Mit tanít a Szentírás : a böjtről

Lassan közeledünk a böjti hetekhez. Ilyenkor mi protestáns emberek mindig bajban vagyunk és összezavarodunk. Hisz mi tudjuk, hogy a katolikus és ortodox testvéreink böjtölnek, de ez mireánk nem vonatkozik. Mi legfeljebb Nagypénteken böjtölünk és ezzel le is tudtuk egy évre a böjt kötelességét.

De ha kinyitjuk a Szentírást, akkor ott azt látjuk, hogy mind az Ó- mind pedig az Újszövetség beszél a böjtről és nem is keveset. Izrael népe ismerte a böjt gyakorlatát, gondoljunk csak a nagy engesztelési napra, vagy olyan különös eseményeket megelőző napokra, amikor Isten böjtöt rendelt el a népe számára. Az is igaz, hogy a próféták kemény ítéletet mondanak a csupán formasággá lett böjt felett és azt is elmondják, hogy mi az igazi böjt. Az Újszövetségben is gyakran találkozunk a böjt kérdésével, mind Jézus, mind pedig az apostolok foglalkoznak ezzel a kérdéssel. De ha reformátoraink tanítását megvizsgáljuk, akkor ott is azt látjuk, hogy a böjt nem kerüli ki figyelmüket. Amikor Kálvin a pásztorokhoz szól, akkor kötelességükké teszi, hogy intsék a meglátogatott családokat a böjt gyakorlására. A reformáció utáni időben a böjtre való intés és maga a böjt gyakorlása is szinte teljességgel feledésbe ment a protestáns egyházakban. Szinte teljességgel kikerült az igehirdetés témái közül is, pedig ez is olyan kérdés, amivel foglakozni kell.

A böjt a bibliai szóhasználatban azt jelenti, hogy valaminek fogyasztásáról, élvezetéről lemond az ember egy magasabb célnak az érdekében. A legtöbbször ez az eledelről való lemondást jelentette, de jelenthetett megtartóztatást házastársak testi együttlétéről és más dolgokról is. A magasabb célt főleg két dologban lehet összefoglalni : az egyik az Istenre való fokozottabb odafigyelés , a másik pedig az Isten előtti megalázkodás. A Szentírásban a böjt és imádság között mindig nagyon szoros kapcsolat van. A legtöbbször együtt is vannak említve, és a Szentírás emberei ezt így is gyakorolták. Ez a kapcsolat a két cselekvés között rámutat a böjt jellemző vonásaira. Az imádság azt jelenti, hogy elmondjuk Istennek kéréseinket, egyáltalán minden gondunkat, örömünket, hálaadásunkat elé visszük, abban a reménységben, hogy Ő meghallgatja és megadja kéréseinket. De ha mi elvárjuk Istentől, hogy Ő megadja kéréseinket, akkor mi ne lennénk készek valamiről is lemondani? A böjt annak a kifejezése, megmutatása, hogy mi is készek vagyunk valamit odaadni, mi is készek vagyunk valamiről lemondani, s nem csak Istentől várjuk azt, hogy Ő valamit adjon nekünk, valamiről lemondjon úgymond a mi javunkra. Ahogy Isten kész nekünk valamit adni, úgy kell mi is készek legyünk valamiről lemondani, valamit neki adni.

Nyilván hogy ilyen értelemben a bőjt nem korlátozódhat csak bizonyos napokra vagy időszakokra, hisz épp ez volt a nagy veszély Isten népe számára, így lett a böjt egy üres és értelmetlen szokássá, megüresedett gyakorlattá. Ezt tették mind az Ó- mind pedig az Újszövetségben az emberek, és ez ellen szólnak nagyon keményen a próféták és maga Jézus Krisztus is. Az ilyen böjt egy magamutogatássá, képmutatássá vállott és pont az ellenkezőjére fordult annak, aminek lennie kellett volna. Az Isten előtt való megalázkodásból dicsekvés lett, gondoljunk csak a farizeusok és irástudák gyakorlatára. A böjt egy magatartásforma kell legyen, nem csak bizonyos helyzetekben és időszakokban, hanem életünk minden pillanatában és helyzetében. Az eledelektől való időszakonkénti megtartóztatás egy átadott és alázatos életre kell rámutasson. Ha valakinek az életében ez nem egy magatartás, nem az Istenre való figyelés és megalázkodás jele, akkor valóban jobb, ha egyáltalán nem is gyakorolja.

Ilyen értelemben valóban igaz, hogy a böjtöt nem lehet Nagypéntekkel vagy a böjti időszakkal letudni. Ez szüntelenül ott kell legyen az életünkben. Talán legjobban Pál apostol ragadja meg ennek a lényegét, amikor arra tanít minket, hogy úgy éljünk ezzel a világgal, mintha nem is élnénk vele. Szó szerint úgy fordithatnánk ezt az igét, hogy a világot nem kell fenékig kiinnunk, nem kell élnünk mindazzal a lehetőséggel, amit nekünk felkínál. A keresztyén emberre az jellemző, hogy mindig megtart egy bizonyos távolságot a világgal szemben. Nem ragadja el a divat hóbortja, a tehnika és tudomány legújabb vívmányai, nem kapkod eszeveszetten minden új és érdekes után, ami ebben a világban megjelenik. Nem szédíti el mindaz, amit ebben a világban lát és tapasztal. Egy nagyon bölcs és helyes egyensúlynak a megtartására van itt szükség. Vigyázni kell a szélsőségekre is, hiszen ez mindig is veszélyeztette Isten gyermekeit. Korinthusban is voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a világ egy megvetni való dolog, teljességgel el kell fordulni tőle, sőt a legjobb, ha az ember ki is vonul belőle. Gondolhatunk itt az egyház történetére, a szerzetesrendekre, a remetékre. Pál apostol keményen szembefordul ezzel a szélsőséggel. Ő azt mondja, hogy a keresztyén ember benne él a világban, nem kell félnie attól, hogy jó lelkiismerettel éljen sok mindennel, amit ez a világ adhat neki. De Pál is világosan hirdeti, hogy ennek megvannak a jól körülhatárolható korlátai. Épp itt válik időszerűvé a böjt, amiben mi kifejezésre juttatjuk, azt hogy egy magasabb cél érdekében le is tudunk mondani mindarról, amit ez a világ kínál nekünk.

Nagyon fontos a böjt kérdésében az, amire Jézus figyelmeztet : hogy azt ne eltorzult arccal tegyük, ne sajnáltassuk magunkat és mindenek előtt ne dicsekedjünk azzal. A böjt nem emberek felé irányul, ők ne is vegyék ezt észre, Isten aki titkon van, megfizet azoknak nyilván, akik az Ő akaratát és szentségét komolyan veszik. Mi semmiképp se sajnáltathatjuk magunkat, mert akkor ismét épp a böjt lényege vész el, az hogy mi örömmel és önként mondunk le dolgokról, mert mi Istentől sokkal többet kaptunk. A böjt is a viszontszeretet megmutatásának egyik formája. Mert mi nagyon sokszor könnyen mondogatjuk, hogy szeretjük Istent, szeretjük az Ő akaratát, de amikor már a legcsekélyebb dologról is le kellene mondani, valamit adni kellene, akkor derül ki, hogy mennyire csak szép szavakat pufogtattunk, de valójában nem tudjuk megmutatni Isten iránti szeretetünket, nem vagyunk készek valamiről is lemondani. Ilyen értelemben a böjt fokmérője is a keresztyén hitünknek és áldozatkészségünknek. Ilyen értelemben az adakozás is a böjt kérdéséhez tartozik. Hányszor látjuk gyülekezeteinkben, hogy igaz az, amit valaki úgy mondott, hogy a legutoljára az ember pénztárcája tér meg. Mennyi kínnal-bajjal jön be a megszabott fenntartói járulék. Sok ember úgy adja meg fenntartói járulékát, mintha a sárba dobná és abba beletaposná. Ilyenkor látszik meg, hogy minden másra : szórakozásra, élvezeti cikkekre, szenvedélyekre, felesleges dolgokra hatalmas összeget is készek vagyunk adni, arról úgymond szívesen lemondunk, de az Isten dolgaira, az anyaszentegyház szükségeire már nem vagyunk hajlandók adakozni. Amikor az egyik gyülekezet zúgolódott a fenntartói járulék emelése miatt, ahol a falu és a református gyülekezet teljesen fedi egymást, a lelkipásztor elment a kocsmába és kiderült, hogy a kocsma egyetlen napi bevétele, annyi mint az egész évi perselypénz.

