Barangolások bibliai tájakon: Korinthus 2

            Miután a múlt alkalommal foglalkoztunk a város történelmével, a gyülekezet megalakulásával, most próbáljunk a levelekből néhány fontos dolgot megtanulni. Pál körülbelül másfél évig munkálkodott ebben a gyülekezetben. Nem volt könnyű itt a szolgálat, hisz Pál egy súlyos kudarc után egyedül, kimerűlve érkezett ide. Tele van félelemmel és aggodalommal: mi lesz ebben a züllött városban? De Isten csodát tesz, és nagyon megáldja Pál itteni munkálkodását. Munkát keresve bukkan Akvillára és Priscillára, akikkel nem csak a közös munka és foglalkozás, hanem mindenek előtt a Krisztusban való hit köti össze.Így ők sokat jelenthetnek egymás számára. Ebből mi is megtanulhatjuk, hogy ne csüggedjünk el nehéz helyzetekben sem. Hisz Isten vezeti az életünket. Ő olyan megoldásokat tud adni, amilyenekre mi gondolni se mertünk volna. Bízzunk jobban Istenben, bízzuk rá egész életünket.

            Ahogy már elmondtuk, Korinthus egy olyan város volt, amiben mindent meg lehetett találni. Imádták itt a pénzt, hisz kikötő és kereskedelmi város volt, de a testi gyönyöröket is, aminek temploma is volt ebben a városban. De az evangélium mindenütt fel kell hangozzék, mindenki kell halljon a világ Üdözítőjéről, Jézus Krisztusról.És nemsokára itt, ebben a bűnfészekben, ahogy egy igemagyarázó mondja az Újszövetség Sodomájában megszületik a keresztyén gyülekezet. Istennek sok népe van ebben a városban, csak épp el kell indulni feléjük, csak épp hirdetni kell nekik az igét. Legyen ez bátorítás a mi számunkra egy olyan időben, amikor egyre több szó esik a gyülekezetek apadásáról, az istentelenség terjedéséről. Merjük hinni azt, hogy Istennek a mi falunkban vagy városunkban is sok népe van vagy lesz. S Isten ennek a nagy népnek az összegyűjtésében minket is fel akar használni. A kérdés csak az, hogy készek vagyunk-e elindulni az emberek felé és tudjuk-e vinni nekik az evangéliumot?

            Az ördög nem alszik, szoktuk mondogatni, és ez így igaz. Ezt látjuk a korinthusi gyülekezetben is. Csoportosulások, klikkek alkulnak, s mindegyik csapat, csoport egy-egy olyan szolgának a nevét tűzi zászlajára, akik a gyülekezetben szolgáltak, illetve, akik számukra ismertek voltak. A baj nem is az volt, hogy ezek az emberek szimptikusak voltak számukra, hanem az, hogy ez a szimpátia szembeállította őket egymással. Óriási baj az egy gyülekezetben, ha már nem úgy látjuk a másik embert, mint testvért, hanem mint ellenfélt, mint aki egy másik táborba tartozik.Pál apostol keményen rájuk szól és elmondja nekik, hogy az lehetetlen dolog a gyülekezetben, hogy azok, akik Krisztus nevéről neveztetnek, különálljanak, egymással szembehelyezkedjenek. Mi tudjuk és fájdalmasan éljük meg a Krisztus egyházának különböző felekezetekre való szakadozását. De ugyanakkor tudjuk, hogy Krisztusnak csak egy egyháza van, mi ebben az egyetemes egyházban hiszünk, annak ellenére is, hogy azt a valóságban nem látjuk. Aki Krisztust Urának és Megváltójának vallja, az testvérünk még akkor is, ha egy más felekezethez tartozik, ha a keresztyén élet kérdéseiben sok mindenben különbség is van közöttünk. Krisztus azért halt meg értünk, hogy emberek ne tudjanak többé minket egymással szembeállítani.

            Egy Rómában végzett ásatás során egy gúnyos festményre bukkantak. Ezen a festményen egy szamárfej van  keresztre feszítve, előtte térdel egy ember s ez az írás olvasható: Alexamenos imádja az ő Istenét. Ő egy keresztyénné lett római katona volt, akit egyik társa így gúnyolt ki. Ebben az időben az átlag ember úgy gondolkozott, hogy csak egy bolond ember imádhat egy olyan embert, aki tehetetlenül függ a kereszten. A rómaiak vagy görögök számára ez a gyengeség jele volt s szerintük egy kereszten függő ember nem lehet Megváltó. Mert a világban mindig az számít, az ér valamit, aki nagy, erős, tekintélyes. A gyülekezetnek vigyáznia kell, hogy nehogy ez legyen az ő mértéke is.A gyülekezetnek meg kell tanulnia, hogy neki egészen más mértékei és értékei vannak, mint a világnak.A gyülekezet hiszi, hogy a kereszt bolondsága az ő megtartása. Ne törődjünk azzal, hogy mit mond a világ. Mert a világ elmúlik, de aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké.

            Pál ebben a levélben nagyon szép és kifejező képeket használ arra, hogy a gyülekezet egységét kifejezhesse. Ezekkel a képekkel rendbe akarja hozni a gyülekezet tagjainak Istenhez, egymáshoz és a vezetőkhöz való viszonyulását. Az első dolog, hogy az igehirdetők, lelkipásztorok olyan gazdákhoz hasonlítanak, akik vetnek, majd később öntöznek. Nekik tudatosítani kell, hogy a mező, a föld, vagyis a gyülekezet nem az övék. A második képben Pál a gyülekezetet egy épülethez hasonlítja, aminek a fundamentuma maga Jézus Krisztus. Az építők változhatnak, építési stílusuk, tehnikájuk is különböző lehet, ezzel nincs is semmi baj, az épület azonban ugyanaz marad. Az építőknek csak arra kell vigyázni, hogy munkájuk Isten kegyelmén és ne emberi bölcsességen nyugodjon. A legszebb kép azonban az, hogy minden egyes hívő ember a Szentlélek temploma. Ők együttesen beleépülnek abba a csodálatos építménybe, amit Isten országának nevezünk. Ezt kell lássa az egész világ, s ezért ott nem történhet akármi, ott minden az Isten dicsőségét kell szolgálja, ott békesség és szeretet kell uralkodjon. Mert a templomot be lehet mocskolni, meg lehet szentségteleníteni. Isten őrizzen minket ettől.

            A korinthusi gyülekezet se volt egy tökéletes közösség. Sok baj, nyomorúság volt itt.Súlyos és durva bűnök is helyet kaptak a gyülekezetben, olyan bűnök, amilyenek még a pogányok közt se igen fordultak elő. Ez a gyülekezet azt a jelszót tűzte zászlajára: mindent szabad nékem, elvégre Krisztus szabadságra hivott el minket. Jó, hogy a lelkünk meg van váltva, az hogy a testünkkel mit teszünk, már nem olyan fontos. Pál apostol nagyon keményen lép fel a bűn ellen és azt mondja, hogy az ilyet ideiglenesen ki kell zárni a gyülekezet közösségéből, mert ha benn marad, akkor a többieket is megrontja, mint ahogy a kovász az egész tésztát megkeleszti.Krisztus azért halt meg, hogy véget vessen a mi bűnben élő létünknek. Jézus azért ontotta vérét, hogy minket megváltson gonoszságunkból, romlottságunkból. Ő azért hullatta vérét, hogy megtisztított életben szolgáljuk Urunkat. A bűnnel szembeni harc egy szüntelen küzdelem az életünkben. A megigazításunk egyszeri esemény, de a megszenteltetésünk egy életen át tartó folyamat. De ezen az úton nincs megállás, egyre jobban kell hasonlítanunk Krisztus ábrázatához.

            Bajok voltak ebben a gyülekezetben az úrvacsorával is. Pál apostol megpróbál ebben a kényes kérdésben is eligazítást adni. Az első század gyülekezeteiben még nem vált el egymástól a rendes étkezés és a sákramentumi, ezért az úrvascorát megelőzte egy szeretetvendégség, ahol mindenki elfogyasztotta a hazulról hozott ételét. Az is gondott okozott, hogy a gazdagabb emberek előbb érkeztek, mint a szegény szolgák, akiknek későig dolgozni kellett. A gazdagok addigra már jóllaktak étellel, itallal, s a szegényeknek sokszor semmi se maradt. Nyilván, hogy ott volt bennük egy adag keserűség, s mindnyájan érezték, hogy így nem lehet úrvacsorázni. Jó ebből tanulni nekünk is. Ma már így nem tevődik fel a kérdés, de úgy igen, hogy lehet-e úrvacsorázni, ha nem vagyunk tekintettel egymásra, egymás szükségeire? Lehet-e úgy úrvacsorázni, ha nincs békesség egymás között, ha veszekszünk, ha meg vagyunk keseredve egymással szemben? Nyilván, hogy nem lehet. Ezért nagyon fontos minden úrvacsorázás előtt az önvizsgálat, hogy ne legyünk méltatlan vendégei az Úr asztalának.

Olvasandó igék: 1Kor.1,9-10.23,  2,3  3,5-6.9.16, 5,7, 11,27

                                                                                                Lőrincz István

Preek in Kamperveen en Putten

Text.Ef.5,6-8

Gebed: Help ons  hier binnenkomen, met het heilige verlangen en dorst: we willen weten wat is Uw wil. Vergeef, dat we vaak zo hier komen, dat we vasthouden aan onze wil, en we willen onze wil op U aandwingen, dat U ons wil zou doen. En we willen om vergeving bidden, omdat we zo veel kapotgemaakt hebben, zo dat onze wil is geschieden. Trek nu ons naar U toe, neem ook onze vermoeidheid weg, met Uw Woord verlicht ons en genees ons.

Preek: Iedereen weet, dat we nu in zo een wereld leven, dat al in bijna elk huis, maar in het bijzonder in cantoren en oficiele gebouwen zijn alarmsistemen gemonteerd, dat als dieven of kwaadwillende en makende mensen zouden zich nadern,  de alarm moet in werking komen. Het is erg vervelend, als de dief komt, als er een gevaar is, en de alarm zwijgt. De meeste dieven weten dit ook, en ze hebben vaak middelen om de alarm buiten werking te zetten, of ze loeren op zulke momenten als de alarm niet aan staat. Maar ik wil nu niet over beveiliging van de huizen en cantoren spreken, alleen dit als een voorbeeld gebruiken voor ons geestelijk leven. Want het is net zo passend op ons geestelijk leven, op ons gemeente-zijn, dat er een grote kwaad is als de alarm niet aan is. Maar er is ook slecht, als de alarm begint te gaan, maar niemand erop let. De text,die ik net voorgelezen heb is een geestelijk alarm voor ons. Laat niemand u misleiden met inhoudsloze woorden, met ijdele woorden. Dus hier ziet de apostel een gevaar. Apostel Paulus zag een gevaar ,die toen de gemeenten bedreigde. Maar niet alleen toen, ook nu zijn grote gevaren, die het leven van ons en van onze gemeenten bedreigen. Het is de moeite waard, om na te kijken: wat waren de gevaren van toen, en wat zijn de gevaren van vandaag. De gevaren zijn bijna dezelfde:voordat de apostel over de gevaren zou spreken hij herinnert de gemeente aan het feit, dat zij zijn kinderen van het licht .: Als ze kinderen van het licht zijn, dan moeten ze ook ernaar handelen. De leden van de gemeente in Efeze zijn kinderen van het licht geworden, omdat ze hebben het licht van de wereld aangenomen,dus Jezus Christus. Niet alleen teoretisch, niet alleen in hun hoofd, maar in hun ziel en leven. Jezus Christus mocht Heer worden over hun leven. Voordat ze het evangelie hoorden, waren ze kinderen van de duisternis, ze leefden in dusternis. Wat betekent dit.? In duisternis leven betekent, dat je  jezelf niet ziet, maar ook de andere mens niet.De mens,die in de duisternis leeft ziet niet, wie hij of zij is. Hij, zij weet niet, wie ben ik eigenlijk? Maar hij, zij ziet ook niet: wie is God. Dat iemand zichzelfe en God mocht zien, daarvoor is nodig, dat een licht zou beginnen te branden in zijn, haar hart. Dit licht kann alleen God aansteken. God heeft een wonderlijke middel, die licht in ons maakt, en dit is zijn Woord. De gelezene en de gepredikte Woord ook. Als het Woord van God hier klinkt, als zijn Woord gepredigt is, dat wordt een lamp aangestoken, want God wil, dat Jezus Christus zou lichten in ons leven. Als ik al Jezus zie, dan zie ik ook mezelfe. Dat ik een zondaar ben. In dat moment, als Christus als een licht in een leven van een mens verschijnt, dan begint de mens te zien zijn heiligheid, zijn schoonheid, zijn gerechtigheid, maar tegelijkertijd begint de mens te zien, dat hij is vol met boosheid, met onreinheid, goddeloosheid. Totdat een mens Jezus niet ziet, hij kann zeggen: o, ik ben een goede, eerlijke mens, ja ik heb ook een paar fouten, maar dit heeft iedereen, maar als ik zie de heilige God, dan zie ik ook, dat ik vol zit met zonde en ongerechtigheid. Dat is gebeurd in het leven van de mensen in Efeze, ze hebben ingezien, dat als ze zo blijven, hoe ze geboren waren, als er geen verandering in hun leven komt, dan zal het met hun niet goed komen. Ze hebben ook begrepen, dat straks iedereen moet verschijnen vóór de gericht van God, en daar kunnen we ons niet met andere mensen vergelijken. Want daar zal ons God onderzoeken, zal ons God beoordelen. Ze hebben dit ingezien, en ze hebben Jezus in hun harten binnengelaten, die het licht, de genade,de vergeving en de verandering kann geven. En ze hebben ook gezien en geloofd, dat Jezus kann een nieuw leven, en ander leven geven, die totaal anders is, dan hun leven tot nu toe. Vroeger,zegt Paulus Jullie waren kinderen van de duisternis, maar nu zijn jullie kinderen van het licht. Christus heeft intrede gemaakt in Jullie leven, en heeft een nieuw leven Jullie geschonken. De gemeenteleden van Efeze hebben ingezien, dat in deze wereld zijn twee soorten normen en waarden, twee levenspatronen. De levenspatroon van de wereld en de levenspatroon van Gods kinderen. En als deze mensen dit ingezien en geloofd hebben, dan is een diudelijke scheidinglijn gekomen tussen de twee levenspatronen. Tussen de levenspatroon van de wereld, van de duisternis en de levenspatroon van Christus, van het licht.

