutott embert. Szíve megtelik könyörülettel, együttérez a gyermekkel. S a gyermeknek életet ad. Meglátja a gyermeket ott a vérében, hisz nem mosták le róla a szülés után. Elhangzik egy csodálatos szó: élj! A szülők azt mondták: halj meg, Isten azonban azt mondja: élj! A szülei elvetetteék, Isten magához fogadja, kihozza a halál torkából. Később Jézus így mondja ezt? Én élek, ti is élni fogtok.

            A példázat tovább megy, hisz az Úr gondjába veszi a ygermeket, felneveli a lányt, de ezzzel egy kritikus korszak kezdődik el az életében. De ekkor Isten másodszor is jön, most már a felnőtt lányhoz. És most menyasszonyként magához veszi a lányt. Hogyan lehetséges ez? Hát nem tudja, hogy honnan származik? Egy ilyen lányt elvenni, akinek ilyen múltja van? Pogány szülők, elhagyatott gyermek? De számára mindez nem akadály, szeretete legyőzi ezeket. A 8-ik vers arról beszél, hogy a lány számára ez a szerelem kora. A lány igent mondhat a házasságra, és az Úré lehet. Az Úr elárasztja ajándékokkal, dicsőségével veszi körül. Milyen nagy az a kegyelem, amivel Isten körülvezi népét.

            Ebben a történetben a mi keresztségünket is láthatjuk. Gondolatban képzeljünk el egy keresztelési istentiszteletet. A szülők és keresztszülők jönnek egy gyermekkel a karjukon. Tudják a gyerekről, hogy bármennyire is aranyos és kedves, bűnös emberként született a világra. Amikor a lelkipásztor a gyermek homlokára önti a vizet és megkereszteli a gyermeket a Szentháromság Isten nevében, ugyanaz hangzik el tulajdonképpen, mint ami Ezékiel 16-ban:Élj! Én beveszlek téged a szövetségembe, tea az enyém vagy, én megtartásodat, üdvösségedet akarom, én azt akarom, hogy megismerj engem és nekem szolgálj. Mert egy édesanya életet tud adni egy gyermeknek, de ez cask a kisbetűs élet. De az Úr az, aki a nagybetűs Életet tudja az övéinek ajándékozni. És ez az Istennel megbékélt élet. Ennek az életnek a középpontjában Jézus Krisztus áll. Ez a Lélek általi élet, a megszentelt élet. Ezt az életet Jézus Krisztus drága áron vásárolta meg és ajándékozta nekünk. Tudunk-e mi így tekinteni a keresztségünkre? Tudjuk-e, hogy az Úr épp úgy könyörült rajtunk, ahogy azon a kitett gyermeken is könyörült? Érezzük-e azt , hogy annak ellenére szeret és elfogad minket, hogy nem vagyunk számára vonzó emberek, sőt inkább visszataszítóak vagyunk? Nem véletlenül nevezzük az Istennel való szövetségünket kegyelmi szövetségnek. Isten értehetetlen kegyelme választott ki minket arra, hogy mi az Ő gyermekei legyünk.

            Vigyázzunk, hogy a keresztségünkről sohase gondolkodjunk lekicsinylő módon, hogy az csak egy szokás, egy külsőség. Isten nagyon komolyan vette azt, amikor minket kegyelmi szövetségébe befogadott. S mi mindig hivatkozhatunk erre, magunknál is és másoknál is. Isten nagy szeretete épp abban van, hogy Ő ilyen kitett embereket fogad magához. Hogy azáltal, hogy lehajol hozzájuk, szereti őket, ők egészen más emberekké lesznek, egészen magváltoznak. Akik a keresztségüket megértették, azok tudják, hogy ezután ők már az Úrnak élnek. Olyan nagy kiváltság ez, amiért nem lehet eléggé hálás lenni. Ez azt jelenti, hogy mindent megkapunk, amire szükségünk van. De ez nem csak egy nagy ajándék, hanem ugyanakkor egy nagy felelősség is. Meglátják-e rajtunk az emberek, hogy mi az Isten gyermekei vagyunk? Isten itt azt veti népe szemére, hogy nem volt hálás a könyörülő szeretetért, hogy hűtlen lett Istenhez.

            Az a jó ebben a részben is, hogy nem az ítélet szava az utolsó és a végső szó. Isten azt ígéri, hogy Ő megújítja népét. Isten csodás ígéreteket ad népének, és az Ő népe belekapszkodhat ígéreteibe. Aki ezt a részt elolvassa, az lenyűgözve érzi magát Isten kereső és megbocsátó szertetet által. Milyen kegyelem az, hogy Isten rám tekintett.

            Ebben a fejezetben is Krisztus ragyog fel előttünk. Ő volt az, aki értünk elvetett lett. Annyira elvetett, hogy a kereszten még az Atya is elhagyta. Amikor vérében ott vergődött a kereszten senki se jött arra, hogy könyörüljön rajta. Akik ott voltak, azok a legtöbben még a kereszten is csúfolták és gúnyolták. Ő elhagyottá, kivetetté kellett legyen, hogy mi megtaláltak és kegyelembe fogadottak lehessünk. Krisztus meg kellett haljon, hogy mi élhessünk.

            Ezekben a napokban mindnyájan a temetőkben jártunk, felkerestük szeretteink sírját. A kérdés az, hogy miképp álltunk meg sírjaik mellett? Azzal a gondolattal, hogy ők elmentek és elvesztek, vagy pedig azzal, hogy átmentek és élnek ott Istennél. Akik itt az Úrral éltek, akik bnne hittek, akiket Ő megtalált és magáévá tett, azok halálukban is az övéi maradtak. Akkor már nem kell sajnáljuk őket, hanem irígyelhetjük őket, hogy már megérkeztek a célba, Isten országába. Az a szeretet, amiről ez a fejezet is beszél, majd ott fog beteljesedni és végső valósággá válni. De hitben már most a miénk lehet és ez végtelen örömmel töltheti el a szíveinket. Így éljünk s ha mejd eljön az idő, így tudjunk elköltözni az örök dicsőségbe.

                                                                        Lőrincz István                                                                                    

Tanulságos igék Ezékielről 4

Tanulságos igék Ezékielről 4

            „Text: És kiálta a gyolcsba öltözött férfiúnak, akinek derekán íróeszköz volt. Azt mondta neki az Úr: Menj áta város közepén, Jeruzsálem közepén, és tégy egy jelet minden férfi homlokára, aki sóhajt és nyög az utálatosságok miatt, amiket cselekszenek benne.” (Ezék.9,3-4)

            Aki ezt a fejezetet olvassa, összeszorul a szíve. Hisz a próféta látja, hogy miként jön el Isten ítélete Izrael népére és benne Jeruzsálem lakosaira. Rettenetes dolgok fognak bekövetkezni. A lakosság nagy részét megölik, köztük gyermekeket is. A próféta maga is meg van döbbenve, sokkolják azok az események, amiket megjövendől. De ebben a döbbenetes fejezetben van vigasztalás is. Méghozzá azok számára, akik félik az Urat. Az övéiről még az ítéletben is gondoskodik Isten.

            Ezékiel még mindig a látomás állapotában van. Nemrég Isten őt látomásban Jeruzsálembe vitte és megmutatta neki a várost. Most Isten megmutatja neki a bekövetkezendő ítéletet, ami most már elkerülhetetlen. A próféta hét férfit lát. Ők egy kapun át közelednek a városhoz. Belépnek a templom területére és megállnak az oltár mellett a pitvarban. A hetes szám nyilván jelképes, s azt jelzi, hogy ezek a férfiak Isten nevében jönnek. Ők tulajdonképpen egy kis hadsereg, azt is mondhatnánk, hogy Isten kommandósai. Kezükben egy romboló eszköz, de az egyiknél nincs, ő kivételt képez. Ő a középen áll, s ez azt jelzi, hogy ő közöttük a legfontosabb személy. Két dolog feltűnő rajta: az egyik a ruházata. Gyolcsba van öltözve, ami a papok ruhája volt. A másik feltűnő, hogy a fegyver helyett nála egy írószerszám van.Őt az Úr félre vonja és egy különös parancsot ad neki. Végig kell menjen a városon és meg kell keresse az istenfélő embereket. S ha talál ilyent, akkor annak homlokára az írószerszámmal egy jelet kell tegyen. Az eredeti szövegből az is kiderűl, hogy ez egy kereszt alakú jel tulajdonképpen. Ez a jel azt hirdeti, hogy az illető ember az Úr tulajdona. Ez a jel az illető ember meg fogja oltalmazni az elkövetkezendő ítéletben.

            Milyen kedves gondoskodása ez Istennek. Mielőtt az ítélet elkövetkezne, az övéit biztonságba helyezi.Ez a történet nagyon hasonlít az Egyiptomból való szabadulás történetéreAhogy itt a jel védelmet biztosít, úgy volt akkor is a vér az ajtófélfán. A különbség csak az volt, hogy a védelem ott az egész családnak szólt. Ha a családapa engedelmeskedett, az egész család megmenekült. Itt azonban egészen személyes a felelősség, mindenki magáról kell számot adjon. Úgy ahogy majd az utolsó ítéletkor is mindenki személy szerint kell Isten elé álljon.

            A gyolcsba öltözött férfi átmegy Jeruzsálemen, házról-házra jár. Néha bemártja a pecsétjét a tintatartóba és jelet tesz emberek homlokára. Kik kapnak ilyen jelet? Ezt is pontosan megtudjuk. Különös dolgot mond róluk az ige. Azok kapnak ilyen jelet, akik sóhajtoznak, nyögnek azon utálatosságok miatt, amik a városban vannak. Olyan emberek ezek, akik nem úsznak együtt az árral, akiknek fáj az, ami a városban történik. Az az érzésünk, hogy nem sokan vannak, de vannak. És ez Isten csodája. Isten hűségének a jele, hogy neki van egyháza és Ő megtartja övéit a legnagyobb romlottság idején is. Illés egy adott ponton azt gondolta, hogy egyedül maradt az Isten szolgálatában, de kiderült, hogy még vannak hétezren hozzá hasonló emberek. És így van itt is. Azt gondolnánk, hogy már senki sincs, aki félné az Urat, de íme sokan vannak. Milyen vigasztaló ez a mi számunkra, a mi időnkben is. Hisz ma is nagyon hasonló a helyzet. A hívő emberek kisebbségben vannak. Az egyház szava egyre kevesebbet jelent a világban. De Isten ma is végzi munkáját, Jézus Krisztus gyülekezete ma is él, neki ma is van népe.