Gondolkozzunk jól el ezeken a dolgokon és adja az Úr, hogy mi protestánsok is jól tudjunk élni a böjt ajándékával, bármilyen formában történjék is az. Gondoljuk meg, hogy Isten a Legnagyobbat és Legértékesebbet, Egyszülött Fiát is odaadta értünk, s akkor nekünk se fog nehezünkre esni szeretetből és önként valamiről lemondani.

2Sám.12,16.21, 1Kir.21,9.12.27, Esdrás 8,21, Neh.9,1, Eszter 4,3.16, Zsolt 35,13,  69,11,  1O9,24,  És. 58,3-6, Jer.14,12, 36,9,  Dán.9,3, Jónás 3,5, Zak.7,3.5, Mt.9,14-15, Luk.2,37, 18,12, Ap.csel.13,2-3, 14,23, 1Kor.7,31

                                                                                    Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Korinthus III.

             A Korinthus városában levő gyülekezetnek írt Pál apostol két olyan levelet, amelyek gyöngyszemei az egész Szentírásnak. Kétségtelenül a legismertebb az első levél tizenharmadik fejezete, amit mindnyájan a „szeretet himnusza” néven ismerünk. Ennek pedig klasszikus igéje a fejezet utolsó verse: „megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet”. Ezek keresztyén életünk nélkülözhetetlen tartópillérei. Itt a sorrend is fontos. Hisz igazi reményről és szeretetről nem is lehet szó hit nélkül, hiszen ezek a hit gyümölcsei. Akik még nem járnak hitben azok egy kicsit másképp gondolkodnak, ők mindenek előtt szeretetet akarnak tapasztalni a keresztyének között, hogy aztán így a hit és remény felé meg tudjanak indulni. Ez egy nagyon nagy felelősséget ró a keresztyén gyülekezetre. Van-e ott meglátható és megérezhető szeretet? Tudunk-e valami többletet sugározni a világ felé? Ha igen, akkor esélyt kapunk arra, hogy az emberek rákérdezzenek hitünkre és reménységünkre is. Sajnos Korinthusban nagyon sok baj volt épp a szeretettel. Veszekedtek egymással,  pártokra szakadtak, lenézték egymást. Ez nem volt akkor se, és ma se jó reklám a keresztyén gyülekezet számára. Ma is nagy szükség van arra, hogy a szeretet legnagyobb legyen közöttünk.

            A korinthusi levelek azért is értékesek, mert Pál ezekben betekintést enged a szívébe. Nagyon őszintén beszél önmagáról, nagy alázattal. Pál mindig nagy csodaként éli meg azt, hogy őt, aki előbb üldözte az Isten egyházát, a Krisztus gyülekezetét, később elhívta, hogy annak egyik legáldottabb munkása, szolgája legyen. Nem győz csodálkozni azon, hogy Isten kegyelme őt is megkereste, megtalálta és átformálta. Nagy baj az, ha mi  természetesnek vesszük azt, hogy Isten gyermekei, Krisztus tanítványai vagyunk. Lehet, hogy mi nem jutottunk olyan nagy mélységbe, mint Pál, lehet nem üldöztük  csúfoltuk a keresztyén embertársainkat, de gondoljuk csak meg: mivé lett volna az életünk, ha Isten nem keresett volna és nem talált volna meg?. Mi lett volna belőlünk a hitetlenség útján?

            Ehhez a gyülekezethez írta Pál a feltámadásról szóló hatalmas bizonyságtételét is. Mert a halál ténye, rettentő valósága mindnyájunkat mélyen foglalkoztat. Mindnyájan álltunk már szeretteink koporsója mellett és tettük fel a kérdést: mi lett velük, hova mentek, fogunk-e még velünk találkozni. S mindnyájan gondoltunk már a saját halálunkra is, s tettünk fel ehhez hasonló kérdéseket. Az is szomorú tény, hogy nagyon sokan vannak még egyhaztagjaink között is olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban. Ez nem új dolog, hisz a korinthusi hívek között is voltak olyanok, akik nem tudtak ebben hinni. Pál apostol egy csodálatos fejezetben mintegy kézen fogva vezeti el lépésről-lépésre olvasóit a halottak feltámadásában való hitre. Világossá teszi, hogy a mi feltámadásunk elválaszthatatlan a Krisztus feltámadásától. Elmondja, hogy mi lenne annak a következménye, ha Krisztus nem támadt volna fel. De ott a diadalkiáltás:Krisztus feltámadt! S ha Krisztus feltámadt, akkor mi is fel fogunk támadni. Egy biztos: a feltámadást természettudományos és biológiai érvekkel nem lehet bebizonyítani, de hittel el lehet fogadni, és ez a hit már most boldoggá tehet minket!

            Pál a korinthusi gyülekezethez írt leveleiben szép képeket is használ. Ilyen a világosság és sötétség képe. Isten a teremtés elején világosságot teremtett, amikor pedig újjáteremti az embert, akkor világosságot teremt a mi szívünkben. A Szentlélek egy olyan lámpás, -szószerint ez van az igében-, ami megvilágítja ami egész életünket. E világosság nélkül az ember lelki sötétségben botorkál, s előbb utóbb elbukik. Áldjuk Istent, hogy nem hagyott minket a sötétségben elveszni. Hogy ő megvilágosított minket Isten dicsőségének ismeretével. Ez a legtisztábban a Jézus Krisztus arcán ragyogott, de azoknak az arcán is felragyog, akik hisznek benne.

            Egy másik kifejező kép az ó és az új ember. Pál apostol az egész Szentírás tanításával összhangban beszél arról, hogy mi ó-emberként születtünk e világra, vagyis magunkban hordozzuk a bűnt, s az uralkodik bennünk. De Krisztus váltsághalála, ha mi hiszünk abban, egy új embert, egy új teremtést hoz létre bennünk. Ez nem jelenti azt, hogy ó-emberi természetünktől teljességgel megszabadulunk, de azt igen, hogy már nem uralkodhatik rajtunk.

            Mi általában nem szeretünk szomorúak lenni. Ezt igyekszünk- ha csak lehet- mindig elkerülni. De Pál azt mondja, hogy van egy Isten szerint való, áldott szomorúság is. Tudjuk azt, hogy Pál még írt egy levelet a korinthusiaknak, ami nem maradt fenn a Szentírásban, ez a „könnyek levele”. Ebben nagyon komoly és kemény dolgokat mondott el a gyülekezetnek, ami miatt ők mélyen megszomorodtak. De a hatás áldott volt, sokak megtértek bűneikből Istenhez. Boldog az az ember, aki ismeri ezt a szomorúságot, mármint a bűnei felett való kesergést. Mert az ilyen ember vágyakozni fog az Istnnel való tiszta és szent élet után. Kérdés az, hogy mi ismerjük-e ezt? Ha nem akkor nagy baj van az életünkkel!

            Mindnyájan hordozunk egy súlyos terhet, keresztet az életünkben. Ez nem kevés fájdalmat és szenvedést okoz nekünk. Pál is tudott ilyenről az életében. Ő ezt így fejezi ki:” tövis adatott testembe”. Hogy mi volt ez a tövis, nem tudjuk pontosan. Egy biztos: ez  ő úgy élte meg, hogy akadályozza az Istenért végzett szolgálatában. Ő háromszor is könyörgött az Úrhoz, hogy ezt vegye el tőle. De az Úr ezeket a könyörgéseket másképp hallgatta meg, mint ahogy az apostol szerette volna. Pál azt várta, hogy elvétessék a tövis, ehelyett az Úr adott neki valami mást: kegyelmet a tövis, a kerszt hordozásához. És ez a kegyelem elég volt az ő számára. A kegyelmet ebben az esetben úgy is érthetjük, hogy hordozó, felemelő erő. Tudta hordozni a kersztet, a tövist, s tudott szolgálni ennek ellenére is az Úrnak. Lehet, hogy te is hordozol ilyen keresztet, lehet, hogy te is könyörögtél már azért, hogy az Úr vegye le vállaidról. Ha nem veszi le, akkor se csüggedj el, hanem legyen neked is elég a kegyelem!