            In de centrum van de levenspatroon van de wereld staat de mens zelf, hij bepaalt eigenlijk naar zijn eigen wil hier alles. Daarom zijn de levenspatronen in deze wereld zo onstabiel, wisselend, want de mens bepaalt wat is moreel en imoreel, wat is waarheid en wat is leugen, wat is eerlijk en gemeen, wat is slecht en goed. De mens bepaalt hier alles, hij zegt over alles een oordeel. Dit zien we helaas heel goed in onze landen in heel Europa. God heeft hier niks te vertellen, niemand vraagt naar zijn wil. Met grote droefheid moeten we vaststellen, dat in de levenspatroon van Europa heeft God en zijn Woord geen plaats, want hier wordt alles door de mens bepaald. De levenspatroon van God, waar Jezus alles bepaalt, is totaal anders. En die mensen, die naar deze levenspatroon handelen, hebben en totaal andere verhouding tot de zonde. De kinderen van de duisternis hebben de zonde lief, ze houden van de zonde. God zegt over vele dingen van deze wereld, dat deze zijn zonde onreinheid, leugen, maar de mensen houden van deze dingen. De mens houdt van de wraak, want hij houdt van terugslaan, de mens heeft het lief de ontrouw, de mens wil graag zonder werk rijk worden, de mens houdt van alles waarover God zegt: ik haat deze dingen. De kinderen Gods zijn ook niet zonder zonde, maar ze hebben een hele andere verhouding tot de zonde. De kinderen van het licht haten de zonde, de kinderen van het duisternis houden van zonde, bewaren en beschermen de zonde. De kinderen van de duisternis zoeken de zonde en de gelegenheden, waar ze zondigen kunnen, de kinderen van het licht vluchten van de zonde, en ze vermeiden de plaatsen waar ze in verzoeking zouden kunnen komen.  De kinderen van God kunnen ook in verschillende zonden vallen, maar ze voelen zich niet goed erin. Ook een kind van het licht kann in ruzie komen met zijn vrouw of met haar man, of met iemand anders, maar hij voelt zich niet prettig in deze situatie, en hij of zij probeert zo spoedig mogelijk de zaak in orde zetten. De kinderen van het licht kunnen ook in kleinere-grotere zonden vallen, maar ze schamen zich daarvoor, ze willen daarin niet blijven, ze bekennen de zonde, ze proberen zich niet verontschuldigen. De kinderen van het licht hebben dus een totaal andre verhouding tot de zonde.

            Maar we waren al bezig aan het begin van deze preek van gevaar te praten. Ook in Efeze verschijnt een gevaar. En dit gevaar is, dat in Efeze worden inhoudsloze, ijdele woorden gesproken. Het is hier een interresante woord in het grieks, je kunt vertalen: leugenachtige logos, dus woord. Paulus waarschuwt: een leugenachtig woord verspreidt zich tussen jullie, een kwade denken. Wat is dit dit leugenachtig woord geweest in Efeze en ook onder ons? Ik kann zo formuleren: je moet het licht en de duisternis niet zo scherp van elkaar scheiden. De gevaar is niet zo groot, je moet niet overdrijven. Je moet deze zaak met licht en duisternis niet even zo ernstig nemen. Je moet de woorden van Jezus niet zo ernstig nemen in alle vragens. De levenspatroon van Jezus moet je proberen vermengen, harmonizeren met de levenspatroon van deze wereld. Je moet deze twee werelden in een goede evenwicht bij elkaar brengen en samen houden. Bij voorbeeld: ja, de feestdagen, die zijn zeker van Christus, jullie komen samen, bidden, jullie komen tot avondmaal, jullie luisteren naar Gods Woord, maar de andere dagen, die zijn van jullie. Jullie moeten de feestdagen en de werkdagen een beetje harmonizeren, een beetje delen, de feestdagen, de zondagen zijn van God, en de werkdagen zijn van jullie. Jaren geleden had ik een scriba. Hij was al met pensioen, maar vroeger werkte hij in een magazijn met elektrische materialen. We hebben redelijk veel spullen nodig bij de bouw van een nieuw kamer, en hij zij steeds: je moet dit niet kopen ik zal brengen van thuis. Ik was verbaasd dat hij alle spullen thuis had, en ik vroeg: hoe heb je zo veel materiaal thuis? Dan antwoordde hij met een sluwe glimlach: domine maar je moet ook je kop gebruiken. Ik heb van mijn werk zo veel weggenomen, dat ik kann een hele huis mee verzorgen. Hij was verder een lieve man, elke zondag netjes in de kerk, hij was ook erg hulpbereid, maar hij dacht: je moet deze twee werelden, het geloof en het wereldse denken met elkaar harmonizeren. Hij dacht: ja mijn ziel is van God, maar mijn hoofd is van mij, en die moet ik goed gebruiken, en ik moet net zo doen, als de kinderen van deze wereld. De gevaar in Efeze en ook bij ons is, dat we het licht en de duisternis met elkaar vermengen en komt een prettige grijsheid eruit, die ook niet licht, maar ook niet donker is., zo zijn we goed ook voor Jezus, maar ook voor de wereld.

            Maar Paulus trekt de alarm en zegt: opletten, want dit is een leugenachtig woord, jullie moeten niet misgeleid worden door deze woorden, want als dit gebeurt, dan komt niet goed met jullie. Om deze dingen komt de toorn van God over de kinderen van de ongehoorzaamheid. En lieve broeder en zusters, als ooit deze leugenachtige woord aanwezig was, dan dit is vandaag wel aanwezig. En het zal zich erg snel verspreiden. Dit kunnen we al in de kerken zien. Toen ik voor de eerste keer 16 jaar geleden op een gevangenispredikantenconferentie in Praag was, gingen we zondag in een duits-lutherse kerk. Ik was erg benieuwd natuurlijk op de prediking, maar daar was geen spoor van prediking. Het was wat gezang, en dan kinderen hebben spelletjes gedaan onder een regenbogen, want het ging over de geschiedenis van Noah. De spelletje was leuk, de kinderen lief, maar dit kon ook in een poppentheater net zo goed gebeuren, daarvoor moet je niet kerk zijn. Je wist niet precies of je in een eredienst of op een theaterstuk was. Niet spreken over de conferentie, waar de hoofdthema was een prezentatie van een japaanse meditatiesisteem. Ik was weer verbaasd en ik vroeg de duitse predikant, die de spreker was en zij: dit was erg interressant, maar waar komt hier God ter sprake, dan zij hij: lieve Istvan, maar God hoef hier helemaal niet ter sprake komen. Na de eerste dag, als ik zag, dat er geen gebed zal uitgesproken worden vroeg ik weer met mijn naiviteit: zullen we niet de dag met een gebed afsluiten, dan keek de leider me verbaasd aan en vroeg: ja Istvan, je hebt dit nodig, nou dan mag je een korte gebed uitspreken, maar op onze conferenties is dit geen gewoonte meer. Met deze voorbeelden wilde ik maar laten zien, hoe sluw komt deze leugenachtige woord tot ons en we laten ons misleiden erdoor. De heidendom komt binnen ook in de kerk. In beste geval de mensen schijnen nog in de kerk christenen te zijn, maar thuis zijn ze puur heidens. Onlangs een buurjongens ging trouwen, en ik was ook uitgenodigd op de bruiloft.Ik heb natuurlijk aan het begin gepreekt, Gods Woord verkondigd, maar daarna kwam de party, met al die viese, dubbelzinnige soms goddeloze liederen, die de mensen daar met volle borst gezongen hebben. Ik weet niet hoe hier is, maar bij ons is het bijgeloof en de occultisme een groot probleem. Dat mensen die de Bijbel lezen, geloven ook in verschillende tekenen, maar ze lezen dagelijks ook de horoskope, ze zijn bang van een zwarte poes of van het getal 13. Bij ons des te meer gebeurt, dat er rijst over de bruidspaar wordt gegooid, en ze weten niet, dat dit een oosterse tovenarij is, een vruchtbaarheidskultus. Sommige mensen zijn trots,dat ze gereformeerd zijn, maar ze doen een hele boel dingen, waarover God zegt: ik haat deze.

            Ja, het is een groot gevaar, het licht met de duisternis te vermengen.Paulus terkt de alarm, en zegt :neem niet deel aan de onvruchtbare werken van de duisternis, maar ontmaskeer ze veeleer. Jullie mogen voor geen ogenblik vergeten, dat Jullie zijn nu kinderen van het licht, en jullie hebben nu een andere norm, en deze norm is de wil van de Heere. Wij moeten bij elke daad bedenken: wat zou nu Jezus doen? Als ik jong was, hing nog bij vele gelovige mensen een houten plankje met de opschrift? En wat zegt Jezus ertoe?  Dit plaatje hing soms in voorkamer , woonkamer, slaapkamer, en het was erg nuttig. Want soms kwam de man en vrouw in ruzie en ze zagen de schrift:wat zegt Jezus ertoe? Of het kind heeft iets lelijks gezegd in ongehoorzaamheid tegen zijn ouders, en hij zag de plaatje en was beschaamd. Of vrienden gingen kwaadaardig kletsen over iemand achter zijn rug, en dan moesten ze zien: wt zegt Jezus ertoe?  De gelovige mens heeft één enkele voorwaarde: wat is aangenaam vóór de Heere?

            En terugkerend tot het begin van deze preek: we moeten niet denken, dat de alarm voor ons is niet nodig, of voor ons is niet geldig. Beter is als we ons leven, ons handelen, ons gedrag doordenken en proeven, en als wij de vraag voordurend stellen: ben ik in de daad een kind van het licht? God zij geprezen, als we kunnen vaststellen, dat we in de daad Gods in licht wandelende kinderen zijn. Maar als we kinderen van het licht zijn, dan mogen we niet deel nemen in vele zaken van deze wereld. En we moeten erg opletten, dat we het licht met duisternis niet vermengen.

            We hebben in deze dienst een ernstige waarschuwing gekregen.Dit moeten we ter harte nemen. Dit is ook een opdracht voor de volgende week. Het is een niet makkelijke, maar wel een heilige opdracht. Ik wens u en natuurlijk mezelfe ook kracht en zegen, om dit te mogen vervullen. Amen

Gebed.Heere we dankenU, dat U hebt in onze harten weer een licht aangestoken door Uw Woord.. We danken U dat U hebt onze greisheid ontmaskeerd, dat U waarschuwt ons van de gevaren, die ons bedreigen, ontferm U over ons, dat niemand zij, die van nu aan in duisternis blijft.Laat ons Jezsu Christus in Uw licht wandelen. Laat ons altijd uw wil zoeken, en wat in Uw ogen goed is. Help ons die dingen  haten, wat U haat. Bevrijd ons van boezemzonden, van zondige verslavingen. Laat ons kinderen van het licht zijn ook op onze werkplaats, in de school, in het gezin. We bidden voor alle mensen, die nog in geestelijke ellende en duisternis leven. We bidden voor onze kerken, onze landen en volken, voor de zieken en vertwijfelden, die in de diepten zijn.