            Az istenfélő emberek sóhajtoznak, kiáltanak mindazon utálatosságok miatt, amik Jeruzsálemben vannak: a bálványimádás, a sok igazságtalanság, erőszak és csalás miatt. Az ő sóhajtozásuk mögött ott van az Isten iránti szeretet, buzgólkodás az Ő dicsőségéért. Azok, akik pecsétet kapnak, rettenetesen szenvednek amiatt, hogy mindez megtörténik a jeruzsálemi templomban. Átélnek valamit az Isten fájdalmából. Ezek az emberek szenvedélyesen szeretik Istent és tudják azt, hogy mi az ami kedves előtte és mi az, ami szomorúságot okoz neki. Isten gyermekei ma is nagyon szenvednek akkor, amikor látják a sok bűnt, gonoszságot maguk körül. Amikor az édesanyák megölik szivük alatt a magzataikat, amikor emberek önkezükkel vetnek véget életüknek, amikor házasságok felbomlnak, amikor a pénz lesz az egyetlen érték az emberek számára, amikor a vasárnap olyan lesz, mint a többi anap, amikor a templomok kiürülnek és a kocsmák megtelnek, amikor emberek káromolják az Isten nevét. A kérdés az, hogy mi sóhajtozunk-e ezek miatt? Fáj-e az, amit körülöttünk látunk? Harcolunk-e a bűn ellen, vagy már feladtuk a harcot? Rezignáltan beletörődtünk: legyen, ami lesz, úgy sem tudunk mi semmit se tenni. Kálvin azt mondja, hogy ha valaki kacagva nézi mindazt, ami a világban történik, annak semmi köze sincs Istenhez. A jeruzsálemi hívők példát mutatnak nekünk, ők sóhajtoznak és kiáltanak Istenhez. Pál apostol a Római levél 8-ik fejezetében beszél arról, hogy a Lélek zsengéjének a birtokosai, Jézus gyülekezetének a tagjai is sóhajtoznak.

            Persze arra is vigyázni kell, hogy ne vessük meg azokat, akik az utálatosságokat cselekszik. Ne kezeljük őket felülről, ne tartsuk magunkat jobbaknak náluk, mert nem is vagyunk jobbak. A bűn bennünk is ott van, épp úgy, mint bennük. A különbség csak az, hogy minket Isten kegyelme megváltoztatott, átformált, s ezért mi már másképp látjuk a dolgokat. Mi is bűnösök vagyunk, de mi már nem élünk a bűnben és nem gyönyörködünk abban.

            Miután a gyolcsba öltözött férfi megpecsételi a bűn miatt sóhaajtozókat, az Úr előhívja a hat felfegyvezrett férfit. Ők is végig kell menjenek a városon, de úgy, hogy nem találkozhatnak a gyolcsba öltözött férfiúval. Ők tulajdonképpen csak utána jöhetnek, ott mehetnek végig, ahol ő már a pecsételést elvégezte. Kálvin nagyon szépen magyarázza ezt az igét és azt mondja, hogy a kegyelem megy elől, a kegyelem megy az ítélet előtt. A fegyveres férfiak még csak nem is közeledhetnek azokhoz, akik el vannak pecsételve. Ő kegyelmesen őrzi az övéit, senki se ragadhatja ki őket kezéből. De a többieket meg kell öljék, kezdve a vénekkel. Mi is megdöbbenünk ezeket hallva. Hogy adhatott Isten ilyen kegyetlen parancsot? Miért kell annyi embernek meghalni? Ez az ige azonban világossá teszi azt, amit a Káténk úgy tanít, hogy Isten nem csak irgalmas, hanem igaszságos is. Hogy Istennel nem lehet játszani, hogy Ő türelmes, de ennek is van egy határa, nem végtelen. Aki kegyelmét megveti, az haragjával fog találkozni.

            Az elején elmondtuk, hogy a jel kereszt alakú volt. Ezért nem tévedünk, ha ezt úgy értelmezzük, hogy ez a jel Jézus keresztjére, váltsághalálára mutat. Az fog megmenekülni az ítélettől, aki bűneivel Jézus keresztjéhez menekül. Ez az ige is Krisztus keresztjéhez hajt minket, amiben egyedül van a mi üdvösségünk. Tegyük fel magunknak a kérdést: ha ez a gyolcsba öltözött férfi ma hozzánk jönne, ha a mi utcánkba térne, akkor bejönne –e hozzánk, hogy jelet tegyen a homlokunkra, vagy pedig elmenne a házunk mellett, mert mi nem szeretjük szenvedélyesen Istent és nem sóhajtoznk mindazon utálatosság miatt, ami van a világban. Persze ez a férfi most még nem jár itt közöttünk, de egyszer mi is ott fogunk állni Isten ítélő széke előtt. S akkor csak egyetlen kérdés marad: rajtunk lesz-e a jel?  A keresztségben Isten ezt a jelet már ránk is tette, csak épp higyjünk benne, és kegyelme ne legyen hiábavaló az életünkben.

                                                                                                Lőrincz István

Tanulságos igék Ezékielről 3

Tanulságos igék Ezékielről 3

Text. „És azt mondta nekem: Embernek fia! Törj csak át a falon! Erre áttörtem a falon, és íme egy ajtó volt ott. Majd azt mondta nekem: Menj be és nézd meg a gonosz utálatosságokat, amelyeket ott cselekszenek.” (Ezék.8,8-9)

            Ezékielt ebben a fejezetben a  jeruzsálemi templom falánál találjuk. Egy omladékos résznél áll, ahol a kövek már kimozdultak. A falon egy lyuk keletkezett. Isten parancsára a próféta be kell törjön a résen át a templomba. De ekkor egy különös dologra bukkan, egy ajtót fedez fel, egy titkos ajtót, ami a templom épületébe vezet.

            Miért kell a prófétának betörni a templomba? Azért, mert a templomban rettentes dolgok történnek. Olyan dolgok, amik bántják Isten szentségét és dicsőségét. A próféta most néhány ilyen dolgot láthat. Ezzel Isten arról akaraja meggyőzni a prófétát, hogy népe megérdemli a közelgő ítéletet. Isten népe utálatosságokat cselekszik, ezért az ítélet elkerülhetetlen. Ezékiel ekkor Babilonban van. Miközben házában tartózkodik, felkeresik a vének, Izrael népének a vezetői. A fogságban Isten népe meglehetősen nagy szabadságot élvezett, folytathatták otthoni berendezkedésüket, így itt is lehettek vezetőik, irányítóik. A vének valószínüleg azért jönnek, hogy érdeklődjenek afelől, hogy a próféta kapott-e valamilyen kijelentést az Úrtól. Azt remélik, hogy a prófétának pozitív üzenete lesz. De ebben csalódniuk kell, mert amíg nem akarnak megtérni, addig maguk vágják el a szabadulás útját. A vének látogatása közben a prófétának látomása van. Az Úr tűzalakban jelenik meg és lélekben hazaviszi a templomba. Ott áll, ahonnan erővel hozták el néhány éve.

            Ezékielt az Úr körbehordozza a városban. De ez mégsem egy turisztikai látványosság, nem a legszebb helyeket keresik fel. Mert mik azok a látványosságok, amiket a prófétának meg kell nézni? Hát a különféle bűnök, a sokféle bálványimádás, amit a nép folytat. Közben az Úr állandóan kérdez? Láttad ezt Ezékiel? Láttad az utálatosságot, amit népem művel? Gyere csak tovább, mert még többet mutatok neked. Már a séta elején egy megdöbbentő látvány, hisz a kapunál egy nagy bálványkép áll, úgymond az utca közepén. Ezt a képet mindenki látja, aki Jeruzsálembe jön, nem lehet kikerülni. Valami félelmetes dolog, hisz az a város, amit Isten lakóhelyéül választott, most a bálványimádás középpontja lett. Képzeljük el, hogy milyen nehéz lehetett azoknak itt lakni, akik őszinte szívvel akarták az Urat szolgálni. Otthon a gyerekeknek magyarázták a szülők, hogy miként kell teljes szívvel az Urat szolgálni, s amikor kisétáltak a városba, a gyerekek látták a nagy bálványképet maguk előtt. De nem így van ez ma is? Hát nem ott függnek a bálványképek a hatalmas reklámpanókon? Lépten nyomon bűnre csábító bálványképek.  Ennek a képnek a neve: a bosszúság bálványa, mert Istent nagyon bosszantja ez a kép. Isten nem engedi meg, hogy népe képeket, bálványokat, embereket imádjon, hisz Ő féltőn szerető Isten. Isten nem lakhat olyan helyen, ahol bálványok vannak, és azokat imádják.

            A séta tovább folytatódik. A kaputól eljutnak a templomhoz. Itt is akar Isten mutatni valamit a prófétának. A különös az, hogy nem a hivatalos bejáraton mennek be a templomba, hanem egy titkos ajtón keresztül. A titkos ajtó egy rejtett helyre vezet, s itt pedig rettenetes dolgok történnek. Az ige ezeket egyszerűen gonosz utálatosságoknak nevezi. Mit lát Ezékiel, amikor belép az ajtón? Egy olyan helyiséget, aminek a falai ki vannak festve. A képek állatokat ábrázolnak, amik az egyiptomi kultuszból származnak: kigyó, krokodil, macska és más olyan állatok, amiket ott imádtak. Ennek lehetett egy politikai felhangja is, hisz azt tudjuk, hogy ezekben az években Júda Egyiptomnál is keresett segítséget. Ezen kívül a próféta férfiakat is lát, akiknél tömjénező edény van, hogy áldozatot mutassanak be szintén egyiptomi isteneknek. A döbbenetes az, hogy ezt a bálványimádást épp a 70 vén műveli, akiknek az lenne a tisztük, hogy az Úr szolgálatában buzgólkodjanak. Sők járnak elől a bálványimádásban, méghozzá a templom épületében. Ők arra hivatkoznak, hogy az Úr amúgy sem látja és az Úr már elhagyta az országot. S ha már elhagyott, akkor keressünk segítséget a bálványoknál. Az Urat hibáztatják azért, hogy más isteneket imádnak. Micsoda tévedés, a feje tetejére állítják a dolgokat. Mert nem Isten törte meg a szövetséget, hanem ők, s az hogy visszavonult, az ő bűnük miatt volt. Ahelyett, hogy megalázkodnának, még ők állnak az erdő felől. Ahelyett, hogy megtörné őket az ítélet, még keményebbé lesznek. Kálvin azt mondja e vers magyarázatánál, hogy beleharapnak  gyeplőbe, amivel Isten irányítani akarná őket.

            Milyen komoly figyelmeztetés ez a mi számunkra. Hány ember szájából halljuk ma is a panaszt: Isten elhagyott minket. Elhagyta népünket, országunkat, Európát. A vének panasza nagyon  időszerű. Isten visszavonult a világból, nem érezzük jelenlétét, miért engedi meg mindezt, ami történik, miért nem avatkozik be az eseményekbe? Mit tesznek az emberek ilyenkor, amikor ezek a kérdések feltörnek bennük? Egyesek elfordulnak teljesen Istentől és egyháztól. Mások sajnos még rosszabbt tesznek, okkult dolgok felé fordulnak. Mások a szabadosság útját választják, felrugják az isteni törvényeket, az erkölcsi normákat s kicsapongó életet élnek. Azt teszik, ami nekik élvezetet nyújt. Pedig nem ezt kellene tenni. Meg kellene alázkodni, bűnbánatot kellene tartani. Ez lett volna akkor is a megoldás és ez lenne ma is. Meglátni azt, hogy Isten a mi bűneink miatt marad távol tőlünk. Kérni buzgón azt, hogy térjen vissza hozzánk.