Olvasandó igék: 1Kor. 13,13,  15,8.20, 2Kor.4,6,  5,17,  7,10,  12,9

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon:Efézus 2

            Pál azt írja később, hogy Efézusban fenevadak ellen harcolt. Vajon mit ért ez alatt? Hogy kell ezt értenünk: szó szerint, vagy pedig átvitt értelemben? Valószínüleg az utóbbiról van szó. Pál itt az evangélium hirdetésekor komoly ellenállásba ütközött. Az emberek ilyenkor valóban vadállatokként tudnak viselkedni.A Krisztussal és az evangéliummal szembeni ellenállás sokszor hihetetlen méreteket és formákat ölt magára.És ez sajnos mindmáig nem változott. Jó tudnunk, hogy a világ számos pontján a hitvalló keresztyéneket ma is szörnyűséges módon kínozzák meg, és sokszor ők vértanúságot is szenvednek. Jó lenne, ha nem feledkeznénk meg róluk és imádkoznánk értük, ha sokszor többet nem is tehetünk. Nem véletlen az sem, hogy Pál erről a feltámadásról írott csodálatos fejezetben beszél az első korintusi levélben. Hisz a húsvét a győzelem ünnepe. A feltámadás azt jelenti, hogy bizonyos az Isten országának az eljövetele. Ezért a keresztyén ember életében semmi se értelmetlen, még a Krisztusért hordozott szenvedés, vagy végső esetben a vértanú-halál sem. A korona mindenkit vár, aki kész volt földi életében a keresztet hordozni. Pál életének ezt a szörnyűséges eseményét is a húsvét és feltámadás fényében szemléli. És ez így kell legyen a mi életünkben is, sajnos sokszor elfeledkezünk erről. Csak ezt a földi életet látjuk, s nem látunk túl kicsinyes földi gondjainkon. Hány ember hitvallása az, amit Pál szintén ebben a fejezetben említ: együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk! Ne engedjük, hogy ez a testies, földies gondolkodás uraljon minket is. Mi nem a halál felé, hanem a dicső feltámadás felé haladunk.

            Az efézusi gyülekezetnek az első időkben több vezetője is volt. Pál és Apollós mellett Timótheus is szolgált ebben a városban. Mint ifjú szolgatársnak egyáltalán nem volt könnyű dolga ebben a városban. Sok olyan pillanatot élt át, amikor a legszívesebben elmenekült volna ebből a városból, ebből a szolgálatból. Itt is felütötték fejüket különböző tévtanítások. Olyan dolgokat hirdettek ezk, amik összezavarták a gyülekezet hitét. Pál itt meséket említ. Szó szerint mítoszokról van itt szó. Ezek a tévtanítók sokszor azt hirdették, hogy az evangélium szép ugyan, de nem mind megtörtént esemény az, ami abban van, és ezért nem lehet rá építeni. Az ilyen tévtanítás ma is gyakran elhangzik. E mögött maga az ördög áll, aki így akarja Isten gyermekeinek a hitét megingatni. Pál arra bátorítja ifjú munkatársát, hogy ne hátráljon meg ezen tévtanítók előtt, hanem merjen szembeszállni velük. Jó ezt nekünk is szívre venni. Isten reánk is bízta azt a szent feladatot, hogy harcoljunk szentséges hitünkért. Használjuk ilyenkor bátran azt a lelki fegyverzetet, főleg az igét, amellyel e veszélyes támadást kivédhetjük. Ebben bátoríthatjuk is egymást, ahogyan Onesiforus bátorította Pált. Hisz nekünk keresztyéneknek mindig szükségünk van egymás segítségére. Pálnak is ezer baja van, ő ott ül a római börtönben láncok között. Sajnos ebben a nehéz helyzetben, valószínűleg félelemből cserben hagyták őt, épp akkor amikor a leginkább segítségre lett volna szüksége. De Onesiforus nem így tett. Felkereste Pált a fogságában és ez nagyon jól esett a szenvedő Pálnak, ezért Pál neki még az utolsó napra is irgalmasságot kíván. Bíztason ez minket is arra, hogy soha ne hagyjuk cserben egymást, és épp a baj, szenvedés idején álljunk egymás mellé.

            Efézus egyik másik leki vezetője Tikhikus volt. Az ő neve nem olyan híres és ismert, mint az eddig említetteké. Mégis ő is áldott szolgálatot végzett ebben a gyülekezetben. Pál különösképpen értékelte több rendben is az ő szolgálatát. Mi is a legtöbben nem nagynevű szolgái vagyunk Istennek. De ez egyáltalán nem baj, hisz nem az a legfontosabb, hogy ismerjenek minket, hanem az, hogy általunk mások megismerjék az Urat. Ha Isten keveset adott nekünk, akkor azon legyünk hűek, s így ha Isten is úgy akarja, még többre bizattatunk.

            Az efézusi gyülekezethez két levél is íródott a Szentírásban. Az egyiket Pál apostol írta, a másodikat a megdicsőült Krisztus. Ebben az Úr mintegy kiértékeli és helyreigazítja ennek a gyülekezetnek az életét. Láthatjuk ebben, hogy az efézusi gyülekezet még évtizedek múlva is él, és nagyon sok pozitív dolog van ott. Ez a gyülekezet fáradozik és tűr, nem szenvedheti el a gonoszokat, próbára teszi azokat, akik apostoloknak mondják magukat, de tulajdonképpen nem azok, és ki meri mondani, hogy ők hazugok és megcsalják a gyülekezetet. Ez a gyülekezet terheket visel, és nem is akármilyeneket, hisz a vértanúság ideje jött el, s ezeket a rettenetes szenvedéseket nagy béketűréssel hordozza, fáradhatatlanul dolgozik, hogy az Úr neve ebben a pogány környezetben ismeretessé legyen. Ezek nem kicsi dolgok, nem tudom a mi gyülekezeteinkről el lehet-e mindezeket mondani? De Krisztusnak van mégis egy súlyos vádja e gyülekezet ellen. És ez az, hogy elhagyták az első szeretetet. Nem tudjuk pontosan, hogy miről is lehetett itt konkrétan szó, de valahogy a szívük már nem lángolt úgy az Úrért és az Ő ügyéért, mint valamikor. Valószínű, hogy már egymást se szerették olyan buzgó szeretettel, mint régente. Lassan, észrevétlenül bár, de mégis megtörtént az, hogy valahogy megváltozott a gyülekezet légköre.

            Az, amiről itt szó van megtörténhetik az egyes hívő és a gyülekezet életében egyaránt. Vegyük számba mi is a mi saját keresztyén életünket. Talán voltak olyan idők, amikor sokkal jobban tudtunk lelkesedni, sokkal jobban betöltött a Krisztus szeretete, mint most. Talán ez konfirmációnk alkalmával volt, vagy egy-egy úrvacsorázás, vagy egy igehirdetés után, amikor Isten igéje nagyon komolyan megérintette a lelkünket. Ekkor még igyekeztünk mindenkinek bizonyságot tenni, aki csak utunkba jött. És mi van most? Valahogy kiürültünk, meghidegedett bennünk minden. Lehet, hogy még mindig hűségesen járunk templomba, olvassuk rendszeresen, naponta a Szentírást, de valahogy ez egy formasággá lett az életünkben. Ezért most ne vegyük rossz néven, ha a megdicsőült Krisztus minket is megráz egy kicsit, és azt mondja: térj vissza az első szeretethez!. A keresztyén ember kétféle megtérést ismer jó esetben az életében. Az első az a megtérés, amikor először fordul az Úrhoz, amikor megbánja bűneit és elhagyja azokat, amikor határozott döntéssel odaáll az Úr ügye mellé. De vagy egy folyamatos, vagy másképp naponkénti megtérés is az életében, amikor az Úr, épp úgy, mint az efézusi gyülekezet esetében, megmutatja azokat a dolgokat, amiben még mindig változnunk kell. Erre a megtérésre is nagy szükségünk van, legyünk készek erre is. Ezt a Szentlélek végzi az életünkben. Ha engedjük, hogy Ő bennünk munkálkodjon, akkor egészen bizonyosan  meg fogja mutatni azokat a dolgokat, bajokat az életünkben, amiben helyreigazításra van szükségünk. Figyeljünk hát a Lélek csendes szavára és engedelmeskedjünk annak.

            A Pál efézusi levelében sok áldott dolog van, most csak egy dologról szóljunk: a lelki fegyverzetről. Országunkban már nincs kötelező katonai szolgálat. Az ifjak már nem kell sor alá álljanak és fegyvereket vegyenek magukra. De az Isten országában nem szűnt meg a katonai kötelezettség, és ebben még a lányok, asszonyok se kivételek. Mert a mi eskűdt ellenségünk, a Sátán szüntelen ostrom alatt tart minket. És nekünk szüntelenül harcolnunk kell. Az efézusi levél felsorolja azokat a védekező és támadó fegyvereket, amiket mi ebben a lelki, de valóságos harcban magunkra kell öltenünk és használnunk lehet és kell is. Adjon nekünk az Úr minél több áldott győzelmet ebben a harcban.

