Igehirdetési sorozat Pál apostol Filemonhoz írott leveléről

1.Rész: Bevezetés Text.Filem.1 v

            Ezeken a kedves és csendes vasárnap estéken szeretnék igehirdetési sorozatot tartani Pál apostolnak Filemonhoz írott leveléről. 11 alkalommal fogunk, ha Isten éltet és segít, foglalkozni ezzel a levéllel. Hogy miért is választottam ezt a levelet? Ennek két oka is van. Először is azért, mert több mint 30 éves lelkészi szolgálatom alatt még sohasem foglalkoztam ezzel a levéllel. Másodszor azért, mert ennek a levélnek van egy olyan sajátos üzenete, ami a Szentírás egyetlen más könyvében sem található meg, és ez a következő: mit jelent a hit és az evangélium a társadalomban, a különböző társadalmi csoportok, rétegek viszonyában. Mit jelent a keresztyénség egy vállalkozó és egy egyszerű munkás számára? Ezekre az izgalmas és égető kérdésekre mind választ ad ez a levél. Ez Pál apostol legrövidebb levele, a másik kölönlegessége, hogy egyetlen a páli levelek közül, amelyik nem egy közösség, egy gyülekezet számára íródott, hanem egy személyhez szól. A legrövidebb és ugyanakkor a legszemélyesebb levele ez Pálnak. Nem véletlen ezért, hogy ennek a levélnek be kellett kerülnie a Bibliába. Egyesek ezt emberi módon azzal magyarázzák, hogy a hagyomány szerint Onézimusz később efézusi püspök lett, s így ő szorgalmazta volna  levél Bibliába való kerülését. Ebben lehet nyilván valami igazság, de mi mégis azt hisszük, hogy ez nem emberek, hanem a Szentlélek munkája volt és ha ez így van, akkor nagyon hálásak vagyunk, hogy ez a levél így fennmaradt és gazdagíthatja a lelki életünket.

            De ki is volt ez a Filemon, akihez Pál a levelet címezi? Ez sokat segít majd nekünk a levél megértésében. Az Újszövetség többi könyveiből, Pál leveleiből nem sokat tudunk róla. Annyit azonban tudunk, hogy Kolossé városában lakott, hisz Onezimusznak és Archippusznak úgy ír a Kolossébeleikhez írt levelében, mint akik ott laknak, s ők ebben a levélben is szerepelnek. Azt is tudjuk, hogy Filemon mai szóhasználattal egy sikeres üzletemeber volt, aki sokat utazott vállalkozásai ügyében. Egy ilyen üzleti úton találkozhatott Pállal, minden valószínűség szerint Pál efézusi tartózkodása alatt. Ott hallhatta Pál igehirdetését és így juthatott élő hitre. Közte és Pál között egy meleg, baráti és testvéri kapcsolat alakult ki, hisz Pál őt a „szeretett” jelzővel említi.

Álljunk meg itt egy pillanatra, mert ebben már egy nagyszerű üzenet van a mi számunkra.  Az Úrnál nincs személyválogatás. Sem lefelé, sem felfelé. Az evangélium nem a szegényeké vagy a gazdagoké, nem is az értelmiségieké, nem is az európaiaké, mert az evangélium mindenkihez szól, legyen az gazdag vagy szegény, alacsony vagy magas pozicióban lévő, fehér vagy fekete vagy épp sárga bőrű. Az evangéliumra minden embernek szüksége van, mert mindenki szűkölködik az Isten dicsősége nélkül. Az igaz, hogy Isten gyermekei között kevés a gazdag, a nagy és magas pozicióban lévő, de ez az ember gőgje miatt van így. Az ilyen emberek ugyanis nehezebben tudnak megalázkodni Isten előtt, mint mások. Az ilyen embernek általában mindene megvan, és ezért ő úgy gondolja, hogy nincs szüksége Istenre sem. De íme, Filemon példája is mutatja, hogy Isten gyülekezetében ott vannak a gazdagok, a hatalmasok, s ők ott együtt imádják Istent a szegényekkel, a kiszolgáltatottakkal. S ha gazdag és befolyásos emberek lesznek Isten gyermekeivé, akkor ők sokszor sokkal többet tudnak tenni az evangélium ügyéért. Nekik sokkan nagyobbak a lehetőségeik is. Filemonnak Kolosséban volt egy nagy háza, ahova befogadhatta a gyülekezet tagjait. Neki sok pénze is volt, és azzal is szolgálhatott az Úrnak. Pál Filemont e levélben munkatársnak is nevezi többek között. Valószínű, hogy Filemon Pált elkísérte missziói útjaira, az is valószínű, hogy több gyülekezetet támogatott anyagilag és nagy befolyásával. Mekkora ajándék, ha egy ilyen ember minden javait az evangélium szolgálatába állítja. Persze, mi a legtöbben nem vagyunk ilyenek, de adjunk hálát, hogy a mi gyülekezeteinkben is vannak „Filemonok”, akik adott esetben nagy ajándékot jelenthetnek a gyülekezet és Isten ügye számára. Nem az a fontos, hogy mink van, hogy kevés-e vagy sok, hanem sokkal inkább az, hogy amink van, azt állítsuk Isten országa szolgálatába. Akinek nincs pénze az szolgáljon idejével, szeretetével, bizonyságtételével.

            Jön ezek után a második kérdés? Miért ír Pál levelet Filemonnak? A levél írásának fő oka, hogy Pál közbe akar járni Filemonnál Onézimuszért, az ő rabszolgájáért. Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mi is történt közöttük, nem ismerjük Onézimusz szökésének a körülményeit sem. De az világosan kitűnik a levélből, hogy szökésekor megkárosította gazdáját, konkrétan meglopta őt. A levélből az se derül ki, hogy hogyan került Onézimusz Pálhoz. Vajon csak véletlenül? Azt tudhatjuk a korabeli körülményekből, hogy ha Onizimuszt csak a szökés foglalkoztatta volna, akkor nem Pálnál, hanem egy rablóbandában kötött volna ki Rómában, ma azt mondanánk, hogy az alvilágba került volna. Az írásmagyarázók nagyobb része azt feltételezi, hogy Onézimusz eleve úgy ment el Filemontól, hogy már akkor tudta, hogy Pálhoz akar menni, hogy találkozzon vele. Általában a szökött rabszolgák sohasem kérték egy harmadik személy segítségét, már csak azért sem, mert féltek a lebukástól, ami halálos ítéletet jelenthetett adott esetben számukra. Azt feltételezhetjük, hogy Filemon és Onézimusz kapcsolata egy adott ponton nagyon megromlott, és azért megy Pálhoz, hogy ezt a helyzetet valahogy rendbehozza. A távozás pillanatában Onézimusz nem keresztyén, de ismerte gazdája és Pál barátságát, és ezért azt remélte, hogy Pál segít neki ebben a dologban, mármint a kapcsolat rendezésében. Annyit tudott, hogy gazdája keresztyén, hogy a hit sokat jelentett számára. S azt is tudja, hogy gazdája szereti Pált. Filemon nyilván nem kényszerítette Onézimuszt arra, hogy keresztyén legyen, de bizonyára sokat mesélt szolgáinak a hit dolgairól.

S itt is van egy üzenet a mai kor számára. Ha például egy keresztyén vállalkozónak vannak nem-keresztyén munkásai, akkor ő lépten-nyomon bizonyságot tehet nekik, hogy mit jelent az ő életében a hit. Az ilyen bizonyságtételen áldás lehet. Marosvásárhelyen van több olyan keresztyén vállalkozó, akik munkásaik számára rendszeresen tartanak bibliaórákat, előadásokat, csendes-napokat. De ez nem csak a vállalkozókra érvényes, hanem mindenkire is, a munkatársakra is. Mindenki a munkahelyén bizonyságot tehet a hitéről.

            Mit kér Pál Filemontól? Sokan szemére vetik azt Pálnak, hogy miért nem azt kérte Filemontól, hogy bocsássa szabadon Onézimuszt. Pál ezt nem teszi. Ez ebben a helyzetben lehetetlen is volt, hisz ez Onézimuszt földönfutóvá tette volna, elveszítette volna munkahelyét, gyakorlatilag hajléktalanságra és éhhalálra lett volna ítélve. A rabszolgaság megszüntetését végül is a keresztyénség vívta ki, de ez nem volt egy könnyű és gyors folyamat. Az első században a keresztyénség messze nem volt olyan helyzetben, olyan pozicióban, hogy egy ilyen társadalmi-szociális kérdésben szava lettt volna, állást tudott volna foglalni. A keresztyénség egy kis, elnyomott közösség volt, akire nem igazán figyelt még a világ. A keresztyéneknek az üldözés századai alatt erre egyáltalán nem volt lehetőségük, ezért igazságtalan azzal vádolni őket, hogy nem tudták elérni a rabszolgaság megszüntetését. De a keresztyénség mégis teljességgel átformálta a társadalmi viszonyokat, azáltal, hogy megváltoztak az emberek. Ha egy úr megtért, az már többé nem egy rettegett zsarnok volt, hanem egy gondoskodó atya, sőt még több, amint azt látni fogjuk a továbbiakban: testvérré lett. A társadalom átalakítása nem az egyház feladata, de azáltal, hogy az egyház az evangélium által átformálja az embereket, mégis döntő módon járul hozzá a társadalom, a világ átalakításához. Az első századokból tudunk olyan esetekről, amikor az úr annyira megszerette a rabszolgáját, hogy saját fiává fogadta. Pál feladata és lehetősége itt nem az Onézimusz felszabadítása volt, hanem a gazda és szolgája kapcsolatának meggyógyulása és megújulása. Az egyik megmarad úrnak, a másik pedig szolgának, de mégis tetstvérei lesznek majd egymásnak. Ez ma is így van. Míg a világ világ lesznek főnökök és beosztottak, lesznek magas és alacsony beosztásban lévők, akik parancsolnak és akiknek engedelmeskedni kell. A társadalomban levő különbségek soha sem fognak eltűnni, de lehet testvéri viszony a különböző emberek között. Ez a levél erről szól, s a következőkben bővebben fogunk beszélni erről.

2 Rész: A levél kezdete Text: Filem.1-3 v

            Pál a levelét bemutatkozással kezdi. Ez abban a korban szabály volt, hogy egy levél először is a szerzőjéről, az írójáról kellett tájékoztasson. A levél elején az író mindig elmondta, hogy ki is ő, hogy az olvasók számára is legyen nyilvánvaló, hogy kitől is kapják ők ezt a levelet. Pál itt Filemonnak nem kell részletesebben bemutatkozzon, azt se kell elmondja, hogy ő Jézus Krisztus apostola, így most csak annyit mond, hogy ő a Jézus Krisztus foglya. Ezzel egyszerűen azt mondja el, hogy ő ezt a levelet fogolyként, rabként egy börtönből írja. Nem írja meg azt sem, hogy melyik börtönből. Az életrajzából tudjuk, hogy Pál kétszer volt hosszabb ideig fogságban, Cézáreában és Rómában. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy ezt a levelet Rómából írta. Mindenesetre az itt is feltűnő, hogy Pál nem sajnáltatja magát, amiatt hogy ő most börtönben van. S ezzel példát ad minden igaz keresztyénnek, hogy senki ne sajnáltassa magát, hanem fogadja el azt a helyzetet, amiben van, s főleg, hogy ne lázadozzon Isten ellen. Az is jó, hogy Pál nem egy bűntettért, hanem Jézus Krisztusért van börtönben. Rettenetes lenne az, ha egy keresztyén ember nem a hite miatt lenne a börtönben, hanem például lopás vagy más bűn miatt. Pál Timóteust is megnevezi itt, valószínűleg két dolog miatt is teszi ezt. Lehet, hogy Timóteus Efézusban tanúja lehetett Filemon megtérésének, de az is lehet, hogy Pál azt akarja aláhúzni Filemon felé, hogy Timóteus is hozzá hasonló módon gondolkodik ebben az egész dologban.

            Ezek után Pál megszólítja Filemont: Filemonnak, a mi szeretett munkatársunknak. Pál szereti Filemont, mint ahogy Filemon is szereti Pált. Egy olyan lelki kapcsolat van közöttük, ami értékesebb még a vérségi kapcsolatnál is. Nagy dolog az, amikor a Krisztus szeretete kapcsol össze két embert és teszi őket testvérekké. Pál apostol Filemont munkatársának nevezi. Filemon együtt munkálkodik Pállal az Isten országának az építésében. Milyen nagy dolog, hogy mi is ebben a munkában lehetünk, együtt dolgozhatunk e nemes cél érdekében. Nem ugyanazt végezzük mindnyájan, de ugyanannak az Úrnak a szolgálatában állunk. De nem csak Filemon munkatárs, hanem Appia is, akit nőtestvérnek, és Arkhippusz is, akit bajtársnak nevez Pál. De még többen is vannak, hisz Pál üzen a Filemon házánál levő gyülekezetnek is. Az Appia név nagyon gyakori volt azon a vidéken és abban az időben. Az írásmagyarázók azt feltételezik, hogy Appia a Filemon felesége lehetett, s mint olyant őt is érintette ez a dolog, ő is érdekelt volt férje és szolgája kapcsolatának rendeződése. Arkhippuszról azt feltételezhetjük, hogy ő meg Filemon és Appia fia lehettt. Őt bajtársnak, együtt küzdő társnak nevezi Pál. Általában azokra használja ezt a kifejezést, akik fontos szerepet töltöttek be a misszió területén, s akik az üldözések idején is mindvégig hűségesek maradtak. Az Arkhippusz nevével még egyszer találkozunk a Kolossébeliekhez írott levélben, s ott is arról van szó, hogy ez az ember egy nagyon komoly és nehéz feladatot vállalt el a szolgálatban. Ha ez így van, hogy ez a három ember egy családot alkot, akkor elmondhatjuk, hogy mekkora kegyelem, hogy ők mindhárman az Isten szolgálatában állottak. Mert nincs annál szebb dolog, és nincs annál nagyobb áldás és öröm, mint amikor szülők és gyeremekek együtt szolgálnak Istennek. Ez persze nem érdem, nem emberi teljesítmény, hanem Isten nagy kegyelme, ami felett azonban örvndezni lehet és kell is.

            Végül Pál a Filemon házánál levő gyülekezetet is említi. Itt egy házi gyülekezetről van szó, egy olyan közösségről, ami Filemon házában gyűlt rendszeresen össze. A különös itt csak az, hogy azt gondolhatnánk, hogy itt a Pál és Filemon, illetve Onézimusz közötti dologról van szó, amihez a háznál levő gyülekezetnek semmi köze sincs. De mégis van! Tudatában kell lennünk annk, hogy a keresztyén embernek minden dolga a közösséget is érinti. A keresztyén ember sohaem mondhat ilyeneket: ebbe ne szóljon bele senki, mert ez az én privát ügyem, ami senki másra nem tartozik. S azt is tudatosítanunk kell, hogy a keresztyén gyülekezetben mindenki felelősséggel tartozik a másikért, a keresztyén közösség, mindig olyan, mint egy nagy család. Mindenki figyel a másikra, adott esetben int, figyelmeztet, tanácsot ad, vigasztal. A keresztyén gyülekezetben nincs olyan dolog, amihez a másiknak semmi köze se lenne.

            A harmadik versben jön aztán a köszöntés, az a köszöntés, ami Pál szinte minden levelében megtalálható: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és Jézus Krisztustól. Ez abban a korban egy egyedülálló köszöntés volt. A megszokott köszöntés abban a korban így hangzott: örüljetek. Az örömöt Pál a kegyelemmel helyettesíti, ez a görög nyelvben csak egyetlen betűnyi különbséget jelent. A kegyelmet Pál összekapcsolja a zsidó emberek köszöntésével, békesség, sálóm. A kegyelem és békesség összekapcsolása tipikusan páli megfogalmazás. A kegyelem a megváltásra utal, a megváltás kulcsszava. Kegyelemből tartattatok meg. Pál egész igehirdetése nem más, mint a kegyelem evangéliumának a hirdetése. A kegyelemben az a hangsúlyos, hogy nem az ember érdeme, munkája, teljesítménye. Ez a kegyelem nem tőlünk jön, hanem Istentől , a mi Atyánktól és Jézus Krisztustól. Ez a kegyelem Jézus halálában és áldozatában lett nyilvánvaló. Az Atya Jézushoz nem volt kegyelmes, hozzá a jog alapján viszonyult, azért, hogy hozzánk kegyelmes lehessen.

            A kegyelem szó bennünk egy mély vágyat kell ébresszen. A kegyelem minket tulajdonképpen egy közbenjáró imádságra serkent. Bárcsak lehetne ez a kegyelem másoké is, bárcsak lehetne mindenkié. Azé is, aki ezt most még nem ismeri, aki ezt most még nem tapasztalta meg. Ugyanakkor a magunk számára is azt kérhetjük, hogy még jobban ismerhessük meg ezt a kegyelmet, még jobban munkálkodhasson az életünkben, még jobban formálja át az életünket. Azt is kell kérjük, hogy mindvégig maradhasunk meg ebben a kegyelemben, hogy ne essünk ki belőle, hanem egyre mélyebb és hatékonyabb lehessen az életünkben.

            A kegyelemhez csatolja Pál a békességet. De hát mi is a békesség? Az emberi gondolkodás szerint a béke az, amikor nincs háború. Ezt is jelenti nyilván, és mi ezért is hálásak kell lennünk, különösen most, amikor pár száz klóméterre tőlünk véres háború folyik. De mi tudjuk, hogy a békesség számunkra ennél sokkal többet jelent. Mindenek előtt összhangot, harmóniát jelent az élet minden területén. Magában foglalja az Úr minden áldását, amivel megáld minket. Azt is tudjuk, hogy ennek a békességnek nagy ára volt, a mi drága Urunk nagy árat fizetett értét: vérét ontotta a kereszten. Jézus vére által van békességünk, mondja Pál a Római levélben. Ez azt jelenti, hogy Isten már nincs ellenünk. Ez az békesség minden értelmet felül halad, mondja Pál a Filiippibeliekhez írott levelében. Mert ezt nem lehet emberi ésszzel megérteni. Pál börtönben van, azt is tudja, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy onnan nem szabadul ki többé, hogy a halálos ítélet várhat rá, s mégis van békessége. Nagy dolog, hogy egész életünket ebben a békességben járhatjuk, s majd egykor bemehetünk a teljes és tökéletes békességbe, az örök nyugodalomba. Mi is köszöntsük mindig egy egymást: kegyelem legyen neked és békesség, drága testvérem!

                                                                                               

3 Rész Hálaadás a közösségért Text. Filem.4-5 v.

            A köszöntés után azt látjuk, hogy Pál arról beszél, hogy mit is jelent a közösség a keresztyének között. Erről sokszor helytelenül vélekedünk. A közösséget sokszor csak nagyon emberi dolgokban látjuk. Például, ha valaki beteg, akkor azt meglátogatjuk. Vagy abban, hogy egy keresztyén gyülekezeten belül jó kapcsolatok alkulnak ki az emberek között, jó légkör uralkodik. De a gyülekezetben ennél sokkal több kell legyen. Nyilvánvaló, hogy a kedvesség, szívélyesség, jó légkör is a gyülekezet lényegéhez tartozik, nagyon fontos, hogy ha egy kivülálló belép egy keresztyén közösségbe, ott kedvességet, szeretetet, melegséget kapjon. De itt mégis sokkal többról van szó. Arról, amit a Hiszekegyben így vallunk meg: hiszem a szentek közösségét. Ez az, amit Isten Szentleke minden keresztyén közösségben munkál. A keresztyén közösség lényege abban áll, hogy a hívők megosztják egymással a hit-tapasztalataikat. Ez történhet például úgy, hogy istentisztelet után elbeszélgetünk az igehirdetésről, elmondjuk, hogy mi mit kaptunk belőle, milyen személyes üzenetet hordozott számunkra. Vagy elmondjuk, hogy az utóbbi időben milyen ajándékokat kaptunk az Úrtól, esetleg egy úrvacsoraosztás után megosztjuk egymással, hogy mit éltünk át ebben a bensőséges, meghitt testvéri közösségben. A keresztyén közösség azt jelenti, hogy mi nem csak az időjárásról és az eltöltött nyári szabadságról, vagy a futbalmeccsről beszélgetünk egymással, hanem mindenek előtt Isten dolgairól. Hálát adunk a hitért és annak gyümölcseiért.