Hitvallás és hitvalló élet

Miért van szükség hitvallásra?

           

A 2001 szept. 11-i terrortámadás után két ember beszélgetett egymással, az egyik közülük hitvalló keresztyén volt. A beszélgetés témája a világ végére terelődött. A hitvalló keresztyén megvallotta társának, hogy ő hiszi, hogy a világ vége Jézus Krisztus eljövetelével jön el, amikor az Ő országa megvalósul s az ígéretek beteljesednek. Mire a másik ezt kérdezi: te ezt igazán hiszed, vagy csak mondod? Igen, a kéréds nem kevesebb, mint, hogy igazán hisszük-e, amit mondunk? Persze, az is nagyon fontos kérdés, hogy mit illetve kiben hiszünk és ezt meg tudjuk-e fogalmazni az emberek előtt? Mi tudjuk azt, hogy nagyon sokféle hitvallás van. Amikor a mi egyházunkban kimondjuk a „hitvallás” szót, azonnal a Heildelbergi Kátéra és a konfirmációra gondolunk, amikor az ifjak úgymond az egész gyülekezet előtt megvallják hitüket. Persze mindnyájan tudjuk, hogy ezt nem mindenki teszi hittel, hogy ez a hitvallás nagyon sokuk számára semmit se jelent. Egyszer egy ifjú elhagyta az egyházunkat, baptista lett, s mikor én arra hivatkoztam, hogy te hitvallást tettél a református egyház iránti hűségedről, akkor szemembe vágta: gyermek voltam, csináltam én is, mert a szüleim küldtek, de ez akkor nekem semmit se jelentett. Aztán ott van az egyházak hitvallása, ami a hivek összességének a hitvallása, ezeket a különböző egyházak hivatalosan, deklaráltan is elfogadják. Mindnyájan tudjuk, hogy a mi egyházunk két elfogadott hitvallása a Heildelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás.

            Feltevődik a kérdés, hogy egyáltalán miért van szükség hitvallásokra, hisz ott van a Biblia, amiről valljuk, hogy teljességében az Istentől ihletett, elégséges az üdvösséghez, teljesen világos és érthető. Ha a Biblia isteni eredetű, elégséges az üdvösséghez, világos és érthető, akkor miért van még szükség hitvallásokra? A mi teológiánkban a Szentírás mellett mindig egyszerre emlegetjük a hitvallásokat, pedig a reformáció fogalmazta meg a Sola Scriptura elvet és Sola Confessio-t nem fogalmazott meg. A reformáció épp azért küzdött teljes erőbedobással, hogy az egyház megszabaduljon a hagyományok és dogmák rabságából, hogy egyedül a Szentíráson, és az abban hangzó kegyelemről szóló bizonyságtételre építsék fel az emberek hitüket és életüket. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a Szentírás mindent tartalmaz, amire nekünk életben és halálban szükségünk van, s ehhez semmi kétség nem fér. Igaz ez akkor is, ha látjuk, hogy a Szentírásban nagyon sok nehezen érthető hely van, de ami az üdvösséget illeti, abban a Szentírás tanítása kristálytiszta, világos és félreérthetetlen. A Szentírásnak nincs más, kiegészítő iratokra szüksége, hogy számunkra hihető és hiteles legyen.

            Vigyázni kell azonban, hogy ne mondjuk ki azt, hogy márpedig a hitvallásokra nincs szükség, mert ezzel azt mondanánk, hogy a hitvallás olyan, mint a szentelt víz: se nem árt, se nem használ. Jól megvagyunk nélkülük, de ha vannak, ám legyenek. Vigyáznunk kell arra, hogy a hitvallások jelentőségét ne hangsúlyozzuk túl, hisz ezzel valóban azt a látszatot kelthetjük, hogy Istennek a Szentírásban adott kijelentése nem elég, s így az igét röviditjük meg. De ne essünk a másik végletbe se, úgy ahogy azt pl. A neoprotestánsok teszik, akik azt állítják, hogy a hitvallások feleslegesek, mert a Szentírás elégséges arra, hogy elvezessen minket a Krisztusban való hitre. Ezért azt az időt, amit a hitvallások tanulmányozására fordítunk, inkább a Szentírás tanulmányozására fordítsuk.

            Látnunk kell azt is, hogy ezek a viták nem újkeletüek, ezekről a kérdésekről már a kezdetektől kezdve heves vita folyik a keresztyén egyházban. A hitvallások ellenzői azt is mondják, hogy ezek szóhasználata egy régi világba gyökerezik, egy egészen más gondolkodásmódból fakad, ezért ezek a modern ember számára teljességgel idegenek és érthetetlenek. Mit kezdjünk mi egy olyan könyvecskével, ami a 16-ik századból származik? Mit tud ezzel kezdeni a modern ember?

            Azt nem lehet és nem is szabad tagadni, hogy a Szentírás minden más eszköz nélkül is hitre juttathat valakit, hisz sok embernek az életében még ige se kellett ahhoz, hogy hitre jusson, elég volt egy drámai helyzet, amiben Isten kegyelmét és segítségét, jelenlétét megtapasztalta. Tudjuk azt, hogy sokszor egy ige is elég ahhoz, hogy valaki hitre jusson. Van olyan gyakorlat, főleg olyan országok felé próbálják ezt alkalmazni, ahol szigorúan tilos az evangélium hirdetése, hogy hajókról olyan flakonokat dobálnak a tengerbe, amire egy papírdarabra előzőleg egy igét írtak, a flakont jól lezárják, hogy víz ne hatolhasson be, s amikor ezt a flakont a víz partra dobta, valaki megtalálta, elolvasta és hitre jutott. De ezek inkább rendkívüli kivételek. A szabály az, hogy Isten eszközöket használ fel arra nézve, hogy az igét és a hit igazságait az emberekkel megértesse. Gondoljunk itt pl. a szerecsen komornyik történetére. Ő hazájában, Etiópiában hallott valamit a zsidók hitéről, így indult el Jeruzsálembe, hogy még többet megtudjon erről a különös hitről és Istenről. Ezért ott megvásárolja az Ésaiás próféta könyvét egy tekercsre írva, s hazafelé menet a szekerén ülve olvassa azt. De magával az ige olvasásával nem jutott hitre, ezért Isten Lelke Filep evangélistát küldi hozzá, hogy megmagyarázza neki az igét és Krisztushoz vezesse őt. Ebben a történetben felragyog valami abból, hogy mit is jelenthet a hitvallás? Magyarázza nekünk Isten igéjét. A hitvallás azt jelenti, hogy mi a Szentírást nem magunkban olvassuk, ott van velünk az egész egyház hite, tapasztalata. A hitben való járás számunkra nem egy egyszemélyes kaland. Az egyedül olvasásnak és értelmezésnek megvannak a maga rizikói. Annyira elveszhetünk a részletekben, hogy már nem látjuk az egészet, a fontos összefüggéseket. Nem látjuk, hogy honnan indultunk el és hova akarunk eljutni.

            Azt mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy mi egy egészen más korban élünk, mint amiben a bibliai időkben éltek az emberek. Egyre nagyobb szakadék tátong a mi modern életünk és a bibliai idők között. És ezt a szakadékot valamiképpen át kell hidalni. A Bibliát le kell fordítani a mai ember nyelvére. És ebben pl. óriási segítség lehet a hitvallás. A hitvallás egy szemüveg lehet számunkra, amin keresztül a Szentírás tanítása sokkal érthetőbb és világosabb lesz. A hitvallásokat lehetne egy idegenvezetőhöz is hasonlítani. Egy nagyváros meglátogatására el lehet egyedül, idegenvezető nélkül is indulni, akkor is nagyon sok szép dolgot fogunk meglátni. De az ilyen kirándulás után sokszor kiderül, hogy épp azokat a helyeket nem látogattuk meg, amelyek arra a városra a legjellemzőbbek, s így sokszor a legfontosabb helyszínek maradnak ki a látogatásból. De ha egy idegenvezetővel indulunk el, aki pontosan tudja a város történetét, jellegzetes helyeit, akkor az élvezetünk maximális lesz. A hitvallások nagyon értékes idegenvezetők lehetnek. Perzse magát az utazást, a személyes látogatást nem helyettesítik. Interneten is meg lehet nézni ma már egy várost, utcáról-utcára vezet az el minket, s mégis egészen más, amikor személyesen látogatunk el ebbe a városba. A valóság messze felülmúlja a képeket. Így van ez a Biblia olvasásával is. A hitvallás nem pótolja Szentírást, csak segítség lehet annak a szépségnek a meglátásában, kibontakozásában, ami abban van.

            A hitvallások általában olyan időkben keletkeztek, amikor az egyház nagy döntések és kihívások előtt állt. Amikor két út, két lehetőség között kellett választani. Amikor az egyház tagjainak egy része azt mondta: mi maradunk az eddigi úton, de a másik rész azt határozta el, hogy ő más úton, egy új úton indul el, mert a régi zsákutcába vezetett. Ilyenkor annak a csapatnak, amelyik egy új úton indult el, meg kellett fogalmazni, hogy ő miért választotta ezt az utat. De egyúttal figyelmeztetni akarták a régi úton maradókat, hogy nem volt helyes a döntésük, és még van lehetőség azt az utat elhagyni és az új útra rálépni. Nyilván, hogy nem csak a századokkal ezelőtt megfogalmazott hitvallások segíthetnek minket ilyen döntésekben, hanem a mában megfogalmazoztt hitvallások is. Mert minden időben meg kell fogalmazni, hogy mi a mi hitünk és reméynségünk. Ma új kihívásokkal kell szembenézni, olyanokkal is, amit a tudomány fejlődése hozott magával, mert a keresztyén embernek minden kérdésben világos és határozott álláspontot ell képviselnie.

            Egy másik fontos szerepe a hitvallásnak, hogy keretek között tartsa az igehirdetést. Mert minden igehirdetés más és más. Különböző szempontokat mutat fel, más dolgokat akar kiangsúlyozni. Ilyenkor hajlamosak vagyunk a kilengésekre, elhajlásokra. A hitvallás segít minket abban, hogy helyes mederben maradjunk. Ahogy egy nyelvnek is megvan egy felépítése, rendszere, nem lehet összevissza dobálni a szavakat, nem lehet figyelmen kivül hagyni a nyelvi szabályokat, hisz akkor a beszédünk értehetetlenné válhat. Pontosan ez a szerepe a hitvallásoknak is. Ezek adják meg az alaphangot, a keretet.

            A hitvallásoknak van még egy másik hasznuk is és ez nem elhanyagolandó: közösségteremtő és közösségformáló szerepük van. Az emberi közösségeknek vannak szimbólumaik, ami kifejezi őket, s ami bárhol is legyenek felismerhetővé teszi őket. Ha bárhol is lennénk a világon s valakinél meglátnánk a piros-fehér-zöld zászlót, ahhoz azonnal odamennénk, üdvözölnénk, talán meg is ölelnénk, mert ő is éppolyan magyar, mint amilyenek mi is vagyunk. Közös az eredetünk, a nyelvünk, a vérmérsékletünk. A közös hitvallás is összeköt bennünket pl. a holland, svájci, német, amerikai reformátusokkal, akiknek ugyanaz a hitvallásuk. Persze ez nem vezethet oda, hogy más keresztyéneket megvessünk, lenézzünk, akik más hitvallást vallanak, de akikkel közös a hitvallásunk is, azok állnak hozzánk a legközelebb.

Hitvallás a Bibliában

            Miután láttuk a hitvallás szükségességét, most vizsgáljuk meg, hogy mit is tanít a Szentírás erről. Milyen szavakat és kifejezéseket használ a Biblia erre? Az Ú.SZ. görög szavát mindnyájan ismerjük, a homologeo illetve főnévi alkban homológia. Az ÓSZ. a hodah szót használja erre, ami a jáda  szóból származik, ami ismerést, ismeretet jelöl. Ez a szó jelöli az Úr nevének megvallását, de annak segítségül hívását is. Amikor Ábrahám megérkezik Kánaánba, hogy elfoglalja az Úr által neki ígért földet, akkor Bételben oltárt épít, és segítségül hívja az Úr nevét. Egyúttal megvallja Őt Istennek a kánaáni istenekkel szemben. A szó jelentése hármas irányultságú, amely jelentések néhol át is fedik egymást. Az első jelentés a bűn megvallása. Annak belátása, beismerése, hogy helytelenül cselekedtél. A második jelentés az, hogy Istent, Jézus Krisztust Úrnak ismerem el, életem felett. A harmadik jelentés már az életfolytatásra néz, és az Úr nevének magasztalását, dicsőítését jelenti.