Isten tovább vezeti a prófétát, s ott meg azt látja, hogy asszonyok egy csoportja siratja Tammúzt, ez egy termékenységi isten volt, aki ősszel úgymond meghalt és tavasszal feltámadt. Milyen msszire jutott Isten népe! Hát nem az Úr az, aki termékenységet és minden áldást ad az Ő népének, idegen istentől kell azt kérni? Aztán továbbmenve azt látja, hogy 25 férfi a Napot imádja, háttal a templomnak. És ezt pont az oltár mellett teszik, amelyik Isten imádására kellene  indítsa őket.Isten nem győz csodálkozni, hogy ide jutott a népe.

Képzeljük el mot az, hogy az Úr a mi templomunkba, a mi gyülekezetünkbe tör be, mit látna ott? Mi van a templom falai mögött: Vajon, akik ott vannak, mind igazán szolgálják az Urat? Vagy már az egyházban is eluralkodott a hatalomvágy, a pénz imádása, a saját dicsőségünk keresése? Vajon nincsenek-e nekünk is utálatos bálványaink? Amik lassan oda kerültek Isten helyére, amikre több időt szánunk, több figyelmet fordítunk mint Istenre? Mi áll az Isten szolgálatának útjában? Most a reformáció ünnep körül jó nekünk ezekről a kérdésekről elgondolkodni. Persze vannak jó dolgok is az életünkben, s gyülekezeteink életében, ezért nagyon hálásak kell lennünk. Azért, hogy reformátori örökségünket nem tékozoltuk el, nem tagadtuk meg, hogy van leki élet, ébredés, megújulás.

            Ez az ige komoly figyelmeztetés számunkra.Vizsgáljuk meg életünket, s ha kell tudjunk bűnbánatot tartani, megújulni. Mi büszkék vagyunk arra, hogy egy szüntelen megújuló egyháznak vagyunk a tagjai. De legyünk is azok. Legyünk élő egyház, élő gyülekezet. Akkor Isten nem fog elhagyni minket, nem fogja elhagyni országunkta, népünket, hisszük Európát sem. Hisz ezen a földrészen 500 év óta annyi áldást adott az egész világ számára. Imádkozzunk hát, hogy Isten újítsa meg életünket, újítsa meg gyülekezeteinket, ezt az egész világot.

                                                                                    Lőrincz István

Tanulságos igék Ezékielről 2

Tanulságos igék: Ezékiel 2

 „Embernek fia! Őrállóúl adtalak Izrael házának,hogy ha szót hallassz a számból, intsd meg őket az én nevemben.” (Ezék.3,17)

            A régi településeken, főleg a várakban mindig volt egy őrtorony. Régen erre nagy szükség volt a település biztonsága szempontjából. Ha az ellenség közeledett riadót kellett fújni, fegyvert kellett ragadni, és kész kellett lenni a védekezésre. Ezért nagyon sok függött, attól, hogy az őr éber volt-e vagy sem. Ha véletlenül elaludt, az ellenség hirtelen, meglepetésszerű támadást hajthatott végre.  Nos, egy ilyen őrtoronyról, s még inkább a benne levő emberről van szó ebben az igében. Mert Istennek egy sajátos feladata van számára. Az őrálló képével sokszor találkozunk az Ószövetségben. A régi Keleten, de Nyugaton is, minden városnak volt őrtornya és őrállója. Ők veszély esetén riadót fújtak, hogy figyelmeztessék a népet a veszélyre.

            Az, hogy Isten Ezékielt őrállóvá teszi, az Ő nagy hűségét mutatja népe iránt. Mert most veszély van, Isten ítéletének sötét fellegei gyülekeznek Izrael népe felett. Az ítélet jön, de Isten mégse akarja népe romlását. Ezért állít őrállót, ezt nem Izrael kérte, ez Isten ajándéka népe számára. Isten ma is őrállókat állít. A csoda az, hogy gyarló, gyenge embereket használ fel erre. Ezékiel is csak embernek, vagyis Ádámnak a fia. Ez nagy vigasztalás a mai őrállók számára. Mert a gyülekezet felett ma is őrködni kell. Ma is vannak veszélyek. Az ellenség ma sem alszik. Ordító oroszlánként jár körbe, keresvén kit elnyeljen. Egy célja van, hogy megakadályozza Isten országának az építését. A mai őrállók mindenek előtt a lelkipásztorok és presbiterek. Nekik szent kötelességük vigyázni példáúl arra, hogy az evangélium tisztán hirdettessék, hogy azt ne hígitsuk fel, ne próbáljuk a korszellemhez igazítani. Az Isten mai népét is sok veszély fenyegeti: világiasság, felületesség, félszívűség, önzés, anyagiasság, élvezethajhászás. Az ördög nagyon jól tudja, hogy kit mivel tud könnyebben behúzni. De őrálló a maga helyén minden szülő és nagyszülő is. A család feletti vigyázás is óriási felelősséggel jár. De őrállók a tanítók, tanárok is, akik a jövő nemzedékeket nevelik. Őrálló minden keresztyén ember, hisz mindenki felelős mindenkiért a gyülekezet közösségében.

            Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó őrálló legyen? Hát az, hogy éber legyen, ne aludjon. Erre nagyon hajlamosak vagyunk, gondoljunk csak a tanítványokra, akik egy órácskányi időt se tudtak Jézussal imádságban eltölteni, elnyomta őket az álom. Hány emberrel megtörténik az, hogy eljön ugyan a templomba, de végig alszik. Az egyik gyülekezetemben volt egy férfi, aki állva is horkolva aludt. Az érdekes az volt, hogy amikor egyszer megpróbáltam vele erről beszélgetni, akkor elmondta, hogy tévézés, filmnézés közben soha se álmos, éjszaka sem. Mennyire látszik ebből is, hogy az alvás mögött ott van a nagy „altatómester”, aki álmot bocsát szemeinkre. A Szentírásban Jézus a vigyázást mindig az imádkozással kapcsolja egybe. Az őrállók mindig imádkozó emberek. Hogy is tudnánk mi vigyázni, ha ehhez nem kérnénk naponta erőt az Úrtól? Imádkozzunk azért, hogy mindegyikünk a maga helyén lehessen jó vigyázó, jó őrálló!

            Ezékiel pontosan megkapja a feladatot is, amit végeznie kell. Neki figyelmeztetni kell a népet az eljövendő ítéletre. El kell mondania, hogy nem lehet bűntetlenül elfeledkezni az Úrról. A próféta az intést az Úr szájából kapja, először ő hallja meg s utána mondja tovább a népnek. Mielőtt száját megnyitná, a füle kell nyitott legyen. Így lesz szavainak súlya, tekintélye. Minden őrálló tudatában kell legyen annak a felelősségnek, hogy ő Isten szócsöve, szája. De nem túl egyhangú ez a szolgálat? Csak inteni? Hát hol marad a vigasztalás, a bátorítás? Most az intés ideje van, eljön az ideje a vigasztalásnak is.  Így van ez ma is, van amikor inteni kell, van pedig olyan, amikor sokkal inkább vigasztalni kell. Ez sok mindentől függ, de Isten szolgái, ha figyelnek küldő Urukra, meg fogják ezt érezni.

            Vigyáznunk kell arra, hogy jól lássuk Ezékiel szolgálatát. Neki inteni kell, ítéletet kell hirdetni. De ezt nem hidegen és szívtelenül teszi. Ezekben a szavakban érezzük Isten forró, szenvedélyes szeretetét. Mi emberek sokszor nagyon kegyetlenűl tudunk bánni egymással, az intést is így végezzük. Istennek a szíve az intésben is ott dobog. Mert az intés nem öncélú. Miért inti meg a szülő a gyermekét? Hát azért, mert szereti s javát akarja. Egy jó szülő nem azért inti meg gyermekét, mert élvezi ezt, hanem azért mert dobog a szíve a gyermekéért, s nem akarja, hogy az rossz útra térjen.

            Isten egészen pontosan meghatározza az intés részleteit is.A prófétának különbséget kell tenni az igaz és hitetlen között. Az is érdekes, hogy mindkét csoportról egyes számban ír, s ez azt jelenti, hogy mindenkihez személyesen kell szólni. Persze ez nem könnyű kérdés, mert mi nem tudhatjuk azt, hogy ki az igaz és a hitetlen, de azért az emberek életében ennek vannak ismertető jelei. A hitetlen ember az, aki Isten nélkül éli az életét. Ezeket sajnos nem is mindig a templomfalakon kívül kell keresni. El kell mondani az ilyen embernek, hogy ha ebben megmarad, nem lesz jó vége az életének. Persze ezt nagy tapintattal és szeretettel kell megtenni, úgy hogy az illető érezze, hogy mennyire fáj az nekünk, hogy nem az Istennel éli az életét. De sokkal inkább fel kell mutatni az ilyen embernek, hogy milyen jó dolog Istennel járni, hogy milyen nagy áldások vannk ebben.

            Az is különös, hogy az igazat is meg kell inteni, nem csak a hitetlent. Akinek az életében látszik az élő hit, az Istennel való járás. Miért kellene az ilyen embert inteni, hisz az ő élete rendben van? Hát azért, mert őt meg az a veszély fenyegeti, hogy lassan eltávolodhatik az Úrtól. A gyakorlat azt mutatja, hogy sok olyan igaz van, akik valamikor égtek az első szeretetben, hűségesek voltak a bibliaolvasásban, imádságbn, templombajárásban, most mindezekben ellankadtak, kihűlt a hitéletük, sokszor már csak a forma maradt, s a tartalom megüresedett. Az igazakat mindig kitartásra kell buzdítani, hogy mindvégig álljanak meg a hitben, hogy vigyázzanak a kísértésekre, veszélyekre. Látjuk tehát, hogy az intésre mindenkinek szüksége van, a hitetlennek és igaznak egyaránt.

            Ez az ige önvizsgálatra szólít minket, végezzük-e mi az őrálló szolgálatát, figyelmeztetjük-e az embereket , elmondjuk-e nekik az evangéliumot? Próbáljuk-e hivogatni a gyülekezetbe azokat, akik elmaradoztak, mondunk-e egy-egy igét azoknak, akiknek porosodik a Bibliájuk? Fáj-e az, amikor látjuk, hogy az emberek eltávolodnak Istentől és a gyülekezettől?