            Ezt látjuk Pál és Filmon között is. Közöttük egy lelki, hitbeli közösség van. Pál apostol itt is, mint majdnem minden más levelében is hálát ad azért, azokért, akiknek ír. Különben ez az ókori levélírásnak egy megszokott szabálya volt. Pál apostol igazodik ehhez, csak épp egészen más tartalommal tölti ezt meg. A pogányoknál az volt a legtöbbször a hála forrása, hogy a címzett jó egészségben és rendezett, békés körülmények között olvashatja a levelet. A legfőbb az egészség, ez volt már abban az időben a szólás-mondás. A keresztyén ember is természetesen hálát ad az egészségért, de számára nem ez a minden, nem ez a legnagyobb. A keresztyén ember számára a legfontosabb az, amit a Heildelbergi Káté első kérdésében-feleletében így vallunk meg: akár élek, akár halok, a Jézus Krisztus tulajdona vagyok. Ez akkor is boldoggá tesz, amikor nincs egészségem, vagy épp a börtönben vagyok, mint íme most Pál is. Épp ebben látszik meg a hit többlete. Pál nem azért ad hálát Filemonnal kapcsolatban, hogy ő egészséges, hanem azért, hogy lelkileg jól van. És ezért nem Filemonnak gratulál, hanem Istennek ad hálát. Ez nem a Filemon érdeme, hanem a hit gyümölcse, amit Isten ajándékozott neki. Pál úgy ad hálát Filemonért, hogy szüntelen emlékezik rá imádságaiban. Azt mondja: minden alkalommal hálát adok, amikor valami jót hallok rólad. Nem mintha az emberben lenne valami jó, hisz maga Pál mondja a Római levélben, hogy az emberben nincs semmi jó. De annál az embernél, aki Krisztusban van, egészen más a helyzet. Mert Krisztus megszenteli az övéit. Ő a maga képére és hasonlatosságára újítja meg őket. Krisztus annyira átformálja az övéit, hogy már teljességgel új teremtések lesznek. És így, hála Istennek a hívő emberben sok jót lehet felfedezni, megtapasztalni. Jó látni, rácsodálkozni mindarra, amit Krisztus elvégez az ő tanítványaiban. Pál mindig is Istennel hozza kapcsolatba, az emberekben fellelhető jó dolgokat. Ezért is van az, hogy soha nem embereket dicsőít, nem nekik gratulál, hanem Istennek ad szüntelen hálát. És mi is láthatjuk, sőt csodálhatjuk azt a munkát, amit Isten az emberekben végez. Például, ha valaki méltósággal visel egy gyászt, ha valaki ki tud tartani egy próbában és nem omlik össze, ha valaki egy nehéz, hitetlen, istentelen környezetben bizonyságot tud tenni a hitéről, ha valakiről azt látjuk, hogy növekszik a hitben és ismeretben. Így ad Pál hálát Filemonért, így adhatunk mi is hálát egymásért.

            Van itt még két különös dolog, amiről szólnunk kell néhány mondat erejéig. Az egyik, hogy miért mondja Pál így: hálát adok az én Istenemnek? Kisajátítaná Pál Istent magának? Szó sincs róla. Azt kell látnunk, hogy a hitben a „ mi Atyánk” és az „ én Istenem” összetartoznak. A hit egyfelől közösségi áldás, de nagyon személyes dolog is. Én személyként hiszek Jézus Krisztusban, de ugyanakkor hit által az Isten nagy családjának a tagja is vagyok. Vannak testvéreim az Úrban. Ezért nem helytelen, ha ezt mi is így mondjuk. A mikor Bill Clinton amerikai elnök hazánkban járt, így bucsúzott el országunk népétől: az én Istenem áldjon meg benneteket. A második dolog, hogy Pál  Filemont név szerint is emlegeti Isten előtt. Pedig Pál mennyi emberrel volt kapcsolatban. Mennyi nevet kellett Pál emlegessen imádságaiban. Micsoda imalistája lehetett Pálnak, akiket mind név szerint elsorolt Isten előtt. Mennyi időt tölthetett imádságban, hogy annyi embert fel tudott sorolni. Ismerek egy kedves lelkipásztort, aki 600 lelkes gyülekezetben szolgált, s vasárnap kora reggel minden családért név szerint imádkozott, hogy jöjjenek el a templomba és nyíljon meg szívük az evangélium előtt.

            Ezek után lássuk meg, hogy miért is ad konkrétan hálát Pál a Filemon életében? Pál sok jót hallott Filemonról, valószínűleg még Onézimusztól is, aki a megromlott kapcsolatuk ellenére, bizonyára nagy tisztelettel beszélt gazdájáról. Pál itt hálát ad Filemon szeretetéért és hitéért. Érdekes ebben az, hogy Pál máskor mindig a hitet említi először s csak azután a szeretetet, de itt a szeretet áll elől.. Ez nyilván azért van, mert még nagyon sok szó lesz a szeretetről az Onézimusz visszafogadása, s a neki való megbocsátás kapcsán. Nyilván, hogy a helyes sorrend az, hogy először a hit s utána a szeretet. Először hiszünk s ennek nyomán Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe a Szentlélek által. A kettőt persze nem lehet elválasztani egymástól, ahol hit van, ott szeretet is van, s igazi szeretet pedig nem lehet hit nélkül. A szeretetben pedig nem lehet elválasztani az Isten és felebarát iránti szeretetet. Filemon szereti Istent és ezért szereti az övéit is, és szeret egyáltalán minden embert.

            Erről a szeretetről pedig lehet beszélni. Elmondhatjuk egymásnak, hogy én Krisztusban szeretlek téged. El lehet mondani, hogy a szeretet boldoggá tesz minket. Mi olyan hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig csak a rossz dolgokat mondjuk el egymásnak, hogy minduig csak kritizáljuk egymást, hogy mennyi minden nincs jól az életünkben. Még a keresztyén közösségekben, a gyülekezetekben is mindig csak a sok hiányt, fogyatkozást látjuk, ahelyett, hogy próbálnánk meglátni azt, hogy mennyi minden jó dolog is van gyülekezeteinkben, közösségeinkben. Tanuljuk meg Páltól, hogy lehet egymásról jót mondani, egyre több jót. Elmondhatjuk egymásnak, hogy: én tudom, hogy benned sok szeretet van, hogy te szolgálsz, hogy te még áldozatokat is kész vagy hozni az Isten ügyéért, országa építéséért. Az ilyen dícséret helyén való, és ige szerinti. Az ilyen dícséret nem tesz gőgössé, hisz mi nagyon jól tudjuk, hogy minden Istentől van, mindent Ő végzett el bennünk kegyelme és Szentlelke által és mindenért az övé a dicsőség. Sőt, ez még alázatosabbá tesz minket és elmélyíti egymással való közösségünket.

            Adja Isten, hogy legyen a mi gyülekezetünkben, keresztyén közösségeinkben is miért hálát adni. Legyen igazi közösségünk Istennel és egymással is.

4 Rész Text. Filem. 6-7 v. Együtt részesedni a hitben

            A múlt alkalommal láttuk, hogy Pál hálát ad Filemonért. De most tovább megy és közbenjár Isten előtt érette. Mit kér Istentől Filemon számára? Hát azt, hogy a hit legyen hathatós, erőteljes az ő életében. Hogy nyomában fakadjanak jó cselekedetek, egy megszentelt élet. Itt Pál a hit közösségéről, görögül „koinonia”-járól beszél. Pál számára a közösség egy nagyon fontos fogalom. Ez a szó csak háromszor fordul elő az Ószövetségben, tizenkilencszer az Újszövetségben, amiből tizenháromszor a Pál leveleiben. A közösséget így lehetne más szavakkal körülírni: közösen részesülni valamiben. Együtt tagjai lenni a Krisztus testének. Együtt részesedni az evangéliumban, a szolgálatban, a Jézus szenvedéseiben. A hitben való közösség nem csak annyit jelent, hogy ugyanazt hisszük, ugyanaz a hitvallásunk van, hanem sokkal inkább azt, hogy a hitet megosztjuk egymással. Pál azt kéri Filemon számára, hogy ő hathatósan tudja megosztani hitét másokkal. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindenek előtt, hogy a hit nem egy privát-ügy. A hitet nem lehet egyedül megélni, gyakorolni. A hit lényegéhez tartozik, hogy meg kell osztani másokkal és ebből mindig áldás származik, ez mindig jó gyümölcsöket terem. A hit megosztása kettős áldást hordoz magában: aki a hitet másokkal megosztja, annak erősödik, elevenedik a hite, akivel pedig megosztják, annak gazdagodik, mélyül a hite.

            Miben szeretné Pál a Filemon hitét meglátni? Mindannak a jónak a megismerésében, ami Krisztusért van mibennünk. Ebben a megismerésben benne van a megtapasztalás is. Mit ismerünk meg? Mindazt a jót, ami Krisztusért, Krisztus által van bennünk. Itt azokról a jótéteményekről van szó, amiket mi Krisztustól kapunk. Mit ért Pál ezek alatt? Hogy kell ezt értsük? Mi nagyjából így gondolkodunk: Krisztusnak sok kincse van, ebből kb.20% az enyém, vagyis nekem 20%-os részesedésem van a Krisztus jótéteményeiben.

            De ez nem helyes látás és meggondolás. Mert mi vagy Krisztusban vagyunk, vagy pedig Krisztuson kívül. Ha Krisztuson kívül vagyunk, akkor még egy fél százalék sincs bennünk Krisztusból. Akkor az a megoldás, hogy azonnal jöjj Krisztushoz, menekülj Krisztushoz. Kérjed Őt, hogy fogadjon magáévá, szakítson ki téged a Sátán markából. Ha pedig Krisztusban vagyunk, akkor 100%-osan részesülünk Krisztus ajándékaiban. Aki Krisztusban van, új teremtés az, nincs már semmi kárkhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak. Az igaz, hogy mi nem vagyunk teljes tudatában, illetve nem vesszük teljességgel igénybe Krisztus gazdagságát. De ebben növekedhetünk. Egyre többet tehetünk magunkévá a Krisztus gazdagságából. Egyre jobben megértjük ígéreteit, egyre jobban birtokba vehetjük azt a drága örökséget, amit Krisztusban nyertünk. Sajnos, hogy Istennek sok olyan gyermeke van, ki szegényen él, bár gazdag lehetne Krisztusban. Az ilyenek irígykedve néznek olyanokra, akikről úgy látják, hogy sokkal többjük van lelkiekben. Az ilyenek sokkal előbbre jutottak a hitben, gondolják. Azért ez nem egészen így van, mert mindenki aki Krisztusban van, gazdag ember lett, csak lehet, hogy még nincs tudatában, vagy nem így éli meg ezt. Minden jó a tied, mondja Pál Filemonnak, s te arra igyekezz, hogy ezeket hasznosítsd, kamatoztasd, növeld az életedben.

            De hogy lesz a hit hatékony? Hát úgy, hogy megosztjuk másokkal. Amikor a hit kincseit másokkal megosztjuk, az minket is gazdagít. A hit hatékony lesz, s ez cselekedetekben, valóságos dolgokban látszik meg. S ez már tulajdonképpen a közösség áldása. Másoknak elmondhatjuk, hogy mit jelent nekünk a hit és az Úrral való közösség. Így lesz a hit hatékony bennünk és másokban is. Képzeljük most el, hogy a kolossébeli gyülekezet kis közössége ott ül a Filemon nagy házának egyik tágas szobájában. Filemon bizonyságot tesz arról, hogy őt hogyan ragadta meg az Úr, hogyan jutott hitre, miként újult meg az élete.  Elmondja, hogy az üzleti életben is megtapasztalta Isten áldását. S hogy ő jövőjét is Krisztus kezébe tette le. S miután ő ezeket elmondta, felszólítja a többieket is, hogy a maguk rendjén ők is osszák meg a közösséggel megtapasztalásaikat, hitük kincseit a testvérekkel. És azok is elmondják, s így együtt gyarapodnak egymás hite által épülnek. Együtt örülnek, hogy ismerhetik Krisztust, s hogy általa annyi gazdagságnak a birtokába jutottak. Hálát adnak azért, hogy a hit ennyire hatékony lehetett az életükben, mindennapi cselekedeteikben.

            De itt van a Filemon életének már a konkrét gyümölcse is, hisz azt mondja Pál: sok örömünk és vigasztalásunk volt szeretetedben, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. Pál itt nyilván a Filemon életének egyik konkrét cselekedetére utal. Filemon is nagyon jól tudja, hogy Pál mire gondol. Mi sajnos ezt nem tudjuk, csak sejtjük. Valószínű arra gondol, hogy Kolosséban és környékén nemrég nagy földrengés volt, s Filemon a bajba jutott embereken segíthetett. Azt gondolhatjuk, hogy hathatós anyagi segítséget nyújtott a testvérek házainak újjáépítésében. Neki Isten sok anyagi jót adott, s ő tudta, hogy szent kötelessége, ebből másokon segíteni. Tudta, hogy ő csak sáfár, minden az Istené, Ő rendelkezik vagyonával is. Így sok gyülekezeti tag megvigasztalódott és megnyugodott a hirtelen rájuk tört bajban. Pál ezt nagy örömmel vette tudomásul. De van egy olyan feltételezés is, hogy Filemon látogatta a kisázsiai gyülekezeteket, és nekik is sok mindenben segített. Nem tudjuk pontosan, hogy mit tett, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy örömöt, vigasztalást, segítséget tudott adni másoknak.

            S ez a mi életünkben is megtörténhet. Mi is tudunk örömöt szerezni, mi is meg tudunk vigasztalni valakit, mi is áldássá tudunk lenni mások életében. Ha nekünk Isten anyagi javakat adott, akkor azokat adhatjuk tovább, de ha lelki kincseink vannak, akkor azokat kell másokkal megosztanunk. Mindenkinek van valamilyen kincse, gazdagsága, amivel szolgálhat testvéreinek. Nyilván ezt meg kell látni, s ki kell bontakoztatni életünkben, gyülekezetünkben.

            Pál ezzel már mintegy készíti is Filemont a hit egy újabb cselekedetére, amire most lesz szükség, hogy tudja Onézimuszt visszafogadni, de erről majd következő alkalommal fogunk beszélni. Addig is azt kívánom nektek, hogy tudjuk hitünket egymással megosztani, tudjunk vigasztalni, felüdíteni másokat a Krisztus gazdagságával. Hogy érettünk is lehessen hálát adni, hogy lehessünk mi is áldássá ott, ahová Isten helyezett minket.

5 Rész Szeretetre ösztönözni Text. Filem.8-9 v.

            Amikor valakinek a jóindulatát meg akarjuk nyerni, akkor jól meggondoljuk, hogy miként is közeledjünk felé. Így van ez akkor is ha például egy tárgyat, egy szerszámot kölcsön akarunk kérni. Ha nem elég tapintatosan kérünk, akkor biztos, hogy nemleges válasz jön a kérésünkre. Nos, Pál is ébben ebben a helyzetben volt, amikor Onézimusz érdekében Filemonhez fordult. Bizonyára sokat imádkozott, mielőtt a levél megírásába fogott volna, és a Szentlélek adott is neki ehhez bölcsességet. A mód, ahogyan Pál Filemont megközelíti, komoly tanítás a mi számunkra arra nézve, hogy miként bánjunk mi egymással. Először a lényeges dolgokra figyeljünk, majd a részletekre is kitérünk.

            Onézimusz Pálhoz fordult, hogy közvetítsen közte és gazdája között. Pál ezt egy levél megírása által teszi meg. Először is kifejezi háláját Filemon iránt, hogy ő olyan sokat jelen a gyülekezetnek. Kiemeli ebben Filemon szeretetét. Most ő erre a szeretere hivatkozik. Pál azt mondja, hogy apostoli tekintélyénél fogva parancsolhatna is, de ő inkább a szeretre hivatkozik. Elmondja, hogy ő az iránt kér szeretetet, akit a fogságban szült, hisz Onézimusz ott a börtönben jutott hitre. Elmondja Filemonnak, hogy ő most egy egészen más Onézimuszt fog visszakapni. Elmondja azt is, hogy nem könnyű döntés volt számára, hogy Onézimuszt visszaküldje. Szerette volna a börtönben maga mellett tartani, mert ott igen jó szolgálatot tett neki. De ő ezt nem akarja erőltetni. Pál csodálatát fejezi ki afelett, hogy milyen jól alakulnak a dolgok Onézimusz életében. Ebben Ő az Úr munkáját látja. Filemon egy ideig kellett nélkülözze Onézimuszt, hogy most más emberként kaphassa vissza. Nem csupán rabszolgaként, hanem testvérként az Úrban. Ha Pált testvérként fogadja el, akkor most ez Onézimusszal is így kell tegye. Pál azt is tudja, hogy Filemonnnak van még egy problémája, mégpedig az, hogy Onézimusz kárt okozott neki. Pál ezt a kényes problémát is megoldja, és biztosítja Filemont afelől, hogy ő majd megtéríti a kárt. Ez a levél garancia erre. Pál nem akarja Filemont valamire is kötelezni, de csendben megjegyzi: te tulajdonképpen adósom vagy, mivel az én szolgálatom által tértél meg. Így apellál Pál a Filemon szeretetére, s ezt egy nagyon bölcs módon teszi. Nem tekintélyére hivatkozik, nem arra, hogy neki apostolként joga lehetne bizonyos dolgokra, sokkal inkább Filemont testvérként szólítja meg és felelősségére és szeretetére hivatkozik.

            Ez nagyon tanulságos a mi számunkra is. Így kell ezt tegyük a gyülekezetben is. Ne úgy kérjünk valamit, hogy tekintélyre, poziciókra hivatkozunk, hanem szeretetben kérjünk. Nem úgy példáúl, hogy azt mondom egy presbiternek: ide figyelj, én vagyok a lelkipásztor, vagyis a főnököd, neked kötelességed engedelmeskedni, hanem sokkal inkább azt mondjam: kérlek szépen tedd meg ezt, vagy azt. Pál azt mondja, hogy neki is lenne bátorsága, hogy megparancsolja, ami illő. Pál itt bátorságról beszél, de mi is az? A görög szó, ami itt az eredeti szövegben van sokatmondó. Magyarra így lehetne fordítani: mindent merni elmondani. Ez tulajdonképpen egy politikai kifejezés volt, az ókori görög demokráciában azt jelentette, hogy mindenkinek szabad véleményt nyílvánítani, elmondhatja nyugodtan, hogy mi a véleménye egy dologról. De ez a kifejezés utalt a jó barátok közötti kapcsolatra is, hogy ők is mindent megmondhatnak egymásnak, mindent megbeszélhetnek egymással. A barátok nem kell féljenek egymástól, bátran elmondhatják véleményüket a különböző dolgok felől. Ez a gyülekezetben is így kell legyen. De mit is jelent a gyülekezetben ez a „mindent elmondani”? Természetesen nem azt, hogy össze-vissza mindent mondhatunk egymásnak. Hisz mi sokszor olyant is tudunk mondani, amivel megbántjuk egymást. Az, hogy mindent elmondhatunk, nem jelenthet szabadosságot. Pál itt a Krisztusban való bátorságról beszél. Azt lehet elmondani, ami Krisztus családjába illik, ami Krisztus szerint való. Azt kell és lehet elmondani, amit az Úr jelenléte megbír. Azt kell és lehet elmondani, ami épít, vigasztal, ami nem rombol és bánt.

            Pál itt arra utal, hogy ő mint apostol, bizonyos dolgokat bátran elmondhat Filemonnak. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben is azt látjuk, hogy Pál , Péter és a többi apostolok nagy bátorsággal tesznek bizonyságot Isten nagy tetteiről és hívják az embereket hitre és megtérésre. Mindent el mernek mondani szeretetből és szeretettel az embereknek. Pál szereti Filemont. Ebben a kapcsolatban Pál megtehetné azt, hogy parancsot adjon barátjának. Itt erre egy kemény szót használ, amit inkább rendeletnek, ellentmondást nem tűrő parancsnak lehetne fordítani. Azt jelenti, hogy aki nagyobb, az parancsolhat a kisebbnek. Ezzel a szóval találkozunk példáúl azokban a történetekben, amikor Jézus parancsol a tisztátalan lelkeknek. Pál egyszerűen megparancsolhatná Filemonnak, hogy mit kell Onézimusszal tegyen. Azt, ami illő, ami illik egy keresztyénhez, ami ebben az esetben kötelessége lenne.

