Hitmélyítő igehirdetési sorozat

Főtéma:  Gyülekezetünk: „én is élő tagja vagyok”.

1 Nap. A gyülekezetről általában

Text.Ap.csel.2,37-47

            Ezen a hitmélyítő héten 6  alkalommal megpróbálunk a gyülekezetről s annak életéről, szolgálatáról beszélni. A téma olyan gazdag és szerteágazó, hogy távolról sem tudunk minden kérdésre kitérni, de nem is ez a cél, hanem sokkal inkább az, hogy kérdések ébredjenek bennünk, amik aztán tovább vezethetnek minket a gyülekezetünk építésében.

            A mai estén általában szeretnék beszélni az egyházról, gyülekezetről, hogy utána majd minden este a gyülekezet életének egy-egy mozzanata, szolgálata kerüljön figyelmünk középpontjába. Azt a kérdést már bizonyára mindenki feltette magának, hogy mit is jelent nekem az, hogy a gyülekezetnek tagja vagyok? Mert ez számunkra egy nagy dolog, ez nem egy mellékes, elhanyagolható része az életünknek. Az, hogy mi a gyülekezethez tartozunk, ebben jó esetben ott kell dobogjon a szívünk. Ebben mérhetetlen, kibeszélhetetlen gazdagság van. Ne gondolkozzunk és ne beszéljünk soha lekicsinylően a gyülekezetről! Az, hogy mi a gyülekezethez tartozunk nem egy kellemes szórakozás, nem is egy hasznos hobby, ahogy azt manapság mondani szokták, hanem életkérdés. Sőt, ennél is több, kiváltság, előjog, Isten nagy ajándéka, hogy a gyülekezethez tartozhatunk. Ezeken az estéken arról a kérdésről próbálunk beszélgetni, hogy mit is jelent az, hogy mi egy gyülekezetnek a tagjai vagyunk.

            Mi általában ebben a témában két fogalmat használunk: egyház illetve gyülekezet. Amikor az „egyház” szót mondjuk, akkor inkább a szervezetre, a tisztségekre, zsinatokra, adminisztratív dolgokra gondolunk, amikor „gyülekezetről”  beszélünk, akkor már sokkal inkább arra a konkrét helyi gyülekezetre, közösségre gondolunk, aminek mi is tagjai vagyunk. Mind a kettő jó és fontos, a kettőt nem szabad sem egymástól elszakítani, sem a kettőt egymással szemben kijátszani.

            Az egyház, a gyülekezet kérdését először úgy próbáljuk megközelíteni, ahogyan ezzel a mindennapokban találkozunk. Vagyis először emberi oldalról, vagy másképp kifejezve alulnézetből vizsgáljuk a kérdést. Ennél a viszgálódásnál találunk szép, kevésbé szép, de sajnos csúnya, ronda dolgokat , vonásokat is. Nekünk, mint egyhátagoknak lehetnek nagyon szép élményeink, emlékeink arról, hogy mit jelentett nekünk eddig a gyülekezet, most is folyamatosan vannak egyházzal, gyülekezettel kapcsolatos élményeink s vannak elképzeléseink arról is, hogy mit szeretnénk, mit várunk a jövőben az egyháztól, gyülekezettől. De lehetnek csalódásaink is a gyülekezettel kapcsolatosan, ami főleg abból adódik, hogy nagyon magas elvárásaink voltak az egyházzal kapcsolatban. Ha az egyházra általánosságban tekintünk, akkor sok félelem, aggodalom lehet a szívünkben. Látjuk az emberek egyre közömbösebbé válását, látjuk az egyház megosztottságát, hogy egyre kevesebb az élő hit az emberekben. Sokan már oda jutottak, hogy beszélni se akarnak az egyházról, nekik ez már nem téma. Mert , ha az egyházra esik a szó, akkor jöhet a veszekedés, mert az egyik katólikus, a másik református, az egyiknek merőben más az elképzelése az egyházról, mint a másiknak. Igen, ha az egyházat ilyen alulnézetből, emberi oldaláról szemléljük, akkor igenis nagyon sok kiábrándító, emberi , gyarló dolog van benne. Mert vannak jó  és kevésbé jó lelkészek, presbiterek, vannak számunkra nagyon szimpatikus emberek, de olyanok is lehetnek, akiket ki se tudunk állni. Lehetnek az egyházi életben csodálatos pillanatok, de olyanok is, amikre csak nagy keserűséggel tudunk gondolni. Nem beszélve a kivülállók kemény és irgalmatlan kritikájáról, akik kertelés nélkül leplezik le az egyház hibáit: a merevséget, a szeretetlenséget s más hiányosságokat. A kivülállók ma nem azt mondják, mint az első században: lássátok, mennyire szeretik egymást, hanem sokkal inkább azt: nézzétek, a keresztyének hogyan veszekednek egymással, mennyire gyarlók ők is. Cinikusan teszik fel a kérdést: mit adott a keresztyénség kétezer év alatt ennek a világnak? Mi el kell fogadnunk, be kell látnunk, hogy ezek a kritikák sokszor igazak és jogosak is. Persze, akik az egyházat így kritizálják, maguk se jobbak egy hajszállal sem, s nem veszik észre, hogy míg egy újjal másra mutogatnak, addig hárommal magukra mutatnak és önmaguk gyarlóságát leplezik le. Ha mi kritikákat hallunk, akkor ne sértődjünk meg, sokkal inkább indítson ez alázatra s tegyük fel a kérdést: miért nem tudtuk a keresztyénséget, az egyházat, a gyülekezeti életet vonzóvá, kívánatossá tenni mások számára? Miért nem tudtunk sóvá és világossággá lenni ebben a világban? Miért nem tudtunk hitelesebb keresztyének lenni?

            De az egyházra nem csak alulnézetből, emberi szempontok alapján kell tekinteni, hanem sokkal inkább azt kell megvizsgálni, hogy mit tanít a Biblia a gyülekezetről, hogy milyennek tervezte el Isten az ő egyházát és milyen célt akar megvalósítani általa ebben a világban? S ha ezt vizsgáljuk, akkor már egy egészen más kép áll előttünk, akkor már meglátjuk az egyház titkát, persze ez csak akkor lehetséges, ha előbb Isten Szentlelke megnyítja erre a szemünket. Meg kell tanulni belülről nézni az egyházat. Dsida Jenőnek van egy csodálatos verse:A templomablak. Ez arról szól, hogy akik az utcán járnak kelnek, szépséget benne nem igen lelnek.Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, de ki belép s belülről pillant ablakára, megdöbbenten áll, megkövülten áll, elbűvölten áll, nézz a csodába. Színek zengése, fények zúgása, mártír mosolya, szűz vallomása. S a végkövetkeztetés ez: ó titkok titka a földön itt lenn, belülről nézzen mindenki mindent.

            Tehát nagyon döntő kérdés, hogy egy dologra honnan nézünk, milyen oldalról, milyen szemszögből, kivülről vagy belülről. Ha kivülről nézzük az egyházat, akkor megmaradunk a kritikánál, ami adott esetben igaz és jogos is lehet. De ha belülről nézzük, ha felfedezzük az egyház titkát, akkor nagy meglepetésben lesz részünk, akkor valami úgy megragadja a szívünkat, hogy soha többé nem engedi el. Ez az igehirdetési sorozat ebben szeretne segítségül lenni., hogy tanuljuk meg belülről nézni az egyházat, s ezen forrósodjon fel a szívünk.

            Amikor az egyházról van szó, akkor nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mit látunk az egyházban, hanem az, hogy mit hiszünk az egyházról. Mert nem mindig látjuk, azt amit hiszünk. Persze nagyon nagy baj az, ha soha semmit se látunk abból, amit hiszünk. Például hisszük, hogy az egyház egy, egyetemes, de mi mindig csak a veszekedést, széthúzást, egyenetlenséget látunk. Az egyházban meg kell különböztetnünk a láthatót és a láthatatlant, de nagy hiba az, ha ezeket teljesen elválasztjuk egymástól. Mi nagyon jól tudjuk, hogy nincs tiszta, tökéletes egyház, ahol mind csak tiszta, újjászületett életű emberek lennének, akikben semmi bűn s gyarlóság sincs már. Nem felejthetjük el, hogy az egyház útban van, s ez azt jelenti, hogy naponta meg kell küzdjünk a bűneinkkel, gyengeségeinkkel, kísértéseinkkel. A Krisaztus egyházában, amíg az itt a földön él, együtt vannak a kecskék és juhok, a búza és a konkoly. Szent Ágoston egyházatya mondta, hogy vannak az egyházon kivül is juhok és vannak az egyházon belül is farkasok. Ne feledjük el, hogy az egyház a bűnös emberek közössége, még akkor is, ha ezek már megváltott bűnösök. A gyülekezetben mégis az a különös, hogy bár annyira emberien mennek benne a dolgok, de az a gyülekezet mégis az Istené, az egyház mégis az a hely, ahol a Jó Pásztor az Ő nyáját gyűjti és legelteti. Ha az egyházról beszélünk ne elsősorban a tagokra gondoljunk, hanem az egyház dicső Királyára, Jézus Krisztusra.

            Az egyházról szóló egyik legfontosabb ige az Ap csel.2,42: foglalatosak voltak, más fordításban kitartottak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésben. Ebben az igében összefoglalva ott van, hogy mi az egyház, mit tesz, mit sugározhat ki ebbe a világba. Az egyház állandó levésben van, állandóan épül. Ezt a munkát nem is mi végezzük, hanem Jézus Krisztus, minket legfeljebb felhasznál ebben a munkában. A Heildelbergi Káté 54-ik kérdése szerint az egyházat Jézus gyűjti, tartja meg és oltalmazza. Ezért ha egyházról beszélünk, akkor mindenek előtt Jézus Krisztusra kell gondolnunk, aki gyűjti és építi az Ő egyházát. Ezt ő igéje és Szentlelke által végzi. S hála Istennek, ahogy a holland hitvallás szépen tanítja: Krisztus egy olyan Király, aki soha nem marad alattvalók nélkül. Ő maga gondoskodik arról, hogy bben a világban legyenek olyanok, akik Őt szeretik, akik Neki szolgálnak. Ezért mi jó reménységgel lehetünk az egyház felől, s hihetjük, hogy az egyháznak van jövője. Mert hangsúlyozom, hogy az egyház nem emberek műve, hanem Jézus Krisztus munkája. Ő áll mögötte és Ő munkálkodik benne. A Szentlélek gyűjti össze a gyülekezetet, Ő világítja meg az igét, a Szentlélek világosítja meg az igehirdetől értelmét, Ő ragadja meg az emberek lelkét és kötelezi el őket, hogy ők Isten gyermekeiként, Krisztus tanítványyaiként hálából szolgáljanak a gyülekezetben. Ő épít be minket is élő kövekként az Ő országának dicsőséges épületébe.

            Az, hogy mi ilyen hittel tekintünk az egyházra nem jelenti azt, hogy nem látjuk az egyház hibáit, a tagok gyarlóságát és bűneit. De ennél sokkal fontosabb, hogy meglássuk az egyház szépségét, az Isten benne végzett munkájának gazdagságát, dicsőségét. Hogy lássuk meg minden emberin túl, hogy az egyház Isten népe, Krisztus teste, a Szentlélek temploma, s ez a templom szent, ami azt jelenti: bűntől elválasztott, elkülönített,  s Istennek odaszentelt. A gyülekezet Krisztus uralmi területe, s erre ő vigyáz.

            A Szentírásban gyönyörű, kifejező képek vannak az egyházról csak néhányat soroljunk fel.

1.Isten népe. Ez egy olyan nép, amit Isten minden népből kihívott, tulajdonává tette, s ennek az a célja, hogy Isten dicsőségét hirdesse. Ezt a népet Izrael és a pogány népek közül gyűjti, s aki ebben ott van, az mind drága testvérünk.

2.Krisztus teste. Ez a kép a Krisztussal  való elválaszthatatlan kapcsolatról beszél, hogy ő a Fej, mi vagyunk a tagok. De ugyanakkor arról is, hogy a tagok is összetartoznak, mi sem Krisztust, se egymást nem tudjuk nélkülözni.

3.A Szentlélek temploma. Van egy konkrét hely, egy közösség, ahol mi együtt vagyunk, ünneplünk, imádkozunk, tanulunk, bizonyságot teszünk, emlékezünk, harcolunk, egymáson segítünk.

4.Krisztus menyasszonya. Ez egy szép ószövetségi kép s kifejezi azt a bensőséges, forró szeretetete, amellyel Isten szereti az ő népét.

5.Szőlővessző és szőlőtő. Ez a Tőle való függőségünket fejezi ki, s azt , hogy mi gyümölcstermő életet kell éljünk.

6A Jó Pásztor nyája. Van aki előttünk jár, aki szól hozzánk, s akinek nyomdokait követjük.

7 Só és világosság.A gyülekezetnek komoly hivatása, kisugárzása van ebben a világban, amit el kell végeznie.

8 A hívők anyja. Az egyház az az édesanya, aki kihordja, megszüli és táplálja gyermekeit.

            A már említett 54-ik Kátékérdés gyönyörűen fejeződik be: hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és mindörökre az is maradok. Mit jelent az, hogy élő tagok vagyunk? Hát azt, hogy az életünkben történik valami. Mi feltámadunk a lelki halálból, megtérünk Krisztushoz, hit által most már Krisztus bennünk van s mi is Krisztusban vagyunk. Sajnos az egyháznak vannak halott tagjai is, akik elszakadtak Krisztustól és így az Ő ereje nem tud beléjük áradni. Ki az élő tag? Akik nem tudnak Krisztus nélkül élni, akik mindent tőle várnak. Kevesebb nem elég. Nem elég, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy templomba járunk. Krisztussal élő közösségben kell lennünk. Ha ez nincs, akkor sajnos még sajnos halott tagok vagyunk. Aki nem vágyik naponta Krisztus után, igéje, a közösség után, ott nagy baj van. Amit az egyházról, gyülekezetről eddig elmondtam az olyan, mint egy tűkör, illetve ablak. Az, hogy tűkör elcsüggeszthet, de az hogy ablak bátoríthat. Naponta oda kell állnunk a tűkör elé s abban meg kell viszgálnunk magunkat. Megláthatjuk, hogy mit akar Isten és hogy mi mennyire jutottunk. Ez elcsüggeszthet, de vezessen minket bűnbánatra, bűnvallásra és búzgó könyörgésre. Jó, hogy meglátjuk ürességünk, szegénységünk, hogy Ő annál jobban megtölthesen az Ő gazdagságával. De ez ablak is, meglátjuk, hogy az amit a Biblia a gyülekezetről tanít, az nem egy elérhetetlen ideál, eszmény, hanem megvalósulhat a mi életünkben is. Ez bátorít arra, hogy merjünk még többet várni, hogy ne elégedjünk meg kevesebbel, mint amit Isten nekünk adni akar. Örüljünk annak, amire már eljutottunk, de akarjunk még tovább lépni, mert van tobább. Ne álljunk megönelégülten, hanem merjünk még tovább lépni, még többet akarni.

Kérdések:

1. Ha saját gyülekezetedet megvizsgálod, mi indít alázatra?
2. Mi indít bizakodásra, s hogyan segíthetjük egymást ebben?
3. Szoktál-e beszélgetni olyanokkal, akik csak papíron tagok a gyülekezetben? Mivel próbálod őket motiválni a gyülekezetbe való bekapcsolódásra?

4. Milyen ötleteid vannak, arra nézve, hogy a gyülekezeted élőbb, jobb közösség legyen?

2.Nap A tanuló-tanító gyülekezet

Text.Ap.csel.11,19-26, 17,10-14

            Az Ap.csel.2,42-ben olvassuk, hogy az első gyülekezet kitartott, foglalatos volt az apostolok tudományában. Hogy kell ezt nekünk konkrétan elképzelni? Úgy, hogy a hirdetett ige mélyen érintette őket. Fölismerték azt, hogy ők bűnösök az Isten színe előtt , és egyszer csak elkezdik keresni a megtartatás útját. Az evangélium olyan a bűnösségét átérző ember számára, mint a szomjazónak a hideg víz, mint az éhezőnek a finom eledel, mint a betegnek a gyógyító gyógyszer. A hit karjával megragadják a megfeszített és feltámadott Krisztust. Megkeresztelkednek annak jeléül, hogy valami új kezdődött el az életükben, s csatlakoznak a gyülekezethez. Háromezer ember alkotja az első gyülekezetet. Csodálatos lehetett, felejthetetlen nap és élmény lett ez az ő számukra. De ekkor jött a kérdés: hogyan tovább? Hisz ők jól érezték, hogy ez csak a szerény kezdet, de innen tovább kell lépni. Tudták, hogy nekik többre van szükségük. Ez a több az, hogy még sokat tanuljanak Krisztusról, hogy elmélyüljenek az Ő ismeretében. A fiatal jeruzsálemi gyülekezet számára az apostolok tudományában való foglalatoskodás azt jelentette, hogy meg kellett ismerjék az Ószövetséget is, hogy az teljesedett be pontosan, amit a próféták már évszázadokkal azelőtt megírtak.

            A gyülekezet egyik legfontosabb jellemvonása, hogy a gyülekezet tagjai tanulnak. A Krisztus egyházában, a tanítványok közössége, a gyülekezet tagjai együtt tanulnak, együtt járnak az ige iskolájába. Persze tanulunk mi magunkban is, hisz amikor otthon olvassuk a Bibliát, vagy más lelki könyveket, akkor a csendben otthon, egyedül is tanulunk. De ezen felül nagyon fontos, hogy egymással is megosszuk tapasztalatainkat, megbeszéljük mindennapi életünk dolgait. A tanulást nem szabad elhanyagolni akkor sem, ha manapság sokan azt mondják, hogy nem a tanulás a fontos, hanem a légkör, az érzelmek. De ez egy veszélyes állítás. Az érzelmeknek, a légkörnek megvan a maga szerepe a keresztyén ember életében, de nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy mit hiszek. Valahogy úgy van ez, mint a fal. Fontos a vakolat, a festés, hisz anélkül durva és csúnya lenne a fal, de mégis a tégla és a cement a legfontosabb a falban. A festés, a vakolat csak diszíti a falat, de fal lényege a tégla és a malter, ami a falat összetartja. Az első keresztyén gyülekezet életében is azt látjuk, hogy miután az emberek megtértek a pogányságukból Istenhez, nagyon komoly és mély tanítást kaptak az apostoloktól a hit és a keresztyén élet dolgairól. A hívek valósággal csüngtek az apostolok ajkán s így nagyon rövid időn belül a gyülekezetek virágzásnak indultak. A keresztyén embernek tudnia kell, hogy mi a Biblia tanítása és mi az, ami ellenkezik a Szentírás tanításával. Az igazi gyülekezeti tag időt és energiát, adott esetben pénzt is szán arra, hogy elmélyüljön a Biblia tanulásában. Ez a tanulás egész életen át tart. Nem csak a jó pap tanul holtig, hanem minden egyes jó keresztyén is. Nagyon fontos, hogy a gyermekeket is minél hamarabb bevonjuk ebbe a tanulási folymatba. Evés közben jön meg az étvágy, mondja a közmondás. A gyermekeket az ő szintjükön kell tanítani, s a felnőtteket szintén. A tanulás nagyon gyakorlati dolgokra kell nézzen: hogyan közelítsük meg a Biblia felől a mi mindennapi életünk kérdéseit, a sokszor bonyolult és nehéz és etikai problémákat, hogyan tegyünk különbséget jó és roszz között a modern élet közepette. A tanulás sohasem öncél, nem azért tanulunk, hogy fitogtassuk a tudásunkat, hanem azért, hogy a mindennapi életünk sokszor bonyolult szövevényeiben tudjunk jól eligazodni. Tudjunk helyes döntéseket hozni, határozott igeneket és nemeket tudjunk kimondani. A tanulásunk nem csak az agyunkra van hatással, hanem sokkal inkábba szívünkre, kezünkre, lábunkra, akaratunkra, érzelmeinkre. A tanulás, az amit a Bibliából elsajátítottunk az egész emberségünket, az életünk minden területét érinti. Mi azért akarunk tanulni, hogy mindenben az Isten akaratát tudjuk cselekedni.

