A Szentírás emberei: Augustus császár

            A lexikonokból megtudhatjuk róla, hogy ő az első római császár, aki Kr.e.27-től Kr.u.14-ig uralkodott. Apja Caius Octavius, őt nagybátyja Caius Julius Caesar tette naggyá, aki adoptálta és a végrendeletében örökösévé tette. Ő kapta először az „Augustus” nevet, ami imádásra méltót jelent. Mint katona és mint koprmányzó egyaránt kiváló volt. Tőle várta a birodalom, hogy egy új, boldog korszakot valósít meg a világban, amit Vergilius jövendőlt meg Kr.e.40-ben. Mindenekelőtt a világbéke megvalósítását várták tőle és ezért istenként és szabadítóként tisztelték. Jó kapcsolatai voltak a zsidókkal, az ő pénzén naponta kétszer áldozatot mutattak be a jeruzsálemi templomban és Heródessel is jó kapcsolatban állt. Tiszteletére Rómában , Samáriában és Cézárea Filippiben is templomot építettek, halála után egy hónappal a szenátus istenné avatta. A Bibliába úgy kerül be, hogy ő rendelte el azt a népszámlálást, ami miatt József és Mária Betlehembe utaznak, hogy ott szülessen meg a próféciák szerint Jézus. De mit üzenhet ma nekünk ez a császár, mi ebben a karácsonyi evangélium? Három dolgot lássunk meg ebben.

            Először is a karácsonyi történet fenségét mutatja ez. Mert amikor Augustusról hallunk, akkor megjelenik előttünk a világbíró, hatalmas római császár, ahol fényes palotában trónol, körülveszik az államférfiak, látjuk a pillanatot, amelyben megszületik a rendelet, hogy népszámlálás tartassék a birodalom egész területén. Ezt a rendeletet aztán száguldó postakocsik viszik szét a jól megépített utakon a birodalom legtávolabbi zúgaiba is. Látjuk azt, hogyan engedelmeskednek ennek a rendeletnek a birodalom összes alattvalói. Az egyes tartományokban más-más módon igyekeznek eleget tenni e nagy feladatnak. Az egész birodalmi apparátus mozgásba lendül, hivatalnokok ezrei szorgoskodnak és milliók kelnek útra, hogy a császár parancsa megvalósuljon. De miért történt mindez? Tudjuk, hogy akkor a statisztikai adatok még nem érdekelték az embereket, Róma urát csak egy dolog érdekelte: a birodalom kasszája, hogy minél több pénz jöjjön be abba. Tudni akarták, hogy a birodalom egyes részei milyen adóterhet bírnak elviselni, melyik néptől mennyi pénz várható. Egy lenyűgöző látvány volt ez önmagában, amit az önistenítő emberi gőg emelt magának. De miután ezt a lenyűgöző látványt láttuk, még sokkal fenségesebb eseményben van részünk, mertrt látjuk a jászolban fekvő Gyermeket. Augustus császárnak is el kell tűnnie most, hogy a megszületett Megváltónak hódolhassunk. Ő szegényes és ígénytelen körülmények között születik meg, de fölötte megnyílik az ég, énekelnek az angyalok, hozzá jönnek a pásztorok és bölcsek.

            A nagyvilági politika ma is el akar bűvölni, melynek középpontjában ma is éppúgy, mint 2000 éve a pénz áll. Ma már nem is nagyon kell népszámlálást tartani, mert naprakész statisztikák mutatják a világ népeit, vagyoni állapotukat gazdasági lehetőségeiket. Ma is úgy van, hogy a gyengébb, legyőzött népektől áramlik a pénz a hatalmasokhoz, a nagyok, akiket ma multiknak is nevezünk pontosan kiszámítják, hogy mit lehet a szegényebb népekből kisajtolni. De Karácsony épp azért van, hogy legalább néhány napra elfeledkezzünk minderről, hogy most ne a világpolitika és a pénz legyen fontos, hanem lelkünket a betlehemi Gyermek imádata és fensége töltse be. S ez, ha lehet az ünnep után se múljon el, akkor se engedjük, hogy a mai Augustus-ok, az ő hatalmuk és pénzük , az ő imádatuk telepedjen a lelkünkre.

            A második dolog egy szép vigasztalás. Izrael népe ekkor elnyomatásban élt. Számukra Augustus és birodalma, az ő rendeletei mind az ősi szabadság elvesztését, az idegen zsarnokságot jelentette. Az összeírás nekik azt jelentette, hogy az ő sorsukat Rómában intézik, s nekik azt kell tenniük, amit ott fenn róluk elvégeznek. Augustusban azért volt annyi bölcsesség, hogy az összeírást úgy bonyolíttatta le, hogy lehetőleg tiszteletben tartsa az egyes népek hagyományait, azért Izraelben a népszámlálást úgy bonyolították le, hogy a régi törzsi és családi kötelékeket vették alapul. Ezért kellett mindenkinek ősei városába vagy falujába utazni, ezért kerekedett fel József is Máriával, hogy Betlehembe menjen, mivel ő a Dávid házából éds háznépe közül való volt.

            Talán mi is így vagyunk,  a mi népünk is ezt érzi. Az elmúlt században annyi megaláztatás, csapás érte a mi népünket, a világ hatalmasai szétszaggatták  ősi ,nagy országunkat, mi sokszor elkeseredve harcoljuk nehéz harcainkat. De ne ezt lássuk most, hanem sokkal inkább azt, hogy mekkora örömöt adott Isten nekünk is, ami népünknek is a karácsonyi örömben. Fájdalmainkat és veszteségeinket nem lehet öszahasonlítani se azzal a mérhetetlen örömmel, amit a betlehemi Gyermek, Jézus születése jelent nekünk. Az az öröm, ami Karácsony estéjén ott lehet az arcunkon, amikor meggyújtjuk a karácsonyfán a gyertyát, amikor elénekeljük kedves karácsonyi énekeinket, amikor kibontjuk ajándákainkat, amikor elolvasuk az evangélium kedves történetét, minden bánatnál és fájdalomnál nagyobb, ami ért és érni fog bennünket ebben a világban, ahol az Augustus-ok és a pénz uralkodik ma is éppen úgy, mint régen. Sok veszteségünk lehet egyénként és népként is, de birtokában vagyunk a legnagyobb kincsnek és minden fájdalmunkon felülkerekedik a nagy öröm, hogy született nekünk Megtartó.

