A Szentírás emberei : Cirénei Simon

          Ezekben a hetekben, napokban az egyházi év rendje szerint Jézus szenvedéseivel foglalkozunk. Nem mintha máskor nem kellene erre gondolnunk, hiszen a keresztyén ember életében egyetlen egy napnak se kellene úgy eltelnie, hogy erre ne gondoljon és ezért hálát ne adjon, De jó mégis az, hogy vannak ezek a hetek, amikor fokozottabban fordul tekintetünk a Jézus szenvedése felé. Szenvedéstörténetének egyik szereplője, Cirénei Simon kerül most figyelmünk középpontjába. Nevén kivül nem igen tudunk róla, tulajdonképpen még azt se, hogy a „Cirénei” név mit akar jelenteni. Hisz Ciréne egy észak-afriaki tartomány volt. Nem tudjuk, hogy valamikor ott lakhatott volna és úgy ragadt rá ez a melléknév, vagy csak most, ünnepi zarándokként jött fel Jeruzsálembe. Az, hogy a „mezőről jött” nem jelent többet, mint hogy nem jeruzsálemi volt, valószínü, hogy egy közeli falucskában lakhatott. Valószinü  tehát, hogy ebben a reggeli órában épp jött be a városba, s így találkozott a kivégzésre menő menettel- tömeggel. Az a tény, hogy az evangéliumok mint „Alexander és Rufus” atyját említik, valószínüsiti azt a tényt, hogy fiai ebben az időben már ismert emberek voltak. Egyik fiának a nevével találkozunk még a Római levélben is, eszerint már egész családja keresztyén lehetett.

            Életének legfontosabb eseménye az volt, hogy amikor azon a nevezetes pénteki napon Jeruzsálembe menet szembetalálkozott a városból kifelé tartó kivégzési menettel, mivel Jézus a sok elszenvedett fájdalomtól, veréstől már nem birta a keresztet cipelni, leroskadt alatta, a poroszlók Simont kapták el és kényszerítették a kereszt hordozására. El tudjuk képzelni, hogy nem örült ennek a dolognak, s azt is hogy megpróbált mentegetőzni, de a parancs az parancs, ahogy azt a katonaviselt emberek jól tudják és Simonnak nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Tény az, hogy a keresztet a vállára tették, s azt vitte is a kivégzés helyéig, ott aztán letehette és mehetett tovább a maga útján.

            Az első üzenet, amit megfogalmazhatunk, hogy ehhez Jézusnak magának semmi köze nem volt. Ő nem szokta a terheket másokra áthárítani. A maga könnyebbsége érdekében nem akart másra terhet, keresztet helyezni. Sajnos az egyház történetében gyakran megtörtént, hogy kényszerrel róttak terheket a Jézus nevében az emberekre. Hány olyan gyülekezeti tagunk van, akik az egyházfenntartói járulékot is egy rájuk kényszerített tehernek érzik Ezt Jézus sohasem akarta. Ilyen értelemben hálásak kell legyünk azért, hogy például az állam már senkit se kötelez az egyházi tehek hordozására. Jó lenne, ha eljöhetne a mi egyházunk életében is az az idő, amikor már nem kellene egyházi díjakat szabni, hanem mindenki önként és szeretetből adhatná azt, amit ad.

            Ebből a történetből az is kitetszik, hogy Simon mégis beállott egy másik, titokzatos kényszerítő hatalomnak a szolgálatába, amit a későbbi élete világosan mutat. Hiszen valószínő, hogy ez a rövid idő, amit Jézus mellett eltöltött, és az Ő kivégzésének a szemlélése, hiszen teljes joggal feltételezhetjük, hogy ezt is megvárta ott, elvégezte a szívében, hogy beállott önként a Jézus keresztjének hordozói közé és később családjának a tagjai is kereszthordozókká váltak. Hogy ez miként ment végbe azt nem tudjuk.Lehet, hogy nem is olyan hamar és konnyen ment végbe és az is lehet, hogy még egy jó időnek kellett eltelnie, amig Simon erre a döntésre eljutott. De a döntő lökést, impulzust kétségtelenül ebben az órában kapta. Mert azt látnia kellett, hogy Jézus egészen más, mint a többiek. És azt is látta, hogy bár Jézus válláról levétetett a kereszt, de annál jobban roskadozott egy láthatatlan, de még súlyosabb kereszt alatt : az egész emberi nemzetség büne volt rajta. Látta, hogy milyen önként feküdt fel Jézus a keresztre, hallotta az első szavát is :Atyám bocsáss meg nékik!.Hogy mennyit maradhatott ott nem tudjuk, de akkor vagy később világosan megértett egy dolgot: Az, akiért ő a kereszt terhét egy darabig kénytelen volt hordozni, egy sokkal nagyobb terhet önként vett magára, mégpedig az ő és minden ember bünének a terhét. És ez a tudat elkötelezte őt egy egész életen át való hálából való szolgálatra.

            Ami ott Simonnal megtörtént, az ma velünk is éppőgy megtörténik. Az Ő szenvedése oly erővel vonz magához minket, hogy ettől a szenvedéstől soha többé szabadulni nem tudunk. A hálának egy kimondhatatlan erejü tartozása valósággal magához láncol minket. De tudjuk azt is, hogy amit mi vállalunk Érte, az nem hasonlítható ahhozl, amit Ő vállalt őrtünk. Minden szolgálat, amit Őérette elvégezhetünk, csak parányi törlesztése annak a hálának, ami az Ő áldozatából fakad.Aki még bármilyen szolgálatot, amit Érte elvégez tehernek, nyügnek érez, az még nem értette meg az Ő áldozatának titkát és nagyságát. De áldott legyen Isten neve, hogy mindig is voltak és lesznek, akik minden külső kényszerítés nélkül, önként fognak szolgálni Neki.

            Afelől se lehet semmi kétségünk, hogy Simon később egészen más szemmel nézett vissza arra az emlékezetes napra, amikor Jézus keresztjét rákényszerítették. Mert kétségtelen, hogy akkor nem látott ebben mést csak keserves és kínos kényszert. Talán szégyellte is magát a sok ember előtt, akik az út két oldalán álltak és örültek, hogy a szégyenteljes kereszt hordozását ők „megúszták”. Valószínü, hogy szemét lesütve, mélységes szégyenérzettel haladt végig a kereszthordozás útján. De egyszer csak meglátta : nem szégyenben, hanem kitüntető kiváltságban volt része azáltal, hogy a Jézus keresztjét hordozhatta. Hogy mekkora kegyelem volt, hogy a Jézus szenvedésében ő is osztozhatot. Ennél nagyobb tisztesség soha sem érhette volna őt ebben az életben. Egészen bizonyos, hogy azért is lett olyan ismert ember az első keresztyének között, mert mindenki mélységs tisztelettel nézett fel arra, aki ebben az egyedülálló kiváltságban részesült, hogy a Jézus keresztjét hordozhatta.

            Mi is úgy érezzük, hogy egy csomó terhet kényszerüen helyez  ránk Isten, az élet. Sokszor mi is olyan panaszosan és lázadozva viseljük terheinket. De a Krisztus szenvedése által ez megváltozhat, már nem egy terhes kényszer, hanem egy önként vállalt kiváltság , sőt ajándék lesz belőle. Semmi keresztet nem kell már keservesnek és átkosnak látnunk, hanem ezekre úgy tekinthetünk, mint a Krisztus szenvedéséből reánk jutó részre. Terheink hordozása közben lássuk meg, hogy miközben mi sokszor görnyedezve hordozzuk a keresztet, Ő ott halad melettünk a sokkal nagyobb terhet hordozva. Mi csak egy apró részét hordozzuk az egyetemes nagy nyomorúságnak, de Ő azt teljességgel, teljes súlyában hordozza el. Mi csak a magunk, vagy közvetlen környezetünk keresztjeit látjuk, Ő hordozza ennek az egész világnak a bünét és nyomorúságát.

