Igehirdetési sorozat a Heildelbergi Káté 1. kérdése és felelete alapján

Első nap. Vigasztalásra váró ember Text.Zsolt 119,50

Azt talán már sokan hallottunk, hogy a református egyházak ebben az évben hálásan emlékeznek  a Heildelbergi Káté megjelenésének 450-ik évfordulójára. Azt pedig már mindnyájan tudjuk, hogy a Heildelbergi Káté a Második Helvét Hitvallással együtt a  Magyar Református egyház hivatalosan is elfogadott hitvallási irata. Minden végzett lelkipásztor ünnepélyes eskűben fogadja meg, hogy a Szentírást a hitvallásokkal egyező szellemben tanítja. A tavaly óta azt is tudjuk, hogy a Heildelbergi Káté oktatása 200 év óta van gyakorlatban a mi egyházunkban. Azt is tudjuk talán sokan, hogy  a Káté 1563 január 19-én jelent meg nyomtatásban. Szerzői Ursinus Zakariás és Olevianus Gáspár, az egyikük teológiai tanár, a másikuk pedig lelkipásztor volt. A megbizatást a Káté megbizatására III Frigyes pfalzi választófejedelem adta. A cél az volt, hogy egy tanító könyvecske írassék, főleg a fiatalok számára. A Káté oroszlánrészét Ursinus írta, Oleviánus besegített a munkába. Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy a Káté írói nagyon fiatalok voltak az írás idején, az egyik 27, a másik pedig 29 esztendős.

            Bevezetőképpen még csak annyit, hogy a hitvallás szónak nagyon gazdag jelentése van az eredeti görög nyelvben.  Jelenti először is azt, hogy önmagamnak is készítek egy számadást, hogy mit és miért hiszek. Hisz, ha ez nincs meg, akkor az egész hitem csak egy bizonytalan sejtés, félhomályban való tapogatózás, s ha ez így van, akkor feletevődik a kérdés: miről tudok másoknak bizonyságot tenni, ha magam is teljes bizonytalanságban vagyok. Jelenti tovább a hitvallást azt is, hogy valamivel egyet értek, valamit másokkal együtt mondok. Ugyanazt mondom én is, amit a hívők már évezredek óta mondanak és vallanak. A hitvallás bekapcsol egy közösségbe, amely közösség évezredeken át ível. Ebben ott vannak az apostolok, a reformátorok, hitvalló őseink, ott vannak drága hitben járt szüleink, tanítóink, lelkipásztoraink. A hitvallás egy olyan drága örökség lesz számunkra, amit én hálásan és alázatosan átveszek, örömmel őrzök és igyekszem azt általam is meggazdagítva a következő nemzedéknek tovább adni. Végül a hitvallás segít másokat is Istenhez vezetni, hisz a legtöbb ember úgy jut élő hitre, hogy hallja mások hitvallás és bizonyságtételét s közben benne is hit ébred.

            A mai napunk témája: egyetlen vigasztalásom. A 119-ik zsoltárból olvastam egy szép igeverset, ami arról szól, hogy Isten szava vigasztalás nyomorúságunkban és megelevenít minket. Az első nagy kérdés, hogy szükségünk van-e nekünk egyáltalán vigasztalásra? Erre különféle válaszok vannak. Vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy nincs szükségük vigasztalásra, mert mindenük megvan, amire szükségük van, amit ez a világ, ez az élet nyújtani tud nekik, az nekik tökéletesen elég a boldogsághoz. Nekik nincs szükségük hitre, Istenre, Jézus Krisztusra. Azt mondják: mi felvilágosult polgárok vagyunk, nekünk ilyesmire nincs szükségünk. Pedig ez nem így van. Ez csak a felszín. A mélyen az van, hogy mi nyomorúlt emberek vagyunk, kiszolgáltatva sokféle próbának, kísértésnek s végül a halálnak, ezért minden emberi próbálkozás kevés az ember megvigasztalására. Isten igéje s vele a Káté határozottan azt állítja, hogy igenis szükségünk van Isten vigasztalására. Isten igéje komolyan tanítja nekünk azt, hogy mi mindnyájan nyomorúlt, vigasztalásra váró emberek vagyunk. Persze ezt csak Isten igéjéből, pontosabban Isten törvényéből ismerem meg. Isten igéje mondja el mindjárt a Szentírás elején a bűnbeesés történetét. Addig az embernek nem volt szüksége vigasztalásra, hisz tökéletes közösségben élt Istennel. Isten együtt járt az emberrel és önfeledt örömben örvendeztek egymásnak. De megtörtént az engedetlenség és akkor megjelenik a félelem az ember életében. Az ember elkezd félni, remegni, bújkálni Isten elől. Az ember külsőleg-bensőleg mezítelennek, hiányosnak érezte magát. Az ember érezte, hogy valami nagyon elromlott az életében. Az ember már nem tudta szeretni Istent és hajlandó lett Isten és felebarátja gyűlölésére. Az ember természete romlott, defektes lett. S azóta minden csak arról szól, hogy az ember nem tud tökéleteset adni, sem Istennek, sem embertársának, pedig Isten törvénye ezt követeli meg tőle. Nem tudjuk sem Istent, sem egymást tökéletesen szeretni, mert az életünk megromlott. S a bűneset óta erről szól az élet, a megromlott kapcsolatokról. Mennyire megromlottak a családi kapcsolatok, hányszor azt látjuk, hogy a házasság is csak egy üzlet. De megromlottak az emberközi kapcsolatok, gyanakvás, előítéletek, önzés játszák a fő szerepet ezekben a kapcsolatokban is. Az ember mélyen érzi ezt és próbál valamit tenni, próbálja a defektusokat kijavítani. Budapesten egy nagy temető bejáratával szemben nyílt egy kocsma, aminek neve: búfelejtő. Mert valahogy csak el kellene felejteni a hozzátartozó elvesztését, valahogy csak kellene vigasztalódni, hát dobjunk be egy féldecit, mindjárt jobb lesz a hangulatunk a kedélyállapotunk. De meddig? Ameddig a mámor kimegy belőlünk, s utána még nagyobb erővel tör ránk a szomorúság. De annyi más „búfelejtő” is van még ebben a világban. Pótolni szeretnénk az igazi vigasztalást, és mindenféle dologhoz kapkodunk, csak hogy egy kicsit vigasztalódni tudjunk. Úgy gondoljuk, ha lesz egy szép autónk, ha lesz egy szép házunk, ha lesz egy megértő családunk, egy jó munkahelyünk, egy kedves baráti körünk, akkor az majd csak megvigasztal. Nem akarom én tagadni, hogy ezekben lehet és van is öröm és vigasztalás, de ezek csak ideig-óráig adnak vigasztalást. S azt is főleg csak a testünknek. De mi lesz a lelkünkkel, mi lesz a bensőnkkel?  Vannak, akiknek mindenük a munka, a hivatás, mások a szórakozásba próbálnak menekülni. Egyszer megkérdeztem egy 10 éve házasságban élő párt, hogy miért nincs gyermekük, nem lehet, nem adatik? Ó, dehogy, jött a válasz, csak mi még szórakozni akarunk. Ma erre már bőven van lehetőség, ki se kell menni a házból, a televízió sokszáz csatornája gondoskodik a non-stop szórakoztatásról, egyik szappanopera a másik után, erősebbnél-erősebb érzelmi kitörésekkel, ha én azt a nagy szerelmet nem élehettem meg, hát legalább a film nézése által próbáljam bepótolni, ha az élet kemény és durva, akkor próbáljak menekülni a romantikába. Ha a saját férjemnél vagy feleségemnél nem találok vigasztalást megpróbálom keresni a szomszédnál, vagy a munkatársnál. Sokan nosztalgiákba menekülnek: bezzeg a mi időnkben ez egészen másképp volt, megpróbáljuk visszapörgetni a múltat, mert a mában olyan nehéz az élet.

            Csak hogy ez a sokféle emberi vigasztalás kevés, azt mondhatjuk ezeknek, amit Jób mondott barátainak, hogy nyomorúlt vigasztalók vagytok. Vagy amit máshol így mond az Írás: hiábavalósággal vigasztaltok, hamissággal, hazugsággal gyógyítjátok az én népemet. Segédlelkséz koromban, amikor az onkológián végeztem a látogatást, olyan sokszor átéltem ezt, hogy jöttek a hozzátartozók, s a már halálos ágyon levő betegnek nyomták a süket szöveget: majd fogunk mi még táncolni, fogunk mi még nagyokat inni, szórakozni. Sok ember úgy próbál vigasztalást találni, hogy ezt a kérdést elhessegeti magától, nem foglalkozik vele, megpróbálja úgy lefoglalni magát, hogy ne legyen csend az életében, az erdőben is bömbölteti rádióját, soha nem csendesedik el, nem száll magába. Ez is megy, de csak egy darabig. De mi lesz akkor, amikor jön a gyógyíthatatlan betegség, a halál, amikor az ember érzi, hogy oda kell állni Isten színe elé, és kiderül, hogy semmi igaz vigasztalásom nincs? Még a hívő ember számára is van egy nagy csapda, hogy ő meg a szolgálatba menekül, s abban találja meg minden örömét. Ez nagyon szép dolog, de mi lesz akkor, amikor már nem tudok szolgálni?

            De olyan jó, hogy a mai estén hirdethetem, hogy van egyetlen igazi vigasztalásunk, és ez maga az Úr, akit elveszítettünk. Ha Őt megtaláljuk újra, akkor megtaláltuk a vigasztalást is, mert Ő a minden vigasztalás Istene. S Ő meg tud vigasztalni, akkor is, amikor fiatalon meg kell halni, vagy idő előtt el kell engedni a társat, akkor is, amikor egy szerencsétlenség által elveszítjük vagyonunkat, egészségünket. Hogyan vigasztalt meg minket Isten? Hát úgy, hogy Jézus Krisztust adta nekünk. Nemrég talán igehirdetéseket is hallhattunk Simeonról, Annáról, akik várták Izrael vigasztalását és milyen megbékélt szívvel mehettek el, mert ez nekik elég volt.

            S hogyan kapjuk mi meg Jézust? Hát az ige által. A te beszéded megelevenít ngem, vallja a zsoltáros. Az ige teljesen meg tud vigasztalni minket. És mi megvigasztalt emberek leszünk, s már nem csak életünkben, de halálunkban is lesz egyetlen vigasztalásunk Testvérem, ne keresd hát máshol a vigasztalást, mert Nála Jézus Krisztunál megtalálhatod és boldog leszel.

Második nap  Téma: Nem a magamé vagyok, hanem a Jézus Krisztusé

Text.Zsolt.24,1,1 Kor.6,19  Ap.csel.27,23

            Kedves Testvéreim! A tegnap este igehirdetési sorozatot kezdtünk a Heildelbergi Káté első kérdése és felelete alapján, így emlékezve arról, hogy 450 évvel ezelőtt jelent meg az az áldott könyvecske, ami  immár négy és fél évszázadon át nyújtott drága bátorítást, erőforrást a hivők millióinak. Tegnap este azt láttuk meg, hogy mi vigasztalásra szoruló emberek vagyunk, hogy ezt sokan sokféle dologban keresik, de végül is csak egy igazi vigasztalás van, és ez maga Jézus Krisztus.

            A mai estén arról beszélgetünk, hogy mit jelent az, hogy mi nem a magunkéi, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyunk, mégpedig mind testestől, mind lelkestől, akár élünk, akár halunk. A harmadik ige és az a történet, amiből ezt az igét vettük, otthon majd olvassátok el az Ap.csel.27,14-44 verseket, nagyon szépen példázza, illusztrálja ezt a témát. Egy hajón utazó közösség nagy bajba került, viharba, szélbe, sötétségbe, egy adott ponton már szinte mindenki minden reményét elveszítette arra nézve, hogy ezt túl fogják élni, mindenki várt azonban egy vigasztalásra, s ez meg is érkezett, hisz Pál, aki csak fogoly ezen a hajón bátran feláll és elmondja, hogy Isten angyala, azé az Istené, akié ő is és akinek szolgál az éjszaka mellé állott, és kijelentette neki, hogy nem fognak elveszni. Talán itt senki sincs közöttünk, aki tengeri vihart élt volna át, de lehet, hogy vannak olyan barátaink, akiknek ilyesmiben részük volt. De ha ilyen se volt, akkor televízióban, filmben egészen láthattunk tengeri vihart, hogy milyen félelmetes is az. Hatalmas hullámok tornyosulnak fel, a víz átcsap a hajó fedélzetén, a tajtékzó habok játékszerként dobálják a hajót. A hajón levőkben kitör a pánik, halálfélelem fogja el őket. Ez az igeszakasz egy ilyen vihart ír le, Pál fogolyként útban van Róma felé, de a hajó, amin utazik viharba kerül, de ez a vihar nem csak néhány óráig, hanem két héten át tart. S ekkor történik az, amit felolvastunk, hogy Páll veszi a bátorságot, feláll, és mondanivalóját ezzel a kijelentéssel kezdi: én Istené vagyok.