Olvasandó igék: Ef.6,10-20, 1Tim.1,3-4, 1Kor.15,32, 2Tim.1,18,  4,12,Jel.2,1-5

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Efézus 1

Isten Efézus városában az evangélium által csodálatos megújulást adott az ő gyülekzetének,  most amikor a reformációra emlékezünk jó nekünk ezt számba venni. Ez egy nagy város volt, a Római Birodalom idején Ázsia tartomány fővárosa lett. A Rómából Kelet felé vezető úton feküdt, Tiberius császár idején nagy földrengés rázta meg, később a kikötő elhomokosodása a város hanyatlásához vezetett, ma már csak romjai vannak. De az Újszövetség idején Efézus Kisázsia legfontosabb metropolisza volt. Multikúlturalitás jellemezte, Athén és Jeruzsálem mellett az ókor egyik szent helyének számított. Az Artemis vagy másképp Diána kultusz által a misztérium-vallások egyik központja lett. Az efézusi Diána templom az ókor hét csodája egyikének számított. Hatalmas szabadtéri színháza is volt, annak hatvanhat padsorában, mintegy huszonnégyezer ember foglalhatott helyet. Pál idejében a városnak volt szenátusa, népgyűlése, amit a császár által kinevezett jegyző vezetett.

Először Apollós működött itt, ő vezette a helyi gyülekezetet. Ő egy igen tehetséges szónok  volt, akit az emberek szívesen hallgattak. Otthonosan mozgott az Írásokban is. Mégis valami hiányzott az igehirdetéséből. Ő nem hirdette a Krisztus váltságának teljességét. Ezért ő nem volt hibás, mert ezt ő még nem hallhatta eddig. De Pál két kedves munkatársa, Aquila és Priscilla maguk mellé vették és pótolták igehirdetésében, életében ezt a hiányt. Meghívták őt magukhoz, s már beszélgetés közben sok mindent elmondhattak neki. Apollós nyitott volt a beszélgetésre, nem vette kioktatásnak a házaspár tanítását. Ebből a beszélgetésből egy gyümölcsöző kapcsolat lett, ami által nagyon elmélyült Apollós igehirdetése. Ebből mi is sokat tanulhatunk. Merjünk beszélgetni az igehirdetésről, merjük tanítani egymást, akkor ha valamiben akár lelkipásztorunknál is hiányosságot látunk. Tanulni mindenkitől lehet, akit Isten Lelke tölt be. A cél az, hogy a bizonyságtétel egyre gazdagabb és áldottabb legyen.

            Mit szólnánk mi ahhoz, ha valaki megkérdezné tőlünk: kaptál-e Szentlelket? Bizony egy kicsit furcsán néznénk arra, aki ezt kérdezné tőlünk. Pál azonban nem fél ezt a kérdést az efézusi keresztyéneknek feltenni. Azért teszi ezt fel, mert valami hiányérzete van, amikor velük találkozik. Úgy tűnik, hogy nincsenek tisztában a Szentlélek munkájával a hívő ember életében. Ez annak lehetett a következménye, hogy Apollós se volt ezzel tisztában és nem hirdette ezt az efézusi atyafiaknak. Pedig itt hívő emberekről van szó, olyanokról, akik már hitre jutottak, s azt pedig jól tudjuk, hogy a hit felébresztése egy emberi szívben a Szentlélek munkája. Szentlélek nélkül hinni lehetetlen dolog. De ezek az emberek mégsem tudják, hogy mit jelent a pünkösdi Lélekkel betöltekezni. A Lélek teljessége és annak munkája hiányzik az életükből. Ezt a kérdést nem felesleges feltenni magunknak. Mert ma is nagy veszély a Lélek nélküli keresztyénség. Amikor hiszünk ugyan, komolyan vesszük Isten szavát, csak épp annak ereje, öröme, jelenléte és vezetése nincs ott igazán az életünkben. Pál apostol kívánsága, kérése: teljesedjetek be Szentlélekkel, örökre időszerű marad. Kérjük ezt mi is szüntelen az Úrtól.

            Pál apostol efézusi tartózkodásáról sokat tudunk.Ez onnan is adódik, hogy Pál itt két teljes esztendőt töltött el, sehol másutt nem tartózkodott ilyen sokat. Pál itt nagy erővel hirdette a a Krisztust és ennek sok szép gyümölcse is volt. De Pál nem csak prédikált itt, mert különös jelek is kísérték az igehirdetését. Betegek gyógyultak meg, gonosz lelkek mentek ki emberekből, már az is sokat jelentett, ha Pál ruhadarabjait megérinthették az emberek. Főleg ez utóbbi dolgot mi nagyon furcsának tartjuk. De ha ez ott áll a Szentírásban, akkor igaznak kell lennie és akkor nekünk azt el kell fogadnunk. Isten sokszor csodákat is tesz azért, hogy a hitet bennünk megerősítse. Ezek a csodák ma főleg ott történnek, ahol az evangéliumot először hirdetik. Úgy látszik, hogy ott ezekre szükség van. Fontos megjegyeznünk azt, hogy a csodák sohasem a mi emberi szenzáció-éhségünket akarják kielégíteni, hanem mindig a hirdetett evangéliumot erősítik meg. Isten szabad arra, hogy bármikor és bárhol csodákat tegyen még ma is.

            Ahol Isten végzi a maga munkáját, ott az ördög sem alszik. Ő is munkához lát és igyekszik mindennel akadályozni a Lélek működését. Egyszer csak Efézusba érkezik egy különös társaság, egy Skéva nevű főpap hét fiáról van szó, akik ördögűzéssel foglalkoznak.Ők is látják, hogy milyen hatalmas dolgok történnek Pál keze által itt Efézusban. Úgy gondolják, hogy ez az ő vállalkozásukat is fellendítheti és ezért most már ők is a Jézus nevében próbálják a gonosz lelkeket kiűzni. A baj csak az, hogy ők nem ismerik Jézust személyes Megváltójukként, ők csak a nevét akarják használni. Ez az ú.n.fehér mágia, amikor valaki a Jézus nevét úgy akarja saját céljaira felhasználni, hogy Vele nem akar személyes kapcsolatba kerülni, Előtte nem akar meghajolni, s mindenek előtt nem akar bűnbánatot tartani és komolyan megtérni. Ez így nem megy, ezt a Skéva fiai is csúfos körülmények között kell megtapasztalják. És ez a megszégyenülés is hozzájárul ahhoz, hogy Isten neve magasztaltassék Efézusban, s hogy az ördög munkája leromboltassék. Mert nekünk egy mindenekben diadalmaskodó Urunk van.

            Amikor az emberek a tiszta evangéliumot megismerik, egy mélyraható átalakulás kezdődik el az életükben. Anélkül, hogy valaki erre kérné őket, babonás könyveiket a város főterén összehordják és elégetik. Pedig a könyvnek abban az időben óriási értéke volt, annak idején, amikor megvásárolták őket, kemény pénzeket fizettek értük. De ez számukra mégsem veszteség, hanem nagy lelki nyereség. Ez a történet minket is komoly elgondolkozásra kell késztessen. Meg kellene mi is vizsgáljuk könyvtárunkat, filmkazettáinkat, újságainkat, hogy nem kellene-e jó párat tűzbe dobni belőlük? Vagy hányszor ki kellene kapcsolnunk a televíziót, amikor olyan műsor megy, ami csak mérgezi a lelkünk! Az igazi megtérés azt jelenti, hogy mi komoly nagytakarítást végzünk életünkben, lakásunkban, szokásainkban. S mindent, ami Isten akaratával nem egyezik, azt kidobjuk az életünkből.

            Még a pogányoktól is lehet valamit tanulni. Az történik ugyanis, hogy Pál igehirdetésének hatására Demeter ötvös üzlete, aki Diána istennőről és templomáról kis ezüstminiatűröket készített, elkezd hanyatlani. Ekkor ő nagy csődületet támaszt, s követői, ennek az istennőnek a hívei órákon át szenvedélyesen kiabálják, hogy: nagy az efézusi Diána. Miben szégyenítenek meg ezek a pogányok minket? Hát abban, hogy ők kiállnak az istennőjük mellett, merik a nevét fennhangon hirdetni. S mit teszünk mi keresztyének? Hallgatunk gyáván, amikor Istenünk nevét gyalázzák, nem merünk Róla bizonyságot tenni. Merjünk sokkal bátrabban bizonyságot tenni Urunkról!