            Végül megláthatjuk Karácsony értelmét is, hogy mi is teszi olyan fenségessé és vigasztalóvá ezt a történetet. Augustus császárnak megvoltak az indokai a a népszámlálás kiírására. De ő nem is gondolt arra, hogy ennek milyen jelentősége volt, hisz ezt a rendelkezést ma már senki se emlegetné, a történelem sárguló lapjai őriznék csak, ha ez a császári parancs nem azt szolgálta volna, hogy ott valahol egy messzi keleti privinciában egy jegyespár nem indult volna el lakóhelyéről Názáretből, hogy Betlehembe menjenek. Épp ezekben a napokban közeledtek Mária szülésének pillanatai, s az ősi próféciák szerint ott kellett megszülje gyermekét, ahol a múlt dicsősége táplálta a jövő reménységét: a Dávid városában. Augustus császár az ő hatalmas birodalmának egész gépezetével végső soron csak eszköz volt annak kezében,aki mindeneket a maga tervei szerint igazgat. Augustus magát a világ legnagyobb urának tartotta, de nem csak ő, hanem az egész világ is, amely hódolt előtte.De az evangélium azt mondja: ő is csak egy ajtónállószolga volt, aki kitárta a palotájába vezető kaput, hogy ott egy olyan Úr foglalja el a széket, akit ő nem is láthatott meg életében. Látszólag ő uralkodik, parancsolgat, szavára mindenkinek meg kell mozdulnia, de most egy más hatalom lép be ebbe a világba, amelynek dicsősége mellett az övé teljességgel elhalványul és eltörpül. Az ő királyi széke már rég elporladt, de a most született Királynak a hatalma nőttön nő és örökre megáll. Az ő parancsa már rég lecsengett, de a Jézus parancsa most is átzúg a világon és örökre visszhangozni fog százmilliók szívében. Bethemből egy új parancsolat adaték ki. Augustus azért adott parancsolatot, hogy meglássa, hogy még mit csikarhat ki alattvalóiból, Jézus azért jött e világba, hogy felmérje a világ nyomorúságát és segítsen azon. Augustus parancsában tetőződött az emberi gőg és hatalmaskodás, a Jézuséban az isteni kegyelem és könyörűlet. A Jézus összeírása ma is tart. Kerekedjünk fel mi is minden bűneinkkel, bajainkkal, nyomorúságainkkal és siessünk a Betlehemben született Király elé, hogy bűneink megvallása által jegyeztessünk be mi is az Ő alattvalóinak könyvébe, és kapjuk meg az ajándékot, amit csak Ő tud adni :életünk megváltását, lelkünk üdvösségét. Valljuk meg mi is: Ő a Királyok Királya és Uraknak Ura. Az Ő uralma megmarad mindörökre. Hódoljunk hát Előtte mi is ezen az ünnepen.

Olvasandó igék: Mik.5,2,Mát.2,4-6 , Luk.2,1-4.11, 16

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Asa

            Az államfőknek, királyoknak, minisztereknek nagy a felelősségük. Sokszor nagyon fontos döntéseket kell hozzanak, amitől emberek millióinak élete függ. A Biblia is rendszeresen tudósít az ilyen emberek életéről, nem idegen tőle a közélet, a politika. Isten komolyan veszi azt a világot, társadalmat, amiben élünk, dolgozunk.

            Így találkozunk Asával is, aki nagyon hosszú ideig, negyevenegy esztendőn át uralkodott. Asa Roboám unokája volt. Mit mond el róla a Szentírás? Szép bizonyságtételt olvasunk róla, hogy azt tette, ami jó és helyes volt az Úr előtt. Ez azt jelentette, hogy Isten parancsolataiban járt és nem volt megalkuvó a bálványokkal szemben. Három dolgot mond el róla az ige. Az első, hogy megparancsolta Júdának, hogy az Urat, az ő atyáik Istenét keressék s hogy vegyék komolyan és cselekedjék az Isten parancsolatait. Ez nagy dolog. Nem azt mondja a népnek, amit manapság szoktak mondani : a hit, a vallás az egy magánügy, abba senkinek se lehet beleszólása. Áldott az a nép, aki az államfőjétől, miniszterétől, vezetőitől ilyeneket hall.Az Urat keresni mindenek előtt azt jelentette, hogy szeressék az Úr házát a templomot, hogy kutassák az Írásokat. Ez ma is nagyon fontos.Milyen szomorú azt látni, hogy egyre több ember idegenedik el a templomtól, a Bibliától, a hittől.

            A második dolog, hogy megtisztította az istentiszteletet. Júdában sok magaslat volt, ahol a pogány istenségeket imádták, nekik mutattak be áldozatokat. Asa ezeket romboltatta le, mert ő tudta, hogy az igaz Isten nem tűr maga mellett utálatos bálványokat. Nekünk hála Istennek már megreformált istentiszteletünk van, aminek Isten igéje és annak hirdetése van a középpontjában, de vajon nem szorul-e megtisztításra az életünk istentisztelete? Vajon nincsenek-e „házi” bálványaink, amelyek nagyra nőttek az életünkben? Ne gondoljuk, hogy nekünk nincs már miből megtisztulnunk, ha nem látjuk, akkor kérjük az Urat, hogy Ő mutassa meg azt, ami bálvánnyá nőtt az életünkben.

            A harmadik dolog, amit Asáról olvasunk, hogy ő nagyon sokat épített. Ötször is írja a Szentírás, hogy épített városokat, erődítményeket, tornyokat. És megerősítette a már meglevő építményeket. Hogyan volt ez lehetséges? Hát úgy, hogy béke és nyugalom volt az országban Tíz éven át nem volt háború és ez abban az időben nagy dolog volt. Milyen hálásak kell mi is lennünk, hogy már hatvanöt éve nem volt háború ezen a vidéken, hogy már közel húsz éve a rettenetes diktatúra is elmúlt, hogy békében és nyugalomban élhetünk. Az ilyen időt jó kihasználni a külső és belső építkezésre egyaránt. Mekkora áldás, hogy annyi templom és gyülekezeti ház épülhetett az utóbbi két évtized alatt, hogy annyi testvérgyülekezeti kapcsolat, evangélizáció, táborozások lehettek, amelyek mind-mind a gyülekezet építését szolgálják. Imádkozzunk, hogy maradhasson meg a békesség és nyugalom, hogy még inkább épülhessünk és gyarapodhassunk.

            Sajnos, hogy a békességnek hamar vége szakadt, mert az ellenség nem alszik. Egy bizonyos szerecsen Zérah jön ellenük, nem tudjuk pontosan, hogy ki is lehetett ő, egyesek Etiópiára, mások Felső-Egyiptomra gondolnak. Az is lehet, hogy ő nomád, beduin törzsek vezére volt. Az összeütközés elkerülhetetlennk tűnik. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Emberileg kétségbe kellene esni, fel kellene adni a reményt, de mivel Asa Isten gyermeke ő az imádság útját választja. Ő is, mint olyan sokan mások is elődei közül leborul Isten előtt és segítségért esedezik. Ő nem csak népének parancsolta, hogy az Urat keressék, hanem maga is ezt teszi. Ebben is szép példát ad nekünk. Mert a hívő ember leghatalmasabb fegyvere ma is az imádság. Mi is mindig és minden helyzetben használhatjuk ezt az áldott eszközt. A lehetetlen és reménytelen helyzeteinket Isten elé vihetjük. Bízhatunk abban, hogy Ő tud segíteni.