            1.Bűnvallás  Az ÓSZ-ben gyakran találkozunk azzal a ténnyel, hogy az izraelita ember szégyennel megvallja, hogy áthágta az Úr parancsolatait, rendeléseit. A 3Móz.5,5 sk-ban olvassuk, hogy milyen bűnre milyen áldozatot kellett bemutatni. A bűnvallás helye a szentély volt és a pap jelenlétében kellett megtörténjen. A nagy engesztelés napján Áron főpap az egyik kecskebak fejére tette a kezét és megvallotta a nép bűneit. Minden valószínűség szerint itt nem csak általánosságban bűnös voltukat vallották meg, hanem konkrét, elkövetett bűnöket is. Az ÓSZ-ben megrázó bűnvallások egész sorát találjuk, gondoljunk akár Nehémiás, akár Dániel bűnvalló imáira. Az ÚSZ-ből se hiányzik a bűnvallás. Júdea pusztájában Keresztelő János bűnvallásra szólította fel a népet és sokan megvallották bűneiket és megkeresztelkedtek a bűnök bocsánatára. A keresztség ebben az esteben a bűnbocsátó kegyelem jele volt. Az Ap.csel.19,18 sk-ban is arról olvasunk, hogy Pál igehirdetése nyomán emberek megvallották bűneiket és megtértek Jézsu Krisztushoz. János első levelében is van szó bűnvallásról, hogy aki megvallja bűneit, hű és igaz, hogy annak megbocsáttatik.

            2. A Hitvallás második értelme Isten, illetve Jézus Krisztus Úr voltának elismerése. Az ÓSZ-ben nem csak a bűnöket kellett megvallani, hanem az Úr nevét is. Nyilvánosan megvallották, hogy csak Isten az Úr és rajta kívül nincs más Isten. Ez úgyanúgy érvényes az ÚSZ-ben Jézus Krisztusra is. Máskor győzelmek, az Isten segítségének a megtapasztalása után vallották ezt meg. Ennek a legtöbbször egy tárgyi maradványa volt, egy emlékkő vagy egy oltár. Az Úr maga is hivatkozik pl. Jákóbnál arra, hogy ő Bételben egy emlékkövet állított és ígéretet tett. Minden oltár, emlékkő egy-egy újabb bátorítás, bíztatás az Úr nevének megvallására. Ha egy oltár leromboltatott, azt igyekeztek minél hamarabb újjáépíteni, ahogy azt Illés is tette a Kármel hegyén. Az 5Móz.6,4-ben egy igazi hitvallási formulával találkozunk: halld Izráel az Úr a te Istened egy Úr. Salamon templomszentelő imájában kéri, hogy az Úr hallgassa meg népét, valahányszor az megvallja nevét.

            Az ÚSZ-ben még hangsúlyosabb ez, a legismertebb ige: aki vallást tesz én rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek az én mennyei Atyám előtt. Nyilván azt kell megvallani, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Ennek az ellentéte az Úr nevének megtagadása az emberek előtt, aminek a mennyben is meglesz a maga súlyos következménye. Az ÚSZ-ben nagyon fontos a hitnek nyilvános, publikus megvallása. A görög  homológia szó tulajdonképpen egy jogi kifejezés. A bíróság előtt a megtörtént dolgokat, hallott szavakat, látott eseményeket meg kellett vallani. Ki előtt kell a hitet megvallani? Pl. a Szanhedrin előtt. A Ján.9-ben olvasunk arról, hogy Jézus meggyógyított egy embert, aki hitt Jézusban, ezt megvallotta a Szanhedrin előtt s ezért az eltávolította őt a zsinagógai közösségből. Olvasunk olyan tanácstagokról, akik hittek Jézusban, de azt a zsidóktól való félelem miatt nem merték megvallani. (Nikodémus, Arimáthiai József). Később a megvallás helye a római bíróság volt, ahol az állami felsőbbségek előtt kellett megvallani a hitet. A megvallás nyilván nem korlátozódott krízishelyzetekre, vagy üldözési pillanatokra. A hitet nem csak a hatóságok, hanem mindenki előtt meg kellett vallani, akivel a hívő kapcsolatba kerül. Timótheusról azt olvassuk, hogy ő bizonyságot tett sok ember előtt. Erre a hitvallástételre maga az Úr hívja el az övéit. A gyülekezet is arra hívatott, hogy az Úr nevéről bizonyságot tegyen. Nemcsak egyenként, hanem gyülekezetként, Isten népeként is bizonyságot kell tenni. Mi azért és arra hivattunk el, hogy hoirdessük az Isten nagyságos dolgait.(1Pét.2,9). A hitvallásban van egy válaszoló, reagáló elem is. Jézus maga is kicsalja a tanítványok szájából a hitvallást, amikor rákérdez: ti kinek mondotok engem? A keresztyén embernek válaszolni kell, ha számon kérnek minket a bennünk levő reménységről. Péter arra bíztat, hogy mindig legyünk készek erre a válaszoló bizonyságtételre. (1Pét.3,15). A hitvallás szó szorosan kapcsolódik egy másuk szóhoz az ÚSZ-ben és az a martüria.  Jézus a mennybemenetele előtt tanúskodásra szólítja fel tanítványait. Ezt a tanúságtételt a világ sokszor nem köszöni meg, hanem annyira felingereli, hogy a vége gyakran vértanúság lesz. Az Úsz. görög nyelve nem is tesz különbséget úgy mint a magyar nyelv a tanú és vértanú között. A tanúskodásban már eleve benne van a vértanúság. A hitvallás és a szenvedés gyakran öszekapcsolódik( érdekes pl. A holland nyelvben ugyanaz a szógyök a kettő( lijden szenvedni és belijden hitvallást tenni). A hitet megvallani azt is jelenti, hogy számolok a következményekkel, bármi legyen is az. Bármit vállalok azért, amit megvallottam. A  homológia szónak különben van egy ilyen jelentése is: elkötelezi magát, odaszánja magát.

            A hitvallás végső soron a Szentlélek munkája és gyümölcse. Amikor Péter a tanítványok nevében megvallja, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, akkor Jézus azonnal megjegyzi, hogy ezt nem test és vér jelentette ki neki, hanem az Atyának a Lelke. Pál is azt mondja, hogy senki sem vallhatja Jézust Úrnak, csakis a Szentlélek által (1Kor.12,3). Ez egy nagy bizalmat jelent a tanítvány számára, aki különféle nehéz helyzetekbe kerülhet, s ilyenkor nem kell előre gondolkozzon arról, hogy mit fog mondani, mert abban az órában a Lélek megadja neki (Luk.12,11-12)

            Mi a hitvallás tartalma a Biblia szerint? Nem csak az a fontos, hogy megvalljuk hitünket, hanem az is, hogy mi ennek a megvallott hitnek a tartalma? A legelső hitvallás az volt, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus, a megígért Messiás. Ez a hitvallás már nagyon felingerelte a zsidók vezetőit. Aztán jött a második hitvallás: Jézus Krisztus a Küriosz, az Úr. Ennek a római birodalomban volt óriási szerepe. Hisz a császárok isteni tiszteletet követeltek maguknak, hogy őket úrnak vallják meg, s mint ilyeneket imádattal illessék őket. Az első század keresztyénei ekkor kerültek komoly döntés elé, hisz ők vallották, hogy Jézus egyedül az Úr, más urat nem voltak hajlandók elismerni, még kevésbé imádni, így mentek inkább az oroszlánok elé. Aztán a császárok már megváltónak, szótérnak is nevezték magukat, ezért a következő hitvallás ez lett: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Ennek görög kezdőbetűi adják a „hal” szót,(görögül ihtüsz) ezért lett ez mind a mai napig a keresztyének egyik legismertebb szimbóluma. Aztán a gnosztikusokkal szemben meg kellett vallani, hogy Jézus testben megjelent Isten, ezzel a jánosi levelekben találkozunk. Az ÚSZ-ben tehát már jónéhány standard, megfoglmazott hitvallással találkozunk, amelyeknek nagyon fontos helye és szerepe volt az istentiszteleti rendben, a tanításban, a keresztség kiszolgáltatásában, a tévtanítókkal szembeni küzdelemben, a keresztyének üldözésében.

            A hit megvallásának a jövőre nézve is fontos szerepe van. Jézus maga mondta, hogy aki róla vallást tesz az emberek előtt, arról majd Ő is vallást fog tenni mennyei Atyja előtt( (Mt.10,32-33) Pál apostol is hit megvallásától teszi függővé az üdvösséget. A mi mostani hitvallásunknak tehát döntő szerepe van a jövőbeli üdvösségünk elnyerésében.

            3.A harmadik jelentés: az Úr magasztalása, a hálaadás. Amikor Leának megszületik a negyedik fia Júdának nevezi: most már hálákat adok az Úrnak. (1Móz.29.35). Ez a magasztalás végigvonul mind az Ó mind az ÚSZ-en. Isten megérdemli a magasztalást, mert dícső tetteket hajtott végre, amiért az Ő nevét magasztalni kell. Főleg a zsoltárok vannak tele Isten magasztalásával. A halál azért olyan rettenetes az ÓSZ. tanítása szerint, mert ott a Seolban nem tudjuk magasztalni Istent. (És.38,18) A magasztalás is egyfajta válasz, reagálás mindarra, amit az Úr a teremtésben, a megváltásban, ígéreteiben és parancsaiban tett értünk. Az ÓSZ-ben a magasztalásra megvolt a kijelölt hely: az Úr temploma. Az Úr magasztalása elmaradhatatlan része volt az istentiszteletnek. Neh.12,8 szerint Mattania vezetője volt annak a 6 tagú csapatnak, aminek kizárólagos feladata az Úr dicsőitése volt. A hitvallás és a magasztalás tehát szorosan összekapcsolódnak. A homológia szónak ez eredetileg nem volt benne a jelentésében, de az ÓSZ-i hodah így ezt is gazdagította, olyannyira, hogy a Róm.15,9 már ebben az értelemben használja. Vallást tesznek rólad a pogányok közt és dicsőítik a te nevedet. A vallástétel és dicsőítés elválaszthatatlan tehát egymástól. De ez az összefonódás a Zsid.13,15-ben a legnyilvánvalóbb, ahol a gyülekezet arra van felszólítva, hogy szüntelen a dícséret áldozatát vigye Isten elé.

            Összefoglalva: a bűnvallás is a hitvallás egyik formája, amit egyénileg és közösségileg is gyakorolni kell, mi erdélyiek büszkék lehetünk arra, hogy a bűnvalló imádság által a bűnvallás nem veszett el az istentiszteletünkből, mint ahogy az történt a legtöbb református egyházban.

            A hitvallás kötelez és elkötelez. A hitvallás nem hobby, hisz mi arra hivattatunk el, hogy az Úr nevéről vallást tegyünk. Ennek vállalni kell a következményeit, el egészen a vértanúságig. Az egyéni és közösségi hitvallást nem szabad egymással szembeállítani, sem egymással kijátszani. Az egyén hitvallása be van ágyazva a közösség hitvallásába. Úgyanígy nem szabad a kötött és egyénileg, konkrét helyzetben megfogalmazott hitvallásokat se egymással szembeállítani, mindkettőnek megvan a jól meghatározott helye és szerepe.

            A hitvallás annyira fontos, hogy az üdvösség függ tőle. A hitvallás válasz az Isten cselekedetére és Kijelentésére, de arra is, amit a világ kérdez tőlünk.