            Egyszer majd mindennek vége szakad, mondja egyik szép énekünk. És ez így van. Pál efézusi szolgálatának is eljött a vége egyszer, búcsút kellett vennie az ottani gyülekezet véneitől, vezetőitől. Pál megható szavakkal válik el tőlük, miután nagyon őszintén betekintést enged szívébe, s elmondja, hogyan is végezte ő ott a munkát. Pálnak Jeruzsálembe kell mennie, s tudja, hogy őt ott szenvedés várja. Azt is érzi, tudja, hogy többet ide nem fog visszajönni már. Szívbemarkoló szavakkal inti a gyülekezet vezetőit, s figyelmezteti őket az elkövetkező veszélyekre, s arra a nagy felelősségre, ami vállaikon van a gyülekezet vezetésében. Pál búcsú-szavai intsenek minket is még komolyabb és felelősebb szolgálatra.

Olvasandó igék: Ap.csel 18,24,  19,17.19.20.28,  20,17.18.23

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Korinthus III.

             A Korinthus városában levő gyülekezetnek írt Pál apostol két olyan levelet, amelyek gyöngyszemei az egész Szentírásnak. Kétségtelenül a legismertebb az első levél tizenharmadik fejezete, amit mindnyájan a „szeretet himnusza” néven ismerünk. Ennek pedig klasszikus igéje a fejezet utolsó verse: „megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet”. Ezek keresztyén életünk nélkülözhetetlen tartópillérei. Itt a sorrend is fontos. Hisz igazi reményről és szeretetről nem is lehet szó hit nélkül, hiszen ezek a hit gyümölcsei. Akik még nem járnak hitben azok egy kicsit másképp gondolkodnak, ők mindenek előtt szeretetet akarnak tapasztalni a keresztyének között, hogy aztán így a hit és remény felé meg tudjanak indulni. Ez egy nagyon nagy felelősséget ró a keresztyén gyülekezetre. Van-e ott meglátható és megérezhető szeretet? Tudunk-e valami többletet sugározni a világ felé? Ha igen, akkor esélyt kapunk arra, hogy az emberek rákérdezzenek hitünkre és reménységünkre is. Sajnos Korinthusban nagyon sok baj volt épp a szeretettel. Veszekedtek egymással,  pártokra szakadtak, lenézték egymást. Ez nem volt akkor se, és ma se jó reklám a keresztyén gyülekezet számára. Ma is nagy szükség van arra, hogy a szeretet legnagyobb legyen közöttünk.

            A korinthusi levelek azért is értékesek, mert Pál ezekben betekintést enged a szívébe. Nagyon őszintén beszél önmagáról, nagy alázattal. Pál mindig nagy csodaként éli meg azt, hogy őt, aki előbb üldözte az Isten egyházát, a Krisztus gyülekezetét, később elhívta, hogy annak egyik legáldottabb munkása, szolgája legyen. Nem győz csodálkozni azon, hogy Isten kegyelme őt is megkereste, megtalálta és átformálta. Nagy baj az, ha mi  természetesnek vesszük azt, hogy Isten gyermekei, Krisztus tanítványai vagyunk. Lehet, hogy mi nem jutottunk olyan nagy mélységbe, mint Pál, lehet nem üldöztük  csúfoltuk a keresztyén embertársainkat, de gondoljuk csak meg: mivé lett volna az életünk, ha Isten nem keresett volna és nem talált volna meg?. Mi lett volna belőlünk a hitetlenség útján?

            Ehhez a gyülekezethez írta Pál a feltámadásról szóló hatalmas bizonyságtételét is. Mert a halál ténye, rettentő valósága mindnyájunkat mélyen foglalkoztat. Mindnyájan álltunk már szeretteink koporsója mellett és tettük fel a kérdést: mi lett velük, hova mentek, fogunk-e még velünk találkozni. S mindnyájan gondoltunk már a saját halálunkra is, s tettünk fel ehhez hasonló kérdéseket. Az is szomorú tény, hogy nagyon sokan vannak még egyhaztagjaink között is olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban. Ez nem új dolog, hisz a korinthusi hívek között is voltak olyanok, akik nem tudtak ebben hinni. Pál apostol egy csodálatos fejezetben mintegy kézen fogva vezeti el lépésről-lépésre olvasóit a halottak feltámadásában való hitre. Világossá teszi, hogy a mi feltámadásunk elválaszthatatlan a Krisztus feltámadásától. Elmondja, hogy mi lenne annak a következménye, ha Krisztus nem támadt volna fel. De ott a diadalkiáltás:Krisztus feltámadt! S ha Krisztus feltámadt, akkor mi is fel fogunk támadni. Egy biztos: a feltámadást természettudományos és biológiai érvekkel nem lehet bebizonyítani, de hittel el lehet fogadni, és ez a hit már most boldoggá tehet minket!

            Pál a korinthusi gyülekezethez írt leveleiben szép képeket is használ. Ilyen a világosság és sötétség képe. Isten a teremtés elején világosságot teremtett, amikor pedig újjáteremti az embert, akkor világosságot teremt a mi szívünkben. A Szentlélek egy olyan lámpás, -szószerint ez van az igében-, ami megvilágítja ami egész életünket. E világosság nélkül az ember lelki sötétségben botorkál, s előbb utóbb elbukik. Áldjuk Istent, hogy nem hagyott minket a sötétségben elveszni. Hogy ő megvilágosított minket Isten dicsőségének ismeretével. Ez a legtisztábban a Jézus Krisztus arcán ragyogott, de azoknak az arcán is felragyog, akik hisznek benne.

            Egy másik kifejező kép az ó és az új ember. Pál apostol az egész Szentírás tanításával összhangban beszél arról, hogy mi ó-emberként születtünk e világra, vagyis magunkban hordozzuk a bűnt, s az uralkodik bennünk. De Krisztus váltsághalála, ha mi hiszünk abban, egy új embert, egy új teremtést hoz létre bennünk. Ez nem jelenti azt, hogy ó-emberi természetünktől teljességgel megszabadulunk, de azt igen, hogy már nem uralkodhatik rajtunk.

            Mi általában nem szeretünk szomorúak lenni. Ezt igyekszünk- ha csak lehet- mindig elkerülni. De Pál azt mondja, hogy van egy Isten szerint való, áldott szomorúság is. Tudjuk azt, hogy Pál még írt egy levelet a korinthusiaknak, ami nem maradt fenn a Szentírásban, ez a „könnyek levele”. Ebben nagyon komoly és kemény dolgokat mondott el a gyülekezetnek, ami miatt ők mélyen megszomorodtak. De a hatás áldott volt, sokak megtértek bűneikből Istenhez. Boldog az az ember, aki ismeri ezt a szomorúságot, mármint a bűnei felett való kesergést. Mert az ilyen ember vágyakozni fog az Istnnel való tiszta és szent élet után. Kérdés az, hogy mi ismerjük-e ezt? Ha nem akkor nagy baj van az életünkkel!

            Mindnyájan hordozunk egy súlyos terhet, keresztet az életünkben. Ez nem kevés fájdalmat és szenvedést okoz nekünk. Pál is tudott ilyenről az életében. Ő ezt így fejezi ki:” tövis adatott testembe”. Hogy mi volt ez a tövis, nem tudjuk pontosan. Egy biztos: ez  ő úgy élte meg, hogy akadályozza az Istenért végzett szolgálatában. Ő háromszor is könyörgött az Úrhoz, hogy ezt vegye el tőle. De az Úr ezeket a könyörgéseket másképp hallgatta meg, mint ahogy az apostol szerette volna. Pál azt várta, hogy elvétessék a tövis, ehelyett az Úr adott neki valami mást: kegyelmet a tövis, a kerszt hordozásához. És ez a kegyelem elég volt az ő számára. A kegyelmet ebben az esetben úgy is érthetjük, hogy hordozó, felemelő erő. Tudta hordozni a kersztet, a tövist, s tudott szolgálni ennek ellenére is az Úrnak. Lehet, hogy te is hordozol ilyen keresztet, lehet, hogy te is könyörögtél már azért, hogy az Úr vegye le vállaidról. Ha nem veszi le, akkor se csüggedj el, hanem legyen neked is elég a kegyelem!