            A legfontosabb itt a próféta felelőssége. Az őrálló ott a toronyban felelős volt az egész város biztonságáért, védelméért. Képzeljük el, hogy az őrálló elalszik s felelőtlensége miatt az egész várost kiírtja az ellenség. Ennyire komoly dolog az, ha miattunk emberek kárhoznak el, mert mi nem figyelmeztettük őket.

            Amikor ezt halljuk, a hideg végigfut a hátunkon és kérdezzük? Ki merészeljen, lelkész, presbiter, őrálló lenni? Ki alkalmas erre? Senki, bizonyára senki. De volt Valaki, aki igazi Őrálló volt és ez maga az Úr Jézus Krisztus. Ő tökéletesen betöltötte ezt a feladatot, s kész volt meghalni is azért, hogy Őt követve merjünk mi is kis őrállók lenni. Rá számíthatunk, hogy Ő segít, hogy Ő velünk marad minden napon a világ végezetéig.  Pünkösdkor kitöltötte ránk Szentlelkét, s annak erejével mi is tudjuk végezni ezt a szent szolgálatot.

                                                                                                Lőrincz István

Tanulságos igék Ezékielről 1

Tanulságos igék Ezékiel könyvéből 1

            Text.”Azt mondta nekem:Embernek fia! Elégítsd meg hasadat, és töltsd meg bensődet ezzel a tekerccsel, amelyet neked adok. Ekkor megettem azt és az olyan lett számban, mint az édes méz.”(Ezék.3,3)

            Ezékiel egy a négy ú.n.nagy próféta közül, Krisztus előtt 592-593-ban hívta őt el az Úr. Papi családból származott, elhivatásakor Babilonban lakott a Kébár folyó, csatorna partján.Nabukodonozor király sok más , főleg magas származású emberrel együtt deportálta Babilonba. Nevének jelentése: az Úr erős, illetve Isten erőssé tesz. Erre szüksége is volt, hisz sok nyomorúságban volt része. Ezékiel tehát a babiloni fogság idején élt. Fontos tudnunk azt, hogy a deportálás két részben történt 597-ben már elhurcolták a nép egy részét, köztük Ezékielt is, később 586-ban a templomot is porig rombolták s ekkor elvitték a nép maradék részét is. Ezékiel tulajdonképpen fel kellett készítse a népét erre a borzalmas ítéletre. Igehirdetése nagyon kemény, leleplező. Ő egy ítéletet hirdető próféta. Miután megjön Jeruzsálem pusztulásának híre egy nagy változás áll be igehirdetésében. Ettől kezdve vigasztal és szabadítást hirdet.

            Ebben az igében arról van szó, hogy Ezékiel meg kell egyen egy könyvtekercset. Nyilván ez nem valóságos volt, hanem látomásszerű. Különös parancs ez, de különös az üzenete is. Mi is élnünk kell a teljes Szentírással, lelkileg meg kell azt együk. De vegyük sorba az eseményeket. A próféta tehát Babilonban van, ahol a deportáltak új életetet kellett kezdjenek. Úgy tűnik, hogy elég nagy szabadságot élveztek ott, jól beilleszkedtek és kezdik otthon érezni magukat Babilonban. Elfeledkeznek az Úrról, nem tértek meg és nem alázkodtak meg. Ahelyett, hogy megtörte volna őket a nagy próba, még jobban megkeményedett a szivük. Egyfajta optimizmus van bennük, hogy ez az ítélet nem is olyan súlyos, s pár év múlva visszatérhetnek hazájukba. De ez nem így lesz, ha Isten népe nem tér meg, rettenetes dolgok fognak történni, Isten nem engedi meg népének, hogy fél szívvel szolgáljanak neki.

            Ebben a helyzetben kb.30 éves korában kezdi el Ezékiel az igehirdetést. Ezt ő sem gondolta volna, hisz ő papnak készült s próféta kell legyen mégpedig Babilonban. Érdekes, hogy Isten őt embernek fia-ként szólítja meg, 93-szor találkozunk majd az egész könyvben ezzel a kifejezéssel. A nevét soha nem ejti ki Isten. Ebben az összefüggésben ez annyit jelent, mint Ádámnak a fia. Ez alázatban tartja őt, ő is csak egy ember, Ádám leszármazottja, bűnös, gyenge ember, önmagában senki és semmi. De ez a kifejezés bátorító és vigasztaló is, hogy Isten ilyen genge és bűnös embereket akar és tud felhasználni. Amikor teljességgel alkalmatlannak érezzük magunkat a szolgálatra, akkor vagyunk a legalkalmasabbak. Isten a népet is bemutatja Ezékielnek. Itt se szépít semmit, a próféta ne tápláljon illuziókat a hallgatóival kapcsolatban.Pártütőknek, makacs szívüeknek nevezi őket, sőt azt mondja, hogy skorpiókkal kell együtt lakjon. Micsoda gyülekezete volt ennek a prófétának! Ezt egy lelkipásztor se kívánná ma. De nem ilyenek vagyunk mi mind természettől fogva? Nem ilyen kemény a mi szívünk is Istennel szemben? De nagy kegyelem, hogy Isten ilyen embereknek hirdetteti igéjét, és ilyen embereket tud megváltoztatni, átformálni.  A próféta kell hirdesse az igét s nem szabad törődnie azzal, hogy a hallgatók miként reagálnak erre. Mert könnyű hirdetni az igét ott, ahol azonnal áldott gyümölcsöket lát az ember, de nehéz ott, ahol semmi eredmény nem látszik.

            S most jön ez a különös látomás. A próféta egy kezet lát, nyilván Isten keze ez, amiben egy könyvtekrcs van. Legalább képen láttunk már ilyent el tudjuk képzelni. Isten a tekercset kibontja, az is különös, hogy mindkét felén tele van írv, normális esetben a papíruszra csak egik oldalán írtak. Úgy látszik Istennek annyi üzenete van, hogy mindkét felére szüksége van. Mi van a tekercsen: örömüzenet, evangélium? Nem, hanem gyászének, panasz és jajszó. Mit kell tennie a tekerccsel? Felolvasni a nép előtt: Nem, meg kell ennie a tekercset. Az eredeti szövegből még inkább kitűnik, hogy hasába kell jusson, és a belső részeit meg kell töltse a tekerccsel. Különös étkezés ez, emészthetetlen eledel, mondanánk mi. Hogy lehet ezt lenyelni?  Mit jelent ez? Két dolgot mindenképpen. Az egyik, hogy a próféta nem a saját szavait mondja el. Ő azt kell mondja, mit az Úrtól kapott. Nem olyan üzenetet, mi tetszik hllgatóinak. Ez mindig nagy kísértés az igehirdetők számára. A második jelentése ennek az evésnek, hogy az ige elsősorbn az igehirdetőt érinti, rajta keresztül megy át, ha valamit megeszünk, az eggyé válik a testünkkel, része lesz annak. Az ige egészen részünkké kell váljon.  Másképp olyanok lennénk, mint az írástudók, akik a keleti bölcseknek megmutatták az utat, de maguk nem indultak el, hogy imádják a megszületetett Királyt. Az igét nem elég kívülről ismerni, belülről is kell. Mert az ige csak belülről tudja átformálni az embert.

            Edd meg a tekercset, ez a parancs mindnyájunkhoz szól. Mit teszünk mi az igével, amit Isten felénk nyujt? Mert az nem kérdés, hogy ez a kéz most is nyul felénk Az ige jön az igehirdetésben, a tanításban, otthoni csendesóránkban. Milyen nagy áldás az ige számunkra, tudatában vagyunk-e ennek, értékeljük-e ezt, ahogy illik? Mert hány olyan ember van ma, akiknek Isten hiába kínálja az igét, nekik ez nem kell. Van, akik kerek-perec elutasítják, van akik úgymond udvariasan teszik, de a lényeg ugyanaz. Pedig ige nélkül nincs igazi élet.

            Ezékiel engedelmes volt a parancsnak és megette a tekercset. S utána csoda történt: olyan édes lett az íze szájában, mint a méz. Különös, hisz a tekercs ítélettel volt mindkét oldalon teleírva. Minden volt, csak evangélium nem, ez pedig nem szokott ízleni az embernek. Sokan úgy köpték volna ezt ki, amint a kserű vizet Márában. Hogy létezik ez, gyönyörködött a próféta abban, hogy Isten el fogja pusztítani Jeruzsálemet, gyönyörködött abban, hogy az emberek elvesznek, elkárhoznak? Egy irgalmatlan és kegyetlen ember ez az Ezékiel? Szó sincs róla, sokkal inkább sokkolta őt ez az üzenet, egy hétig szólni se tudott. De ő tudta azt is, hogy Isten soha nem mond csak ítéletet, hogy Ő nem gyönyörködik a bűnös halálában. A próféta az ítéletben is érzi Isten szeretetét. Tudja azt, hogy még az ítélet is a megtartást szolgálja.

            Ez nálunk is kell legyen. Mert áldás az is, mikor az Úr megdorgál minket. Amikor megmutatja bűneinket. Az édes az ebben, hogy épp így menekülünk a kegyelemhez, így találjuk meg a kegyelmet, amit Ő Jézus Krisztusban készített el a mi számunkra. Az ige mindig édes, mert mindig jót munkál az életünkben.

            Ez az ige is Jézus Krisztusra mutat.Ha volt valaki, aki megette a tekercset, akkor az Ő és senki más. Ő mondta azt magáról, hogy neki az eledele az, hogy cselekedje Atyja akaratát, és elvégezze a munkát, amit rá bízott. Krisztusban az ige testté és vérré lett. Ez Őt végül is a keresztre vitte. Ő is pártos népnek kellett hirdesse az igét, kik nem hallgattak rá. Ő megtette azt, amit sem Ezékiel, sem a többi próféta nem tuott mgtenni: meghalt a népért, meghalt a világért, meghalt minden emberért. Miért tette ezt? Hogy nekünk üdvösségünk legyen, hogy mi élhessünk általa. Az ige erről tesz bizonyságot, ezért nekünk nincs más feladtunk, mint hallgatni az igét, magunkba fogani, engedni, hogy végezze el bennünk is áldott munkáját. Akkor Jézus halála nem volt hiabavaló a mi életünkben.

                                                                                                Lőrincz István.