            Azt is kérdezhetnénk: miért van benne ennek a viharnak ilyen részletes leírása az Újszövetségben? Hát azért, hogy ebből mi is vigasztalást merítsünk. Hisz amit itt Pál tesz az példa értékű minden idők, minden helyzete számára. Egy olyan közösségben, ahol mindenki meg van rettenve, ahol kiabálnak és sikoltoznak, Pál szívében teljes a nyugalom, és ezt el is tudja mondani, erről bizonyságot tud tenni. Igazából nem a nyugalomról tesz bizonyságot, hanem arról az élő Úrról, aki az ő szívébe ezt a nyugalmat adja. Ámulatba ejtő ez a pozitív gondolkodás, az a tudat, hogy ő és a hajón levő minden ember Isten kezében van. Tudta, hogy ő Jézus Krisztusé s ez biztos pont volt az életében. Az Úré vagyok, micsoda erő van ebben a kijelentésben. Aki ugyanis a Jézus Krisztusé, az az Ő oltalma alatt áll, s azzal nem történhet akármi, annak az életében mindennek célja van, még a viharnak is. Az tudja, hogy az Isten akarata nélkül semmi sem történhet az ő életében. Annak nem kell reszketnie a vihartól, holnaptól, betegségtől. A többiek mind reszkettek és féltek, Pál szívében békesség és nyugalom van, mert ő tudja, hogy a Jézus Krisztus tulajdona. Mégpedig testestől-lelkestől. Az ember test és lélek egységéből áll. Az Újszövetség az tanítja, hogy mind a kettő Istené. A világ általában csak testben gondolkodik, szerinte nincs is lélek. Ezért nyilván nem is kell törődni vele, a fontos, hogy a test minél több örömöt, gyönyört, élvezetet kapjon. Persze az is egy nagy hiba, ha azt mondjuk, hogy a test az egyáltalán nem fontos, az nem számít, ezért a legjobb, ha arra nem is figyelünk, sőt minél inkább gyötörni, sanyargatni kell. A test egy szükséges rossz az ember számára, állítják azok, akik így gondolkodnak.. Ezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, hogy mindkét szélsőséges gondolkodásmód helytelen, a Szentírás és a Káté is azt tanítja, hogy mind a kettő, a test és a lélek is Istené, Jézus Krisztus mind a kettőt megváltotta. Akik a Jézus Krisztuséi, azok fel fognak támadni, s akkor Isten majd újra egybeszerkeszti a kettőt, azt hogy ez hogyan történik, az most titok a mi számunkra. A lényeg, amit most tudnunk kell, hogy Jézus Krisztus testünkért és lelkünkért is meghalt, mind a kettőt megváltotta. Mi mind a kettőért felelősek vagyunk, mind a kettővel, mint az Úr tulajdonával kell bánnunk. Testünk is fontos Isten számára, hisz azzal is Istent kell szolgálnom.

            Azt is mondja a Káté, hogy életemben és halálomban, akár élek, akár halok. Itt élet és halál kérdésről van szó. Pál tulajdonképpen egész életén át a halál révén állt, földi élete teljes bizonytalanságban volt, minden percen megölhették az evangélium miatt. Ő sokat is gondolkodott erről, s olyan jó, hogy ezt le is írta a filippibeli gyülekezetnek. Ő azt mondta: ha itt maradok, az is jó, de ha el kell menni, az még jobb. Tudta, hogy az élet nem csak annyi, amennyi itt a földön van. Ami itt történik az is a Krisztus kezében van, de ami majd odaát lesz, az is Krisztus uralma alatt áll. Ami most itt jelen való, az kézzelfogható valóság, ami ezután következik, az részben még titok, de akié vagyok, az mindent pontosan tud. Az egész Szentírás azt tanítja, hogy minden ami következik a megdicsőült Krisztus kezében van.

            Az, hogy Krisztusé vagyok, azt is jelenti, hogy Krisztus használ engem, hisz az a legtermészetesebb dolog, hogy a tulajdonos használja az ő tulajdonát. Ha megvásárolok például egy mosógépet, azt a vásárlás pillanaától már én használhatom, teljes joggal rendelkezem felette. Addig az üzleté volt, de miután kifizettem az árát, már én rendelkezem vele. Akkor kapcsolom be és ki, amikor akarom, olyan ruhát mosok vele, amit én akarok. Ez pont így érvényes reánk is. Krisztus is használ minket. Mire használ? Hát, amire eredetileg teremtett. Erre is szépen felel a Káté a hatodik kérdésben: Isten arra teremtett, hogy Őt igazán, szeressük, örök üdvösségben vele éljünk, Őt dicsérjük és magasztaljuk. Isten minket egy maghatározott céllal teremtett. Hogy mi megismerjük Őt, közösségben legyünk vele, hogy neki odaszánt életet éljünk. Azt kell tegyük, amit Ő akar. Az Ő akarata az, hogy Istent dicsőítsük és erről bizonyságot is tegyünk. Pál ebben a viharban ki tudott állni, bizonyságot tudott tenni, és ez teljességgel megváltoztatta a hajón levők életét. Mert Jézus így akar használni minket is. Ő nem kihasznál, ahogy az ma a világban egyre inkább történik, hanem használ. Hányszor látjuk, hogy a munkáltató kihasználja a munkavállalót, az ember kihasználja a környezetét, az erőforrásokat. Sajnos, hogy ez gyakran az egyházban is megtörténik. Hallottam egy gyülekezetről, ahol az évtizedeken át hűségesen munkálkodó lelkipásztort súlyos autóbaleset ért, s a gyülekezet ahelyett, hogy szeretetét és részvétét mutatta volna ki, sürgette őket, hogy minél hamarabb költözzenek már el a faluból. S még sok példát lehetne erre felsorolni. De a lényeg az, hogy Jézus minket használni és nem kihasználni akar. Mert gondoljuk csak meg, hogy kinek van a tulajdonjogból haszna? Nekünk van hasznunk, mert e nélkül el kellene vesznünk. Ha Krisztus nem halt volna meg értünk, ha mi nem lettünk volna az övéi, akkor jaj lett volna nekünk. Mi a tulajdonos-váltásból csak nyertünk. A nyereség a mi oldalunkon van. Ez egy bizalmi viszony Jézus és mi közöttünk. A bizalmatlanság elszakít Istentől, az Édenben is a bizalmi kapcsolatot lékelte meg az ördög. Valóban jót akar nekem az Isten? Valóban nem megfosztani akar? A megváltott ember életében a bizalmi kapcsolat helyre állt. Bízom Krisztusban, hogy Ő javamat akarja, hogy nem feledkezett el rólam, hogy minden az Ő kezében van.A gyerekben bizalom van a szülő iránt, a gyerek tudja, hogy szülei gondoskodnak róla. S így mi is tudhatjuk, hogy Krisztus mindig gondoskodik rólunk. Ezért nagyon jó Krisztushoz tartozni, de azokhoz is, akik az Ő gyermekei. Ady híres versét mindnyájan ismerjük, hogy ő is kifejezi, hogy szeretnék lenni valakié. Milyen jó, hogy mi tudhatjuk, hogy kihez tartozunk, hogy mi Jézus Krisztus tulajdona vagyunk, de egymáshoz is tartozunk s ez is boldogsággal tölt el minket. Legyen vihar, vagy szélcsend az életünkben, éljünk vagy haljunk, de az Övéi vagyunk.

Harmadik nap  A tulajdonjog ára text. 1Pét.1,18-21, Zsid.10,14

A mai esténk témája: a tulajdonjog ára. Eddig már hallottunk arról, hogy mi vigasztalásra szorult emberek vagyunk, hogy az ember sok mindenben keresheti a a vigasztalást, de nem találja, mert minket egyedül Isten tud megvigasztalni Szentlelke által. Aztán hallottunk arról is, hogy Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk. Nem csak a lelkünk az, hanem a testünk is, mert Istennek a mi testünk is számít, hisz a testünk a Szentlélek temploma. A templomra pedig szoktunk vigyázni, gondosan ápoljuk azt. Külön erre rendelt emberek vannak, akik már kora reggel kiszellőztetnek, hogy nehogy áporodott szag legyen benne. Időről-időre általános javítást végzünk templomainkon, kifestjük, kitatarozzuk őket, hogy az méltó legyen Isten tiszteletéhez. Ezért a testünkre is vigyázni kell, ha az megbetegszik, akkor ápolni kell. Ha a testem beteg, akkor vegyem be a gyógyszert, mert én meg szeretnék gyógyulni, hogy még szolgálhassak Istennek. Ne hanyagoljuk el testünket se.

             A mai estén beszélgessünk arról, hogy mi annak az ára, hogy mi a Jézus tulajdonaivá lehettünk? Mert azt nagyon jól tudjuk, hogy mindennek ára van. Semmit se kapunk ingyen ebben a világban szoktuk mondani. Minket tulajdonképpen visszavásárolt Jézus. Miért? Mert eredetileg az Istenéi voltunk, de a bűn által mi az ördög tulajdonába születtünk, Istentől távol születtünk. Mindnyájan jól ismerjük a bűnbeesés történetéből, hogy Isten előre megmondta az embernek, hogy nem fogja bűntetés nélkül hagyni azt, ha az ember engedetlenné válik, ha szakítassz a fáról meghalsz, mert a bűn zsoldja a halál. Isten meg kellett bűntesse az embert, mert Ő igazságos. Isten nem tűrheti a bűnt, ellene mondana szentségének. Ezért a bűnért meg kellett fizetni. Mi magunk nem vagyunk képesek megfizetni, ezért az valaki más által kellett megtörténjen. Az árat csak maga Isten fizethette meg, és ezt nem tehette másképp, csak Egyszülött Fiának odaadása által. Isten nem tudott más árat adni, mint Fiának életét. A vásárban, amikor az emberek alkudoznak egy ideig, elhangzik egy mondat: és mi az utolsó szó, mi az utolsó ár? Nos, Isten utolsó szava, utolsó ára Jézus Krisztus volt. Isten oda kellett adja Fiát, Ő el kellett hagyja a menny dicsőségét, az egyetlen bűntelen, tökéletes, hibátlan ember az életével kellett fizessen, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A tökéletes Báránynak kellett eljönnie, hogy kifizesse a váltságdíjat. Az akkori időben a rabszolgáknak megvolt a megszabott ára, a mi életünknek is megvan az ára és ez Jézus Krisztus vére. Mi nagyon jól ismerjük az Ószövetségből az áldozatok törvényét. Ha valaki vétkezett elhozott egy bárányt, rátette kezét a bárány fejére, megvallotta bűneit, s a bárányt utána le kellett vágni. Az Újszövetség arról tesz bizonyságot, hogy az idők teljességében megjelent az Isten Báránya, és tökéletes áldozatával megfizetett a mi bűneinkért. Isten ennél kevesebbel nem fizethetett, s ezt az árat teljességgel ki is fizette értünk. Ő ezért jött, hogy így fizessen meg értünk, mert másképp minket nem lehetett megváltani.

            Mit szerzett Jézus ezzel az áldozatával nekünk? Először is a ránk váró jogos és igazságos ítéletet magára vette. Ő viselte el az Istentől való el és kitaszítottságot. Sajnos sokszor emberek ilyeneket mondanak: én az Isten háta mögött élek, engem elfelejtett az Isten, ó én már többet szenvedtem, mint az Úr Jézus. Ez nem igaz, mert Isten csak Jézust kellett elhagyja, Róla kellett megfeledkezzen, neki kellett a legrettenetesebb szenvedést elhordozni, mert csak így tudta magára venni a bűneink feletti ítéletet. De áldozatával a törvény követelésének is tökéletesen eleget tett, engedelmességével a törvényt is betöltötte, és ezért üdvözíthet is minket. Mi nem tudunk megfeleni az Isten kívánalmainak, elvárásainak, csak egyedül Ő. De Ő megszabadított a bűntől és annak bűntetésétől is. Ezért énekelhetjük bátran: érzem, hogy az örök élet, már e földön enyémmé lett. Én már nem a magamé vagyok, mert drága vérével minden bűnömért eleget tett Ez szinte felfoghatatlan nekünk, hogy nem csak azokért a bűnökért tett eleget, amelyeket eddig elkövettünk, hanem azokért is, amiket ez után fogunk elkövetni. Azért lehet az ember boldog és szabad, mert Jézus megvásárolt. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy Jézus áldozata elég arra, hogy örökre tökéletessé tegyen minket. Nem kell hozzá tenni semmi mást, mert ez az áldozat elégséges, tökéletes, megfelelő, Isten akarata szerint való. Az ember nem is tud hozzá tenni, mert az amit hozzá tehetne, az tökéletlen. De nem is kell, emrt Isten elfogadta ezt az áldozatot. Hányszor hivatkoznak az apostolok az ő leveleikben erre az áldozatra! Ha ez az áldozat nem lett volna elég, akkor nem támasztotta volna fel Isten Krisztust. Egyszer egy híres barlangban beszélgettem egy fiúval, akinek kétségei voltak bűnei bocsánatával kapcsolatban. Akkor azt kérdeztem tőle: mit fizettél azért, hogy ide lejöhess? Semmit, mondta mosolyogva, mert  ön megvette helyettem a jegyet,- mondta. Nem kellet fizessen a belépésért, mert én már a jegyet kifizettem. Jól jegyezzük meg: mi nem tudunk semmit se hozzátenni Jézus áldozatához. Pedig  mégis hányszor gondoljuk, hogy én bőjtölök, én imádkozom. Ezek jó dolgok, de ezek nem számítanak be az árba, ezek csak hálám jelei lehetnek legfeljebb. Ha Isten elfogadtas ezt az árat, akkor te miért akarsz ehhez hozzátenni? Ő tökéletesen kifizette az árat, hogy te a Jézusé lehess, hogy neked mostantól fogva lehessen egy jó Gazdád, hogy neked mostantól fogva egy egészen más, egy megváltott életed lehessen. A mai este nagy kérdése. Hogy te ezt elfogadod-e, vagy pedig tovább erőlködsz magadban, hogy fizess magadért? Ha te akarod megfizetni, akkor gyalázod a Krisztus áldozatát. Hagyj fel ezzel, s légy így boldog.