Olvasandó igék: 1Kor. 13,13,  15,8.20, 2Kor.4,6,  5,17,  7,10,  12,9

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Korinthus 2

            Miután a múlt alkalommal foglalkoztunk a város történelmével, a gyülekezet megalakulásával, most próbáljunk a levelekből néhány fontos dolgot megtanulni. Pál körülbelül másfél évig munkálkodott ebben a gyülekezetben. Nem volt könnyű itt a szolgálat, hisz Pál egy súlyos kudarc után egyedül, kimerűlve érkezett ide. Tele van félelemmel és aggodalommal: mi lesz ebben a züllött városban? De Isten csodát tesz, és nagyon megáldja Pál itteni munkálkodását. Munkát keresve bukkan Akvillára és Priscillára, akikkel nem csak a közös munka és foglalkozás, hanem mindenek előtt a Krisztusban való hit köti össze.Így ők sokat jelenthetnek egymás számára. Ebből mi is megtanulhatjuk, hogy ne csüggedjünk el nehéz helyzetekben sem. Hisz Isten vezeti az életünket. Ő olyan megoldásokat tud adni, amilyenekre mi gondolni se mertünk volna. Bízzunk jobban Istenben, bízzuk rá egész életünket.

            Ahogy már elmondtuk, Korinthus egy olyan város volt, amiben mindent meg lehetett találni. Imádták itt a pénzt, hisz kikötő és kereskedelmi város volt, de a testi gyönyöröket is, aminek temploma is volt ebben a városban. De az evangélium mindenütt fel kell hangozzék, mindenki kell halljon a világ Üdözítőjéről, Jézus Krisztusról.És nemsokára itt, ebben a bűnfészekben, ahogy egy igemagyarázó mondja az Újszövetség Sodomájában megszületik a keresztyén gyülekezet. Istennek sok népe van ebben a városban, csak épp el kell indulni feléjük, csak épp hirdetni kell nekik az igét. Legyen ez bátorítás a mi számunkra egy olyan időben, amikor egyre több szó esik a gyülekezetek apadásáról, az istentelenség terjedéséről. Merjük hinni azt, hogy Istennek a mi falunkban vagy városunkban is sok népe van vagy lesz. S Isten ennek a nagy népnek az összegyűjtésében minket is fel akar használni. A kérdés csak az, hogy készek vagyunk-e elindulni az emberek felé és tudjuk-e vinni nekik az evangéliumot?

            Az ördög nem alszik, szoktuk mondogatni, és ez így igaz. Ezt látjuk a korinthusi gyülekezetben is. Csoportosulások, klikkek alkulnak, s mindegyik csapat, csoport egy-egy olyan szolgának a nevét tűzi zászlajára, akik a gyülekezetben szolgáltak, illetve, akik számukra ismertek voltak. A baj nem is az volt, hogy ezek az emberek szimptikusak voltak számukra, hanem az, hogy ez a szimpátia szembeállította őket egymással. Óriási baj az egy gyülekezetben, ha már nem úgy látjuk a másik embert, mint testvért, hanem mint ellenfélt, mint aki egy másik táborba tartozik.Pál apostol keményen rájuk szól és elmondja nekik, hogy az lehetetlen dolog a gyülekezetben, hogy azok, akik Krisztus nevéről neveztetnek, különálljanak, egymással szembehelyezkedjenek. Mi tudjuk és fájdalmasan éljük meg a Krisztus egyházának különböző felekezetekre való szakadozását. De ugyanakkor tudjuk, hogy Krisztusnak csak egy egyháza van, mi ebben az egyetemes egyházban hiszünk, annak ellenére is, hogy azt a valóságban nem látjuk. Aki Krisztust Urának és Megváltójának vallja, az testvérünk még akkor is, ha egy más felekezethez tartozik, ha a keresztyén élet kérdéseiben sok mindenben különbség is van közöttünk. Krisztus azért halt meg értünk, hogy emberek ne tudjanak többé minket egymással szembeállítani.

            Egy Rómában végzett ásatás során egy gúnyos festményre bukkantak. Ezen a festményen egy szamárfej van  keresztre feszítve, előtte térdel egy ember s ez az írás olvasható: Alexamenos imádja az ő Istenét. Ő egy keresztyénné lett római katona volt, akit egyik társa így gúnyolt ki. Ebben az időben az átlag ember úgy gondolkozott, hogy csak egy bolond ember imádhat egy olyan embert, aki tehetetlenül függ a kereszten. A rómaiak vagy görögök számára ez a gyengeség jele volt s szerintük egy kereszten függő ember nem lehet Megváltó. Mert a világban mindig az számít, az ér valamit, aki nagy, erős, tekintélyes. A gyülekezetnek vigyáznia kell, hogy nehogy ez legyen az ő mértéke is.A gyülekezetnek meg kell tanulnia, hogy neki egészen más mértékei és értékei vannak, mint a világnak.A gyülekezet hiszi, hogy a kereszt bolondsága az ő megtartása. Ne törődjünk azzal, hogy mit mond a világ. Mert a világ elmúlik, de aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké.

            Pál ebben a levélben nagyon szép és kifejező képeket használ arra, hogy a gyülekezet egységét kifejezhesse. Ezekkel a képekkel rendbe akarja hozni a gyülekezet tagjainak Istenhez, egymáshoz és a vezetőkhöz való viszonyulását. Az első dolog, hogy az igehirdetők, lelkipásztorok olyan gazdákhoz hasonlítanak, akik vetnek, majd később öntöznek. Nekik tudatosítani kell, hogy a mező, a föld, vagyis a gyülekezet nem az övék. A második képben Pál a gyülekezetet egy épülethez hasonlítja, aminek a fundamentuma maga Jézus Krisztus. Az építők változhatnak, építési stílusuk, tehnikájuk is különböző lehet, ezzel nincs is semmi baj, az épület azonban ugyanaz marad. Az építőknek csak arra kell vigyázni, hogy munkájuk Isten kegyelmén és ne emberi bölcsességen nyugodjon. A legszebb kép azonban az, hogy minden egyes hívő ember a Szentlélek temploma. Ők együttesen beleépülnek abba a csodálatos építménybe, amit Isten országának nevezünk. Ezt kell lássa az egész világ, s ezért ott nem történhet akármi, ott minden az Isten dicsőségét kell szolgálja, ott békesség és szeretet kell uralkodjon. Mert a templomot be lehet mocskolni, meg lehet szentségteleníteni. Isten őrizzen minket ettől.

            A korinthusi gyülekezet se volt egy tökéletes közösség. Sok baj, nyomorúság volt itt.Súlyos és durva bűnök is helyet kaptak a gyülekezetben, olyan bűnök, amilyenek még a pogányok közt se igen fordultak elő. Ez a gyülekezet azt a jelszót tűzte zászlajára: mindent szabad nékem, elvégre Krisztus szabadságra hivott el minket. Jó, hogy a lelkünk meg van váltva, az hogy a testünkkel mit teszünk, már nem olyan fontos. Pál apostol nagyon keményen lép fel a bűn ellen és azt mondja, hogy az ilyet ideiglenesen ki kell zárni a gyülekezet közösségéből, mert ha benn marad, akkor a többieket is megrontja, mint ahogy a kovász az egész tésztát megkeleszti.Krisztus azért halt meg, hogy véget vessen a mi bűnben élő létünknek. Jézus azért ontotta vérét, hogy minket megváltson gonoszságunkból, romlottságunkból. Ő azért hullatta vérét, hogy megtisztított életben szolgáljuk Urunkat. A bűnnel szembeni harc egy szüntelen küzdelem az életünkben. A megigazításunk egyszeri esemény, de a megszenteltetésünk egy életen át tartó folyamat. De ezen az úton nincs megállás, egyre jobban kell hasonlítanunk Krisztus ábrázatához.

            Bajok voltak ebben a gyülekezetben az úrvacsorával is. Pál apostol megpróbál ebben a kényes kérdésben is eligazítást adni. Az első század gyülekezeteiben még nem vált el egymástól a rendes étkezés és a sákramentumi, ezért az úrvascorát megelőzte egy szeretetvendégség, ahol mindenki elfogyasztotta a hazulról hozott ételét. Az is gondott okozott, hogy a gazdagabb emberek előbb érkeztek, mint a szegény szolgák, akiknek későig dolgozni kellett. A gazdagok addigra már jóllaktak étellel, itallal, s a szegényeknek sokszor semmi se maradt. Nyilván, hogy ott volt bennük egy adag keserűség, s mindnyájan érezték, hogy így nem lehet úrvacsorázni. Jó ebből tanulni nekünk is. Ma már így nem tevődik fel a kérdés, de úgy igen, hogy lehet-e úrvacsorázni, ha nem vagyunk tekintettel egymásra, egymás szükségeire? Lehet-e úgy úrvacsorázni, ha nincs békesség egymás között, ha veszekszünk, ha meg vagyunk keseredve egymással szemben? Nyilván, hogy nem lehet. Ezért nagyon fontos minden úrvacsorázás előtt az önvizsgálat, hogy ne legyünk méltatlan vendégei az Úr asztalának.