            De Pál azt mondja, hogy ő ezt nem teszi, inkább szeretetttel kéri Filemont. Azt szeretné, ha Filemon is akarná, amit ő is akar. Pál már hálát adott azért a sok szeretetért, amit Filemon megbizonyított a szentek iránt. Most ő épp erre a szeretetre hivatkozik. Miért tesz így Pál? Azét, mert ez a legalkalmasabb mód a Filemon megközelítésére, megnyerésére. Ha parancsolna, akkor nem biztos, hogy meghallgatásra és engedelmességre találna Filemonnál. Ő ugyanis egy gazdag ember, akinek sok rabszolgája van, s mint ilyen megszokta, hogy parancsokat osztogasson, de azt nehezen tűrné, hogy most ő kapjon parancsot. Ezzel gondja lehetne. Itt Pál a „parakletosz” szót használja különben az eredeti szövegben, ami vigasztalást és bátorítást is jelent.

            Milyen fontos üzenetet hordoz ez egyházi munkánk számára. Itt is lehet parancsolgatni. Példáúl azt mondhatjuk valakinek, aki ritkán jár templomba: neked ezentúl minden vasárnap a templomban kell lenned. Vagy egy másiknak azt mondhatjuk: neked meg illedelmesebben kell viselkedned, kedvesebbnek kell lenned az emberekkel szemben. Neked nem szabad ezeket és ezeket a szavakat használni. De sokkal jobb, ha a szeretetre hivatkozunk. Ehelyett ezt lehet mondani: nagy áldás lenne, ha többször jönnél a templomba, meglátod, ha kedves leszel az emberekhez, sok minden meg fog változni. Próbálj kedves szavakkal szólni az emberekhez.

            Pál itt arra is hivatkozik, hogy ő öreg és arra is, hogy Krisztusnak foglya, vagyis hogy most hitéért börtönben van. De nem furcsa ezt mondani: tedd meg ezt a szavamra, mert én egy idős ember vagyok. Nem tűnik ez zsarolásnak? Itt látnunk kell a különböző kultúrákat is. A mi kultúránkban az életkor sajnos nem sokat számít. Sok fiatal ilyeneket mond: na, az öreg megint beszél, pedig mit ért ő ehhez a modern világhoz, az internethez, meg a számítógéphez, jobb lenne, ha hallgatna. Régen az idős embereknek sokkal nagyobb tekintélye volt. Az idős embert nagyra becsülték, mindenek előtt az élet-tapasztalatáért. Egy idős embertől, aki Isten gyermeke is, nagyon sokat lehet tanulni, hisz ő már annyi mindenen átment, annyi mindent megtapasztalt. Az első keresztyén gyülekezetekben az időseknek nagy szava volt, ezért is nevezték a gyülekezet vezetőit”presbiteroi”-nak, időseknek, véneknek. Az idős embereknek van mit elmondani a fiataloknak, jó lenne meghallgatni őket, ez ma is így érvényes. Persze az idősek meg vigyázzanak arra, hogy ne éljenek vissza azzal, hogy ők idősek, becsüljék meg a fiatalokat.

            Ezen felül Pál azt is írja Filemonnak, hogy azt is gondolja meg, hogy ő a Krisztus foglya, vagyis Krisztusba vetett hitéért van most a börtönben. Aki Krisztusért szenvedni is kész, az különösen értékes ember. Az ilyen emberekre érdemes figyelni. Én egy olyan édesapa gyermekeként nőhettem fel, aki hat és fél évet szenvedett a kommunizmus börtöneiben a hitéért, és sok más embert is ismertem, akik az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején évekig ültek börtönben. Azt mondhatom el, hogy nagy tisztelettel viseltettem irántuk és nagyon sokat lehetett tanulni tőlük. Összefoglalva: becsüljük meg az idős testvéreket s azokat, akik szenvedtek is a Krisztusért. Ők nagy értéket és gazdagságot jelenthetnek számunkra is.                   Ámen.

6 Rész Sok minden megváltozott Text: Filem.10-12 v.

            Sok mindent láttunk már eddig ebben a levélben. Láttuk azt, hogy Pál milyen körültekintően nyul ehhez a kényes kérdéshez, hogy mennyire felkészíti Filemont erre a dologra. S ezennel rá is tér levele tulajdonképpeni tárgyára, s ez maga Onézimusz, Filemon szökött rabszolgája. De ezt is milyen nagy bölcsességgel teszi. Nem azt írja: kérlek téged Onézimuszért, hanem azt is hozzáteszi: fiamért, akit fogságomban szültem. Pál valamit kérni akar Filemontól. Nem a maga számára kér valamit, hanem egy olyan ember számára, aki az ő szolgálata által tért meg.

            De mi is történt? Egy nap Pál ott találta Onézimuszt a börtöncellájában. Akkor Onézimusz még nem hitt sem Istenben, sem Jézus Krisztusban. Neki volt egy komoly problémája Pál testvérével és barátjával, Filemonnal. Pál ekkor azt is tehette volna, hogy ezt a „problémás gyereket” egyszerűen elutasítja. Mit foglalkozzon ő egy szökött rabszolgával? Aki még ráadásul meg is lopta barátját. De Pál nem így fogadta Onézimuszt. Valahogy így gondolkozhatott: szegény fiú, nem ismeri Krisztust, pogány életet él, próbáljak segíteni rajta.

            Lehet ma is így nézni egy fiatalra, hogy miféle modern és vagánykodó ez a gyerek. Jár diszkóba, kihívóan viselkedik és öltözködik, bömbölteti egész nap a rokkzenét. De ilyenkor inkább arra kell gondolni, hogy neki is lelke van, ami az örökkévalóságra van teremtve, s ha nem tér meg, akkor el fog kárhozni. De addig is üres és céltalan életet él. Nyilvánvaló, hogy az ilyen fiatalokkal nem könnyű bánni. Nem véletlenül használja itt Pál a „szültem” szót. Az asszonytestvérek még sokkal jobban tudják, hogy a szülés milyen kínos és keserves dolog, milyen kibírhatatlan fájdalmakkal jár. De a fáűjdalom után jön az új élet és ez már csodálatos. És épp a szülési fájdalom teszi az édesanyában még nagyobbá, még erősebbé a szeretetet. És ez így van a lelki életben is. Akiért sokat küzdöttünk, sokat imádkoztunk és megtér, azt saját lelki gyermekünként fogjuk szeretni.

            Pál először is azt mondja el Onézimuszról, hogy ő keresztyén lett. Ő újjászületett, s ezáltal Filemon lelki testvére az Úrban. Ezt Pál nem győzi hangsúlyozni. De azt is el tudom képzelni, hogy amikor Pál e sorokat írja, már hallja is a lelkében Filemon tiltakozását: igen ám, de tudod-e te azt, hogy ő nem csak megszökött, hanem meg is lopott engem? Pál ezt nagyon jól tudja, s nem véletlen írja: ő egykor neked haszontalan volt, most pedig nagyon hasznos. Itt Pálnak a ragyogó humorát, majdhogynem azt mondom huncútságát is meg lehet látni Ezt azért mondom, mert itt Pál egy humoros szójátékot használ. Hisz az Onézimusz név jelentése: hasznos, aki az előnyt szolgálja. Erre a szójátékra Pál néhány ellentétpárt épít fel: haszontalan-hasznos, régen-most, neked haszontalan-nekem hasznos. Ez a szójáték nagyon találó. Itt azonban egy másik szót használ „achrestos”, ami szintén értéktelent, haszontalant jelent. Pál ezzel egy nagyon lényeges dolgot akar elmondani. Először is azt, hogy ő igazat ad Filemonnak. De itt valami más is van. Az első században a „Chrestos” szóval a keresztyéneket nevezték, jelölték. Példáúl Tacitus római történetíró is így nevezi a keresztyéneket, a Krisztus követőit. Pál ezzel a szójátékkal azt is elmondja, hogy Onézimusz eddig nem volt keresztyén, most pedig az lett. Méghozzá egy jó, egy igazi keresztyén lett. Ez a görög nyelvben így van: eu-chrestos. Ez egy kérdést szegez nekünk: hasznosak vagyunk-e a gyülekezet számára? Igazi keresztyének vagyunk-e? Megváltott emberek vagyunk-e? Jelent-e valamit a mi szolgálatunk a gyülekezet számára? Egyáltalán vágyunk-e arra, hogy hasznos keresztyének legyünk?

            De mit mondjunk a sok meg nem tért, valójában nem keresztyén embernek az életére, akik igenis kikérik maguknak, hogy ők nem haszontalanok, még akkor sem, ha nem járnak templomba, nem imádkoznak, nem olvasnak Bibliát, de van szép családjuk, hasznos munkát végeznek a társadalomban, szorgalmasan dolgoznak, sőt még sok jó tettet is hajtanak végre? Nyilván emberi mértékkel mérve meg kell adni, hogy az ilyen ember életének van haszna értéke. De a hit szemével nézve, az ilyen ember mégis sok kárt okoz hitetlenségével. Gyermekeit nem neveli hitben és ez súlyos következményekkel járhat. De ha nem is, ha valaki emberileg értékes életet él is, mi lesz vele, ha meghal? Akkor mit ért a becsületes élete, mert ha Krisztust elutasította, mit mond majd neki a vendégség Ura: vessétek a külső sötétéségre, menjen el az örök kárhozatra.A gazdag ember, akinek jól termett a földje, egymás után építette a csűrjeit, ő nagyon is hasznos életet élt s mégis azt mondja neki Jézus: bolond! Nem ért semmit az életed, mert elveszett a lelked.

            Mekkora csoda és kegyelem, hogy Onézimusz keresztyén lett, mégpedig jó keresztyén, aki rögtön megtérése után szolgálatba is állt, akinek szíve ég és lángol a Krisztus ügyéért. Aki szépen gondoskodik Pálról és lehet, hogy  többi rabokról is. Mindennel és mindenben próbál Istennek szolgálni. Pál egy gyökeres változásról számolhat be az Onézimusz életében. Ő már nem magának él, Krisztusnak akar szolgálni, és így hasznos élete lesz, mind Pál, mind Filemon, mind pedig az Isten országa számára. Mekkora áldás az ilyen élet. Érezni, tudni, megtapasztalni, hogy jelenthetek valamit mások számára, tehetek valamit Isten országáért.

            Végül Pál előrukkol a kéréssel: fogadd őt most el, fogad vissza, mint az én szívemet. Úgy fogadd, mint ha az én szívem érkezne hozzád. Itt az eredeti szövegben nem is a szív szó található, hanem bensőm. Ez azt jelenti, hogy amikor Onézimusz megjelenik, Pál maga fog Filemon ajtaja előtt állni. Fogadd őt úgy, ahogy engem fogadnál. Mekkora csoda ez! Pál ennyire megszerette Onézimuszt, ennyire eggyé lettek az Úrban.

Mekkora  kihívás ez a mi számunkra is. Mennyire szeretjük mi egymást? El tudjuk-e mondani egymásról: ez a testvér az én szívem. Milyen nagy áldás, amikor hit által, Krisztus által ilyen mély közösségre jutunk egymással. Bárcsak lehetnénk ilyen testvérek, bárcsak szerethetnénk ennyire egymást. Mert ez ma is lehetséges. Ámen.

           

7 Rész Egymás szabadságát tisztelni Text. Filem.13-14 v.

            Amikor Pál Onézimuszt visszaküldi Filemonhoz, akkor ő ezt a levelet is kézhez kapja. Ebben csodálattal írja le, hogy Onézimusz hitre jutott, megtért. Eddig haszontalan volt, most pedig hasznos lett. Mert az igazi megtérés egy haszontalan embert hasznossá tesz. Ezt nyilván az Úr végzi el bennünk. Eddig hiába foglaltuk a földet, ahogy a példázat mondja. Az ilyen ember azonnal azt kérdezi, hogy miként használhatna másoknak.  Mert ennek a világna hasznos emberekre van szüksége. Mi lenne ebből a világból, ha mind csak haszontalan ember lenne benne, ha nem lennének igaz keresztyének? Mekkora szükség van az egyházban, de a társadalomban is ilyen emberekre.

            Pál le is írja Filemonnak, hogy mimódon lett Onézimusz hasznos. Az ő számára. Magamnál akartam tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem, az evangéliomért szenvedett fogságomban. Vagyis ez azt jelenti, hogy ő Onézimuszt jól tudná használni. Pál gondosan vigyáz szavaira. Érezteti Fillemonnal, hogy nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, hogy most Onézimuszt magától visszaküldje gazdájához. Az igei alakból arra lehet következtetni, hogy ez elég hosszú időt vett igénybe. Nem volt könnyű ezt a levelet megírni és Onézimusztól búcsut venni. Pál azt is világossá teszi, hogy nem Onézimuszon múlt, hogy nem jött már korábban haza. Arra is lehet következtetni az eredeti szövegből, hogy Onézimusz már korábban haza szeretett volna menni, de Pál őt magánál tartotta. Nyilvánvaló, hogy Onézimusz vágyott arra, hogy minél hamarabb rendezhesse gazdájával a kényes dolgokat. Pál érzi, hogy Filemon most egy kicsit mérges is lehetne s azt mondhatná: miféle dolog, hogy magadnál tartottad, hisz ő az én rabszolgáam. Ezért teszi hozzá: hogy helyetted szolgáljon az evangéliumért. Ebben is egy kis szent ravaszság, huncútság van. Mintha azt mondaná Pál: én tudom, hogy ha lehetőséged lett volna, akkor te is szívesen szolgáltál volna itt nekem a börtönben, hogy nehéz helyzetemen enyhíts. Én épp ezért vettem a bátorságot, hogy Onézimuszt magamnál tartsam. Ő azt tette tehát, amit te is tettél volna. Amit ő tett, azt nem értem tette, hanem az evangéliomért, mert én itt fogoly vagyok, s ebből kifolyólag sok mindent mnem tudok megtenni, s ezért ezt mások kell megtegyék. De mit tehetett Onézimusz? Szolgált, ez rendben van, de hogyan? A „diakoneó” szó eredetileg asztaloknál való szolgálatot jelentett, példáúl étellel való kiszolgálást. Nos valószínű, hogy Onézimusz a Pál élelméről gondoskodott. Az akkori korban a rabok nem kaptak a börtönben ételt, erről a családnak, rokonoknak, barátoknak kellett gondoskodni. De más is belefért ebbe, üzeneteket vihetett-hozhatott a gyülekezetek számára. Pontosan nem tudhatjuk, hogy mi is volt a szolgálata, de sokrétű és fontos szolgálat volt, az biztos.

            Bármennyire is szüksége van Pálnak Onézimuszra, most visszaküldi őt Filemonhoz. Ál végül is meghozta ezt a döntést. De mi vezette őt erre a döntésre? Erre a 14-ik vers válaszol: de hozzájárulásod nélkül semmit sem akartam tenni, hogy jótéteményed ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Nehéz volt, de Pál meghozta a döntést, hogy Onézimuszt visszaküldi Filemonhoz. Mi késztette Pált erre a döntésre?  Egy nagyon fontos elv, amit Pál mindig tiszteletben tartott. És ez nem más, mint a keresztyén szabadséág és felelősség elve. Mi nem dönthetünk soha abban, ami a másik ember felelőssége. Ez minden emberi kapcsolatban így van. Gondolhatunk itt a gyülekezet és presbitérium, lelkipásztor és presbiter, szülők és felnőtt gyermekek, főnök és beosztott viszonyára. Mi nem dönthetünk mások helyett. Milyen jó lenne ezt alkalmazni az életünkben. Mert hányszor komoly feszültségek adódnak abból, hogy mi mások helyett akarunk dönteni.

            Mi elmondhatjuk egy embernek, hogy mi mit szeretnénk, hogy ő tenne egy adott helyzetben, de nem kényszeríthetjük erre, mert ez az ő felelőssége. Szülők elmondhatják felnőtt gyermekeiknek, hogy ők mit látnak jónak de nem dönthetnek a gyermekeik helyett. Én nem mondhatom valakinek, hogy ezt vagy azt kell tegye.Kifejezhetjük nemtetszésünket is afelett, amit mások tesznk, ezt el is mondhatjuk nekik, de nem írhatjuk elő nekik, hogy mit tegyenek, mert ez az ő felelősségük. Ez így van a gyülekezeti, a lelki életben is. Én, példáúl, mint lelkipásztor senkit se kényszeríthetek, hogy járjon templomba, legfeljebb annyit mondhatok: nagyon örülnék, ha gyakrabban látnám a templomba és ez neki is jót tenne. Még azt se tehetjük, hogy valakit egy bűnnel való szakításra kényszerítsünk, csak annyit mondhatunk: kérlek szépen, szakíts ezzel a bűnnel, ez nem jó neked és Istennek is fájdalmat okozol és magadnak is csak ártassz ezzel. Nem tilthatjuk meg, hogy valaki ne cigarettázzon vagy ne igyon, csak annyit mondhatunk: nem jól teszed, imádkozom, hogy szabdulj meg ettől a káros szenvedélytől. Itt egy pozitív dologról van szó. Pál maga mellett akarta tartani Onézimuszt, nem magáért, hanem az evangélium szolgálatáért. De még apostolként se tehette ezt meg, mert ez Filemon felelőssége volt. Onézimusz sorsa felől Filemon kell döntsön, mert az ő tulajdona, az ő rabszolgája. Ő legfeljebb kérheti Filemont, hogy hagyja őt nála. Ne kényszerítésből, hanem önként legyen. Mit jelent ez? Azt, hogy egy jócselekedetet nem lehet kikényszeríteni, az önkéntes kell legyen. Mi keresztyének se szabad egymástól semmit se kikényszerítsünk. Pál ebben többször is példát mutatott. A korintusi gyülekezetnek elmondja, hogy erkölcsi kötelességük, hogy a jeruzsálemi gyülekezet számára, ami most nagy szükségben van, adakozást szervezzenek. De ő senki pénztárcájába nem nyúlhat bele, hogy abból pénzt vegyen ki, s azt a perselybe tegye. Azt se mondhatja: nektek ennyit és ennyit kell adni. Csak annyit mond: adjatok és akkor tudhatjátok, hogy a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.

            De mit akar Pál Filemontól tulajdonképpen? Nem nevezi ezt meg pontosan. Az is lehet, hogy jótétemyény alatt azt értette, hogy Filemon bocsásson meg Onézimusznak, és ne bűntesse őt meg az elkövetett bűnéért. De arra is gondolhatott, hogy Filemon küldje vissza Onézimuszt az apostolhoz, hogy ott tovább szolgáljon az evangéliumért. Arra is gondolnak az írásmagyarázók, hogy azt is sejteti vele, hogy szabadítsa fel Onézimuszt, hogy ne legyen többé rabszolga, hisz neki ez jogában állt. De Pál semmit sem ír elő, és ebben jó példát ad nekünk is. Hogy ki mit tesz, az kinek.kinek a maga felelőssége. Ezt csak halkan mondom, de ezen alpelv szerint nem lenne szabad az egyházfenntartói járulék összegét se megszabni, hogy ki mennyit adjon, egyházi életünk elesettsége miatt szükséges ez sajnos. De nem lehet példáúl egy gazdag egyháztagnak se azt mondani: te gazdag ember vagy, neked sokat kellene adnod. Minden kényszer ellene mond a Biblia szellemiségének.

            Ezt nekünk is meg kell tanulni, gyakorolnunk kell magunkat ebben. Mi buzdíthatjuk, bátoríthatjuk egymást  a stzeretetre, a jócselekdetekre, adakozásra, de sohasem szabad senkit se ezekre kényszeríteni. Adjunk egymásnak szabadságot ezekben a dolgokban. Ha most Filemon másképp dönt, mint ahogy azt Pál apostol elgondolta, ekkor ez az ő felelőssége és Pál ezt engedelmes szívvel elfogadni.

            Még egyszer összefoglalva ezt mondhatjuk: ismerjük el egymás szabadságát és felelősségét, és tiszteljük egymást ezkben. Segíteni lehet abban, hogy valaki jó döntést hozzon, hogy valaki jól éljen felelősségével és szabadságával, de senki helyett nem dönthetünk és senkit semmire nem kényszeríthetünk. Próbáljunk ezután e szabály szerint élni.Ámen.