            Ha az Ő keresztjének titkát csak valamelyest is megértjük, már nem fogunk annyira zúgolódni azért, mert reánk is nehezedik kereszt. Sőt valósággal szégyellnénk magunkat azért, hogy mi csak úgy „átsétálunk” ezen az életen, miközben Ő elbírhatatlan terheket hordoz. Ha nekünk nem lenne keresztünk ez azt jelentené, hogy semmi közünk sincs Hozzá és az Ő keresztjéhez. Minden kereszt és szenvedés, amit mi az Ő nevében, az Ő iránta való hálából elhordozunk Vele jegyez el még szorosabb, örök szövetségre. A keresztért már nem átkozzuk sorsunkat, hanem áldjuk Istent, hogy nekünk adatott nemcsak a kegyelem, hogy higyjünk Benn, hanem hogy szenvedjünk is Érte.

            Simon életében a kereszthordozás egy áldott fordulatot jelentett, s miért ne lehetne így ez a mi életünkben is. Kövessők Őt csendes és készséges lélekkel a szenvedés útján és érezzük kiváltságnak a kereszthordozást. S ha Vele együtt szenvedünk, akkor  Vele együtt leszünk a dicsőségben is.

Olvasandó igék: Mt.16,24 Mk.15,21, Róm. 8,17, 16,13, Gal.6,14 . Fil.1,29

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei: Cippóra

Bár nem üdvtörténeti ünnep, de egyházunk szép szokása, hogy május valamelyik vasárnapján megemlékezünk az édesanyákról. Jó dolog ez, hisz az édesanyák szeretete az életünk egyik legdrágább ajándéka. Szép dolog őket egy csokor virággal felköszönteni, ha már elköltöztek ezt a csokrot sírjukra is elhelyezhetjük.

            Ezért hadd szóljunk egy bibliai édesanyáról, Mózes feleségéről, Cippóráról. Az egyértelmű és nem szorul bővebb magyarázatra, hogy egy ilyen nagy személyiség mellett személye háttérben, árnyékban marad. Lehet, hogy még a bibliaolvasó keresztyének között is vannak olyanok, akik nem tudják a nevét. Mózes életéből tudjuk, hogy ő először a maga felbuzdulásából, akaratából akart népe szabadítója lenni, amikor Isten erre még nem adott parancsot neki. Amikor látta, hogy egy egyiptomi ver egy zsidó embert odament és agyonütötte az egyiptomit. Ez az est hamarosan kitudódott, és Mózesnek menekülnie kellett Egyiptomból. Midián földjére ment és ott Jethrónak, az ottani főpapnak lett a szolgája, s mivel neki hét leánya volt, az egyiket, épp Cippórát feleségül is vette. A midiániták Izrael rokon népe volt, hisz ők Ábrahámnak második házasságából származtak. Eleinte Isten útjain jártak, később sajnos a pogány istenek követőivé lettek. Jethró még Istennek szolgált, ezért igaztalan az a vád, hogy Mózes pogány leányt vett volna feleségül. Mit mondhatunk el erről az asszonyról? Ő először is egy kedve, finom lelkű leányzó lehetett. Ez abból a jelenetből derül ki, amikor megismerkedett Mózessel. Ő épp leült egy kút mellé, ahova itatni jöttek a pásztorok, köztük a Jethró leányai is. Az erősebb pásztorok elűzték volna a leányokat, de Mózes védelmükre kelt és jogot szerzett nekik a pásztorokkal szemben. Látjuk ebből a jelenetből is, hogy milyen kemény világ volt az, hogy az asszonyok semmilyen előnyben, figyelmességben nem részesültek, mert a törvény ez volt: aki bírja, marja. Mekkora változást hozott ebben is Jézus és a keresztyén hit, hisz az apostolok már azt tanították, hogy az asszonynak, mint gyengébb edénynek tisztesség adassék.  Mózes megkapja jócselekedete jutalmát, hisz Jethró befogadja őt házába és őt annak rendje-módja szerint megvendégeli. S ebben egészen biztos, hogy része volt a leányoknak, közöttük Cippórának is. Milyen szép erény és lelki gyümölcs egy asszonynak, édesanyának az életében a kedvesség, nyájasság. Isten a női lelket különösképpen felruházta ezzel az ajándékkal. Áldott legyen Isten az ilyen asszonyokért és édesanyákért, akik kedvességgel, szeretettel, gyöngédséggel nevelik gyermekeiket, és ezzel forgolódnak a gyülekezetben, az emberek közösségében is.

Miután Mózes feleségül vette őt, szép és nyugodt éveket tölthettek együtt. Ekkor születtek gyermekeik, a két fiú Gersom és Eliézer. Ez a negyven év nagy áldás volt az ő életükben, hiszen nevelhették gyermekiket, és Isten készíthette őket a nagy feladat elvégzésére, ami ezután várt reájuk. Ebben a csendes időben Mózesnek és Cippórának sok mindent meg kellett tanulni, de mindenek előtt az Isten előtti alázatot és azt, hogy bizodalmukat ne önmagukba, a saját erejükbe, bölcsességükbe, hanem egyedül Isten be vessék. Ebben az időben meg kellett tanulni, hogy az élet nem mindig nagy dolgokból áll, hanem a mindennapi kicsiny dolgokban kell sokszor hűségesnek engedelmesnek lenni, hogy Isten aztán nagyobbra bízhasson. Mózesnek is meg kellett tanulni, gyermeket nevelni, játszani velük. Meg kellett tanulni az élet apró-cseprő dolgaiban helyt állni, hogy aztán alkalmas lehessen a sokkal nagyobb és nehezebb szolgálatra. Mert sokszor sokkal nehezebb a kicsiny dolgokban hűségesnek lenni és megállni, mint a nagy dolgokban. Sokszor nagy próbákat kiállunk, de elbukunk a mindennapok kis dolgaiban. Adjunk mi is hálát a csendes és nyugodt évekért, időkért. Sokszor ez nem igen van ínyünkre, hiszen mi mindig szeretnénk rivaldafényben élni, fennforogni, ahogy azt mondani szoktuk, de ezek az idők nélkülözhetetlenek minden hivő ember életében. Különösen az édesanyák életében fontos ez a csend, hisz ebben a csendben annyi szép munkát el tudnak ők végezni. A gyermeknevelés, a házi dolgok elvégzése nem egy látványos dolog, mégis döntő jelentőséggel bír egy gyermek, egy család életében. A gyermekkor csendes évei, az ott kapott impulzusok, hatások egész életünkben elkísérnek é minden későbbi cselekedetünket, döntésünket meghatározzák. De nem csak csendes évekre, hanem csendes percekre is szükségünk van. A mozgalmasabb éveinkben is legyenek csendes percek, napok. Minden nap legyen időnk elcsendesedni, szenteljük meg az Úr napját, tartsuk meg az ünnepeket, amikor feltöltődünk, új erőt merítünk a nyilvánosságban végzett munkánk végzésére.

            Cippóra szépen gondoskodott a családjáról. Amikor Isten férjét hívja, ő is kész készülni és indulni a nagy útra, kész a most következő nehéz időben a férje mellett lenni. S ha rövid időre el is szakadnak egymástól, amíg a kivonulás mozgalmas ideje lejárt, később újra egyesül a család és mindvégig együtt maradnak.

            De a Cippóra életének legfontosabb mozzanata mégis az, amikor fiait körülmetéli. Nem tudjuk, hogy mi történhetett, de a második gyermeket nem metélték nyolc napos korában körül, úgy ahogy azt Isten törvénye elrendelte. Ennek lehetett egy érdekes oka is. Tudjuk azt, hogy a körülmetélés egy fájdalmas és véres művelet volt elképzelhetjük azt, hogy Cippóra gyöngéd, szeretetteljes szíve meg akarta kímélni piciny gyermekét ettől a fájdalomtól. De ez a kímélet mégis hamis volt, Isten megharagudott ezért, és amikor útra keltek Egyiptom felé Isten angyala elállta az útjukat és meg akarta ölni őket.