            Mi tehát a hitvallás és a Biblia viszonya? Láttuk, hogy a hitvallás végig jelen van a Bibliában, onnan származik. Kérdés most már, hogy csak az hitvallás, ami a Bibliában van? A hitvallás úgymond a Biblia papagája? Nem!  A hitvallás nem azt jelenti, hogy a Biblia szavait pontosan idézgetjük. A hitvallás forrása a Bibliában van, de a hitvallás nem másolata a Bibliának. A hitvallás nem betanult bibliai igék felmondása. A mi személyes hitvallásunkban ott van a mi tapasztalatunk is, ott van gondolkodásunk, kúltúránk, személyiségünk és nyilván az a kor is, amiben élünk. A Szentírást nem szabad a hitvalással összemosni. A Szentírás Isten Kijelentése és formájában is Istentől ihletett. A hitvallás az isteni kijelentésnek a mi tapasztalatunk és gondolkozásunk általi feldolgozása egy bizonyos időben s egy bizonyos helyen. Nyilván, hogy a mi személyes hitvallásunkat is a Szentlélek szüli, aki megvilágosítja értelmünket és minket az igazságban vezet. De a mi hitvallásunkat sohasem szabad a Szentírás Kijelentésével egyenértékűvé tenni. Vigyáznunk kell arra, hogy amikor a Szentírást és a hitvallásokat együtt említjük, ne tulajdonítsunk egyforma jelentőséget nekik. A Szentírás teljes, tökéletes, befejezett és végleges, a hitvallás mindig változó és kiegészülésre szorul. Egy nagy holland teológus van Ruler mondta: a hitvallás a Szentírásból merít, de hitvallás nem meríti ki a Szentírást. A Hitvallás egy térkép, s nem pótolja a személyes látogatást. Nem a Szentírás szolgálja a hitvallást, hanem a hitvallás a Szentírást A hitvallás azt próbálja egyszerűen és érthetően megfogalmazni, amit a Szentírás mond, hogy így a Szentírás üzenetét minél könnyebben megérthesse valaki és így könnyebben hitre juthasson.

Hitvallások a történelemben

A Jézus és az apostolok kora óta eltelt már több mint kétezer év. Ebben az időben rengeteg ember számtalanszor megvallotta  hitét. Hála Istennek a hitvallások nem csak szóban hangzottak el, hanem nagyon sokszor le is íródtak. Az is biztos, hogy szóban sokkal több hitvallás elhangzott, mint ami leíródott. Ezekért a hitvallásokért nagyon sokan életükkel is fizettek főleg az első évszázadokban, de azután is mind a mai napig. Említsünk meg néhány fontosabb hitvallást.

            1.Apostoli Hitvallás. Ez a legrégebbi olyan hitvallás, ami a mi hitünket röviden és tömören fogalmazza meg. Ismeretes a legenda, miszerint ez úgy született, hogy a tanítványok összegyűltek egy hitvallást megfogalmazni és akkor mindenki mondott egy cikkelyt s így állt volna össze az Apostoli Hitvallás. Eszerint Péter kezdte el azzal, hogy: hiszek a mindenható Atyában mennynek és földnek teremtőjében. De tudjuk, hogy ennek nincs történelmi bízonyíthatósága. Ezt a hitvallást már a 2-ik században használták az új tagok megkeresztelésénél. Úgy, ahogy azt a szerecsen komornyik esetében látjuk, a megkeresztelendőket megkérdezték, és akkor ők meg kellett vallják az Atyába, Fiúba és Szentlélekbe vetett hitüket. Mivel a római gyülekezet már korán nagy tekintélyre tett szert a nyugati egyházban, ezért ez hamar elterjedt és ismert lett. Ezt az idők során még csíszolták, kiegészítették s mai formáját az 5-ik században nyerte el a mai Franciaország területén. Nagy Károly császár mindent elkövetett azért, hogy azt a hitvallást birodalma egész területén elismerjék. Azon kívül, hogy a keresztségben és tanításban fontos szerepet játszott, hamarosan a keresztyén igazság mércéjévé, mértékévé is vált. Tudjuk azt, hogy az első századokban rengeteg tévtanítás is felütötte fejét és ezért szükség volt leszögezni, hogy mi az, ami a próféták és apostolok bizonyságtételével megegyezik. Ennek a hitvallásnak a jelentősége és súlya mind a mai napig megmaradt. A Heildelbergi Káté is  16 úrnapján keresztül 26-58 kérdések tárgyalja a hitvallást. A református istentiszteletnek is állandó eleme. Sok lelkész végig is prédikálja ezt legalább egyszer szolgálata alatt. Az ortodox egyház nem igen ismeri és használja ezt a hitvallást.

            2. Niceai Hitvallás. Úgy tűnt, hogy az Apostoli Hitvallás nem elégséges. A Jézus személye körül parázs viták lángoltak fel a negyedik században Arius tanítása miatt. Arius, aki alexandriai diakónus volt, egy adott ponton nagy népszerűségre tett szert. Nagyon sok követője támadt. Az ő gondolatmenetének lényege, hogy az igaz Istennek nem lehet egy Fia, aki szintén Isten. Jézus az első és legrendkívűlibb teremtmény. Ő isteni tulajdonságokkal rendelkezik, de úgy nem Isten, mint maga az Úr. Ebbe belesegített az a  gnosztikus gondolat is, hogy Isten úgymond nem kompromittálhatta magát azzal, hogy egy ideig testi és földi formát vett fel. Az Arius által kirobbantott vita már-már egyház-szakadással fenyegetett. Ez az első keresztyén római császárt arra indította, hogy avatkozzon be az események alakulásába. A birodalomban is különben is elég jó békesség volt, s egy vallási szakadás nem hiányzott. A császár kezdeményezésére 325-ben összehívták Niceában a zsinatot. Itt egy hitvallás született, aminek lényege, hogy a Fiú ugyanolyan természetet, lényeget hordoz, mint az Atya. De ez a hitvallás se tudott békességet hozni, mert a hitvallás születésének másnapján jónéhány résztvevő visszavonta az aláírását. Így a vita tovább gyűrűzött, míg Theodosius császár 381-ben összehívta a Konstantinápolyi zsinatot. A császár a niceai hitvallás elkötelezett híve volt. Ez a zsinat megerősítette a niceai hitvallást és még hozzáfűzte, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, és hogy született és nem teremtetett. Ezért is emlegetjük együtt ezt a két hitvallást Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás néven. Ez az Hitvallás bár Keleten született, de Nyugaton is elfogadták, s az istentiszteleteken gyakran felolvasták, vagy elénekelték. A Niceai Hitvallást Kalcedonban is megerősítették. Itt az a veszély fenyegetett, hogy Jézus emberi természetét, személyét úgymond az isteni magába szippantja. Itt mondták ki, hogy Jézus két természete összeelegyíthetetlen és változhatatlan, valamint azt is hogy oszthatatlan és elválaszthatatlan.

            3. A reformáció ideje. Természetesen az eltelt ezer év alatt is sok minden történt ebben a kérdésben Ebben az időben is fogalmaztak meg hitvallásokat, de azok nem játszottak már olyan fontos szerepet az egyház életében. Ebben az időben a keresztyén egyház sok olyan hitvallást is fogalmazott meg, amik már szöges ellentétben álltak a Biblia tanításával Ezért volt szükség a reformációra, aminek lényege az volt, hogy vissza akartak térni a Szentíráshoz. A megreformált hitet meg kellett foglmazni és így születtek a különböző hitvallások. Ezek közül kétségtelenül kiemelkedik jelentőségében a Heildelbergi Káté, aminek 450 éves fennállását épp ebben az évben ünnepeljük, s aminek apropója adta ennek az előadásnak az ötletét is. Abban az időben divatos volt, hogy ezeket a hitvallásokat kérdés-felelet formájában fogalmazzák meg. III Frigyes Pfalzi választófejedelem nagyon támogatta a reformáció ügyét országában. Látta, hogy mennyire fontos az új hit pontos és rendszeres tanítása. A Káté oroszlánrészét Ursinus írta meg, Olevianus átnézte és végső formába öntötte.

4. Modern hitvallások Hogy állunk a mi időnkben a hitvallásokkal? A mi időnk nem igazán az új hitvallások keletkezésének az ideje. Azért vannak hitvalló írások, iratok, amik a hitvallás szerepét töltik be. Gondolhatunk itt pl. a Barmeni Hitvallásra. Ez is egy krízishelyzetben született, miután Németországban Hitler hatalomra jutott. A nemzeti-szocializmus az egyházat is hű szolgájává akarta tenni. Ezt az ú.n Deutsche Christen” vagyis német keresztyének mozgalom képviselte, akik Hitlerben egy Isten áltel rendelt, küldött vezetőt véltek felfedezni. Eszerint Isten gondviselése küldött végre egy olyan embert, aki a német népet felemeli és világraszóló küldetést ad neki. Ez a csoport már-már magához kaparintotta a hatalmat és vezetést, és így a Krisztus szerinti evangélium tanítása teljeséggel háttérbe szorult. Ekkor a Barmeni zsinaton 1934-ben megfogalmaztak egy hitvallást, ami vallja, hogy Istent nem a történelmi eseményekből, hanem Jézus Krisztusban ismerhetjük meg. A hitvallásnak nagy hatása volt Németország határain kívül és belül egyaránt. Ez a hitvallás sokakat bátorított, hogy maradjanak meg a Krisztus iránti engedelmességben. Hollandiában is megjelent egy hitvallási irat, amit illegálisan terjesztettek, a címe ez volt: Mit hiszünk és mit nem? Ennek szerzője egy olyan lelkipásztor volt, aki a háború áldozata lett , a holland teológiát ismerők nagyon szeretik őt, három prédikációs kötete is megjelent J.Koopmans. Sajnálhatjuk, hogy a magyar református egyház a kommunizmussal szemben nem igen fogalmazott meg hitvallást, de sok hitvalló lelkész és gyülekezeti tag kész volt hitéhez és hitvallásához való ragaszkodásáért bilincseket és börtönt is viselni.

            Összefoglalva elmondhatjuk,, hogy hitvallások keletkezésének oka nagyon különböző lehet. Az első időkben és azután is egyik fontos cél a tanítás elősegítése volt. De sokszor születtek hitvallások krízishelyzetekben. Az egyház történetét végigkísérik a tévtanítások is, amikkel szemben újra és újra meg kell fogalmazni az ige tiszta tanítsát, s vissza kell utasítani a tévtanítást. A hitvallások legtöbbször kemény harcban születtek. Karl Barth mondja, hogy akkor érik meg az idő egy hitvallás megfogalmazására, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy a „damnamust” vagyis elítéljük, kárhoztatjuk szót ki kell mondani. Ha ilyen nincs akkor maradjunk csendben a teológia tanulmányozásánál és  mondjuk: credimus, confitemur illetve docemus.(hisszük, valljuk és tanítjuk). Azt is mondják, hogy a hitvallást nem írják, a hitvallás születik.

           

Régi hitvallások mai értéke

            Sokan felteszik a kérdést, hogy milyen értéke lehet 4-5százéves hitvallásoknak a mi mai időnkben? Nem túlhaladottak már ezek? A mi világunkban más kérdések érdeklik az embereket. Ma már más szavakkal kell megvallanunk a hitünket, mint 400 évvel ezelőtt, s ehhez nem igen tudunk mit kezdeni a régi hitvallásokkal, hangoztatják ezt sokan manapság. Sok ember úgy gondolja, hogy ez épp úgy van, mint a mezőgazdaságban, hogy kapával, kaszával, gereblyével már nem lehet modern mezőgazdálkodást folytatni. Az idők nagyon megváltoztak ez igaz, gondoljunk csak bele, hogy mi minden változott csak meg a mi rövid 30-60 életévünk alatt.Gondoljunk csak az informatikai forradalomra, életünk „digitalizálódására”! Ha egy mai nagyszülő elmeséli az ő életét unokáinak, azok megrántják vállukat és azt mondják: hát igen, ez mind igaz lehet, de mihez tudunk mi már ezzel kezdeni?

            De azért mielőtt a régi hitvallásokat elvetnénk gondoljunk meg néhány dolgot. Az első kérdés az, hogy mennyire messzire mennek ezek a változások? Az igaz, hogy mi másképpen élünk, másképpen gondolkodunk, mint a régiek. De ha életünk alapvető kérdéseire gondolunk, akkor mi változott meg tulajdonképpen? Ha meg is hosszabbodott az élettartam, de akkor is igaz, hogy halandók vagyunk, hogy meg kell halnunk, és ezzel a kérdéssel mindenkinek szembe kell néznie. Vagy mi változott meg az embertársainkkal való viszonyunkban? Nem úgyanúgy a bizalom, hűség, szeretet kell uralja ezt a területet, mint évszázadokkal ezelőtt? Ezért nagyképűség és beképzeltség azt gondolni, hogy a régiek által megfogalmazott hitvallások nekünk ma már semmit se tudnak mondani.