8 Rész Csodásak Isten útjai Text. Filem.15-16 v

            Nem tudom, hogy feltűnt-e nektek, hogy Pál már a levél vége felé tart s még semmit se mondott a tulajdonképpeni problémáról, nem beszélt a sebről, a szakadásról, ami ott tátongott Filemon és Onézimusz között. Eddig még csak azt láttuk, hogy Pál jóindulatra akarja hangolni Filemont Onézimusz iránt.  Ezért írja meg neki, hogy Onézimusz megtért, és hogy most milyen hasznos szolgálatot végez az ő számára. De most rátér arra, ami kettőjük között történt. Talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza. Csak most szól arról ,hogy közöttük volt egy fájdalmas elválás, szakadás. Most Pál arra próbálja rávezetni Filemont, hogy e fájdalmas esemény mögött is lehetett egy isteni cél. Itt egy érdekes igealak van, amit isteni passzívumnak is lehet nevezni. Ebben az igealakban szószerint nincs benne az Isten neve, de lényegileg ott van. Mondjak erre egy egyszerű példát.  A boldogmondások egyike így hangzik: boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Ki által? Ki vigasztalja meg őket? Hát nyilván Isten által. Isten törli le a könnyeiket. Mintha azt mondaná itt Pál: Filemon, titeket tulajdonképpen az Úr szakított szét egy időre. Isten útjai magasabbak a mi útjainknaál, mondja a próféta is. Gondolhatunk itt a József történetére. A testvérei gonoszt gondoltak ellene. Azt gondolták: mi most szétpukkantjuk József álmai léggömbjét. De az Úr épp ezáltal valósította meg az álmokat, s ennek az volt a célja, hogy Jákóbot és egész háza népét megtartsa.

            Milyen nagy áldás, ha így tudunk tekinteni életünk dolgaira. Sokszor, amikor egy nehéz úton járunk, nem értjük, hogy Isten miért vezet azon, de egyet tudhatunk:Istennek mindennel van egy célja. Ezért ne panaszkodjunk, sóhajtozzunk, hanem higgyük el, hogy Isten ezzel is valami jó célt követ, valami jót akar elérni. Erre ígéret is van: azoknak, akik az Istent szeretik, minden javukra van. Ezt mi nem mindig érezzük és tapasztaljuk, de tudhatjuk és hihetjük, hogy valóban minden ami javunkat és üdvösségünket szolgálja.

            De hogy ez miként történik, az számunkra titik marad. Pál se állítja ezt százszázalékosan, hanem azt mondja: „talán”. Mi emberek sohasem tudhatjuk pontosan, hogy mi és miért történik. Mi mindig csak tükör által homályosan látunk. Vigyázzunk arra, hogy ne adjunk könnyen minden kérdésre választ, mert íme Pál alázatosan csak ennyit mond: talán. A „talán” nem azt jelenti, mintha nem minden Isten uralma és kormányzása, az ő örökkévaló akarata és tanácsa szerint történne. Istennél nincsenek véletlenek. Pál ezt nem mondja. De Pál nagyon meggondolt és kiegyensúlyozott ebben a dologban. Ő megnevezi azt, hogy mi is történt Filemon és Onézimusz között: egy elválás, megkülönbözés, szakadás. De Pál ezt az eseményt az Isten céljának fényébe állítja. Azt mondja, hogy ez az elválás csak ideig-óráig tartó volt, egy rövid ideig tartott. De ennek a rövid időre való elválásnak következményei voltak az örökkévalóságra nézve. Filemon Onézimuszt most örökkévalóként kapja vissza, és ez nem csak a földi életre, hanem a haláluk utáni életükre is érvényes. S ebben a megvilágosításban még a hibák és bűnök is, amiket esetleg elkövettek viszonylagossá válnak.

            Milyen nagy áldás, ha a dolgokat ilyen szemszögből, perspektívából tudjuk látni. Lehet példáúl, hogy van olyan szülő, akinek nagyon sok baja volt a gyermekével. Sokat aggódott és sírt miatta, mert a gyermek  bűn útján járt. De ha ez a gyermek megtért, akkor az a sok gond, baj már viszonylagossá válik. Mert akkor ő már meg van nyerve az örökkévalóság számára. Lehet, hogy a szülőnek sok hajszála megőszül egy ilyen gyermek nevelésekor, hordozásakor, de ez végső soron nem számít, mert az a gyermek már az örökkévalóságé. Az örökkévalóság szemszögéből a dolgok egészen másképp néznek ki.

            Az, ami Onézimusszal történt, az kettejük kapcsolatát egy egészen új fénybe állítja. Most már nem úgy kapod őt vissza, mint rabszolgát, hanem annál sokkal többet kapsz benne, szeretett testvért. Pál apostol most használja először a levelében a szolga-rabszolga kifejezést. De azt rögtön szembeállítja a szeretetett testvér kifejezéssel. Filemon nem csak mint rabszolgát kapja vissza Onézimuszt, hanem annál sokkal többet, mint testvért az Úrban. Az ő kapcsolatuknak mostantól fogva egy kettős dimenziója van. Megmarad egyrészt az úr-szolga kapcsolat, ma ezt így mondanánk: főnök-beosztott, de  van már van egy második is, és ez felülmúljaés felülírja az elsőt, mert ők mostantól fogva szeretett testvérek is az Úrban.

            És ez ma is lehetséges hasonló módon az emberek között. Egy igazgató nagyon jó lelki kapcsolatban lehet a munkásával, a lelkipásztor a presbiterével. Az alá és fölérendeltség emberi szempontból megmarad, mert az egyik főnök és a másik beosztott, de Krisztus szerint ők már testvérei is egymásnak. Sőt még az is megtörténhet, hogy lelki szempontbókl a beosztott több lehet, mint a főnök. Van egy holland barátom, akinek volt egy lelkileg nagyon bölcs nagyapja, ő egy egyszerű suszter volt, de amikor a doktorátussal rendelkező, országos hírű lelkipásztornak nehéz ügyei voltak, mindig ehhez az emberhez jött segítséget és tanácsot kérni. Pál ezt reméli Filemon és Onézimusz esetében, hogy annak ellenére, hogy a társadalmi szinten a különbség megmarad, de azt viszonylagossá teszi és felülírja az ő Krisztusban való testvéri kapcsolatuk. Pál ugyanazt a kifejezést használja Onézimuszra, amivel Filemont is illette: szeretett testvér. Számára Filemon és Onézimusz egy szinten vannak. Krisztusban már nincs több és kevesebb, kisebb vagy nagyobb, első vagy második, alá vagy fölé rendelt. Épp ez a nagyszerű a hitben, hogy itt nincs zsidó és görög, férfi és nő, szolga és szabad. Itt csak az van, hogy mi mind Isten gyermekei vagyunk.

            Pál itt még hozzáfűz egy személyes megjegyzést: különösen nekem. Mintha azt mondaná: Onézimusz számomra egy különösen kedves és hasznos munkatárs volt. És ha ő Pálnak ilyen sokat jelenthetett, akkor bizonyára, hogy Filemon számára is épp oly sokat, vagy még többet fog jelenteni. S van itt még egy különös megjegyzés: mind testben, mind pedig az Úrban. Mit jelentsen ez? Hát azt, hogy eddig csak testi, földi, társadalmi kapcsolat volt Filemon és Onézimusz között. De ezután már kapcsolatuk lesz az Úrban is. A „testben” való kapcsolatok is drágák, értékesek, kedvesek a mi számunkra. Egy családtag, egy jó barát, egy jó munkatárs, egy jó szomszéd, egy fó főnök, egy jó beosztott, ezek mind áldott ajándékok számunkra. De milyen áldott dolog, amikor már nem csak vérségi, baráti, munkatársi, embertársi kapcsolat van két ember között, hanem lelki is. A szülőnek a test szerinti gyermeke is nagyon sokat jelent. De mekkora öröm egy hívő szülőnek, ha a gyermeke megtér, élő hitre jut, s így már nem csak testileg, vér szerint, hanem lelkileg is hit és szeretet-kapcsolatban lehetnek egymással. Nincs annál drágább és értékesebb dolog, mint amikor két ember ugyanazt a hitet nyeri el, és így lélekben is testvérek lesznek egymás számára.

            Adjunk hálát a „testben” való kapcsolatokért, szülőkért, gyermekekért, barátokért, munkatársakért, de imádkozzunk, hogy egyszer az Úrban is váljanak testvéreinkké, mert ez mésg sokkal áldottab kapcsolatot jelent majd számunkra. Filemonnak és Onézimusznak ez megadatott, bárcsak nekünk is megadatna minél több felebarátunkkal való kapcsolatunkban. Ámen.

9 Rész Lelki módon élni a földi dolgokban Text:Filem.17-19 v.

            Eddig Pál tulajdonképpen még mindig csak visszatekintett a múltba. Áttekintette, hogy mi történt abban az időben, amióta Onézimusz hozzá a börtönben megérkezett, el egészen addig, amikor elhatározta, hogy őt visszaküldi gazdájához. De most elérkezik a tulajdonképpeni kérdéshez. Eddig volt az értelmezés, most pedig jön a következtetés. Érdekes, hogy itt Pál üzleti életből vett kifejezéseket használ. Kereskedelmi fogalmakkal operál. Itt van példáúl a „társ” szó, görögül: koinónosz. Ma mi ezt munkatársnak nevezzük. Azért használja ezt a kifejezést, mert itt most pénzügyi dolgokról lesz szó.Pál nagyon jól ráérez arra, hogy a Filemon szívében most egy harc dúl az üzletember és a keresztyén között. Az üzletember érzékeny a pénzügyi dolgokra, jelen esetben a kárra, amit Onézimusz okozott, a keresztyén pedig ismeri Isten irgalmát, könyörületét, bocsánatát. Nyilván, hogy a másodiknak kell győzedelmeskedni, de előbb az elsőt el kell rendezni. Ilyen helyzet ma is nagyon sokféle változatban előfordulhat a mi életünkben. Amikor minket is megkárosít valaki, amikor egy adósságot nem ad meg, mindig ez a harc dúl bennünk is. Ilyenkor bennünk is ott van az igazságos és a becsületes üzletember, de a jó keresztyén is. És ez így van jól, ez így természetes. Mind a kettőnek a követelése jogos. Mert ha valaki megkárosított, példáúl nem adott vissza egy kért kölcsönt, akkor azt mi jogosan várjuk vissza.De ugyanakkor az is igaz, hogy mi Isten gyermekeként ismerjük a kegyelmet, a bocsánatot, az adósság elengedését. Pál nyilvánvalóan azt szeretné, hogy ebben a kényes dologban Filemon szívében a keresztyén győzedelmeskedjen és ne az üzletember. Onézimusz közben megtért, de érdekes, hogy Pál nem mondja azt, hogy ezzel most minden el van rendezve, nem mondja azt, hogy a dolog pénzügyi oldalát nem kell rendbe hozni, elintézni. Nem, mert a dolog pénzügyi oldala is jogos és azt becsületesen el kell rendezni. Ezért nem idegen az, hogy Pál itt kereskedelmi, üzleti fogalmakat használ. Hisz az Onézimusz ügyének van egy gazdasági oldala is.

            Ez a történet minket keresztyéneket megtanít világosan és józanul látni az ilyen, és ehhez hasonló kérdésekben. Hogy mi az életünk minden oldalát figyelembe kell vegyük és komolysággal kell azokat kezelni. A Filemon és Onézimusz kapcsolatát nem lehet anélkül rendbe hozni, hogy a pénzügyi dolgokat ne rendeznék el. A pénzügyi dolgokat nem lehet a Jézusra való hivatkozással lesöpörni az asztalról. Ha mi valakinek valamivel tartozunk, azt el kell rendeznünk. Egy keresztyén a lelki dolgokban józan, az anyagi dolgokban pedig lelki kell legyen. Egy keresztyén ember nem mondhatja valakinek, akitől pénzt kért és azt nem adta meg: sajnálom, én ezt neked nem tudom megadni, de te amúgy is keresztyén vagy, ezt nekem el kell engedned, ez számodra nem lehet probléma. Az, hogy én nem tudom a kölcsönt visszafizetni, az nem az ő problémája, hanem az enyém, azt nekem kell elrendeznem,  és nem neki.

            Pál apostol nem kerüli meg a dolog pénzügyi oldalát. Éppen ezért, most erről fog Filemonnak írni. Mielőtt a dologra térne, még egyszer arra kéri Filemont, hogy úgy bánjon Onézimusszal, ahogy vele bánna. Ha én társad vagyok, akkor most már Onézimusz is társad, hisz ő is éppúgy az Isten szolgálatában áll, mint te magad is. Filemonnak joga van, hogy sértett félként fogadja Onézimuszt, de arra kéri, hogy ezt mégse tegye, hanem fogadja őt, mint testvért, mint munkatársat az Isten szolgálatában. S ha így tudja fogadni, akkor egészen más lesz a hozzá való viszonyulása. Most már ők nem úgy kell viszonyuljanak egymáshoz, mint úr és szolga, henem mint Krisztusban testvérek.

            Pál elismeri, hogy Onézimusz hamisságot követett el, amiről pontosabban nem ír, hogy miről is lehetett szó, arról sem ír, hogy mekkora a kár nagysága. De Pál nagyon józanul látja, hogy a kettejük dolgában ezt az üzleti részt is el kell rendezni. Ezt Pál úgy próbálja megoldani, hogy Filemon az okozott kárt neki számítsa be. Ezt másképpen így lehetne megfogalmazni: írdd a kárt az én számlámra! Pál meg fogja téríteni a kárt. Pedig Pálnak nagyon szűkösek az anyagi lehetőségei. Most ráadásul börtönben van és nem tud pénzt keresni.

            Ez Filemon minden előítéletét el kell oszlassa. Hát nem nagyszerű, ahogy Pál ezt a kényes ügyet megoldja? Hogy ő garanciát vállal Onézimuszért? Hogy teljességgel magára vállaja az Onézimusz sorsát? Pál azt akarja minden áron, hogy ez a kellemetlen ügy megoldódjon és rendbe jöjjön. S ezért ő kész anyagi áldozatot is hozni.

Ilyen esetek a mi életünkben is lehetnek és vannak is. Adott esetben mi is kifizethetjük valakinek az adósságát, hogy annak a kapcsolata egy másik emberrel rendbe jöjjön. De elképzelhetünk egy másik példát is.Van egy ifjú pár, akiknek nincs pénzük az esküvő megrendezésére, a szüleik sem tudják segíteni őket. Ezért elhatározzák, hogy egyszerűen összeköltöznek, s majd egy pár év múlva, ha lesz elegendő pénzük, összeházasodnak. Ilyen esetben ki lehet őket segíteni egy adománnyal, vagy egy kölcsönnel, hogy megakadályozzuk őket abban, hogy bűnös kapcsolatban, Isten áldása nélkül éljenek együtt . Az erkölcsi kár mindig sokkal nagyobb, mint az anyagi. Ha egy pénzösszeggel megakadályozhatjuk egy erkölcsi bűn elkövetését, akkor azt mindig tegyük meg.

            Pál itt azért még hozzáfűz valamit. Ezzel segít Pál Filemonnak, hogy benne a keresztyén győzzön az üzletember felett. És itt megint egy szent huncútság, humor is van Pálban.Azt mondja Filemonnak, hogy ő is tartozik neki, mégpedig önmagával. Ezzel mintegy arra kéri Filemont, hogy ne kérjen semmit Onézimusztól, de ő most kér valamit Filemontól. Mit akar ezzel Pál mondani? Hát azt, hogy Filemon nagyon hálás kell legyen Pál iránt, mert általa ismerte meg Istent, általa jutott élő hitre. És ebbe Pál nem kevés időt és energiát fektetettt. Ezért Filemon is adóssá lett Pállal szemben. Hisz így, általa kapta meg az örök élet ajándékát, így szabadult meg az örök kárhozattól. Az ajándék, amit Filemon Páltól kapott sokkal nagyobb, mint a kár, amit neki Onézimusz okozott. Ezért nem lenne becsületes, hogy ő ennek  csekély kárnak a megtérítését elvárná Páltól, miközben ő olyan sokat köszönhet lelkiekben Pálnak. Ezekkel a szavakkal segíti Filemont arra, hogy most ebben a kényes helyzetben, ne az üzletember szólaljon meg benne, ne az diadalmaskodjon, hanem a keresztyén, aki annyi kegyelmet és áldást kapott az Úrtól.

            És ez így van a mi életünkben is. Minket is érhetnek anyagi károk, lehetnek olyanok, akik pénzt kérnek tőlünk és azt nem adják meg, sőt egyre több olyan eset is van, hogy meglopnak, vagy éppenséggel kirabolnak bennünket. Ez bizony nem könnyű dolog, főleg olyankor, amikor a kár értéke tetemes és mi keserves kínnal dolgoztunk meg azért, amit mások tőlünk eltulajdonítottak. Ilyenkor azonban mindig jusson eszünkbe ez a levél és ennek a tanulsága. Gondoljunk mindig arra, hogy mi az a a kár, amit nekünk okoztak, ahhoz a gazdagsághoz képest, amit mi Istentől lekiekben kaptunk. Mindig erre kell gondolnunk és akkor adott esetben el tudjuk engedni az adósságot, meg tudjuk bocsátani azt, ha valaki megkárosított minket.Ámen.

10 Rész.Összefoglava az eddigieket Text: Filem.20-21 v.

Miután a kényes kérdést megbeszélték, most már sokkal felszabadultabban, kötetlenebben beszélhgethetnek egymással. A dolog nehezén túl vannak, most már könnyebb és kedvesebb dolgok következhetnek.Pál még valamit mondani akar Filemonnak.Ezt írja neki: bárcsak hasznodat venném az Úrban.Üdítsd fel azért szívemet a Krisztusban. Pál most már nem üzletemberként, hanem testvérként beszél Filemonnal. Pál itt a görög szövegben egy különös szót használ, ami hasznot, előnyt, élvezetet, boldogságot jelent. Ebben az az érdekes, hogy a görögben ez a szó nagyon hasonlít az „Onézimusz” szóhoz, névhez és így hangzik: oninémi. Tulajdonképpen itt is egy szójátékról van szó, amit Filemon érteni fog. Pál egy jótéteményt kért Filemontól Onézimusz számára. De Pál itt most nem Onézimuszról, hanem Filemonról beszél. Tégy engem boldoggá, üdítsd fel szívemet. Pál itt kétszer is kihangsúlyozza: az Úrban. Mintha azt mondaná Pál: én mindezeket azért kérem tőled, mert mi mindketten az Úrban vagyunk. Mert miért is írja: üdítsd fel szívemet? Azért, mert már a 7-ik versben is azt írta, hogy Filemon jótéteményeivel felüdítette a szentek szivét. Filemon úgy volt ismert Kolosséban, mint aki felüdíti az emberek szivét. Most mintha azt mondaná Pál: ahogyan mások szivét felüdítetted, üditsd fel az enyémet is. Vedd el a szívemből a feszültséget, a szorongást, amit az okoz, amit az okoz, hogy nem tudom, hogy vissza fogod-e fogadni Onézimuszt, és ha igen, akkor úgy fogod-e azt tenni, ahogy én kértem, vagyis mint testvért az Úrban. Filemon barátom, mi mindketten ugyanannak az Úrnak a tulajdona vagyunk, ugyanannak az Úrnak a szolgálatában állunk. Mi úgy kell cselekednünk, ahogyan Krisztus gyermekeihez illik.

Milyen nagy dolog a mi életünkben is, ha nem csak üzletemeberként, főnökként, beosztottként, munkatársként viszonyulunk egymáshoz, hanem Krisztusban testvérként, úgy mint akik ismerjük Istennek Krisztusban megjelent kegyelmét és szeretetét. Erre Jézusnak ígérete is van: boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Ez nem azt jelenti, hogy velünk mindent el lehet művelni, minket meg lehet károsítani, meg lehet bántani, sérteni, mert úgymond mi úgyis mindent megbocsátunk. De ez mégis azt jelenti, hogy adott esetben tudhatjuk, hogy Jézus vére befedezi a mi bűneinket és mások bűnét is. Ezért most Filemon meg kell bocsásson Onézimusznak, annál is inkább, mert most ezt Onézimusz is szívből óhajtja, s fájlalja azt ami a múltban kettejük között történt, hogy megszökött s ráadásul még meg is károsította gazdáját.