Ennek az igének kettős üzente van a mai édesanyák, szülők számára. Először is az, hogy a keresztséget ne halasszák el. Manapság sok szülő úgy gondolkodik, hogy majd a gyermekére bízza a döntést, hogy keresztyén akar-e lenni vagy sem, és majd csak felnőtt korban keresztelkedjenek meg, amikor ők maguk tudnak dönteni. A mi egyházunk rendíthetetlen meggyőződése a reformátorok tanítása szerint az, hogy meg kell keresztelni a kisgyermekeket, mert ahogy a Káténk szépen fogalmaz, ők is éppúgy, mint a felnőttek Isten szövetségéhez tartoznak, és ezért meg kell különböztetni őket épp a keresztség által a hitetlenek gyermekeitől. A gyermekkeresztség a szülők szép hitvallása Isten megelőző szeretetéről és ezért azt nem mulasztják el.

            De van ennek az igének egy másik üzenete is. Manapság az is divatos lett, hogy a gyermeket minden nehézségtől, fegyelmezéstől megkíméljük. A szülő megpróbál minden terhet magára venni, megpróbál mindent a gyermek helyett elvégezni. Pedig ez nem helyes. Nem kell  a gyermekeket minden nehézségtől, fegyelmezéstől megkímélni, mert épp így ártunk nekik a legtöbbet. Az a gyermek, aki nem tanul fegyelmet, rendszeretetet, engedelmességet, munkabírást gyermekkorában, az ezeket később már sokkal nehezebben és sokkal keservesebben tudja csak elsajátítani. A szenvedés is hozzátartozik életünkhöz. Én és úgy gondolom velem együtt sokan mások is nagyon hálásak azért, hogy édesanyánk szigorú szeretettel szerettek minket. Hálásak vagyunk azért,  hogy nem engedtek a bűn útján járni, hanem sokszor keményen megfegyelmeztek bűneinkért, tévedéseinkért. Hálásak vagyunk azért, hogy ha kellett tudtak gyöngéd szeretettel szeretni, de ha kellett tudtak kemények is lenni hozzánk, s mi csak később láttuk be, hogy ezt is irántunk való szeretetből tették. Akkor nyilván nem szívesen hordoztuk el a fenyítést, a munkára fogást, hogy engedelmeskedni kellett sok szabálynak, de később szépen beláttuk, hogy így válhattunk komoly, felelősségteljes emberekké. Áldott legyen az Isten az ilyen édesanyákért.

Olvasandó igék: 2Móz. 2,15-21,  4,22-24,  18,2-5,  1Pét.3,7, Zsid.12,6-11

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Boáz

Az utolsó szereplője ennek a kedves történetnek, a három férfi után egy asszony. Gondolom nem túlzok ha azt mondom : az egyik legjellemesebb, legrokonszenvesebb szereplője a Szentírásnak., igen megkapó, szép képet rajzol róla a Biblia. Nevének jelentése : erő vagy erő van benne. Hát valóban erő sugárzik az egész személyiségéből. Négy vonásban próbáljuk személyét körvonalazni.

            Az első vonása, hogy emgértő ember volt, bele tudta magát képzelni mások helyzetébe. Ez egy nagy dolog, ez egy olyan tulajdonság, ami szinte teljességgel hiányzik mai világunkból és ezért egyre kegyetlenebbé válik az élet. Boáz megértéssel, beleérzéssel fogadja Ruthot a mezején, nem zavarja el, nem kezd kiabálni : miért jöttél, mit keresel itt? Át tudja érezni, hogy mit jelenthet idegenből eljönni, s ráadásul szegénynek lenni. Ez annál is inkább figyelemre méltó, hisz ő maga sohasem volt szegény, nélkülöző, nem látott szükséget. A gyakorlat azt mutatja, hogy a gazdag nagyon ritka esetben tudja megérteni a szegényt, a boldog a boldogtalant az erős az erőtelent, az egészséges a beteget. Az Újszövetségnek van egy megrázó története, mindnyájan ismerjük a gazdagról és Lázárról szól. Ez az ember éppúgy gazdag volt, mint Boáz, de egyáltalán nem értette meg a szegényt és nem is próbált segíteni rajta. A megértés, beleérzés, ahogy manapság idegen szóval mondjuk : empátia, ez jézusi tulajdonság, hisz róla mondja az ige, hogy meg tud indulni a mi gyarlóságainkon, meg tudja érteni azokat, akik különféle kísértésekbe esnek. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy megvan-e bennünk ez a jellemvonás, bele tudjuk-e érezni magunkat szegény, beteg embertársaink helyzetébe?

            Azt látjuk továbbá a Boáz életében, hogy ő nem csak megértő volt, hanem azonnal segített is. Megetette azt, amit abban a helyzetben meg lehetett tenni. Mert odáig még sokan eljutnak, hogy sajnálkoznak másokon, de amikor már arról van szó, hogy tenni is kellene valamit, akkor már meghátrálnak. Boáz itt a megértését, segítő-szándékát tettekkel is bizonyítja. Meghagyja az aratóknak, hogy akarattal hullassanak kalászokat a földre, hogy azokat Ruth összeszedhesse. Amit ő tehetett, azt meg is tette, az újszövetségi gazdag még egy darab kenyeret se vetett oda Lázárnak. Ez ma már világméretű probléma, hisz vannak hihetetlenűl gazdag népek , de olyanok is akik a szó szoros értelmében éhen halnak. És a gazdag népek nem tesznek semmit a helyzet megváltoztatásáért. Ez is jézusi jellemvonás, hiszen Ő nem csak megértette vagy sajnálta az emberket, hanem segített is rajtuk, a betegeket meggyógyította, a bűnösöknek megbocsátotta vétkeiket. Mi sokszor arra hivatkozva, hogy úgy se tudjuk megoldani a világ bajait, még azt a keveset se tesszük meg, mit pedig könnyen megtehetnénk. Annyi lehetőségünk van, hiszen valamilyen szempontból mindig gazdagabbak vagyunk másoknál, ha nem anyagiakban, akkor lelkiekben és akkor ezzel kellene szolgálnunk. Nem is lehet felsorolni a sok lehetőséget, amit az élet szolgáltat, és amelyekben megmutatkozhatna a mi megértésünk és tenni akarásunk.

            A harmadik tulajdonsága, amiben előttünk fénylik és példát ad : tudott várni. Naómi egy adott ponton elég nagy hibát követ el, siettetni akarja a menye házasságát, elküldi éjnek idején Ruthot Boázhoz, hogy feküdjön oda mellé. Ruth meg is teszi anyósa kérését, odafekszik Boáz mellé, ő felretten álmából, de egy újjal se érinti Ruthot, pedig akkor már nem volt közömbös iránta, megszerette őt, már gondol arra is bizonyára, hogy el fogja venni feleségül, mégis ebben a kísértő pillanatban azt mondja : él az Úr. Ez más szavakkal azt jlenti: Ő most is itt van, lát minket, ezért feküdjél itt nyugodtan reggelig, mert én úgy szeretlek, úgy becsüllek, hogy most tudok még várni. Mert én nem akarom elhamarkodni a dolgot, mindennek megvan az Istentől adott rendje és módja. Ha Isten minket egymásnak rendelt, úgy is egymáséi leszünk nemsokára, de ha mégsem, akkor nagy bűnt követnénk el, és nem állhatnánk tisztán se Isten, se az emberek színe elé. Micsoda lecke ez, főleg a házasság előtt lévő fiatalok számára. Mennyi szomorúság, tragédia, baj, lelkiismeretfurdalás származott már abból, hogy a fiatalok nem tudtak várni. Hány olyan házaspár van, akik később soha nem tudja megbocsátani magának, hogy nem tudtak várni. Nem lehet ezt eléggé hangsúlyozni, hogy az az igazi szeretet és szerelem is, amelyik tud várni és akkor sokkal boldogabb és stabilabb lesz a házasság.Nem hiába mondja  a Szentírás : jó várni és megadásal lenni az Úr szabadításáig.