Tanulságos igék a gyülekezetről 7

Tanulságos igék a gyülekezetről 7

Text: „Pétert tehát börtönben őrizték, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez.” (Ap.csel.12,5)

            Szép szokás gyülekezeteinkben, hogy januárban-februárban egy héten át összegyülünk, hogy a világon élő sok más felekezetű és nyelvű keresztyén testvéreinkkel együtt imádkozzunk. Ezt nevezzük egyetemes imahétnek. De ez nem jelenti azt, hogy mi csak ezen a héten kellene imádkozzunk, tulajdonképpen minden hét imahét kellene legyen. Hisz az imádság elválaszthatatlanul hozzátartozik a gyülekezet életéhez. Az első jeruzsálemi gyülekezetről olvassuk, hogy ők naponta foglalatosak voltak a könyörgésben. Azt kell megállapítanunk, hogy az imádkozással sajnos sok baj és nehézség van a gyülekezeteinkben. Ezt mutatja a bibliaórákat látogatók alacsony száma, sok gyülekezetben nincs is bibliaóra, ahol a közös imádságnak helye és lehetősége lenne. Nem kevés azon egyháztagjaink száma, akiknek nincs imaélete. Sokan ilyeneket mondanak, ha az imádságról esik szó: „ó, én nem imádkozom, mert a dolgok úgyis a maguk rendjén mennek. Imádkoztam, de ahelyett, hogy javult volna a helyzetem, még súlyosabbra fordult. Imádkoztunk egy beteg gyógyulásáért, de a beteg meghalt, nem gyógyult meg. Imádkoztam, hogy az Úr rendeljen társat, s még mindig egyedül vgyok. Már nem imádkozom, hogy nehogy még nagyobb legyen a csalódásom és kiábrándulásom.” Sok ember ezért nem csak Istenből ábrándul ki, hanem az imádság értelméből is, és abbahagyja azt. Az imádság krízise, a hit krízise is. Aki ilyeneket mond, aki ilyeneket él át, az nem fog részt venni a gyülekezet imádságában sem.

            A Biblia sok példát szolgáltat arra nézve, hogy a hívők mindig az imádság emberei voltak. Gondolhatunk itt Mózesre, Illésre, Jeremiásra, Dánielre, Nehémiásra, Annára, Lidiára, Pál apostolra és sorolhatnánk még tovább. Ezek mind az imádság emberei voltak, mert élő kapcsolatuk volt Istennel. De a legnagyobb példaképünk az imádságban is maga Jézus Krisztus, Ő mindig imádkozott, még a kereszten is több imádságot mondott el. Jézus sokszor buzdította tanítványait az imádkozásra, és szép példákat adott arra nézve, hogy Isten meghallgatja az imádságainkat. Azt mondta, hogy egy édesapa nem ad kenyér helyett követ a gyermekének, hogy ne adna Isten jókat azoknak, akik ezt tőle kérik? Az imádság titka az Istennel való élő kapcsolat, akinek ez hiányzik az életéből, annak sok nyomorúsága és hiányossága lesz az imaéletben.

            Ez a személyes kapcsolat nem csak a belső szobánkban való imádkozásra, hanem a gyülekezeti imádságra is érvényes. Ebben a plussz, a többlet, hogy testvéreinkkel is együtt vagyunk és együtt jöhetünk kéréseinkkel, hálánkkal Istenhez. Az fog a gyülekezetben imádkozni, aki otthon is rendszeresen imádkozik. A közös imádságnak nagy ereje van. Történelmi példák is vannak erre. 1996-ban a Délafrikai Köztársaság fővárosában, Pretoriában több mint 30.000 ember gyűlt össze a parlament körül imádkozni. Ugyanazon a napon sok gyülekezetben is százak gyűltek össze imádkozni. Feketék és fehérek megvallották bűneiket, egymás felé táplált bizalmatlanságukat, előítéleteiket, gyűlöletüket és Isten nagy csodát tett. Halálos ellenségek tudtak megbékülni, a feketék és fehérek egymás testvéreivé tudtak válni. Az Ap.csel.1,14-ben arról olvasunk, hogy abban bizonyos felső szobában mintegy 120 ember gyűlt össze imádkozni, nagyon különböző emberek voltak ők. Ott volt Máté, aki régente a római hatalom kiszolgálója volt vámszedőként, de ott volt Simon, a zélóta is, aki gyűlölte régente a rómaiakat. Két olyan világ volt együtt, akik Krisztus nélkül sohasem tudtak volna egymással találkozni, nemhogy imádkozásról lehessen szó.  S íme ez a két ember ott ül békében egymás mellett és imádkozik. A Bibliában is sok példa van arra, hogy a gyülekezet imádságának nagy ereje van. Péterért imádkozik a gyülekezet s kiszabadul a börtönből. Szinte ők se hiszik, hogy ez megtörténhet, de imájukra válaszként egyszer csak ott áll Péter az ajtó előtt, ahol a gyülekezet össze van gyűlve imádkozni. Persze, ez nem mindig történik így. Bizonyára Néró alatt is buzgón imádkoztak a keresztyének, hogy Isten őrizze meg az életüket s mégis oroszlánok elé kellett menni. De az még nagyobb dolog volt, hogy erre is készek voltak Krisztusért és Isten dicsőségéért. Mert nekünk mindenek előtt ezt kell kérni: hogy Isten országa növekedjen s az Ő gyülekezete tudjon akarata szerint s neve dicsőségére élni. Isten sokszor nem változtatja meg a körülményeket, amik között élnünk kell, de az imádság megváltoztat bennünket s így a körülményeket is el tudjuk fogadni és hordozni, amik eddig elhordozhatatlannak tűntek. Hálával tudjuk hordozni azt, amit eddig zúgolódva és panaszkodva tettünk.

            A gyülekezet imádsága sokkal több, mint az, hogy kérünk bizonyos dolgokat. Megvalljuk bűneinket és hálát adunk a bűnbocsánatért. Dícsőitjük Istent a Krisztusban adott megváltásért. Ez annyira hiányzik  gyülekezeteink életéből. A Bibliában nagyon sok dícsőitő imádságot találunk főleg a Zsoltárokban és a Jelenések könyvében. Ez annál is figyelemre méltóbb, hisz tudjuk, hogy ez a könyv a szörnyű császárkultusz és a kemény keresztyén-üldözés idején született. De a gyülekezetek ajkán ekkor sem halkult el az Istent dícsőitő imádság.

            Vajon miért olyan kevés az imádság, főleg a dícsőités gyülekezeteink életében? Ennek sok oka lehet. Az egyik, hogy sokkal inkább a földi dolgokra, a nehézségekre, a körülményekre nézünk és nem Istenre és az Ő ígéreteire. Akadály lehet a bűn is, amit megtűrünk sokféle formában az életünkben. Azért is baj lehet az imaéletünkben, mert nincs üdvbizonyosságunk. Sokszor próbáltam embereket vigasztalni az üdvösség bizonyosságával s a legtöbbször ilyen válaszokat kaptam: majd bejutunk oda, ha megérdemeltük, ha Isten úgy döntött, akkor lesz üdvösségünk. Sok hívünk nem látja, nem érti azt, hogy az üdvösség nem a mi érdemünk, teljesítményeink alapján adtaik, hanem kegyelemből s nekünk csak hittel el kell azt fogadni. De ha valaki ezt nem fogadta el, s ezt nem hiszi szilárdan, az hogyan tudja dícsőiteni Istent?

            Látnunk kell azt is, hogy e mögött az ősi ellenség, a Sátán áll. Ő azt akarja, hogy ne dícsőitsük Istent, mert nagyon jól tudja, hogy ebben nagy erő van. Az imádságnak, a dícsőitésnek nagy ereje kisugárzása van, győzelmes keresztyén életet eredményez, de épp ezt nem akarja a Sátán. Ne adjunk esélyt neki arra, hogy elbizonytalanítson a hitünkben, hogy meglankadjunk az imádkozásban. Sok példa van arra, hogy az Istent dícsőitő nepnek  Ő győzedelmet ad. Gondoljunk csak Józsafát királyra, amikor a dícsőitő kórus ment a sereg élén és kardcsapás nélkül győzelmet arattak az ellenség felett..

            Az imádság áldott szolgálatát azok is végezhetuk. Akik példáúl már ágyhoz vagy házhoz vannak kötve és nem jöhetnek el a templomba, de otthon végezhetik ezt az áldott szolgálatot.

                                                                        Lőrincz István

A lelkipásztor személyes kegyessége

A kegyesség szó jelentése

A kegyesség görög szava az eüszebeia. Plátónnál ez egy helyes magatartást jelent az istenekre való tekintettel, a sztoikusoknál is az istenek imádásának, tiszteletének a helyes módját jelzi. Azt mondhatjuk, hogy az eüszebeia egy helyes viszonyulást jelöl Istennel és emberekkel szemben. 

            Josephus ezt a szót, mint az eidolatreia, vagyis a bálványimádás ellentétét fogja fel. Az a kegyes ember, aki Istennek az igazi, Őt megillető helyet adja az életében és Őt helyes módon szolgálja. Plátón minden embert felszólít az eüszebeia gyakorlására, így megmenekül a gonosztól, elnyeri a jót és az istenek barátjává válik. Mind a görög etikában, mind pedig az Újszövetségben az Istennel és emberekkel szembeni helyes magatartást jelöli. A Septuagintában csak kétszer találkozunk vele. És.11,2, ahol Isten Lelkéről van szó, és mint az Úr félelmének a Lelke szerepel ebben az összefüggésben. Egy másik hely a nagyon ismert ige, ahol az Úr félelmét, mint a bölcsesség kezdetét jelöli a Péld. 1,7-ben.

            Az Újszövetségben főnévi formában többször is előfordul, először abban az összefüggésben, amikor Péter és János meggyógyítják a bénát, s amikor ezért őket felelősségre vonják, akkor azt mondják, hogy ők ezt nem a saját kegyességükkel tették, hanem Jézus Krisztus erejével. A legtöbbször, mintegy 10 alkalommal a pásztori levelekben találkozunk e fogalommal, csak néhány példát hadd említsek. Amikor Pál felszólítja az embereket, hogy imádkozzanak, a királyokért, fejedelmekért, felső hatalmasságokért, hogy nyugodt életet élhessenek teljes istenfélelemben és tisztességben. (1Tim.2,2) Pál arra is felszólítja a keresztyéneket, hogy a kegyességben gyakorolják magukat(1Tim.4,7) A következő versben azt is mondja Pál, hogy a kegyesség mindenre hasznos. 1 Tim.6,5-6-ben Pál elítéli azokat, akik a kegyességgel nyerészkedni akarnak. Péter arra kéri olvasóit, hogy az önuralomhoz türelmet, a türelemhez ragasszanak kegyességet, a kegyességhez testvéri szeretetet.  (2Pét.1.6-7)

            Mint melléknév négyszer fordul elő Kornéliuszról és Barnabásról írja az Ap.Csel. hogy ők kegyes emberek voltak. Előbbi egy istenfélő katonát küld Péter apostolhoz, hogy magához hívassa őt. (Ap.Csel.10) A 2Pét.2,9 szerint az Úr megszabadítja a kegyeseket a kísértésektől. Mint határozószó kétszer találkozunk vele: a 2 Tim.3,12, ahol azt írja Pál, hogy aki kegyesen él, azt üldözni fogják és Tit.2,12-ben, ahol arra kér , hogy istenfélően (Károli: szentül) éljünk a jelenvaló világban.