            Pál ezek után mindent egyetlen mondatban foglal össze. Nem ritka dolog ez az ő leveleiben, sok más levelében is úhgyanígy tett, s ezt az összefoglalást a 21-ik versben találjuk: engedelmességedben bízva írtam neked s tudom, hogy többet is teszel annál, mint amit mondok. Pál apostol nagyon ügyesen hajtotta végre ezt a „kötéltáncosi” egyensúlyozást igénylő műveletet. Ő mindent megtett azért, hogy Filemonnal mint üzeletemberrel is becsületes és korrekt módon járjon el, s ugyanakkor figyelmeztette arra is, hogy keresztyénként mi ebben a helyzetben a kötelessége. Mert a keresztyének élete és egymáshoz való viszonya, nem csak üzleti és jogi alapokon nyugszik. Pál megadta Filemonnak a maximális lehetőséget, hogy maga döntsön, ő csak segíteni próbált ebben, hogy Filemon ne csaka jogot, hanem a krisztusi kegyelmet is figyelemebe vegye ebben a dologban. Pál egy nagyon bölcs és tapintatos előkészítés után felszólítja Filemont az Onézimusz ügyében való döntésre. Most kifejezi meggyőződését, hogy Filemon meg is fogja tenni, amire őt Pál kérte. Most a labda az ő térfelén van, hogy a foci nyelvén fejezzem ki magam, most már rajta a sor, hogy döntsön. Itt Pál egy befejezett jelen idejű igealakot használ, ami szintén kifejezi a Pálban levő bizonyosságot, hogy Filemon mindent meg fog majd cselekedni, amire Pál kérte. Kifejezi azt, hogy ő bízik engedelmességében. Az engedelmesség itt egy kemény szóval van kifejezve, hisz a hitnek és az evangéliumnak az engedelmességéről van itt szó.

Azt is kell tudnunk, hogy az engedelmesség szó a keresztyénségen kívül abban az időben egy teljességgel ismeretlen fogalom volt. A szabad római polgár számára alig volt megvetettebb szó, mint ez. Az úr parancsol, csak a rabszolga engedelmeskedik, de itt az úr engedelmeskedik Istennek, a nálánál is sokkal nagyobb Úrnak. Az engedelmesség a mi válágunkban sem kedvelt szó. Engedelmeskedni? Az nem divatos dolog, sokkal inkább ellenszegülni, lázadni, mindennek ellent mondani. Nézzük csak meg, mi van manapság az ú.n. demokratikus országokban? Ha egy kedvezőtlen, népszerűtlen törvényt hoznak, azonnal százezrek vonulnak utcára, jó esetben békésen tűntetnek, de legtöbbször törnek-zúznak, autókat gyújtogatnak, üzletek kirakatait törik be, rabolnak, fosztogatnak. Ma ha azt mondjuk, hogy a gyermekeknek engedelmeskedni kell szüleiknek, a felségeknek férjeiknek, a beosztottaknak főnöküknek, akkor azonnal felborzolódik a a hátukon a szőr. Ez pontosan így volt az akkori görög-római világban is, amikor ez a levél megszületett. Azt is kell tudnunk, hogy a görög nyelvben, mint ahogy sok más modern nyelvben is, példáúl a német és holland nyelvekben a hallás és engedelmesség egy szógyökből származik. De hát épp erről van szó, mert mit is mond Jézus a Hegyi Beszédben? Aki hallja én tőlem e beszédeket és meg is cselekszi azokat. Nos, a keresztyén élet lényege épp ez: meghallani, hogy mit is tanít a Szentírás, megérteni ebből az Isten akaratát és utána cselekedni, utána engedelmeskedni a hallottaknak.

            Ez így egyszerűnek hangzik, de sok keresztyén ezt nem így képzeli el. Sokkal inkább úgy, hogy Istennek kell engedelmeskedni annak, amit én mondok, amit én kérek tőle, és nem nekem annak, amit Ő kér tőlem. Pedig az igazi keresztyén élet ennyi: hallom, amit Isten mond és engedelmeskedem annak. A keresztyén élet csak ennyi: szüntelen kérdezni, Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem csak annak, ami nekem tetszik, hanem annak is, ami nehéz, amit csak önmagam megtagadásával tudok megtenni.

Pál apostol kifejezi reményét, hogy Filemon meg fogja tenni azt, amire őt ebben a levélben kérte. Milyen nagy dolog, amikor ezt mi is hihetjük egymásról, bízhatunk abban, ha valamit mondunk, akkor azt meg fogja tenni az, akit mi megkértünk. S nincs rettenetesebb annál, mint amikor nem engedelmeskedik annak, amit Isten kér tőle, mert az bolond ember, aki homokra építette a házát. Az ilyen embernek a hite pont akkor fog összeomlani majd, amikor jönnek a nagy próbák az életében.

            S itt Pál ennél még többet remél, mégpedig azt, hogy Filemon többet fog tenni annál, amit ő tőle kért. Azért reméli ezt, mert jól ismeri Filemont és tudja, hogy az eddigiekben ő hogyan cselekedett, mit tett embertársaival, testvéreivel. Tudja, hogy még irgalmasabb szeretettel, könyörülettel fog odafordulni Onézimusz felé, mint amennyire ezt tőle kérte. De, hogy mi az a több, azt Pál nem mondja el és ezt mi sem tudhatjuk. Az írásmagyarázók itt két dologra gondolnak. Az egyik, hogy Filemon felszabadítja Onézimuszt és attól kezdve szabad ember lesz. De az is lehet, hogy Pál arra gondol, hogy visszaküldi hozzá a börtönbe, hogy tovább is ott szolgáljon neki. De Pál ezeket nem mondja el neki, hisz ez az ő szabad döntése, és ő semmiben se  akarja barátját kényszeríteni Mondhatunk erre egy olyan példát, ami gyakran lejátszódik a lelkészi hivatalokban. A hívek jönnek fenntartói járulékot fizetni s megkérdezik, hogy mennyit kell fizetni? Erre mi azt mondjuk példáúl, hogy a minimum, amit elfogadhatunk 75 lej, de ennél lehet többet is adni. S ha nem is gyakran, de előfordul, hogy a hívek többet adnak. Mi nem kényszeríthetjük erre őket, de ők ezt szabad lélekkel, önkéntesen megtehetik s hála Istennek meg is teszik. Tegyünk mi is mindig többet annál, mint amit kérnek tőlünk. Ámen.

           

11 Rész Köszöntés és áldáskívánás Text. Filem.22-25 v.

            Végére érkeztünk ennek  a kedves levélnek, amit egy fél évvel ezelőtt kezdtünk el magyarázni e csendes vasárnap esti istentiszteleteken. Megvallom őszintén, hogy én nagyon megszerettem ezt a levelet, nehéz szívvel veszek búcsut tőle, úgy érzem, hogy nagyon sok áldást kaptam belőle, sok tanulságos dolgot értettem meg. Remélem nagyon, hogy ti is úgyanígy voltatok, s köszönöm, hogy vasárnap esténként a sötétben is sokan eljöttetek e sorozat meghallgatására. Egyik szép énekünk szerint itt a földön egyszer mindennek vége szakad és így most búcsut veszünk ettől a levéltől, de hiszem, hogy drága üzenete majd egy egész életen át elkísér majd minket.

            Pálnak még vannak tervei. Azt írja: egyúttal szállást is készíts nekem, mert remélem hogy imádságaitokért ajándékba kaptok engem. Mintha ezzel azt akarná Pál mondani: én ott a helyszínen is meg akarom látni, hogy engedelmeskedtél-e a levelemnek, megtetted-e mindazt, amit kértem, kíváncsi vagyok, hogy valóban az a kapcsolat van közöttetek, amit én szeretnék látni? A mondat felszólító módban van írva és nem óhajtó módban, mert Pál számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy Fielemon vendégszeretetet fog gyakorolni vele szemben. A vendégszeretet különben a keresztyének egyik legfőbb erénye, ennek gyakorlása az ókorban különös jelentőséggel bírt, hisz abban az időben szállodák nem voltak, ahol egy utazó, vendég megszállhatott volna. Pál is csak úgy tudta a különböző gyülekezetekben végezni a szolgálatát, hogy voltak olyan atyafiak, akik befogadták őt házukba. Hogy Korintusban volt egy házaspár, Akvilla és Priscilla, akiknél lakhatott, dolgozhatott, készülhetettt a szolgálatokra.

            De a vendégszeretet ma is nagy ajándék. Gondolhatunk csak arra, hogy a mi gyülekezetünkből eddig mintegy 200 ember volt Hollandiában, s ez csak úgy volt lehetséges, hogy testvérgyülekezetünk tagjai megnyitották házaikat és szíveiket előttünk, természetesen úgyanúgy tettük ezt mi is velük. Erdélyből így sok ezer ember látogathatott el Nyugat-Európába, akik saját pénzen, szállodákat fizetve ezt soha nem engedhették volna meg maguknak.

            Pál reméli, hogy meg tudja látogatni Filemont, de ebben nem biztos. Ő most börtönben van és teljességgel bizonytalan, hogy onnan élve még ki fog szabadulni. Pál apostol nem véletlen beszél „odaajándékoztatásról”. Ez csak Isten kegyelméből lehetne lehetséges. De Pál nagyon reméli, hogy a bíró jóindulattal lesz hozzá, és még szabadon fogja engedni. Emberileg nincs sok esély a szabadon-bocsátásra, de az Úr a gyülekezetek imádsága által ezt elvégezheti.

            Az Úr ma is csodákat tehet, ha ezért imádkozunk. De ez fordítva nem igaz, hogy ha imádkozunk, akkor az Úr biztosan csodákat fog tenni. Pálnak nincs teljes bizonyossága a szabadulás felől, de reméli, hogy az Úr meghallgatja a gyülekezetek imádságát és így eljuthat még többek között Kolosséba is. Meg kell tanulnunk, hogy Istent imádságnkkal se tudjuk semmire se kényszeríteni. Pál se tudja ebben a helyzetben, hogy mi az Úr terve vele. Az se jó, ha valaki nagyon biztosan tudja, hogy mi az Úr teve az életében. Mert mi sokszor csak utólag értjük meg, hogy mi és miért történt az életünkben.

             De annak ellenére, hogy mi semmit se tudunk az Úrtól kikényszeríteni, az imádság mindig egy fontos eszköz marad az életünkben. Mi tudjuk, hogy a hívők imádsága már egyszer kinyitotta a börtönkapukat és Péter csodával határos módon kijöhetett onnan.Talán sokan olvastuk a „Mennyei ember” című könyvet, ahol láthatjuk, hogy Isten hogyan hozta ki egyik gyermekét a szörnyű kínai kommunizmus idején a börtönből. Nyilván az Úr nem kötelezhető arra, hogy ezt mindig megtegye. Később Rómában már a Péter börtönajtaja se nyílt meg és ő is vértanú-halált szenvedett Mesteréért. De mégis igaz: kérjetek és adatik néktek, zörgessetek és megnyittatik néktek. Vannak dolgok, amiket az Úr megígért, azt Ő bizonyosan megadja, de vannak olyan dolgok is, amiket lehet kérni és remélni, de mivel ezekre nem tett nekünk határozott ígéretet, ezért ezeknek megtételében csak reménykedhetünk, és ezekért imádkozhatunk.

            Most Pál elérkezett levele végéhez. Egy pár munkatársat sorol fel, akik mind üdvözletüket küldik. Pál azoknak az üdvözletét adja át, akik vele vannak. A Kolossébeliekhez írt levelében Aristarkhust nevezi fogolytársnak, itt pedig Epafrást. Valószínű, hogy időközben ők felváltották egymást az önkéntesen vállalt fogságban. Mekkora szeretet volt ezekben az emberekben, akik önkéntesen vállalták a börtönsorsot, hogy ne kelljen Pálnak egyedül maradni. Milyen csodálatos cselekedetekre képes a keresztyéni szeretet. A többiek azonosak a Kolossébeliekhez írott levélben felsoroltakkal. Pál itt négy nevet említ, akiket munkatársaknak nevez. Ők mind ugyanabban az ügyben, a Jézus Krisztus ügyében munkálkodnak. Mennyire nagy dolog ez, mennyire összeköthet minket is, amikor mind egy ügy szolgálatában tudunk buzgólkodni. De van két név, ami sok kérdőjelet hagy bennünk. Aristárkus és Lukács, velük minden rendben, de van itt két problémás név, két problémás ember: Márk és Démás. Ez utóbbi a legfájdalmasabb, mert tudjuk, hogy ő később elhagyta Pált, a jelenvaló világhoz jobban ragaszkodván, mint Pálhoz. Mindig nagyon szomorú, amikor egy munkatárs elhagyja azt az ügyet, amit eddig olyan lelkesen szolgált. Olyan szomorú, hogy valaki, aki eddig buzgólkodott az Úr dolgában, most már nem teszi. Másrészt jó azt nekünk látni, hogy az egyház, a hit elhagyása nem egy 20-ik, vagy 21-ik századi jelenség, mert íme az első században is voltak ilyenek, és az egyház fennálása során mindig is voltak és lesznek is ilyenek. Ebbe bele kell nyugodnunk. De milyen jó, hogy van itt egy másik ember is: Márk. Valamikor régen egyszer ő is elhagyta Pált, amikor Barnabással együtt elindultak az első térítői útra. Ez nem kis bajt és bosszúságot okozott, hosz Pál a második térítői útra már nem volt hajlandó őt magához venni, és így Pál és Barnabás útjai elváltak, ez volt az első nagy egyházszakadás. De milyen jó, hogy azt láthatjuk, hogy Márk később visszatért az Úr ügyéhez, s íme itt Pál már munkatársának nevezi őt. Ilyen is van tehát, hogy valaki elmegy, de aztán egyszer csak visszajön. Ez arra biztat, hogy legyünk jó reménységgel az elmenők felől, mert ők még egyszer valamikor visszajöhetnek.

            Most Pál bezárja levelét. Ez a levél is, mint minden más levele is Pálnak, az Úr kegyelmével végződik. De azzal is kezdődött. Mert minden kegyelem az életünkben. A kegyelem ott van életünk kezdetén és ott lesz a végén is. Pál azt reméli, hogy Filemon és Onézimusz és a gyülekezet is egyre jobban megismeri Isten kegyelmét. A kegyelem segít megbocsátani, a kegyelem segít a keresztet hordozni. Azt kéri, hogy a kegyelem legyen a Filemon lelkével. A levélben itt használja először és utoljára a „lélek” szót. A lélek itt az egész embert, az egész személyiséget jelenti. Valahányszor a lélekről hallunk, mindig arra gondoljunk, hogy mi többek vagyunk  más teremtményeknél, mert példáúl az állatoknak nincs lelkük. Érzéseik vannak, de lelkük nincs. Az állatok sokszor nagyon kedvesek és hálásak lehetnek, gondolhat itt mindenki sok kedves háziállatára, de bármilyen kedvesek, aranyosak és hálásak, nekik lelkük nincs. Mert lelke csak az embernek van. S a lélek az bennünk, ami fel tudja fogni Istent, ami be tudja fogadnia kegyelmet. Épp ezért olyan értékes a lélek, mert meg tud nyílni Isten előtt. Pál lelke megynílt Fielemon előtt, Filemon lelke megnyílhat Onézimusz előtt.

            Mit mondhatnánk zárva ezt a kedves levelet s a róla való igehirdetéseket? Nyissuk meg mi is lelkünket a kegyelem előtt és egymás előtt is. Bárcsak ez a levél is ebben segíthetett volna minket Ámen.

                                                                                                Lőrincz István.

(Ezen igehirdetési sorozatot Drs. R.van Kooten De kortste brief című könyve segítségével írtam Isten dicsőségére, gyülekezetem és szolgatársaim építésére)

Barangolások bibliai tájakon: Mennyei Jeruzsálem

            Egy hosszú út végéhez érkeztünk Isten kegyelméből, amire három évvel ezelőtt indultunk el. Közel ötven bibliai helységnél álltunk meg, és próbáltuk megérteni, hogy mi is történt ott a bibliai időkben, de legfőbb célunk az volt, hogy e helyek és az azokban történt dolgok üzenetét megértsük, hogy ezáltal is erősödjön hitünk, növekedjünk az ismeretben és az Isten dicsőségét szolgáló életben.

            Most egy különös végállomáshoz érkeztünk el, a mennyei Jeruzsálemhez. Ezt a várost János apostol látta meg, amikor Domitianus császár Pátmósz szigetére száműzte. A császár célja az volt, hogy János szigetelődjön el a gyülekezetektől, hogy ne tudja azokat erősíteni és vigasztalni. De itt is igaz lett az, amit a József története így fogalmaz meg: az emberek rosszat gondolnak, de azt Isten azt jóra gondolta fordítani. János valóban távol került a gyülekezetektől, de ez olyan áldásokat hozott a mindenkori gyülekezetek és a mindenkori keresztyének számára, aminek értéke felbecsülhetetlen. Így született meg az Újszövetség vigasztaló könyve, a Jelenesek könyve. Ennek a könyvnek a végén  János leírja azt a csodálatos várost, amit neki Isten megmutatott. Ez a város Isten ajándéka mindazok számára, akik földi életükben Istennel jártak, akik nem tudtak egy percig se nélküle élni. Ez egészen más, mint a földi Jeruzsálem, hisz azt bűnös emberek építették, s ezért magán viseli az ember minden bűnének és nyomorúságának a nyomát. Ez a város Isten kezének az alkotása, és a Krisztus elvégzett váltságművén alapszik. Azért olyan jó, hogy az ige ezt nekünk megmutatja, mert így mi már vágyakozhatunk e város után. Különösen az életünk nagyon nehéz pillanataiban, amikor szenvedünk a bűn és következményei miatt, tudhatjuk, hogy van egy csodálatos város, ahol a bűnnek már nincs semi helye és semi rontása sem.

            Ebben a városban minden új, mert Isten, a trónon ülő mindent újjá tesz. Milyen jó tudni, hogy ott már minden hatalom az Ő kezében lesz. Mi most is hisszük ezt, de azt is látjuk, hogy itt a világ Fejedelme, a Sátán is hatalmat kapott és végzi áldatlan, romboló munkáját. De hisszük, hogy ő csak annyit tehet, amennyit Isten megenged neki, és hogy a világtörténelem a végső cél felé siet. Ebben a városban Isten már mindent újjá teremt. Az új az lesz, hogy már nem lesz sem kiáltás, sem fájdalom, sem halál, sem szenvedés. Most ezek még jelen vannak, s még szüntelen fenyegetik az életünket. Isten az újjátételt már elkezdte Jézus feltámadásakor, mi ennek az előízét, drága valóságát már most megtapasztaljuk az életünkben. Már itt a földi életünkben elkezdi rajtunk és bennünk megújító munkáját, amit egykor teljessé fog tenni.

            János egy magas hegyen állva pillantja meg a mennyei Jeruzsálemet, ahogy valamikor Mózes a Nébó hegyén megpillantotta az ígéret földjét. A mennyei Jeruzsálemet is falak veszik körül, ahogy abban az időben minden várost falak vettek körül. A fal egyfelől választóvonalat jelentett a kinn és benn között, másfelől a benn lévőknek biztonságot és védelmet jelentett. A városban bőven van hely mindazok számára, akik a nyitott kapukon bemennek a városba. A kapuk még nyitva vannak, Jézus még mindig hívja a megfáradtakat és megterhelteket. Hív, mert a falakon kívül nincs igazi élet, az csak a falakon belül van. A kérdés mindenki számára személyesen hangzik: bementünk-e már a Jézus Krisztusban való igaz hit által ebbe a városba? Aki nem benne hisz, hanem magában, a világban, vagy bármi másban rajta kívül, az kinn marad. A kapunál angyalok, őrzők vannak, hogy oda semi tisztátalan be ne mehessen. Aki megfehérítette ruháit a Bárány vérében, az már tiszta, az bemehet. A nyitott kapu nem csak azt jelenti, hogy mi bemehetünk, hanem azt a szent feladatot rója rank, hogy másokat is hivogassunk, hogy senki se maradjon kívül.

            Különös, hogy ebben a városban már nincs templom. A földi Jeruzsálemnek a templom emblematikus, nélkülözhetetlen épülete volt. De a mennyeiben nincs. Vajon miért? Azért, mert a földi Jeruzsálem ideiglenes volt. Erre a templomra addig volt szükség, amíg Jézus el nem végezte az egyszeri és tökéletes áldozatát.  Ezért ott már nem lesz szükség templomra, mert ezt a várost Isten jelenléte teljességgel betölti.. Ott már nem kell igét hallgatni, nem kell a közösséget Istennel és egymással megélni, mert ott a lét maga az Istennel és egymással való közösség. Minden ebben történik, ez tölti be a mennyei életet.