Negyedik nap Rabságból szabadságba Text. Zsid.2,14-15, 1Ján.3,8

 A mai estén a rabságról és szabadságról fogunk beszélni. Ezt nagyon az elején kell kezdenünk, vissza kell mennünk a kezdetekhez. Isten az embert kezdetben egy csodálatos szabadságra teremtette, ezzel kezdődött az élete. Az ember Istentől a teremtésben szabadságot kapott.  Isten is megállapította a teremtés végén, hogy minden nagyon jó. S ha ezt Isten így mondta, akkor ez így is volt. Nagyon csodálatos lehetett minden, hisz még a megromlott világ is olyan csodálatos. Még a megrolott világban is el tudjuk képzelni, hogy milyen csodálatos és tökéletes volt ez a világ, amikor azt Isten megteremtette. Az ember se ilyen volt, mint amilyen most. Az ördög fogságában teljesen eltorzult. Előtte minden feltétel adott volt az ember boldogságához. Minden az ember rendelkezésére állt, amire csak szüksége volt. Az ember tökéletesen boldog volt. S abban a szabadságban, amire Isten az embert teremtette, egy szép célja és feladata is volt. Ebben a szabadságban szabad akarata volt, arra is szabad volt, hogy vétkezzen, de ezt nem volt muszáj megtennie. De az ember ezt megtette s ebben a pillanatban rabságra jutott. Az ember nem mérte fel annak a súlyát, hogy vétkezik, engedetlenné vált, s így a bűnt követte az a bűntetés, amit Isten kilátásba helyezett. Isten kiűzte az embert az Édenből, s az ember így megfosztatott attól a szabadságtól, amit eredetileg Istentől kapott és az ördög fogságába került. Ez volt a rabságra jutás pillanata s ezt követte a rabságban élés. Az eredeti szabadságról nincs tapasztalatunk, de a rabságról már igen. Hogy milyen a rabságban való élet, azt már jól ismerjük, hiszen ebbe születtünk bele. Milyen lett a világ ebben a rabságban? Isten azért kegyelmes maradt ehhez a bűnbe esett világhoz, és teljességgel nem vonta meg kegyelmét tőle. Azok is, akik nem hisznek megtapasztalják Isten általános kegyelmét, s csak majd haláluk után látják meg, hogy mit jelent az Istentől való teljes elszakítottság és az ördög teljes rabsága. De máris jelntkeznek a bűn rettenetes következményei: természeti katasztrófák, balesetek, halálos betegségek, háborúk. Mert milyen lett az ember? Tele van betegségekkel, fájdalmakkal, fenyegeti a halál, megöregszik. Ezt mi mind megismertük már, hogy mik a fogság súlyos következményei. Az ember már nem felhőtlenül boldog, mint a bűneset előtt, s élete bizonytalansággal, küzdelemmel, kilátástalansággal van tele. Öt év óta az egész világ egy súlyos gazdasági válságban van, ami még mindig tart. Sokszor két műszakban kell dolgozni, hogy meg tudjuk keresni a mindennapi betevő falatot.

            De ennél még fontosabb kérdés, hogy milyen lett az ember bűnhöz való viszonya? Nem tud nem vétkezni, állandóan lázad Isten ellen, épp az ellenkezőjét cselekszi annak, ami Isten akarata. Az ember az ördög rabszolgaságában él. A rabságban levő ember épp az ellenkezőjét mondja annak, amit Isten mond. Isten azt mondja, hogy a házasság jó, mert azt Ő szerezte, a világ azt mondja, hogy ez már egy elavult intézmény, nem kell ebben élni. Isten azt mondja, hogy rendelt egy napot, amin meg kell pihenni, Istenre kell figyelni, a világ azt mondja, hogy rohanj megállás nélkül, s meg is állsz igyekezz szórakozni, a magad gyönyörűségét keresni. Ha Isten nem lenne kegyelmes és irgalmas, akkor az ember így kellene leélje egész életét. De Isten elvegézte önmagában, hogy az ember a fogságból  szabadságba jusson. Ennek a módja a Krisztus váltsághalála Isten felől, az ember felől pedig ennek az elfogadása. Isten már ott a bűn színhelyén, az Édenben megígérte, hogy jön valaki, aki a kígyó fejére tapos, aki szabadítást fog majd hozni. S Jézus az idők teljességében el is jött, meghalt a kereszten, elhordozta Isten bűn elleni bűntetését. S ebből a váltsághalálból származott a mi szabadulásunk. Krisztus meghalt, de ezt el kell fogadni. Ha valaki ezt nem fogadja el hittel, akkor számára ez egy olyan történelmi esemény lesz, mint az összes többi, ami neki semmit sem használ. Isten kaput nyitott előttünk, de azon nekünk be kell lépni. Be kell menni a szabad életbe. Ha az ember nem lép ki a rabságból és nem lép be a szabadságba, akkor örökre rab marad. A rabságból kilépés egy egyszeri döntés és esemény, a szabadságban élni viszont már egy folyamat.

            Milyen újra szabadnak lenni? Az ember már egykor szabadságban élt, most ezt újra megkapja. Az ember újra kezdheti az életét.Amit a bűnben elveszítettünk, a Krisztusban újra megkapjuk. A szabadságban való élésnek két szakasza van: az egyik most a jelenvaló világban, a másik majd az örökkévalóságban. A mostani szabadságban való élés azt jelenti, hogy a hívő ember egy szüntelen átalakuláson, formálódáson megy át. Ez egy állandó folyamat, aminek nincs vége. A bűnös természetünk is megmarad, ez ellen szüntelenül harcolnunk kell, s megmaradnak a bűn olyan következményei is, mint betegség és biológiai halál. De a jövőben a szabadság kiteljesedik, ott ezt már semmi sem zavarhatja. A szabadságban élő embernek reménysége van, örvend annak, hogy Isten ígéreteivel élhet, amik közül sok már ott, sok pedig majd odaát teljesedik be.

            Mi a feladata a szabadságban élő embernek? Hát egyszerűen az, hogy dicsőítse Megváltóját és végezze a missziót. Hívogasson másokat is, hogy egyre többen lépjenek ki a rabságból és lépjenek be a szabadságba. Megváltozik a bűnhöz való viszony is, hisz már képes nem vétkezni, már nemet tud mondani az ördögnek. Isten ebben nekünk nagyon sok segítséget ad: a Kijelentést, az igét, mert ott megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz, Szentlelkével vezet, felruház minket mennyei erőkkel. Egyre jobban kibontakozik a bűntől szabad élet bennünk. Csodálatos megtapasztalásunk lesz, hogy a bűnre lehet nemet mondani, lehet győzedelmes életet élni. Erről a hitetlen embernek fogalma sincs, ő úgy gondolja, hogy ő él igazán szabad életet, mert azt tesz, amit akar, a keresztyéneknek pedig ezt sem szabad és azt sem szabad. Nem látja meg, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz, hogy ő a megkötözött, Isten gyermeke pedig a szabad ember. Isten bíztat minket, hogy éljünk egyre jobban ebben a szabadságban, rajzolódjék ki egyre jobban a Krisztus képe rajtunk. S ne feledjük el, hogy ez élet után részünk lesz a teljes és tökéletes szabadságban, ahol még írmagja sincs a szolgaságnak.

Ötödik nap. Megőrző kegyelme Ján.6,35-40, 2Thessz.3,3

Haladjunk tovább a megkezdett úton, drága testvéreim, s beszéljünk ma Isten megőrző kegyelméről,  amit a Káténk így fejez ki: aki úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál se eshetik le fejemről. Eddig már sok áldott dolgot hallhattunk: hogy mi Hozzá tartozunk, ennek megvan az ára, valaki kifizette a váltságdíjat, ez nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, s így mi a rabságból szabadságba jutottunk. Isten Jézus Krisztusért kegyelmet gyakorolt velünk. Nekünk tulajdonította, tisztaságát, igazságát és szentségét. Megkaptuk a meg nem érdemelt szeretetet. A János evangéliuma hatodik fejezetében Jézus komoly tanítást ad önmagáról és küldetéséről. Elkezdi tanítani a sokaságot, s közben önmagához hívja az övéit. Elmondja nekik világosan, hogy akik hozzá jönnek, azokat Ő semmiképpen ki nem veti, el nem küldi, sőt azokat megelégíti, azok nem éheznek és nem szomjúhoznak. Ő megelégíti az ember lelkét, egyedül Ő tud eleget adni. S ez a megelégítés örök érvényű. Mi is ezért hirdethetjük az evangéliumot, mert Ő senkit se küldött el, Ő senkinek se mondta: bocsánat, de te azét mégse jöhetsz, te meg csak menj el szépen, mert semmit se érdemelsz, mindent úgy elrontottál. Nem, Ő azt mondta, hogy aki hozzám jön, azt nem küldöm el.  S mi történik azzal, aki Jézushoz megy? Hát, például Péter minden ellenkező törvényszerűséggel szemben jár a vizen. Ez Isten gyermekének a szabadsága. Isten egy olyan útra hívott el minket, ami minden emberivel szembe megy. A száradt kezű embernek azt mondta, hogy nyújtsa ki a kezét és az ki tudja nyújtani, a bénának azt mondja: kelj fel és az fel tud kelni.

            Amikor valaki Jézus szavának enged, ott csoda történik. Az ilyen ember egyszer csak meghallja az igét, hogy Istennek az ő életére nézve is van egy értékrendje, és elkezd más emberként élni. Ez egy hitbeli döntés eredménye, ami után az élet más fordulatot vesz. De ezek után jön a kérdés: hogyan tovább? S itt kell beszélni a megőrző kegyelemről. Mert az egy dolog, hogy megszólított, megtértem Istenhez, de mi lesz ezután? S a hívő emberrel is megtörténhet az, ami Péterrel is megtörtént, hogy levette a szemeit Jézusról, süllyedni kezdett, de milyen jó, hogy Jézus utána nyúlt, ekkor jött a megőrző kegyelem, ami megtartotta őt. Ugyanazzal a kegyelemmel, amivel újjászülte, átformálta meg is tartotta. Mert a kegyelem nem csak üdvözít, mi nagyon sokszor csak erre gondolunk, erre koncentrálunk, hanem megőrző kegyelem is. Szabadító és megtartó kegyelem is van, ami minket meg tud őrizni. Mi általában csak Isten üdvözítő akaratáról beszélünk, de itt ebben az igeszakaszban is azt látjuk, hogy Jézus abban fogalmazza meg küldetését, hogy azokat, akiket az Atya neki adott el ne veszítse. Jézus úgy beszél Isten akaratáról, mint ami arra adatott, hogy megőrizze a hívőket. A főpapi imában is azt mondja, hogy azt akarja, hogy ahol Ő van, az övéi is ott legyenek majd vele. Azt akarja, hogy senkit el ne veszítsen és mindenkit feltámasszon az örök életre. Ez így van a világban is. Egy óvónő például alá kell írja, hogy a neki átadott gyermekekről felel, ha kiviszi őket az óvodából, ha csak az udvarra is engedi ki. Jézus is tudja, hogy majd el kell számoljon az Atyánál azokkal, akiket neki adott, hogy azok közül egy se vesszen el. Mindegyiknek meg kell lenni. Nekem nincs hatalmam megőrizni az életem, de neki van. Az üdvözítő kegyelem olyan hatékonnyá válik bennünk, hogy a megőrzés munkáját is elvégzi bennünk. Isten kegyelme ellenállhatatlan kegyelem, s ez a kegyelem nem hagy minket útközben elveszni. Az egyik igemagyarázó azt mondja, hogy az Isten megőrző akarata nem a mi gyengécske akaratunk. Nem én tartom meg magam, mint ahogy nem is én hívtam el magam, Isten kegyelme hívott el és Isten kegyelme tart is meg mindvégig. Vigasztaljon és erősitsen minket az a drága hit, hogy Isten kegyelmének megvan az ereje a választottak elhívásához, de az üdvösségben való megtartásukhoz is. Ő mindvégig vigyázni fog ránk. Ha az egész világ összeomolna is, mi akkor is bizton haladnánk a megkezdett úton. Mert mi nem magunkban bízunk, nem abban, hogy már rég hívők vagyunk, már annyi tapasztalatunk van az Istennel járásban, hanem abban, hogy Neki hatalma van minket mindvégig megőrizni.