            Végül azt látjuk meg a Boáz életéből, hogy ő nagyon sok mindenben a Megváltóra mutat. Ennek a könyvnek az utolsó fejezetében sokszor elhangzik ez a szó : kezes vagy másképp megváltó. Ugyanez a szó szerepel a Jób könyve mindnyájunk által ismert igéjéből : tudom az én Megváltóm él. Mit jelentett tulajdonképpen ez az ószövetségi kifejezés? Tudjuk azt, hogy a mózesi törvény elrendelte az úgynevezett sógor-házasságot. Ha meghalt egy aszonynak a férje, akkor a legközelebbi rokonnak kellett feleségül venni az özvegyet.. Egyrészt azért volt ez így, hogy gondoskodjék róla, másrészt azért is, hogy a megholt rokonnak úgymond támasszon utódot , hogy az ő neve ne tűnjön el. Előfordult az is, hogy több ilyen férfirokon is volt, és ebben az esetben szépen meg kellett egyezni, hogy ki vállalja fel ilyen módon az özvegyet. Abban az időben amikor még nem voltak államilag mgszervezett szociális intézkedések, így lehetett megoldani a legkönnyebben a problémákat. Ez volt az ú.n. megváltás. Az özvegy számára megváltás, megoldás volt, hogy a legközelebbi rokonok közül hajlandó volt őt valaki feleségül venni. Az ilyen kezes, megváltó megkapta természetesen az asszony vagyonát is

            Nos ebben a helyzetben Naóminak Betlehemben két közeli rokona is volt, az egyik Boáz volt, de volt egy még közelebbi rokon is.Ezek mind a ketten elmentek a közösség tanácsa elé, ahol a város vénei előadták a dolgot, hogy miről is van szó. Egyfajta ceremónia keretében megkérdezték a legközelebbi rokont, hogy ő hajlandó-e Ruthot feleségül venni? Ő erre azt válaszolja, hogy csak az örökség érdekli, azt hajlandó magához venni. Boáz erre azt mondja : ez így nem lehet, hisz a vagyonnal együtt a fiatalasszonyt is el kll venni feleségül Miután ez a rokon így reagált a dolgokra, Boáz kijelenti, hogy ő hajlandó Ruthot feleségül venni, vállalva ezzel minden más kötelezettségét is.

            Ez az epizód kétféle embert és kétféle magatartást mutat be. Az egyik azt nézi, hogy mit kaphat, mit nyerhet ebből az egészből, a másik azonban azt mutatja meg, hogy mit jelent az, amikor az emberei kapcsolatok nem az érdekre, hanem a szeretetre épülnek. Boázt nem a vagyon érdekelte, hanem mivel szerette Ruthot feltétel nélkül hajlandó őt magát elvenni. S ebben Boáz kétségtelenül a mi drága Megváltónkra, Jézus Krisztusra mutat. Ő nem azért jött el erre a földre, mert ebből valami haszna lett volna, hisz ez a szó szoros értelmében az életébe került, mégis megtette, mégpedig azért, hogy segítsen rajtunk. A szó legszebb értelmében lett Megváltónk, hogy segített rajtunk nyomorúlt bűnösökön, kifizette lefizethetetlen bűn-adósságunkat, s ugyanakkor ki is szabadított, a bűn, halál, kárhozat rabszolgaságából. Ilyen Megváltónk van nekünk. Így vette fel magára a mi bűneinket. Az egyház az Ő menyasszonya, akit folyton tisztogat, egyre inkább megszentel, hogy egykor majd szeplő és sömörgőzés nélkül állítsa maga elé.

            Most belépünk az egyházi esztendő ú. n. bőjti időszakába, amikor még sokkal többet foglalkozunk Megváltónk nemes tettével, szabadításával. Boáz kedves alakja is hozzá vezet minket, Őt juttatja eszünkbe.

Olvasandó igék : Ruth 2,8-16, 3,1-14, 4,9-10, Jer.sir.3,26, Luk.16,19-21, Zsid. 4,15-16

                                                                                                                      Lőrincz István

A Szentírás emberei: Báruk

A szerénység egy nagyon szép emberi tulajdonság. Sokan bizony nem igen rendelkeznek ezzel. De Bárukról, Jeremiás íródeákjáról elmondható, hogy ő egy igen szerény ember volt. Többször is találkozunk vele a próféta történetében, de sosem lép előtérbe. Csak a könyv végén hallunk többet róla. Mert akkor a próféta egy olyan üzenetet kap, ami sajátosan Báruknak szól. Báruk az az ember, aki mindig ott van a próféta mellett. Jeremiás mindig elől, Báruk mindig hátul. De Bárukot ezt egyáltalán nem bántja, sőt ő örül ennek. Ő elfogadja ezt a helyet és meg van elégedve vele.

            Nagyon jó dolog, ha valaki ismeri a helyét, ha valaki a helyére kerül. Az emberi természetben mélyen gyökerezik, hogy mi mindig szeretnénk a középpontban lenni. Ezt látjuk a társadalomban, a politikában, de sajnos még az egyházban is. Nem szívesen tűrünk meg valakit mellettünk, még kevésbé felettünk. Kegyelem az, ha valaki kész az utolsó helyet is elfoglalni. A másikat önmagunknál különbnek tartani. Báruk követendő példa minden keresztyén ember számára. Mindenki kell tudja, hogy az Isten országában Jézus Krisztus áll a középpontban és nem mi emberek. Báruk életében nem az ő személye a fontos, hanem az  isteni üzenet, aminek szolgálatában ő áll. De ez nem jelenti azt, hogy őt magát ne érintené az üzenet. Nem gépként írta le ő sem azt, amit Jeremiás neki diktált. Mert az általa leírt üzenet őt is személyesen érintette, és az ő népét is. Őt sem hagyja hidegen mindaz, amit leír, ő is rendkívüli módon szenved hallva a próféta üzenetét. Ez akkor látszik meg, amikor a próféta szavait fel kell olvassa a templom-téren. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen rögtön utána menekülni kell. Később is hallunk még Bárukról. Amikor Jeremiás óvja a népet attól, hogy Egyiptomba menjenek, akkor azt mondják neki: ezt nem magadtól mondod, hanem Báruk mondta ezt neked. Ez persze nem volt igaz. De az is világos, hogy Báruk egy olyan személyiség, akivel számolni kell Jeruzsálemben. Nem egy jelentéktelen ember ő.

            Az üzenet, amit Jeremiás hirdetett szíve mélyéig megragadta őt is. Nyilván, hogy Jeremiást magát is megrázta az, hogy népe nem hallgatott rá, hogy nem akartak megtérni, Istenhez fordulni. Megrázta a kemény ítélet, amit hirdetnie kellett. Az igazi próféták ismertető jele ez különben. Ők nem úgy prédikálnak, mint akik az események fölött vagy az eseményeken kívül állnának. Ők úgy beszélnek, mint a nép tagjai, mint akik szintén vétkeztek. Nem hagyja őket hidegen a népük romlása és a rá váró kemény ítélet. Úgy szólnak, mint a nép tagja és így öntik ki panaszukat, kesergésüket az Úr előtt. De ez nem csak Jeremiásra, hanem Bárukra is éppen így érvényes, mindez róla is elmondható. Ez abból is kitűnik, hogy Báruk itt választ kap az Úrtól. „Ezt mondja az Úr, Izráel Istene, te néked Báruk”. Ő ezt valóságos csodaként élhette meg, hogy az Úr neki külön szól, hozzá külön igét intéz. Ebből láthatja, hogy az Úr milyen mélyen és milyen személyesen ismeri őt. Hogy Isten meghallgatta az ő sóhajtozását.