            Ez a város a világosság városa is lesz. Pedig nem lesz benne sem Nap, sem Hold. Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell mennünk a negyedik teremtési naphoz, amikor Isten e világító égitesteket megteremtette. Mi volt ezeknek a feladata? Hát az, hogy elválasszák az éjszakát a nappaltól, hogy elválasszák a munkát és a pihenést, hogy a földi életnek egy szép és jó rendje legyen.. Itt a földön nem lehet Nap és Hold nélkül élni., de a mennyei Jeruzsálemben ezekre már nem lesz szükség, mert Isten dicsősége teljességgel megvilágítja ezt a várost. Az Úr Jézus Krisztus lesz ennek a városnak a világossága, aki eltörölte a halál sötétségét, és nyilvánosságra hozta az élet világosságát. Ennek a dicső világosságnak is tapasztaljuk már most a valóságát. Aki hisz Krisztusban az már most világosságban él, az megtagadta és elhagyta a sötétség cselekedeteit. Persze most olyan nehéz elképzelni azt nekünk, hogy nem lesz többé éjszaka. Hisz most az olyan félelmetes. Sokszor megébredünk az éjszakában, lehet, hogy nehéz gondolatok is ránk törnek, s ilyenkor az éjszaka végtelennek tűnik. De hitünk számára olyan boldogság lehet az, hogy egyszer eljön az idő, amikor nem lesz már éjszaka. János már látta és át is élte ezt. Hitünk által ezt mi is megragadhatjuk és vágyakozhatunk erre az éjszaka és sötétség nélküli állapotra, ami ott lesz majd ebben a csodálatos városban.

            János hatalmas dolgokat láthatott, amiket neki maga Isten mutatott meg. Ő látta a mennyei Jeruzsálemet. S ezzel be is fejezhetné mondandóját. De nem teszi, még valamit el akar mondani. És ez az ítélet, a figyelmeztetés, az intés szava. A nyitott kapuk hallatán azt gondolnánk, hogy mindenki be fog végül is menni a városba, de ez nem így lesz. A mennyei Jeruzsálembe nem fog mindenki bemenni. Kik azok, akik nem mehetnek be? Azok, akik tudatosan hitetlenül és tisztátalanságban élnek. Azok, akik a Jézus Krisztusban való hitet megvetik és csak ez a világ és annak örömei töltik ki életüket. Ezeket az ige ebekhez, kutyákhoz hasonlítja. Az ókori Keleten a kutyák általában a városon kívül kóboroltak. Félelmetes ez a kép, ez a hasonlat. A hit nélküli ember olyan, mint a kóbor kutya, sehol sincs helye és menedéke. Miért van ítélet még itt is, ahol pedig csak szép dolgokról hallottunk? Azért, mert Isten kedvét leli abban, hogy minket fenyegessen, kétségbe ejtsen? Nem, hanem azért, hogy megszabadítson minket minden közömbösségtől és felelőtlenségtől. Az ítélet célja, ahogy azt nagy reformátorunk Kálvin oly szépen megfogalmazta, hogy Krisztushoz vezessen minket. Ahhoz a Krisztushoz, aki azért hullatta vérét, hogy ez a vér megtisztítson minket minden hitetlenségtől, tisztátalanságtól, felelőtlenségtől és közömbösségtől. Ezekkel nem lehet a mennyei Jeruzsálembe bemmeni. Oda csak Jézus által, a benne való hit által juthatunk be. Ennek a sorozatnak is, amit most Istennek kegyelméből befejezünk ez volt a célja: hogy eljussunk Krisztushoz, s benne megtaláljunk mindent: igazi és áldott életet itt a földön, és örök életet majd odaát. Ha  ez a sorozat ebben segíthetett minket, akkor Istené legyen érte minden dicsőség!

Olvasandó igék: Mt.11,28, 1Ján.1,9, Jel.21,2.12.22.23,  22,5.15

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások: Laodícea

Barangolások bibliai tájakon: Laodicea

Laodicea kisázsiai város, a Likosz folyó bal partján állt. Eredetileg Diospolisnak hívták, amit porig romboltak, majd Kr.e. 250-ben II.Antiokhosz Theosz szíriai király építtetett újjá, s feleségéről nevezte el. Ez lett Frigia tartomány fővárosa, Rómához hasonlóan hét dombra épült és magas kőfalak vették körül. Kr.e.133-ban csatolták a Római Birodalomhoz, a császárság virágkorában nagy és gazdag kereskedővárossá nőtte ki magát. A kisázsiai textiliparnak lett ez a város a fellegvára. A hellenizáció, a görögösítés itt is hatalmas méreteket öltött. Itt működött a kisázsiai tőzsde is, bankok egész sokasága telepedett meg a városban.Amikor Kr.u.60-ban egy hatalmas földrendés szinte teljesen tönkretette a várost, visszautasították a felajánlott segélyeket, s önerőből újjá is építették a várost. Fekete színű gyapjújáról is híres volt ez a város, amiből nagyszerű szöveteket lehetett készíteni, az itteni emberek nagyon szépen és ízlésesen öltözködtek. Híres gyógyszerészeti főiskolája is volt ennek a városnak, egy Kollurion nevű ember szemgyógyító kenőcsöt állított elő, amit az ókori világ leghíresebb orvosa Galenus is nagyon melegen ajánlt a különféle szembetegségben szenvedőknek. Ennek a gyülekezetnek a keletkezéséről se tudunk semmit sem, azt feltételezik, hogy Pál efézusi tartózkodása alatt jutott el ide az evangélium. Pál személyesen nem járt itt, de hallott a gyülekezetről, és arról rendelkezik, hogy a Kolossébeliekhez írt levelet itt is olvassák fel.

            Ahogy az gyakran lenni szokott, a városnak ez a lelkülete, gazdasági helyzete, szellemisége rányomta a bélyegét a gyülekezeti életre is, egyfajta önhittséget, elbizakodottságot eredményezett. Egy adott ponton úgy érezték, hogy nekik mindenük megvan, már semmire sincs szükségük, még Istenre és az Ő kegyelmére se. A földi jólét, gazdagság mindig is nagy veszély volt a hitélet számára, nem véletlenül mondja Jézus, hogy a gazdagoknak nagyon nehéz az Isten országába bejutni. Jézus szereti annyira ezt a gyülekezetet is, hogy leleplezi  önhittségüket, elbizakodottságukat, rámutat arra, hogy egy langymeleg állapotban vannak, amit Isten nem tud elfogadni. Kertelés nelkül megmondja nekik a hármas kísértésüket. Ők azt mondják, hogy gazdagok, Jézus pedig azt mondja: te vagy a nyomorúlt, a nyavalyás, a szánalomra méltó. Aztán a ruháról is mond valamit Jézus. Azt mondja, hogy hiába vannak a legízlésesebben felöltözve, ha nincs Jézustól kapott fehér ruhájuk, ami nem más, mint a megtérés, a megigazulás, akkor nagyon is mezítelenek , akkor nincs mi elfedezze bűneiket. Ha csak abban reménykedünk, amit mi tettünk, amit mi teljesítettünk, ami a mi érdemünk, akkor nagy bajban vagyunk. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk, hogy csak Krisztus érdemébe, váltságába öltöztetve jelenhetünk meg az ítélő szék előtt. Nem véletlen, hogy Pál egyenesen arra kér, hogy öltözzük fel az Úr Jézus Krisztust. S mond valamit Jézus a szemgyógyító írról is, ami olyan híres és nevezetes volt nem csak Laodiceában, hanem az akkori egész világban is. Azt mondja el Jézus ennek a gyülekezetnek és nekünk is, hogy hiába van jó szemünk, hiába nem vagyunk testileg vakok, de ha nincs lelki, mennyei látásunk, ha nem látjuk az isteni dolgokat, akkor nem látjuk jól se magunkat, se világunkat, se életünket, se halálunkat, se küldetésünket, mert akkor lelkileg vakok vagyunk és azok is maradunk. De Ő akar adni nekünk szemgyógyító írt, ami nem más, mint Istennek Szentlelke, ami belülről megvilágosít bennünket és megtanít minket az Isten dolgaira és az Isten szerint való életre.

            A nagyszerű ebben a levélben is az, hogy bár Jézus ebben a gyülekezetben semmi dícséretes dolgot nem talál, hanem csak hiányosságokat, mégsem mond le róla. Mégsem mondja azt, hogy ez a gyülekezet nem az övé. Jézus szereti ezt az önelégült, elbizakodott, langymeleg állapotba jutott gyülekezetet. De hogyan szereti? Kemény szeretettel. Nem úgy, hogy leplet terít a dolgokra, nem úgy, hogy azt mondja: gyerekek nincs itt semmi baj, mehet a dolog így is tovább. Nem, hanem úgy szereti ezt a gyülekezetet és minket is, hogy megfeddi a bűnt, felfedi a bajokat, megmutatja a hiányosságokat, de azt is, hogy mi a megoldás, mi a szabadulás útja ebben a helyzetben. Az első lépés ennek a gyülekezetnek az életében a megalázkodás, a helyzet Isten szemével való meglátása, s a bűnbánat, a megtérés. De hát, tesszük fel a kérdést: elvégre ez a gyülekezet egy megtért gyülekezet volt! Ezek az emberek egyszer már mind döntöttek Jézus mellett és komoly veszélyeket is vállalva csatlakoztak az egyházhoz. Ez így igaz. De  a Szentírás nem csak az egyszeri, hanem a naponkénti megtérésről is beszél és erre is éppoly szükség van, mint az egyszerire. Gondoljunk csak Péterre. Hát ő is meg volt térve, ő is tudatosan és határozottan elindult Jézus követésébe, de Jézus mégis azt kell mondja neki: megtérvén erősíted a te atyádfiait. Mert Péter is felfuvalkodott, azt gondolta, hogy ő majd megmutatja, hogy mekkora hős ő. És meg kellett látnia, hogy nem ő tartja meg Jézust, hanem Jézus kell megtartsa őt. Meg kellett lássa, hogy ő csak kegyelemből élhet, és ezt a kegyelmet újra és újra el kell fogadnia Mesterétől.Ez a gyülekezet minket arra figyelmeztet, hogy mi soha az életben nem visszük annál többre, mint hogy kegyelemre szoruló nyomorúlt és szegény bűnösök vagyunk.Nem véletlen mondta Luther halálos ágyán: koldusok vagyunk ez az igazság.

            Jézus itt a megtérést különös módon fogalmazza meg: ímé az ajtó előtt állok. Milyen különös ez. Hisz  egy másik gyülekezetnek azt mondja, hogy Ő ad egy nyitott ajtót, amit senki be nem zárhat, és most Ő vár ajtónyitásra? Mindig Jézus az, aki zörget szívünk ajtaján. Nem a lelkipásztor, nem emberek, nem is az egyház. S ezen az ajtón csak belül van kilincs, ahogy azt számos festmény ábrázolja. Jézus lejött a menny magasságából, messziségéből, nemrég ünnepeltük ezt meg Karácsonykor, de az utolsó lépést, azt hogy a szívünkbe léphessen, nekünk kell engedélyezni. Ez Jézus alázata. Ő nem tör be erőszakkal senkinek az életébe, Ő csak zörget és vár. Ő az áldott vendég, akinél nem lehet drágább lakója a szívnek, hisz Ő az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete. Ennél áldottab vendégünk nem lehet, s ha beengedjük, akkor Ő már nem is vendég lesz, hanem életünk állandó barátja, segítője, vezetője. Együtt fogunk Vele élni és halni. Ez a keresztyén élet lényege:Ő él bennem, többé már nem én élek. Ennek az életnek dicsőséges a vége: Jézussal ülni a királyi székben. Hogy mit jelent ez: ki mondhatja ezt meg, ezt majd csak ott látjuk meg.

            Ez a sorozat a végéhez közeledik, már csak a mennyei Jeruzsálemről fogunk beszélgetni, ahova Krisztus drága ígérete szerint meg fogunk érkezni. Ez a sorozat nem akart se több, se kevesebb lenni, mint kopogtatás szívünk ajtaján.  Bárcsak nyíltak volna meg e szerény írások által szívek Jézus Krisztus előtt. Akkor elérte célját, s akkor mi is el fogjuk érni célunkat, s a befejező részben majd meglátjuk, hogy milyen szép helyet készítget Jézus már kétezer éve  a mi számunkra Atyánk házában. Adja az Úr, hogy mindnyájan megérkezzünk majd oda.

Olvasandó igék.Mát.19,23, Luk.22,32, Róm.13,14,  Gal.2,20, Kol.2,1,  4,13-16, Jel.3,14-22

Ítélet és ítélet-hirdetés az Újszövetségben és az igehirdetésben

           Közhelyet mondok, akkor, amikor kijelentem, hogy hogy amikor igét hirdetünk, akkor evangéliumot adunk át, vagyis egy olyan örömüzenetet, ami a a megváltásról, szabadulásról, bocsánatról szól. Az igehirdetésben proklamáljuk, hogy Jézus a Megváltó. Ő megváltja az embert a bűntől, haláltól és az utána következő ítélettől. Amikor szól az evangélium, erre mindig kétféle válasz érkezik:

1.Vannak, akik ezt hittel elfogadják, hitre és megtérésre jutnak és egy ehhez méltó életet folytatnak.

2.De vannak olyanok, akik az evangéliumot nem akarják elhinni, akik megtagadják az evangéliumban való hitet, s ezeken Isten haragja marad. (Ján.3,36) Az igehirdetők feladata, hogy a hitetleneket megintsék, az ítéletet hirdessék nekik. Valaki azt mondta, hogy az igehirdető szíve kell égjen a fájdalomtól, amikor a hitetlenek sorsára gondol. Amikor Pál elkezdi hirdetni az evangéliumot a pogányoknak, akkor ő nem a keresztről és a bocsánatról beszél először, hanem Krisztus visszajövetelére és az ítéletre utal. Állandóan kihangsúlyozza, hogy Jézus Bíró. Hogy el fog jönni ítélni eleveneket és holtakat (Ap.csel.17,31) Amikor Félix előtt áll, ott is három dologról beszél: igazságosság, önmegtartóztatás és ítélet. (Ap.csel.24,25)  Péter is Kornéliusz házában Krisztusról mint a világ eljövendő Bírájáról beszél. Minden igehirdetésben, a misszióban, a bizonyságtételben el kell hangozzék az ítéletről való beszéd. Az evangélium kétségtelenül örömüzenet, az öröm ott kell ragyogjon minden igehirdető arcán, de úgyanúgy ott kell legyen az ítélet komolysága is. Az Újszövetség (ezután röv.ÚSZ) azt is megtanítja nekünk, hogy miként kell az ítéletet hirdetni.

            Az Újszövetségben az ítélet-hirdetés mindig a jövőváradalom keretébe van beillesztve. Ezt nevezzük eszkatológiának, ami utolsó, végső dolgokról szóló tanítást jelent. A Biblia szerint a jövő nem csak békességet, üdvösséget, új eget és új földet, Istennel való tökéletes közösséget hoz magával, hanem ítéletet és Istentől való végleges elszakíttatást is. Mi az ÚSZ-i eszkatológiát a zsidó eszkatológia és apokaliptika fényében kell megvizsgáljuk. Az ÚSZ használja a zsidó eszkatologia és apokaliptika fogalmait, kifejezéseit, de azokat egészen új tartalommal tölti meg. Az új tartalom nem más, mint maga Jézus Krisztus. Az ÚSZ-i apokaliptika teljességgel krisztocentrikus.

            A zsidó végváradalom különbséget tesz két világkorszak között: az egyik a jelenlegi, a másik az eljövendő. A jelenlegi tele van nyomorúsággal és fájdalommal, az eljövendő tele van örömmel, mert az Isten országát és uralmát hozza el. A Báruk könyve szerint a zsidó nép az eljövendő világban uralkodni fog a többi népek felett, akik most az ellenségei. A Tóbith könyve szerint Jeruzsálemet és a templomot is újjáépítik, és ez utóbbi régi fényében fog tündökölni. Ezekben a zsidó iratokban a hangsúly a népen van, az egyén sorsa nem lényeges. Az Esdrás apokríf könyvében már egy szintézist találunk a nép és egyén között. Itt már az igazak feltámadása is szerepet kap a nép üdvössége mellett. A zsidó eszkatológia három fontos eleme: az igazak feltámadása, Isten eljövendő országa és a Messiás-váradalom. A zsidó apokaliptikában Isten mindig a népeket ítéli meg, miközben a zsidó nép megszabadul az ítélettől. Az ítélet a többi nép kárára történik, a zsidó nép pedig felmentést kap. A zsidó apokaliptika alapvető tanítása, hogy két ország van, egy hamis és egy igaz, a Sátán és Isten országa. Izrael Isten uralma alatt él, míg a népeket a Sátán uralja.

            A qumrámi irodalomban ugyanazt találjuk. Egy Habakuk könyvét magyarázó kommentárban épp az ellenkezője van annak, amit a Biblia mond. A Hab.1,6-ban az áll, hogy a káldeusok megítélik Isten népét, a magyarázatban viszont az áll, hogy a zsidók fogják a káldeusokat megítélni, illetve megsemmisíteni. Ez egy veszélyes írásmagyarázat, amikor azt halljuk ki az Írásból, ami nekünk tetszik. Ha a zsidó apokaliptikát összehasonlítjuk az ÓSZ(ezután röv.ÓSZ) apokaliptikájával, akkor azt látjuk, hogy a próféták mindig az Isten népét ítélik meg elsősorban, s csak azután a pogányokat. Az apokrifus zsidó apokaliptikában a zsidó nép mindig kimarad az ítéletből, az teljességgel csak a pogány népekre vonatkozik. Az ÚSZ eszkatológiájában mindent Jézus Krisztus megjelenése és fellépése határoz meg. Az Ő halála és feltámadása döntő jelentőségű jelen és jövendő számára. Ezek a tények határozzák meg az egyén örökkévaló sorsát. Ezért az egyes ember személyes jövőjét a Jézus Krisztushoz való viszonyulás határozza meg. Aki hisz benne és neki engedelmeskedik az örök életet nyer, aki pedig Őt elutasítja és megveti, az Isten szigorú ítélete alá esik. Az ÚSZ eszkatológiájában két fontos szempont van: a beteljesedés és a várakozás. Krisztus születésével Isten országa már elközelített. Halálával, feltámadásával és a Szentlélek kitöltetéséveel már bizonyos értelemben be is teljesedett.A Szentlélek a záloga annak, hogy a végső beteljesedés is el fog jönni. Az ÚSZ eszkatológiájában nem csak Jézus Krisztus, hanem a Szentlélek is fontos szerepet játszik. Ezért az ÚSZ eszkatológiája nem csak krisztocentrikus, hanem pneümatikus is. Az ÚSZ-ben a Krisztus visszajövetele szoros kapcsolatban áll az ítélettel. Az ísten ítélete egy jövendőbeli esemény, de mégis már most egy jelenvaló valóság.

Keresztelő János ítélet-hirdetése

Ki volt ő és milyen helyet foglal el az üdvtörténetben? Keresztelő János ott áll az ÓSZ és ÚSZ határánál. Jézus őt rendkívül fontos személynek tartotta, a legnagyobbnak az asszonytól születettek közül. Egyedülálló szerepet játszik az isteni kijelentésben. Ő még a várakozás idejében élt. Amikor Jézus eljött az ő személye háttérbe szorult. Papi családból származik, mely közeli rokonságban áll a Jézus családjával. János a pusztában lép fel, a zsidó váradalmak szerint a puszta az a hely, ahol a messiási üdvkorszak elkezdődik. A Keresztelő János személyét kapcsolatba hozzák a qumráni közösséggel, de az esszénusok közösségével is, ennek kb.4000 tagja volt, őket formalizmus és törvényeskedés jellemezte. De mi világosan kell látnunk, hogy Keresztelő János nem illik bele ezekbe a közösségekbe. Ő nem akart külön mozgalmat indítani, az egész nép felé fordult, evangélizálta a népet. Nyilván, abban hasonlított a qumráni közösséghez, hogy megtérésre szólította népet, megtéréshez illő gyümölcsök termésére,  de soha nem kérte az embereket arra, hogy hagyják el lakóhelyüket, családjukat és csatlakozzanak egy szűkkörű közösséghez. Bár ő maga aszkézisben élt, de ezt másoktól soha nem követelte meg. Ruházata részletesen le van írva, mert teljesen megegyezik az Illés öltözetével, Keresztelő János Illés redivivusa, az ÚSZ-i Illés.