            Az életben a hívő embernek sok harca lehet, mert az ördög minden meg fog tenni, hogy elsodorjon minket, hogy elszakítson minket Istentől. Mi mindenen kellett Pál apostolnak is átmenni: verés, üldöztetés, hajótörés, megköveztetés, saját népének ellene fordulása, éhség, s még annyi minden. Minket is megpróbál minden eszközzel elsodorni, de álljunk szilárdan abban a hirtben, hogy minket semmi el nem szakíthat Isten szeretetétől. Milyen jó, hogy ezt hihetjük nem csak magunk, de mások felől is. Higyjük azt, hogy Ő senkit se fog kiejteni kezéből, akit egyszer magáénak fogadott. A Zsidókhoz írt levél beszél arról, hogy erre kettős garancia van: Isten szava és esküje. Ő elkészítette számunkra nem csak az üdvösséget, hanem azt a kegyelmet is, amely minket mindvégig hordoz és megőriz. Elég nékünk a kegyelem, ebbe kapaszkodjunk teljes hitünkkel.

Hatodik nap Minden a javamat szolgálja? Text. Róm.8,28

            A mai estén egy kemény üzenettel kell szembenézzünk, ami nem igen ízlik nekünk. Mert vajon igaz az, hogy minden a javamat szolgálja?  Ezért tettünk kérdőjelet a téma megnevezése után. De a Kátéban ez a mondat nem kérdőjeles, a Római levélben sem. Mégis nem véletlen az, hogy mi kérdőjelesen fogalmaztuk meg, mert mi megkérdezzük, főleg ha valami nagyon rossz történik velünk, hogy az tényleg a javunkat szolgálja? Egyáltalán miért ad Isten rosszat, s ha mégis, akkor az hogyan szolgálhatja a javamat? Vágjunk bele ennek a nehéz kérdésnek a megértésébe.

            Az első kérdés, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi ezt is csak Isten Kijelentéséből tudhatjuk, magunktól mi nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, ezt még a hívő ember se tudja. Ezt meg kell tanulni. S a hitben élő ember ehhez igazítja az életét, ami jó azt igyekszik tenni, ami pedig rossz, azt igyekszik elkerülni. Mi a jó tehát és a rossz konkrétan az életemben? Vegyük most példaként Jakab és Péter esetét. Heródes Jakabot kivégeztette, Pétert pedig elfogatta. Jakabot lefejezik, Péter pedig csodával határos módon kiszabadul. Melyik a jó és melyik a rossz? Vagy melyik a jobb és melyik a rosszabb? Emberi látás szerint Jakabbal egy tragédia történt, Péterrel pedig egy örvendetes csoda. De Isten szemszögéből mind a kettővel jó dolog történt. Jakabot hazahívta dicső országába, Péternek még itt a földön adott dolgot. Ezért azt kell mondjuk, hogy csak Isten tudja, hogy mi a jó. Akkor jó valami, ha akarata szerint történik. Mi okozza nálunk a problémát, miért a kérdőjel? Mi emberek sokszor készítünk egy tervet életünkre nézve, eltervezünk előre legalább egy esztendőt, de sokszor évtizedekre is készítünk terveket. Az Istennek való szolgálatban is van egy tervünk. Mikor jön a probléma? Amikor Isten mást tervet készített és áthúzza a mi tervünket. Amikor a mi tervünk nem egyezik az Isten tervével. Ilyenkor kérdezzük: miért Uram, hisz én olyan jóindulattal terveztem, hát nem terveztem volna mégsem jól? Jakab se tervezett magának mártírhalált, de Istennek mégis ez volt az akarata. Akkor sincs semmi gond, ha Isten még valami számomra jobb tervet készített. Amikor mi eltervezzük, hogy a templomot például két év alatt rendbehozzuk, de az egyetlen év alatt sikerül, mert egy pályázaton nem remélt pénzt sikerül szerezni, kapni.  A probléma akkor adódik, amikor Isten terve rosszabbnak tűnik nekünk. Ilyenkor jön a kérdés: miért? Fiatalok kérdik, akik nem találnak társat: másnak ez megadatott, nekem pedig nem, miért? A gyerektelen család felteszi a kérdést: más családoknak szép gyermekei vannak, nekünk ez miért nem adatott meg? Meg kell gondolnunk azt, hogy mi csak benne vagyunk Isten tervében, de nem mi vagyunk a terv maga. Isten nem körülöttem forgat mindent.. A legnagyobb terve az, hogy üdvözítsen, de a többi dologban teljesen szabadon rendelkezik velem, használ engem. Ha nem ad társat, akkor lehet, hogy egy más célt ad az életemnek, ha nem ad gyermeket, lehet, hogy egy árvát kell felneveljek, ha beteg leszek és kórházba kerülök, akkor lehet ez azért van, hogy ott valakinek bizonyságot tegyek.

            Hinnem kell ezért, hogy minden a javamat szolgálja, a jó és a rossz egyaránt. A Káté 27-ik kérdése még foglalkozik ezzel a kérdéssel és leszögezi, hogy semmi sem jön véletlenségből, hanem minden Isten atyai tanácsából és akaratából jön. Tehát nincsenek véletlenek, semmi sem történhet Isten akarata nélkül. Ez a világválság se lehet akarata nélkül, neki ezzel is terve van.

            Itt azonban az is hangsúlyos, hogy akik az Istent szeretik. Ez nem minden emberre érvényes, csak akik Isten mellett döntöttek, az Isten választottainak az életében van így. Vegyünk erre egy bibliai példát. Az Apostolok Cselekedeiről írott könyv utolsó fejezeteiben olvasunk Pál apostol fogságáról. Őt elfogták, letartóztatták, s miután a császárra apellált hajón Rómába vitték. Tudjuk, hogy Pálnak régi álma volt, hogy egyszer Rómába mehessen. Most oda megy, de nem úgy, ahogy ő azt elgondolta. Hogy válhatott ez javára, hisz ő tele volt tenniakarással, még hirdetni akarta az evangéliumot, most meg itt van megkötözve, fogságban. Nem az lett volna a jobb, ha szabadon marad és úgy munkálkodhatott volna?

Nem,mert az evangélium így olyan emberekhez is eljutott, akiknek csak fogolyként tehetett bizonyságot. Ilyenek voltak Félix, Festus és még mások is. Istennek egyik célja a Pál fogságával az volt, hogy ezekhez az emberekhez is eljusson az evangélium. A második dolog, hogy Pál 13 levelet írt s ezek közül 5-öt fogságban. Ha nem került volna fogságba, ezek a levelek nem íródtak volna meg. Pedig milyen drága igék vannak ezekben a fogságban írt levelekben. Milyen áldás lett így számunkra Pál fogsága!

Ez így van a mi életünkben is. Lehetnek olyan helyzetek, amiket nem kívánunk, lehet hogy ezek nem az én, hanem mások üdvösségéért vannak. Vannak olyan dolgok, amik az én üdvösségemért vannak, mások viszont a felebarátaim üdvösségéért. Jézus szenvedése ilyen mások üdvösségéért való szenvedés. Ha Ő nem vállalta volna a szenvedést, nekem nem lenne üdvösségem. Az Ő szenvedése szükséges volt a mi üdvösségünkhöz. Amikor valami történik velünk, soha ne azt kérdezzük: miért, hanem azt, hogy mi céllal történt mindez? Mit akarsz ebből kihozni Uram? Mert véletlenül semmi sem történik velünk. Ő mindent egy meghatározott céllal tesz velünk, amit mi nem mindig tudunk és értünk, de legyen elég számunkra az, hogy Ő mindent tud és mindent ért De ne adjuk fel és mindig próbáljuk felismerni azt a célt, amit Isten el akart érni életünk különböző eseményei által. Miben és hogyan szolgálja az én javamat vagy épp mások javát? S nyugodjunk bele abba, hogy vannak olyan dolgok, amiket csak majd odaát fogunk megérteni. De ha nem is értjük, akkor is elfogadjuk az Isten akaratát. Végezetül egy kedves mondás, ami erről szól.

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot,
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent,
amire szükségem volt.

Hetedik nap  A biztosíték Text.Róm.8,15-16, 2Kor.1,22,Ef.1,13

Már nagyon sokat tanultunk a Káté és Isten igéje vezetése alapján az előző estéken. A tegnap este azt hallottuk, hogy minden javunkat szolgálja, most pedig arról hallunk, hogy biztosít az örök élet felől. Mi a biztosíték? Erre a válasz: a Szentlélek, őt adta Isten minden gyermekének. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Ez azt jelenti, hogy amikor megtértünk Istenhez, amikor újjászült minket, akkor Szentlelke által bekeresztelt minket az Ő anyaszentegyházába. Szentlelke által bizonyossá tesz bennünket. Bíztosítékként adta nekünk az Ő Lelkét. Mi mindent tett meg Isten értünk? Megmozgatta értünk az eget és a földet. Elküldte Fiát, aki ott volt a menny dicsőségében. De pünkösdkor Szentlelkét is mozgósította az Ő népéért. Azt a Szentlelket, aki ott volt a teremtésnél, aki az Ószövetségben elhívta a prófétákat, akit megígért Jézus a mennybemenetelkor. Elküldöm a Pártfogót, a Vigasztalót, aki ott Jeruzsálemben pünkösd napján bűnbánatra indított három ezer embert. Mintha szíven ütötte volna őket. És Isten Lelke végzi ma is az Ő áldott munkáját. Mi lelkipásztorok becsülettel, a legjobb hitünk és tudásunk szerint hirdetjük az igét, de ez csak emberi szó maradna. Ki által győzetnek meg az emberek? Hát a Szentlélek által. Nem azért jutnak emberek hitre, mert mi azt olyan jól és olyan lelkesen mondjuk, hanem azért, mert Isten Lelke munkálkodik az emberi szívekben. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi emberileg ne nyújtsuk hitünk és tudásunk legjavát. De a lelkipásztor lelkében nem a Szentlélek munkálkodik, hát nem Ő adja a jó gondolatokat? De igen. Ez a Szentlélek ott van Isten tróntermében is és esedezik érettünk. Ezt a Szentlelket adta az övéinek, hogy az örök élet felől biztosítson minket. Ez nem a félelem, hanem a fiúság Lelke, hogy minket most már az Atya visszafogadott, nem kell tékozló fiakként élnünk. Tiszta ruhát, gyűrűt, sarut adott, viselhetjük az Atya nevét, mert visszafogadott. Ezt minden hitre jutott ember megéli, hogy már nem kell egyedül élnem, nem kell bolyonganom, nem vagyok árva, Istent Atyámnak szólíthatom. Nem egy távoli Isten Ő a számomra, aki elérhetetlen messzeségben lakozik, hanem Ő édeas Atyám. Maga a Lélek tesz biszonyságot a mi lelkünkkel együtt. A két lélek, az Isten Lelke és az én lelkem, lelkiismeretem együtt tanuskodnak, hogy a bizonyosság rendíthetetlen lehessen. Vallhatjuk Pállal együtt: meg vagyok győződve. Nem emberek győztek meg, hanem maga Isten Lelke, hogy én testestől-lelkestől Atyámhoz tartozom. Így bátran kiáltjuk: abbá Atyám!