            Ez a mi számunkra is nagyon vigasztaló lehet, hiszen lehetnek közöttünk olyanok, akik így gondolkodnak: velem bizonyára nem törődik Isten, hiszen olyan sokszor könyörögtem, kértem Tőle valamit és nem kaptam meg. Én nem vagyok egy híres-neves ember, én nem játszok semmilyen fontos szerepet az Isten országában. Lehet, hogy másokra Isten sokkal jobban figyel, aki Isten emberei, akik az emberek között is ismertek, akik többet tesznek Istenért. Kit ne kísértenének meg ilyen és ehhez hasonló gondolatok?  De láthatjuk, hogy Isten meghallgatja az imádságot, szó szerint idézi azt, amit Báruk mondott neki. Milyen csodálatos is Isten. Nem csak hogy hallja imáinkat, hanem pontosan meg is jegyzi azokat. Pedig hányan imádkoznak hozzá a föld kerekségén! De ő mindenki máját meghallgatja, mindenki baját, gondját ismeri, mindenki panaszát meghallja. Pedig Báruk nem mondott egy szép imádságot, de igaz és őszinte fohászt küldött az Úrhoz. Báruk is kiöntötte minden keserűségét, panaszát az Úr előtt. Milyen jó, hogy ezt mi is megtehetjük. Elmondhatjuk, hogy nincs munkánk, hogy megromlottak családi kapcsolataink, hogy elhagytak vagy megbántottak emberek, hogy csalódtunk talán azokban is, akikben pedig megbíztunk.

            Hálásak lehetünk Báruknak, hogy ezt így feljegyezte. Hisz ez így nem csak az ő számára lett vigasztalás, hanem mindazok számára, akik ezt a könyvet olvassák. Mi is erőt és bátorítást meríthetünk ezekből a szavakból. De hogy vigasztalja Isten Bárukot? Hát elég furcsa módon. Úgy tűnik, hogy ahelyett, hogy segítene, még rátesz egy lapáttal a bánatára. Úgy tűnik, hogy még jobban kétségbe akarja ejteni ezt az embert. Azt mondja, hogy akiket felépített azt elrombolja, akiket pedig beplántált, azokat kiszaggatja. Az ítélet végleges és érvényes,  Báruknak nem lehetnek illúziói. De Báruk ne gondolja, hogy Isten ezt könnyelműen mondja. Mekkora fájdalom kell  legyen Isten számára, hogy azt kell lerombolja, akit felépített és azt kell kiszaggassa, akit már egyszer beplántált. De ebben az van, hogy mi ne féltsük Isten munkáját. Ő tudja, hogy mit tesz. Sokszor lehet számunkra értehetetlen Isten cselekedete, de az akkor sem értelmetlen. Ő be fogja végezni a Báruk életében is munkáját, de a népe életében is.

            A válasz az, hogy Báruk ne kívánjon nagy dolgokat. Lehet, hogy Báruk még abban reménykedett, hogy Isten elfordítja az ítéletet. Ez akkor ott nem történt meg, de Jézusban Isten ezt is megtette értünk. Mert Isten Krisztusban nekünk bűnbocsánatot, életünk teljes megújulását, szívbeli békességet és örök üdvösséget adott.

De Báruk is hallhat valami nagyot és ez az, hogy a lelkét zsákmányul kapja. Ez azt jelenti, hogy neki is menekülni kell, de Isten kegyelmes lesz hozzá, és életben maradhat. Sokan meg fognak halni, ő élni fog. Gondoljuk csak meg, hogy milyen nagy ajándék volt ez Báruk számára. De a mi számunkra is nagy ajándék, ha egy betegségből felgyógyulunk, ha Isten jósága napjainkhoz napokat, esztendeinkhez esztendőket told. Nagy dolog az, ha Isten hosszú élettel ajándékoz meg minket. De ez nem minden. Mert földi életünknek, bármilyen hosszú is legyen, egyszer csak vége szakad. De nekünk van örök életünk is, hogy ahogy Káténk tanítja, a mi halálunk csak általmenetel az örök életre.

            Lehet, hogy mi is szeretnénk nagy dolgokat megnyerni ebben az életben, és ez nem adatik meg nekünk. De a legnagyobb mégis megadatik. Az, hogy neveink fel vannak írva az Élet Könyvében. Ez mindennél nagyobb és mindennél fontosabb a mi életünkben. Lehet, hogy sok nyomorúság és baj lesz még az életünkben, sokszor fogunk panaszkodni, keseregni és sírni, de ne féljünk, mert a legnagyobb ajándék, Jézus Krisztus már a miénk és az is marad örökre. Higgyük azt, hogy Isten mindent jobban tud, és mindent jól cselekszik a mi életünkben is. Itt a földi életben mi sok mindent nem látunk, sok mindent nem értünk. Vannak és lesznek is fájdalmas miértjeink. De ott majd mindent meglátunk, akkor, amikor Istent is meg fogjuk látni színről-színre. Ennek már most örülhetünk és örüljünk is. Akkor majd letöröl a szemünkről minden könnyet és öröm  lesz részünk.

Olvasandó igék:  Zsolt.131, Jer.45,2-5,  Róm.8,28, 1Kor.13,12, Jel. 21,4

                                                                                                            Lőrincz István

            

A Szentírás emberei : Barnabás

          Pál apostol egyik legkedvesebb munkatársának a személye kerül itt figyelmünk középpontjába. Egy olyan ember, akinek Isten komolyan munkálkodott az életében Szentlelke által. Először akkor találkozunk vele, amikor nem sokkal a pünkösdi események után Barnabás  felajánlja vagyonát a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek a javára. Nem csak szivét és lelkét, hanem vagyonát is szívesen bocsátja az Isten rendelkezésére, országa előmenetelére. Mert Isten gyermeke sohasem áll önmagában, mindene amije van, az Úré is, és a gyülekezeté is. Krisztusnak nincsenek földi javai és mégis olyan gazdag, épp azért mert az övéi mindent a rendelkezésére bocsátanak. Bárcsak tudnánk mi is mindennel, amink van Istennek és felebarátainknak szolgálni.

            Barnabás Ciprusból származik, egy olyan sziget ez, ami abban az időben erkölcstelenségéről és bálványozásáról volt ismert. Zsidó ember volt, lévita, papi család leszármazottja. De ő ezt kárnak és szemétnek ítélte akkor, amikor Krisztust megismerte és a gyülekezet tagja lett. A gyülekezetben kapta a Barnabás nevet, ami azt jelenti : vígasztalás fia. Biztos, hogy nem véletlenül kapta ezt a nevet. Ez volt a legjellemzőbb és a legfontosabb szolgálata a gyülekezetben. Ezt látjuk majd abból is, amit a Szentírás elmond róla. Olyan ember volt aki a kellő időben a legtalálóbb szót tudta kimondani. Bizonyára hamar meglátta azt, ha valakinek bánata, keserüsége volt és úgy fordult és szólt hozzá, hogy az hamarosan megvígasztalódott. De nem csak emberi szavakkal, hanem az evangélium ígéretével vígasztalta meg azokat, akiknek erre oly nagy szükségük volt. Minden szavával és minden cselekedetével rámutatott a minden vígasztalás Istenére, aki minket is minden helyzetünkben megvigasztal, hogy a magunk rendjén mi is megvígasztalhassunk másokat. Mi is a vígasztalás fiai és leányai lehetünk, a családban,a gyülekezetben, a világban.

            Másodszor akkor találkozunk Barnabással, amikor Pált magához veszi annak megtérése után. Pál ekkor egy nagyon nehéz helyzetben volt. Hisz régi barátait elveszítette, a damaszkuszi gyülekezet szeretettel befogadta ugyan, miután Anániás meglátogatta, de onnan hamarosan menekülnie kellett. Az üldözőből egyszerre üldözött lett.  Ekkor Pál a jeruzsálemi gyülekezethez próbált csatlakozni, de ennek a tagjai bizalmatlanul fogadták, nem is csoda hisz nem sokkal azelőtt még véresen üldözte ezt a gyülekezetet. El tudjuk képzelni, hogy a gyülekezet arra is gondolt, hogy ez egy újabb ravasz fogás, hogy most aztán belülről mérjen halálos csapást a gyülekezetre. Akik közülünk megértük az ateista rezsim üldözését tudjuk, hogy ilyen cselek nem is voltak ritkák, amikor szekusok atyafiaknak adták ki magukat, sokszor bőröndnyi Bibliát is hoztak magukkal. Egy bölcs testvérünk ekkor arra kérte az egyiket, hogy olvassa fel a napi igéjét és imádkozzanak együtt. Ekkor lehullott az álarc. Ilyen időkben nem könnyü különbséget tenni az igazi testvér és a barátnak álcázott ellenség között. Mindkét fél magatartása érthető, persze ez most rendkivül fájhatott Pálnak, hisz a közmondás szavával élve két szék között a pad alatt volt. Barnabás azonban...másképpen cselekszik. A vígasztalás fia nem cáfol rá a nevére. Barnabás finom lelkével ráérez arra, hogy Pál megtérése igazi és nyugodtan be lehet fogadni a gyülekezetbe. Ahogy valaki mondotta : Barnabás olyan ember, aki másról hamarabb elhiszi, hogy az Isten gyermeke, mint saját magáról. Barnabásban itt valami Krisztus gyöngéd és befogadó szeretetéből tükröződik vissza. Bárcsak tudnánk mi is így befogadni egymást.