            Asa imádságát meghallgatja Isten. Az ég nem marad zárva. Azt olvassuk, hogy az ellenség menekülni kezd. Júda fiai üldözőbe veszik őket és megsemmísitő csapást mérnek rájuk. Az Úr nagy győzelmet ad népének és még zsákmányt is szereznek és úgy térnek vissza Jeruzsálembe. Áldott legyen az Isten a mi meghallgatott imádságainkért is, amikor nehéz helyzetekben, próbákban kimenekedést adott. Lehetnek olyan imádságaink is, amikre Isten nem úgy válaszol, ahogy mi azt elképzeltük. Imádkozunk valaki gyógyulásáért és annak állapota egyre rosszabbra fordul, imádkozunk gyermekünk megtéréséért és az még inkább halad előre a bűn útján. Mi hisszük, hogy Isten ilyenkor is meghallgatja imádságainkat, de másképpen végzett, mint ahogy mi azt elképzeltük. Ilyenkor az a győzelem, hogy ezt el tudjuk fogadni és tudunk ha kell tovább is várni. Azt azonban tudjuk, hogy Isten a legnagyobb és legfélelmetesebb ellenséget a halált legyőzte, annak már nem lehet hatalma felettünk.A biológiai halálon át kell mennünk, de a lelki halálon már nem, attól megszabadított minket Jézus Krisztus. Nekünk Benne kell hinnünk, Vele és Általa mindenben diadalmaskodhatunk.

            Sajnos, Asa élete végén elhajolt az Úrtól, bizodalmát emberekbe helyezte, az őt figyelmeztető prófétát börtönbe vetette, és a nép közül sokakat megnyomorított. Betegségében is nem az Urat, hanem az orvosokat kereste. Ami oly szépen indult, rosszul fejeződött be. Nem véletlen mondja a Szentírás, hogy legyünk állhatattosak, maradjunk meg mindvégig a hitben, legyünk hűek mindhalálig Istenhez.. Legyen az életünk ne csak egy ideig, hanem mindvégig áldott!

Olvasandó igék : 2 Krón.14-16 fejezetei, Róm.8,37, 1Kor.15,55-57, Jel.2,1O

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Áron

Vannak emberek, aki mindig háttérben maradnak.  Ilyen Áron is. Testvére Mózes mindig az előtérben van, ő pedig mindig a háttérben marad. Számára ez nem zavaró és nem bántó, Áron elfogadja a második helyet, ő meg van elégedve azzal a hellyel, amit Isten neki adott. Nagyon jó dolog az, ha valaki tudja hogy hol a helye , de még nagyobb dolog az, ha valaki azt is tudja, hogy Isten helyezett minket arra a helyre, ahol vagyunk.

            Tudjuk, hogy ez a két testvér sokáig el volt szakítva egymástól.  Mózes már negyven éve a pusztában van és apósa Jetró juhait legelteti. Isten juttatja eszébe, hogy neki még testvére is van. Akkor teszi ezt Isten, amikor Mózes tiltakozik az elhívása ellen és arra hivatkozik, hogy ő nem tud jól beszélni: Ekkor Isten bíztositja Mózest arról, hogy a nép kivezetésének nagy feladatát nem egyedül kell elvégezze. Neked Mózes van egy testvéred! Ő rendelkezik azzal a tálaentummel, ami neked nem adatott meg. Mózes meg kell lássa, hogy maga Isten gondoskodik munkatársakról.

            Talán mi azt mondjuk, hogy nekünk Isten nem ad ilyen nagy feladatokat, mint Mózesnek és Áronnak. Ez így igaz, de azért még van elvégezni való az Isten szőlőskertjében. Lehet, hogy ebben a munkában mi is sokszor nagyon magunkra maradunk, egyedül érezzük magunkat. Ilyenkor lehet bátorításunkra a gyülekezet közössége, az a tudat, hogy ezt a nagy munkát Isten nem csak ránk bízta, hanem az egész gyülekezetre. Nem kell nekünk minden tálentummal rendelkezni, elég az ami nekünk adatott. Csak ki-ki használja és sáfárkodjon a kapott ajándékokkal.

            Minden ember életének vannak mélységei és magasságai. Így volt ez az Áron életében is. Az ő életének mélypontja az volt, amikor Mózes felment a hegyre , hogy a Tízparancsolatot átvegye Istentől, a nép már türelmetlenkedett és egy látható istenképet akarnak maguknak. Elvégre a többi népnek is mind volt bálványképe, miért ne lehetne épp nekik? Áron bűnét az is súlyosbítja, hogy ő nagyon jól tudta azt, hogy az Izrael Istene nem képekben, hanem szavában, igéjében jelenti ki magát. Áron mégis enged. Mózes is lángoló haraggal  néz a szemébe és kérdezi : hogy tehettél ilyet? Isten igéje nagyon őszinte, nem rejti el Isten szolgái gyengeségeit, gyarlóságait. Áron is csak egy ember, épp olyan, mint mi. De milyen jó, hogy az Áron számára is volt bocsánat. Isten nem azt mondta : takarodj a színem elől, soha többé nem akarlak látni többé. Ilyen emberekre nincs szükségem. Áron őszinte bűnbánat után újra Isten szolgálatába állhat. Ilyen kegyelmes Istenünk van nekünk.

            Az Úr a szent sátorban és később a jeruzsálemi templomban valami rendkívülit ajándékozott népének.Izrael népe a találkozás lehetőségét nyerte meg Istentől. Isten adott egy helyet, ahova jönni lehetett minden örömmel és bánattal, gondokkal és bűnökkel terhelten. Ezen a helyen szolgált a pap, aki a szent és kegyelmes Istent képviselte a nép előtt. Ő mutatta be az Istennek tetsző áldozatot és ő áldotta meg a népet Isten nevében. És Izrael népének első főpapja épp az az Áron lett, aki az aranyborjú körül is forgolódott. Isten egy ilyen bűnös embernek ilyen szent szolgálatot, tisztséget ad. Mózes szenteli fel őt erre a szolgálatra, ami Jézus Krisztus szolgálatának az előképe. Ennek a felszentelő istentiszteletnek van egy különös mozzanata. Mózes vesz az áldozati állat véréből néhány cseppet és ezzel megérinti Áron fülét, kezét és lábát. Később úgyanígy tesz Áron fiaival is. Mit jelentsen ez? Ez a vér az Istennek szentelt életről beszél. Mintha azt mondaná Isten Áronnak : az én szolgálatom azzal kezdődik, hogy hallgass rám, figyelj az én szavamra. E hallgatás nélkül nem lehet nekem szolgálni. De nem maradhatsz a hallgatásnál. Hiszen tenned is kell valamit, kezed is kész kell legyen a nekem való szolgálatra. Cselekedned is kell az Isten akaratát. De a lábad is oda kell menjen, ahova én küldelek téged. A mi életünkben ez a keresztségben történik meg. A Krisztus vére minket is elkötelez a szent szolgálatra. Ezt egy kisgyermek még nem értheti meg, de azért vannak szülők, keresztszülők és gyülekezet, hogy ezt minden megkeresztelt ember megtudhassa és életét ehhez a szent ígényhez igazíthassa. Az ószövetségi, de a mindenkori istentiszteletnek talán a legszebb pillanata, amikor a pap, lelkész felemeli kezét és megáldja a gyülekezetet. Milyen nagy pillanat lehetett az Áron életében is, amikor először emelhette áldásra a kezét, amikor megáldhatta népet. Milyen jó, hogy mi is áldott nép lehetünk. Hogy Isten megáldott minket minden lelki áldással. Enélkül az áldás nélkül minden hiábavaló lenne. Mintha most is hallanám egy gyülekezeti tag keserű szavát : ebben a házban minden van ( az illető család nagyon jómódú volt) csak épp az Isten áldása hiányzik. Mert Isten áldása nélkül az életünk minden külső ragyogás és csillogás ellenére csak egy nyomorúlt, vergődő élet. Minden istentisztelet után menjünk ezzel a boldog tudattal ki az életünkbe : áldott emberek vagyunk.