            A tanulásnak van egy diakóniai kitekintése is. Ki a mi felebarátunk és mit tehetünk érte? De van egy missziói kitekintése is: hogyan tudjuk embertársainkat megnyerni Istennek például a munkahelyünkön? Hogyan tudunk másoknak is bizonyságot tenni? Hogyan tudunk megközelíteni a hit kérdéseire nézve olyan embereket, akik már elszakadtak Istentől, egyháztól? S ilyen téren is kicserélhetjük egymással tapasztalatainkat. A tanulás nem csak azoknak a feladata, akik iskolázottak, akiknek erre jó képességük van. A tanulásból a gyülekezet egyetlen tagja sem vonhatja ki magát. Azt se lehet megtenni, hogy a gyülekezetet két részre osztjuk: tanitók és tanítottak. Mi először is mindnyájan tanulók vagyunk, a legfőbb Próféta és Tanító iskolájába vagyunk beiratkozva, aki igéje és Szentlelke által tanít minket. A tanulás a gyülekezetben mindig egy együttes, kölcsönös munka. Mindenki tanul és tanít is egyszerre. Nem úgy van az sem, hogy a lelkipásztor tanítja a gyülekezetet, hanem ő maga is sokat tanul a gyülekezettől. Nem úgy van, hogy a fiatalok tanulnak az idősebbektől, hanem az idősebbek is tanulnak a fiatalabbaktól. Senki se gondolja magáról, hogy ő birtokolja a tudást, hisz azt a gyülekezet közössége birtokolja. Mindenki tudása, tanítása értékes kincs. Persze, hogy nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni a gyermekek és a fiatalok tanítására: tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint, még amikor megvénhedik, akkor sem távozik el attól. ( a neki megfelelő módon-új.ford.) A 30-as években élt Magyarországon egy hírhedt rablógyilkos, Tari Nándor, akit végül halálra ítéltek. A börtönlelkész bizonyságtételére ez az ember megtért, de a halálos ítéletet így is végre kellett hajtani rajta. Mivel látták a jó magaviseletét, ezért több kívánságát is teljesítették, találkozhatott barátaival, rokonaival. A mikor azt mondták, hogy ha akarja az édesanyját is behozzák, akkor ezt mondta: ne hozzátok, mert ő miatta jutottam ide. Négyéves koromban ő küldött, hogy a szomszéd tyúkóljából lopjam el a tojást. Ha imádkozni tanított volna, nem jutottam volna ide. Nekem egy áldott tanító bácsim volt, aki például a szomszéd gyümölcsös kertjén járt az iskolába, ez egy rövidítés volt, de azt mondta, hogy mindig átlépi az almát, ami az ösvényen van, de nem veszi fel. Nagyon fontos, hogy mit tanulnak a gyermekek a családban, mert azt, amit a szülők elmulasztanak, azt se az egyház, se az iskola soha nem tudja bepótolni. Rendkívül fontos, hogy milyen hitbeli nevelést   kapnak a gyermekek otthon. Erről is lehet beszélgetni a gyülekezetben. Ezért nagyon áldásos, ha van házasok köre, ahol egymás ebbéli tapasztalatait is meg lehet osztani egymással. Nagyon fontos az, hogy lelkileg is befektessünk a gyermekeinkbe, mert ez mindig meg fog térülni. Lényeges az is persze, hogy ne csak a szavakkal, hanem az élettel is tanítsunk, hogy mit lát és hall a gyermek. Én 11 éves koromban kerültem internátusba, ahol nagyon mocskos beszéd folyt. Magam is csodálkozom, hogy én ezt a beszédmódot soha nem vettem át. Csak később tudatosodott bennem, hogy azért, mert én otthon ezeket a szavakat soha sem hallottam és önkéntelenül is iszonyodtam az ilyen beszédtől. Nem volt az akkor hitbeli döntés, de szüleim jó példája, szép beszéde megőrzött ebben a sáros fertőben az eleséstől.

            Nagyon fontos, hogy a vasárnapi igehirdetésben is legyen sok tanítás. Igyekezzünk a gyülekezet számára a hétköznapokra nézve is útmutatást adni. Nagyon fontos a tanulás alkalmait hétközben is megragadni, itt főleg a gyülekezet bibliaórára gondolok, ahol őszintén meg lehet nyílni, kötetlenül lehet egymással beszélgetni. Áldottak lehetnek a hitmélyítő hetek, gyülekezeti napok, s más alkalmakat is lehet szervezni a tanulásra. Ma már nagyon sok lehetőséget ad a tanulásra az internet is, prédikációk, előadások ezreit lehet itt meghallgatni. Éljünk ezzel a lehetőséggel is.Tanuljunk minél többet Isten dicsőségére, s hogy még jobban tudjuk szolgálni Urunkat!

Kérdések:

1. A tanulásnak milyen formáival találkozol a te gyülekezetdben?
2.  Látsz-e fehér foltokat ezen a területen, amit pótolni kellene?
3. Hogyan tudnánk jobban segíteni egymást a tanulásban?
4. Mit válaszolnál egy olyan embernek, aki azt mondja: minek már többet tanulni, tudok én eleget?

3 Nap. Az Ünneplő gyülekezet Text.Luk.10,38-42

      A mai napon beszéljünk az ünneplő gyülekezetről. Talán ez egy kicsit idegenül hangzik. Hisz amikor az egyházról beszél a teológia, akkor azt mondja, hogy itt a földön az egyház küzdő egyház.( ecclesia militans) s majd csak mennyben fog ünnepelni, a végső diadalt fogja ünnepelni. (ecclesia triumfans) Ha valaki most beszél az ünnepről, akkor azt fellegekben járónak nevezzük, aki elszakadt a földi realitásoktól. Dehát akkor itt csak küzdünk és szenvedünk, soha se ünnepelhetünk? Nincs mit ünnepelni? De hát ez rettenetes lenne! Ünneptelen emberek, ünneptelen keresztyének, az valami borzalmas dolog. Türei gyülekezetemben volt egy egyháztagom, ő teljesen elszakadt az egyházi élettől, allítólag valami csalódása volt ilyen téren, de erről nem volt hajlandó beszélni. Sokszor, amikor én vasárnap reggel mentem ellátni az állatokat, láttam, hogy ő kapával vagy kaszával a hátán ment felfelé a kertjébe. Egyszer épp egy pünkösd napja volt, amikor is kaszálni ment. Úgy a szívembe nyillalt, hogy milyen rettenetes élete van ennek az embernek. Az egy dolog, hogy a templomba nem jött, de legalább állt volna meg a munkában egy napra, legalább otthon vette volna fel az ünnepi ruháját.

      Mit ünneplünk mi keresztyének? Hát az Isten nagy üdvtetteit, amiket értünk végrehajtott. Már az ószövetségi népnek is megvoltak a maga nagy ünnepei, a páska, a lombsátrak ünnepe, a nagy engesztelés napja. A mai zsidó nép, bár sokan nem hisznek ott sem Istenben, de a szombatot mindenki szigorúan megünnepli. Csodálatos volt Jeruzsálemben kisétálni a városba. Olyan ünnepi csend és hangulat volt, amit mi itthon el se tudunk képzelni. Se autók, se buszok nem jártak, mindenütt ünneplőbe öltözött emberek voltak.

      Az Újszövetség népének még sokkal több oka van az ünneplésre. Hisz ő ismeri Megváltóját, azt a Jézus Krisztust, aki meghalt és feltámadott érette. Mi megváltott, Krisztusnak odaszánt emberek vagyunk. Az ő tulajdona, a Szentlélek temploma, Krisztus menyasszonya vagyunk, hogyne ünnepelnénk. Ez a kép különösen sokatmondó az Újszövetségben. Ha a Gyülekezet a Krisztus menyasszonya, akkor neki van Vőlegénye, aki eljegyezte őt, s akinek ő teljességgel odaszánta magát. Mi felékesített menyasszonyok vagyunk, felékesítve bűneink bocsánatával és az új élet ajándékával. Hogyne ünnepelnénk menyasszony-voltunkat! Hisz a mi Vőlegényünk úgy szeretett minket, hogy önmagát adta értünk, hogy minket megváltson, megtisztítson, hogy majd egykor szeplő és sömörgőzés nélkül álljunk az Ő színe előtt. Hogyne ünnepelnénk, hisz mi ezzel a csodálatos Vőlegénnyel hit által egyre bensőségesebb, mélyebb közösségben lehetünk. Hogy ne ünnepelnénk, hisz mi arra készülünk, hogy Őt egyszer meglássuk színről-színre.

      A mai napon a Szentírásból Mária és Márta történetét olvastam fel. Mindketten nagyon szerették Jézust, és mindegyikük a maga módján ki is mutatta szeretetét. Márta úgy, hogy finom ételeket készített, sürgött-forgott, dolgozott, Mária pedig úgy, hogy ünnepelt, leült a Jézus lábaihoz és hallgatta őt. Különös az, hogy bár Jézus nagyon elismerően nyilatkozott Márta szorgoskodásáról, fáradozásáról, mégis azt mondta, hogy Mária választotta a jó részt. Persze a kettőt nem szabad egymással kijátszani, hisz nekünk hol „Máriának, hol Mártának” kell lennünk, itt Jézus azonban azt akarja mondani, hogy vannak idők, amikor nem dolgozni kell, hanem ünnepelni. Mert aki nem tud ünnepelni, az nem tud majd dolgozni sem. A munka az ünnepből következik, de az elsődleges az ünnep, a Jézus lábainál való ülés, az ige hallgatása, az istentisztelet, mert ebből fakad majd az igazi szolgálat. Egy holland teológus ezt úgy fogalmazta meg: a szolgálat ízét, aromáját a Jézus lábainál való ülésből kapjuk. Itt nem is annyira az idői sorrendről van szó, hogy először ünnepelni kell, utána meg dolgozni, hanem inkább lelki sorrend ez, hogy a mi Krisztusért végzett szolgálatunk, a Krisztus értünk való szolgálatából származik. A szőlővessző akkor terem gyümölcsöt, ha a szőlőtőkén van. Az tudja magát Istennek odaszánni, aki megértette, hogy Isten mindent odaszánt értünk.

      Az ünneplésnek három formájáról szeretnék beszélni ezen az istentiszteleten: az istentisztelet, az úrvacsora és az imádság. Többről is lehetne beszélni, de az idő rövidsége miatt elégedjünk meg ennyivel.

      1.Az istentisztelet. Mit ünneplünk mi az istentiszteleten? A mi életünk két pont között zajlik, amit a teológiában így fejezünk ki: „már igen és még nem”. Isten már a legnagyobb dolgot, a Jézus Krisztusban való megváltásunkat elvégezte, a kereszten elhangzott a diadalkiáltás: elvégeztetett. De a legnagyobb dolog, mindennek a beteljesedése, Krisztus visszajövetele, az Isten országának kiteljesedése még hátra van. Az istentisztelet e két esemény között zajlik. Az istentisztelet először is azért ünnep, mert Isten hajlandó velünk lenni, velünk bűnös emberekkel. Mi  rácsodálkozhatunk az Ő kegyelmére, szeretetére. Hálát adunk, hogy Ő mindig szól hozzánk, hogy igéjében megadja mindazt, amire nekünk szükségünk van. Az igehirdetés, az istentisztelet fénypontja, hisz Isten az Ő igéjének hirdetése által megszólít, tanít, vezet, fedd, int, hisz nekünk erre is szükségünk van, de vigasztal, erősít, bátorít, feledatot, küldetést ad.  Becsüljük meg nagyon az igehirdetést. Az igehirdetés először is az igehirdető számára egy óriási felelősség, hogy az igehirdető alaposan felkészüljön, üzenetet kérjen, de a gyülekezet számára is, hogy az igehirdetés jusson el nem csak a fülünkig, hanem a szívünkig is. De az istentisztelet fontos része az imádság, hisz abban kifejezzük hálánkat, magasztalásunkat, de elmondjuk kéréseinket is. Aztán nagyon fontos rész az éneklés. Az énekek telve vannak Isten dicsőítésével, de vigasztalással, bátorítással is. Felejtehetetlen élményem, hogy amikor 1983 április 22-én a kolozsvári Szekuritátén egy 6 órás kihallgatásom volt, mielőtt ez elkezdődött volna, egy órára egy szűk szobába zártak, ott egyszer csak a „Ne csüggedj el kicsiny sereg” ének jött a szívembe, gondolatomba, s végig azt dúdolgattam, s Isten csodálatosan megerősített az előttem álló nagy próbatételre. Az adakozás is része az ünnepnek, hisz azzal is kifejezzük, hogy mi hálából adhatunk pénzünknek az Istennek az Ő országa építésére.

      2.Az úrvacsora. Különös, rendkívüli alkalmai ezek az ünneplésünknek. Az első keresztyének naponta úrvacsoráztak, ők különben naponta legalább egyszer együtt is étkeztek. Nálunk ez másképp van, sok mindent egyszerűen nem lehet adminisztrációs okok miatt megszervezni.Örömmel hallottam, hogy vannak olyan gyülekezetek, akik minden hónapbn úrvacsoráznak, akkor is, amikor nincs üdvtörténeti ünnep. Nagyon jó és áldott kezdeményezés ez. Az úrvacsorát belepi egy ünnepi hangulat, egy mennyei légkör, hisz Jézus azt mondta tanítványaink, hogy majd újra fogunk úrvacsorázni a mennyben. Az úrvacsora a menny egy kis darabja a földön, a menny előszobája, előíze. Csodálatos, sokszor haldoklók arcán is látni a mennyei ragyogást, ami átsüt a halál fájdalmán és kínján is.

      3. Imádság. Az ünneplő gyülekezet imádkozó gyülekezet is. A menyasszony szól az ő Vőlegényéhez. Mindenek előtt azt mondja: jöjj!. Ebben a rövid szóban annyi minden benne van. Benne van az, hogy szüksége van a gyülekezetnek Krisztusra, hogy nem tud nélküle élni, hogy ő az aki segíthet, az ő baján és nyomorúságán. Sajnos az imádsággal is sok baj van az életünkben. Az imádság helyét átvette a vitatkozás. Imádkozó egyház helyett vitatkozó egyház lettünk. Sajnos az istentiszteleteken is úgy éljük meg az imádságot, hogy a lelkipásztor imádkozik, mi meg azt passzívan meghallgatjuk. Nagyon jó az,  ha a gyülekezet imatémát ad a lelkipásztornak, hogy érezze, az az ima az övé is. Nagyon jó az, hogy van csendes imádság is, amikor ki-ki a saját személyes imáját elmondhatja, Isten elé viheti. Az imádságban erő van. Sokszor átéljük, hogy Isten meghallgatja a gyülekezet imáját. Stuart Mária skót királynő mondta azt, hogy jobban fél Knox (Skócia reformátora) imádságaitól, mint egy hadseregtől.. Van mit javítani, gazdagítani istentiszteletünkön. Tegyük meg, éljünk jobban ezzel a lehetőséggel.

Kérdések:

1.      Miben mutatkozik meg egyházi életünkben a „Márta-féle” magatartás?

2.      Hogyan mutathatjuk meg a gyülekezetünkben Iten iránti odaszántságunkat?

3.      Hogyan tehetnénk még szebbé ünneplésünket?

4.      Vannak-e gyülekezetedben olyan dolgok, amiket jó lenne másokkal is megosztani?

4 Nap A bizonyságtevő gyülekezet

Text.Mt.5,13-16, Ap.csel.11,19-30

      Láttuk már eddig, hogy milyen nagy ajándék a mi számunkra a gyülekezet, ahol tanulhatunk, ahol ünnepelhetünk. De a gyülekezetnek van egy nagy feladata, küldetése, éspedig az, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról ebben a világban. Miben kell ez meglátszodjon? Nem is annyira arról van szó, hogy mit tesz a gyülekezet, hogy egy csomó mindent szervez, hogy adakozik, imádkozik, tanít, hanem arról, hogy mi a gyülekezet kisugárzása. Az ahogy a gyülekezet él, bizonyságot tesz-e Jézus Krisztusról? Jézus nem elvont, elméleti módon beszélt arról, hogy mit is kell tegyen a gyülekezet ebben a világba, hanem nagyon is mindennapi, hétköznapi, életből vett képekkel mondta el a gyülekezet küldetését. Jézus a Hegyi Beszédben, rögtön a boldogmondások után azt mondja az összegyűlt tanítványoknak, az őt követő tömegnek: ti vagytok a föld sója és világossága. Különös ez. Egyrészt nagyon is prózai, egyszerű dolgokkal hasonlítja össze a gyülekezetet. Nem azt mondja, hogy ti vagytok a föld aranya, ezüstje, gyémántja.  Nem azt mondja, hogy ti sugárzó üstökösök, csillagok vagytok, hanem gyertyák, egyszerű lámpások.

      Másrészt nélkülözhetetlen dolgokról beszél itt Jézus, hisz só nélkül minden étel, bármennyi sok és fimon húst és zöldséget is tennénk bele, ízetlen. Tudjuk azt is, hogy abban az időben, amikor sem hűtőszekrény, sem mélyhűtő, sem tartósító szerek nem voltak, az egyetlen, ami a romlástól védett, a só volt. Akkor még nem volt villanyvilágítás, a gyertya és lámpa szintén nélkülözhetetlen volt. A sötétében ezek nélkül csak tapogatózni, eltévelyedni lehetett. Az is különös és figyelemre méltó, hogy ezt nem a tanítványok találták ki saját magukról. Ha így lett volna, azt lehetett volna mondani rájuk: miféle büszke, gőgös, beképzelt emberek ezek, mit nem gondolnak magukról? De ez nem a Jézus követői állították magukról, hanem Jézus mondta róluk, és ez így egészen más. Ha Jézus mondja, akkor az nem beképzeltség, hanem küldetés. Nem tetszelgés, öndicsőítés, hanem alázatos szolgálat. Igen, ezt Jézus mondta ennek a kis seregnek, és mondja nekünk is ma. Igen, ti nagyon fontosak, értékesek, nélkülözhetetlenek vagytok a világ számára. S itt nincs apelláta! Nem kezdhettek magyarázkodni, hogy hát igen, de mi olyan gyengék vagyunk,meg vajon sikerül-e? Most Jézus mondja nekünk: ti ezek vagytok, a föld sója és a világ világossága.