            Barnabást a jeruzsálemi gyülekezet Antiókhiába küldi. Ott már megalakult a gyülekezet és most munkatársakra van szükség. Amikor Barnabás megérkezik a gyülekezetbe örül, mert látja, hogy Isten Lelke komolyan munkálkodik ennek a gyülekezetnek a tagjaiban. Barnabás nem csak külső dolgokat lát, hanem mindenekelőtt Isten kegyelmét, ami erre a gyülekezetre gazdagon kiáradt. A kegyelem és az öröm az Isten országában elválaszthatatlanok egymástól. Milyen jó lenne, ha mi is annak örvendhetnénk, hogy Isten kegyelme ma is hatalmasan munkálkodik, hogy emberi életek változnak meg, hogy olyan emberek, akik eddig távol voltak Istentől és a gyülekezettől, közelvalókká lesznek. Barnabás egy józan ember és tudja, hogy a Sátán támadni fog, hogy ezeket a nemrég hitre jutott keresztyéneket Krisztustól eltávolítsa. Ezért állhatatosságra inti őket, a hitben való megmaradásra. Hányszor mi is szomorúan látjuk, hogy a kezdeti nagy felbuzdulás szalmalángnak bizonyul sok gyülekezeti tag életében. Amilyen hamar fellángolt a lelkesedés, éppen olyan hamar el is alszik a láng. Barnabás azért tudta így vígyasztalni a gyülekezetet, mert hittel és Szentlélekkel teljes férfiú volt. Nem önmagával volt tele. Aki önmagával van tele, az hamar megkeseredik és irígykedővé válik, de aki hittel és Szentlélekkel van tele, az a kegyelemnek örvend. A Szentlélek a jóság és a hit Lelke, az Istenben való bizalom Lelke. Barnabás szentül hiszi, hogy Isten ezt a gyülekezetet meg fogja tartani és meg fogja őrizni.

            Az is kedves vonása Barnabásnak, hogy Pált Antiókhiába hívja, hogy segítsen az egyre gyarapodó munkában. Pedig jól tudja, hogy Pál sokkal tehetségesebb ember, mint ő, de ő kész a második helyet is elfoglalni. Nem az ő dicsősége a fontos, hanem a gyülekezet előmenetele. Mennyire kellene ebben is tanulni tőle. Miután a gyülekezet imádkozik és bőjtöl a Szentlélek világossá teszi, hogy Pálnak és Barnabásnak Isten most egy még nagyobb feladatot készített: el kell indulni az evangéliummal olyan emberek felé, akik még soha nem hallották azt. Ütött a misszió nagy és döntő órája. De merre kell indulni? Isten Lelke ezt is megmutatja. Akit Isten ilyen munkára hív el, annak az irányt is megmutatja, kijelöli a szolgálat helyét. És milyen csodálatosak Isten útjai. Barnabás a misszió útja során először oda érkezik, ahonnan származott, ahol gyermek és ifjúkorát töltötte. Azoknak mondhatja el az evangéliumot, akikkel együtt nevelkedett. Nem is olyan könnyü szolgálat ez, hisz Jézus is megmondta, hogy senki se lehet próféta a maga hazájában. De a kivétel erősíti a szabályt, mert Barnabásnak megadatik, hogy saját hazájában próféta lehessen.

            Különös dolgok is történtek Barnabás életében. Egyszer istenként kezdték el tisztelni őket. A mi időnkben ez nem gyakran történne meg. De azért ez tetszik az embernek, simogatja a büszkeségünket. Vigyázzunk és utasítsunk el magunktól minden olyan tiszteletet, ami csak Istent illeti meg. Aztán a sok üldözés, szenvedés, amit főleg a saját népük részéről kell elszenvedjenek, s ezért ez még sokkal fájdalmasabb. De az a nagyszerü, hogy őket nem lehet megfélemlíteni, visszariasztani a feltett céljuktól. Ha egyik helyeről távozni kell, mennek a másik helyre. És mindenütt erősitik, bátorítják a híveket. Elmondják nekik, hogy sok nyomorúságon át kell nekünk az Isten országába bemenni. Legyen ez nekünk is vigasztalásul.

            Egyszer aztán nyoma vész Barnabásnak, mégpedig egy szomorú félreértés, viszály következtében. Pál nem hajlandó a második térítői útra János Márkot magával vinni, mivel ő az első útról a nehézségeket látva visszafordult. Barnabás könnyebben meg tudott bocsátani, Pál ebben a dologban hajthatatlan maradt. Kinek volt igaza? Ki tudja ezt megmondani? Mind a kettőjüknek tulajdonképpen. De egyiknek mégis engedni kellett volna, hisz nem volt üdvösség kérdése.De Isten még ebből is jót hozott ki, ahogy valaki mondta: Isten még a görbe vonalainkon is egyenesen tud írni. Ilyen kegyelmes Istenünk van nekünk.

Olvasandó igék : Ap.csel. 4,36, 9,27, 11,24, 13,4 ,14,12.22,  15,39

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Barabbás

Különös dolog az, hogy március 15, a mi népünk nagy ünnepe mindig az ú.n. bőjti időszakban van, amikor a Jézus szenvedéseiről emlékezünk meg. Az 1848-1849-es években a mi népünk nagyon sokat szenvedett és sok vért veszített. Ez a kétféle szenvedés is összefüggésben van egymással, mert minden szenvedés egy nagy sorsközösségbe állít bennünket. Hadd foglalkozzunk most épp ezért a Szentírásnak egy olyan emberével, akinek köze van mind a Jézus, mind pedig a saját népe szenvedéséhez, hisz ő olyan ember volt, aki megpróbált szembeszállni azzal a római hatalommal, ami népe szenvedését okozta. A Szentírásból nem derül ki egyértelmüen ez, de mégis erre következtethetünk. Főleg Máté és Márk evangéliuma igazolja ezt, hiszen az egyik őt nevezetes fogolynak nevezi, a másik pedig azt is elmondja, hogy Barabbás más lázadókkal együtt  le volt tartóztatva, akik egy lázadás alkalmával gyilkosságot követtek el. Minden valószínűség szerint a zélóták közé tartozott. Ők a Jézus idejében egy pártot alkottak, ők voltak a legbuzgóbb zsidó hazafiak. Amikor Palesztína  római fennhatóság alá került a legtöbb zsidó ezt nem volt hajlandó elismerni és elfogadni. Ezért az országban állandóan óriási feszültség volt, az egész ország egy puskaporos hordó volt ebben az időben, amely minden pillanatban robbanással fenyegetett. Galileában volt a legfeszültebb a helyzet, itt több lázadás is volt, az egyik az, amiről az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 5-ik fejezetének végén olvashatunk Itt egy bizonyos Júdásról van szó, aki Sadduk nevű farizeussal együtt megalapította a zélóták pártját. Mai kifejezéssel ez egy szélsőségesen jobboldali párt volt, akik nem ismerték a megalkuvást, számukra minden a törvény és a zsidóság volt. A feltett céljuk az volt, hogy Izrael népe megszabaduljon  a rómaiaktól és így visszanyerhesse múltbeli dicsőségét és ragyogását. Ezek a zélóták nem riadtak vissza a vérontástól sem, ahol csak lehetett merényleteket szerveztek a római katonai bázisok ellen, de a saját népük tagjait is képesek voltak meggyilkolni, ha nem gondolkodtak és cselekedtek úgy, mint ők. Rendkívül elszánt, mindenre kész fanatikus emberek voltak ezek. Az adófizetést is megtagadták, szerintük Isten a Föld Ura és csak neki szabad  adót fizetni. Jelszavuk a „szent háború” volt, mindig ruhájuk alatt hordták görbe kardjukat, innen kapták a másik nevüket : szikáriusok. Ezzel a karddal igyekeztek leszámolni a rómaiakkal és azokkal a honfitársaikkal, akik abba a gyanúba keveredtek, hogy együttműködnek a római megszálló hatalommal. Minden valószínűség szerint Barabbás is ennek a pártnak volt a tagja és egy lázadás idején így ölt meg egy vagy több római katonát és ezért került fogságba. A zélóták, köztük Barabbás is egy életstílust, egy lelkületet képviselnek. Erre a lelkületre az erőszak, a lázadás jellemző. Ez a lelkület azt mondja .vedd a magad kezébe sorsod irányítását, írtsd ki az ellenséget. Ne engedd, hogy mások uralkodjanak feletted, te uralkodj másokon. Barabbás az az ember, aki azonnal odaüt és visszaüt. Barabbás ezért rendkívül népszerű, imponáló, mert a mi ereinkben is a Barabbás vére folyik Most úgy kerül a figyelem középpontjába, hogy Pilátusnak eszébe jut, hogy a zsidóknak van egy olyan szokásuk, hogy a nagy ünnepük alkalmából egy foglyot szabadon engedhetnek, kegyelemben részesíthetnek. A szokás pontos eredetét nem ismerjük, úgy tűnik, hogy ez nem római szokás volt, hanem a legvalószínűbb az, hogy az Egyiptomból való szabadulás emlékére vezették be ezt a szokást a zsidók, s a római megszállókra az volt jellemző, hogy a jobb együttélés érdekében ők alkalmazkodtak a megszállt népek szokásaihoz.