            Sajnos, hogy nem csak Áron követett el súlyos bűnt, mert íme a fiai is rettenetes bűnt követnek el. Idegen tüzet visznek az oltárra, vagyis nem olyat ami az égőaáldozati oltárról való. Hogy mi lehet ez az idegen tűz a mi életünkben? Egészen bizonyosan sok minden, de mindenekelőtt az önfejűség és a saját magunk dicsőségének a keresése, a felfuvalkodottság. Hogy magunk akarunk nagyoknak látszani és nem Isten nagyságát akarjuk láttatni. Nagyon szomorú, ha ezt egy lelkipásztor vagy egyházi tisztségviselő teszi. Az ilyen sokszoros kárt okozhat Isten ügyének. Nádáb és Abihu halállal kell lakoljanak ezért a bűnért. A jeruzsálemi gyülekezetben Ananiás és Safira jut hasonló sorsra. Mekkora felkiáltójel ez a mi számunkra. Istennek nem lehet akárhogy szolgálni. Áron is hallgatott, amikor fiait holtan látja az oltár előtt, jó most nekünk is elcsendesedni, és kérni Istent, hogy könyörüljön rajtunk, bárcsak tudnánk igazán és szentül Neki szolgálni.

            Az Úr egy éjszaka az Áron vesszeje által, amely gyorsan kivirágzik és gyümölcsöt is hoz, népének egy csodálatos jelet ad. Mindez azok után történik, hogy egy nagy baj esik meg Izrael népe között. Három izraelita férfi Kóré, Dáthán és Abirám lázadást szítottak Mózes és Áron ellen a nép körében. Azt mondták : miért kell lelki vezető, elvégre az egész nép szent? A lázadók látása szerint nincs szükség tisztségviselőkre. Tudjuk azt, hogy a lázadók szomorú sorsra jutattak, családjaikkal együtt meghaltak. De Isten nem akart csak egy ilyen szörnyű jelet adni, ezért minden törzstől egy veszőt kérnek, amit elhelyeznek a szent sátorban. Az Áron vesszeje kivirágzik, sőt már gyümölcs is van rajta, így mindenki láthatja, hogy Áron Isten papja és szolgája. Tudjuk azt, hogy ez a jel is Jézus Krisztusra mutat, aki Őt követi annak gyümölcstermő élete lesz.

            Áronnak is el kell mennie a minden élők útján. Csodálatos szolgálata volt, de eljött az ő életében is az a nap, amikor a tisztét le kell tennie. Áron időt kap arra, hogy a halálára felkészüljön. Mózesssel és fiával együtt megy fel a hegyre, hogy ott majd meghaljon. A leírásból úgy tűnik, hogy nem pánikoltak és nem jajveszékeltek, szépen és csendben mentek a hegyre fel. Tudták : ezt az utat is meg kell járni és Isten ott is, a halálban is velük lesz. Halála előtt Mózes leveszi róla a főpapi öltözetet és fiára helyezi. Isten munkája folytatódik a következő nemzedékben. Áron nem főpapi öltözetben hal meg , a halálban minden emberi dicsőség lehull rólunk. Meghalni mindenki csak szegény bűnösként halhat meg. De mégis gazdagon, a Krisztus kegyelmében bízva.

Olvasandó igék : 2Móz.4,14, 32,24,  3Móz. 8,23,9,22,10,3,   4Móz.17,8, 20,28

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás Emberei : Arimáthiai József

            Mi nagyon gyakran a Jézus neve elé odatesszük ezt a szócskát „élő”. De volt ám Ő is halott. De még akkor is cselekedett, még halálának némaságából is mennyi fényt sugároz felénk. Amikor a halott Jézusról beszélünk, a Jézus temetéséről, akkor önkéntelenül is egy névre gondolunk : Arimáthiai Józsefre. Amit róla tudunk, azt mind csak ebből a történetből tudjuk. Megtudunk valamit múltjáról is, hogy titokban már rég Jézus tanítványa volt, hogy tehetős vagyonnal rendelkezett, hisz nem mindenki engedhette meg abban az időben magának, hogy már életében egy ilyen „luxussírt” készíttesen magának, amit most felajánl Jézus tetemeinek nyugvóhelyéül. Azt is megtudjuk, hogy nem csk gazdag ember volt, hanem tekintélyes és befolyásos ember is, a zsidók legfőbb hatóságának a Nagy Tanácsnak a tagja De ami miatt bevonul az evangéliumba és mindnyájunk szivébe az a tény, hogy ő szervezte meg Jézus temetését, a lehető legméltóbb és legméltóságosabb módon. Hadd tanuljunk meg néhány dolgot az ő személyére figyelve.