      Mit jelent ez konkrétan a mi számunkra? Mikor vagyunk mi a föld sója? Hát akkor, ha „Jézus-ízünk” van, ha Jézus világosságát árasztjuk magunk körül. Mi krisztusi emberek kell legyünk, olyanok, akik hasonlítanak Mesterükre. Ezt talán egészen egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni: a gyülekezetet észre kell vegyék, mert ő többet tesz, mint ami a megszokott. Ha valaki például kedves a barátjához, az nem feltűnő, de ha valaki az ellenségéhez is kedves tud lenni, arra már felfigyelnek. Ha valaki úgy segít, hogy azért semmi viszonzást nem vár, az már rendkívüli dolognak számít. Ilyenkor az emberek rákérdezhetnek az életünkre, feltehetik a kérdést: miért olyan kedvesek a keresztyén emberek? Miért tudnak önzetlenek lenni? Miért nem lopnak, csalnak, miért nem használják ki a lehetőséget a bűnre? Miért van az, hogy ők tudnak határozott igeneket és nemeket mondani. Azért, mert ők a mennyei Atya gyermekei, a Jézus tanítványai.

      Nagy veszély és nagy baj az, ha a gyülekezet nem láttatja magát, hanem lehet érezni a hatását. Ha olyan, mint a szentelt víz, hogy se nem árt, se nem használ, értsük jól ezt a mondatot. Jézus ezt is egy példával szemlélteti. A gyertyát a véka alá teszik. Ott nem árszt fényt, és hamarosan ki is alszik, mert nem kap oxigént. Mikor ízetlenedik meg a só? Mikor lesz a gyülekezet véka alá rejtett gyertyává? Akkor, hanem követi Mesterét, az Úr Jézust. Akkor, amikor még van ugyan istentisztelet, mondunk is szép s kegyes szavakat, csak épp az életünkön nem látszik meg az, hogy mások lennénk. Épp oly önzőek, szeretetlenek, anyagiasak, megbízhatatlanok, vagyunk, mint a világ fiai. Ez az ún. elvilágiasodott egyház. De az is veszély, ha a keresztyén ember úgymond begubózik, teljességgel elszigetelődik a világtól. Nagyon jól érezzük magunkat a kis meghitt közösségünkben, s örülünk, hogy a gonosz és bűnös világ messze van tőlünk. De így hogyan tudunk világítani, ízesíteni?

      A só el kell vegyüljön az ételben, csak úgy tudja az ételt átjárni, a fény is be kell törjön a sötétségbe, másképp nem tud világítani. Az is nagy baj, ha az egyház nem különbözik a világtól, mert akkor nem követi Jézust, de éppúgy baj az, ha teljességgel elszigeteli magát a világtól, és nincs üzenete a világ számára. Tehát más kell legyünk, mint a világ, de azt a másságot épp a világ érdekében meg kell láttassuk. Hogyan valósul ez meg a mindennapokban, hogy lehetek sóvá és világossággá a 21-ik században? Ez nem könnyű és nem egyszerű dolog. De mégis nagyon fontos. Szokták mondani, hogy négy evangélium van,de van egy ötödik is: a keresztyének élete. S a legtöbben ezt az ötödik evangéliumot olvassák. Pál használ egy szép képet, hogy mi Krisztus levelei kell legyünk, amit olvasnak az emeberek. Azt észreveszik előbb-utóbb a körülöttünk élők, hogy igazi keresztyének vagyunk-e, s ha igen, ennek bizonyságtevő ereje lesz. Ha valakinek az életén meglátszik, hogy ő hisz Jézus Krisztusban, hogy ő Krisztus tanítványa, akkor ez vonzóvá, kívánatossá lehet mások számára. Nyitottá válhatnak emberek az evangélium, a hit befogadására. Azt mondhatjuk, hogy a gyülekezetnek két tekintete van.Az egyikkel Krisztusra néz, de a másikkal a világra. Krisztus felé tanítványok, a világ felé bizonyságtevők vagyunk. Így veszünk részt az Isten világot átfogó munkájában. Mi meg kell lássuk, azokat az elveszetteket, akiket Krisztus épp a mi bizonyságtételünk által akar magának megnyerni. A gyülekezetnek nyitott ajtaja kell legyen, amin egyrészt, akik benn vannak kimennek bizonyságot tenni Krisztusról, másrészt, azokat akiket a bizonyságtétel megragad kívülről bejöhetnek és a gyülekezet tagjaivá válhatnak. Nagyon fontos, hogy meglássuk azokat, akik felé nekünk küldetésünk, feladatunk van. Lássuk meg azokat, akik nyitottak az evangélium üzenetének a meghallására. Mindig lesznek persze olyanok is, akik bezárják szívüket az evangélium előtt. Ezekért is kell tenni valamit, mégpedig imádkozni. Akiknek nem lehet Istenről beszélni, aazokról mi beszéljünk Istennek. De figyeljünk azokra, akik nyitottak arra, hogy Isten dolgairól halljanak és elindulhatnak Isten felé.

      Nagyon fontos, hogy ha valaki elindul a gyülekezet felé, ott jól érezze magát. Ne előítéletekkel tekintsünk rá, hanem fogadjuk be szeretettel. Hívjuk őket, hogy jöjjenek más alkalommal is. Egy nagyon jó példa erre Lévi, a későbbi Máté. Őt Jézus a vámszedők asztalától hívta el, azonnal követte Jézust. De mielőtt beállt volna a Jézus követői közé, szervezett egy vacsorát, amire meghívta vámszedő kollégáit, sőt az utcalányokat is. Ezek el is jöttek, mert kiváncsiak voltak, hogy a régi barátjuk miféle új tanítást, Mestert választott. Erre Lévi mindnyájuknak bizonyságot tett , s elmondta nekik, hogy őt most már más értékek lelkesítik, más ügy dobogtatja meg a szívét. Láthatjuk, hogy nem szigetelődött el régi barátaitól, hanem megpróbálta őket is megnyerni Krisztusnak.

      Nagyon fontos, hogy el tudjuk mondani, meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mit is hiszünk, hogy mit jelent nekünk az, hogy mi hiszünk Istenben, hogy mi egy gyülekezet tagjai vagyunk. Próbáljuk embertársainknak elmondani, hogy mi miért cselekszünk másképp, mint ahogy az emberek cselekszenek. Erre szeretnék egy személyes példát elmondani. A kilencvenes években Kolozsváron elindult a Caritas, a piramis játék. Mivel én egy közeli gyülekezetben, Türében szolgáltam, láttam, hogy mindenki özönlött, hogy tegye a „csodabankba” a pénzét. Többen már többször is vettek ki pénzt nyolcszorosává növekedve. A hívek engem is bíztattak, hogy tegyek én is be pénzt, de én meg voltam győződve, hogy az illető , aki a bankot működtette vagy fegyverekkel kereskedik( akkor folyt a jugoszláviai háború) vagy pedig lánykereskedelmet folytat, hisz csak egy sötét üzlet hozhat ilyen busás jövedelmet, s én azt mondtam, hogy nem akarom, hogy az én pénzemmel embereket öljenek, vagy lányok jussanak bordélyházakba. Ez csak egy példa, ilyeneket mindnyájan tudnánk felsorolni.

      Az utolsó bibliai példa Antiókhia. Ez az első század legnagyobb és legélőbb gyülekezete volt, itt nevezték a Krisztus követőit először keresztyéneknek. Hogyan keletkezett ebben a nagy és zülött városban keresztyén gyülekezet? Hát úgy, hogy Jeruzsálemben üldözés támadt a keresztyének ellen., és sok keresztyén ide érkezett. Ezek az egyszerű emberek, a maguk egyszerű módján bizonyságot tettek hitükről. Elmondták, hogy számukra, nem a császár az Úr, hanem Krisztus. Ők mindenben neki engedelmeskednek. S ez hatásos volt a pogányok között. Azt olvassuk, hogy az Úr keze cselekedte ezt, de felhasznált erre emberi életeket. S Antiókhiában egy nagyon erős gyülekezet jött létre, amire ma is csak szent irigységgel tekinthetünk. S ez nem nagynevű apostolok, lelkipásztorok által, hanem egyszerű, bizonyságtevő lelkek által. Isten ezt ma is meg tudja tenni. Csak épp legyünk készek a bizonyságtételre. Az antiókhiai gyülekezet élő hite két dologban látszott meg. Az egyik az, hogy gyűjtést szerveztek a Jeruzsálemben és környékén élő gyülekezeteknek. A másik pedig, hogy Pált és Barnabást misszióba küldték, hogy más helyeken is megismerjék az evangéliumot, Jézus Krisztust.

      Az első században a keresztyénség futótűzként terjedt. Miért? Azért, mert a keresztyén hitre tért emberek élete gyökeresen megváltozott. Justinus mártír ezt így írja le: régen tisztátalanságokban lelték kedvüket, de most szentségben élnek, régen varászlókhoz fordultak, most csak az élő és örök Istenhez, régen az élet csak a pénz körül forgott, most pedig osztogatják a pénzüket. Régebb még családtagjaikkal is gyűlöletben és hargban éltek, most még ellenségeiket is szeretik. Vajon rólunk mit tudnak elmondani az emberek? Mindezeket hallva, testvéreim bizonyára azt mondjuk: hát ez nem könnyű feladat. Jézus se mondta azt, hogy könnyű, én sem mondtam ilyet. De ez a mi hivatásunk, s mi egyszerűen nem tehetünk másképp, ha Isten gyermekei vagyunk. Bárcsak lennénk bizonyságtevő keresztyének, bizonyságtevő gyülekezet!

Kérdések:

1.      Mit jelent ma nekünk az őskeresztyénség példája?

2.      Próbálj pár példát felsorolni, hogyan lehetünk mi ma sóvá és világossággá!

3.      Hogy tudnánk a kereső kívülállók útját egyengetni a gyülekezet felé?

4.      Mire vigyázzunk, ha egy új arc jelenik meg a gyülekezetben?

5 Nap A lekigondozó gyülekezet  Text.Jak.5,13-20

      Forduljon most tekintetünk a lelkigondozó gyülekezet felé. Mindnyájan ismerjük a 23-ik zsoltárt, ahol azt mondja Dávid, hogy az Úr az ő pásztora. De ennek a nagy pásztornak, úgy ahogy azt egy áldott emlékezetű budapesti lelkipásztor mondta, kis bojtárokra is szüksége van. Mi egymás pásztoraivá kell lennünk. A gyülekezetet nem szabad úgy elkképzelni, hogy itt van a nyáj, s ott van a pásztor, hogy itt vannak a közönséges hívek, ott meg a lelkipásztor meg a presbiterek, gondnokok. Sokkal inkább úgy van, hogy Jézus Krisztus a főpásztor, a gyülekezet az Ő nyája, s enyájon belül pedig mindenki egyszerre juh és pásztor is. Arról már hallottunk, hogy az első gyülekezet többek közt foglalatos volt a közösségben. Mindennap összegyűltek istentiszteletre, úrvacsorázásra, de azon kívül nagyon is törődtek egymással. Annyira, hogy nem csak gondjaikat, örömeiket, hanem anyagi javaikat is megosztották egymással. Állandóan vigasztalták, bátorították, de ha kellett intették és figyelmeztették is egymást.

      Azt is láttuk már, hogy Pál a gyülekezetet egy testhez hasonlítja, annak sokféle tagja van, ahol minden tag fontos és nélkülözhetetlen, s ahol a tagok állandó kapcsolatban vannak, állandóan összedolgoznak a test jó működése érdekében. Nem nézik le, nem vetik meg egymást, nem próbálnak versenyezni azon, hogy ki a fontosabb. Senki se büszke, de kisebbrendűségi komplexusaik sincsenek. Mindenki tudja, hogy értékes, és tudja, hogy mi a feladata a testben. Ezért nincs zavarodottság és megosztottság a testben. Ha az egyik tag szenved, vele együtt szenved a többi tag is. Ha az egyik tag örül, p éldául annak hogy meggyógyult, akkor vele együtt örül a többi tag is. A mi testünk egy nagy csoda tulajdonképpen, a Teremtő és a teremtés csodája.

      De még nagyobb csoda a Krisztus gyülekezete, ahol a Lélek egységben tartja az egészet, az egyetlen Fejnek a vezetése alatt. A gyülekezet egysége egyedül Krisztusban van, s azért azt semmi se tudja szétrombolni. De az, hogy mi egyek vagyunk, az nagyon is valóságos, konkrét dolgokban mutatkozik meg.

A lelkigondozó gyülekezet szép példája Thesszalonika. Ebben a gyülekezetben nagy szomorúság támadt, amikor egyesek meghaltak a gyülekezet tagjai közül. Persze azért is volt nagy a szomorúság, mert bizonytalanságok voltak, azok örök sorsa felől, akik elaludtak. Pál megpróbál ebben a helyzetben eligazítást adni. De az is nagyon példamutató, ahogy a gyülekezet tagjai egymást vigasztalták. Pál épp ehhez a magatartáshoz csatlakozik, amikor azt írja, hogy most már az általa leírt gondolatokkal vigasztalják egymást. S mintha látnánk azt, hogy a thesszalonikai hívek megindulnak, s mennek vigasztalni azokat, akik szomorkodnak szeretteik elvesztése felett. Ők lelkigondozzák, pásztorolják egymást. A gyülekezet nem csak meg kell hallgassa az evangéliumot, hanem azzal meg kell induljon, azt tovább is kell adja. Ahogy a mentő misszióban mondják: az egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol lehet kenyeret kapni. A gyászolók, árvák, özvegyek, különféle kísértésekkel küzdők megtapasztalják, hogy a gyülekezet ott áll mellettük, nincsenek magukra hagyatva. De a vigasztalás mellett a lelkigondozónak más oldalon is vannak feladatai, mint a tanítás, intés, figyelmeztetés. Van ahol nincs elég tudás, ott tanítani kell, van ahol félrecsúszik az élet, ott helyre kell azt hozni, helyére kell tenni a dolgokat. Sajnos ez egyre inkább elsikkad a gyülekezetben, mert nincs alázatunk egymástól elfogadni az intést, s ha valaki azt felénk megteszi, akkor felfortyanunk és azt mondjuk: foglalkozz te csak a magad bajával és hagyj nekem békét. Ez a gyülekezetben nem így kellene legyen, hisz mi felelősek vagyunk egymásért. Az Újszövetség egyik legfontosabb igéje ilyen vonatkozásban a Jakab apostol levelében van: 5,19-20. Ebben a fejezetben sok szó esik arról, hogy mi együtt kell érezzünk azokkal, akik gondok között élnek, akik betegek, akiknek gyászuk és veszteségük van. De együtt kell örülni azokkal, akik Isten áldásait megtapasztalták. Az apostol külön figyelmeztet azokra, akik eltévelyedtek, akik visszaestek a hitben. Az ilyenek hamar teljesen kieshetnek a gyülekezet közösségéből, s végleg elveszítik az utat, céltévesztett emberek lesznek és így is halnak meg. Sajnos mi egy olyan időben élünk, amikor egyre többen hátat fordítanak az egyháznak. A kérdés az, hogy mit lehet ilyen esetben tenni? A legelső dolog, hogy ez ne hagyjon hidegen minket. Fájjon az, hogy sok ilyen ember van s aztán próbáljunk is tenni valamit értük. Ha ilyen a szomszédunk, munkatársunk, próbáljuk őt megszólítani, gyülekezetbe elhívni. Tudom, hogy ez nem könnyű munka, de Isten meg tudja áldani. Meg kell gondolnunk, hogy itt nem kevesebbről van szó, mint a lélek örök sorsáról, hogy valaki a mennybe vagy pedig a pokolba jut. Vagy örök üdvösség vagy pedig örök kárhozat lesz a sorsa. Aztán egy következő lépés lehet, hogy kezdjünk el imádkozni azért, hogy Isten használjon fel minket abban, hogy tudjuk az ilyen embert Krisztushoz vezetni, és figyeljük azt, hogy mikor ad Isten lehetőséget arra, hogy vele Istenről beszélgessünk. Először ne a hit dolgairól beszélgessünk, hogy alakuljon ki egy emberi kapcspolat közöttünk, s majd csak később kezdjünk el a hit dolgairól is beszélgetni. Hallgassuk meg s próbáljunk arra válaszolni, amit ő kérdésként felénk megfogalmaz. Ha alkalom nyílik, mondjuk el a saját életünk tapasztalatából, hogy mit jelent nekünk az Istennel való közösség. Legyünk türelmesek, tudjunk csalódásokat, kudarcokat is elhordozni, tudjunk sírni is, ha a helyzet úgy hozza. Ne csak beszéljünk a másiknak, hanem ha szüksége van valamire, tegyünk is érte. Nem könnyű dolog ez, de nincs nagyobb öröm, mint amikor egy embert Krisztushoz tudtunk vezetni.

            A nagy kérdés az, hogy a mi időnkben hogy tudunk kitartani egy közösségben, hogy lehetünk lelkigondozó gyülekezetté? Úgy, hogy próbálunk megismerkedni emberekkel. Nagy különbség van egy kis falusi, illetve egy nagyvárosi gyülekezet között. Előbbiben mindenki jól ismeri egymást, utóbbiban ez lehetetlen dolog. Ezért fontosak a nagyobb gyülekezetekben a kisebb körök,: bibliaóra, ifjúsági csoport, nyugdíjasok köre stb. Vegyük észre azt, ha valaki olyan hiányzik a gyülekezetből, aki minden vasárnap ott szokott ülni mellettünk, keressük meg, mert bizonyára beteg, vagy valami nagy gond jött az életébe. Hiányozzon és fájjon az, hogy valaki nincs ott a gyülekezetben. Lehet, hogy minderre most azt valaki: Ó, ez utópia, ideális helyzet, de hol van ettől a valóság? Igen, ez valóban messze van, de tegyünk valamit azért, hogy ez az ideális közösség megvalósuljon. Tegyük meg, amit megtehetünk. Tégy valamit a gyülekezetedért, és e munkát kezd magadon. Próbáljunk jobban figyelni egymásra, sokszor túl hamar azt gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk a felebarátunkról. Ne bélyegezzünk meg senkit, ne közeledjünk senkihez előítéletekkel, vegyünk mindenkit komolyan, ne gondoljuk, hogy valami nagyot kellene tenni. A lelkigondozás sokszor kis dolgokban mutatkozik meg. Legyen szeretet és melegség abban, ahogy találkozunk, s beszélgetünk egymással. Próbáljuk meglátni az új arcokat és forduljunk feléjük nagy szeretettel. Isten meg fogja áldani mindazt, amit teszünk. Legyen bennünk ott a nagy öröm, hogy a nagy Isten még minket kis embereket is felhasznál az ő dicső munkájában.

Kérdések:

1.      Próbálj példát mondani arra nézve, hogy te hogyan tapasztaltad meg a gyülekezet gondoskodását, és arra is mondj legalább egy példát, hogy te hogyan igyekeztél valakit lelkigondozni!

2.      Volt-e olyan, hogy valaki intett, illetve figyelmeztetet, s ha igen, hogyan reagáltál erre?

3.      .Azt mondtuk, hogy kis dolgokat tehetünk, mit tudnál te tenni, hogy a gyülekezet lelkigondozó közösség legyen?

6 Nap A gyülekezet jövője Text.Ef.3,14-21

             Isten kegyelméből eljutotttunk a gyülekezetről tartott sorozatunk záró alkalmához. Sok mindent hallottunk eddig. Indultunk onnan, hogy mi is a gyülekezet, hogyan keletkezett, vagyis szóltunk a gyülekezet múltjáról, aztán foglalkoztunk azzal amit a gyülekezet tesz, hogyan ünnepel, hogyan tanul illetve tanít,hogyan tesz bizonyságot és mit is jelent a gyülekezet lelkigondozói szolgálata.