            Sokszor beszélgetünk az emberekkel örökkévaló sorsunkról, és nagyon gyakran azt mondogatják: hát azt nem lehet tudni, majd elválik... De ha ennyire bizonytalan az  örökkévaló sorsunk, akkor Pál tévedett volna? Pálban ott volt az Isten Lelke és az határozottan bizonyságot tett benne erről, s ha Isten Lelke bennünk van, akkor Ő ezt a bizonyosságot nekünk is adja, hogy ne maradjunk bizonytalanságban. Az Isten Lelke által nekünk igenis bizonyosságunk lehet, ést ezt nem kell szégyelni. Kálvin is arra buzdít, hogy teli torokkal kiáltsuk, hogy mi nem bizonytalanra futunk. De mit is jelent a valóságban, hogy Ő minket Szentlelkével biztosít az örök élet felől? Mi a biztosíték? A Lélek zálogát adta, elpecsételt. Ha valamin rajta van a pecsét, akkor az egy hivatalos levél, ha nincs akkor csak egy szórólap. A korintusi gyülekezet nem volt egy egyszerű közösség, nagyon sokan számon kérték Pált, megkérdőjelezték apostolságát. Pál erre azt mondta: én nem ajánlom magamat, mert a mi levelünk ti vagytok. Pál egy fantasztikus képet használ, hogy megértesse velünk az Isten titkait. Ő szereti ezeket a képeket, van amikor templomhoz hasonlítja testünket, máskor cserépedényhez, itt pedig azt mondja: ti vagytok a mi levelünk. A ti szívetekbe Isten írt az Ő Lelkével. Ti levelek vagytok s a ti életeteken ott van a pecsét, mert Isten belétek adta az Ő Lelkét. Azért lehetünk mi hitelesek, mert Isten minden gyermekének az Ő Lelkét adta. Amikor egy levelet a kezünkbe veszünk, annak hitelességét nem az dönti el, hogy épp milyen kedvünkben vagyunk, hogy milyen a pillanatnyi hangulatunk, hanem az, hogy rajta van-e a pecsét vagy sem. Nem az a fontos Isten gyermeke életében, hogy mit érez, hogy mit szólnak az emberek. Ha az Isten Lelkének a pecsétje rajtam van mondhatnak bármit az emberek. Isten jól ismer minket, s ezt is nagyon jól tudnak, hogy mi sokat adunk arra, hogy mit mondnak az emberek, hogy nekünk ez egy nagy harc. Pálnak is az volt s nekünk is az. De vigyázzunk, nem az emberek döntik el, hogy mi kik vagyunk, s ha Isten Lelke bennünk van és bizonyságot tesz, akkor mondhatnak már bármit az emberek, nem számít már.

Pál apostol az Efézusbeliekhez írot levelében beszél arról, hogy aki hisz, azt az Úr elpecsételi a Szentlélerk pecsétjével. Az eljegyzés annak a megerősítése, hogy egy jegyes mostantól fogva az ő jegyeséhez tartozik. A hívő ember csodálatos, boldog érzése, hogy ő Istenhez tartozik, Ő az enyém s én az Övé, s ez már elég. Ennél több nekünk már nem kell. Nem kellenek különös érzések, nem kellenek rendkívüli élmények, nem kellenek eget-földet rázó jelek, nekem az elég, hogy én hiszek Istenben, aki értem Jézus Krisztust odaadta, akinek áldozata engem Atyám tulajdonává tett, és ezen már senki és semmi nem változtathat. Ezzel a boldog érzéssel élhetek már, s ebben a bizonyosságban fogok egyszer meghalni is, mert ahogy egy kedves régi hívő testvér mondta, a halálban nem történik más, mint hogy Isten az egyik kezéből átvesz a másik kezébe. Ez a biztosíték így tesz engem örökké boldoggá.

Nyolcadik nap Késszé tesz Text.Tit. 2,14

A mai estén végére érkezünk egy áldott útnak, melyen a mi drága és szeretett Hitvallásunk, a Heildelbergi Káté első kérdésével és feleletével foglalkoztunk. Ezt a kérdést talán mindnyájan tudjuk kívülről is, de most belülről is jobban megismerhettük. A Káté első kérdésének utolsó mondta így hangzik:” szív szerint hajlandóvá és késszé tesz, hogy ezután őneki éljek. Bizonyságtételemet egy meghökkentő kérdéssel kezdem: Tudunk-e mi szívátültetést végezni? A válaszom biztosan az, hogy senki. (Megtörténhet, hogy a gyülekezetben épp egy szívsebész van, de ennek nem nagy a valószínűsége) Vagy kérdeznék egy másik kérdést is: tudtok-e vonatot vezetni? Erre is valószínüleg legtöbben nemmel kell válaszolnunk, bár mozdonyvezetők ülhetnek a sorokban. Igen testvéreim, mert ezeket mind meg kell tanulni., ezek nem egyszerű dolgok. Éveken átt kell tanulni, aztán gyakorolni, hogy ezeket a dolgokat hogyan kell csinálni. Még egy sütemény elkészítése se olyan könnyű dolog, a legtöbb háziasszony se tud egy tortát csak úgy fejből elkészíteni, kell vegye a receptes könyvét vagy füzetét, s nagy gonddal, a receptet s az elkészítési folyamatot pontosan követve fog csak az sikerülni. A keresztyén életet se csak úgy kiszopjuk az újjunkból, bocsássatok meg a kifejezésért. Szív szerint késszé tesz, mondja a Káté. Nem lehet csak úgy Hübele Balázs módjára keresztyén életet élni, nem lehet Isten úgy szolgálni, ahogy azt mi csak úgy kigondoljuk: Sajnos vannak ilyen keresztyének, akik nem kérdeznek senkit, öntörvényűen próbálnak mindent tenni, ahogy nekik az épp jól esik, ahogy azt ők épp gondolják. Hallottam olyan keresztyénről, aki tizedet ad az Úrnak, de a saját gyülekezetének egy banit se ad, mert ő azt mondja, hogy neki azt senki ne szabja meg, hogy őa pénzével mit csináljon, ő azt oda adja, ahova akarja.

            A keresztyén életet is meg kell tanulni, mint minden mást is ebben a világban. Amikor egy gyermek megszületik akkor semmit se tud, ezért a szülők rengeteg időt energiát kell fektessenek a gyermekek tanításába, kezdve attól, hogy hogyan kell fogni a kanalat egészen addig, hogy hogyan kell az utcán, az iskolában viselkedni. De ilyen a keresztyén ember is, főleg azok, akik nem születtek hívő keresztyén családba, akiket Isten úgymond a világból hív el, ők a megtérésükkor még semmit nem tudnak, nekik is mindent meg kell szépen tanulni. Minket is fel kell készíteni arra, hogy Istennek tudjunk élni. Isten ebben nagyon sok mindent felhasznál.

            Ilyen az ismeret. Meg kell ismerjük, hogy Isten mit akar, gazdagodnunk kell az ismeretben. A Szentírás az a forrás, amiből mi pontosan megtudhatjuk Isten akaratát. Ezért azt szüntelenül olvasni, tanulmányozni kell. A Szentírás egy kiváló „receptkönyv”, amiből Istennek tesző éeletet lehet „főzni”. A Szentírást egy használati utasításhoz is lehet hasonlítani. Ma már a legegyszerűbb műszaki cikkek is olyan bonyolultak, digitalizáltak, hogy mielőtt használatba vessszük őket, azelőtt figyelmesen el kell olvassuk a használati utasítást, ha ezt nem tesszük, nagyon nagy az esély arra, hogy a gépezetet már az első használatkor tönkre tesszük, s ilyen esetben a garancia se ér semmit, mert a gyártó, az üzlet minket tesz felelőssé, mert a gépet nem úgy használtuk, ahogy azt kellett volna. Ha egy műszaki cikk is ilyen bonyolult, összetett dolog, mennyivel inkább az a mi életünk, a lelki életünk is., mennyire szükség van a használati utasításra. Ha magunk körül egy kicsit szétnézünk, akkor rengeteg tönkre ment, elrontott életet látunk. Miért mentek ezek az életek tönkre? Mert nem olvasták a használati utasítást, a Bibliát. Még a keresztyén élet is összedőlhet, ha nem használjuk a Szentírást. Amint már az imént mondtam, a használati utsítások legelejére oda van írva: a nem rendeltetésszerű használatért a gyár nem vállalja a felelősséget. Van olyan, hogy az ember nem rendeltetés szerint éli az életét. Sokat kell olvassuk a Szentírást, hogy megkapjuk a megfelelő válaszokat. De vannak más könyvek is, amelyek eligazítnak, igyekezzünk ezeket is használni, amelyek segítenek, hogy Istennek tetsző életet éljünk.

            Aztán ott van a gyülekezet közössége. Ott éljük meg hitünket, ott dícsérjük és magasztaljuk Istenünket. Itt elmondhatjuk egymásnak tapasztalatainkat, mintákat láthatunk arról, hogy mások hogyan élik meg hitüket. Aztán szükségünk van Isten Lelkének vezetésére, hiszen Ő érteti meg velünk az igét, Ő segít, hogy Isten akarata szerint tudjunk élni. Kell aztán az akarat. Hisz elhatározás is kell, oda kell szánnunk komolyan magunkat, el kell határoznunk, hogy mi ezt meg akarjuk valósítani az életünkben. Nagyon sok ember életében nincs kitartás. Nagyon sokan vannak, akik elindultak a keresztyén élet útján, de valahol megrekedtek, valahol megálltak, valahol abbahagyták. Ha Isten egsszer elhívott minket a keresztyén életre, a szolgálatra, akkor abban nekünk ki kell tartani. Először úgymond kicsiben el kell kezdeni és aztán szüntelenül fejlődni, növekedni kell. Ezt Isten tőlünk várja, ezt nekünk kell elvégeznünk magunkban.

            De a leginkább mégis szívre van szükség. Ez valóban a legfontosabb. Az emberi oldalnak ez a legmeghatározóbb eleme. Ha valamit nem szívvel csinálunk, az olyan is, azt mindenki érezni fogja. S amikor valaki oda teszi a szívét, akkor az is meglátszik. Tegyük hát oda szívünket. Mert ha szív nincs a keresztyén életünkben, szolgálatunkban, bizonyságtételünkben, akkor az semmit se ér.

            A mi egész keresztyén életünknek van tehát isteni és emberi oldala. Ami Istent illeti, Ő mindent oda tett, mindent megadott, amire szükségünk van.Nem riadt vissza a legnagyobb áldozattól sem a mi érdekünkben. De ha Isten mindent megtett, akkor tegyünk meg mi is mindent. Tegyük oda szívünket és akaratunkat. Mert a baj mindig a mi oldalunkkal van. De ha a kettő találkozik, akkor már semmi akadálya sincs annak, hogy ezután őneki éljünk.

            Drága reformátoraink, hitvalló őseink ezt tették. Ursinus és Olevianus ifjú szíve is égett a reformáció, az evangélium ügyéért.  Ők megírták nekünk ezt a csodálatos könyvecskét, aminek különösen az első kérdése úgy fénylik, hogy annak ragyogása négy és fél évszázad távolából sem halványult el. Nemzedékek szívták ezt magukba és adták tovább az utána következő nemzedékeknek. Most a sport nyelvén élve a stafétabot a mi kezünkben van, most mi futunk vele, hogy meddig, azt csak Isten tudja. Igyekezzünk azt úgy megőrizni, hogy tudjuk átadni az utánunk következő nemzedékeknek, hogy Krisztus visszajöveteléig legyenek olyan boldog emberek, akik vallják, hogy életükben és halálukban az a vigasztalásuk, hogy ők Jézus tulajdonai, s akik készek, hogy Őneki éljenek. Isten adja, hogy ez az elhangzott igehirdetési sorozat is segítsen ebben minket. Ámen

                                                                        Zila Péter budapesti, Vincze András debreceni lelkipásztorok gondolatai felhasználásával szerkesztette : Lőrincz István Marosvásárhely 2013 január havában, a Heidelbergi Káté megjelenésének 450ik évfordulója alkalmából

Barangolás bibliai tájakon :Cézárea Cézárea Filippi

Nemrég emlékeztünk meg gyülekezeteinkben a Heildelbergi Káté megjelenésének  450 éves évfordulójáról. Ezekben a napokban sok gyülekezetben konfirmáció lesz, fiatalok vallást tesznek az ő hitükről. Hadd foglalkozzunk most azzal a vidékkel, ahol Jézus is hitvallásra késztette a tanítványokat, s azok meg is vallották hitüket. Ez a történet egy kérdéssel kezdődik, mely így hangzik : ” engem embernek Fiát kinek mondanak az emberek?”  Cézárea Filippi a Heródes család egyik tagja, Fülöp negyedes fejedelem által alapított város, amelyet ő Tiberius császár tiszteletére nevezett el Cézáreának. Ez a vidék kivül esett a tulajdonképpeni Palesztinán, s ez által kivül esett Jézus munkakörén is. Jézus azt teszi most, amit máskor is gyakran tett, hogy kivonul egy kissé az emberek közösségéből, pihenni, meg még inkább a tanítványaival együtt lenni. Most ebben a csendben számot lehet vetni azzal, hogy mire is jutottak már lelkileg a tanítványok, milyen kép alakult ki bennük Jézusról az eddig már közösen eltöltött időben. Jézus tudja, hogy az emberek sokat beszélnek róla, hisz amit hallottak róla az kizökkentette őket közömbösségükből, akarva-akaratlanul fel kellett figyeljenek rá. Ez nem csak akkor volt így, hanem így van ez ma is. Jézus Krisztus nem csak akkor foglalkoztatta az emberek lelkét, s az emberek nem tudnak egykönnyen napirendre térni felette. Sokan ellenkeznek, perbeszállnak, fellázadnak ellene, de  akkor is foglalkoztatja őket. A Biblia is azért a világ legolvasottab könyve, mert ebben is Jézus jelenik meg, ez a könyv róla beszél. Az ő iránta való érdeklődés soha nem fog kihalni az emberi szívekből.