            A Keresztelő János igehírdetésének egyik alapvető eleme az ítélet, ami hamarosan bekövetkezik. Ezt az ítéletet Jézus fogja végrehajtani. Jézus az eljövendő, aki ítélni fog. Ez az eszközökből is látszik, amikkel jön: fejsze és szórólapát. A fejsze már a fák gyökerére vettetett, a szórólapát már a Messiás kezében van. Két dologra kell itt figyelni. Az egyik az ítélet jelenidejűsége, a másik pedig az ítélet címzettjei: a farizeusok, sadduceusok, a magukat „Ábrahám fiainak” nevező emberek. Főleg a nép vezető állnak az ítélet középpontjában. De az ítélet az egész népre is vonatkozik , hisz ők vezetőik szaván elindulva szintén büszkék arra, hogy ők Ábrahámtól származnak, s így ők egy különleges poziciót kaptak az Isten országában. Keresztelő János figyelmezteti őket, hogy nem a származás, hanem az engedelmesség és a megszentelt élet teheti őket Ábrahám, illetve Isten fiaivá. A testi származás nem értéktelen, de ez nem elég, az élet megújulására van szükség.

            Az ítélet hirdetése a nép megtisztulását szolgálja, hogy az valóban Isten népe lehessen.Az új üzenet az, hogy nem az Izrael egésze fog megtartatni, hanem közülük azok, akik hisznek és engedelmeskednek, a hitetlenek pedig levágják magukat Izrael testéről. Keresztelő János az ítélet-hirdetést a keresztséggel hozza kapcsolatba, amit Jézus fog tűzzel és Szentlélekkel elvégezni. A nagy kérdés az, hogy itt két keresztségről van-e szó, vagy pedig csak egyről? Kálvin az utóbbit vallja, szerinte a Szentlélek azt végzi el belül, amit a víz kivül kiábrázol, ez a megtisztítás. A Messiás az övéiben a bűnt a Szentlélek tüze által elégeti. De van olyan vélemény is, hogy itt két különböző keresztségről van szó: eszerint a hívők megkereszteltetnek Szentlélekkel, a hitetlenek pedig tűzzel, ami számukra az elvettetést, a kárhozatot jelenti. Akik így vélekednek arra hivatkoznak, hogy a tűz a Szentírásban, de különösképpen Máté evangéliumában a végső megsemmisítés képe. (pl. A pelyvát megégetik olthatatlan tűzzel) Ezzel a gondolattal a zsidó apokaliptikában is találkozunk, hogy hívők megkereszteltetnek Szentlélekkel, a hitetlenek pedig megégetnek tűzzel. Eszerint a Szentlélekkel való megkereszteltetés pünkösdre, a tűzzel való megkereszteltetés pedig a végítéletre vonatkozik.

            Nagyon fontos látni azt, hogy Keresztelő János igehirdetésében az ítélet és Krisztus hirdetése összekapcsolódik.. Krisztus az ítélet végrehajtója, de az ítélet elhordozója is. Ezért mutat János úgy Krisztusra, mint Bárányra, aki hordozza a világ bűneit. Jézus a Bíró, de Ő a Szabadító is egy személyben. Jön a fejszével, a szórólapáttal, de jön a kereszttel is, hogy engesztelést szerezzen azoknak, akik az ítéletet érdemelnék. Mit ért Keresztelő János a „bárány” szó alatt? Egyesek szerint csakis a páskabárányra lehet gondolni, de az arám nyelvben ez a szolgát is jelenti, s akkor Jézus az Úr szenvedő szolgája is. Ezért lehet a kettőt összekapcsolni.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Keresztelő János igehirdetéséből tanulhatunk néhány dolgot a mi igehirdetésünkre nézve is. Először is azt, hogy vegyük komolyan igehirdetésünkben az Isten ítéletét. Isten szent és igazságos Isten, az ítélet Istene is. Az Isten országának az eljövetele és az ítélet szoros kapcsolatban vannak egymással. Az ítélethirdetésnél vigyázzunk, hogy ne fenyegessünk, ne igyekezzünk kétségbe ejteni az embereket. Az ítélet-hirdetés is evangélium-hirdetés. Az ítélet-hirdetés célja az, hogy az emberek hitre és megtérésre jussanak, hogy ezáltal is Krisztushoz vezessük őket. Az ítélet-hirdetés is a lelkek megtartását szolgálja.

Az ítélet Jézus igehirdetésében

            Jézus is sokat beszél az ítéletről. De Jézus is mindenekelőtt az üdvösséget hirdeti. A Jézus Krisztus igehirdetése is evangélium, örömüzenet, az a jó hír, hogy Isten szeret, kegyelmes és bocsánatot akar adni nekünk. De Jézus igehirdetésében is hangsúlyosan ott van az eljövendő ítélet. Ezt az ítéletet persze nem lehet elszakítani az Isten szeretetétől. Ezt így fejezhetnénk ki: mivel Isten maga a szeretet, nem hagyhatja bűntetés nélkül, aki az Ő szeretetét megveti és elveti. Az ítélet hirdetése ugyanakkor felhívás arra, hogy az ember minden áron igyekezzen megmenekülni az ítélettől. A Jézus ítélet-hirdetését, mint a Keresztelő Jánosét is, a zsidó eszkatológia és hagyomány keretében kell vizsgálnunk. Mind az ÓSZ,  mind pedig a Biblián kívüli zsidó iratok tele vannak az eljövendő ítélet hirdetésével. A Jézus Krisztus születését megelőző idő a feszült várakozás ideje. Jézus igehirdetéséről is el lehet mondani, hogy bár Ő is a zsidó eszkatológia fogalmait használja, de azt teljesen új tartalommal tölti meg. A Jézus ítélet-hirdetésének központi alakja az Embernek Fia. Jézus nagyon közel állt az ÓSZ-hez és két fejezet volt számára döntő jelentőségű, az És.53 és a Dán.7. Ő ebből a két fejezetből értette meg és értelmezte messiási küldetését. Az És.53.-ban úgy látta meg magát, mint Isten Bárányát, aki hordozza a világ bűneit, ebben látta megaláztatását és helyettes szenvedését. A Dán.7.-ben pedig mint a nagy Királyt látta önmagát, a világ Bíráját, aki eljön az ítéletre. Jézus teljességgel azonosult a Dán.7 Ember Fiával, és ezért elmondhatjuk, hogy Jézus ítélet-hirdetésének középpontjában Ő maga áll. Itt is látjuk a különbséget a zsidó apokaliptikával, hogy míg ebben Izrael megszabadul s a népek elpusztulnak, addig Jézus a saját népét veszi célba, ez a nép nem lesz egy speciálisan privilegizált, ítéletből kimaradó nép. Ebben Jézus kapcsolódik az ószövetségi prófétákhoz és Keresztelő Jánoshoz is. A pogányok megelőzik Izraelt az Isten országában, miközben Izrael hitetlensége miatt kizárhatja magát abból. A Jézus ítélet-hirdetése tisztán etikai és vallásos jellegű. A zsidó nép minden tagja a kimondott szó és a végrehajtott cselekedet alapján fog megítéltetni. Jézus azt mondja, hogy minden szó, amit kimondtunk, és minden tett, amit megcselekedtünk nagyon fontos és az utolsó ítéletben elő fog jönni és meg fog ítéltetni.

            Jézus a Hegyi Beszédben is világosan szól az ítéletről. Az ítélet mérője a törvény lesz, de nem úgy mint szabályok összessége, hanem mint a szeretet törvénye. Jézus itt elmondja azt is, hogy hogyan szabadulhatunk meg az ítélettől. Ez nem az az út, amit a zsidó rabbik tanítottak. Ők azt tanították, hogy ezt a parancsolatoknak való tökéletes engedelmesség által tehetjük meg. Ha az engedelmességek száma meghaladja a törvény áthágásának számát, akkor remény van a menekülésre. Jézus azt tanítja  ezzel szemben, hogy az ember csak Isten bocsánata által szabadulhat meg az ítélettől, és Ő hatalmat kapott arra Istentől, hogy ezt a bocsánatot nekünk ajándékozza. Ezt Jézus cselekedetével is megerősítette, amikor együtt evett és ivott a bűnösökkel. Keleten az együtt evés eleve a bizalom, a testvériség és a megbocsátás jele volt. Aki Isten bocsánatát elfogadja, az kész kell legyen azt felebarátjának is tovább adni.

            Jézus az ítéletről sokszor mint szétválasztásról beszél. Több példázatában beszél arról, hogy az ítélet szétválasztás formájában fog megvalósulni Gondolhatunk itt a konkoly és a búza példázatára, vagy a gyaloméra is. Az utolsó ítéletről szóló példázatban Jézus pásztorként jelenik meg, aki a juhokat elválasztja a kecskéktől. A szétválasztás az aalpján történik, hogy az illető ember mit tett a legkisebbel Jézus atyjafiai közül. A végső szétválasztás tehát Jézus visszajövetelekor fog megvalósulni, ez egy jövőben végbemenő esemény lesz. De nem csak a jövőben, mert már a jelenben is zajlik egy szétválasztódás. A Jézus igehirdetése már most két részre osztja az embereket. Jézus vagy vonzza, vagy pedig taszítja az embereket. A vámszedők, bűnös nők és férfiak vonzódnak Jézushoz, a farizeusok, írástudók egyre távolabb kerülnek tőle. A Jézus személye és igehirdetése döntés elé állít. Vagy hisz és követi valaki Jézust, vagy pedig ellenségévé lesz. A semlegesség kizárt dolog. Jézus szerint a választóvonal nem a választott nép és a többi nép között húzódik, mint a zsidó apokaliptikában, hanem ott van a választott nép keretein belül is. A Luk.13,27-ben olyan embereket küld el magától, akik hallották igehirdetését, akik vele együtt ettek és ittak, de akik nem voltak vele személyes kapcsolatban. Azokat küldi el, akik kifelé megjátszották a vallásos embert, de bensőjükben kedvelték és cselekedték a bűnt. A tíz szűz példázata is azt mutatja, hogy a választóvonal az egyházon belül húzódik. A tíz szűz az egyházat jelképezi, aki várja Krisztus jövetelét. Az olajat szoktuk azonosítani a hittel, Szentlélekkel, de talán leginkább a Jézus iránti személyes szeretet az. Az öt balga szűzet csak az ünnep érdekelte, az okosokat pedig a vőlegény. Az öt balga szűz egy minimalista keresztyénséget képvisel, ahol külsőleg minden rendben van, de hiányzik a belső tűz, a szeretet.

            Jézusnál is hangsúlyos, hogy az ítélet nem fenyegetés, hanem a megváltást szolgálja. Az „ítélni” szó héber szavának megfelelője, a kegyelem és irgalom gyakorlását is jelenti. Ésaiás tipikus mondata: azért felséges Ő, hogy megkegyelmezzen, mert az ítélet Istene az Úr. (És.30,18) Az fog megítéltetni Jézus igehirdetése szerint, aki helytelenül viszonyult, mind Istenhez, mind pedig felebarátjához (lásd a farizeus és vámszedő illetve a gazdag és Lázár példázata)

Jézus tanítása a pokolról

            A Mt.11,20-24-ben a három város feletti ítéletről szól, amelyek nem akartak megtérni: Korazin, Betsaida,Kapernaum. Jézus ezekben a városokban tette a legtöbb csodáját, de ők mégsem jutottak hitre. Ezeket a városokat Tyrus és Sidonnal hasonlítja össze, akik híresek, még inkább hírhedtek voltak pogány életvitelükről. Kapernaumot külön megszólítja s azt mondja, hogy a pokolig fog megaláztatni. Grijdanus holland professzor azt mondja, hogy az ítéletben is lesz fokozódás. Akik hallották az evangéliumot, akik a Jézus gyülekezetéhez tartoztak, de nem éltek az evangélium szerint, azok keményebb bűntetésben részesülnek. Jézus itt a pokolról, beszél, arról a helyről a halottak birodalmában, ami az istentelenek és hitetlenek számára készíttetett. Amikor Jézus igehirdetésében a pokolról beszél, a zsidó rabbik tanításához kapcsolódik. Ott gyehennaként szerepel, amit Jézus is átvesz. A gyehenna szó az ÓSZ-ből származik és a zsidó apokaliptikus irodalom egyik kulcsszava. Eredetileg a Hinnom völgyét jelentette. Ez Jeruzsálem Dél-Keleti részén volt, ahol sok bálványimádás történt, pl. itt áldozta Akháb a gyermekeket Moloknak. Valószínüleg itt egy csata is volt, és rengeteg ember meghalt. A zsidó hagyomány szerint később ez a völgy Jeruzsálem szeméttelepe lett. Mindenféle szemetet ide hoztak és itt égettek el. Ide hozták a döglött állatokat és a kivégzett emberek holttesteit is. Ami eredetileg egy gyönyörű völgy volt, az később a bálványimádás, rothadás és szemét helye lett. Innen jön a „féreg és tűz” kifejezés az Ésaiás könyvéből.A férgek rágták az állatok és emberek testét, a tűzben pedig égett a többi szemét. A tűz az isteni ítélet jele, a féreg pedig a szenvedés jelképe.A kései apokaliptikus irodalomban a mindig rágó féreg az örök fájdalom jelképe. A féreg, ami szüntelen rág, és a tűz ami állandóan ég az Isten örökké tartó ítéletének jele.

            Egy másik helyen Jézus ezt „külső sötétségnek” nevezi.(Mt.8,12) Aki most következetesen megmarad a hitetlenség és bűn sötétéségében, az a nagy jövőben is a külső sötétségben marad majd örökre. Ezt a helyet Jézus úgy írja le, mint ahol sírás és fogcsikorgatás lesz (Mt.8,12,  13,42,  42,50, Luk.13,58) Ezt mi más szavakkal megkeseredésnek, önmarcangolásnk, önvádnak és félelmekkel teljes szenvedésnek mondhatnánk (Grijdanus). Ezt hallva sokan felteszik a kérdést: hogy lehet Isten szeretetét a pokolnak ezen rettenetességével összeegyeztetni? Ha Isten szeretet, akkor Ő nem akarhat ilyet! S mégis Jézus, akiben pedig Isten szeretete lett testté beszél erről az igehirdetésében. Jézus igehirdetése is elsősorban üdvösség-hirdetés. Az Ő üzenete örömüzenet. Az ítélethirdetést pedig mindig ennek a fényében kell lássuk. Jézus arra tanít minket, hogy Isten szeretet. De épp azért mert Ő szeretet, keményen megítéli azokat, akik az Ő szeretetét megvetik és elutasítják. Jézus a pokolról mindig azután  beszél, hogy meghív az Ő országába, de figyelmeztet, hogy mi lesz annak a következménye, ha ezt a meghívást nem fogadjuk el. Az eljövendő ítélet hirdetésével Jézus az embereket hitre és megtérésre akarja hívni, hogy ne jussanak arra a helyre, amitől Ő óva intette őket. Ez nagyon fontos a mi igehirdetésünk számára is, az ítélet-hirdetés célja mindig az emberek megtérése és hitre juttatása legyen. Azért hirdetünk ítéletet, mert szeretjük hallgatóinkat és nem szeretnénk hogy a pokolba jussanak.

Ítélet-hirdetés az Apostolok Cselekedeteiben

            Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv Lukács evangélista második műve. Az első művében, az evangéliumban a földön járó Jézus cselekedeteit mondja el, a másodikban a mennyei Krisztus cselekedeteiről tudósít. Ezt Ő Szentlelke által teszi, ami konkrétan az egyház alapításában és életében teljesedik ki. Ennek eszköze pedig az apostoli igehirdetés, ezért van tele ez a könyv az apostolok igehirdetésével. Nem kevesebb mint 11 prédikációt, bizonyságtételt találunk ebben a könyvben. (Péteré 3, Istváné 1, Pálé pedig 7)  Ezek a beszédek tipikus példái  a különböző helyzetekben elmondott apostoli igehirdetéseknek. Pál a leveleit a misszió területén írja, amikor már számos gyülekezet élt Palesztínán kívül. Először megalakul a jeruzsálemi gyülekezet, ott is prédikálnak, később sorra alakulnak a pogány vidékeken is a gyülekezetek s az igehirdetés ott is folyik. Ezek az igehirdetések bekerültek a bibliába, ezért ezeket „kanonikus” igehirdetéseknek is nevezhetjük. Ezek hordozzák az apostolok tekintélyét s a mi igehirdetésünk számára is modell-értékkel bírnak. Nem a forma a lényeg, hisz az koronként változik. A lényeges az mindig a tartalom. Ami feltűnő ezekben az igehirdetésekben, hogy mindegyik egy jól meghatározott séma szerint van felépítve. Ugyanazok az elemek térnek állandóan vissza.  Ez a modell az 1Kor.15,1-8-ban található. Pál nagyon kihangsúlyozza, hogy ő azt adja át, amit Jézustól, vagyis az evangéliumokból vett és ehhez nekünk is ragaszkodni kell. Ha ezt feladjuk, akkor az evangélium lényegét adjuk fel. Az apostoli igehirdetésnek a következő a felépítése:

a.Bevezetés

b.A Jézusról való bizonyságtétel, az Ő szavai, cselekedetei, szenvedése, halála, feltámadása, mennybemenetele.

c.az intések, következtetések: felhívás a megtérésre, a bűnbocsánat ígérete, ami az eljövendő ítélet elkerülésének módja

            A mi igehirdetésünk is kell tartalmazza ezeket az elemeket, ha biblikus igehirdetést akarunk végezni. A legfontosabb, újra és újra visszatérő eleme az igehirdetésnek a megtérésre való felhívás. Ez a megtérés pedig azért szükséges, mert jön az ítélet. Mivel elkerülhetetlenül, feltartóztathatatlanul jön az ítélet, ezért meg kell térni. Ebben semmi különbség sincs Péter és Pál igehirdetése között.

            Péter pünkösdi prédikációjában utal az Úr nagy napjára, amit Jóel prófétától vesz át.(Jóel 2,11) Feltűnő az, hogy az ÓSZ-ben a szombat sohasem jelenti az Úr napját. Az Úr napja éles ellentétben áll a szombattal. Az Úr napja szorosan kötődik Jeruzsálem elestéhez, de az érdekes az, hogy a fogság utáni próféták is tovább hirdetik az Úr napját. Ez a nap egyrészt már megtörtént, de a jövőben is be fog következni. Az ÓSZ  ezt mindig Jahve-val hozza kapcsolatba, az ÚSZ pedig Jézus Krisztus eljövetelével. Az ÚSZ-ben az Úr napja, a Jézus Krisztus visszajövetelének napja, aminek középpontjában az ítélet áll. Péter ezt nagy és fényes napnak nevezi.(Ap.cs.2,20) A fényes itt nyilvánvalót jelent, tehát Jézus nyilvánvalóan fog Bíróként megjelenni, és ezért olyan szükséges a megtérés. Van Péternek egy érdekes megjegyzése az ítéletről, amikor azt mondja, hogy minden lélek, aki nem fog hallgatni a prófétára  ki fog írtatni a nép közül. (Ap.cs.3,23) A régi Izraelben a nép közül való kiírtatás azt jelentette, hogy valaki kívül kerül a szövetségen. Azok a zsidók, akik ezt az igehirdetést hallgatják lehetnek százszorosan is Ábrahám fiai, de ha Krisztust nem fogadják el Prófétájukként, akkor már nem tartoznak Isten messiási népéhez. Péter a Kornéliusz házában elmondott igehirdetésében is Jézust élők és holtak feletti Bíróként emlegeti.(Ap.cs.10,42) Minden ember az Ő ítélete alá kerül, kivétel nincs. Kérdés, hogy kiket ért élők alatt? Különben az élők s holtak kifejezés e általánosan ismert és használt  volt, találkozunk vele a 2Tim.4,1-ben, az 1Pét.4,5-ben, Barnabás apokrifus levelében s mint ilyen nyer felvételt az apostoli hitvallásba is. Ez azokra utal, akik az eljövetelkor még élni fognak s azokra is, akik elaludtak. A kifejezés arra utal, hogy senki se menekedhetik meg az ítélettől. A Péter igehirdetésében az ítélet mindig riadószerű: szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől,  bánjátok azért meg bűneiteket és térjetek meg, bűneinek bocsánatját veszi mindenki aki hiszen Ő benne. Az ítélet hirdetésével Péter az embereket Krisztushoz akarja vezetni. Az apostoli igehirdetés sokszor drámai módon hangsúlyozza, hogy Jézussal szemben nem lehet senki közömbös, vagy hiszünk benne és megtartatunk, vagy nem s akkor az ítélet lesz a részünk. Az ítélet hirdetése által az ember rá kell döbbenjen bűnösségére, de ugyanakkor megragadhatja a szabadulás útját is, és akkor megtartatik hit által.