A mai záró alkalmon foglalkozzunk a gyülekezet jövőjével, vagyis: van-e jövője a gyülekezetnek. Egy katonasági élményem jut eszembe. Désen voltam katona 1977-1978-ban. Egyszer, amikor gyakorlatoztunk Désakna község határában, egy szünetben odajött hozzám a katonatisztem s cinikusan azt mondta: nézzek rá a falura. Nos, mondta itt sok templom van, de szépen lassan ezek a templomok mind kiürülnek és a papok mind munkanélküliek lesznek. Maga is, tette hozzá gúnyos mosollyal az arcán. Ha még megadatna, hogy ezzel a tiszttel találkozzam, elmondanám neki, hogy jóslata nem valósult meg, mert a templomok hála Istennek nem ürültek ki, és én se voltam egy percig se munkanélküli. Persze, azért nem minden olyan rózsás az egyházban. Főleg a Nyugat-Európai helyzet aggasztó. Én a hollandiai helyzetet ismerem jobban, 1999-ben az emberek 50%-a már egyházon kívüli volt, s hetente bezárnak egy keresztyén templomot.

Persze nálunk is vannak olyanok , akik nem tagjai az egyháznak vagy épp csak papíron tagok, de élő kapcsolatot nem ápolnak vele. Érdekes, hogy sokszor, amikor egyházon kívüli, vagy templomot nem látogató embereket temetek, a hozzátartozók elmondják, hogy az illető komolyan hitt Istenben, naponta olvasott igét és imádkozott. Nem csak egyházban, a gyülekezetben lehet hinni, mondogatják az emberek. Ezek után feltevődik a kérdés: van-e jövője az egyháznak? Hisz, ha a mi magyar református egyházunkat nézzük, sok az aggodalomra okot adó jelenség. Gyülekezeteink folyamatosan apadnak, nálunk is megjelentek azok, akik bejönnek a lelkészi irodába és írnak egy nyilatkozatot, hogy nem hajlandók többé a gyülekezethez tartozni. Sok ember az ember az egyházat már nem tartja olyan tényezőnek, ami az ő életét befolyásolná, nem érzi azt, hogy Istennek valami köze is lenne az ő mindennapjaihoz. Ami régebb még természetes és megszokott volt, hogy minden gyermeket megkereszteltek, hogy minden házaspár templomi esküvőt tartott, ma már nem természetes és magától érthetődő. Persze attól is őrizkednünk, hogy idealizáljuk: bezzeg, azok a régi szép idők. Régen is sok baj és bűn volt, igazi keresztyénnek lenni, akkor is komoly döntést jelentett. Ami döntő különbség múlt és jelen közt, hogy ma a bűn már sokkal nyíltabb és elfogadottabb, mint régen. Ma egyre több ember gondolja úgy, hogy jól meg tud lenni Isten nélkül is. Sok ember, aki anyagilag jobb helyzetben van, azt mondja: minek imádkozni a mindennapi kenyérért, amikor az neki bőven kijut ima nélkül is?

            Az elvilágiasodás mellett egy másik aggasztó jelenség az elmagányosodás, amit idegen szóval, individualizmusnak szoktunk nevezni. Régen az emberek sokkal jobban egymásra voltak utalva.Együtt építették a házukat, kapálták a földjeiket, kaszálták le a rétjüket. Ma már mindenki jól megvan magában is. Ma már az özvegy, egyedül élő nénit is jól elzórakoztatja a TV, a gyermekeket odaragasztja a számítógép s a mobil telefonon, amiken játékok ezrei elérhetők. Ma a modern tehnika mindenki számára időtöltési, szórakozási lehetőséget kínál. Valaki ezt szupermarket-kúltúrának nevezte. Ahogy ott toljuk a szekérkét magunk előtt, és innen is onnan is beleteszünk valamit, amit épp megkívánunk vagy szükségesnek tartunk, éppúgy rakjuk tele lelkünk kosarát is azzal, amiben épp örömöt, fantáziát, értelmet látunk. A lehetőségek óriási választéka áll előttünk, a bőség zavarával küzdünk. Olyan lehetőségeink vannak, amikről még 25 évvel ezelőtt álmodni se mertünk. Minek hinni, minek gyülekezetbe járni, hiszen az ember Isten nélkül is boldog lehet. Annyi mindennek lehet örülni, annyi élvezet van. Ezt modern szóval hedonizmusnak nevezzük.Ennek jelszava: együnk, igyunk, szórakozzunk, mert holnap úgy is meghalunk! Szakíts le ma minden örömöt, gyönyört, élvezetet, mert lehet, hogy holnap ez már nem a tied. De azért vannak, akik ezzel nem elégszenek meg. Azok más, különösebb vallások felé orientálódnak: reinkarnáció, okkultizmus, keleti vallások.

            Most mindezek után tegyük fel még egyszer a súlyos kérdést: van-e jövője az egyháznak? Erre a kérdésre mi egy határozott igennel válaszolunk. Mert a jövő az egyház Úrának kezében van, s ő nem más, mint Jézus Krisztus. Mi hisszük, hogy a mi Istenünk egy élő és cselekvő Isten, aki nem szűnt meg munkálkodni, nem szűnt meg gyűjteni az Ő örök életre elválasztott seregét. Mi ne hinnénk azt, hogy Isten adhat most a 21-ik században is egy nagy lelki ébredést? De ezért nekünk kell is tenni valamit s mindenek előtt imádkozni kell érte. Hirdetnünk kell, hogy Isten igéje ma is megáll, azt hogy a bűnöket meg kell bánni és el kell hagyni, és egymát segítenünk kell az Isten útján való járásban. Sokkal többet és sokkal buzgóbban kell imádkozni a Pál apostol Miatyánkját,(ezt a felolvasott igét a teológiában így nevezik) hogy erősödjünk meg a belső emberben, hogy lakozzék Krisztus hit által a mi szívünkben, hogy a szeretetben meggyökerezzünk és tovább épüljünk. Hogy megismerjük az Isten jóvoltának hosszúságát és szélességét, mélységét és magasságát, hogy beteljesedjünk egészen az Istennek teljességéig. Páltól megtanulhatjuk azt is, hogy ő először hálát ad a gyülekezetekért, de utána azért imádkozik, hogy ezek gyarapodjanak, erősödjenek. Imádkoznunk kell a Szentlélek erejéért, hogy adjon az Úr erőt az Ő egyházának, hogy tudja megvallani hitét, adjonaz Úr erőt a bűn elleni harcban, a saját gonosz kívánságaink, a szeretetlenség, az anyagiasság, a gőgösség ellen. Erőnk kell legyen a szenvedésre is, ha kigúnyolnak, ha hátratételt szenvedünk, erőt kell kapjunk arra, hogy ne haladjunk, ne sodortassunk az árral. Hogy merjünk határozott nemeket és igeneket mondani. Egy hideg és szeretetlen világban mi meg kell mutassuk, hogy mi az igazi szeretet. A mi életünk alapérzése a szeretet kell legyen. A szeretet egyszerűen árad azokból, akik Jézust szívükbe fogadták. A gyülekezet tagjai tudják, hogy Isten szereti őket, hogy Jézus Krisztus önmagát adta értük, s ők ezt a szeretetet úgy viszonozzák, hogy tovább adják azt másoknak. A gyülekezet a szeretet által tudja vonzani az embereket, mert az emberek ki vannak éhezve a szeretetre. Ha a gyülekezetben szeretet van, akkor az emberek ezt meg fogják érezni és oda fognak jönni. A gyülekezet az a hely is kell legyen, ahol ismeret van, ahol válaszokat lehet találni a földi élet és az örök élet nagy kérdéseire. Mert mindenki foglalkozik azzal, hogy mi is az élet értelme, miért vagyok ezen a világon, mi lesz velem a halál után? A Biblia tiszta és világos tanítást ad nekünk ezekben a kérdésekben. Az igehirdetés egyik fontos feladata, hogy a Biblia alapján mindenki választ találjon a mai modern embert foglalkozató súlyos és nehéz kérdésekre. Ez nagy felelősséget ró a lelkipásztorra, de az egész gyülekezetre is.

            Végszóként azt mondhatjuk: az egyháznak, a gyülekezetnek van jövője. A mennyei Atyánk háza meg fog telni. De ebben Isten az Ő egyházának komoly missziói feladatot ad. Az egyház szekerének a gyeplőjét maga Jézus Krisztus tartja kezében. Mi nem kell féltsük az ő egyházát, mert Ő azt megtartja. Ő gondoskodik arról, hogy az Ő egyháza eljusson a végső dicsőségbe. Ne essünk kétségbe, hanem végezzük a ránk bízott feladatokat. A sorozatunk címe ez volt: gyülekezetünk:” én is élő tagja vagyok”. Ezzel a szép bizonyságtétellel be is fejezhetjük ezt a sorozatot.Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy legyünk gyülekezetünknek élő tagjai, s maradjunk is azok mindhalálig.

Kérdések.

1.      Hogyan tapasztalod magad körül az elvilágiasodás, individualizmus jelenségeit?

2.      Miért van az egyháznak jövője, mire alapozzuk mi ezen bizonyosságunkat?

3.      Szoktál-e gyülekezetedért s az egyetemes egyházért imádkozni?

4.      Mit gondolsz, mit tehetsz te személy szerint azért, hogy gyülekezetdnek jövője legyen?

Lőrincz István

Nagyheti sorozat Karácsony nagyhetére 2OO5

Az eljövendő Messiás

1Nap. Textus Ezékiel 34,23 A Messiás, mint Pásztor

            Ezen a nagyhéten Isten Lelkének a segítségével ilyen cím alatt tartunk sorozatos igehirdetést : az eljövendő Messiás. Olyan ószövetségi igéket fogunk sorra venni, amelyekben mind az eljövendő Messiásról van szó. Tudjuk azt, hogy Isten már a bűn színhelyén, a Paradicsomban ígéretet tett a Messiás elküldésére és ezt főleg a próféták által nagyon sok rendben megerősítette.

            Ebben a próféciában Krisztusról, mint eljövendő Pásztorról van szó. Ezzel mi nem igen vagyunk megszokva. Hisz az Ószövetségben Krisztus sokkal inkább mint Próféta, Király és Főpap jelenik meg. Ezékiel itt azonban úgy szól Krisztusról, mint Pásztorról. Ahhoz, hogy ezt az igét megértsük látnunk kell azt a nyomorúságos helyzetet, amiben Izrael népe volt. Ennek a fejezetnek az első verseiben arról olvasunk, hogy Izrael vezetői pásztorok kellett volna legyenek népük számára, de ők épp az ellenkezőjét tették abnnak, amit tenniük kellett volna. Ennek a juhok esnek áldozatul. A gyengék, az erőtlenek, az eltévelyedettek sorsukra vannak hagyatva, senki se törődik velük. Nem kapják meg azt a törődést, amit meg kellene kapjanak és amire teljességgel rá is lennének utalva. Ebben a nehéz és kilátástalan helyzetben ígéri Isten, hogy Ő maga fog tudakozódni nyája után. Ő fog gondoskodni róluk, úgy hogy a nyáj megkaphassa mégis azt, amit vezetőitől nem kaphatott meg. Isten pásztori szolgálatának ígérete Dávidnak, mint szolgának az elküldésében csúcsosodik ki. Ez újszövetségi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy Dávid Fiának az eljövetelében nem csak egy igazi király érkezik, hanem egy igazi pásztor is, aki szívén viseli nyájának az ügyét. Figyel mindegyik juhára és foglalkozik minden juhával.

            Nyilvánvaló, hogy ez az ige előremutat azon újszövetségi igékre, amelyekben Jézus, mint a Jó Pásztor jelenik meg. Nem véletlen, hogy Jézus saját magát nevezi Jó Pásztornak. Benne teljesednek be azok az ígéretek, amik az Ószövetségben Róla, mint Pásztorról szólnak.

            Most mi ezen a nagyhéten és Karácsonyon annak örvendezhetünk, hogy Jézusban a Pásztor érkezett meg közénk. Hogy Ő valóban az elveszettekért, a betegekért, az eltévelyedettekért jött, hogy őket visszavigye a nyájba, az Atyával való közösségbe. A Krisztus eljövetele azt jelenti, hogy mi a Krisztus pásztori gondoskodása alatt élhetünk. Nincs olyan élethelyzet, amiben ez ne érvényesülne, amiben ez ne lehetne vígasztalás a mi számunkra. Jézus, mint Pásztor végigvezet minket az életen, sőt még az örökkévalóságban sem szűnik meg Ő Pásztornak lenni. A Jelenések könyve szerint a Bárány fog ott is legeltetni, Ő vezet az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. A Krisztus pásztorsága tehát kiterjed egész földi életönkre és örök életünkre is. Ezért Karácsony után élni nem más, mint a Jó Pásztorral élni. Mi az Ő gondoskodásából és szeretetéből élhetünk. Ő annyira szeretett minket, hogy vállalta értünk a kitaszítottságot, az otthontalanságot, az istállót, a jászlat, a keresztet.

            Persze az, hogy Jézus a Pásztorunk még nem jelenti azt, hogy nem lesznek próbák és nehézségek az életünkben. A nyájnak sokszor pusztaságon és halál árnyékának völgyén is át kell menni. De a nyáj ott se marad vezetés és vígsztalás nélkül.

            Talán vannak most itt olyanok, akik azzal a kérdéssel küszködnek, hogy vajon ők odatartoznak-e a Krisztus nyájához? Erre Jézus válaszol, amikor azt mondja, hogy azok tartoznak az Ő nyájához, akik ismerik a szavát, a hangját és követik Őt. Ezt a hangot nem lehet más hanggal összetéveszteni, ezer közül is megismerjük. Ez a hang a Szentírásban szól hozzánk. Aki szívesen hallgatja az igét és megragadja azon alkalmakat, amikor Isten szól, az ne kételkedjen abban, hogy ő is a Krisztus nyájához tartozik. De nem elég csak hallani a hangot, azt követni is kell. A Krisztus követés nem egy szép elmélet, hanem egy életforma. Vállani kell az Ő nyáját, a gyülekezetet, vállalni kell az Ő parancsainak való engedelmességet, akkor is, amikor ez egyáltalán nem divat, talán ki is kacagnak érte.

            Örvendezzünk hát annak, hogy van Pásztorunk, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva. Ezen a Karácsonyon is ismerjük Őt meg még jobban, s kövessük Őt még hűségesebben.

2.Nap Text.Dániel 7,13-14 A Messiás, mint Embernek Fia

            A tegnapi igénkben Jézus, az eljövendõ Messiás mint Pásztor jelent meg, a mai igében mint az Embernek Fia. Ez a megnevezés a Dániel könyvébõl származik, aki éppúgy mint János a Pátmósz szigetén betekintést nyerhetett a mennybe. Ebben a fejezetben az emberi történelmet látja Dániel, a különbözõ világbirodalmakat, amelyek egymást váltogatják. Ezek után felfelé tekint, az égre, ahonnan különös látomást kap. Isten királyi székét látja, Isten trónusát, Isten  mint egy öreg korú jelenik meg. Õ uralkodik a földi történések felett. Az „öreg korú” kifejezés nem is rossz Isten megjelölésére, hisz Õ valóban öröktõl fogva van, ebben a kifejezésben ott van az érettség, a teljesség, a tökéletesség is.

            Nos, most ebben a látomásban még valaki megjelenik.  Ez a valaki mint valami emberfia láttatik meg. Õt a királyi szék elé vezetik, és ott hatalmat és dicsõséget kap, egy olyan országot, ami örökké tart. Az egész Újszövetség egyértelmüen Jézusra való utalást lát ebben a képben, és maga Jézus Krisztus is elõszeretettel használta ezt a méltóságjelzõt, ahogy azt a teológiában nevezni szoktuk. Jézus magát a legtöbbször, ha jól tudom kb.167-szer nevezi magát Ember Fiának. A Szentírás utolsó könyvében is kétszer találkozunk ezzel a névvel. János a Pátmósz szigetén találkozik a Feltámadott Krisztussal és ott is mint Embernek Fiát látja Õt, (Jel.1,13) majd az egyik látomásában (Jel.14,14) szintén Ember Fiaként látja Jézust. Amikor az Embernek Fia megjelenik a felhõkön, akkor Vele mindig nagy dicsõség és hatalom jõ. Mindig, mint az ítélet végrehajtója jelenik meg, aki megítéli a népeket és nemzeteket.

            A Szentírásban még van egy hely, ahol utalás történik a Dániel könyvének hetedik fejezetére. Ez a Máté 26,64 Jézus ott áll a fõtanács elõtt, amit maga a fõpap Kajafás vezet. A per nem akar sikerülni, a tanúk vallomása sem egybehangzó. A tanács és Kajafás sehogysem találnak okot arra, hogy Jézust halálra ítélhessék. Ekkor Kajafás megkérdezi Jézustól: Te vagy-é a Krisztus, az élõ Istennek Fia? Jézus erre igenlõen válaszol : te mondád. Mintha azt mondaná : igen, valóban az vagyok. Jézus ezek után a dánieli próféciát idézi , ezzel mintegy azt mondva, hogy ez a látomás most lép valójában érvénybe. Igen, tudjátok meg, hogy én vagyok az Embernek Fia, s én el fogok jönni az égnek felhõin az ítéletre. Jézus tehát már az Ószövetségben, mint ítélõ Úr jelenik meg.

            Ezt nem volt könnyû elhinni a tanítványoknak. Ha Jézusé a hatalom, ha Õ az ítélõ Úr, akkor miért kell a szenvedés útján járnia? Miért kell magát feláldoznia ? Mi jól tudjuk, hogy ennek így kellett történnie. Mert másképp mi nem várhatnánk Õt felemelt fõvel ítélõ biránkként az égbõl. (Heildelbergi Káté) . Elõbb neki kellett elhordoznia az ítéletet. Az se könnyû, hogy elhigyjük, hogy minden hatalom már most az Õ kezében van, hogy Õ uralkodik a történelemben és a mi személyes életünkben. Mi sokszor úgy látjuk, hogy más erõk uralják ezt a világot, hogy a Sátán hatalmasabb, mint Jézus Krisztus. Ez a mi hitünk próbája ezen a Karácsonyon is. Hisszük-e, hogy az, aki erõtlenségben, kisgyermekként jött el ebbe a világba egyszer majd dicsõséggel és hatalommal jön el az ég felhõin, hogy ítéljen élõk és holtak felett? Mi ebben nem szabad kételkednünk, mi hihetjük azt, hogy az övé a hatalom, Õ fogja megítélni az egész földet. Mi várjuk ezt a nagy pillanatot, ami a mi hitünk végsõ beteljesedése is lesz.

3.Nap. Text. És.49,6 Népek világossága

Ezek a fejezetek az Úr szenvedõ szolgájáról szólnak. Ez a szenvedõ szolga maga az Úr Jézus Krisztus. Az Ésaiás próféta könyvében négy ilyen ének van. Ezekben az énekekben mind arról a munkáról van szó, amit ez a szolga népéért el fog végezni. Ez a vers a második énekbõl való. Itt ebben a versben arról van szó, hogy mit jelent ennek a szolgának a munkája a pogányok számára.