            Egy másik veszély a magunkra maradás. Hisz, ha mindig azt hangsúlyozzuk, amit mi gondolunk, mi tapasztaltunk meg, akkor ezzel nagyon magunkra maradhatunk. Márpedig közösség nélkül ma sem létezhet a keresztyén ember. Robinson-i keresztyénség nincs. Vigyáznunk kell arra, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy fontosságot se az időnek, se a helynek, körülményeknek, hogy mindent abból próbáljunk megmagyarázni. Hogy mindenre azt mondjuk: a reformátorok ezt azért mondták így, mert akkor ilyen volt a világ és így gondolkodtak abban az időben. Mi azonban másként hiszünk, mi hisszük, hogy mi nem korunk és körülményeink alkotása vagyunk, hanem Isten által teremtett és az Isten színe előtt élő emberek. Mi hisszük, hogy Isten a kijelentett igében nekünk mindent elmond a mi helyzetünkről, hivatásunkról. És mi bármilyen időben is élnénk, az ige, mint örökérvényű igazság meg kell határozza a mi életünket. Az idővel és a körülményekkel általában a mellékes dolgok, az „adiafórák” változnak, de a lényegi dolgok minden korban és időben ugyanazok maradnak. A hitvallások pedig sohasem a mellékes dolgokra, hanem a lényegiekre nézve adnak eligazítást. A hitvallások központi gondolata az Istennel való kapcsolatunkat érintik, a megváltást, megszentelt életfolytatást. Azt fogalmazzák meg, hogy mi a mi megváltásunk útja, és mit jelent ez a megváltott embernek az életében. És a hitvallás arról a harcról is szól, amiben mi állunk, s amiben az ellenség semmit se változott: ördög, világ és tulajdon testünk. Hogy ezek az ellenségek modern eszközöket vetnek be, az egy más kérdés, de hogy lényegében ugyanaz az ellenség és a harc is, az kétségtelen.

            Persze vigyáznunk kell arra, hogy a hitvallásokat ne abszolutizáljuk. Először is azért, mert a hitvallás a Szentírásból merít, de nem meríti ki a Szentírást. A hitvallás mindig egyfajta összefoglalás. A legfontosabb dolgokban próbál eligazítást adni, sok kérdésre nem válaszol. Ezért nem szabad a hitvallásokat soha se a Szentírással egy rangra emelni, még akkor se ha együtt említjük őket, de a sorrend sohase cserélődjék fel:Szentírás és hitvallás és nem hitvallás és Szentírás.

            Nem véletlen, hogy a Szentírás a keresztyén életet egy úthoz hasonlítja. Az utat megkeresni, elkészíteni nem kis feladat. Sokszor sziklákat kell robbantani, sokszor erdőket kell kivágni De az irányt azt tudjuk. Ezt az irányt nekünk a Biblia adja meg. A hitvallások azonban olyanok mint az útjelző táblák, segítenek abban, hogy az irányt ne tévesszük szem elől. Az egyház útján a hitvallások a szegélykövek, így is fogalmazhatnánk. A hitvallások segítenek, hogy ne tévedjünk le az útról, hogy ne kóboroljunk el, hogy szükségtelen kitérőkkel ne nehezítsük meg utazásunkat. Az előttünk járó nemzedékek is megfutottak egy pályát, s nekünk is meg kell futnunk a miénket. Az előttünk járók a bizonyságok fellegei, akik körülvesznek és bátorítanak abban, hogy jó irányba és jól fussunk. Mi is a hitnek ugyanarra az Elkezdőjére és Bevégzőjére kell nézzünk, akire ők is néztek.

Hogyan lehetnek időszerűek a mai hitvallások

            Nagy kérdés, hogy a régi hitvallások hogyan lesznek időszerűek a mai kor embere számára? Mert a hitvallás semmit se ér, ha az semmit se mond, semmit se jelent a mi mai életünk számára. A régi hitvallásokat a mai életre alkalmazni nem könnyű dolog. Az első feltétel az, hogy ismernünk kell őket, mégpedig alaposan. S nyilván nem csak kívülről, hanem belülről is. Egyrészt meghatároz minket, hogy mi a mai kor emberei vagyunk. Kell azt is tudnunk, hogy mi történik a mi világunkban. Ezért mondta Barth, hogy a keresztyén ember asztalán egymás mellett kell legyen a Biblia és az újság.Ez azért nem könnyű, mert a mai világ nagyon sokszínű. De mindenki annak csak egy segmensét, részletét éli meg.

            Miben segithetnek ma a hitvallások? Hát például abban, hogy sok mai gondolat, tévtanítás már régen is megvolt, csak most más köntösben jelennek meg. S felfedezhetjük, hogy ezt a hitvallás írói miként küzdötték le, s ez segítségül lehet abban, hogy annak a modern formájával megküzdjünk. De a régi hitvallás segít bennünket abban, hogy meglátjuk, hogy a régiek hogyan próbáltak egy kérdésre választ találni, s ez segítség lehet nekünk abban, hogy az újabb kérdésekre, kihivásokra válaszokat tudjunk keresni.

            Meg kell látnunk a hitvallások sarkallatos kérdéseit. Kétségtelen, hogy a régi hitvallások központjában Jézus Krisztus áll. Mi hisszük és valljuk, hogy Ő a mi üdvösségünk alapja. Az első századokban Jézus személye állt a középpontban, az Ő kettős természete, az Ő istensége. De ez ma is időszerű marad, hisz ezt ma is sokan kétségbe vonják, s sajnálatos, hogy a mi népünk egy olyan krüpto-egyháznak is helyet adott a szívében, amelyik hivatalból tagadja Jézus istenségét. Ez az unitárius egyház. S ahogy Kozma Zsolt professzorunk mondta, sajnos az is, hogy híveink nagy része szívében unitárius, mert nem tud mit kezdeni Jézussal mint Isten Fiával s Megváltóval. Ma nagyon sokan tagadják a kiengesztelődés-megváltás tanát is. Az ember alapjában véve jó, csak meg kell ismerje a kúltúrát, csak jó nevelést kell kapjon.

A modern ember nem szeret hallani a bűnről sem Az élet olyan, amilyen, el kell fogadni. Mindent tolerálni kell. A hitvallások megmutatják azt, hogy az ember bűnös, megváltásra van szüksége, más nem segít rajta. Az, ha mindent tolerálunk a végén pokoli állapotokat fog teremteni a földön.Aztán , hogyan viszonyuljunk ahhoz az igazságtalansághoz, ami velünk történik? Meg kell-e bocsátani és ha igen, hogyan? Nem vezet-e a bocsánat ahhoz, hogy a bűn bátorítva érzi magát, s még rosszabb lesz a helyzet? Ma már egyházak és politikusok is gyakorolják a nyilvános bűnvallást, úgy hogy egy egyház mai vezetői beismerik a múltban elkövetett bűnöket, igazságtalanságokat, okozott szenvedéseket és bocsánatot is kérnek azok leszármazottaitól, akik ezt elszenvedték. De politikusok is egyre gyakrabban teszik ezt meg, gondoljunk a németek vagy japánok nyilvános bocsánatkéréseire más népekkel szemben, akiknek millióit gyilkolták le annak idején. Ez is Jézus elégtételének egyfajta alkalmazása, amikor a mai nemzedék magára veszi egy korábbi nemzedék bűnét. Látjuk tehát, hogy Krisztus megváltása és kiengesztelése még a politikai életben is alkalmazást nyer.

            A egyedül hitből való megigazulás is nagy jelentőséggel bírhat a modern ember számára. A hitvallások rávílágítottak az egyén felelősségére. A középkori egyház intézményben, tömegben gondolkodott. Az egyén egy elhanyagolható egység volt. Az egyén bele kellett simuljon a közösségbe, ha üdvözülni akart. A reformáció nagy hangsúlyt helyezett az egyénre, a személyes felelősségre, hogy mindenki személy szerint felelős az Isten előtt egész életért, cselekedeteiért. A mai modern élet is csak tömegekben, számokban gondolkodik, a társadalmi eseményeket is csak számokban mérik. Az egyén felelőssége minimálisra csökken. Egy ilyen időben a hitvallások rámutatnak arra, hogy igenis minden ember nagyon fontos és értékes. A gyülekezet is személyekből áll, ahol mindenkinek megvan a mag szolgálata és személyes felelőssége.

            Egy másik fontos aktualitás: a feltételek nélküli elfogadás. A mai társadalomban egyre inkább a teljesítmény a fontos. Mindenkinek annyi az értéke, amennyit teljesíteni tud. Ha valaki nem tud teljesíteni, annak semmi esélye sincs. A nagy cégeknél, ha nem tudsz teljesíteni, egyszerűen kirugnak, megmondják, hogy holnaptól nincs szükségük rád. Ha egy párt veszít a válsztásokon az egész vezetőség kalapot emelhet és elmehet, jöjjenek mások, akik újra fel tudják futtatni a pártot.  De mi legyen azokkal, akik nem tudnak teljesíteni, akik nem sikeresek, nem szépek, nem egészségesek, nem fiatalok? Akkor az ő életüknek semmi értelme sincs? Az evangélium azt hirdeti, hogy Isten előtt mindez nem számít. Ő elfogad minket úgy, ahogy vagyunk. Ő nem azért szeret, mert te teljesítettél valamit. Sőt annak ellenére szeret, hogy sok roszz dolgot, bűnt elkövettél, és elfogad téged, ha megbánod bűnödet és Hozzá akarsz jönni. S ha Ő elfogadott minket, akkor el tudjuk fogadni saját magunkat is úgy, ahogy vagyunk, és el tudunk mi is másokat fogadni úgy, ahogy vannak.

            Aztán ott van a nagy kérdés: mi a létünk célja és értelme? Luther ezt így fogalmazta meg: hogyan találhatok egy kegyelmes Istent? Az élet értelme elválaszthatatlan a megigazulástól. Mert a megigazítás olyan, mint egy gyógyszer. De a gyógyszer nem hat csak úgy, ha lenyeled. A megigazítást lenyelni azt jelenti, hogy elfogadom azt, hogy én bűnös vagyok az Isten előtt, de azt is, hogy Ő kegyelmén keresztül tekint reám, amit Jézus Krisztusban mutatott meg. Az, hogy Isten minket igaznak tekint, nyílvánít egy új célt és értelmet ad életünknek.

            A modern élet elmagányosítja az embert, a hitvallás összekapcsol, testvérekké tesz minket. Azok, akik úgyanúgy hisznek, mint én, azok az Úrban testvéreim, s ez draga közösséget jelent számunkra.

            A református hitvallás sajátos tanítása a kiválasztás, predesztináció. Ennek is nagy jelentősége lehet a mai ember életében. Ki lehet onnan indulni, hogy ma a választások korát éljük, ezer és egy lehetőség közül választhatunk. Ezerféle árucikk áll a polcokon, ezerféle szórakozást kínál ez a világ. De ennél vannak döntőbb választások, döntések is.Pl, hogy milyen foglalkozést választassz? Kit választassz, hogy férjed, feleséged legyen? Hányszor keserűen megbánja az embert, hogy ezt választotta és nem amazt. A bibliai kiválasztás tana azt a vigasztaló, bátorító üzentet hordozza, hogy te választott vagy, a szeretet és kegyelem Istenének a választottja. Erről a választásról az evangéliumból szerzünk tudomást. Én személy szerint tudhatom, hogy Isten kiválasztott engem. Minden döntésemnél tudhatom, hogy a legfontosabb döntés, az, hogy Isten kiváalsztott engem, már megtörtént és ez lényegesen befolyásolja az én aktuális döntéseimet is. S bízhatom abban, hogy Isten döntése végleges, nem változik meg. Az emberek döntése változik, az emberek hűségében csalatkozhatunk, de Isten hűségében nem. S még akkor is hű marad, ha mi hűtlenek leszünk hozzá, mert Ő magát meg nem tagadhatja. Persze a kiválasztás el is kötelez minket, hogy visszatükrözzük Isten hűségét ebben a világban. A kiválasztás tana abban is megvigasztal, hogy minden dolog, ami a világban történik az Isten szuveranitása alatt áll. Semmi se történhetik az Ő akarata nélkül. Az élet árnyoldalai felett is Isten az Úr, s még azok felett is, akik elutasítják az evangéliumot. A modern ember gyakran kétségbe vonja Isten jelenlétét ebben a világban Az ilyen vádak persze hamis váradalmakból származnak, amik az emberekben Istennel szemben élnek. A hitvallások segítenek minket abban bízni, hogy minden az Isten kezében van, még akkor is, ha sokszor sok minden olyan kúszáltnak, zavarodottnak tűnik, és bennünk sok „miértet” vált ki. Mi nem egy szeszélyes, kiszámíthatatlan sorsnak vagyunk kiszolgáltatva, hanem egész életünk, de az egész világ és annak történelme Isten kezében van. Ha sok minden titokzatos és érthetetlen ami számunkra, az nyilvánvaló, hogy Krisztusban Ő nagyon szeret minket és gondot visel rólunk.