            A második kérdésaz, hogy miért érdekli Jézust az, hogy az emberek érdeklődnek iránta? Miért kérdezi ő tanítványait efelől? Nem magáért érdekli ez őt, hogy aztán legyezgesse a hiúságát, hogy dicsekedhessen azzal, hogy mennyire érdekli ő az embereket. Őt ez a kérdés az emberek szempontjából érdekli.Ő azt akarja látni, hogy mi emberek mit ismertünk meg és mit sajátítottunk el abból a nagy ajándékból, amit ő akar nekünk adni. Ezért fontos az, hogy mit mondunk mi róla.Ez nem egy elméleti kérdés, hanem egy életbevágó probléma, örök sorsunk dől el ezen a kérdésen és az erre adott feleleten. Itt nem kevesebbről van szó, mint hogy megnyílt-e az Isten országa a te számodra, meghallottad-e Jézus hívó szavát s bekapcsolódtál-e már abba a boldog közösségbe, akik már vallják azt, hogy Jézus Uruk és Megváltójuk? Milyen jó lenne ha minden konfirmáló szeretteivel együtt feltenné a kérdést: hogyan is állok én Jézussal? Mit ismertem meg az Isten ajándékából? Bekapcsolódtam-e már abba az örökkévaló országba, amit ő hozott el erre a földre?

            Erre a kérdésre a tanítványok őszintén elmondják, hogy mi mindent mondanak az emberek Jézusról. Az egyik elmondja, hogy ő azt hallotta, hogy Jézusról azt mondják, hogy ő Keresztelő János. Mintha ő kelt volna ki a sírjából, s él és működik tovább. Egy másik azt mondja, hogy ő hallotta, amikor valaki Illésnek nevezte Jézust, egy másik Jeremiás nevét hallotta emlegetni. Érdekes az, hogy valamennyi válasz megegyezik abban, hogy Jézus egy prófétai alak. A próféták azok az emberek voltak, akik mögött Isten állt, az ő nevében szóltak, a próféta független ember volt, senkitől se kapott semmit. Ezért ő szembe mert állni a tömeggel, s a szavában hatalmas tekintély csengett.

            Milyen jó lenne, ha meglátnánk mi is Jézusban azt a prófétai komolyságot, azt a sürgetést, amivel ő minket megtérésre, követésébe hív. Mert Jézus ezek után a kérdést kiélezi az ő tanítványaira s őket kérdezi, hogy kinek mondják őt? Jézus tudta akkor és tudja ma is, hogy erre a kérdésre az igazi feleletet tanítványaitól fogja megkapni. Jézus tudta, hogy ez a felelet él a tanítványai szívében, csak elő akarta azt csalni, hadd hangozzék el az ő szájukból. Ez tulajdonképpen egy vizsgakérdés. Vizsgakérdéseket a tanév végén szoktak feltenni és nem az elején. Ezt a kérdést egy hosszú iskoláztatás előzte meg. Mert a hitvallás mindig azoknak az ajkán hangzik fel, akik már ismerik Jézust, akik már tudják, hogy ők mit is találtak. A hitvallás azért szép, mert visszhangozza Isten szavát, visszaveri azt a világosságot, ami lelkünkbe hullt. Amikor valaki Jézusról hitvallást tud tenni, az mindig azt jelenti, hogy valaki megértette az üzenetet, és gyümölcsöt termett benne.

            A tanítványoknak ez a hitvallása azért olyan fontos, mert ők a hit úttörői voltak, az ő életükben fakadt fel először az isteni kegyelem forrása, s a mi dolgunk már csak az, hogy a nyomukba szegődjünk. Mert a hitvallás alapját az apostolok rakták le, s nekünk már csak építeni kell rá. Nem véletlen, hogy azt a hitvallást, amiben a mi hitünk alapvető kincsei össze vannak foglalva Apostoli Hitvallásnak nevezzük. Mi lélekben utódai vagyunk ezeknek az apostoloknak, egy nyomon járunk velük, átvettük az ő örökségüket.

            A tanítványok nevében Péter nyilatkozik. Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Ebben a hitvallásban még nincs benne a Krisztus teljessége, de ez akkor elégséges volt arra, hogy Jézus biztosítottnak látta az ő ügyének jövendőjét. Péternek ezt a hitvallását elégségesnek fogadta el, hogy arra felépíthesse anyaszentegyházát. A „fiú” kifejezés jelezte azt a közeli kapcsolatot, ami Isten és Jézus között volt. Azt jelezte ezzel Péter, hogy ők úgy érezték, hogy amikor Jézushoz közel voltak, akkor valóság lett számunkra az Isten. Ha valaki az Istent keresi, annak hozzád kell jönnie, és nálad mindent megtalál, mert Te vagy az Istennek Fia. A „Krisztus” szóban, ami magyarul felkentet jelent benne van az, hogy őt Isten hatalmazta fel és küldte el erre a világra. Azt is nagyon világosan kell itt látni, hogy bár ezt a hitvallást ő mondta el, de ez a hitvallás nem csak az övé, hanem az egész tanítványi csoporté. Ez a hitvallás mindnyájuk lelkében formálódott, csak épp Péter a gyorsszavú tanítvány az, aki ezt megfogalmazza és elmondja.

            Ez a hitvallás azóta is hangzik, millió ember szívéből. Ez csodálatos dolog, hogy annyi fajta ember, annyi féle korból, amikor ezt a hitvallást elmondja, egyet érez. Aki őt megismerte ugyanúgy tesz róla hitvallást, ahogy azt Péter is tette. Persze minden ember és minden nemzedék ehhez hozzáteszi a maga hitét, tapasztalatát, mi még nagyobb hálaadással és boldogsággal tudjuk ezt tovább mondani.

            Jézus válaszol a Péter vallástételére, s rámutat, hogy ez a hitvallás nem emberi vélekedésből ered, nem Péter saját szívének a szüleménye, ez Istennek a kijelentése. Ahhoz, hogy valaki hitvallást tudjon tenni, ahhoz csoda kell történjen, a szemek megnyilatkozása, a lélek megvilágosodása. De ezt nem lehet erőszakkal megszerezni, ezt rá kell biznunk az ő hatalmára és bölcsességére. Ezt mindenekelőtt kérni kell, s ő ezt meg is adja. Sok mindenre nem kapunk választ, életünknek sok rejtélye megfejthetetlen marad, de erre a kérdésre, hogy kicsoda Krisztus, mindig választ kapunk. Mert micsoda rettenetes dolog volna, hogy Isten adta Krisztust ennek a világnak, de őt nem lehetne felismerni. Vannak persze olyanok, akik ezt még nem kérték és ezért nem kapták meg, ezekért imádkozni kell, hogy a maga idejében Isten ezt nekik is adja meg.

            Jézus boldognak mondja Pétert és boldognak mondja ma is mindazokat, akiknek ezt a legkedvesebb titkot megjelentette., akiket beavatott az ő szíve legbelsőbb gondolatába. Adja Isten, hogy minden konfirmandus és minden egyháztag érezze meg, hogy mekkora kiváltság és ajándék, hogy Jézus Krisztus ismerete a mi boldog kincsünk lehet, s hogy ami hitvallásunk is belezendülhet az egyetemes keresztyénségnek  felemelő karába, amely az örökkévalóságig és azon túl is zengeni fog.

Olvasandó igék: Mát.16,13-17,Róm.1,16, 10,10-11, 1Pét.3,15

                                                                                                Lőrincz István

Az életünk értelme

(előadás presbiterképzésre vagy gyülekezeti napra)

1.Bevezető gondolatok

Talán egyetlen kérdést se tettek fel annyiszor az emberek, mint épp ezt: mi is az élet értelme?  Filozófusok és filozófiai iskolák foglalkoztak az évezredek során ezzel a kérdéssel. A Biblia is felteszi ezt a kérdést: mi az élet értelme? A Prédikátor könyve írja le legdrámaibb módon az ember gyötrődését ebben a kérdésben. Miért is élek, miért dolgozok, vajon nem hiábavaló mindez, amit én teszek, teszi fel a Prédikátor is e súlyos kérdést. Manapság már az a jellemző, hogy ezt a kérdést fel se teszi nagyon sok ember. Nagyon sokan annyira megelégesznek az anyagiakkal, a fogyasztásra, élvezetekre berendezkedett világgal, hogy ezt a kérdést már fel se teszik, talán még életük végén sem.

            Az élet értelmének a kutatása egyidős az emberiséggel, és az idők során filozófusok, teológusok, művészek próbáltak erre a kérdésre választ adni. Ez a kérdés főleg krízishelyzetekben, mint szenvedés, halál, szerelmi csalódás esetén aktuális, akkor tör fel leginkább a kérdés: ki is vagyok én tulajdonképpen és miért is élek ezen a világon? Van-e mindennek értelme s ha igen, akkor én azt hogyan tudom felfedezni? A fiatalok általában ezt a választ adják: tegyük, amit tenni kell, s közben igyekezzünk minél többet szórakozni, minél több élvezetben legyen részünk, s a többit majd meglátjuk. A különböző történelmi korokban, hol a boldogságra, hol az értelemre, hol az emberi fejlődésre, vagy sikerre tették a hangsúlyt. Az első világháború aztán véget vetett az optimista világszemléletnek. Marx álma, hogy a proletárok majd szépen egyesülnek, nem valósult meg, s ehelyett az lett, hogy a proletárok egymást öldökölték. A második világháború ezt a krízist még erősebbé tette. Úgy gondolták akkor, hogy mindent előlről kell kezdeni. De a világi szemléletben mindig megmaradt az ember általános jóságába vetett hit.

2.Mit tanít at Ószövetség az élet értelméről?

           

Mit tanít a Biblia, s közelebbről az Ószövetség arról,  hogy értelmes vagy pedig értelmetlen az  élet? Tulajdonképpen az egész  Ószövetségben szó esik erről, de van az Ószövetségnek egy könyve, ami eleitől a végéig erről a kérdésről szól.Ez a Prédikátor könyve. Már a könyv elején ott a megdöbbentő kijelentés: minden hiábavalóság. A „hiábavaló” szó 37-szer fordul elő ebben a könyvben. A héber szó ilyeneket jelent: levegő, lélegzet. A szó kettőzése: hiábavalóságok hiábavalósága csak még fokozza a hatást, minden csak levegő, minden teljességgel értelmetlen. A könyv mindjárt az elején felteszi a kérdést: micsoda haszna van az ő munkájában, mellyel munkálkodik a Nap alatt? Ez a kérdés foglalkoztatja mindegyre a Prédikátort. Mit ér egyáltalán ez az élet? Mi marad meg az ember munkájából? Miért is teszünk mi mindent? Ezek olyan kérdések, amelyeket minden ember fel kell tegyen egyszer az életben, hacsak nem teljesen felületes síkon mozog. Mi tehát a létünk értelme? Ez egy fundamentális kérdés, ami mélységében és fontosságában messze túlhaladja azt, hogy mit együnk és mit igyunk. A Préd.1,4-11 ben az író körültekint a világban. S felteszi a kérdést? Vajon a körülöttem levő világ választ ad erre a kérdésre, hogy mi is az élet értelme?  Látja például azt, hogy az egyik nemzedék jön, amásik pedig elmegy. Nemsokára mások laknak abban a házban, amiben most én lakom, mások dolgozzák meg azt a földet, ami most az enyém, és amit most én dolgozok meg. nemsokára olyanok jönnek, akiket mi sem ismertünk s ők sem ismertek minket. A folyók a tengerbe ömlenek, de azok mégsem telnek meg. A Nap felkél, de újra lemegy, végső soron minden egy unalmas ismétlődés, egy vég nélküli körforgás. Mindenre, amire most az mondják, hogy új, már régi lett. A Prédikátor ezekben a versekben félreteszi a Kijelentést, és a világot önmagából akarja megmagyarázni éppúgy, mint a materializmus és a modern ateizmus. Épp azt akarja megmutatni, hogy ha Istent kihagyjuk a számításból, akkor hamar zsákutcába jutunk.Ha ezen az úton maradunk, csak egy végkövetkeztetésünk lehet: minden felettébb hiábavaló.