            A Messiás elsõsorban az Õ népéért , Izraelért jött. Itt erre két dolgot hoz fel példaként : a Jákób nemzetségeinek megépítése és Izrael megszabadultjainak visszahozása. Ez se kicsiny dolog : egy népet felemelni, egy népet megszabadítani, összegyûjteni. De itt azt mondja a próféta, hogy ez az eljövendõ Messiásnak kevés. Neki egy világot átfogó munkája, feladata van. Õ a pogányok világosságául is adatik. Az Õ munkáját a föld legszélsõ határán is meg kell ismerni, Isten az Õ Fiát minden népért elküldte. Tudjuk azt, hogy ezt az igét idézi az Újszövetség, ha nem is szó szerint.  Amikor az agg Simeon a karjába veszi a gyermeket így prófétál Róla: világosságul a pogányok megvilágosítására.(Luk.2,32) De ezt az igét szó szerint is idézik Pál és Barnabás, amikor megindokolják azt, hogy õk miért indulnak a pogányok felé, miután a zsidók elutasították az evangéliumot. Nagyszerû, ahogy õk ezt mint isteni parancsot fogalmazzák meg. Amit Isten az Õ szolgájáról az Ószövetségben megígért, azt õk most úgy fogják fel, mint egy nekik adott személyes parancsot. Ez az ígéret csak akkor teljesedhetik be, ha az apostolok a Jézus Krisztus evangéliumát a pogányoknak is elviszik.

            Nagyon sokat mondó ebban az igében a világosság képe. Jézus maga is a világ világosságának nevezte magát, és ez a kép végig vonul az egész Szentíráson. Világosság nélkül nincs élet. A világosság örömöt hoz és a tisztaság szimbóluma is.

            A Jézusról szóló örömüzenetet tehát mindenkinek prédikálni kell. A Világosságnak meg kell érkeznie a sötétségbe és el kell ûznie a sötétséget. Isten nem elégszik meg annyival, hogy Fia Izrael Messiása legyen. A pogányoknak is az Õ világosságában kell járni. Most mi épp ebben a korszakban élünk, a misszió, az evangélizáció nagy világkorszakában. Ezt az idõt nekünk jól és jóra kell kihasználnunk. Mi a pogányokat nem messze országokban kell keresnünk, -Isten oda is küld embereket-, hanem a mi közvetlen környezetünkben. Hányan járnak sötétségben, pogányságban, mélységekben a szomszédaink, munkatársaink közül,talán szûk családunk tagjai közül is. Mi nekik kell elmondanunk, hogy van világosság, a sötétségbõl ki lehet és ki is kell jönni. Mi tudjuk azt is, hogy ezért késik még az Õ dicsõséges visszajövetele is. Õ csak akkor jöhet vissza, amikor az utolsó ember is megtért, aki benne van az Õ nagy tervében. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.

            Ez nekünk azt jelenti, hogy várakozásunk nem tétlenségben telik, hanem szorgos munkában. A világosságot hirdetnünk és árasztanunk kell. Ennek a világosságnak kettõs munkája van : egyrészt felfed, leleplez, másrészt pedig gyógyít, életet ment. Felfedi az ember valós állapotát, a hitetlen élet nyomorúságát, megmutatja, hogy mivé lettünk volna mi nélküle, de hála Istennek, nem kell ebben megmaradni, el lehet jutni a világosságban való járásra. A világosságban felfedett, leleplezett bûnöket meg lehet vallani, meg lehet bánni, el lehet hagyni. Ezt kell nekünk az adventben és most Karácsonykor is hirdetni.

                                                                                                           

4.Nap. Text. És.50,10 Az Úr nevében bízni

            Ez az ige is az Úr szolgájáról szóló énekek egyike. Ez a fejezet betekintést enged egy olyan embernek a lelkébe, akinek súlyos kérdései vannak, aki gyötrõdik bizonyos kérdéseken, aki valósággal küzd az Úrral. Ebben talál aztán csodálatos segítséget és megoldást.     

            Ebben máris üzenet van a mi számunkra. Hiszen ki az közülünk, aki ne lett volna ilyen helyzetben, vagy épp most küzd nehéz kérdésekkel. Épp most van olyan sötétéségebn amelyben nem látja a világosságot, épp most van olyan zsákutcában, amiben nem látja a kiutat. Ez az ige épp az ilyen embereknek ad egy jó tanácsot. Ez nem egy olyan tanács, amit meg lehet, hanem olyan, amit meg kell szívlelni, amit nem ajánlatos, hanem kötelezõ követni. Ebben az igében Isten egy csodálatos eligazítást ad a mi számunkra. Nyilván, ez az ige csak azokhoz szól, akik félik az Urat, akik az Urat várják, az adventben élõ, a Karácsonyt váró embernek. Olyan embernek, aki vár az Úr szavára, kijelentésére. Aki vágyakozik arra, hogy Isten ígéretei beteljesedjenek. Aki kész elfogadni azokat az ajándékokat, amiket a megszületett Messiás ki akar osztani közöttünk is. Meglepõ az, hogy az ilyen ember is járhat sötétségben, az eredeti szövegben ez a szó többes számban van van, tehát sötétségekrõl, mélységek egész sokaságáról van szó. Úgy érzi, hogy ezek a sötétségek teljesen elborítják. Hogy még élesebb legyen a helyzet feltárása : nincs számára világoság. Igen, ha õszinték vagyunk ki kell mondanunk : amíg e testben járunk, az ilyen helyzetek hozzátartoznak a mi életünkhöz. A Biblia nagy emberei is mind átéltek, megtapasztaltak hasonló helyzeteket, mélységeket.

            A nagy kérdés, hogy mit tegyen az ember ilyen helyzetben?  Amikor semmi reménye, semmi kilátása sincs? Ilyenkor nem marad más hátra, mint a csüggedés, kétségbeesés? Nem! Ez az ige azt az evangéliumot fogalmazza meg, hogy ilyen helyzetben is van megoldás, mégpedig felfelé nézni. A vízben fuldokló embernek is van megoldás, mert valaki mentõkötelet dob felé, amit õ megragadhat, amibe belekapaszkodhat és aminek segítségével biztonságban kijuthat a partra. Ez a mentõkötél : az Úr neve. Erre a névre támaszkodhat az a hívõ ember, aki nehézségben, mélységben van. De még mond valamit ez az ige, éspedig azt hogy az ilyen ember Istenhez támaszkodhat. Tulajdonképpen mind a kettõ ugyanazt jelenti, akkor miért mégis ez a kettõs megfogalmazás? Az egyik dolog, amit itt el kell mondanunk, hogy Isten az Õ nevében ismertette meg magát velünk. Isten nekünk az Õ nevében jelentette ki lényét. Aki ebben a névben bízik, aki ezt a nevet segítségül hívja, az már Istenhez támaszkodott.

            Mi tudjuk, hogy ez a név, amiben mi reménykedhetünk, amiben bízhatunk, amihez támaszkodhatunk nem más mint Jézus Krisztus, a Karácsonykor megszületett Megváltó. Mi ezt a nevet szívünkbe zárhatjuk, mi ezt a nevet segítségül hivhatjuk, mi errõl a névrõl bizonyságot tehetünk. Különösképpen tegyük ezt a nehéz idõkben, akkor amikor kételyek gyötörnek, amikor a kétségbeesés határán állunk, amikor már belefáradtunk a várakozásba, amikor már türelmetlenül mondjuk : miért nem jössz már vissza Urunk, miért nem vetsz véget a sok szenvedésnek, igazságtalanságnak, sötétségnek?

            Milyen jó, hogy Isten látja ezeket a helyzeteket, tudja hogy milyen nehéz pillantokat élünk át és dobja felénk a mentõ kötelet. Milyen jó, hogy ez a karácsonyi ünnep is egy ilyen segítségnyújtás lehet a mi számunkra. Csak épp féljük az Urat, csak épp hallgassunk az Õ Szolgájának, Jézusnak a szavára. Senki se ment át nagyobb mélységeken mint Õ. Már a születése is csupa szenvedés volt, hiszen kitaszítottként jött ebbe a világba, végül csak a kereszten volt hely a számára. Õ is kiáltott a kereszten : én Istenen, én Istenem miért hagytál el engemet? De Õ mégsem esett kétségbe, tudta mindig, hogy élete, lelke ott van az Úr kezében. Tudta, hogy a Golgota sötétsége után jön a húsvét fénye. Milyen jó, hogy ezt mi is tudhatjuk. Bízzunk hát most is az Úr nevében, támaszkodjunk Ahhoz, Aki az Atya azért küldött, hogy Szabadító legyen ami számunkra is.

5.Nap. És.53,10 Isten akarata

            Már a tegnap este szóltunk arról, hogy a Messiás is szenvedett, átment nagy mélységeken. A mai estén errõl lesz szó különösképpen is. A szenvedést még Karácsonykor se lehet megkerülni, bármennyire szeretnénk azt. Hamis az az ünneplés, amibõl hiányzik a Jézus szenvedésérõl való megemlékezés. Ebben az egész fejezetben a Jézus helyettes szenvedésérõl van szó. Szó van itt ezekben a versekben mindarról, amin Neki át kell mennie, amiket végig kell szenvednie. Mindezek a szenvedések hozzátartoznak az Õ küldetéséhez, amit értünk felvállalt.

            De a mi számunkra az az evangélium, hogy ez a szenvedés nem volt hiábavaló. Hogy ez a szenvedés meghozta a maga áldott gyümölcsét. Ezt így fogalmazza meg itt a próféta : magot lát. Ennek a jelentése az : A Jézus szenvedése olyan, mint a földbe esett gabonamag, kicsírázik, szárba szökken és termést hoz a maga idejében. Ez az Úr, az Atya akarata volt. Az Úr akarata az Õ szenvedésében volt, és ennek nem maradhat el a gyümölcse. Ez el fogja érni a célját. A Krisztus szenvedése nem volt hiábavaló. Ez a gyõzelmet jelent és a dicsõségben ér véget. Az Úr akarata itt az Õ szuverén végzését jelenti, azt a végzést, hogy Õ minket nem akart a bukásban, az elesésben hagyni, hogy az Õ elvégzett üdvterve be fog teljesedni.

            Ez nem volt másképp lehetséges, csak az Ártatlan helyettes szenvedése által. Õ mindezt el kellett szenvedje  mi érettünk, akik pedig ezt megérdemeltük volna. Õ azt vette magára, amit nekünk kellett volna elszenvedni. De a gyümölcs, a termés nem maradt el. Az Isten akarata meglett, Isten terve megvalósult.

            A Karácsony felé haladó ember számára a mai estén az Isten akaratára kell figyelni. Az Isten akarata pedig az, hogy az Õ szenvedésének meglegyenek a maga áldott gyümölcsei a mi személyes életünkben is. Az egyik ilyen gyümölcs az lehet, hogy mi új erõt nyerhetünk. Megerõsödhetünk abban a hitünkben, hogy Istennek csodálatos terve van a mi életünkkel is, hogy Isten elvégzi bennünk elkezdett munkáját. Mert ami mostani rohanó életünknek talán az a legnagyobb nyomorúsága, hogy elfeledkeztünk Istenrõl, már nem számolunk Vele. Csak a láthatókra nézünk és akkor kétségbe esünk. A földre csüggesztettünk szemünket, nem tudunk már fölfele nézni. Nem tudjuk meglátni azt, hogy Isten Szabadítót küldött nekünk. Hogy ez a szabadítás a mi mindennapjaink megtapasztalható valóságává lehet. Ez egy döntõ dolog lehet a mi életünkben. Életünk nem egy esetleges, céltalan, értelmetlen élet. Isten szent akarata valósulhat meg abban. Errõl énekelnek az angyalok Betlehem mezején. Isten azt akarja, hogy Istennek dicsõséget adjunk, hogy békességben éljünk itt a földön egymással. Mennyire hiányzik ez ma is sok embernek, sok családnak az életébõl. Minket nem egy vak sors, nem a végzet, hanem Isten kegyelmes akarata irányít, ami Jézus Krisztusban lett nyilvánvalóvá. Nekünk nem egy szerencsétlen, boldogtalan életünk van, hanem az Õ akarata által jó szerencsés lészen. Hadd teljen meg ezzel az örömüzenettel a mai napon a mi szívünk. És hadd tudjuk ezt ezen az ünnepen másoknak is tovább mondani. Akik épp most látják céltalannak, értelmetlennek az életüket. Hadd mondjuk el nekik : Isten akarata Krisztusban a te számodra is dicsõséges, Õ azért jött hogy a te szívedbe is békesség költözzön. Lehet, hogy körülményeid nem változnak meg, de egészen másképp fogsz mégis életedre tekinteni. Mindenben megláthatod az Õ jó és tökéletes akaratát.

6.Nap. Text. Jer.23,5 Dávid igaz magva

            Testvéreim, Isten kegyelmébõl eljuthattunk erre az áldott estére, az esztendõ talán legszebb, legszentebb és legmeghittebb estéjére. Itt vagyunk az Isten házában, ahol gyermekeinkkel együtt örvendezünk a Jézus születésének. Egész héten t estérõl-estére ószövetségi igék, próféciák alapján arról hallottunk, hogy milyen lesz az eljövendõ Messiás, és hogy hogyan teljesedett be ez Jézus Krisztusban. Ezékiel, Dániel, Ésaiás próféciái alapján próbáltunk errõl bizonyságot tenni. A mai estén, a szentestén Jeremiás ajkán szólal meg a bizonyságtétel. Õ is beáll a sorba, hogy az eljövendõ Messiásról bizonyságot tegyen. Már a tegnap este szó volt arról, hogy Krisztus szenvedése folytán magot lát, láttuk, hogy ez azt jelenti, hogy a szenvedésnek meglesz a maga gyümölcse. Amikor magról hallunk, mindjárt a gyümölcsre, a termésre gondolunk. Itt az ige Õt igaz magnak nevezi. Talán jobb ezt sarjnak fordítani. Az igaz azt fejezi ki, hogy Õ nem hamis, nem egy álságos, nem olyan, aki becsap. Mi emberek annyira bizalmatlanok vagyunk, mert annyiszor csalódtunk már, annyiszor azt gondoltuk, hogy valami igaz, és nem volt az, kiderült, hogy hamis volt, hogy rászedtek, hogy becsaptak minket. Itt arról az igaz Megváltóról van szó, aki igazságot és méltányosságot cselekszik a földön. Ez a föld telve van hazugsággal, igazságtalansággal. Naponta tapasztaljuk ezt körülöttünk és látjuk ezt az egész világban. Látjuk naponta a TV képernyõjén, hogy embereket meggyilkolnak, megaláznak, hogy az emberi méltóságot lábbal tapossák. Látjuk azt, hogy igazságtalan döntések születnek még ott is, ahol pedig az igazságot kellene megvédelmezni és helyreállítani.

            Hol van az igazság, hol van egy olyan király, vezetõ, aki igazságosan uralkodik? Ne emberek között keressük az ilyet, mert soha nem is fogjuk megtalálni. A Karácsony estéjén megszületett Messiás, Jézus Krisztus az a Király, aki igazságot és méltányosságot cselekszik e földön. Õ jelentette ki nekünk azt az Istent, aki az igazságnak az Istene, és aki szereti az igazságot és a méltányoságot.

            A mai estén azonban azt is meg kell látnunk, hogy bennünk sincs igazság és méltányosság. A bûn minket is megrontott és megfertõzött. Ha Jézus nem jött volna, mi nem tudnánk Isten elõtt megállani. De Jézus ezért jött el, érettünk igaztalanokért, méltatlan bûnösökért.

            Jézus valóságosan is elhozta az igazságot és a méltányosságot erre a földre. A mai estén nem feledkezhetünk el arról, hogy minden jó, minden igazság, méltányosság, szeretet csak azért van, mert Õ ezeket lehozta a mennybõl ide erre a földre. Mi ezt hirdetjük, mi ennek lehetünk a hordozói. Ha még olyan kevésnek látjuk az igazságot és a méltányosságot ezen a földön, azért mi magunk is hibások vagyunk. És ha bennünk Õ uralkodhat, akkor ezen a földön is már megváltozott valami. Ne azon siránkozzunk állandóan, hogy milyen gonosz ez a világ, hanem tegyük meg azt, amit mi megtehetünk. A többit pedig bízzuk az Úrra. Ne kételkedjünk abban, hogy az ígéretek mind be fognak teljesedni. Hogy aki kisgyermekként az elsõ Karácsonyon eljött, az dicsõséges Úrként újra el fog jönni. Mi most ezen a Karácsonykor ezt várjuk, erre készülünk. Hadd uralkodhasson Õ mint Király bennünk ezen a Karácsonyon és életünk minden egyes napján.

                                                                                                Ámen.

                                                                                                Lõrincz István

Igehirdetési Sorozat Pünkösd Nagyhetére

A szeretet himnusza

1.Nap. Kiválképpen való út Text 1Kor.12,31b

            Ezen a pünkösdi nagyhéten szeretnénk igehirdetési sorozatot kezdeni a szeretet himnuszáról, amit -ha Isten éltet- a következő években ugyanezen a héten tovább folytatnánk. Azért gondoltam erre, mert a szeretet a Lélek első számu és legfontosabb gyümölcse. A pünkösdkor megalakult gyülekezetnek a legfontosabb jellemvonása a szeretet volt. Mondták is a pogányok látva őket: mennyire szeretik egymást. Ez jó esetben mind a mai napig így van. Talán nem lesz könnyű ezen az úton végig menni. Mély és néha elvont dolgokat is fogunk hallani, meg kell mozgassuk értelmünket is, hogy mindazt megérthessük, amit Isten mondani akar. De nem az a fontos, hogy mindent megértsünk, hanem sokkal inkább az, hogy amit megértettünk, azt majd cselekedni is tudjuk. Sok bibliaolvasó ember nyomorúsága, hogy mindnt meg akar érteni, s közben azt a keveset se tudja cselekedni, amit megértett. Pál itt kijelenti, hogy a legnagyobb dolog ezen a világon a szeretet. Ezt akkor mondja ki, amikor a szeretetet összehasonlítja a hittel és reménységgel.Ekkor mondja el ezt a különös mondatot, hogy a szeretet fontosabb és nagyobb, mint a hit és reménység. A szeretetben való élet több és nagyobb, mint a hitben és reményben való élet. Miért van ez így? A választ az 1Korintus 12 vége adja meg. Ebben a fejezetben Pál a Lélek sokféle ajándékáról beszél, majd a 14-ik fejezetben folytatja ezt a gondolatmenetet, de először azt mondja: egy kiváltképpen való utat mutatok nektek. Ezzel a szeretetre utal, amit a 13-ik fejezetben részletesen körülír. A szeretet az a kiváltképpen való út, ami minden mást felülmúl. Azért beszél útról, mert ezzel is azt akarja kifejezni, hogy a szeretet épp egy olyan valóság, mint egy út, amin járni lehet, a szeretet átvezet az egész életen. Más szavakkal : az életet csak ez által, vagyis a szeretet által lehet helyesen átélni, megélni. Ez ennek az egész igeszakasznak a lényege. A szeretet himnusza ezt az alapgondolatot dolgozza ki, rövid tőmondatokban és nagyon változatosan. A szeretet himnusza egyedülálló, nem csak az Újszövetségben, hanem az egész Szentírásban is. Egyik irásmagyarázó joggal jegyzi meg, hogy itt Pál nem is tanít vagy prédikál, hanem énekel. És ez a himnusz mégsem egy lírai ömlengés, mondja egy másik igemagyarázó, hanem egy hatalmas és ítéletes, de ugyanakkor bátorító szó az élet legvégső igazságáról.