            Igeként (eüszebein) is kétszer találkozunk e szóval, az egyik az Ap.csel.17,23, ahol Pál azt mondja az athénieknek, hogy az az Isten, akit ők ismeretlenül tisztelnek, ő azt hirdeti nekik. Az 1Tim.5,4-ben azt írja Pál a gyermekeknek és unokáknak, hogy elsősorban saját házuk népét tiszteljék.

            Rokon szava a theoszebeia, ami kimondottan Isten tiszteletét jelenti. Az egész Szentírás összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a kegyesség nem más, mint Istent életünk egyedüli és kizárólagos Urának elismerni. Az istenfélelem, a kegyesség a szövetségi hűségben látszik meg, az Isten hűségére az ember a maga hűségével válaszol. Fontos az is a kegyességnél, hogy az nem egy érzelem vagy érzelmesség, hanem tudatos cselekvésben és az ember döntéseiben látszik meg. (Visky Jucika nénit egyszer meglátogatta egy szomszéd papné, s mivel ő már sokadik gyermekét várta, próbált neki olyan módszereket ajánlani, amelyekkel megszabadulhat áldott terhétől. Mire Jucika néni azt mondta: ide figyelj, vedd tudomásul, hogy én félem az Istent.) A kegyesség egyik legfontosabb velejárója az alázat. Kegyes emberré csak Jézus Krisztus és a Szentlélek újjászülő ereje által lehetünk. 1Tim.3,16 Nagy a kegyességnek eme titka, Krisztus megjelent testben...

            A kegyesség egyfelől ajándék, de másfelől gyakorolnunk kell magunkat benne, törekedni kell rá. Erre Pál a „gymnazein” igét használja, ami egy sportéletből vett kifejezés. De sokszor használ erre katonai kifejezéseket is, ami azt jelenti, hogy küzdeni kell érte. Az istenfélelmet soha sem szabad anyagi javakkal felcserélni, mert ennek értéke pénzben nem mérhető. Hiába nyerjük meg az egész világot is, ha lelkünkben kárt vallanánk.

            Végül a kegyeség nem szigetel el embertársainktól, sőt sokkal inkább összekapcsol velük, mindenekelőtt azokkal, akik ezt szintén életük legfőbb kincsének tartják.

A lelkipásztor tiszte és személye Kálvin tanításában

A lelkipásztor életére mindezek hatványozottan érvényesek. Számára a mérce nagyon magasra van téve. Kálvin azt mondja, hogy erre a szolgálatra még az angyalok sem méltók, sem nem alkalmasok erre, s ezért Isten kegyelmének és jóságának különös jele az, hogy erre a szolgálatra törékeny, hitvány cserépedényeket választ. A prédikátorok szolgálatát a trombitához hasonlítja. Nem azért van, hogy gyönyörködjenek benne, hanem hogy Istenhez gyűjtse a népet. Kálvin különben rendkívül magas követelményeket állít az igehirdetőkkel szemben, nem csoda, hisz önmagával szemben is nagyon ígényes, sőt szigorú volt. Azt akarta, hogy igazán hívő, újjászületett, engedelmességre kész és az igében nagyon jártas lelkipásztorok kerüljenek ki a gyülekezetekbe. Csak az taníthat másokat, aki maga is kész szüntelenül tanulni. A lelkipásztor tisztéről így ír: „építsék a Krisztus testét, rombolják a Sátán munkáját, legeltessék a nyájat, öljék a farkasokat, tanítsák és buzdítsák a lázadókat. Kötözzenek és oldozzanak, mennydörögjenek és villámokat szórjanak, világítsanak.” Talán a legfontosabb dolog, amit Kálvin a lelkipásztorról mond az, hogy annak a megszentelt, kegyes és istenfélő élete sokkal fontosabb, mint a tudománya. Ezt egy olyan ember mondja, aki pedig az értelmet Isten egyik legnagyobb ajándékának tartotta. Ha egy lelkész tisztességről, tisztaságról és mértékletességről prédikál, de közben romlott, mértéktelen és gőgös, az ilyen csak gúny tárgyává válik az emberek előtt. Az igehirdetés csak akkor ér valamit, ha egy megszentelt lelkipásztor szájából jön ki. Kálvin rendkívül fontosnak tartja az igehirdető munkáját, mert szerinte Isten az igehirdetéssel nem csak megteremti egyházát, de a történelem menetét is örök célja felé viszi. Isten az evangélium hirdetésével hajtja uralma alá ezt a világot. A helyesen értelmezett és gyakorolt igehirdetés az egész elbukott teremtés megújításában is komoly szerepet játszik. Istenfélő, lelki és kegyes tanítók képesek megújítani ezt a világot.

A lekipásztor kegyességének területei, fontossága

           

Láthatjuk tehát, hogy aki az Isten országában az igehirdetés és lelkigondozás tisztét kapta, az egy nagy feladatot kapott ezzel. Ilyen tisztre csak Jézus Krisztus hívhat el valakit. Ez egy olyan nagy tiszt, hogy nem csoda, hogy a történelem során sokszor túlzott tiszteletet, sőt imádatot is kapott. A katolikus egyházban a papi tiszt szentség, sákramentum, ami olyan méltóságot és tekintélyt adományoz, amire egy laikus ember soha nem juthat el. A reformáció ezt nyilván nem fogadta el, s nem is gyakorolta. De a reformátorok is kihangsúlyozták, hogy a lelkipásztori tiszt mégis egy különleges státus, ami Isten kifejezett ígérete alatt áll, s amit Krisztus gyülekezete nem nélkülözhet, ha növekedni és fejlődni akar. Ez egy olyan tisztség, ami hordoz minket és nem mi hordozzuk a tisztséget. A lelkipásztor életében lehetnek olyan pillanatok, amikor elfásul, elbátortalanodik, elkeseredik, de a tisztég ilyenkor is kötelez a szolgálatra.

            Ágoston a donatistákkal való harcban azt mondja, hogy a Jézus Krisztus által szerzett sákramentumok, az ígéret erejénél fogva érvényesek, akkor is, ha méltatlan szolga szolgáltatja ki azt. Mi lenne, ha minden egyháztag azon tépelődne, hogy vajon megfelelő lelki állapotban volt-e a lelkipásztor, amikor a jegyeket kiszolgáltatta, volt-e valami bűn az életében? Így minden üdvbizonyosság kárba veszne. De bármennyire is igaz, hogy a tisztség fontosabb a személynél, azért ne felejtsük el, hogy mi is hordozzuk a tisztséget és szégyent is hozhatunk a tisztségre. Vigyázzunk a postás hasonlatára, amely szerint nem számít az, hogy milyen a postás magánélete, hisz az a fontos, hogy a levél eljusson a címzettekhez. Állítom és több mint három évtizedes szolgálatom tapasztalatából elmondhatom, hogy amennyiben a lelkipásztor személyét és életét nem fogadják el, akkor azt az evangéliumot sem fogadják, amit ő hirdet. A régiek így tanítottak: „vita clericorum est biblia laicorum” A lelkipásztorok élete a laikusok, a hívek Bibliája. A lelkipásztor élete olyan laikus Biblia, amit mindenki olvas, és vagy meggyőzi, vagy pedig eltaszítja az embereket. Elég pl., ha egy városban, vagy egy gyülekezetben két lelkipásztor szolgál és rossz viszonyban vannak egymással, akkor Nagypénteken hiába prédikálnak a Krisztus keresztje általi megbékélésről és kiengesztelődésről. Ha egy lelkész nem él szépen a feleségével a parókián, akkor a temploma hamar kiürülhet. Ha a lelkipásztor élete megbotránkoztató valamiben, akkor az emberek hamar elidegenednek templomtól és egyháztól.

            Az idők az utóbbi évtizedekben nagyon megváltoztak. Még 50 évvel ezelőtt a lelkipásztori tiszt olyan tekintélynek örvendett, amit mi már szinte el se tudunk képzelni. Édesapámnak a magyarókereki gyülekezetben volt egy híres elődje, aki gyakran felöntött a garatra, olyannyira, hogy az is megtörtént, hogy egy szomszéd gyülekezetben szolgálva hazafelé jövet kiesett a szekérből és mivel a kocsis is hasonló állapotban volt csak otthon a felesége vette észre, hogy a férje sehol sincs. A ló szerencsére józan volt és hazavitte a szekeret. Erre egy másik kocsis, aki most már józan volt visszament, meg is találta a lelkipásztort, aki bundájában horkolva aludt, a sztori ugyanis télen történt. Ez abban az időben teljességgel bocsánatos bűnnek számított és a hívek a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla.  Ez már a múltté, ma egy ilyen lelkipásztor nevetség tárgyává lenne, s (reméljük!), hogy a fegyelmit se igen úszná meg. Ez akkor elképzelhetetlen lett volna, hisz az esperes és a fegyelmi bizottság tagjai is hasonló hajóban eveztek. Ma már senkit se tisztelnek csupán azért, mert elvégezte a Teológiát és lelkipásztori tiszte van, ma a tiszteletet és megbecsülést, csak odaadó, önfeláldozó és megszentelt lelkipásztor tudja kivívni magának. Persze, ha van benne emelett még sok-sok szeretet, jóság és szociális érzékenység is.

            A lelkipásztori tisztséget és a lelkipásztor személyét sohasem szabad elválasztani egymástól, s ha netán elszakadtak volna, ott újra össze kell kapcsolni őket. Az Újszövetségben a tisztség és a személy nem válik el, hanem szorosan összefonódik egymással. Az újszövetségi szolgák, apostolok mindent megtesznek azért, hogy Krisztus neve magasztaltassék az emberek között. Azt látjuk, hogy az apostolok óriási hangsúlyt helyeznek a hitben való járásra. Pál apostol kínosan vigyáz arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy ő nem engedelmeskedik Istennek, hogy nehogy valakit is megbotránkoztasson főleg a pénzügyi dolgokban. Ha Pál a gyülekezetet egy olyan levélnek tekinti, amit a világ olvas, akkor ez hatványozottan érvényes a lelkipásztor személyére. Mi nem csak áruljuk a kenyeret, abból nekünk is enni kell, mi magunk kell azt fogyasztanunk, mielőtt másoknak ajánlanánk. Az igehirdetés nem egy referátum tiszta teológiai igazságokról, hanem mindenek előtt bizonyságtétel, amit először mi kell, hogy átéljünk, mielőtt azt másoknak adnánk. A lelki szolgálatot csak lelki módon lehet végezni. Az emberek elutasítják azt az üzenetet, amit mi példaadó módon nem valósítunk meg a saját életünkben. Persze azt se felejthetjük el, hogy az üzenet sokkal nagyobb és több annál, amit mi meg tudnánk valósítani, de erre mégis teljes erőnkkel törekednünk kell. Az emberek érzékelni fogják azt, hogy a hirdetett igazság vajon megélt igazság-e az életünkben.