Olvasandó igék: 1Kor.1,9-10.23,  2,3  3,5-6.9.16, 5,7, 11,27

                                                                                                Lőrincz István

Preek in Kamperveen en Putten

Text.Ef.5,6-8

Gebed: Help ons  hier binnenkomen, met het heilige verlangen en dorst: we willen weten wat is Uw wil. Vergeef, dat we vaak zo hier komen, dat we vasthouden aan onze wil, en we willen onze wil op U aandwingen, dat U ons wil zou doen. En we willen om vergeving bidden, omdat we zo veel kapotgemaakt hebben, zo dat onze wil is geschieden. Trek nu ons naar U toe, neem ook onze vermoeidheid weg, met Uw Woord verlicht ons en genees ons.

Preek: Iedereen weet, dat we nu in zo een wereld leven, dat al in bijna elk huis, maar in het bijzonder in cantoren en oficiele gebouwen zijn alarmsistemen gemonteerd, dat als dieven of kwaadwillende en makende mensen zouden zich nadern,  de alarm moet in werking komen. Het is erg vervelend, als de dief komt, als er een gevaar is, en de alarm zwijgt. De meeste dieven weten dit ook, en ze hebben vaak middelen om de alarm buiten werking te zetten, of ze loeren op zulke momenten als de alarm niet aan staat. Maar ik wil nu niet over beveiliging van de huizen en cantoren spreken, alleen dit als een voorbeeld gebruiken voor ons geestelijk leven. Want het is net zo passend op ons geestelijk leven, op ons gemeente-zijn, dat er een grote kwaad is als de alarm niet aan is. Maar er is ook slecht, als de alarm begint te gaan, maar niemand erop let. De text,die ik net voorgelezen heb is een geestelijk alarm voor ons. Laat niemand u misleiden met inhoudsloze woorden, met ijdele woorden. Dus hier ziet de apostel een gevaar. Apostel Paulus zag een gevaar ,die toen de gemeenten bedreigde. Maar niet alleen toen, ook nu zijn grote gevaren, die het leven van ons en van onze gemeenten bedreigen. Het is de moeite waard, om na te kijken: wat waren de gevaren van toen, en wat zijn de gevaren van vandaag. De gevaren zijn bijna dezelfde:voordat de apostel over de gevaren zou spreken hij herinnert de gemeente aan het feit, dat zij zijn kinderen van het licht .: Als ze kinderen van het licht zijn, dan moeten ze ook ernaar handelen. De leden van de gemeente in Efeze zijn kinderen van het licht geworden, omdat ze hebben het licht van de wereld aangenomen,dus Jezus Christus. Niet alleen teoretisch, niet alleen in hun hoofd, maar in hun ziel en leven. Jezus Christus mocht Heer worden over hun leven. Voordat ze het evangelie hoorden, waren ze kinderen van de duisternis, ze leefden in dusternis. Wat betekent dit.? In duisternis leven betekent, dat je  jezelf niet ziet, maar ook de andere mens niet.De mens,die in de duisternis leeft ziet niet, wie hij of zij is. Hij, zij weet niet, wie ben ik eigenlijk? Maar hij, zij ziet ook niet: wie is God. Dat iemand zichzelfe en God mocht zien, daarvoor is nodig, dat een licht zou beginnen te branden in zijn, haar hart. Dit licht kann alleen God aansteken. God heeft een wonderlijke middel, die licht in ons maakt, en dit is zijn Woord. De gelezene en de gepredikte Woord ook. Als het Woord van God hier klinkt, als zijn Woord gepredigt is, dat wordt een lamp aangestoken, want God wil, dat Jezus Christus zou lichten in ons leven. Als ik al Jezus zie, dan zie ik ook mezelfe. Dat ik een zondaar ben. In dat moment, als Christus als een licht in een leven van een mens verschijnt, dan begint de mens te zien zijn heiligheid, zijn schoonheid, zijn gerechtigheid, maar tegelijkertijd begint de mens te zien, dat hij is vol met boosheid, met onreinheid, goddeloosheid. Totdat een mens Jezus niet ziet, hij kann zeggen: o, ik ben een goede, eerlijke mens, ja ik heb ook een paar fouten, maar dit heeft iedereen, maar als ik zie de heilige God, dan zie ik ook, dat ik vol zit met zonde en ongerechtigheid. Dat is gebeurd in het leven van de mensen in Efeze, ze hebben ingezien, dat als ze zo blijven, hoe ze geboren waren, als er geen verandering in hun leven komt, dan zal het met hun niet goed komen. Ze hebben ook begrepen, dat straks iedereen moet verschijnen vóór de gericht van God, en daar kunnen we ons niet met andere mensen vergelijken. Want daar zal ons God onderzoeken, zal ons God beoordelen. Ze hebben dit ingezien, en ze hebben Jezus in hun harten binnengelaten, die het licht, de genade,de vergeving en de verandering kann geven. En ze hebben ook gezien en geloofd, dat Jezus kann een nieuw leven, en ander leven geven, die totaal anders is, dan hun leven tot nu toe. Vroeger,zegt Paulus Jullie waren kinderen van de duisternis, maar nu zijn jullie kinderen van het licht. Christus heeft intrede gemaakt in Jullie leven, en heeft een nieuw leven Jullie geschonken. De gemeenteleden van Efeze hebben ingezien, dat in deze wereld zijn twee soorten normen en waarden, twee levenspatronen. De levenspatroon van de wereld en de levenspatroon van Gods kinderen. En als deze mensen dit ingezien en geloofd hebben, dan is een diudelijke scheidinglijn gekomen tussen de twee levenspatronen. Tussen de levenspatroon van de wereld, van de duisternis en de levenspatroon van Christus, van het licht.

            In de centrum van de levenspatroon van de wereld staat de mens zelf, hij bepaalt eigenlijk naar zijn eigen wil hier alles. Daarom zijn de levenspatronen in deze wereld zo onstabiel, wisselend, want de mens bepaalt wat is moreel en imoreel, wat is waarheid en wat is leugen, wat is eerlijk en gemeen, wat is slecht en goed. De mens bepaalt hier alles, hij zegt over alles een oordeel. Dit zien we helaas heel goed in onze landen in heel Europa. God heeft hier niks te vertellen, niemand vraagt naar zijn wil. Met grote droefheid moeten we vaststellen, dat in de levenspatroon van Europa heeft God en zijn Woord geen plaats, want hier wordt alles door de mens bepaald. De levenspatroon van God, waar Jezus alles bepaalt, is totaal anders. En die mensen, die naar deze levenspatroon handelen, hebben en totaal andere verhouding tot de zonde. De kinderen van de duisternis hebben de zonde lief, ze houden van de zonde. God zegt over vele dingen van deze wereld, dat deze zijn zonde onreinheid, leugen, maar de mensen houden van deze dingen. De mens houdt van de wraak, want hij houdt van terugslaan, de mens heeft het lief de ontrouw, de mens wil graag zonder werk rijk worden, de mens houdt van alles waarover God zegt: ik haat deze dingen. De kinderen Gods zijn ook niet zonder zonde, maar ze hebben een hele andere verhouding tot de zonde. De kinderen van het licht haten de zonde, de kinderen van het duisternis houden van zonde, bewaren en beschermen de zonde. De kinderen van de duisternis zoeken de zonde en de gelegenheden, waar ze zondigen kunnen, de kinderen van het licht vluchten van de zonde, en ze vermeiden de plaatsen waar ze in verzoeking zouden kunnen komen.  De kinderen van God kunnen ook in verschillende zonden vallen, maar ze voelen zich niet goed erin. Ook een kind van het licht kann in ruzie komen met zijn vrouw of met haar man, of met iemand anders, maar hij voelt zich niet prettig in deze situatie, en hij of zij probeert zo spoedig mogelijk de zaak in orde zetten. De kinderen van het licht kunnen ook in kleinere-grotere zonden vallen, maar ze schamen zich daarvoor, ze willen daarin niet blijven, ze bekennen de zonde, ze proberen zich niet verontschuldigen. De kinderen van het licht hebben dus een totaal andre verhouding tot de zonde.