            Az, hogy van-e szeretet vagy nincs tulajdonképpen mindent eldönt, mindent meghatároz, amit az ember tesz vagy épp nem tesz. A szeretet az ember egész lényét átjárja. Ha nincs szeretet, akkor az ember egész lénye üres, még akkor is ha ezerféle más dologgal tele van is. Mire gondol Pál apostol, amikor a szeretetről beszél? Hisz itt több mindenre is lehet gondolni. Nyelvi érdekességképpen először is jegyezzük meg, hogy Pál itt következetesn az”ágápé” szót használja. Ezt a szót ebben az időben csak a keresztyének használták. A pogány filozófusok és írók az „erosz” szót használják a szeretet megjelölésére, amely akkor nem is annyira a szekszualitásra vonatkozott, hanem a szépre, jóra , nemesre való vágyakozást fejezte ki, jól megfigyelhetjük ezt például Plátón műveiben. Az” ágápé” szóban a keresztyének azt az egészen újat kívánták kifejezni, amit ők Krisztusban tapasztaltak meg, vagyis : létezik egy olyan szeretet, ami kész önmagát a halálba adni a másikért, az elveszettért, az ellenségért. Az „eroszt” az ember magából is ki tudja termelni, az „ágápét” csak Isten tudja nekünk ajándékozni Krisztusban, a Szentlélek által. Ez a szeretet nem az ember lehetősége, hanem az Isten kimondhatatlan, csodálatos ajándéka.

            Amikor szeretetről beszélünk mindenek előtt a felebarát iránti szeretere gondolunk. Ilyen értelemben a szeretet egy nagyon gyakorlati dolog, tulajdonképpen egy viselkedési forma,egy magatartás, amikor is az ember a felebarátja boldogságát, üdvösségét tartja szem előtt. Itt nagyon fontos megjegyezni, hogy felebarát alatt nem csak a gyülekezeti tagokat érti, hanem  kivülállókat is. Páltól messze áll az a gondolat, hogy a szeretet parancsolata csak a keresztyének egymás közötti kapcsolatára vonatkozik. Nem, ebbe a körbe még az ellenség is beletartozik.

            De érthetjük a szeretet alatt az Isten iránti szeretetet is. Ez már sokkal elvontabb, titokzatosabb, nem olyan könnyen megfogható. Más szavakkais meg lehet ezt próbálni körülírni: Istentől való teljes függőség, teljes önátadás, Isten dicsőítése, hálaadás és öröm, bizalom és engedelmesség. Az Isten iránti szeretet nem olyan gyakorlatias, nem olyan nyilvánvaló, van benne valami misztikus, más szavakkal fogalmazva lírai vonás.

            Kétségtelen, hogy a mikor Pál szeretetről beszél, mind a kettőre gondol, de van itt egy harmadik dolog is.Pál nagyon jól tudja, hogy a szeretet nem elsősorban az, hogy mi szeretjük Istent és felebarátunkat, hanem hogy Ő szeret minket, Ő előbb szeretett minket, Ő az, aki Lelke által szeretetét kitöltötte szívünkbe, és hogy mi tulajdonképpen ebből a szeretetből élünk.Pál hirdeti, hogy ez a szeretet nem egy eszmény, még csak nem is egy isteni gondolat, hanem egy történelmi valóság. Isten az Ő szeretetét megvalósította a történelemben Jézus Krisztus által. De itt még egy lépéssel tovább haladhatunk és kijelenthetjük,  ha Isten szeretete egy történelmi esemény, akkor mi nem csak élünk ebből a szeretetből, hanem ez a szeretet átfog, átölel minket, de nem csak minket, hanem minden embert, sőt ezt az egész világmindenséget is. Az Isten szeretetében vagyok én, van a felebarátom és ez az egész teremtett világ. És én is szerethetem magamat, felebarátomat, sa teremtett világot azzal a szeretettel, amellyel Isten is szeret. Vagyis csodálattal jövök rá arra a tényre, hogy én nem vagyok magamban, hanem ott vagyok a felebarátommal és a világgal együtt az Isten szeretetében. A szeretet lényegéhez tartozik, hogy örvendezhetek Istennek, a felebarátomnak és a teremtett világnak. Ezért a szeretet nem egy nehezen elérhető ideál, eszmény, hanem egy boldog valóság, ajándék, ami nekünk adatott és amivel mi élehetünk. A mai esté menjünk el csendes hálaadásaal szívünkben, hogy Isten nekünk egy ilyen nagy ajándékot adott

2.Nap. Emberek vagy angyalok nyelve Text. 1Kor.13,1

A tegnap elkezdtünk beszélgetni a szeretetről, úgy ahogy azt Pál apostol ebben a fejezetben elénk adja. Láttuk, hogy a szeretet több és nagyobb, mint a hit és reménység, hogy a szeretet egy kiváltképpen való út. Hogy a szeretet egy olyan valóság, ami a Krisztus testté lételében esemény is lett. Mi pedig ebben és ebből élhetünk. Ebben ott van a felebarát és a teremtett világ egyaránt.

            A mai estén arról lesz szó, hogy mnnyire fontos, hogy mi ezzel az ajándékkal, ezzel a valósággal rendelkezzünk. Pál egy súlyos mondatot mond itt ki: aki ezzel nem rendelkezik, akiben ez a szeretet nincs meg, annak az élete nem ér semmit. Pál erre egy nagyon erős példát használ. Ha embereknek vagy angyaloknak a nyelvén szólnék is, szeretet pedig nincs énbennem, semmi vagyok. Itt mindenek előtt két dologra kell gondolnunk.Először is általában a nyelvre. A nyelv az embernek az a csodálatos képessége, lehetősége, hogy ki tudja fejezni gondolatait, érzéseit. Ez a képesség az ember kiváltsága. Ez által megszűnik az ember elszigeteltsége, megszűnik az ember magánya. Nos, Pál most azt mondja : képzeljük le, hogy ezzel az ajándékkal a tegtökéletesebb módon, a legmagasabb fokon és szinten rendelkeznénk. Ezt azt jelentené, hogy minden embernek a nyelvén tudnánk beszélni. Mennyire csodáljuk azokat az embereket, akik csak egy idegen nyelvet is jól beszélnek, hát még azokat, akik több nyelven is ki tudják fejezni magukat, de itt arról a nyilván csak elképzelt esetről van szó, hogy valaki minden ember nyelvén tudna beszélni, sőt még az angyalok nyelvén is. S Pál erre azt mondja : még ez sem érne semmit, ha szeretet nem lenne benne. Akkor is csak zengő érc vagy pengő cimbalom lenne, csak valami élettelen dolog lenne az egészből, amiből épp az élet lüktetése, ereje hiányozna. Mert mindennek a szeretet adja meg az értelmét és lényegét. A szeretet által lesz minden valóságossá, érzékelhetővé. Szeretet nélkül minden elvont, érthetetlen. A szeretetben teremtő erő van. Ahogy Isten szeretete által teremtette ezt a világot, hisz ha Isten a világot nem szeretettel teremtette volna, akkor a világnak se volna értelme, éppúgy mi is a szeretetünkkel teremtünk. Azt mondhatjuk, hogy a szeretet által részt veszünk, részt vállalunk Isten teremtő munkájában. S ez épp a szeretet által történik. Szeretet nélkül mindenen kívül rekedtünk, mindenből ki vagyunk zárva. Szeretet által mindennek valóság-íze, valóság-tartalma lesz. Ez tehát az első dolog, amire gondolhatunk, amikor azt halljuk,hogy emberek vagy angyalok nyelvén beszélnénk bár.             De gondolhatunk itt valami másra is.Nagyon valószínű, hogy Pál itt a nyelveken szólásra gondol, arra a kegyelmi ajándékra, ami a korinthusi gyülekezetben igen gyakran előfordult  és igen nagyra volt értékelve. A nyelveken szólás egyfajta lelki elragadtaás, extázis, közben az ember érthetetlen , artikulátlan hangokat ad ki. Az első gyülekezetekben voltak olyanok is, akiknek a nyelvek magyarázása adatott, ezek az emberek el tudták értelmes szavakkal mondani, amit a nyelveken szóló értehetetlen szavakkal mondott el. Pál apostol elismerte és értékelte ezt a kegyelmi ajándékot, mint a Lélek egy különleges ajándékát, de ugyanakkor felszólította a gyülekezetet arra, hogy hasznosabb ajándékokra törekedjenek. És ekkor mondja nekik : én egy olyan kiváltképpen való utat mutatok nektek, ami az öszes ajándékot felűlmúlja, egy olyan ajándékot, ami egymagában többet ér, mint az összes többi együttvéve. És ez a szeretet. Mert még ha ezzel a rendkívüli ajándékkal rendelkezünk is, de a szeretet nincs bennünk, akkor semmit se érünk, semmik se vagyunk. Nem azt akarja mondani Pál, hogy ha szeretet van, akkor az összes többi ajándék felesleges. Ő nem jár a fellegekben, valóságosan látja a dolgokat. Isten sok mindennel meg akar minket ajándékozni, az Ő gazdagságából, bőségéből. De a legnagyobb dolog mégis az, hogy mi a felebarátunkat és minden teremtett dolgot örömmel elfogadunk az Ő kezéből, és az Isten szeretetével szeretünk mindenkit és mindent. A nyelveken szólás azért nem elégséges, mert az ember önmagát építi és nem a másikat. Az olyan istentisztelet, amiben nincs ott a másik ember szeretete értelmetlen.Van olyan istentisztelet, ami az Istent csak a maga számára igényli. Keresi ugyan Istent, de csak azért, hogy a saját üdvösségét megtalálja, külső és belső szükségeire segítséget kapjon. Az Istennel való kapcsolatunkból nem maradhat ki a másik ember, a testvér. Istent nem igényelhetem csak a magam számára. Az igazi kegyességben Isten és a felebarát egyaránt ott van. Hiába minden nyelv, ha szeretetemet nem tudom kifejezni és megmutatni.

3.Nap Prófétálásnál, ismeretnél is több Text.1Kor.13,2

            Pál apostol egyre értékesebb ajándékokról kezd beszélni. A tegnap este a nyelveken szólás különleges ajándékáról volt szó, de itt már sokkal fontosabb és lényegesebb kegyelmi ajándékokról szól : prófétálás, bölcsesség, titkok ismerete és hegyeket megmozgató hit. Ezek azért nagyobb és fontosabb kegyelmi ajándékok, mert sokkal hasznosabbak, nélkülözhetetlenek a gyülekezet építésében.

            A prófétálás azt a képességet jelöli, hogy valaki világosan és érthetően meg tud fogalmazni, át tud adni egy üzenetet. Ez az üzenet nem feltétlenül a jövőben bekövetkezndő dolgokról kell szóljon. Lehet az is, de nem szükségképpen. A prófécia arról is szól, ami a múltban történt, és arról is, ami most a jelenben történik. A prófétálás lényege abban áll, hogy a dolgokat az Isten szemével és szemszögéből nézi és azt is el tudja mondani, hogy mi az Isten akarata és célja a mi életünkkel. Azt mondhatjuk tehát, hogy a prófécia a dolgokat isteni fénybe állítja. Ezért Pál ehhez még egy magyarázó mondatot fűz : a prófétálás ajándékával rendelkező ember titkokat ismer. Olyan titkokat, amelyek Isten szívében és tanácsában vannak. Ez nem jelenti azt, hogy a látható és mindenki számára nyilvánvaló dolgok jelentéktelenek lennének, mert igenis azok is nagyon fontosak. Ez a látható világ is nagyon fontos a mi számunkra. A Biblia ezt nagyon sok helyen hangsúlyozza. Istennek azonban terve van ezzel a világgal, hogy úgy fejezzem ki: dolgozik ezen a világon.Ezért a világot és benne az embert nem lehet csak úgy megérteni, ha azt is látjuk, hogy Isten mit akar vele. De hogy Isten mit akar velem és ezzel a világgal, ez titok, el van rejtve. Ebben az életben vannak titkok, az egész életünk tele van titkokkal. Mert Isten még mindig dolgozik rajtam és ezen a világon, állandóan újabb terve van velem és ezzel a világgal. Még nincs kész sem velem, sem a világgal, s ezt is jelenti, hogy még nem jelentett ki mindent amit velem és ezzel a világgal tenni akar. A legfontosabb titok, hogy Isten még nem végzett el mindent, amit el akar végezni. Még sok mindent forgat a szívében. És ezek a tervek az időben mind meg fognak valósulni. Ezért a prófétálás tulajdonképpen nem más mint betekintés az Isten szívébe, az Isten gondolataiba, terveinek gazdagságába és teljességébe. A prófétálás ajándékával megáldott személy továbbadja másoknak, jelen esetben a gyülekezetnek, amit Isten szívében meglátott, amit Isten gondolataiból megértett. Tovább adja, megjelenti a titkokat. A prófétálás ezért elszakíthatatlan az ismerettől.A próféta mindent tud, amit tudnia kell és lehet. A próféta világosan lát a történelem eseményeiben és az egyes ember életének a történéseiben.

            Mekkora ajándék ez! Ki ne vágyakozna erre? Betekinteni az Isten titkaiba, megoldani a talányt, megfejteni a titkokat. S a prófétának ez meg is adatik.Nyilván, hogy ez az ajándék nagy hatalom az ilyen ember számára.Mivel ő hisz Isten világformáló hatalmában, részesül is valamiképpen ebben, ő maga is hegyeket mozgathat meg. Az ilyen ember részt vesz Isten világ feletti uralmában.És Isten gyermekei nem kevesebbre hivattak el ebben a világban, mint titkokat megjelenteni, Isten szívébe betekinteni, hegyeket, lelkeket megmozgatni. Mert mi győzi le ezta világot, teszi fel a kérdést János apostol? Ez a mi hitünk, válaszolja diadalmasan.

            Nos miután Pál ezekről a hatalmas ajándékokról beszél azt mondja : ha ezekkel rendelkezem is, de szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok. Mert az Isten dolgait, titkait, akaratát, nem csak tudni, megérteni, továbbadni kell, hanem mindenek előtt szeretni. Isten is így tesz.Ő nem csak ismer minket, nem csak megért bennünket, hanem mindenek előtt szeret minket. Pál arra figyelmeztet itt minket, hogy az embereket és a dolgokat ne csak az ismeret oldaláról közelítsük meg, hanem a szeretet oldaláról. A szeretet nem mindig tudja megoldani a problémákat, de segít elhordozni azokat. Így volt ez a Jézus életében is. Tulajdonképpen Krisztus semmilyen problémát nem oldott meg, sőt végső soron maga magának lett probléma, amikor így kiáltott a kereszten : én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? De ő ezt is elhordozta szeretetben.Ezt a nagy igazságot csak a kereszten értjük meg. Itt értjük meg, hogy prófécia, hit, ismeret csak a szeretetben nyeri el értelmét. Szeretet nélkül ezek se érnek semmit. Itt gondolhatunk például az irástudókra, farizeusokra. Mekkora ismerettel rendelkeztek,, mennyi mindent tudtak az Isten titkaiból.De ismeretük elszakadt a szeretettől. Nem értették meg, hogy a próféciát, ismeretet mind a a szeretet, vagyis a felebarát szolgálatába kell állítani. Az az ismeret, prófétálás, amit a szeretet irányít sokkal többet ér, mint amiben ez nincs meg. A szeretetttől elszakadt ismeret nagyon sok kárt tett az egyházban az elmúlt két évezredben. Az ilyen ismeret nevében gyúltak meg a máglyák, átkozták ki keresztyének egymást. A szeretettel teljes ismeret és prófétálás épít csak, erről soha ne feledkezzünk meg.

4.Nap. Szeretet az egyszerű ajándékokban Text. 1Kor.13,3

            Azok a kegyelmi ajándékok, amiket itt Pál felsorol, s amelyeknek jelenlétét és áldását számba is veszi a korinthusi gyülekezet életében nem mind rendkívüliek, nem mind eget-földet megmozgatóak. Az első két versben, s főleg a tegnap este ilyenekről volt szó: nyelveken szólás, prófétálás, titkok ismerete, hegyeket megmozgató hit. A mai estén, ebben a felolvasott igében sokkal hétköznapibb, megszokottabb ajándékokról lesz szó . segítőkészség, odaszánás. Ezek is kétségtelenül a Szentlélek ajándékai.Ezt nem szabad egy pillanatig sem szem elől téveszteni.Könnyen abba a kísértésbe esünk, hogy a kegyelmi ajándékoknál csak a nagy dolgokra gondolunk.Azt gondoljuk, hogy például a gyógyítás vagy a nyelveken szólás, vagy prófétálás fontos ajándékok. De az, hogy valaki hűségesen végzi a diakóniát, betegeket látogat, gyászolókat vígasztal, egy gyógyszert valakinek megvásárol, egy lakást kitakarít, egy magatehetetlen embert elgondoz, az már nem olyan nagy dolog.Pál arra figyelmeztet minket, hogy ezeket a mindennapi, egyszerű ajándékokat is becsüljük meg, ne vessük meg őket, mert ezeknek is fontos szerepe van a gyülekezet építésében. A gyülekezetben nem csak próféták vannak,hanem diakónusok, presbiterek is, akik a segítés és kormányzás munkáját végzik.Aki ilyen szolgálatot kapott, az is nagy áldás lehet a gyülekezet számára.

            Pál ilyenekre gondolhat, amikor azt írja: vagyonát feléteti. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 2-ik fejezetéből tudjuk, hogy az első keresztyének között tényleg voltak olyanok, akik minden vagyonukat eladták és a gyülekezet rendelkezésére bocsátották. Ez a felebarát segítésének egy hatalmas megnyilvánulása volt. Mintha azt mondaná : képzeljétek el, hogy én az egész vagyonomat odaszánom a szükségben levő emberek megsegítésére. Mi erre azt mondanánk : ez a legtöbb, a legnagyobb, amit a felebarát érdekében meg lehet tenni. Ez  kétségtelenül a felebaráti szeretet csúcspontja.

            Pál még tovább megy és azt mondja: képzeljétek el, hogy én még a testemet is kész vagyok tűzre adni. Hogy mit ért pontosan ez alatt, nem lehet tudni. Lehet, hogy egy olyan helyzetre gondol, amikor valaki nagy veszélyben van, például valakit egy égő házból kell kimenteni. Arra is lehet gondolni, ami az első kresztyének között gyakran megtörtént, hogy valaki önként eladta magát rabszolgának, hogy aztán a kapott pénzösszeggel másokat segítsen, és ez esetben tüzes vassal bélyeget véstek a testébe. Vagy arra is lehet gondolni, hogy Pál a vértanúságról beszél, azokra akiket máglyán, vagy Néró kertjeiben szurokba mártva megégettek. Vagy egyszerüen a teljes odaszánásra utal,amikor az ember nem csak vagyonát, hanem életét is kész másokért odaadni. Az önfeláldozás az emberi jóság legmagasabb foka, gondolnánk. És itt Pál meglepő módon mégis azt mondja, hogy ez se érne semmit, ha szeretet nem volna énbennem. Hogy létezik ez? Mit gondolhatott Pál? Hogy egy ilyen magasztos cselekedet a túlvilágon ne jutalmaztatna meg? Nem, ez kétségtelenül elnyeri jutalmát és mégis megtörténhet az, hogy ha szeretet nélkül teszem, semmit se használ. Mindjárt mondunk erre példát is.