            Mi mint Krisztus követei csak egyetlen módon végezhetjük áldással a szolgálatunkat, éspedig ha teljességgel alávetjük magunkat Krisztus uralmának. Ha az életünknek csak egyetlen területét is megtartjuk magunknak, úgy hogy oda Krisztus nem férkőzhet, akkor az a szolgálatunk hitelvesztéséhez vezet, sőt előbb-utóbb megmérgezi azt. Az igehirdetőnek mindig friss és egészséges kell, hogy legyen a lelki élete. Nincs még egy olyan hivatás ezen a földön, amiben olyan intenzív alkotó munkát kell végezni, mint a miénk. A költő leteheti a pennát, ha nincs ihlete. A tanító nyugadtan ismételheti magát. De az igehirdetőnek azonnal az orrára koppintanak, ha egy régebbi prédikációját előveszi. (Slp. Koromban tartottam egy igehirdetési sorozatot Tamásról. Visszakerülve több mint 15 év után gondoltam, hogy újra elmondom, már úgy se emlékeznek rá. Erre a főgondnokom rögtön odajön az első igehirdetés után és fülembe súgja, hogy te ezt a sorozatot már megtartottad slp. korodban.) Ezt a hihetetlenül nagy lelki inspirációt igénylő munkát csak isteni segítséggel lehet végezni. A lelkipásztor azonban tudhatja, hogy Krisztus számára nem csak megigazulás, szentség, hanem bölcsesség is, és ő ebből mindig meríthet. Krisztus meg is ígérte, hogy Ő szót ad szánkra valahányszor meg kell szólalnunk, de ezért nekünk is keményen meg kell dolgozni. Az igaz, hogy a növekedést Isten adja, de a palántálást és öntözést mi kell, hogy végezzük.

            A kegyességünk fontos része a szeretet. Minden szolgálatunkból a szeretet kell, hogy sugározzon. Legyen bennünk jóságos melegség és emberiesség. Egy lelkipásztortól ma nem azt várják, hogy próbálja tekintélyét érvényesíteni, hanem azt, hogy szeretete sugározzon és ezzel üditse fel környezetét.  A kegyeségnek a testünkhöz is köze van. Ahhoz, hogy szolgálatunkat jól el tudjuk végezni, a testünknek is rendben kell lennie. Vigyázzunk arra, hogy legyen szabad időnk, legyünk pihentek, aludjuk jól ki magunkat. De az is veszély, ha túlságosan kíméljük magunkat és mindig csak rra gondolunk, hogy ez vagy az a szolgálat nehogy megártson az egészségünknek. Persze Isten egy beteg testben is megdicsőítheti magát.

            A lelkipásztor kegyességéhez az is hozzátartozik, hogy munkatársaival, szolgatársaival békességben és egyetértésben tudjon élni. A szolgálatunk hitelességét teljességgel aláaknázza, ha a közvetlen környezetünkben levő emberekkel, a munkatársainkkl nem vagyunk jó kapcsolatban, ha veszekszünk, vagy kérlelhetetlenek vagyunk. A lelkipásztor nehogy azt gondolja, hogy az abszolutizmusban él és királyi tisztet tölt be. Ne követeljük meg, hogy mindenki a mi akaratunkhoz igazodjon a presbitériumot is beleértve. Az ilyen lelkipásztor előbb-utóbb ellenállásba ütközik, ellenségeskedéshez vezet, ami egyenesen átok a szolgálatunkra és minden áldástól megrabol minket. Főleg hosszú távon nem könnyű dolog ez. Mert 10 napig nem könnyű kijönni valakivel, de 10 éven át ez már sokkal nehezebb.  Miért nehéz sokszor egymást elhordozni? Hát egyszerűen azért, mert mások vagyunk. Sokszor generációs problémák adódhatnak, másképp látják az idősek és másképp a fiatalok, sokszor teológiai ellentétek is lehetnek szolgatársak között és ezek is választóvonalat húznak közénk.  Ilyenkor mindig azt kell meggondolnunk, hogy milyen türelemmel hordoz el minket Isten Krisztusért, hogy az életünk fáját még mindig nem vágta ki, bár olyan kevés gyümölcsöt termett az életünk. Ha ezt meggondoljuk, akkor mi is sokkal könnyebben tudunk másokat szeretettel elhordozni. Próbáljunk ne csak kísértést és bosszúságot látni a másik emberben, hanem egy olyan ajándékot, ami meggazdagítja az életünket és kiegészít minket. Milyen jó, hogy Isten nem egyformának teremtett minket, mert milyen unalmas is lenne egy munkatársi közösség, vagy egy gyülekezet, ha úgy hasonlítatnánk egymáshoz, mint a tojások vagy a gyufaszálak? Próbáljunk azokban az emberekben is szeretetre méltó vonásokat felfedezni, akikben eddig csak kellemetlen és bosszantó dolgokat láttunk.

            Ha nagyon őszinték vagyunk, akkor sokszor belátjuk, hogy azért bosszankodunk a másik emberre, mert benne megvan valami, ami belőlünk hiányzik. A legrettenetesebb Isten szolgái között, amikor azt irigyeljük a másiktól, hogy Isten jobban megáldotta a szolgálatát, úgymond sikeresebb, mint én vagyok. Ezért gerjedt Kain is haragra, mert Isten az Ábel áldozatát jobban elfogadta, mint az övét. Saul is akkor kezdte gyűlölni Dávidot, amikor az asszonyok azt énekelték, hogy ő megverte az ezerét, Dávid pedig a tízezerét. Az ilyen irigység nagyon ártalmas dolog, mert azt mutatja, hogy minket igazából nem az Isten országa növekedése érdekel, hanem a saját magunk dicsősége. Ha ezért két lelkész, vagy lelkész és presbitérium között feszültég van, akkor egy nyílt és őszinte beszélgetést kell kezdeményezni. Nem jó a negativ dolgokat sokáig izzani hagyni a hamu alatt. El kell kérni Istentől imádságban azt a kellő alkalmat, amikor belső nyugalommal, józansággal tudunk egymással beszélgetni, amikor a dallam is jó lesz, nem csak a szöveg. El kell őszintén mondani, hogy fáj az, hogy nem vagyunk jól, hogy feszültség van közöttünk. Kérjük meg a másik felet, hogy őszintén mondja el panaszát ellenünk, hogy megbocsáthassunk egymásnak és a jövőben elkerülhessük ezeket a feszültségeket. Még egyszer hangsúlyozom: nem lehetünk a Golgotán végbement megbocsátás és engesztelés hiteles hirdetői, ha mi kérlelhetetlenek vagyunk azzal a munkatárssal, akit az Úr épp úgy elhívott a szolgálatába, mint minket. Jól ismerjük Jézus mondását is a Hegyi  Beszédből: ha áldozatunkat az oltárra akarjuk helyezni, de közben megemlékezünk aról, hogy felebarátunknak panasza van ellenünk, akkor előbb menjünk el felebarátunkhoz, béküljünk meg vele s csak azután helyezzük el ajándékunkat az oltárra.

            A lelkipásztor kegyességéhez szorosan kötődik a házassága. A reformáció idején a reformátorok külön fejezetet szenteltek írásaikban a lelkipásztorok házasságának tárgyalására, minek címe ez volt: :”de conjugio ministrorum ecclesiae”A lelkipásztorok házasságáról.. Ha egy egyszerű hívő számára is fontos, hogy kit vesz feleségül, akkor ez hngsúlyozottan igaz a lelkipásztorokra. Már önmagában az a tény, hogy a lelkipásztor házasságot köt, ezzel megerősíti a házasság intézményét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden lelkipásztor házasságot kell, hogy kössön, ez nem szükséges az üdvösséghez. Ha valaki úgy érzi, hogy egyedül kell, hogy maradjon, akkor maradjon egyedül és így is áldott munkát végezhet. A reformáció hevesen elutasította a cölibátust, vagyis a papi nőtlenséget. A lelkipásztor párválasztásánál az élő hit legyen az első szempont. A lelkipásztornak tudnia kellene, hogy ő soha nem válhat el, hiszen hogyan tud ő majd hitelesen esketni, ha ő maga felbontotta a házasságát. Ha erre a feleség hibájából sor kerül, akkor tanácsos lenne, hogy ne kössön újabb házasságot, ez keménynek tűnik, de a szolgálat szempontjából ez lenne a követendő. A lelkipásztor házassága is testi, lelki, hitbeli, és szellemi közösség kell, hogy legyen. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, ott a házasság kárt szenved. A lelkipásztor házasságára érvényes az apostoli intés, hogy ha kell, hogy egy bizonyos időre tudják megtartóztatni magunkat, hogy idő legyen az imádkozásra és bőjtölésre. A lelkész feleségének tudnia kell, hogy férje életében lehetnek olyan időszakok, amikor le kell mondani a testi közösségről. De Pál nagyon józan ebben, s azt mondja, hogy ez ne tartson sokáig, hogy meg ne kísértse őket a Sátán.

            A lelkipásztor kegyességének része a családja is. A lelkipásztori családban általában sok gyermek van, ez azonban azt jelenti, hogy ők sokkal szerényebben kell éljenek, mint mások, akiknek kisebb a családjuk. A gyermekvállalás a lelkipásztor számára különösképpen is hitkérdés, hisz rá sokan feltekintenek és jó vagy rossz példát adhat ebben a híveinek. De nagyon vigyázzunk arra, hogy a hit mértékére ne a gyerekek számából következtetessünk, mondván, hogy akinek sok a gyereke, annak a nagy a hite, kinek pedig kevés, annak kicsi a hite. Sajnálatos dolog, ha a lelkészi családok a gyerekvállalásban a világhoz igazodnak, mert a nagyobb családban sok mindent meg lehet tanulni: az egymásra való figyelést, az egymással való megosztást, a megbocsátást. Amit megtehet a lelkipásztor gyermekei hitben való nevelése érdekében azt tegye meg, hisz ha a gyermkek elcsúsznak és nem járnak hitben, az negatív hatással lehet a gyülekezetre. A lelkipásztor vigyázzon azonban nagyon arra, hogy a családjában, gyerekei között tegye le a palástot, tudjon természetesen viselkedni a gyermekekkel, adott esetben önfeledten játszani. Nagyon nagy baj az, ha a lelkészcsaládokból származó gyermekek úgy nőnek fel, hogy ellenséges érzülettel vannak a hit és az egyház iránt. Az lenne a kívánatos, hogy a lelkészgyerekek lássák azt később egy nagy gazdagságnak, hogy parókián születtek és nőttek fel, sokan imádkoztak értük. Nagy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a túlzott szigorúság és a túlzott engedékenység között, mert mind a kettő súlyos károkat okozhat később a gyermekek életében.