            De ki az a másik fogoly, akit választani lehetne, hisz épp így válik nagyon sürgetővé a kérdés, hisz ezen a napon dönteni kellett, választani kellett Jézus és Barabbás között. Az írásmagyarázók arról is tudnak, hogy ennek a Barabbásnak a keresztneve is Jézus volt, ebben az időben ez gyakori név volt, és akkor így hangozhatott a kérdés: ti melyik Jézust választjátok, azt, akit Barabbásnak mondanak, vagy pedig azt, aki Krisztusnak mondatik. A mi számunkra is nagyon égető ez a kérdés, sőt népünk számára is, hisz az ember nagy kiváltsága és terhe, hogy neki mindig választania és döntenie kell. Egész életünk abból áll, hogy határozott igeneket és nemeket kell kimondanunk. S ha valamire igent mondtunk, ezzel minden másra nemet mondtunk. Itt Nagypéntek napján s nekünk Jézus szenvedésének és népünk szenvedésére való emlékezésünk idején az a kérdés áll előttünk, hogy mi melyik lelkületet, indulatot választjuk. A Barabbás lelkületével foglalkoztunk, most lássuk, hogy mi a másik lehetőség, ki az a másik, akit válaszhatunk egyénként és népként egyaránt. Ez a választás sokkal nagyobb dolog, mint gondolnánk, ez élet és halál kérdése. Jézus is egy Atyának a Fia, a Barabbás név épp ezt jelenti, hisz maga az Atya mondta róla : ez az én szerelmes Fiam, Őt hallgassátok. Az a lelkület, amit Ő hozott egészen más, mint a „barabbási”, a világi lelkület. Jézus nem az erőszakot hirdeti, hanem a szeretetet. Ő nem azt mondja, hogy az ellenséget ki kell írtani, hanem azt, hogy az ellenséget szeretni kell. Ő nem akarja a maga kezébe venni ügyei intézést, hanem egészen az Atyára bízza magát. Ő nem üt oda és nem üt vissza, hanem alázatosan tűri az ütlegelést. Ő nam parancsolni akar másoknak, hanem engedelmeskedik Atyjának. Ő nem uralkodni akar mások felett, hanem szolgálni akar másoknak. Az Ő megjelenését nem halál és pusztulás követi, mert Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ő nem megöl másokat, hanem kész meghalni másokért. A döbbenetes az, hogy a világ annyit szenvedett már a barabbások miatt és mégis mindig Barabbást választja. Annyira megtéveszt minket a barabbások hangoskodása, lármája. Pedig rajtunk és népünkön is nem a barabbások segíthetnek, hanem Jézus és az Ő lelkülete. Nem kellene szégyelnünk azt, hogy mi Őt választjuk, nem kellene félnünk elfogadni a Jézus lelkületét, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a szelídség sokkal nagyobb hatalom, mint az erőszak, alázattal sokkal többre lehet jutni, mint mások megalázásával, a letiport igazság is erősebb, mint a gonoszság, a türelem előbbre visz minket, mint a bosszú, hogy a krisztusi szeretettel sokkal jobban lehet formálni életeket, mint bármilyen más kényszerítéssel, erőszakkal. Minden forradalomnak és forradalmárnak az az óriási hiányossága, hogy csak körülményeket tud megváltoztatni, de nem tudja megváltoztatni az emberi sziveket, életeket. Márpedig hiába változnak meg körülményeink, ha nem változik meg a szivünk. Barabbás hiába küzd a szabadságért és a nép is hiába teszi ezt, mert ők nem szabadok, őket megkötözi a gyűlölet, a bosszúvágy. Az egész szenvedéstörténetben azt látjuk, hogy csak egyedül Jézus a szabad, bár Ő megkötözve áll bírái előtt. Szabad arra, hogy mindent eltűrjön, minden szenvedést magára vállaljon. Ő szabad minden előítélettől, gyűlölettől, félelemtől, szabad az áldozatra, a teljes engedelmességre, a halálra is. Semmilyen „barabbási” eszközhöz nem hajlandó nyulni, nem hajlandó azokat igénybe venni. Ő megmutatta örökre ennek a világnak, hogy a leghatalmasabb fegyver a szeretet, amely nem kíméli magát, amelynek a másik a fontos. Jézus ezt a legnagyobb harcot egyedül a szeretet fegyverével harcolta meg. Bármennyire is ünneprontásnak tűnik március 15-én, de mégis ki kell mondanunk : mi is és a mi népünk is csak ezzel fog győzni. Megpróbálhatunk Barabbás eszközeivel segíteni magunkon, de biztos vereséget szenvedünk, mert a bűnt nem lehet emberi erőszakkal legyőzni, csak isteni szeretettel megbocsátani. A Krisztus szenvedése ki akar szabadítani minket a „barabbási” lelkületből és krisztusi emberekké akar minket formálni. Ha nem merünk mi és a mi népünk Jézus mellé állani, akkor nincs megoldás. Bárcsak meg tudnánk ezt mi is látni, bárcsak tudnánk Jézust választani.

Olvasandó igék: És.42,2, 53,7, Máté 27,15-26, Márk 15,615, Ján.1O,1O. 19,39-4O, Ap.csel.5,37.

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Bálám

            Magyar református népünk egyik legnagyobb tanítója, tudós professzora karácsony pogány prófétájának nevezte Bálámot. Nagyon jó dolog karácsonykor nem csak az újszövetségi történeteket olvasgatni, magyarázni, hanem az ószövetségi ígéreteket is számba venni, amelyekben a megszületendő Megváltóról jövendőltek . Az Ószövetségben nagyon sok olyan ige van, ami arról szól, hogy Isten meg fogja ajándékozni ezt a világot a Messiással, a Megváltóval, aki elhozza a várva várt szabadulást és békességet a földre. Ezek között kiemelkedő helyet foglal el Bálám jövendőlése, ami azért is nagyon értékes, mert Bálám nem Izrael népe közül származott, hanem egy idegen pogány népnek a tagja.