            Még sok mindenről beszélhetnénk, amiben a hitvallások segítenek minket, de most az idő eltelte miatt is elégedjünk meg ennyivel. Remélem, hogy ennyiből is megérthettük, hogy a régi hitvllások miben segíthetnek bennünket a mai modern életünk kérdéseiben való eligazodásban, válaszadásban.

Zárszóként csak annyit: legyünk hálásak azokért a hitvallásokért, amiket hitben járt testvéreink az  elmúlt két évezredben elmondtak és le is írtak. Becsüljük meg őket, s igyekezzünk azokat felhasználni a mi mai életünkben. Legyen az életünk hitvalló élet, legyen az életünk hitvalássá. Ha ez az előadás csak egy picit is segített ebben nekünk, akkor legyen ezért is Istené minden dicsőség!

            Marosvásárhely, 2013 pünkösd havában                               Lőrincz István

(Előadásomat J.Westland hollland teológus Van horen naar zeggen c. könyve felhasználásával írtam)

Barangolások bibliai tájakon:Korinthus 1

            Korinthus városa, ahova Pál, mint Krisztus követe Krisztus után 50 -ben megérkezett, már nem a régi szép idők városa volt. A régi várost Kr.e 146-ban,  amikor a rómaiak Görögországot meghódították, teljesen lerombolták és egy kerek évszázadon át romokban hevert. Kr.u. 44-ben Julius Cezar adott parancsot az újjáépítésére. Így egy új város jött létre, ami azonban nagyon gyors fejlődésnek indult, és embereik tízezreit vonzotta ide minden országból. Korinthus fekvésénél fogva kiváló lehetőséget jelentett a hajózás és kereskedelem számára. Görögország többi részével egy keskeny földsáv kötötte össze, ennek mindkét oldalán terült el a kikötő. Az északi kikötő a korinthusi öbölben volt és a Nyugat felől érkező hajókat fogadta. A déli kikötő, Kenkrea a Kisázsia, Palesztína és Egyiptom irányából érkező hajók számára volt ideális kikitőhely. Így lett Korinthus a Földközi-tenger világának legjelentősebb kereskedelmi csomópontja, ami összekötötte Keletet és Nyugatot. Nem csoda hát, hogy a város tüneményes gyorsasággal fejlődött. Mivel nem volt törzsgyökeres lakossága, hisz mindenki bevándorló volt, az erkölcsi kötelékek is nagyon lazák voltak, ebben az időben közmondásossá vált a „korinthusi módon élni”, ami egyszerűen egy nagyon szabados, erkölcstelen, kicsapongó életfolytatást jelentett. A városban volt egy gazdag réteg, ami főleg kereskedőkből, hajótulajdonosokból állott, de emelett rengeteg volt a rabszolga és szegény, hányódó ember. Korinthusban óriási szakadék tátongott a szegények és gazdagok között. Itt állott Afroditénak, a szerelem istennőjének temploma is, a templom körül többezer papnő lakott rózsákkal diszített házacskákban, akik testükkel áldoztak az oda látogatóknak. Ez akkor és ott a világ legtermészetesebb dolga volt. Vallási szempontból ez a város is ugyanazt a képet nyújtotta, mint a birodalom többi helysége. Megvolt itt a régi, hagyományos istenek kultusza. Ez persze nem elégítette ki az emberek lelki éhségét, ezért nagyon sokan a filozófiai iskolákhoz fordultak, nagyon sokan pedig az ú.n. misztérium-vallásoknál keresték a megoldást. Itt a beavatottaknak titokzatos lelkigyakorlatokat s a halál feletti győzelmet ígérték. De egyre népszerűbbé lettek a Keletről főleg Egyiptomból érkezett vallások is.

            Korinthusban szép számú zsidóság is volt, akiknek saját zsinagógájuk volt és ott zajlott a vallási életük. Ők megpróbáltak missziót is folytatni, így elég sok prozelita, vagyis pogányokból lett zsidó is élt itt. Nem hiányzott az antiszemitizmus sem, ami majd Pál apostol perében nyilvánvalóvá válik. Pál apostol Athénból érkezett Korinthusba, nem tudjuk, hogy hajóval vagy pedig a földsávon keresztül gyalog érkezett ide. Egy nagy út állt mögötte, amire egy különös éjjeli látomás indította el, hisz eredetileg nem ez volt az úticélja. De Isten Lelke így vezette és ő engedelmes volt. Makedóniában  Filippiben és Thesszalonikában már sikerült is gyülekezeteket alapítani. De ezekből a városokból nagyon hamar távoznia kellett. Athénban nem sok eredménye volt az iegehirdetésnek és a filozófusokkal való vitatkozásnak, csak néhányan lettek keresztyénné. Itt nem is tudott gyülekezetet alapítani. De Pál nem csüggedt el és igyekezett újra egy nagy városba eljutni, hogy ott gyülekezetet alapítson, s így az evangélium a környező kisebb településekre is eljuthasson. Ezért úgy gondolta, hogy Athénból a közeli Korinthusba fog menni. Szívében nyilván ott volt a gyötrő kérdés: van-e valami esélye a missziónk egy ilyen hírhedt, erkölcstelen városban? Meg fogják-e egyáltalán hallgatni? Mivel ő Urától azt a parancsot kapta, hogy hirdesse az evangéliumot a többit pedig bízza rá, elindult e „bűnfészek” felé, s íme most is csoda történt, hisz itt egy nagy és élő gyülekezet született. Erről az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 18-ik fejezete számol be. Először egyedül érkezik, s s egy kedves házaspárnál, Akvillánál és Prisicillánál talál munkát és szállást egyaránt. Őket Rómából űzték el, s minden valószínűség szerint ott lettek keresztyénekké. Munkáját itt is a zsinagógában kezdte el, itt csatlakozott a munkához Silás és Timótheus. Mivel a zsidóság elutasította az evangéliumot, s ki kellett vonulni a zsinagógából, Pál egy saját helyiséget bérel, ami nem volt messze a zsinagógától. De az ottani munka se volt hiábavaló, hisz Kriszpus a zsinagóga vezetője is megtért és még sokan mások is a zsidók közül.

            De a gyülekezet zömében mégis pogányokból lett keresztyénekből állott. Ebben voltak rabszolgák, de szabadok  is, s ez nem kis gondot okozott a gyülekezetben, hisz a nagy szociális különbségek ide is begyűrűztek. Egyesek éheztek, mások meg bővölködtek. Másfél évi munkálkodás után, ami idő alatt a gyülekezet szépen gyarapodott, a zsidóság megpróbálja Pált a római hatóság által eltávolítani a városból. De Gallió helytartó megakadályozza ezt a próbálkozást. Ő a híres filozófusnak, Senecának volt a testvére. Így Pál még egy ideig a városban maradhatott és munkálkodhatott, de aztán elérkezettnek látta az időt, hogy újabb városokban is hirdesse az igét és Efézuson keresztül hazatért Antiókhiába.

            Nem sok idő múlva, ezt pontosan nem lehet tudni, Apollós érkezett a városba, aki egy igen nagy szónoki és értelmi tehetséggel megáldott ember volt, s ő folytatta áldásosan azt a munkát, amit Pál elkezdett.Az ő szolgálata a gyülekezet erősödését és hitben való elmélyülését szolgálta és annyira áldásos volt, hogy a gyülekezet hívta, hogy még jöjjön el hozzájuk.

            De bármennyire is színes és gazdag lelki élettel is rendelkezett ez a gyülekezet, a bajok, feszültségek, kísértések is szép számmal jelen voltak ebben a gyülekezetben. Mi azt gondolnánk, hogy ezeket tévtanítók okozták, mint sok más gyülekezetben. De ilyenekkel Korinthusban nem találkozunk.Ide nem jöttek törvényeskedő atyafiak, mint Kolosséba, akik az emberi teljesítményt magasztalták volna. Itt a jelszó az volt: minden szabad nékem. Fontos az, hogy meg vagyunk váltva, hisszük azt, hogy Krisztus meghalt értünk, van üdvösségünk, de az, hogy a mindennapi életünk, konkrét cselekedeteink hogyan néznek ki, az már egyáltalán nem fontos. Miért ne elégíthetném ki testem különféle szükségleteit, hisz az csak annyi, mintha ennék és innék? Miért ne vehetnék részt pogány templomokban a bálványáldozati lakomákon, hisz én tudom, hogy azok a bálványistenek nem is léteznek tulajdonképpen?  Miért ne keresném igazamat keresztyén felebarátommal szemben pogány bíróság előtt? Ezek és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennük, s ezekre rossz válaszokat kerestek maguknak.

            Pál ezért ragad tollat és ír levelet ezeknek a keresztyéneknek. Mi nagyon hálásak kell lennünk azért, hogy ezek a Korinthus városába írt levelek megmaradtak, hisz azt is tudjuk, hogy Pál négy levelet is írt nekik, de kettő ezek közül elveszett. Ez a levél olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek ha más formában is, de a mi mai modern életünkben is felvetődnek. Hisz a keresztyénséget ma is fenyegetik ezek a veszélyek: a szabadosság, erkölcsi lazaság, világiasság. Vannak olyan kérdések is persze, amik ma már másképp tevődnek fel és más jelentést hordoznak magukban. De sokkal több az olyan kérdés, amelyek ma is aktualitást hordoznak, és amelyek segítségünkre vannak. Meg lehet tanulni ebből a levélből, hogy keresztyén életünk apró és jelentéktelennek tűnő mozzanatai is nagyon fontosak és az üdvösség szempontjából és döntőek lehetnek Krisztust követő életünk különböző területein.

Olvasandó igék: Ap.csel.16,6-10, 18,1-18, 1Kor.1,26,  6,12,  16,12, 2Kor.2,1-5

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Kolossé 2

            Láttuk már, hogy a Kolossé városában élő gyülekezetet nem Pál alapította, ő maga soha sem járt itt, de hallott a gyülekezetről, s amikor tévtanítók érkeztek ide, megzavarták a gyülekezet életét, akkor Pál elérkezettnek látta az időt arra, hogy tollat ragadjon és levelet írjon ennek a gyülekezetnek. Így született meg ez a kedves és tanulságos levél, aminek most néhány fontos igéjéről szeretnénk elmélkedni, lélekben s hitünkben gyarapodni.

            Pál ebben a levélben egy nagyon beszédes képpel beszél arról, hogy a Krisztussal való találkozás és a benne való hit milyen gyökeres változást hoz az ember életében. Akkora a különbség a Krisztus nélküli és a Vele való élet között, mint a nappal és éjszaka között. Amikor még nem ismerték Krisztust, a sötétéségben éltek. Mindenféle gonosz hatalmak uralták az életüket. Asztrológia és fekete mágia segítségével próbáltak a vélt istenségekkel kapcsolatba kerülni. De eközben az életük tele volt bűnnel és tisztátalansággal. Boldogtalanok voltak maguk is és másokat is azzá tettek istentelen életfolytatásukkal. De most minden megváltozott. Most a sötétéség országából a világosság birodalmába jutottak. Krisztus megszabadította őket a sötétéség hatalmából s most már ők a kegyelem uralma alatt élnek. Krisztus megbocsátotta bűneiket és Ő lett az életük tartalma és célja. Eddig bizonytalanságban és állandó rettegésben éltek, most biztosak lehetnek afelől, hogy miután Krisztus megszabadította őket a sötétéség hatalmából, ezentúl az Ő dicsőségére élhetnek itt a földön, a földi élet után pedig örök életük lesz.

A kérdés az, hogy mi ezt el tudjuk-e magunkról ugyanilyen bizonyossággal mondani? Persze, az is igaz, hogy nem vagyunk tökéletes és bűntelen emberek, de az is bizonyos, hogy már nem a bűn, nem gonosz kívánságaink uralkodnak felettünk, mert Krisztus lett a mi Urunk és Királyunk. S az is igaz, hogy ha ez így van, akkor ezt mások is meg fogják látni az életünkben. A keresztyén ember mindig többre is kell vágyjon. Hálát kell adjon, hogy Krisztus már megváltotta, de a megszentelődésben még sokat haladhatunk előre. Imádkozzunk azért, hogy Isten az Ő Szentlelke által egyre erőteljesebben munkálkodjon bennünk. A sötétség arra igyekszik, hogy betörjön életünkbe, de Krisztus világossága ezt legyőzi s újra ragyoghat az életünk.