            Először is azt láthatjuk meg hogy a Jézus ügyében fontos szerepük lehet, a világ szerint előkelő, befolyásos, híres embereknek is. Mert általában nem az a jellemző, hogy Jézus ebből a kategóriából toborozzon magának híveket. Amikor tanítványokat keresett magának, akkor a nép egyszerü fiaihoz fordult. Olyanok voltak rég és ma is fogékonyabbak az evangélium meghallására, akikkel a világ mostohán bánt, akiknek kevés jutott a világ gazdagságából, hírnevéből. Sokszor mondogatjuk is ezért, hogy nem is érdemes foglalkozni a gazdagokkal, az előkelőkkel, ők úgysem fogják meghallani az evangélium üzenetét. Gyülekezeteinkben olyan hamar le is mondunk róluk a Jézus ügye szempontjából. Az Arimátiai József példája azonban helyreigazít minket ebben a téves felfogásunkban. Mert íme a világ szerint gazdagok és hatalmasok között is vannak olyanok, akiknek lelkét megragadja az evangélium , akik Benne találják meg életük értelmét. Mert sokan meglátják közülük azt, hogy bár ők mindent megengedhetnek maguknak, dúskálhatnak a pénzben, szórakozásban, mégis üres marad a lelkük, mindez nem teheti őket igazán boldoggá. Ezért közülük is vannak olyanok, akik keresik azt, amit a világ nem adhat meg, keresik az Isten országát. Bennünk persze ott van a kérdés : ha ez így van, akkor ők ezt miért nem vállalják fel nyíltan, miért látjuk őket ritkán a templomban, miért nem harcolnak sokkal nyilvánosabban a  Jézus ügyéért, elvégre ők sokkal többet tehetnének azért, mint egy egyszerü, névtelen tanítvány? Ez a történet is azt mutatja, amit a gyakorlat is igazol, hogy az ilyenek sokszor titkos tanítványok. Az evangélium ezt is elmondja : a zsidóktól való félelem miatt. Ez kétségtelen nem dicsérendő jellemvonása, de ne dobjunk azért olyan hamar követ reá. Mert az ő helyzetük sokkal nehezebb, mint a miénk. Gondoljunk csak azokra, akik a mögöttünk lévő diktatúra idején voltak magas poziciókban és mint ilyenek sokszor sokat segíthettek titokban az egyházon, az Isten ügyén. Mert itt azt is látjuk, hogy egyszer csak eljött a nyílt szinvallás ideje. Az ilyen ember adott esetben a nyílt szinvallással sokkal  többet veszíthet, mint egy úgynevezett „normál” keresztyén. A kisember, a szegényebb sorsú sokkal függetlenebb, vele nem sokan törődnek, hogy milyen felfogást vall, hogy hova jár, mit olvas. A nagy embereket ezernyi tekintet követi, kamerákkal lesik minden mozdulatukat, lépésüket. Nekik sokkal nehezebb Jézust követni, megvallani, mint nekünk. Ne ítéljük el olyan könnyen őket, ne vádoljuk őket gyávasággal, meghunyászkodással.

            Mert íme egyszer csak a József életében is eljött a hitvallás órája. Ez akkor következett be, amikor a legkevésbé gondoltuk volna. Ebből megtanulhatjuk, hogy a Jézus ügyét nem kell nekünk féltenünk. A legszebb győzelmek akkor vannak benne, amikor mi már mind csak vereséget és veszteséget látunk, amikor mi úgy gondolnánk, hogy végleg meg van pecsételve a sorsa. A tanítványok már mindenről lemondva szét is szóródtak, s magukban siratják a Jézus elveszettnek hitt ügyét. De ebben a pillanatban jön ez az ember és szint vall. Amig Jézus népszerü volt, addig háttérben maradt, csak titokban, a szíve mélyén ápolta a Jézus iránti érzéseit. De különös az, hogy épp most, amikor végleg beborult az ég a Jézus ügye felett, amikor már Jézus halott és az ügy a képviselőjével együtt temetésre vár, most döntés születik a szívében. Most érzi, hogy nem lapulhat tovább az ismeretlenségben, elő kell lépnie, neki is tennie kell valamit. Most eljön az a pillanat, amikor már nem törődik az emberek véleményével, sem azzal, hogy milyen következmények származnak belőle. Egyenesen Pilátus elé áll és bejelenti neki, hogy neki szent még a teteme is annak, akit közönséges gonosztevőként a kereszten megöltek. Kikéri a testet és kijelnti, hogy a temetésről ő akar gondoskodni, mégpedig úgy, hogy az a legnagyobb tiszteletben és méltóságban történhessen meg.

            Ezek után lássuk, hogy mit tanulhatunk mi tőle?  Mit tett ő tulajdonképpen ? Hát egyszerüen azt, hogy amivel rendelkezett azt készséggel bocsátotta  Jézus szolgálatára. Azon az emlékezetes napon Jézusnak semmi más nem kellett csak egy sírhely. Arimáthiai Józsfnek hatalmában állt ezt megadni és megadta. Pedig milyen kedves lehetett neki az a hely. Sokszor megállhatott előtte és elmerenghetett azon, hogy milyen szépen fognak virágozni a fák és dalolni a madarak, amikor ő már nem lesz, amikor már a halál álmát alussza. Csüngött  a lelke ezen a szép helyen, de most mégis le tudott mondani róla. Ez a Jézus titka. Neki semmije se volt, még egy fedél se ami alatt fejét lehajthatta volna, de mégis voltak házai, pénze és mindene, mert amivel az övéi rendelkeznek, az mind az Övé is. De van itt egy csodálatos dolog. József harmadnapra visszakapta azt, amit készséggel átengedett Jézusnak. Mégpedig nem akárhogyan, hanem a feltámadás fényétől beragyogva. Azt persze nem tudjuk, hogy amikor meghalt úgy rendelkezett-e hogy az ő tetemeit is oda fektessék. Ez nagyon valószinü, de ennél még nagyobb öröm lehetett számára, hogy neki adatott meg az a kiváltság, hogy a világtörténelem legnagyobb eseménye az ő sírkentjében történhetett meg. Ez a történet egy szüntelenül ismétlődő esemény. Ma persze Jézusnak nem sírhelyre van szüksége, ahol teste nyugodjon, hiszen Ő feltámadott és a mennyben uralkodik. De annyi más mindenre szüksége van, amivel épp te rendelkezel, amit épp te bocsáthatsz a rendelkezésére. Mindenekelőtt önmagadat kell Neki adnod és magaddal együtt mindenedet : idődet, pénzedet, erődet, befolyásodat, ajándákaidat.

            Végül van még egy utolsó tanulság. Abban is közösek vagyunk vele, hogy mindnyájunknak van vagy lesz egy sirhelye. Sokaknak már megvan, sokunk számára talán majd szeretteink készítik el. Erre persze nem igen szeretünk gondolni. A legtöbbször, amikor megkérdezem a hozzátartozóktól, hogy az elhunyt nem hagyott-e valamilyen kivánságot, egy temetési igét , egy szép éneket a temetésre, ez a válasz : ó erről ő soha nem beszélt, nem is szerette, hogy emlegessék a halált. Erre nem szeretünk gondolni, pedig egyszer el kell foglalnunk ezt a helyet is.Arimáthiai Józseftől azt kell végül megtanulnunk, hogy ő szembe tudott nézni a halál tényével és megbékélt ezzel a gondolattal. Mi is meg kell békülnünk ezzel, de nem hit nélkül.Mi ezt a helyet és tetemeinket is Jézusnak ajánljuk fel. Nem a halott Jézusnak, hogy Ő pihenjen benne, hanem az örökkön örökké ÉLŐNEK, hogy az Ő feltámadásának a fénye ragyogjon felette. Abban a tudatban menjünk erre a helyre, hogy nem az örök lakásunk az, hogy onnan ki fogunk jönni dicső feltámadásra. Akár megvan már a sírunk, akár csak gondolunk rá, ezt soha ne felejtsük el. Legyünk hálásak Arimáthiai Józsefnek e drága tanításért.