            De ki is volt ez a Bálám? A honfoglalás idején élt, amikor Izrael győzelmesen vonult előre, sorra foglalta el Szihonnak, az emoreusok királyának, Ógnak, a Básán királyának országát. Lassan a moábiták határához érkeznek, de hírük megelőzi őket és Moáb királyát, Bálákot nagy félelem keríti hatalmába. Ő, mint akkor az uralkodók tették, megpróbálja természetfeletti erők segítségül hívásával elhárítani a közelgő veszedelmet. Tőle messzi távolban, Péthorban élt egy híres szentember, Bálám, a Peór fia. Őróla az hírlik, hogy isteni titkok tudója és csodás erőkkel rendelkezik, melyeket adott esetben mozgósítani tud. Ha most Bálám átkot mondana a közelgő Izraelre, akkor az bizonyára megtörné erejét. Bálám nehezen indul el erre az útra, csak két küldöttség és sok kincs unszolására Nem sima az útja, még szamara is megszólal, hogy figyelmeztetsse őt, de végre csak megérkezik. Bálák király a tisztes vendéget felviszi egy hegy tetejére, ahonnan már látható a síkságon táborozó Izrael. Megkezdődik a titokzatos átok-művelet, nagy ceremóniákkal készíti elő a természeetfeletti erők mozgósítását. De ekkor megjelenik neki maga Isten s ennek következtében átok helyett áldás hagyja el az ajkát. Nem sikerült a tervezett dolog, minden visszafelé sült el. Bálák nem nyugszik bele a kudarcba, újabb próba következik, ezennel a Piszga tetejéről. De az eredmény változatlan, Bálák tovább erőlteti a dolgot, de ez is csődöt mond, hisz átok helyett szebbnél –szebb áldások hangzanak el. Csillagról szól, mely Jákóbból származik és királyi pálcáról mely Izraelből támad. Ezek után hazamegy távoli lakhelyére, Bálákon és népén pedig beteljesedik Isten ítélete.

            Ezek után lássuk meg, hogy mit üzen nekünk ez a történet? Először is azt, hogy Isten kijelentése nincs korlátokhoz kötve.Kiválasztott népéhez szüntelen szólt prófétáin keresztül. Ma az egyház az a hely, ahol az igehirdetésen keresztül állandóan szólítgatja, bátorítja, vigasztalja népét. De íme itt most azt látjuk, hogy Isten a választott nép, az egyház körén kivül is megszólalhat, közölheti akaratát. Bálámnak semmi köze se volt az Isten népéhez, ő egy babonákban, mágiákban elmerűlt népnek a tagja volt és a csodálatos, hogy ennek a babonás mágusnak olyan tiszta igei látomásai voltak, amelyeket csak Isten jelenthetett ki neki Szentlelke által. Milyen jó dolog ezt tudni épp karácsony táján, amikor mi a családban és a gyülekezetben olyan bensőségesen, olyan lelki melegséggel ünneplünk , de jó reménységünk lehet azok felől, akik még ilynkor se jönnek el már az Isten gyülekezetébe, akik már a pogányság sötétségébe sűllyedtek, hogy nekik is juthat a karácsony öröméből, Isten áldott Kijelentéséből.

            Bálám története arra is megtanít,, hogy mi az igazi próbája az Istennel való találkozásnak. Amikor Isten megszólal, akkor az embernek nincs más választása, mint eszköznek lenni az Ő kezében. Hisz minden pogányságnak, babonának, külső vallásosságnak az a jellemzője, amit Bálám és Bálák életében is látunk: az isteni erőket a maga vágyainak, kívánságainak szolgálatába akarja állítani az ember. Ez tette híressé Bálámot, hogy ő a természetfeletti hatalmakat megjelölt célokra tudja irányítani. Eddig mindig megrendelésre szolgáltatott vagy áldást vagy átkot. Az apostoli levelekben is így jelenik ő meg, mint aki lelki képességét anyagi nyerészkedésre kamatoztatja. Eddig ez mindig be is jött neki, de most egészen másképp alakulnak a dolgok. Hiába rendelt Bálák átkot, hiába adott busás jutalmat, ígért nagy tisztességet, Bálám most nem igazodhatik emberi vágyakhoz és érdekekhez. Jó ezen a történeten a mi ünneplésünket is lemérni, hányszor vagyunk a karácsonyi örömmel is úgy, hogy elővesszük valahonnan, ilyenkor karácsonykor megcsillantjuk, s aztán újra elraktározzuk egy esztendőre. Aki igazán ünnepli ezt az ünnepet, akihez igazán szól Isten, az nem tehet mást, mint engedelmes eszközzé lesz az Isten kezében. Akkor nekünk se lehet más célunk, hogy amit az Úr szól, azt mi is tovább mondjuk, azt megvalósítsuk a mi mindennapi életünkben.

            A történet harmadik nagy üzenete, hogy az Isten népe a legváratlanabb helyekről is kaphat támogató szövetségest. Bálám célja az volt, hogy veszedelmet hozzon Izraelre, hogy eltorlaszolja az előrenyomulás útját, de végül dicsőséget prófétál és megnyitja a pályát és a győzelem útját egyengeti Izrael népe előtt. Isten gyermekeinek ezért sohasem kell rettegni, mert Isten segítsége nem csak az Ő híveinek seregére korlátozódik, íme adott esteben Isten hatalma és Kijelentése még az ellenséget is baráttá teheti. Isten kiválasztott gyermekeinek van egy nagy biztonsága. Aki csak a földiekben reménykedik,az mindig kell rettegjen, hogy valami vagy valaki ellene fordulhat. De aki az Isten ügyéért, az Ő katonájaként harcol a bűn, a világ és a Sátán ellen, az tudhatja, hogy semmilyen erő, hatalom nem győzedelmeskedhetik felette. Még ha meg is átkozna valaki, az is áldásunkra fordul. Milyen nagy biztonság van ebben mindnyájunk számára. Nincs, nem létezik ezen a világon olyan bűn, vagy ártó hatalom, aminek a mi Urunk ne parancsolna, aminek ne a mi javunkat és üdvösségünket kellene munkálnia. Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van, tanítja az apostol is.

            Ez a történet csodálatos biztatás lehet az egyház számára is. Jöhetnek sokan, akik átkot mondanának, akik el akarnák törülni a Föld színéről az egyházat, tagadhatják létjogosultságunkat, de semmit el nem érhetnek, támadásaik is mind csak segítségünkre vannak. Jó reménységünk lehet azok felől is, akik most még átkot mondanak ránk, hogy egyszer ők is áldásmondókká lehetnek. Az az Isten, aki a dühöt lihegő Saulusból Pál apostolt formált, mért ne tehetné ezt meg a mai ellenségeivel is? Ez a történet arra bíztat, hogy legyünk jó reménységgel azok felől, akik most még nagyon távol vannak, akik csak papíron tagjai az egyháznak, vagy még azon se már, hanem ott harcolnak az egyház ádáz ellenségeinek a sorában. Az egyik próféta a megszületendő Messiást Immánuelnek nevezte, ami annyit jelent : velünk az Isten, s ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki, bizonyára senki mondotta nagy református fejedelmünk.

            Ezen az ünnepen, ezen a Karácsonyon azt szemlélhettük, hogy felvette a mi testünket, magára öltötte a mi sorsunkat, azonosította magát a mi ügyünkkel, akkor még mitől félhetnénk hát? Nekünk egy hatalmas Istenünk van, teljességgel Reá bízhatjuk magunkat. Bálám , Karácsony pogány prófétája így válik az Isten értünk küzdő csodálatos hatalmáának a bizonyságává, hordozójává. Mi most már még jobban tudhatjuk, hogy Akit ő még csak messziről látott, Az soha többé el nem halványuló csillag üdvösségünk egén, és az a királyi pálca, ami Izraelből támadt, az örökké uralkodik a mi életünk és sorsunk felett. Legyen Bálám személye mindig emlékeztető a mi számunkra, s főleg ezen az ünnepen legyen az ő üzenete boldogító és vigasztaló a mi számunkra.

Olvasandó igék. 4 Móz.22,23,24 fej. És.7,14,  Róm.8,28,  2Pét.215-16, Júdás 11, Jel.2,14

                                                                                                            Lőrincz István