            A Préd.1,13-18-ban a Prédikátor a tudományos kutatás eszközével próbálja kikutatni az élet értelmét. Hátha ez többet fog segíteni, mint az őt körülvevő világ? Hisz a tudomány nem csak regisztrál, hanem reflektál, eredményeket tud felmutatni. Ő megpróbálja megállapítani a dolgok közötti összefüggéseket, a törvényszerűségeket. A ráció, az értelem majd csak rendet teremt a káoszban, reméli. De a Prédikátor, aki adta magát minden tudományra, aki kutakodott, értelmét is felhasználta, megint csak egy szomorú végkövetkeztetésre jut, s megint csak azt tudja mondani: ez is csak a lélek gyötrelme, más fordításban: szél utáni vadászat. S ezt nem egy buta és lusta ember mondja, aki nem veszi a fáradtságot, hogy utána járjon a dolgoknak, hanem az a bölcs, tudós és okos király, aki utána járt a dolgoknak, aki mindent kikutatott, amit csak lehetett. Nyilván, hogy Salamon után a tudomány hatalmasat fejlődött, szinte hihetetlen és szédítő magasságokba jutott, de el lehet azt mondani, hogy a tudomyány által közelebb jutott volna az ember az élet értelmének megértéséhez? A válasz az, hogy:nem!

            A harmadik próbálkozása a Prédikátornak: az élet örömei. Minden, ami kívánatos, az az ő rendelkezésére áll. Lehet élvezeteket találni, kacagni és szórakozni. De ez vajon értelmet fog adni az ember életének? A Prédikátor válasz megint csak lesújtó: a nevetésről azt mondom: bolondság és a vígasságról: mit használ az? Erre a következtetésre jut az az ember, akitől az élet semmilyen örömöt, semmilyen élvezetet nem tagadott meg, akinek mindenben része volt, amiben embernek egyáltalán része lehetett.

            Aztán beszél arról, hogy házakat épített, szolgaseregek álltak rendelkezésre, aranya és ezüstje volt, de ez vajon értelmet adott az életének? Nem, mert eszébe jut, hogy egyszer meg kall halni és amit gyűjtött, az mind itt marad. De hát akkor van maradandó érték? Nem csoda, hogy a Prédikátor eljut odáig, hogy azt mondja: gyűlöltem az életet.

            Mindezt azonban azért mondja el a Prédikátor, hogy a végén egy nagyon fontos dolgot jelenthessen ki.:egy dolognak mégis van értelme, és ez az, hogy Istennel és mintegy Isten kezéből éljünk. Ő rájön a könyv végén arra, hogy mindent Isten ad. Ő adja az ételt és italt, Ő ad örömöt a munkában, szórakozásban, házasságban, családban, vagyonban. Az értelme az, hogy meglátjuk és belátjuk, hogy végső soron minden Istentől jön. Az emberi életnek tehát az Istennel való kapcsolatában van értelme. A Prédikátor végső soron nem pesszimizmust hirdet, hanem felszólít arra, hogy Istennel éljünk. Ahol nincs Isten, ott nincs értelme az életnek, ott teljesen üres a lét. A kérdés tehát végső soron nem az, hogy van-e értelme az életnek, hanem az, hogy ki Isten a mi számunkra? Az élet értelme, hogy az ember kapaszkodjon Istenbe, aki az életnek értelmet ad.

3.Mit tanít az Újszövetség az élet értelméről?

Míg az Ószövetség két könyve, a Prédikátor és Jób szinte csak az élet értelméről beszél, addig  az Újszövetségben nem találunk egyetlen olyan könyvet sem, ami egyértelműen erről szólna. De ha figyelmesen olvassuk, akkor az egész Újszövetséget végigkíséri a kérdés, hogy mi az élet célja és értelme.

            Nem felejthetjük el azt sem, hogy az Újszövetség egy olyan korban keletkezett, amikor erre a kérdésre nagyon sok válasz volt. Gondoljunk csak a görög filozófiára, ami ezzel a kérdéssel nagyon alaposan foglalkozott. A görög filozófia tanításának lényege az volt, hogy ez a földi élet csak egy látszat, egy árnyék, és ezért meg kell próbálni ebből kitörni, és egy más világban boldogságot keresni. Így például Socrates a jót, az igazit, szépet és értelmest a gondolatban, az ideában látta. Ismét más filozófusok ezt az életet egy tragédiaként fogják fel, amiben az ember szükségképpen elbukik, mert ez a végzete. Más filozófiai iskolák arra szólították fel az embereket, hogy mivel az élet rövid, igyekezzenek annak minden percét élvezni, mert úgyis minden olyan hamar elmúlik. Mások megint azt hirdették, hogy az élet értelme a belenyugvás, az ha az ember mindent úgy fogad el, ahogy van.

            Nos, ebbe a világba csendült bele az evangélium üzenete. És ez a reménység üzenete volt. A keresztyénség azt tanította, hogy ennek a reménységnek van alapja és perspektívája. Ezért az Újszövetség kulcs-szava az élet értelmét illetően kétség nélkül a reménység. A reménység forrása maga Jézus Krisztus. Benne az emberiség történelme fordulóponthoz érkezett. Ő nem hirdetett szép ideálokat, nem robbantott ki forradalmat, hogy úgymond mindent átrendezzen, hanem Ő meghalt és feltámadott. Ez volt az Újszövetség gyökeresen új ismerete az élet értelméről. Van reménység, mert a Golgotán állott a kereszt, és mert volt üres sír is.

            Ahhoz, hogy ezt jól megértsük két dologra kell figyeljünk. Az egyik az, hogy mit tanít a Szentírás a teremtésről. A Biblia azt tanítja, hogy ez a világ nem látszat, nem is tragédia, nem is végzet, hanem Isten teremtése. És az ember a teremtés koronája, aki egyben Isten képmása és képviselője ezen a földön. A másik dolog, hogy az ember felelős a rosszért. Az ember vétkezett ,ezért ítélet alatt áll. Az ember bűnével lerombolta, megrontotta az Isten jó teremtését. De a Szentírás azt is tanítja, hogy Krisztus a második Ádám, benne egy új kezdet érkezett el erre a földre, Krisztus helyreállítja az ember istenképűségét, úgy hogy az ember élete meg tud felelni Isten szándékának. Az ember tehát tulajdonképpen egy nagy döntés előtt áll: Elfogadja, vagy pedig elutasítja Krisztust? Marad-e a bűnben, romlottságban, kárhozatban, vagy pedig kiszolgáltatja magát Krisztusnak, hogy ezután Ő formálja és használja. Az ember így egy győzelmes és értelmes életet élhet. Az Újszövetség beszél az élet végső céljáról is. Mert bár Krisztus eljött, megváltotta a világot és az embert, az ember és a világ mégis sóhajtozik és nyög. Miért? Mert a gonosz még hatalmat kap ebben a világban. Még van betegség, erőszak, háború, éhség, szenvedés. Vannak olyan pillanatok, amikor még a hívő ember is értelmetlennek láthatja az életét, épp ezen dolgok miatt, vagy pedig elhordozhatatlannak a bűn eláradása miatt. De ezeknek vége szakad, amikor Krisztus eljön, és amikor ezek már nem lesznek. De az életnek az Újszövetség tanítása szerint értelme van, mert Krisztus keresztje és feltámadása ott van mögöttünk, dicsőséges eljövetele pedig előttünk.

4.Az élet értelme a reformátoroknál

Mielőtt erről beszélnénk meg kell jegyeznünk, hogy a 16-ik század egy nagyon zűrzavaros és  nehéz időszak volt, sok feszültséggel, veszéllyel, nyomorúságokkal telve. Gondoljunk csak a pestisjárványokra,aztán a sok háborúra, amik ebben a században folytak. Nagyon sok fiatal asszony halt meg gyermekágyban, a gyermekhalandóság is óriási méreteket öltött. A festők, például Dürer képei is mutatják, hogy az emberek egyfajta apokaliptikus hangulatban éltek. A késői középkorban alakult ki az „ars beata moriendi” vagyis a boldog halál művészete. Képek egész sora ábrázolja, hogy a haldokló ott fekszik a halálos ágyán. Isten maga és az angyalok ott állnak a halálos ágy körül. De az ördög és az ő angyalai is jelen vannak. Pontosan elő volt írva, hogy a keresztyén embernek hogyan kell meghalnia. Ennek megvoltak a maguk jól körülhatárolt szabályai. Az élet értelme főleg ezekben a pillanatokban tört elő elemi erővel. Luther is írt egy prédikciót a halálról, meghalásról ebben három dolog feltűnő. Az első az, hogy a keresztyének számára életben és halálban az a vigasztalás, hogy ő Jézus Krisztus tulajdona. Ez adja meg az élet értelmét. Ő tudja, hogy miért, pontosabban fogalmazva kiért él. Luther ebben a prédikációban azt mondja: ha reád tör a halál, akkor az vigasztaljon meg, hogy az Úré vagy. A keresztyén ember ezért sohasem mondhatja: én semmiért se éltem, életemnek nem volt értelme. Ő nem az ismeretlen, titozzatos sors, vagy épp a halál játékszere. Valaki könyörült rajta, minden nyomorúságával együtt elfogadta, magáévá tette.

            A második dolog a hit. Csak hit által lehet az Úré lenni. Az életnek tehát akkor van értelme, ha a hit által az Úré leszünk, hit nélkül valóban csak az értelmetlenség marad, szüntelen az leselkedik és tör reánk. A hit nem csak Krisztusévá tesz, de a legnehezebb helyzetekben nyugalmat is ad.

            Harmadsorban azt mondja Luther, hogy hogy az élet értelme, nem elsősorban a földi létben van. A létünk értelme Krisztusban van.

            Kálvinnak is szép üzenete van ebben a kérdésben. A Sadoletushoz írott 1539-es levelében egy egész rész szól erről. A katólikus papok önvizsgálatra szólítanak fel, hogy az ember próbálja meg magában az erényeket és kegyességet megtalálni, kitapogatni. Kálvin erre azt mondja: nem ez a helyes út, mert az Isten dicsőségének keresése az ember életének fő célja. Kálvin az élet értelmét abban látja, hogy mi mindenben törekedjünk Istent dicsőíteni. Mi nem önmagunkért élünk, hanem az Ő dicsőségére. Erre teremtett minket Isten. Kálvin rengeteget hadakozik azokkal, akik megelégesznek a földiekkel, és Istennel nem törődnek, másrészt azokkal is, akik magukkal elégesznek meg, és azt gondolják, hogy az a fontos, amit ők gondolnak és tesznekA az ő tisztességük, poziciójuk, teljesítményeik, vallásosságuk. Az Institutióban is értékes dolgokat tanít Kálvin az élet értelméről.Kálvin feszültséget lát aközött, hogy a mi életünk egyrészt Istenre néz, másrészt, hogy mi is felelősek vagyunk minden cselekedetünkért. A keresztyén ember Isten dicsőségét kell keresse, mert ezért teremtetett erre a földre, ez az ő életének az értelme. S ezt a mindennapi élet konkrét cselekedeteiben kell megvalósítania. Kálvin nem veszi ki az embert a társadalomból, ahogy azt  a szerzetesek tették. Ez nem Isten karata, Kálvin a szerzetességet a harc elől való menekülésnek tekinti.

            Kálvin teológiájára jellemző, hogy a keresztyén ember olyan, mint az őrségben levő katona. Ő a keresztyén életre sokszor használ katonai fogalmakat. Ennek oka a bűnbeesés. Az ember elfordult Istentől, ezáltal az ember istenellenes erők hatalmába került. Az Isten dicsőségére való törekvés harcban valósul meg. Harcolnunk kell kifelé, a világ felé, de befelé, a saját szívünk gonosz kívánságai ellen is. A keresztyénnek szüntelen fegyverben kell lennie és éberen kell őrködnie, ezért soha nem lehet nyugalma. A célt még nem értük el, útban vagyunk, Kálvin ezt szüntelenül hangsúlyozza. A keresztyén életnek kettőssége van, de ez mégsem vezet dualizmushoz. Egyrészt ott van benne az önmegtagadás, a kereszthordozás, másrészt ott van az is, hogy Isten teremtett világa jó, és mértékletességgel lehet élvezni annak javait. A kettő közötti harmóniát Isten dicsőségének keresése biztosítja. Kálvinnál nagyon hangsúlyos a keresztyén reménység is. A hit az édesanya, a reménység pedig a leánya. Aki hit által az Isten dicsőségét keresi, annak van reménysége. A reménység testté lett, ez maga Jézus Krisztus. A reménység a jövőre néz, erről Kálvin sokat tanított. Egyrészt beismerte, hogy még ő sem tudja azon dolgokat, amiket Isten még nem jelentett ki. A jövőről a Szentírás nagyon keveset ír, de az nekünk elég, hogy drága reménységgel és örömmel töltsön el.

            Összefoglalva elmondhatjuk azt mondhatjuk, hogy a reformátorok is azt tanítják, amit már eddig is láttunk, hogy az élet értelme Istenben, Krisztusban, a hitben és reménységben és az Isten dicsőségét kereső életfolytatásban van. Az életnek még akkor is van értelme, amikor katasztrófák árnyékában zajlik.