Olvasandó igék: Jób 19,25-26, Máté 27,57-6O, Mk.15,43, Luk.23,5O-53, Róma 6,4

                                                                                                Lőrincz Istvan

A Szentírás emberei : Dienes, az areopagita

            Erről az emberről nevén kívül nem sokat tudunk, csak annyit, hogy athéni polgár volt, az ottani tanács egyik tagja. De annál többet tudunk városáról és annak kultúrájáról, műveltségéről, történelméről. Amikor Pál ide érkezik, nagyon is tisztában van azzal, hogy hol is van és kikkel beszélget. Az athéni emberek büszkék voltak mindarra, ami őket körülvette, a múltjukra, a jelenükre. Itt a keresztyénség és a görög kúltura találkozik egymással. Athén az akkori világban az emberi csúcsteljesítmények fellegvára volt. Három dologra voltak az athéniek különösképpen büszkék.

            Az első a hősi tettek. A görögök a tett emberei voltak, olyan emberek, akik készek voltak hazájukért, népükért életüket is odaadni. Nagy hősöket adott ez a nép, gondoljunk csak Nagy Sándorra, a dicső hadvezérre, vagy Heraklészra, Herkulesre, nem kevésbé a spártai katonák példás és fegyelmezett életére. Nem véletlen az sem, hogy a „politika” szavunk is a görög nyelvből származik. És most ez a Pál azt hirdeti ezeknek az embereknek, akik büszkék csodásabbnál csodásabb hőseikre, hogy nekik egy Megváltóra van szükségük és ez a Megváltó egy zsidó ember, akit az általuk megvetett kereszthalállal végeztek ki.

            A második dolog, amire az athéniek büszkék voltak, az az értelem, a gondolkodás, a filozófia. Micsoda nevek sorakoznak itt is: Homérosz, Aiszkülosz, Szofoklész, Euripidész, Szokrátesz, Plátón és Arisztotelész, hogy csak a legismertebbeket említsük. Az sem véletlen, hogy a „filozófia” szavunk is a görög nyelvből származik. És most Pál ezek utódainak azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus az igazság. Pál nem egy újabb igazságot hirdet a sok után, hanem az egyetlent, az egyedülállót.

             A harmadik dicsősége Athénnak a művészet volt. Ők mesterei voltak annak, hogy a tetteket, a gondolatokat ki is ábrázolják Gondoljunk csak az Akropoliszra, a Parthenonra, arra templomra, aminek kilenvvennyolc ötven méter magas márványoszlopa volt. Athénben minden ablak, kapu, sőt még a járdakövei is mind művészeti alkotások voltak. Az se véletlen, hogy a poézis, tehnika és muzsika szavak is görög eredetüek. S a szépségeknek, műalkotásoknak ebben a paradicsomában Pál egy olyan Megváltót hirdet, akinek nem volt alakja és ékessége, útált és emberektől elhagyott, fájdalmak férfia és betegség ismerője. Annyira megvetett volt, hogy az emberek arcukat is elrejtették előle.

            Ezek után azt kérdezhetnénk: mit keres itt Pál egyáltalán? Nem eleve kudarcra ítélt vállalkozás egy ilyen helyen hirdetni az evangéliumot? Pálban is ott voltak ezek a kérdések, sőt azt is tudjuk, hogy háborgó lélekkel volt ott látva a sok bálványszobrot, amit a különböző isteneknek emeltek. Mi bántotta ennyire Pált? Hát nem más, mint az emberimádat, az emberi tetteknek, gondolatoknak, művészi alkotásoknak az imádása. Az athéniek az embernek isteni magasságokba való emelkedését, szárnyalását imádták és hirdették. Pál azonban nem azt hirdeti, hogy az ember fel tud szállni isteni magasságokba, hanem azt, hogy Isten Jézus Krisztusban leszállt az ember mélységébe, az ember bűnének, elesettségének, kárhozatának mélységébe. Pál nem az emberi szellem és alkotások halhatatlanságát, hanem Krisztus feltámadását hirdeti. Pál azt hirdeti, hogy az ember bár nagy dolgokra képes, alapjában véve nyomorúlt, szegény, kegyelemre és megváltásra szoruló. Azt hirdeti nekik, hogy ők nagyon sok mindent tudhatnak és ismerhetnek, de a legfontosabbat, az élő Istent és az Ő Fiát Jézus Krisztust nem ismerik Pál nem csak háborog, hanem szánakozik is e város és lakosai felett, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, de nem veszik észre, hogy végzetes tudatlanságban szenvednek.

            Pál a piactérre siet, ma úgy mondanánk a főtérre, ahol két filozófiasi irányzat híveivel kezd el beszélgetni. Az egyik filozófiai iskola az epikureusok főleg a babonaság elleni harcban tűntek ki, míg a sztoikusok a kicsapongás és az erkölcsi romlás elleni hacban jeleskedtek. Egy zseniális fogással egy istenszoborhoz-oltárhoz kapcsolódik, amelyen ez állt: az ismeretlen istennek. Nos Pál azt az igaz és élő Istent hirdeti nekik, akit ők nem ismernek, de meg kellene ismerniük és akit imádniuk kellene. Pál három dolgot mond el erről az Istenről.

            Az első, hogy Ő a Teremtő. Nem csak teremtő gondolat, hanem az az Isten, aki ezt a világot semmiből teremtette. Az Isten egységébél az egész emberi nemzetség egységét vezeti le, Isten minden népnek a teremtője, Ő szabta meg mindegyik lakozási helyét és életének idejét is. A népek és országok tehát nem halhatatlanok, ahogy azt a görögök hirdették. Ez azt jelenti, hogy nincsenek kivételezett, magasabb rangú népek. Tudjuk azt, hogy a görögök a világot két részre osztották, egyikhez tartoztak ők, s az összes többit egyszerűen barbárnak nevezték. Ez az Isten nincs távol tőlünk, gondot visel rólunk, nem lakik emberi kézzel csinált templomokban. Ennek az Istennek nincs szüksége az emberre, sokkal inkább az embernek van szüksége Istenre.

            A második dolog, amit Pál elmond, hogy Isten az Úr. Vagyis az övé az uralom és Ő parancsol mindenkinek. Ez az Úr egyrészt megbocsát, elnézi a tudatlanság idejét, de most parancsolja még az athénieknek is, hogy térjenek meg. Ez számukra azt jelentette, hogy meg kell alázkodni, be kell látni, hogy eddig tudatlanságban éltek, de ezután hajlandók Isten előtt meghajolni és Őt imádni.