            Egy dolog világossá válik előttünk : hogy mi létünk célját csak úgy érjük el, ha szeretjük felebarátunkat. A szeretet több, mint egy etikai vagy érzelmi magatartás. Több, mint a legönfeláldozóbb cselekedet. A szeretet egy életforma. A szeretet nem más, mint igent mondani az emberekre és dolgokra, azzal kezdődik, hogy hálát adok értük. A szeretet mindent átfog, átölel. Kitárom karjaimat és átölelek mindent, amit Isten teremtett. Akiben nincs szeretet, az mindenek előtt meg akarja változtatni az embereket és a dolgokat, mégpedig a saját képére és hasonlatosságára. Ilyenkor nem Istentől függünk, hanem a mi eszményeink rabjai leszünk. Az első keresztyén mártírok között voltak olyanok, akik úgy haltak meg, hogy előbb nem voltak hajlandók megbocsátani testvéreik egy bűnét. Sokszor az öngyilkos bosszúból szánja oda életét a halálnak. Az ilyen vértanúság nyilvánvalóan értelmetlen. Még kevéssé az öngyilkosság. A szeretet értéke nem csak abban van, amit adok, hanem sokkal inkább abban, ahogyan adom. A világon nagyon sok mártír volt, akik egy nemes cél érdekében életüket adták, de szeretet nem volt bennük. Meg kell tanulnunk, hogy csak az használ, amikor valóban szeretetből élek és abból is cselekszem.

5. Nap A szeretet hosszútűrő Text.1Kor.13,4a

            Az előző estéken azt láttuk, hogy a nagy kegyelmi ajándékok, mint a nyelveken szólás, prófétálás, hegyeket mozgató hit semmit sem érnek szeretet nélkül. Ezek után az apostol elkezdi részletesen leírni a szeretetet, először is pozitív formában fogalmazza meg, hogy mi is a szeretet, illetve mit tesz. Különös, hogy nem nagy dolgokkal kezdi, nem eget-földet rázó dolgokat mond el a szeretetről. Nem azzal kezdi például, hogy a szeretet kész életét adni a másikért, kész a legnehezebb dolgokat is felvállani. Egy egyszerűnek tűnő dolgot mond : a szeretet hosszútűtő. Az se véletlen, hogy ennek az egész felsorolásnak a végén is ugyanezt találjuk : a szeretet mindent eltűr.

            Az első jellemvonása a szeretetnek tehát Pál apostol szerint az, hogy mindent elfogad, úgy ahogy van. Elfogadja az embereket, a körülményeket, elfogadja a dolgokat. Nem igyekszik elkerülni a kellemetlen embereket, a kényelmetlen helyzeteket, a kínos dolgokat. Nem fordul szembe a dolgokkal és az emberekkel. Engedi, hogy úgymond minden átzúduljon rajta. A hosszútűrés tulajdonképpen azt jelenti, hogy igent mondok az emberekre, a világra. Tudom, hogy ez a világ az Isten világa, hogy az emberek mind Isten teremtményei. Nagy kérdés, hogy hogyan viszonyuljunk a világhoz és a benne levőkhöz, a benne élő emberekhez? Hát úgy, hogy elfogadom, hogy ez a világ olyan, amilyen és az emberek is olyanok, amilyenek. A hosszútűrés nyilvánvalóan elsősorban és mindenek előtt az embertársainkhoz való viszonyunkra vonatkozik. Lehet, hogy az emberek kellemetlenek, igazságtalanok, durvák, önzők. Az ilyen emberek felé az első reagálásunk az, hogy elveszítjük türelmünket, haragra gerjedünk, megsértődünk, bosszút akarunk állni, vagy kétségbeesve és megkeseredve próbáljuk megváltoztatni az embereket. Pál azt mondja, hogy a szeretet nem ilyen, hanm a szeretet hosszútűrő. A szeretet nem egy rózsaszínű szemüvegen keresztül nézi az embereket, hanem reálisan. A szeretet látja, hogy a velem szemben levő ember adott esetben durva, önző, szeretetlen. A szeretet nem vak. Minél inkább Isten szemével nézzük az embereket, annál inkább látjuk, hogy mennyire nem olyanok, amilyeneknek mi szeretnénk őket. De a szeretet elfogadja az embereket olyannak, amilyenek. Nem reagál negatívan, amikor látja, hogy nem felelnek meg Isten akaratának és az én elvárásaimnak.. Hogy Isten szereti őket, úgy ahogy vannak. Elhordozza őket abban az állapotukban, amiben éppen vannak. Azért is van ez így, mert a szeretet mindig hordoz valamit az Isten irgalmasságából. A szeretet látja, hogy az ember elveszett, és tudja hogy Isten szereti az elveszett embert, Isten nem mond le az elveszett emberről. Isten nem nyugszik bele az ember elveszettségébe. És Isten odahajol az elveszett ember fölé, ahogy az édesanya odahajol a beteg gyermeke fölé.

            A szeretet azt is tudja, hogy a gonosznak, rossznak is időt kell adni a megérésre, a kibontakozásra. Isten egyetlen pillanatban véget tudna vetni ennek az egész világnak, benne az elveszett embert egy szempillantásban meg tudná semmisíteni. De Ő nem teszi ezt, hanem hagyja az embert az elveszettségében, hagyja a lázadó embert a maga útján tovább menni. Hagyja a gonoszt , a rosszat megérni. Végső soron ez a történelem értelme és az idő célja.  Az ember el kell jusson elveszettségében addig a pontig, amíg már nem bírja és magába roskad. Nem így volt ez a tékozló fiú életében is. At atya hagyta őt menni, hagyta a disznók vájújáig jutni Ezt tudja a szeretet kivárni. A szeretet mindig erre a pillanatra vár. Ezért tud hosszútűrő lenni. Ez azt jelenti, hogy szüntelenül bízik a végcélban, a jó végkifejletben. Isten nem rettent meg akkor, amikor a jónak teremtett világ és ember megromlott. Ő tudja, hogy a kezdetben minden jó volt és a végén is minden jó lesz. Ezért tud a szeretet hosszútűrő lenni. A szerető szívű ember a szerető szívű Isten képmása.

            Az eddig elmondottak nem csak az emberekre vonatkoztatottan érvényesek, hanem éppúgy a körülményeinkre is. A szeretet tudja, hogy Isten Ura a körülményeknek is, azok is az Ő kezében vannak. Isten a rossz körülmények által is egy jó célt követ az életünkben. A hosszútűrő szeretet is Jézus Krisztusban van tökéletesen kiábrázolódva. Ő életének egész idejében eltűrte az emberek minden gonoszságát, hosszútűrése a kereszten érte el csúcspontját. A Jézus szeretete szenvedő szeretet volt, és épp ez által győzedelmeskedett. Mi is kövessék ezt a Jézust és ezt az Ő szeretetét.

6. Nap A szeretet kegyes, jóságos Text. 1Kor.13,4b

            A hosszútűrés után következik egy másik tulajdonság, Károli kegyesnek fordítja, de talán jobb az új fordítást és sok más fordítást is követnünk, amely itt a „jó illetve jóságos” szavakat használják. A hosszútűrés és jóság szorosan összetartoznak, tulajdonképpen kiegészítik egymást. A hosszútűrésben passzivitás van, valaminek az elszenvedése, eltűrése, elhordozása. Minden különösebb reagálás nélkül elhordozza az emberek gonoszságát, önzését, igazságtalanságát. A jóság ezzel szemben sokkal inkább egy cselekvő, aktivitást jelző tulajdonság. A jóság mindig konkrét cselekedetekben mutatkozik meg. E két tulajdonság megnyilvánulása között nagy feszültség van. De ennek így kell lennie, ez így természetes. Úgy próbálom ezt kifejezni, hogy a hosszútűrés egyfajta légüres teret, vákumot képez. Hisz nem tesz semmit, hagyja a gonoszt a maga útján menni és épp ezért fennáll a veszély, hogy egy szakadék keletkezik, amit ki kell tölteni. Ha nem jön a jóság akkor nagyon könnyen megeshetik, hogy például egy nagy veszekedés következik egy ilyen helyzetben, vagy jobb esetben kétségbeesés és megkeseredettség.

            Ezért most Pál azt mondja, hogy a szeretet nem csak hosszútűrő, hanem jóságos is. A jóság hidalja át azt a szakadékot, légüres teret, ami a hosszútűrés nyomán keletkezett. A szeretet így nem csak passzívan elhordozza a rosszat, kellemetlent, hanem aktív módon próbál tenni valamit azért, hogy a gonosz megváltozzon. A gonosz ellen valamit is tenni nem könnyű és egyszerű dolog. Mert a gonosz is halálosan komolyan veszi azt, amit tesz. Nem csak Isten veszi komolyan a dolgát, hanem a Sátán is. Mit tesz most a szeretet? Az első megjegyzésünk erre az, hogy semmiképpen nem azt, amit a gonosz. Nem teszi azt, hogy a rosszért rosszal fizet, hogy a gyűlöletre szertetlenséggel, haraggal válaszol, hogy bosszút próbál állni az elszenvedett sérelemért. Azt teszi, amit Pál a Római levélben fogalmaz meg : a gonoszt jóval győzi meg. A jóság nem csak meglepi a gonoszt, hanem felül is múlja azt. Valósággal elárasztja a gonoszt jóságával. A jóság tehát elsősorban kitölti azt a légüres tért, ami a hosszútűrés nyomán keletkezett. De a jóság ezen felül egy odafordulás is a másik ember felé. Ezt látjuk mi Istennél is. Ő a Teremtő, aki magasan fölötte áll a teremtett világnak, ez az Ő fennsége, dicsősége. De Isten az Ő fennségében, dicsőségében nem fordul el az embertől, nem tagadja meg ezt a tőle elfordult világot. Nem mond le erről a világról Nem is szünteti ezt meg, nem vet véget ennek a világnak. Istentől azt tanulhatjuk, hogy Ő odafordul ehhez a világhoz, alárasztja azt jótetteivel, ajándékaival. Ez az odafordulás maga az Isten jósága. Mi ebben a vonatkozásban is követhetjük Isten példáját. Az ember és Isten közötti viszonyban is van egyfajta emelkedettség, az ember egyedi volta épp abban áll, hogy ő nem a másik ember, hogy valamilyen szempontból mindig felülmúlja a másik embert. Ez a mi emberségünknek fontos elme és ez bizony sokszor fájdalmat okozhat nekünk. Hisz ilyenkor a magány fájdalmát érezzük meg. Ebből a fájdalomból egyedül Isten tud kigyógyítani bennünket. Mert megmutatja, hogy a magányból való kijutás, szabadulás útja nem az elfordulásban, az elszigetelődésben van, hanem épp az ellenkezőjében, az embertárs felé való odafordulásban. A megoldás abban van, hogy először is elfogadjuk magunkat, igent mondunk saját személyünkre, nem tépelődünk többé azon, hogy miért is vagyok olyan, amilyen vagyok, s utána odafordulunk a másik emberhez, jósággal és szeretettel ajándékozzuk oda magunkat a másik embernek. Ez a szeretet merészsége, hogy merek az lenni, aki vagyok és merem elfogadni a másik embert is, úgy ahogy van.

            Ez a jóság vonzóvá lehet a másik ember számára, megragadhatja, lenyűgözheti őt. Ez a jóság sok esetben össze tudja törni a másik ember szívét, meg tudja törni a másik ember ellenállását. A jóság hisz abban, hogy ez nem hiábavaló, ennek előbb vagy utóbb meglesz az áldott gyümölcse. A jóság mindvégig munkában marad. A szeretet mindig rendkívül találékony, újabb és újabb módját találja meg annak, hogy a másik ember életében megjelenhessen, valamit cselekedhessen. Bárcsak tudna a mi szeretetünk is jóságos lenni. ÁMEN

Felhasznált irodalom : Sarkadi Nagy Pál  A szerete himnusza

                                     A.A van Ruler De meeste van deze is de liefde

                                    W.de Boor Der erste Brief des Paulus an die Korinther

                                                                                    Lőrincz István

Jézus és a zsidók. Igehirdetési sorozat húsvét nagyhetére

1. Nap. Kajafás, mint főpap Text. Ján.11,50

Ennek a nagyhétnek témája : Jézus és a zsidók. A tavaly Jézus és a rómaiak címmel tartottunk igehirdetési sorozatot, az idén úgy gondoltam, hogy hadd foglalkozzunk azzal a szereppel, amit a saját népe, vagyis a zsidók játszottak szenvedésének történetében. A mai estén Kajafás, a főpap áll figyelmünk középpontjában. Ő itt úgy jelenik meg, mint a ki prófétai módon szól a Krisztus szenvedéséről. Hogyan értsük ezt? Hisz itt nagyon is nyilvánvaló, hogy Kajafás a maga érdekét keresi és tanácsbeli társainak az érdekét. Ő az akkori egyházi vezetőség szószólója, aki minden áron meg akarja őrizni magas pozicióját. Hisz Kajafás és társai Jézus fellépésében és abban, hogy a nép szereti őt és hallgat rá, a saját poziciójának veszélyeztetését látja. Úgy látja, hogy most már elérkezett az a pillanat, amikor valamit tenni kell. Itt már nem lehet habozni, nem lehet tétlenül szemlélni az események alakulását. Ezért Kajafás nagy sietséggel összehivja a Szanhedrint, a Nagy Tanácsot és ezen a gyülésen ő elnököl. Nagy az általános zavarodottság, mindenki csak néz egymásra, s ebben a pillanatban megszólal Kajafás, mint aki látja és tudja, hogy most ebben a helyzetben mit lehet és mit kell cselekedni.

          Ez a megoldás nagyon egyszerű. Jobb, hogy egy haljon meg, vagyis Jézus Krisztus. Hisz ha nem ez történik, akkor itt esetleg egy nagy népmozgalom indul el, aminek beláthatatlan következményei lesznek, esetleg az, hogy azt majd fegyverrel kell vérbe fojtani és ennek a nép is meg vezetői is áldozatul eshetnek. Ezt Kajafás szószerint így nem mondja ki, de mindenki érzi, hogy ez áll gondolata mögött. Nyilvánvaló az is, hogy Kajafás elsősorban nem a nép, hanem saját maga biztonságáért és megmaradásáért aggódik.

          Kajafás nem a jogot és igazságosságot tarja szem előtt, hanem azt, hogy mi válik neki és társainak javára. Kajafás a pillanatnyi haszonnak az embere. Ezt ma opportunizmusnak szoktuk idegen szóval nevezni. Ha arról van szó, hogy az „egy” és a „több” között kell választani, akkor nem nehéz a döntés. Jobb, hogy egy haljon meg, mint hogy sokan elvesszenek. Kajafás itt az emberi önzés szabályát, törvényét fogalmazza meg. A Kajafás magatartása leleplezi a mi emberi természetünk nyomorúságát. Ilyenek vagyunk mi emberek, mindig csak a magunk javát tartjuk szem előtt, lényeg az, hogy mi boldoguljunk, hogy másokkal mi történik, az már nem számít.

          Ebben nincs is semmi különös, a különös az, hogy János evangélista Kajafásnak ezt a mondatát próféciaként fogja fel és annak is nevezi. Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet egy ilyen önző magatartás megfogalmazása isteni prófécia? Itt azzal a titokkal állunk szemben, amivel a Szentírásban több helyen is találkozunk, hogy az ember sokszor bűnös és önző gondolata egybeesik az Isten akaratával. Ahogy egyszer egy nagy igehirdető megfogalmazta : Isten még a mi görbe vonalaink által is egyenesen tud írni. Sokszor keresztezi egymást az ember gondolata és Isten cselekvése. Itt is ez történik : egy számunkra titokzatos módon az emberi önzés és az isteni megtartatás egybeesnek. Hiszen valóban ennek kellett megtörténnie, Jézusnak meg kellett halnia a sokak helyett, mi helyettünk. És Jézus ezt felvállalta, mégpedig önként, Ő az a pásztor, aki éleét adja juhaiért. Amit Kajafás mond az hamis s mégis igaz lesz. Igaz lesz, mert így van ez eldöntve az Isten üdvtervében. Ez a szó egy nagyon is önző, a maga javát és megtartását kereső szívből jött, de mégis az Isten önzetlen  , szerető szívének a gondolatát fogalmazza meg. Jézus meghalt a Kajfás szava szerint, de az Isten szava szerint is. Ez az a titok, amit mi nem tudunk megérteni, csak hittel elfogadni.

          Végül próbáljunk egy gyakorlati üzenetet is megfogalmazni ebből az igéből. A mi önzésünk a halált jelenti. A Jézus önzetlensége, halált is vállaló szeretete és áldozatkészsége az életet, az örökéletet jelenti a mi számunkra. Jézus ebben is a mi helyünkre állt. Ő elfogadja azt, hogy Kajafás és a Főtanács őt halálra ítéli. Ő meghal sokakért, meghal azért, hogy mi már ne legyünk, ne maradjunk ilyen önző, csak a magunk javát és érdekét kereső emberek, hanem legyünk krisztusi emberekké, akik készek leszünk másokért, s ha kell mások helyett is áldozatot vállani.

2. Nap. Júdás, a farizeusok és az irástudók Text. Ján.18,3

          Micsoda tarka társaság ez, amely jön hogy letartóztassa Jézust! Júdás halad a menet élén. Hisz őt nevezi meg itt elsőnek a Szentírás. Ő nem csak elárulta Jézust a farizeusoknak és egyházi vezetőknek, hanem most itt azt a kommandós csapatot is vezeti, amely azért jön, hogy letartóztassa Jézust.  Milyen emberekből áll ez a kommandós brigád? Ott van a katonák egy csoportja. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen katonákról is van szó. Lehet, hogy a templomőrségből való katonák ezek, de az is lehetséges, hogy olyan római katonákról van szó, akiket a főpap és társai felfogadtak ennek a feladatnak az elvégzésére. Ez tűnik valószinűbbenk, hisz a zsidók  nem akarták a római hatóságokat kihagyni ebből az egész történésből. Ez  túl kockázatos lett volna a számukra. Nyilván, hogy ebben a tarka társaságban ott voltak a főpap személyes szolgái, testőrei is, azok az emberek, akik a Nagy Tanács, a Szanhedrin szolgálatában állottak.  És végül ott vannak a farizeusok, hogyan is hiányozhatnának épp ők ennél a fontos mozzanatnál? Hogy hányan voltak, ezt nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy őket nagyon érdekelte a dolog, már rég várták ezt a számukra oly óhajtott pillanatot. Ez az elfogató sereg azután indul meg, hogy Kajafás kimondja, hogy jobb hogy egy ember haljon meg, úgy ahogy azt már a tegnap este is hallottuk. Ez a kijelentés Jézus számára a halálos ítéletet jelentette. Nos egy ilyen nagy és népes sereg indul el Jézus elfogására. S hogy az evangélista még azt is feljegyzi, hogy kardokkal, fustélyokkal, fáklyákkal indulnak el, szinte azt érezteti, hogy milyen nevetséges ez a hatalmas készülődés, ez az óriási apparátus. Úgy indulnak el Jézus ellen, mintha egy veszedelmes rablóvezért akarnának elfogni, akit állig felfegyverzett emberei a végsőkig védelmezni akarnák.

          De milyen megalázó ez a Jézus számára is, hogy őt egy ekkora sereg jön letartóztatni, így felfegyverkezve, így megszervezve. Ez is azt mutatja, hogy sem Júdás sem a főpap, sem az irástudók, sem a farizeusok nem értették meg a Jézus igehirdetését, küldetését, akkor tudhatták volna, hogy Jézus nem fog emberi módon ellenállni,  nem fog erőszakra erőszakkal válaszolni. De Jézus vállalta ezt a megaláztatást is. Ő ezt is elhordozta.