5.Az élet értelme a mindennapi, gyakorlati életünkben

Feltevődik, hogy mit jelent értelmes életet élni? Egyenlőséget lehet tenni az értelmes és  sikeres élet között? S ha nem, akkor mi a kettő között a különbség? Miért nem lehet lemérni az élet értelmességét a sikereken? Induljunk ki a modern reklámokból. A reklám úgy mutat be egy terméket, mint ami feltétlenül szükséges egy sikeres, boldog élethez. Ezenfelül a reklám egy vágyra is apellál. S ha egyszer egy kívánság beindul, azt már nehezen lehet leállítani. A reklám két módon akar hatni ránk. Egyrészt olyan embereket mutat be nekünk, akik sikeresek és rendelkeznek ezzel a termékkel. Ez a termék az egyik titka az ő sikerüknek. A második mód, hogy azt mondja: ha te is sikeres akarsz lenni, akkor neked is rendelkezned kell ezzel a termékkel. A reklám azt az embert mondja sikeresnek és boldognak, aki a vágyát kielégítette. Ez a fogyasztó ember tipusa. De mi keresztyénként tudjuk, hogy az élet sokkal több, mint kívánságok kielégítése. A siker még nem jelenti azt, hogy az életnek értelme van. A siker esetleg segít ebben egy kicsit. De a siker nem egyenlő az élet értelmével. Hol van hát a különbség? A siker mindig azzal áll kapcsolatban, amid van. Az élet értelme azzal áll kapcsolatban, aki vagy. Ez két egészen különböző magatartást jelent. Az elsőnél én vagyok a középpontban, én aki birtokolni akarok, ha lehet minél többet. A másodiknál az ember túltekint önmagán és a másik emberre néz. Ő a másiknak akar adni, jelenteni akar a másiknak valamit, szolgálni akar a másiknak. Itt van a döntő különbség. A sikeres élet úgy érzi, hogy minden ő érte van., az ő rendelkezésére áll, az ő boldogságát szolgálja. Az értelmes életet élő ember a másikért akar élni.

            Az Úr Jézusnak is van erről egy figyelemre méltó kijelentése. (Máté 16,25)”Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét érettem, megtalálja azt. A maga életét megtartó ember, a sikerre vágyó ember, aki egyre többet akar magának, az énközpontú, a maga körül forgolódó ember. Azonkívül jelenti azt az embert is, aki úgy gondolja, hogy segíteni tud magán, meg tudja oldani a maga problémáit. Az ilyennek másra nincs is szüksége. Az ilyen emberről azt mondja Jézus, hogy elveszti az életét. Pont az ellenkezője lesz annak, amit akart. Meg akarta tartani az életét, de elveszítette azt. Minden siker hiábavaló Miért? Azért, mert az ilyen ember nem jut túl önmagán, nem jut el sem Istenhez, sem a felebarátjához. Aki pedig elveszíti énérettem, az megtalálja azt. Mit jelent az életet elveszíteni? Hát nem mást, mint feladni az énközpontú életet, hogy én legyek az életem ura. Jézusnak ebben a szvában hatalmas titok van. Ez a szeretet titka. Jézus épp azokért az emberekért jött, akik sikeresek akarnak lenni, akik azt gondolják, hogy tudnak magukon segíteni. Jézus tudja, hogy a siker bármennyire is csillogó, de üresség marad utána. Mi kell hát megtörténjen az ember életében? Egyszerűen az, hogy én eltűnök a középpontból és Ő kerül a középpontba. Ő tölti meg az életünket s Isten szolgálata lesz annak célja és tartalma. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy annak van értelmes élete, akinek Istentől kapott feladata, küldetése van. S a küldetésben ott van a szolgálatunk a világ s benne embertársaink felé. Nem az az élet értelme tehát, hogy sikeres légy, hogy minél többed legyen, hogy minél többet élvezz, hanem, hogy szolgáld Isten dicsőségét és felebarátod javát. S az ilyen ember ráadásképpen megkaphatja a sikert is, amit a Szentírás áldásnak nevez. Sőt ennél is több: az ilyen ember áldássá válik környezete számára.

6.A látszólag értelmetlen élet

Amikor ezt kimondom, akkor olyan emberekre gondolok például, akik nem tudnak magukról,  akik már nem ismerik fel szeretteiket, akik nem tudnak kommunikálni környezetükkel, kómában vannak. Gondolhatunk egy gyógyíthatatlan betegre, akinek semmi esélye már a gyógyulásra. Mi ilyen esetekben az élet értelme? A megfogalmazásban, hogy „ látszólag értelmetlen élet” már benne van az, hogy az ilyen élet értelmetlennek látszik, de valójában nem az. Mert mik az értelmes élet jellemzői? Az, hogy még élvezni tudjuk az életet? De akkor az élvezet az a cél, amiért érdemes élni? Egy másik kritérium az lehet, hogy addig értelmes az élet, amíg még jelethetek valamit másoknak, amíg még tehetek valamit másokért. De ha már semmit se tehetek, akkor értelmetlen az élet, ha már nem tudok kommunikálni, akkor értelmetlen az élet?          

            Világosan kell látnunk, hogy az életnek ilyen esetekben is van értelme, az ilyen emberek is éreznek és sokszor sokkal többet értenek, mint amint mi gondolnánk. Mert nem csak szavakkal lehet kommunikálni, hanem például egy simogatással, kézfogással is. A non verbális kommunikáció éppoly fontos mint a verbális. Bonhoeffer mondja etikájában, hogy nincs olyan élet, aminek ne lenne értelme, ami nem érdemelné meg az élet nevet. Mert az élet az értékét és értelmét Istentől magától kapja,, mi ezért soha nem nevezhetünk egy életet sem értéktelennek, sem értelmetlennek. És nincs jogunk egyetlen életnek se véget vetni. Hogy miért vnnak ilyen látszólag értelmetlen életek? Ez számunkra titok. De a titkok is hozzátartoznak az életünkhöz és egy titkok nélküli világ egy hideg, racionalizált, tehnicizált világ lenne. Tulajdoinképpen az egész életünk egy nagy titok, annak eredete, jövője egyaránt. A Krisztus áldozata is egy titok, s ezért mi hisszük, hogy Ő a látszólag értelmetlennek tűnő életeket is megváltotta, Ő az ilyen emberekért is adta magát. A mi feladatunk, hogy a látszólag értelmetlennek tűnő életnek is értelmet adjunk.. Az értelem abban van, hogy Isten ezeket az életeket is ránk bízta, és mi ezekhez azzal az irgalommal viszonyulunk, amivel Ő viszonyult hozzánk.

7.A halál értelmének a keresése

Eddig az  élet értelmével foglalkoztunk, de feltevődik a kérdés: mi az értelme a halálnak? Nem veszíti el az élet is az értelmét, amikor tudatosul bennünk, hogy egyszer meg kell halnunk? Az ókorban volt egy híres mondás, amikor egyfajta struccpolitikával azt mondták: amíg én vagyok, addig nincs halál, amikor pedig halál van, akkor már én nem vagyok. (Epicurus) De jól érezzük, hogy ez a válasz nem elégít ki minket s ezért az idők során számtalan próbálkozás volt arra nézve, hogy a halálnak is értelmet adjunk, hogy a haláűlt is integráljuk a valóságba és így annak is értelmet adjunk. Soroljunk fel egy párat:

a.        A biológiai megközelítés szerint a halál elkerülhetetlen és ugyanakkor nélkülözhetetlen. A halál egy természeti folyamat s mint ilyen magától érthetődő.

b.         A halál az életet izgalmassá és dinamikussá teszi. Igyekezzünk azt minél jobban kihasználni, minél többet alkotni.

c.        Helyet kell készíteni másoknak.Ha nem lenne halál, a föld nem bírná eltartani az emberiséget. Ezért jó, ha elhagyjuk, így helyet adunk az utánunk jövőknek.

d.        A halál csak tehnikai kérdés. Kell tudni meghalni, ezt is meg kell tanulni, mint minden mást is.

e.        Az élet túl egyhangú lenne, halál és szenvedés nélkül.

f.          A halál természetes velejárója az életnek, az ember ezt is a maga kezébe veheti és bármikor véget vethet az életének.(eutanázia)

g.        Van reinkarnáció, egy más életben ugyis újra fogok majd élni

Mi  keresztyének másképp látjuk a dolgot. A Szentírás azt tanítja, hogy a halál egy rettenetes valóság és nem természetes velejárója az életnek., hanem a bűn zsoldja. A halál egy baleset a teremtésben, szörnyű rosszként tört be a jó teremtésbe. És Isten megengedte ezt, ennek a szörnyűséges hatalomnak is helyet adott. De a hívő tudja, hogy Isten Úr a halál felett is. Ő elvette annak fullánkját és már nem az övé az utolsó szó.Aki hit által Istenből és, az a halál által se esik ki az Isten kezéből. A hívő tudja, hogy Krisztus legyőzte a halált és már nem árthat neki. Sőt ennél több: átmenetel az örök életre, ahogy a Káténk szépen tanítja. A hívő ember tudja, hogy a halál bűntetés, ellenség, abszurd és rettenetes, de hittel ezt is el tudja fogadni. A hívő ember harcol a halál ellen s amikor bekövetkezik fáj neki és sírhat szerettei sírja mellett. De megvigasztalva sír, mert tudja, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Életében és halálában egyetlen vigasztalása, hogy ő Krisztus tulajdona.

8. Az élet értelme az örökkévalóság szempontja alatt

Az élet végső értelme nem itt ebben a földi életben, az időben, hanem az Isten által nekünk készített  örökkévaló tervében, abban a jövőben van, amit Ő készített el a mi számunkra. A keresztyén ember az örökkévalóság jegyében, erőterében él. Ez segíti őt túl azokon a pillanatokon is, amikor az életet értelmetlennek látja, és tudja mondani: mindenek ellenére, mégis van értelme az életnek. A keresztyén embernek van reménysége és ez élteti őt. A rabot az tartja életben, hogy tudja, hogy egyszer üt a szabadulás órája. A keresztyén ember abban a reménységben él, hogy Krisztus eljön, az ígéretek beteljesednek és eljön az új ég és az új föld. De hogyan működik ez az életünkben? Mi tudjuk először is, hogy a jelen és jövő között folytonosság van. A megváltás elkezdődött a betlehemi jászolban és befejeződik, amikor Krisztus visszajön a felhőkön. Krisztus feltámadt, a legnagyobb esemény már végbement, s mi most már a végső győzelmet várjuk. Krisztus jön és hozza magával a teljességet és minden rossznak a végét.

            Aki ebben a hitben él, annak a sorsa se könnyebb, mint másoké. Ő is sokszor értelmetlennek érezheti az életet, de tudja, hogy Isten mindent számon tart, ami vele történik. Tudja, hogy minden, ami vele történik, az benne van az Isten tervében. A földi élet ezért a keresztyén ember számára nem cél, hanem eszköz. Nem ez az élet a végső: a munkám, a sikerem, a családom. Itt minden viszonylagos és múlandó. A kérdés most már csak az, hogy nem vezet-e ez ahhoz, hogy elhanyagoljuk, megvetjük ezt a földi életet?  Nem ennek épp az ellenkezője az igaz. A mi életünket épp azt teszi komollyá és felelőssé, hogy az örök jövendő felé haladunk. Aki várja a jövendőt, az nem lesz könnyelmű, sem nem vétkezik, hanem megtisztítja magát a Vőlegény érkezésére. S annak van küldetése is itt ebben az életben.

            A kommunizmus azzal vádolta a keresztyéneket, hogy az örök élet ópium a népnek. De tegyük fel nekik és minden hitetlennek a kérdést: tudtok ti ennél jobb megoldást adni, mint a Krisztusban való hit? Le tudja valami más jobban törülni a könnyeinket, tud a halál kérdésére valaki kielégítőbb választ adni, mint a mi hitünk?  Az, amit a világ adhat nem lehet több, mint egy heroikus ellenállás a halállal szemben, de ebben úgyis vesztesek maradunk. De ettől mi nem nyugszunk meg, nem vigasztalódunk meg.

            Csak Krisztus váltsága, feltámadása adhat nekünk megnyugtató választ és vigasztalást. Ez ad erőt és hitet, hogy az életnek igenis van értelme, mert van egy végső cél, ahova megérkezünk és ez az Isten országa, a mi Atyánknak háza, ahol Krisztus nekünk is helyet készített. Ez nekünk nem csak értelmet, célt, hanem örömöt is ad. Csak így ebben a hitben s abból áradó örömben érdemes élni ezt a földi életet. Így kívánok mindnyájatoknak egy értelmes és örömteli életet. Ha ezen előadás is hozzájárulna ahhoz, hogy értelmesebb életet éljünk, akkor ezért Istené legyen minden dicsőség!

Marosvásárhely, 2012 adventjében                                           Lőrincz István

(Előadásom megírásához holland szerzők, teológusok írásait, tanulmányait használtam fel: A.G.Knevel,  N.C van Velzen, G.J van Rookhuijzen, C.den Boer, K.Exalto, W.H.Velema. J Hoek, J.Douma , J.H Velema)