            Nagy öröm egy lelkipásztor számára, ha gyermekei közül egy vagy többen is a lelkipásztori hivatást választják. Erre azonban ne mi beszéljük rá őket, legyen az ő szabad döntésük ez. Ne mondjuk azt, hogy azért legyen lelkész, mert már az ükapja is az volt. Arra is vigyázzunk, hogy ne erőszakoljuk rá a saját teológiánkat a lelkész gyerekeinkre, hagyjuk, hogy ők találják meg a sajátos útjukat ebben. Hangsúlyozni kell a lelkészcsaládokban is egyfajta egészséges bibliás légkört, amihez hozzátartoznak a lelkészházaspár közös imaharca, az esti családi áhítatok, és a Biblia légkörében való szabad gondolkozásmód.

            A lelkipásztor kegyességének fontos elme a személyes bibliaolvasás, amit nem az igehirdetésre való készülésként, vagy teológusként, hanem hívő emberként sa saját hite erősítésére, gyarapítására végez. Jó, ha ennek is van egy megszabott ideje, de történhet ez akkor is, amikor több idő áll rendelkezésre, akár a szabadnapon is. Ilyenkor ő is elolvassa pl a Református Bibliaolvasó Kaluz igéit, magyarázatát, esetleg az Evangélikus Útmutató igéit, kijelölt igeszakaszait, által kedvelt és szeretett magyar és idegen nyelvű áhitatos könyveket. A lelkipásztor nyilván nem kell megtagadja ilyenkor teológus mivoltát, s ezért az igéket több nyelven,illetve többféle fordításban is elolvashatja. Mi Erdélyben az úrvacsorázásnál igéket mondunk minden embernek, én nem a szereztetési igét mondom, hanem többszáz olyan igét, amit fejből tudok. Ezeket számítógépbe is ütöttem, mintegy 600 ige van ezen a listán, ezeket minden úrvacsorázás előtt átismétlem és tanulgatom, ez nekem nagyon sokat jelent, de a hívektől is nagyon sok pozitív visszajelzés érkezik, hisz akiknek ismerem sajátos helyzetét, azoknak sajátos igéket próbálok mondani.

            Bármilyen furcsának tűnik, de a lelkipásztor kikapcsolódása is kegyességéhez tartozik. Vigyázzunk, hogy a lelkészi hivatás ne vezessen egyfajta merevséghez, hogy abból minden humort, természetességet és kikapcsolódás, szórakozás hiányozzon. Azt, hogy mit teszek a szabadidőmben nem egyfajta erkölcsi kódex határozza meg, hanem a Krisztussal való kapcsolatom. Itt is igaz Pál monumentális mondása: ami hitből nincs, bűn az. Ami bűn számomra azt ne tegyem, de nyugodtan tegyem meg azt, ami a Krisztussal való kapcsolatomat nem rontja meg, ami természetes örömöt és kikapcsolódást jelent számomra. Mi mindig kettős fronton harcolunk: az egyik az elvilágiasodás, hogy nehogy hűtlenek legyünk abban, ami ránk bizatott, a másik veszély pedig az, hogy túlfeszítjük magunkat, s kimarad az életünkből minden vidámság, frissesség, hogy mindig komornak és fáradtnak mutatkozunk. Mindenki érzi és tudja, hogy melyik veszély fenyegeti inkább s ezért ott vigyázzon. Az Újszövetség gyakran hasonlítja a keresztyén ember életét a futóbajnokéhoz, vagy a katonáéhoz, aki teljes erőbevetéssel, önfegyelemmel, lelki fegyverzettel kell, hogy odaálljon az arénába vagy a harctérre. Nincs szomorúbb dolog, mint egy olyan lelkipásztor, aki nem tud magán uralkodni, aki pl. nem tudja legyőzni a lustaságát, reggel nem tud idejében felkelni, aki mindig elkésik az alkalmakról, aki nem tartja be a szavát.

            De ennek a másik véglete is lehet veszély, hogy túl sokat akarunk csinálni, hogy túl kemények és túl szigorúak leszünk önmagunkkal szemben. Az ilyen lelkész nem tud egyet sétálni a ketjében, nem tud időt szánni egy kellemes csevegésre, nem tud sportolni és kikapcsolódni. Kell időt szakítani a pihenésre és kikapcsolódásra is, hisz Isten is megpihent a teremtés hat napja után. A lelkipásztoroknak általában hétfő a szabadnapja, amikor egy kicsit lazíthatnak a vasárnap kemény feszültsége után. Ha hétfőn valami halaszthtatlan dolgunk, vagy éppen temetésünk van, akkor tegyünk egy másik napot szabaddá. Ha nincs pihenés, kikapcsolódás, jó értelemben vett szórakozás az életünkben, akkor ez előbb-utóbb testi-lelki kimerűltséghez vezet, ez pedig senkinek sem jó, sem nekünk, sem pedig a gyülekezetnek. Blumhardtnak a híres mondása, hogy nekünk kétszer kell újjászületni: először a világ fiából Isten gyermekévé lenni, utána pedig Isten gyermekéből a megszentelt természetesség emberévé. A lelkész egyrészt kész kell legyen arra, hogy minden vágyát, kívánságát megtagadja, hogy ne a test és vér vezesse, de ugyanakkor azt is tudhatja, hogy Isten őt nem egyiptomi robotmunkára hívta el, hanem Isten gyermekének dicsőséges szabadságára.

            A lelkipásztor kegyességének fontos része az anyagiakhoz, a pénzhez való viszony. A lelkipásztor is méltó a jutalmára, a fizetésére. Ez nem kis kérdés, mert a lelkipásztor fizetése sokszor kisebb, mint más hasonló végzettségű embereké. Legyen ebben a kérdésben nagyon józan és bölcs. Ha lehet, ne ő kérjen fizetésemelést, beszélje meg ezt előbb gondnokával s egy-két presbiterével s így ők terjesszék ezt a kérdést a gyűlés elé. Ha ő kezeli a pénzt nagyon vigyázzon, hogy soha ne legyen hiánya, mert ezt kevésbé bocsátják meg, mint más tévedését. Mindent elronthat, ha hűtlenül bánik az egyház javaival. Arra vigyázzon nagyon, hogy ne süssék rá az anyagiasság, pénzsóvárság bélyegét.

            Tudatosan hagytam utoljára a lelkipásztor imaéletét, ami talán a legfontosabb része a kegyességének. A régiek ezt így mondták: tres faciunt teologum: „oratio, meditati, tentatio”. Vagyis az igehirdetés, az elmélkedés-imádság és a kísértéseken való győzedelmeskedés teszik a teológust. Luther híres mondása: nullam tentationem habere, est summa tentatio. Vagyis, ha nincs kísértés az életünkben, akkor az a legnagyobb kísértés. A kísértés épp annak a jele, hogy Isten használni akar minket országa építésében. A Sátán épp ezt nem akarja, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. Ő épp a legkomolyabb, legkegyesebb lelkipásztorokat támadja a legjobban, mert azok, akik nem veszik komolyan az lélekmentés szolgálatát, semmilyen veszélyt nem jelentenek számára. Mit értettek a régiek a meditatio azaz elmélkedés, imádság alatt. A latin szó a medias-ból ered, ami középpontot jelent. Vagyis a szélekről, a felületességből a középpontba kell jönni s ott meggyökerezni. A meditatio legjobb példája Jézus édesanyja, Mária, aki az angyal szavait megjegyezte és szívében forgatta.

            Ezért a lelkipásztor sokkal inkább, mint mások az imádság embere kell, hogy legyen. Ő is kell, hogy imádkozzon, különben képmutató lenne, de ő többet kell, hogy imádkozzon másoknál, másképp nem lehet használható a szolgálatban. Persze a lelkipásztornak is sok teendője van, nem imádkozhat szüntelenül, de más munkáját végezve is az imádság légkörében, erőterében kell éljen. Két család meglátogatása között is felfohászkodhat magában, hálát adhat, hogy az egyikben ezt a szolgálatot elvégezhette, s kérheti, hogy Isten áldja meg ott, ahová most fog belépni. A lelkipásztor akkor is Istenre kell, hogy gondoljon, amikor eszik, iszik, lefekszik, felkél, sportol vagy szórakozik. Azért is sokat kell imádkoznia, mert neki sajátos és erős kísértései is vannak, amiktől mások mentesek. Neki sokszor több erőre és kegyelemre van szüksége, mint más embernek. Spurgeon mondta: minél jobban ostromlod az eget, annál jobban betöltöd feladtodat. Ugyancsak ő mondja: ha pennánkat megmártjuk az imádság tintájában jól fogunk írni, ha az igehirdetéshez az anyagot a menny kapujában gyűjtjük össze, jól fogunk prédikálni. Minden más csak kívülről tud formálni minket, egyedül az imádság az, ami belülről formálja az életünket. Így az imádság a lelkipásztor számára olyan, mint a fazekas korongja, amin a cserepet kiformálja. Vannak igék, amiket csak az imádság kulcsa tud felnyitni számunkra, az imádság segít a nehéz teológiai igazságokat is megérteni. Imádkoznunk kell az igehirdetés előtt, hogy jól tudjuk elmondani a prédikációt, hogy az érintse meg a hallgatók szívét. Kérjük azt, hogy szívből tudjunk beszélni és az ige eljusson a szívekig. De igehirdetés után is kell imádkozni, hisz sokszor úgy érezzük, hogy nem tudtuk azt úgy elmondani, ahogy szerettük volna, s ilyenkor kérjük azt, hogy Isten a mi gyengeségünk, gyarlóságunk ellenére is végezze el munkáját, vagy épp vigasztaljon meg afelett, hogy nem tudtunk úgy prédikálni, ahogy szerettünk volna. Sokszor a lelkipásztor imádságban ki kell sírja magát, mint József a testvérekkel való találkozás után. Imádkoznunk kell sokat azokért a gyülekezeti tagokért, akik még nincsenek megtérve, hogy ők is jussanak élő hitre. Aztán imádkozni kell a lelki fájdalomban élőkért, akik el vannak csüggedve, megfáradtak a hit útján való járásban. De a lelkipásztor ne csak a saját gyülekezetéért imádkozzon, hanem minden emberért, az egész világért. Ha egy lelkipásztor nem imádkozik, akkor ezzel azt árulja el, hogy ő elég önmagának és nincs szüksége Istenre.

            Jó, ha van megszabott ideje is az imádságnk, pl. reggel az igeolvasás után, de máskor is mindig imádkozhatunk.

            Összefoglalásképpen: érezzük nagy kiváltságnak, kegyelemnek, hogy Isten elhívott minket a lelkipásztori szolgálatra. Ez nem csak kiváltság, hanem óriási felelősség is. Hisszük, hogy hű az Isten, aki elhívott minket, és meg is segít és meg is őriz, hogy el tudjuk végezni szolgálatunkat. Személyes hitünk és kegyességünk eszköz lehet az Ő kezében Isten országa építésében. Ha ez az előadás csak egy picit is segitett ebben minket, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség…

Marosvásárhelyen, 2015 június havában                         Lőrincz István lelkipásztor