            Pál apostol az ő leveleiben- így itt is- gyakran hasonlítja a keresztyén életet a járáshoz.  A keresztyén ember arról ismerhető fel, hogy ő Krisztussal és Krisztusban jár. Ez azt jelenti, hogy minden lépését, egész életútját Krisztus határozza meg, aki szüntelen jelen van az életében. Ez nem azt jelenti, hogy minden lépésünk szorosan le van szabályozva különböző törvények által, s mi kínosan kell vigyázzunk, hogy a legkisebb dologban is ne vétsünk ezek ellen. Ez a tévtanítók felfogása volt, a törvényeskedő embereké. Krisztus szabadságra hívott el minket és nem egy szabályoktól megkötözött életre. Persze arra is kell vigyázni, hogy a Krisztusban való szabadsággal ne éljünk vissza, s abból ne legyen bűnös szabadosság. A törvényeskedés és a szabadosság szélsőségei között csak az a megoldás, ha szüntelenűl Krisztusra, a Szentlélek vezetésére figyelünk, vagyis Vele járunk. Ez szüntelen függőséget jelent, s azt, hogy állandóan kérdezzük:Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? A keresztyén hívő ember azonban megtapasztalja, hogy az Úr mindenben vezet és utat mutat, s mi szabadon, boldogan követjük Őt.

            A keresztyén ember életében egy különös kettősség van. Ő egyrészt itt a földön él, de már a menny polgára. Ura ott ül az Atya jobbján, de a gyermeke még itt lenn marad a földön. Ez is veszélyeket, buktatókat rejt magában. Az is veszély, ha a keresztyén így gondolkodik: mivel én a menny polgára vagyok, ez a föld már nem lehet fontos a számomra, hisz nekem már mindenem a mennyei Krisztus kell legyen. Éppúgy veszély az is, ha csak a földet látom, csak azokkal foglalkozom, amik itt vannak, mintha nem is lenne Uram a mennyben. A helyesen gondolkodó keresztyén ember tudja, hogy ő itt a földön él, de erőforrása, írányítása onnan felülről jön. Luther ezt úgy fejezte ki, hogy a kerezstyén ember lába a földön jár, de feje és szíve már a mennyben van. Ezért mi nem hanyagoljuk el ezt a földet, nem vetjük meg azt, hisz Isten ide teremtett minket és ezért felelősséggel tartozunk, de ezt úgy tesszük, hogy egy szempillantásra sem feledkezünk meg arról, hogy a menny felé tartunk, mert igazi hazánk ott van.

            Aki Jézus uralma alatt áll, az már nem tehet és nem mondhat akármit. Az ilyen ember mindent a Jézus nevében szól vagy cselekszik, s ez azt jelenti, hogy az Ő tekintélye alatt. S ennek láthatóvá kell válnia a keresztyén ember mindennapi életében. Ahogyan a gyülekezeten kívül és belül viselkedünk, ahogyan meg tudunk bocsátani és el tudjuk hordozni egymást, ahogyan alázatban tudunk járni, ahogyan vigasztaljuk és bátorítjuk egymást, mert ezt mi mind a Jézus nevében, az Ő dicsőségéért tesszük. Aki Jézus uralma alatt él, azt mindenek előtt arról lehet felismerni, hogy harcol a bűn ellen, hogy ó-emberét egyre inkább megöldökli és új-emberét egyre inkább megeleveníti. Igyekezzünk mi is minden napon és mindent az Úr Jézus nevében tenni.

            A keresztyén életünk egyik legfontosabb területe a család. Mert a Krisztusban megújított élet mindig otthon kezdődik. Ott ahol férj és feleség, szülők és gyermekek élnek szoros közösségben egymással. A házastársak szeressék egymást, engedelmeskedjenek egymásnak, a gyermekek pedig tiszteljék szüleiket, hisz Isten őket rendelte arra, hogy őket az élet dolgaira megtanítsák, hogy őket felneveljék. Ez nem könnyű dolog, hisz itt látszik meg a legjobban minden emberi gyarlóságunk, itt nem tudjuk gyengeségeinket elrejteni. De ha az Úr az úr a háznál, akkor ott a családi élet is más lesz.

            A levél végén Pál egy értékes utasitást ad arra nézve, hogy miként kell viselkednünk az úgynevezett kivülállókkal szemben, tehát olyanokkal szemben, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, akik Jézust még nem ismerik el Uruknak és Megváltójuknak. Mi a keresztyén ember missziója feladata ebben az irányban? Ők még kívül állanak a hiten, az Isten országán. Lehet, hogy meg vannak keresztelve, még templomba is eljönnek néha, de látszik az életükön, hogy Krisztus uralma még nem valósult meg abban. Ha igazi a keresztyénségünk, akkor vágyakozunk arra, hogy az ilyen embereket is meg tudjuk nyerni a Krisztusnak és az Ő szolgálatának. De a nagy kérdés az, hogy mit is tegyünk konkrétan az ilyen emberekkel szemben?  Pál nagyon bölcs tanácsokat ad nekünk erre nézve. A kivülállók felé nagyon fontos a magatartás, a cselekdeteink. Hisz ők azért figyelik a mi életünket. Figyelnek arra, hogy hogyan bánunk a vagyonunkkal, testünkkel, családunkkal. Kell lássák azt, hogy mi nem úszunk együtt az árral, hogy mi felvállajuk másságunkat, akkor is,  ha a nagy többségnek ez nem tetszik. Kell lássák, hogy mi határozott igeneket és nemeket mondunk ki az életben, hogy vannak olyan értékeink, amikhez ragaszkodunk, akár az életünk áárán is.

            A második dolog, amit Pál tanácsol az ilyen emberekkel szemben, hogy a jó alkalmatosságot áron is megváltsuk, vagyis jól használjuk ki. Mit jelentsen ez? Hát azt, hogy vegyük észre azokat az alkalmakat, amikor az ilyen emberekkel hitünkről beszélhetünk, a bennünk levő reménységről bizonyságot tehetünk. Ezért felelősek vagyunk, s Urunk számon is fogja ezt kérni tőlünk. Ahogy szép hitvalló énekünk mondja: „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt.” (419 é)

Olvasandó igék: Kol.1,12,-13,  2,6,  3,1.17.20.21,  4,5

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Kolossé I.

            Pünkösd a gyülekezet születésének a napja. Bár az Ószövetség idején is volt Istennek népe, de helyi gyülekezetek, a Jézus követésében járó  gyülekezetek a Szentlélek kitöltetése után születnek. Az első században egymás után alakulnak meg Pál és más emberek missziói munkája nyomán ezek a csodálatos közösségek. Most Kolosséról mondjunk el néhány dolgot.Ez a város Ázsia tartományban volt, a Lykos folyó partján mintegy 200 km-re Efézustól. Efézussal ezt a várost egy nagy kereskedelmi út kötötte össza, amely több nagyvárost is érintve, egészen Perzsiáig haladt. Kolossé Kisázsia egyik leghíresebb és leggazdagabb városa volt. A völgy, amiben a város feküdt nagyon termékeny volt, híres volt itt a szövőipar, főleg az itt előállított fekete gyapjúból készült termékek voltak messzi vidékeken is keresettek. Ezen a vidéken gyakoriak voltak a földrengések. A legszörnyűbb földrengés Néró császár idejében érte a várost, Kr.u.60 körül, ami nem csak Kolossét, hanem Laodiceát és Hierapolist is romokba döntötte. Ezt a nagy csapást ez a város soha nem tudta már kiheverni és egyre inkább eltűnt a történelemből.

            Érdekes, hogy Pál missziói útjai során soha nem kereste fel ezt a várost. A gyülekezetet Pál egyik munkatársa Epafrás alapította, akit minden valószínűség szerint Pál térített keresztyén hitre Efézusban. Amikor Pál Rómában volt fogságban, akkor szintén Epafrás az, aki híreket hoz neki erről a gyülekezetről. Arról is beszámolt, hogy ezt a gyülekezetet tévtanítók is veszélyeztették. A Filemon levél szerint Epafrás önként osztozott Pál római fogságában, hisz Pál őt fogolytársának nevezi. A Kolossébeliekhez írt levelet Tikhikus viszi el, akire Pál az Efézusbeliekhez írott levelet is bízta. Különös az, hogy jóllehet Pál nem ismerte személyesen a Kolosséban élő gyülekezetet, mégis levelet írt nekik Rómából. A levél megírására a tévtanítók megjelenése szolgáltatott okot, akik zsidó eredetűek voltak, hisz a szombatnak és más étkezési szabálynak a megtartására próbálják rávenni ezt a gyülekezetet. Kolosséban egy többezres zsidó közösség is élt, ami ezeknek a tévtanítóknak a munkáját szintén elősegítette. Ezek a tévtanítók azt hírdették, hogy a zsidó szombat, az étkezési szabályok megtartása, a körülmetélkedés, a tisztálkodási előírások megtartása egy jobb és minőségibb keresztyén élethez vezet. Ezeken kívül gnosztikus tévtanítók is jöttek, akik arról beszéltek, a Krisztus követését egy magasabb ismeret is tökéletesíti. Ezek sürgették az önmegtartóztatást, önsanyargatást. Ezek a tévtanítók a Krisztusban való megváltás helyett egyfajta önmegváltást hirdettek, illetve azt is, hogy a Krisztus váltsághalálát még különféle dolgokkal ki kell egészíteni, vagyis a Krisztus engesztelő halála nem elégséges az üdvösségre. Nem mondták ők azt, hogy szakítani kell Krisztussal, hanem azt próbálták  hirdetni, hogy e mellett kell hinni különféle mennyei elemekben, angyalokat is isteni tiszteletben kell részesíteni.

            Nagyon fontos látnunk, hogy mi a Pál apostol válasza ezen tévtanítók felé, akik az apostolok által hirdetett üdvösséget ki akarták egészíteni, akik egy magasabb ismeret elsajátítását az üdvösség szempontjából elengedhetetlennek tartottak?  Ő azt mondja, hogy Krisztus egy csodálatos személy, akiben minden megtalálható, ami üdvösségünkhöz szükséges. Ő felette áll minden más teremtménynek, még az angyaloknak és mennyei elemeknek is. Az Istennek teljessége Jézusban lakik. Ő a mi egyetlen és tökéletes Megváltónk, semmilyen más közbenjáróra nincs szükségünk. Ő a Feje a gyülekezetnek, aki a test. Aki Krisztust megismerte és vele él, annak nincs más különös ismeretre vagy filozófiára szüksége, hisz a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse Ő benne van elrejtve. Aki ezt egyre jobban megismeri, az egyre jobban előrehalad a megszentelődés útján is. Az egész levél mintegy azt helyezi szívünkre: nézzünk erre  a hatalmas és csodálatos Krisztusra, ha Ő felragyog előttünk, akkor nekünk már senki másra nincs szükségünk.

            Ez a város, és a benne lakó gyülekezet erre figyelmeztessen minket is. Mert a keresztyén egyház, a gyülekezet történetét végigkíséri mind a mai napig a tévtanítás és a tévtanítók. Ezek az idők folyamán váltakoznak, de a tévtanítás lényege ma is ez: Krisztus és az Ő halála nem elég, még valami másra is szükség van. Egyesek jönnek és azt mondják, hogy nem elég a gyermekkeresztség, mert a felnőtt korban történő, hitrejutás utáni keresztség az igazi. Mások meg újra azt mondják: meg kell tartani a szombatot és tartózkodni kell bizonyos eledelektől. Ismét mások a Lélek keresztségét tartják a legfontosabbnka, és az ezt követő nyelveken szólást. Vannak, akik egy szervezethez való tartozást kiáltják ki üdvözítőnek, s aki nem tartozik oda az el fog kárhozni. Ezek a tévtanítások nagyon sok embert megzavarhatnak és csapdába ejthetnek ma is. Nagyon vigyázzunk ezekre. A Kolossébeli gyülekezet példája legyen komoly figyelmeztetés a mi számunkra. Maradjunk mi meg az egyszerű evangéliumnál, mert ez nekünk elég, hisz nekünk egyedül Jézus Krisztusra és az Általa szerzett váltságra van szükségünk. Ettől mi soha ne tántorodjunk el!

Olvasandó igék: Kol. 1,2.7.14,  2,11.16.21,  3,5.14, 4,10.12

                                                                                                Lőrincz István