            A harmadik dolog, amiről Pál az athéniaknak beszél az, hogy Isten az ítélet Istene. Ő nemcsak Teremtő, nem csak Úr, hanem Bíró is. Nagyon veszélyes dolog Istennel szembehelyezkedni. Ő egy olyan Isten, aki nem csúfoltatik meg. Isten rendelt egy napot, amikor az egész világot s benne Athént is megítéli, és ezt egy férfiú által teszi, akit előbb feltámasztott a halálból. Ahogy a feltámadásról kezd beszélni, azonnal félbeszakítják, csoda hogy eddig ezt még nem tették meg. Egyesek csúfolódni kezdenek, mások udvariasabbak és elnapolják a Pállal való beszélgetést. Erre azonban soha többé nem került sor, hiszen Pál rövid tartózkodás után tovább utazott és legalábbis tudomásunk szerint soha többé nem járt Athénban. Gyülekezetet se alapított, nem írt levelet se az athéni gyülekezetnek. Pált valószínüleg nem lepte meg a dolgok ilyettén való alakulása. Ő ismerte Jézus szavát, hogy a gazdagok nehezen mennek be az Isten országába. És az athéniek nagyon gazdagok voltak, nem csak aranyban és ezüstben, hanem amint láttuk, hőstettekben, hősökben, gondolkodásban, művészetben, tudományban. Azért döbbenetesen időszerű ez az ige, mert a mi korunk nagyon is „athéni”. Az ember hihetelenül büszke önmagára és teljesítményeire. Az ember imádja önmagát, a sztárokat, az anyagiakat. Egy ilyen gazdag világban élünk és kell hirdetnünk az evangéliumot. De épp ez a Dienes nevű ember hitre jutása mutatja, hogy Istennek mindenütt van népe. Itt megtörténik a csoda, hogy a tudomány, művészet és kúltura városában is vannak üdvösségre választottak, hogy Istennek vannak gyermekei és lesznek is az akadémikusok, tudósok, költők, írók és művészek, sőt még a filozófusok között is. Ezért ez a történet és ez az ember és társai ott Athénben bátorítást és biztatást jelentenek arra nézve, hogy az evangéliumot mindenütt hirdetni kell és az soha nem lesz hiábavaló. Lehet, hogy nem lesznek mindenütt sokan, de gyülekezet mindenütt lesz, amíg világ lesz. Pál innen Korinthusba megy és ott már sok népe volt az Úrnak. Ott már tömegek szíve nyílt meg az evangélium előtt. Az Isten ügye nem egy vesztett ügy, az Isten jó vetése még ilyen köves és sziklás talajon is, mint amilyen az athéni gyökeret ver és gyümölcsöt terem. Legyen áldott ezért az Ő neve!

Olvasandó igék: És.53,2-3, Mt.19,23.26, Ap.csel.17,16-34

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Apollós

            Az egyiptomi Alexandria városa óriási szerepet játszott a 2-7 század között a keresztyénség történetében, de különös az, hogy e gyülekezet eredetéről nagyon keveset tudunk. Tulajdonképpen csak ez az egy név fémjelzi ezt a várost : Apollós. Őt Pál  többször is említi a Korinthusbeliekhez írott első levelében, majd az Apostolok cselekedeteiről irott könyvben is találkozunk vele. Még a Tituszhoz írt levélben is találkozunk vele, de nevén kivül nincs ott lényeges feljegyzés róla. A leghitelesebben őt Pál leveleiből lehet megismerni, s bár Lukács is ír róla, az nem valószínü, hogy ő találkozott volna Apollóssal. De ő időben és térben pontosan elhelyezi őt és így ez is nagyon jó háttérinformációt ad róla.

            Apollós a nagy Alexandria zsidó közösségének tagja. Azt tudjuk róla, hogy kiváló szónok volt, aki jól ismerte az irásokat. Komoly felkészültséggel és nagy tudással rendelkezett.Nagyon sokat utazott,  két dolgot is végzett egyszerre: kereskedelmet folytatott, üzleti ügyeket bonyolított és ugyanakkor sokat beszélt az emberekkel, tanította őket. Josephus, a nagy történetíró is említ két ilyen zsidó kereskedőt, akik az Adiabene nevü királyi családot térítették meg és oktatták a hitben. Apollós nem csak az Ószövetségnek volt kiváló ismerője, hanem Jézust is ismrte és csatlakozott az „út” követőihez, vagyis Krisztus követője lett. Amikor tehát városról városra utazott,  a zsinagógákban tanított és megpróbálta a zsidóknak bebizonyítani hogy Jézus a megígért Messiás, akinek a jövetelét a próféták megjövendőlték. Igy jutott el 52 nyarán az efézusi zsinagógába is, épp abban az időben, amikor Akvila és Priscilla Korinthusból Efézusba költöztek. Pál ekkor csak rövid ideig maradt Efézusban, hiszen tovább ment, hogy Szíria és Júdea gyülekezeteit végiglátogassa. Akvilla és Priscilla hallották tanítását az efézusi zsinagógában, felfigyelnek rá és azonnal megérzik, hogy lelkileg egy hullámhosszon vannak, vagyis hogy Apollós a hitben testvérük. Ugyanakkor azt is meglátják, hogy vannak némi hiányosságok Apollós ismeretében és hitében, ugyanis csak a Keresztelő János keresztségét ismerte. Ezért kedvesen meghívták a saját hajlékukba, hogy ott bővebben elbeszélgessenek az evangélium dolgairól és a hiányosságokat pótolhassák. És itt álljunk meg, mert egy fontos dolgot tanulhatunk meg tőle, éspedig az alázatot. Egy hatalmas tudással rendelkező, müvelt teológus kész elfogadni egyszerü egyhéztagoknak a tanítását, akik azonban a hit útján már előbb járnak és világosabban látják az összefüggéseket. Hisz azt is mondhatta volna : hogyan jösztök ti ahhoz, hogy engem tanítsatok, mit tanulhatok én tőletek, esetleg fordítva lehet szó erről, mégpedig úgy hogy én tanítsalak titeket. Ő azonban alázattal elfogadta a tanítást, a kiigazítást.