          Amikor az elfogató csapat megérkezik Jézushoz, kiderül hogy itt nem ők az urai a helyzetnek, hanem Jézus. Mert bár állig fel vannak fegyverkezve, elég Jézusnak egyetlen kérdése, hogy mind a földre essenek. Itt nyilvánvalóvá válik, hogy az ember még fegyverekkel a kezében is fél, s Jézus fegyverek nélkül is Úr és szeret. Itt a nyers erőszak áll a teljes odaadással szemben. Jézus már kész az elfogatásra. Az elfogatást megelőző percekben ő már mindent megbeszélt az Atyával, ő már mindent megtusakodott imádságban. Ő most már kész arra, hogy elinduljon a szenvedés utján. Őt már el lehet fogni, mert ő már kiszolgáltatta magát az Atya akaratának, ami most itt szintén egybeesik ennek a seregnek az akaratával.

          Az, hogy Júdás volt a csapat élén még külön fájdalmat okozhatott Jézusnak. Milyen rettenetes volt látni azt a csapat élén, aki három éven át ott volt tanítványként mellette. Úgy látszik, hogy Júdás ezáltal is naggyá akart lenni, ő akart az első lenni ebben a szomorú eseménysorban. De ezt a történetet is Jézus uralja. Itt nem Júdás vagy a főpap, vagy mások állanak a középpontban, hanem Jézus. Jézus megmutatja, hogy az emberek fegyverei feleslegesek. A szeretet sokkal többet  meg tud tenni, el tud végezni, mint bármely emberi módszer, fegyver.

          A mai estén magasztosuljon fel a Jézus személye előttünk.  Ma nekünk is azt mondja : én itt vagyok és kész vagyok segíteni, megváltani, megújítani, megszentelni az életedet. Számunkra a kérdés így tevődik fel a mai estén : szemben állok-e Jézussal, az Ő ellenségeinek a seregében vagyok-e, vagy pedig kész vagyok meghajolni előtte, átadom magam neki?

3.Nap A megszaggatott ruha Text.Máté 26,65

A főpap a gyász és döbbenet jeleként, kifejezéseként szaggatja meg hivatali öltözetét, ruháját. Ez a képmutatás cselekedete volt. A megszaggatott ruha után már semmi más nem következhetett, mint a halálos ítélet kimondása, ezt a Nagy Tanácsnak, illetve az elnöklő főpapnak kellett kimondani. Amint már mondottuk, a főpap Jézus feletti szomorúsága nagyon erőltetett és képmutató volt. Nyilvánvaló volt, hogy a Jézus kihallgatása ide fog kilyukadni. Ez a cselekedet megkönnyítette a bírák dolgát is, hisz már tovább nem kellett kínlódni a vádak keresésén, végre ki lehetett mondani a halálos ítéletet.

          Az istenkáromlás bűne volt a legsúlyosabb, amit Izraelben el lehetett képzelni, amivel egy zsidó embert vádolni lehetett. Ez nem kisebb bűn volt, mint szembeszállni az élő Istennel, mai nyelven fogalmazva : merényletet követni el Isten ellen. Az istenkáromlás bűne nem csak azt jelentette, hogy valaki elutasította Istent, hanem azt is hogy semmissé, semmivé nyilvánította. Ez nem kisebb bűn volt, mint a „jó és igaz” Istent gonosszá nyílvánitani, hatalmát tehetetlenségnek mondani, szeretetét gyűlöletnek minősíteni. Az istenkáromlás tulajdonképpen azt jelentette, hogy az istenkáromló személy mindent a feje tetejére állított, megfordított. Tulajdonképpen arról volt szó ennél a bűnnél, hogy az ember állt az Isten helyébe, ő  nagyon is tudatosan szembefordult Istennel. Az istenkáromlónak azt vetették szemére, hogy pont azt teszi Istennel szemben, ami megengedhetetlen, azt nem adja meg neki, amit Ő megérdemel, amire neki joga van, hogy nem adja meg neki a méltán és jogosan kijáró tiszteletet, imádatot és szeretetet, hogy ő gonosz módon megveti és lebecsüli Istent.

          A főpap szerint Jézus most ezt a bűnt követte el. Pedig a főpap is nagyon jól tudta, hogy Jézus ilyesmit nem tett. Senki nem beszélt nagyobb tisztelettel és szeretettel Istenről,mint Ő. Nem csak szavaival, hanem sokkal inkább cselekedeteivel mutatta ezt meg. Akkor miért ez a rettenetes vád Jézus ellen?  Hát egyszerűen azért, mert a zsidók meg akartak szabadulni Tőle. Ők megbotránkoztak azon, hogy Jézus Isten Fiának nevezte magát. Ez elviselhetetlen volt számukra. Hogy ez a názáreti rabbi az Isten Fia, a Messiás lenne, ezt ők nem tudták elfogadni. S most bár ők is érzik, hogy ez a vád teljesen jogtalan és hamis, mégis ezzel vádolják meg Jézust. Ők nagyon is jól tudják, hogy Jézus szavai, cselekedetei nem istenkáromlás volt, hanem a legszebb hitvallás és bizonyságtétel Istenről, most a főpap a legszebb hitvallásból legsúlyosabb vádat formál, egy olyan vádat, amiről nagyon jól tudta, hogy égbekiáltó hazugság és igazságtalanság.

          Próbáljuk most azt megvizsgálni, hogy mit üzen ez az ige a mi számunkra. Mert itt is nagyon nagy a veszély, hogy mi azt mondjuk : hála Istennek ezt a bűnt mi nem követtük el, mert nem káromoltuk Istent. Nagyon vigyázzunk, mert nem csak a csúnya és ocsmány káromkodás hordozza ezt a bűnt magában. Tulajdonképpen minden bűn istenkáromlás. Mert minden engedetlenség elutasítása és megtagadása Istennek. Az is, amikor mi úgy gondoljuk, hogy még Istennél is jobban tudjuk a dolgokat. Amikor az Isten szavát feleslegesnek és szükségtelennek tartjuk. Ilyenkor mi is mindig Isten bölcsessége és jósága ellen fordulunk és megtagadjuk őt.

          A mai estének az az örömüzenete, hogy Jézus ezt a vádat is magára vette, nem mentette fel magát e vád alól. Pedig el lehet képzelni, hogy ebben a pillanatban mi játszódhatott le a lelkében. Hogy Ő, aki oly forrón szerette az Atyát, mint senki más, most azt kell hallja, hogy káromolja Őt. Azzal, hogy ezt a vádat is elfogadja, a halálos ítéletet fogadja el, hisz nagyon jól tudta, hogy ez mit von maga után. Magára veszi azt a bűntetést, amit Ádám és Éva kapott ott a Paradicsomban.

          De ennek a pernek a menetét is az Atya irányítja. Ennek így kellett lennie, Jézusnak ezt is magára kellet vállania- értünk. Ő meghal értünk istenkáromlókért, hogy a bűnök eme legrettenetesebbikétől is megváltson minket. Áldott legyen ezért szent neve!

4. Nap Pofok a Jézus arcán Text: Máté 26,68

Jézust mindent lehetséges módon kicsúfolták. Itt arra próbálják rávenni, hogy prófétáljon. Nyilvánvaló, hogy ezzel az Ő prófétai küldetését és működését akarják nevetségessé tenni. Erre a legmegalázóbb módot eszelik ki. Egyik professzorunk mondta nekünk : az ember semmiben sem volt olyan találékony, mint hogy a felebarátját, embertársát kínozza és kigúnyolja. Jézus szemét bekötik egy kendővel, azután arcon verik, pofokat adnak neki, sőt az is valószínű hogy öklözik az arcát. Ez nem csak megaláztatást, hanem súlyos testi fájdalmat is okoz Jézusnak. S ezek után jön a csúfolódó kihívás : prófétáldd meg, hogy ki ütött arcon. Elvégre te próféta vagy és akkor kell tudnod, hogy ki vert arcon.

          Dehát mit segítene az, ha Jézus valóban megmondaná, hogy ki verte Őt arcon? Akkor ezt a bűnt is egyetlen ember, vagy néhány ember nyakába lehetne varrni, mások pedig feloldozva érezhetnék magukat? Jézus nem mond neveket, azért hogy itt is mindenki a maga nevét helyettesíthesse be. Mert miről is van itt szó?Jézus valóban a Próféta. Az a Próféta, akit évezredek óta vártak, aki Isten nevében beszélt, aki teljesen és tökéletesen kijelentette Istent ennek a világnak. Ő nem úgy beszélt, prófétált, mint az irástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van, és ezt mindenki meg is érezte. Az emberek elámultak próféciáin, érezték, hogy a mögött a hatalmas és szerető Isten valósága áll.

          Most ezek az emberek, akik minden kétséget kizáróan zsidók voltak, ezt a prófétai küldetést teszik nevetségessé. Ezek az emberek, most azt akarják bebizonyítani, hogy Jézus nem igazi próféta. Úgy gondolják, ha Jézus nem tudja kitalálni, hogy ki ütötte meg őt, akkor azt is nyugodtan mondhatják, hogy akkor minden eddig mondott szava és próféciája is hamis, hitel nélküli, ezért nem kell hinni abban.

          Jézus ezt a szenvedést is magára veszi, ezt is érettünk teszi, akik nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Ő szavát, prófétai küldetését. Mert mi a mi legfontosabb küldetésünk ebben a világban? Hát az, hogy Jézus szavát komolyan vegyük és azt másoknak is tovább adjuk. Vajon mi megtesszük-e ezt? Hányszor nem mertük Jézus szavait prófétai módon felvállani? Hányszor nevettünk együtt ezzel a világgal, ott ahol próféti szomorúsággal kellett volna bizonyságot tegyünk róla?

          A mai estén alázzuk meg magunkat. Mert komolyan csak a magát egészen megalázó ember figyelhet Jézus szavára. Tudjunk minden emberi szótól megüresedni, hogy helye lehessen bennünk az Ő szavának. Ragadjunk meg minden alkalmat, arra hogy a nagy Prófétára hallgassunk. És ne szégyelljük Őt megvallani az emberek előtt, sokszor istentelen csúfolódó emberek előtt sem. Tudjuk prófétai küldetésünket igazán betölteni. Meg lehetünk győződve arról, hogy ez a prófétai szolgálat nem lesz hiábavaló, meg lesz az áldott gyümölcse.

5.Nap Jézus vagy Barabbás Text:Máté  27:21

A Nagypénteken a Pilátus palotája előtt összegyűlt tömegnek ez a nagy kérdése, mondhatnánk úgy is   dilemmája, hogy kit válasszon : Jézust vagy Barabbást. Ennek a választásnak nem kicsi a tétje, hisz akit nem választanak, az menthetetlenül el kell induljon a kereszt , a kivégzés felé. Akit azonban választani fognak, az már pár pillanat múlva szabad lesz. Ezt a választást, ezt a döntést az előzte meg, hogy már előbb mind a két embert halálra ítélték. Itt két halálraítélt, két halálos bűnös kellett választani. Az egyik azonban most a nép döntése által egy óriási esélyt kapott : szabaddá lenni. Ez a választás Pilátus ötlete volt, aki mindent elkövet azért, hogy Jézust felmentse, hisz többször is azt olvassuk, hogy Pilátus belátta Jézus ártatlanságát, hogy ő semmi halálra méltó dolgot nem cselekedett. A különös és érthetetlen, hogy ennek ellenére mégis halálra ítélta Jézust. Most azonban támad még  egy  ötlete, ami által megmenthetné Jézust. Mintha játszadozna Jézussal. Kimondja ártatlanságát, halálta ítéli, aztán meg újra fel akarja menteni. Vajon miért tette ezt Pilátus ? Együttérzésből, részvétből? Talán ez is igaz valamelyest. De talán még inkább azért, hogy megnyugtassa lelkiismeretét. Ő érezte lelkében, hogy nem jól cselekedett. Tudatában volt annak, hogy vétkezett az igazság ellen. Hogy most ezt a hibáját kijavítsa, van még egyetlen lehetősége, hogy megkérdezze a népet. Ettől reméli Jézus felmentését, de hiába, a nép Barabbást választja. Barabbást épp az ellentéte Jézusnak. Barabbás az erőszak embere, Jézus a szeretetet hirdeti. Barabbás azt mondja, hogy az ellenséget ki kell irtani, Jézus azt mondja, hogy az ellenséget szeretni kell. Barabbás az, aki odaüt, visszaüt, Jézus pedig az, aki eltűri az ütlegelést. Barabbás megöl másokat, Jézus meghal másokért. Különös dolog, hogy a világ rengeteget szenvedett a Barabbások miatt és mégis mindig Barabbást választja. Nem tudja és nem akarja elfogadni a Jézus lelkületét, mert az idegen tőle, nem meri kipróbálni, hogy a szelídség mennyivel nagyobb hatalom, mint az erőszak, az alázattal többre lehet jutni, mint mások megalázásával, hogy a türelem sokkal többet ér, mint a bosszú.

          Jézus vállalja a keresztet, vállalja ezt a tömeget, amely Őt nem akarja vállalni, s a mai estén azt kell meglátnunk, hogy Jézus minket is ki akar szabadítani a barabbási lelkületből, jézusi emberré akar formálni minket. A mai estén az ige minket kérdez : kit választassz, Barabbást vagy pedig Jézust. Az ember itt is megpróbál alkudozni, a megalkuvás útját választja és azt mondja : mind a kettőt, Barabbást is, meg Jézust is, de ez nem lehetséges, mert aki mind a kettőt akarja választani, az végül is Barabbást választja. Ha nem merek és nem akarok egészen Jézus mellé állani, akkor Barabbás maradok. Pilátus példájából is látjuk, hogy nem maradhatunk semlegesek, a semlegesség döntés Barabbás mellett.

          Az utolsó kérdés : hogyan lehet hát Jézust választani? Először is alázattal be kell vallanom, hogy én barabbási lelkületü ember vagyok. De hiszem azt, hogy ez a lelkület a Jézus Krisztus keresztjén halálra ítéltetett. Azután pedig hittel belekapaszkodom abba, hogy Jézus azért halt meg, hogy én is szabaddá váljak a barabbási lelkülettől. Ezek után kérem, hogy Jézus hozza rendbe az életemet, teremtsen újjá engem. Ezt a döntést nem lehet halasztani, ezt ma kell megtennem, vagy ha már megtettem, akkor ma kell megerősítenem. Jézus engem választott, válasszam ma én is Őt.

6. Nap. Király vagy császár Text: Ján 19,15

          A zsidó népnek hosszú és hányatott történelme alatt sok- sok királya volt. Nagyon jól tudjuk mindnyájan, hogy Sámuel idejében hogyan kért a nép prófétájától királyt, és hogyan lett Saul Izrael népének első királya. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy Saul nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, engedetlen lett Isten szavával szemben, ezért Isten elvetette őt, és helyette Dávidot választotta királlyá. De azt is tudjuk, hogy a Dávid házának adatott egy ígéret : hogy abból származik majd az igazi Király, Jézus Krisztus. A próféták igehirdetésében újra és újra előbukkan a gondolat, hogy a Dávid házából származik majd a Messiás Király. Dávid minden gyarlósága ellenére messiási vonásokat hordoz magában.

          A Szentírás történeti könyveiből azt is tudjuk, hogy a Dávid utáni királyok legtöbbike nagyon megromlott, eltávolodtak Istentől és az Ő törvényétől, ahogy az egyik próféta fogalmaz Dávid sátora leomlott, vagyis megromlott. A Jézus születésekor a Dávid dicsőségéből már semmi sem maradt. Minden csillogása elhalványult. Maga a király csak egy bábu lett a rómaiak kezében, s már nem a király szava a döntő, hanem a római császár az úr Izrael országa felett, aki helytartóján keresztül gyakorolja a hatalmát ebben az időben. A rómaiak nem is kell igazából féljenek az izraeli királyoktól, a Heródesek dinasztiájától.

          Mindezt azért kellett elmondanunk, mert csak így érthetjük meg a felolvasott igét, amikor is a zsidók azt mondják, hogy nem királyunk van, hanem császárunk. Ezzel a zsidók az adott helyzetbe való teljes belenyugvásukat fejezi ki. Itt nem a Heródesek uralkodnak, itt a császár parancsol, neki kell mindenben engedelmeskedni. Azt is látnunk kell, hogy milyen sajátos helyzetben hangzik el ez a mondat. Ez a helyzet sokban hasonlít ahhoz, amiről a tegnap este beszélgettünk, amikor a népnek Barabbás és Jézus között kellett választani. Most is választani kell, mégpedig a császár és a király között. De nem akármilyen király, hanem a zsidók Királya, azaz Jézus és a császár között. Ebben az üdvtörténeti szempontból döntő pillanatban a zsidók újra rosszul választanak, csak most épp fordítva , úgy hogy Jézust nem választják. Az imént Pilátus palotája előtt Jézust választották- a halálra, most a császárt választják, ami Jézus számára szintén a halált jelenti. A két döntés szoros kapcsolatban áll egymással, ugyanannak a lelkületnek két különböző oldalát mutatják meg.

          A zsidók azáltal, hogy a császárt választják, tulajdonképpen a saját történelmüket tagadják meg, veszik semmibe. Ők mindazt megtagadják ezzel a döntéssel, amit Isten a múltban tett értük és mondott nekik. Ők megtagadják ezzel Istent és tulajdonképpen a saját létjogosultságukat kérdőjelezik meg, hisz ez a nép épp azért létezett, mert Isten az Ő szövetségébe fogadta őket, királyokat, prófétákat adott nekik, akik által őket a jó úton akarta vezetni és megtartani. Mi ennek az oka? Hát épp annak a kegyelemnek a megtagadása, amiről ez a Király, vagyis Jézus bizonyságot tett. Ők teljesen félreismerték azt, amit Jézus épp értük tett. Ők csak valamiféle földi hatalmat és dicsőséget akarnak helyreállítani. Mivel Jézus nem azt hozta el, amit ők nagyon is emberi módon vártak, ezért most elfordulnak Tőle. Nyilván az a gondolat áll e mögött, hogy ők választották volna Jézust, de csak akkor ha Jézus emberi eszközökkel, fegyverekkel, hadsereggel a császár ellen fordul és legyőzi azt.  Mivelhogy Ő egy egészen más országot, királyságot képvisel, ezért elfordulnak Tőle. Megdöbbentő ez a történet, hisz a zsidók épp azt a Királyt vetik el, akiben minden prófécia beteljesedett. Ők azt a császárt választják, aki nem akar Istenről hallani, aki magát kiáltotta ki Istennek.

          Szinte irónikus ebben a történetben, hogy Pilátus, a római császár helytartója jobban ismeri a zsidók történelmét, mint ők maguk. Hisz ő azt iratja a kereszt fölé : a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Jézus valóban Király, de nem úgy, ahogyan azt a saját népe elképzelte. A kereszten magára veszi népének teljes hitetlenségét, elfordulását. Jézus ezáltal beteljesíti azt, amit ő maga mondott a samáriai asszonynak : mert az üdvösség a zsidók közül támadt.

          Ma nagyszombat van. Ez az este különben is a teljes csend, a megalázkodás alkalma. Ilyenkor mélyen magunkba kell szállnunk és a mai estén hadd gondolkozzunk el azon, hogy mit is jelent az Ő királysága, az Ő uralma a mi életünkben. Gondolkozzunk el azon és kérdezzük meg magunktól, hogy meghódoltunk-e már igazán Ő előtte, ha igen ez milyen következményekkel járt a mi életünkben el egészen a halálunk órájáig. S hadd virradjunk holnap azzal a boldog hittel és meggyőződéssel : boldogok vagyunk, hogy ennek a Királynak, az Élet Fejedelmének alattvalói lehetünk.

                                                                   Lőrincz István