            Maar we waren al bezig aan het begin van deze preek van gevaar te praten. Ook in Efeze verschijnt een gevaar. En dit gevaar is, dat in Efeze worden inhoudsloze, ijdele woorden gesproken. Het is hier een interresante woord in het grieks, je kunt vertalen: leugenachtige logos, dus woord. Paulus waarschuwt: een leugenachtig woord verspreidt zich tussen jullie, een kwade denken. Wat is dit dit leugenachtig woord geweest in Efeze en ook onder ons? Ik kann zo formuleren: je moet het licht en de duisternis niet zo scherp van elkaar scheiden. De gevaar is niet zo groot, je moet niet overdrijven. Je moet deze zaak met licht en duisternis niet even zo ernstig nemen. Je moet de woorden van Jezus niet zo ernstig nemen in alle vragens. De levenspatroon van Jezus moet je proberen vermengen, harmonizeren met de levenspatroon van deze wereld. Je moet deze twee werelden in een goede evenwicht bij elkaar brengen en samen houden. Bij voorbeeld: ja, de feestdagen, die zijn zeker van Christus, jullie komen samen, bidden, jullie komen tot avondmaal, jullie luisteren naar Gods Woord, maar de andere dagen, die zijn van jullie. Jullie moeten de feestdagen en de werkdagen een beetje harmonizeren, een beetje delen, de feestdagen, de zondagen zijn van God, en de werkdagen zijn van jullie. Jaren geleden had ik een scriba. Hij was al met pensioen, maar vroeger werkte hij in een magazijn met elektrische materialen. We hebben redelijk veel spullen nodig bij de bouw van een nieuw kamer, en hij zij steeds: je moet dit niet kopen ik zal brengen van thuis. Ik was verbaasd dat hij alle spullen thuis had, en ik vroeg: hoe heb je zo veel materiaal thuis? Dan antwoordde hij met een sluwe glimlach: domine maar je moet ook je kop gebruiken. Ik heb van mijn werk zo veel weggenomen, dat ik kann een hele huis mee verzorgen. Hij was verder een lieve man, elke zondag netjes in de kerk, hij was ook erg hulpbereid, maar hij dacht: je moet deze twee werelden, het geloof en het wereldse denken met elkaar harmonizeren. Hij dacht: ja mijn ziel is van God, maar mijn hoofd is van mij, en die moet ik goed gebruiken, en ik moet net zo doen, als de kinderen van deze wereld. De gevaar in Efeze en ook bij ons is, dat we het licht en de duisternis met elkaar vermengen en komt een prettige grijsheid eruit, die ook niet licht, maar ook niet donker is., zo zijn we goed ook voor Jezus, maar ook voor de wereld.

            Maar Paulus trekt de alarm en zegt: opletten, want dit is een leugenachtig woord, jullie moeten niet misgeleid worden door deze woorden, want als dit gebeurt, dan komt niet goed met jullie. Om deze dingen komt de toorn van God over de kinderen van de ongehoorzaamheid. En lieve broeder en zusters, als ooit deze leugenachtige woord aanwezig was, dan dit is vandaag wel aanwezig. En het zal zich erg snel verspreiden. Dit kunnen we al in de kerken zien. Toen ik voor de eerste keer 16 jaar geleden op een gevangenispredikantenconferentie in Praag was, gingen we zondag in een duits-lutherse kerk. Ik was erg benieuwd natuurlijk op de prediking, maar daar was geen spoor van prediking. Het was wat gezang, en dan kinderen hebben spelletjes gedaan onder een regenbogen, want het ging over de geschiedenis van Noah. De spelletje was leuk, de kinderen lief, maar dit kon ook in een poppentheater net zo goed gebeuren, daarvoor moet je niet kerk zijn. Je wist niet precies of je in een eredienst of op een theaterstuk was. Niet spreken over de conferentie, waar de hoofdthema was een prezentatie van een japaanse meditatiesisteem. Ik was weer verbaasd en ik vroeg de duitse predikant, die de spreker was en zij: dit was erg interressant, maar waar komt hier God ter sprake, dan zij hij: lieve Istvan, maar God hoef hier helemaal niet ter sprake komen. Na de eerste dag, als ik zag, dat er geen gebed zal uitgesproken worden vroeg ik weer met mijn naiviteit: zullen we niet de dag met een gebed afsluiten, dan keek de leider me verbaasd aan en vroeg: ja Istvan, je hebt dit nodig, nou dan mag je een korte gebed uitspreken, maar op onze conferenties is dit geen gewoonte meer. Met deze voorbeelden wilde ik maar laten zien, hoe sluw komt deze leugenachtige woord tot ons en we laten ons misleiden erdoor. De heidendom komt binnen ook in de kerk. In beste geval de mensen schijnen nog in de kerk christenen te zijn, maar thuis zijn ze puur heidens. Onlangs een buurjongens ging trouwen, en ik was ook uitgenodigd op de bruiloft.Ik heb natuurlijk aan het begin gepreekt, Gods Woord verkondigd, maar daarna kwam de party, met al die viese, dubbelzinnige soms goddeloze liederen, die de mensen daar met volle borst gezongen hebben. Ik weet niet hoe hier is, maar bij ons is het bijgeloof en de occultisme een groot probleem. Dat mensen die de Bijbel lezen, geloven ook in verschillende tekenen, maar ze lezen dagelijks ook de horoskope, ze zijn bang van een zwarte poes of van het getal 13. Bij ons des te meer gebeurt, dat er rijst over de bruidspaar wordt gegooid, en ze weten niet, dat dit een oosterse tovenarij is, een vruchtbaarheidskultus. Sommige mensen zijn trots,dat ze gereformeerd zijn, maar ze doen een hele boel dingen, waarover God zegt: ik haat deze.

            Ja, het is een groot gevaar, het licht met de duisternis te vermengen.Paulus terkt de alarm, en zegt :neem niet deel aan de onvruchtbare werken van de duisternis, maar ontmaskeer ze veeleer. Jullie mogen voor geen ogenblik vergeten, dat Jullie zijn nu kinderen van het licht, en jullie hebben nu een andere norm, en deze norm is de wil van de Heere. Wij moeten bij elke daad bedenken: wat zou nu Jezus doen? Als ik jong was, hing nog bij vele gelovige mensen een houten plankje met de opschrift? En wat zegt Jezus ertoe?  Dit plaatje hing soms in voorkamer , woonkamer, slaapkamer, en het was erg nuttig. Want soms kwam de man en vrouw in ruzie en ze zagen de schrift:wat zegt Jezus ertoe? Of het kind heeft iets lelijks gezegd in ongehoorzaamheid tegen zijn ouders, en hij zag de plaatje en was beschaamd. Of vrienden gingen kwaadaardig kletsen over iemand achter zijn rug, en dan moesten ze zien: wt zegt Jezus ertoe?  De gelovige mens heeft één enkele voorwaarde: wat is aangenaam vóór de Heere?

            En terugkerend tot het begin van deze preek: we moeten niet denken, dat de alarm voor ons is niet nodig, of voor ons is niet geldig. Beter is als we ons leven, ons handelen, ons gedrag doordenken en proeven, en als wij de vraag voordurend stellen: ben ik in de daad een kind van het licht? God zij geprezen, als we kunnen vaststellen, dat we in de daad Gods in licht wandelende kinderen zijn. Maar als we kinderen van het licht zijn, dan mogen we niet deel nemen in vele zaken van deze wereld. En we moeten erg opletten, dat we het licht met duisternis niet vermengen.

            We hebben in deze dienst een ernstige waarschuwing gekregen.Dit moeten we ter harte nemen. Dit is ook een opdracht voor de volgende week. Het is een niet makkelijke, maar wel een heilige opdracht. Ik wens u en natuurlijk mezelfe ook kracht en zegen, om dit te mogen vervullen. Amen

Gebed.Heere we dankenU, dat U hebt in onze harten weer een licht aangestoken door Uw Woord.. We danken U dat U hebt onze greisheid ontmaskeerd, dat U waarschuwt ons van de gevaren, die ons bedreigen, ontferm U over ons, dat niemand zij, die van nu aan in duisternis blijft.Laat ons Jezsu Christus in Uw licht wandelen. Laat ons altijd uw wil zoeken, en wat in Uw ogen goed is. Help ons die dingen  haten, wat U haat. Bevrijd ons van boezemzonden, van zondige verslavingen. Laat ons kinderen van het licht zijn ook op onze werkplaats, in de school, in het gezin. We bidden voor alle mensen, die nog in geestelijke ellende en duisternis leven. We bidden voor onze kerken, onze landen en volken, voor de zieken en vertwijfelden, die in de diepten zijn.