            Szóljunk most pár szót a Pál apostol ítélet-hirdetéséről. Pál igehirdetései a misszió mezején hangzottak el, ezekkel ő egyházat alapított, utána pedig a már megalapított gyülekezeteket tanította és építette általuk. A kétfajta igehirdetés között nem lehet éles határvonalat vonni s mégis van különbség közöttük. Az Ap.csel. könyvében Pálnak két részletes prédikációját találjuk meg, az egyiket Listrában, a másikat pedig Athénben mondta el. Ezekből ma is sokat lehet tanulni. Pál apostol ezen igehirdetéseiben egy sztereotíp sémát követ. Ezt így fogalmazhatnánk meg: Isten és a teremtés, majd bűn, ítélet, megtérés, megváltás. Ha ezt közelebbről megvizsgáljuk, akkor négy fontos elemmel találkozunk. Pál a teremtéssel kezdi. Az embereknek ahhoz az élő Istenhez kell megtérni, aki teremtette az eget és a földet, és aki Ura is ezeknek. Ezt nevezhetjük”kozmológiai” elemnek. Ezt azért teszi, mert tudja, hogy a hallgatói még nem ismerik Istent, de láthatják Őt a teremtésben. Pál követi azt az ókori szabályt, hogy az ismert felől haladj az ismeretlen felé. Ez a kozmológiai elem fontos a posztmodern ember számára is, hisz a teremtett világ számára egy nagyon is ismert valóság. A második elemet”eszkatológiai” elemnek nevezhetjük. Krisztus Bíróként jön az ítéletet végrehajtani. Ez az areopaguszi beszédben is világosan ott van (Ap.cs.17,31). Ez az elem is nagyon lényeges és ott kell legyen a mi igehirdetésünkben is. A mai ember, ha hisz is Istenben, csak egy jóságos „kozmikus nagyapaként” tudja elképzelni, aki senkinek se árt, aki nem tehet különbséget az emberek között, az alapján, hogy hisznek-e vagy sem. Mi az igehirdetéssel ezt a hamis istenképet le kell romboljuk, és ne féljünk az apostolok példáját követve, az Isten haragját és az ítéletet hirdetni. Azt is kell látni, hogy ez az eszkatológiai elem se önmagáért van. És itt jön a harmadik elem, a krisztológiai. Krisztus Úr, aki legyőzte a halált és a bűnt, az egész világ felett Úr, s ezért az egyetlen helyes dolog, amit az ember tehet, hogy aláveti magát az Ő uralmának. Az igehirdetésünkben nyilvánvaló kell tenni, hogy ezért nem lehet tovább a hitetlenség útján járni, ha Jézus Úr és Király, akkor ezt el kell ismerni, és Előtte meg kell hódolni. Pál azt is elmondja ezért az athéni beszédben, hogy Isten parancsolja mindenütt, mindenkinek, hogy térjenek meg. És végül jön a negyedik, az ú.n.szoteriológiai elem. Ezt a legvilágosabban a Filippibeli börtönőr felé mondottakban halljuk: higyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe. (Ap.csel.16,31) Ez a szoteriológiai elem nagyon fontos az ún. „építő” prédikációban, amit a gyülekezet tagjai felé mondunk. Itt Krisztust kell prédikáljuk, mint megfeszített és feltámadott Urat, aki igényt támaszt a mi életünkre is, s akinek uralma alatt mi élhetünk. Nagyon fontos a bibliai igehirdetésekből megtanulni, hogy ez a négy elem a mi igehirdetésünkből sem hiányozhat. S a sorrendet se szabad felcserélni, hisz nem lehet addig a megváltásról beszélni, amíg az ember nem látja nyomorúságát, elveszett voltát. Pál mindenesetre mindig az ítélet-hirdetéssel kezdi és kevéssé érdekli az, hogy valakit az Isten szeretete vagy pedig a pokoltól való félelem ragad meg, a lényeg az, hogy a hallgató ne maradjon hitetlenségben, és találja meg az üdvösség útját. Persze mi mindig tudatában kell lennünk annak, hogy mi semmilyen igehirdetési tehnikával vagy fogással sem tudunk valakit megtérésre és hitre vezetni, mert egyedül a Szentlélek győzhet meg valakit bűn, igazság és ítélet tekintetében. De ez nem ment fel minket azon felelősség alól, hogy az apostolok példáját követve, ennek a négy elemnek a felhasználásával hirdessük Isten igéjét. Ha az apostolok nekünk ebben példát mutattak, akkor nekünk követnünk kell őket, s ha Isten az ő igehirdetésüket felhasználta és megáldotta, akkor higyjük, hogy ezt a miénkkel is meg tudja tenni.

            Szóljunk még náhány mondat erejéig arról, hogy mit mond Pál az ítéletről a leveleiben. Pál személyesen találkozott Jézussal a damaszkuszi úton és ez egy teljesen új irányt szabott az életének. Ezért Pál igehirdetésének középpontjában Krisztus áll. Ezért Pál ítélet-hirdetése is Krisztus-hirdetés. Pál ítélet-hirdetését teljességgel a Krisztus visszavárása és megjelenése határozza meg. Krisztus halálával és feltámadásával egy új korszak, az üdvösség korszaka kezdődött el. Jézus feltámadása az átmenet a régi világkorszakból az újba. Ez Pál igehirdetésének a szíve. Bizonyos értelemben Krisztus eljövetele, halála és feltámadása véget vetett a régi világnak. Ha Pál ítélet-hirdetését megvizsgáljuk, akkor meg fog lepni, hogy mennyi ószövetségi és a zsidó apokaliptikából átvett fogalommal operál ő is. Pál is korának gyermeke, akit mélyen áthatott a zsidó gondolkodás. De mégis van egy döntő különbség a zsidó és a páli végváradalom között. Pál jóllehet használja ezeket a régi kifejezéseket, fogalmakat, de teljességgel új tartalommal tölti meg azokat. S ez az új tartalom maga Krisztus. Ez szent komolyságot, de ugyanakkor nagyszerű vigasztalást is hordoz. Pál épp a Krisztus ismerete által jutott el az Isten haragjának megismerésére. Megtérése előtt abban reménykedett, hogy alapos törvény-ismerete, és a törvény cselekedeteinek megtartása olyan érdemszerző cselekedet lesz, ami őt meg fogja őrizni az Isten haragjától. De amikor megismerte Krisztust, ez a bizodalom egy pillanat alatt kártyavárként összeomlott. S ettől fogva az ítélet-hirdetés mindig az evangélium szolgálatában állt Pál apostol igehirdetésében. Ezt nekünk is nagyon komolyan kell venni, különben két végzetes tévedést követhetünk el: az egyik az, hogy az ítéletet nem vesszük komolyan, a másik pedig, hogy félelmet keltünk az emberekben és kétségbe ejtjük őket. A biblikus igehirdetés komolyan veszi az ítéletet, de nem ejt kétségbe, hanem Krisztushoz vezet, aki épp azért jött, hogy minket megszabadítson az eljövendő haragtól és ítélettől.

            Pál apostol ítélethirdetése először is univerzális, egyetemes. Az ítélet minden idők, minden emberére kiterjed. Ezért Pál hirdeti az ítéletet a világnak, de az egyháznak is. Elég a Római levél első fejezetét elolvasni, hogy meglássuk, hogy minden ember, zsidó és görög egyaránt Isten ítélete alatt áll. Az evangéliumban Isten kijelentette egyrészt az Ő igazságát, de másrészt haragját is, ez a két kijelentés szoros kapcsolatban van egymással.(Róm.1) S erre is igaz, hogy amit Isten az evangéliumban összeszerkesztett, azt ember el ne válassza. Pál az ítélethirdetést a pogányok felé kezdi. Nekik sincs mentségük, de nem azért, mert megszegték a Tízparancsolatot vagy az Ószövetség más törvényeit, hisz azokat ők nem ismerik. A pogányok vétkeztek azon törvény ellen, ami beléjük van írva és ez Isten ereje és fensége. És ők ezt helyettesítették állatoknak és madaraknak és égitesteknek tiszteletével. A mai pogányok ezt jelszavakkal, emberi filozófiákkal, vallásokkal helyettesítik. De folytatja az ítélet-hirdetést a zsidók felé. Náluk ott van Isten törvénye, a Kijelentés, amivel más népek nem rendelkeznek. De az ő helyzetük se jobb, ők is Isten ítélete alatt vannak, mert ők pont ugyanazat teszik, mint a pogányok és ezért ők is menthetetlenek. Ők abban a hitben éltek, hogy az hogy náluk van a törvény, garantálja számukra Isten kegyelmét. Ráadásul lenézték a pogányokat, akik ezzel nem rendelkeztek. És a legsúlyosabb: elutasították Jézus Krisztust. Nekik nem volt szükségük arra a Krisztusra, akit Pál hirdetett. Pál azt prédikálta, hogy a megváltás a megfeszített és feltámadott Krisztus által van, ők pedig azt állították, hogy az ők a törvény  cselekedetei alapján üdvözülnek. A mi számunkra, akik nem a pogányoknak, hanem az egyház tagjainak hirdetjük az igét szintén nagyon fontos ez. Mi is el kell mondanunk, hogy akinek csak külsőleges vallásossága van, aki nem fogadja el Krisztust, éppoly nyomorúlt helyzetben van, mint a pogány. Hát nem ezt látjuk ma mi is? Hogy a kereszytének élete semmiben se különbözik a világ fiaiétól? Azt mondják, hogy hisznek Krisztusban, de cselekedeteik ennek épp az ellenkezőjét hirdetik.

            Azt is látnunk kell, hogy Pál nem elszigetelt módon beszél az Isten haragjáról, hanem az evangélium szolgálatában teszi ezt, szoros összefüggésben az Isten szeretetéről való bizonyságtétellel, s ezzel teljességgel követi Kresztelő János és Jézus igehirdetésének példáját. Az ÚSZ-ben és Pál ihegehirdetésében nincs semmilyen ellentét Isten haragja és szeretete között. Sokkal inkább ezzek összekapcsolódnak, szétválaszthatatlanok egymástól. Az Isten haragját a szeretetéből lehet megérteni. Pál egyrészt úgy mutatja meg Isten haragját, mint a bűnért való bűntetést, másrészt mint Isten személyes megnyilatkozását, kijelentését. Az ítéletnek kettős irányultsága van, a jövőre és a jelenre néz. Egyrészt az ember a keménységével és meg nem tért szívével haragot gyűjt a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára(Róm.2,5) Ez a jövőben megvalósuló ítélet De Pál azt mondja, hogy Isten már a jelenben is gyakorolja az ítéletet. Ezt Pál világosan látja pl. a pogányoknal. Ők az Isten fenségét felcserélték más dolgokkal. Az Isten ezt már most azzal bűntette meg, hogy adta őket perverz dolgoknak a véghezvitelére. Háromszor egymásután mondja:”adta őket” s ebben Pál az Isten jelenben végbemenő ítéletét látja.(Róm.1,24.26.28) De Pál a felsőbbséget is eszközként látja, aki a gonoszt már a jelenben megbűnteti. A felsőbbség az Isten haragjának és bosszújának az eszköze.(Róm.13,4) De az Isten ítélete megvalósul már most a gyülekezetben is, Krisztus már most megítéli az Ő egyházát. Csak egy példát mondjunk. A korinthusi gyülekezetben bajok voltak az úrvacsorával. Méltatlan módon vették azt magukhoz, nem bcsülve meg az Úrnak testét. Úrvacsora helyett mértéktelen evészet és ivászat lett belőle. De ezt Isten megítéli, mondja Pál, és ez nem valamikor a távoli időben fog megtörténni, hanem most. De ez az ítélet a megjobbulást szolgálja, hogy a világgal együtt el ne vesszenek.

Pál ítéletről szóló igehirdetésének gyújtópontja kétségtelenül a Krisztus visszajövetele. Ezt Pál paruziának nevezi. Ez a görög szó speciális módon ezt jelöli. Ez a szó sehol sincs használva a Krisztus első, Betlehemben történt eljövetelére. A paruzia éppúgy, mint az Úr napja mindkettőt jelenti: az üdvösséget és az ítéletet. Mindenesetre az egyértelmű, hogy a paruzia szétválasztást fog hozni a hívők és hitetlenek között. A hívők részt kapnak Krisztus dicsőségében, s hitetlenek pedig kitaszíttatnak a Krisztus jelenlétéből. A hívők egyesülnek Krisztussal és egymással. Láttuk azt is, hogy Keresztelő János ítélet-hirdetésében fontos szerepet kap a tűz. Az Úrnak napja tűzben jön el. (1Kor.3,13) A tűznek kettős munkája van: egyrészt Isten haragját és bűntetését jelenti (2Thessz.1,8) másrészt azonban a megtisztuslást is jelképezi (1Kor.2,10-15) Nem csak az a fontos, hogy higyjünk, hanem az is nagyon lényeges, hogy miként élünk ezen a földön. Isten gyermekei számára van egy szomorú lehetőség, hogy ők maguk megtartatnak, de a cselekedeteik elégnek.(1Kor.3,14-15) Ezért az ítélet hirdetése a gyülekezet életében a megszentelődést munkálja. Krisztus nem csak megigazulásunkért, hanem megszentelődésünkért is jött és szenvedett.

Pál apostolnál az ítélet vigasztalást is jelent. Mert úgy tűnik, hogy ebben a világban nincs igaazságosság. Az istenteleneknek sokszor jó dolga van és a hívők rettenetesen szenvednek. Hol van ilyenkor az igazság és igazságosság? Főleg az üldöztetés idején nagyon időszerű ez a kérdés. Mindez a gonoszság, ami történik bűntetlen marad? Pál apostol válasza: határozott nem! Pál azt írja „Thessz.1,6-8-ban, hogy szorongattatással fizet azoknak, akik az övéit most szorongatják, az övéinek pedig nyugodalommal. Az Isten ítélete felüdülést jelent azok számára, akik hitük miatt üldöztettek. Isten igazságossága épp abban áll, hogy Ő igazságot szolgáltat az igazságtalanságot szenvedőknek és az elnyomottakat megszabdítja üldözőiktől. Az ítélet eljövetele vigasztalás azoknak, akik szenvednek az evangéliumért.

Összefoglalás

            Láttuk azt, hogy az Újszövetség minden írója beszél az ítéletről, azok is, akikről az előadás terjedelme miatt nem szólhattunk.(Jakab, Péter, János,Júdás). Az ítélet isteni válasz az ember bűnére. Az ítélet komoly valóság, mert a bűn is rettenetes valóság. Az ÚSZ-ben az ítélet-hirdetés az evangélium-hirdetés része, de ez nem jelenti azt, hogy az ítélet nem lenne valami félelmetes dolog. Az ítélet univerzális, senki sem térhet ki előle, sem emberek, sem angyalok, sem a Sátán, sem az antikrisztus. Az ítéletet a bűn vonja maga után, s az ítélet azt is mutatja, hogy mennyire gyűlöli Isten a bűnt. De az is igaz, hogy Isten nem kegyetlen és nem leli kedvét a bűntetésben. A bűn egy félelmetes probléma, lényegileg idegen az Isten teremtett világától. Az ÚSZ a bűn univerzalitását is tanítja, nincs egy igaz sem, mindnyájan vétkeztünk és nélkülözzük Isten dicsőségét.(Róm.3,23) A bűn különböző lehet, más és más minden embernél, vannak gonosztevők és vannak nemeslelkű emberek is, de a Biblia egy kalap alá vesz mindenkit, mindenki bűnös és mindenkinek szüksége van Jézus vérének megtisztító erejére. A nagy görög gondolkodók abból indultak ki, hogy az ember jó, és a két világháború ellenére, ma is sok ember ezt állítja. Az emberek még mindig hiszik, hogy ha minél több iskolát építünk, akkor minél kevesebb börtönre lesz szükség, de ez nem teljesedett be. A Biblia az embert reálisan látja: bűnös tetőtől-talpig. Az ÚSZ azt is tanítja, hogy a bűn miatt az ember bűntetést érdemel.Jézus azt mondja, hogy egyetlen szó is méltóvá teszi az embert a gyehenna tüzére. (Mát.5,22) Pál tanítja, hogy aki törvény nélkül vétkezett, az törvény nélkül fog elveszni, aki a törvény alatt vétkezett, a törvény által fog elveszni. Az ítéletben különbség lesz, aközött a bennszülött között, aki sohase hallott Istenről, Jézus Krisztusról és az egyháztag között, aki hitben nőtt fel és jól ismerte az igét. Sokan nem tudják Isten szeretetét összeegyeztetni az örök bűntetéssel, és azt mondják, hogy végül is mindenki megtartatik. De az ÚSZ azt mondja, hogy aki nem hisz, az vétkezik Isten szeretete ellen és ezt Isten mind ideiglenes, mind pedig örökkétartó bűntetéssel sújtja. (H.K.10)

Az ÚSZ azonban nem csak a bűnről és a bűntetésről beszél, hanem arról a Krisztusról tesz bizonyságot, aki azonosította magát a bűnössel. Jézus megkönyörűl a bűnös emberen. Jézus bocsánatával ajándékozza meg a bűnös embert. A kereszt nem a Jézus tragikus sorsa, annak a mi bűnünkhöz és Isten ítéletéhez szoros köze van. Az ÚSZ talán legfontosabb mondata: Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.(1Kor.15,3) Az ÚSZ írói a Krisztus szenvedésében és halálában az Isten szeretetét látták. A Krisztus keresztje és az Isten szeretete elválaszthatatlanok egymástól. (Ján.3,16, Róm.5,8, 1Ján.4,10). A kereszt Isten ítélete a bűn felett. Ezzel befejeződött a régi, a bűn, a halál és az ítélet, s Krisztus feltámadásával elkezdődik az új, az ember és a világ újjáteremtése. Az ÚSZ azt is megmutatja, hogy Isten Krisztus keresztjében érthetetlen módon, de valóságosan végrehajtotta a bűn feletti ítéletet. Ezért, akik hisznek Jézusban, azoknak az ítélet már a hátuk mögött van. Ők Krisztussal együtt átmentek az ítéleten. De a hitetlenek és meg nem térők számára az ítélet még ezután következik, számukra az nem a múltban, hanem a jövőben van. Nekik ezért a megtérést kell hirdetni, megtérésre kell hívni őket. Az eljövendő ítélet elől meneküljenek Krisztushoz. Ezért az ítélet-hirdetés az evangélium szerves része. Bár a hívők számára az ítélet már a múltban van, de azért a jelenben is szerepe van. Isten most a cselekedeteinket ítéli meg. Megítéli, hogy amit tettünk azt valóban hitből és iránta való szeretetből tettük-e? Mit építünk a fundamentumra: aranyat, ezüstöt, vagy szalmát és pelyvát? Az ítélet-hirdetés ilyen értelemben a hívőket a megszentelődésben való előhaladásra segíti. Isten népe nem vétkezhet olcsó módon, mondták a régiek.

            Az egész ÚSZ-en keresztül hirdettetik, hogy az Isten ítélete számunkra vigasztalás. Ezt a vigasztalást nem szabad megtagadni a gyülekezettől, hanem azt neki hirdetni kell. A Jelenések könyve a legragyogóbb példa erre. Isten egyháza, amely annyi szenvedésen és üldöztetésen megy keresztül, elégtételt fog kapni Istentől. Ez a hívők számára gazdag vigasztalás. Itt még sok rejtély van, annyi igazságtalanság, annyi „miért” és megoldatlan kérdés.De ezek az ítéletben mind megoldódnak, ott az összes kérdésre választ kapunk Nekünk nem kell bosszút állni semmiért, Isten az utolsó ítéletben elintézi végleg a gonoszság ügyét.

            Ne féljünk tehát az ítéletet hirdetni. Ezzel még embereket menthetünk meg és vezethetünk hitre és megtérésre azok közül, akik most még nem hisznek. Azok számára pedig, akik hisznek, az ítélet-hirdetés gazdag vigasztalás és előrejutás a megszentelődésben. Ha ebben a nehéz kérdésben ezen előadásommal csak egy picit is segíteni tudtam, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség!

Marosvásárhelyen, 2015 január hideg havában                            Lőrincz István

Felhasznált irodalom. L.Floor Het gericht van God volgens het nieuwe testament

                                    H.Ridderbos: Paulus

                                    Wuppertaler Studienbibel