            Feltevődik itt a kérdés, hogy miképp lehetséges az, hogy Apollós nem ismerte a Jézus nevében való keresztséget, tehát valószínü, hogy a pünkösdi eseménykről sem hallott, vajon kitól hallott Jézusról, aki még ezeket az eseményeket nem ismerte? Annyit tudunk, hogy a keresztyén tanítást szülővárosában, Alexandriában ismerte meg. Nagy kérdés az, hogy ki hozhatta először az evangéliumot Alexandriába? Azt feltételezhetjük, hogy ide is úgy jutott el az evangélium, mint Antiókhiába, vagyis az István vértanúsága után támadt üldözés nyomán jeruzsálemi atyafiak ide is eljutottak. De akkor van itt egy még nehezebb kérdés : hogyan lehetséges az, hogy a jeruzsálemi atyafiak nem voltak tisztában a pünkösdi eseményekkel, a Jézus nevében való keresztséggel? Ez annál is érdekesebb, mert épp az Apollósról való tudósitás előtt az Apostolok Cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy Efézusban is voltak olyan keresztyének, akik azt se tudták, hogy volna Szentlélek. Azt nem feltételezhetjük, hogy Apollós a Szentlélekről nem tudott volna, hiszen azt olvassuk, hogy lélekben buzgó volt.  Látjuk itt is, hogy sok mindenben nem látunk világosan az első század keresztyénségében, de az is biztos, hogy ezek nem lényeges dolgok, és ezek a kérdések is tisztázódnak majd az örökkévalóságban. Rész szerint van bennünk az ismret, senki se bizakodjon el, hogy ő mindent tudna, mert a teljes ismeret egyedül Istennél van, de jól van ez így különben még hajlamosabbak lennénk arra, hogy túl sokat gondoljunk magunkról. Maradjunk csak meg az alázatban, bármennyit is tudnánk, ez Isten gyermekeinek a helyes magatartása.

            Azt is tudjuk, hogy Apollós Efézusból Korinthusba ment és ott olyan erővel hirdette az igét, hogy nagyon sokakat megnyert, el egészen addig, hogy egyesek őt tartották a legjobb igehirdetőnek. Sajnos ez odáig fajult, hogy egyesek csak őt akarták hallgatni, Pált is megvetették, s azt mondták : mi az Apollósé vagyunk. Mások meg azt hogy mi meg a Pálé ismét mások a Kéfásé s voltak olyanok is, akik a Krisztuséinak vallották magukat. Itt bizony van egy nagy veszély, mégpedig az ember-dicsőités, az emberekhez, igehirdetőkhöz való túlzott ragaszkodás és ez nem jó, Pál keményen szembe is száll ezzel. Bármennyire is áldott legyen egy igehirdető, vagy lelkipásztor, ne az ő személyéhez ragaszkodjunk, hanem az általa hirdtett Krisztushoz. Talán nem véletlen az, hogy a Szentírás olyan őszintén és kendőzetlenül szól az ilyen nagy próféták és apostolok büneiről, épp azért, hogy ne embereket dicsőitsünk, magasztaljunk fel, hisz ők is mind csak kegyelemből és bünbocsánatból élnek.

            Pál apostol is nagyra értékelte Apollós munkáját, hisz ő vitte tovább Korinthusban a munkát, ő öntözött miután Pál vetett, ő épített tovább a Pál által vetett fundamentumra. Kétségtelen, hogy Pál teljességgel megbízott Apollósban, ez abból is kitetszik, hogy Apollóst magával együtt példaképként állítja a gyülekezet elé. Az is biztosra vehető, hogy Pál személyesen ismerte Apollóst, még akkor is ha személyes találkozásról nem tudósit a Szentírás. Valószínü, hogy Efézusban találkozhattak, Apollós meglátogatta a gyülekezetet az alatt a három év alatt, amíg Pál Efézusban munkálkodott. Erre Pál is utal az első korinthusi levél utolsó fejezetében.

             Azt is feltételezhetjük, hogy Krétát is meglátogatta egy másik tudós társával Zénással együtt, akiről nevén kivül semmi többet nem tudunk. Pál Tituszt arra kéri, hogy Apollóst és társát lássa el mindennel, amire az utazása során szüksége lesz.

            Érdekességképpen még említsük meg azt, hogy sokan úgy gondolják és feltételezik, hogy ő írta a Zsidókhoz írott levelet, közöttük Luther is. Ennek az az alapja, hogy Apollós ismerte ennyire az Ószövetséget és neki volt ennyire müvelt és csiszot irodalmi stílusa az első században. Ha ez így van, akkor annál inkább hálásak kell legyünk Istennek az ő személyéért és munkájáért. Isten felhasználta az ő hatalmas tudását, müveltségét, komoly teológiai képzettségét az ő országa építésében. Ilyen hívő tudósokra, professzorokra ma is nagy szükség van a Krisztus anyaszentegyházában, legyünk hálásak értük. És legyünk hálásak mindenekelőtt Apollósért, ezért az Alexandriából származó zsidó testvérünkért, aki egy ilyen nagyformátumu egyéniség volt, ennyire ismerte az irásokat, akinek útja egy rövid időre keresztezte a Pál útját, aki  kedvessé lett az efézusi és a korinthusi gyülekezetek előtt, és aki ezekben a gyülekezetkben és lehet hogy másokban is áldott munkát végezhetett. Ezek után eltünik a szemünk elől, nem tudunk többet róla, de ez elég. Isten egy adott időben néhágy gyülekezetben felhasználhatta őt országa építésében, gyarapításában. Eszkoz lehetett az Isten kezében, mint ahogy mi is eszközök lehetünk . Lehet, hogy mi nem kaptunk ilyen szép és nagy ajándékokat, de amiket kaptunk azt használjuk hüséggel és lelkiismeretesen mi is.

Olvasandó igék : Ap.csel.18,4.24-28, 19,1-7, 1Kor.1,12,  3,4-7, 16,12, Tit.3,13

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei : Anániás

            Pál apostol első barátja a megtérése után a damaszkuszi Anániás, aki először nevezte őt testvérének a Krisztusban, aki egy igazi barát volt a szükség idején. Hiszen a megtérése utáni napok nagyon nehezek voltak az apostol számára. Gondoljuk csak meg: egyetlen pillanatban elveszítette a régi barátait s arra nem sok esélye volt, hogy rövid időn belül új barátokat kaphasson. Azok, akik őt elkísérték annyit épp segítettek, hogy elvezették az Egyenes utcába, de fogalmuk se volt arról, hogy mi is történt védencük életében. Isten külön felszólítására volt szükség, hogy Ananiás elmenjen és felkeresse Pál apostolt életének ebben a kritikus pillanatában.

            Személyéről sajnos nem sokat tudunk. Nevének jelentése : az Úr kegyelmes. Minden valószínüség szerint egy damaszkuszi zsidó ember volt, aki eljutott a Krisztus megismerésére és követésére. Az is valószínü, hogy egyet s mást hallhatott már Pálról, de nem voltak részletes és pontos ismeretei róla. Pál később egyik védőbeszédében úgy jellemzi őt, mint törvény szerint istenfélő férfiut, kiről az ott lakó zsidók mind jó tanúbizonyságot tesznek. Persze mi nagyon kiváncsiak lnnénk arra, hogy hogyan lett ő Krisztus tanítványa és arra is, hogy ki hozta az evangéliumot Damaszkuszba. Sajnos ezt nem tudhatjuk meg. Úgy tünik, hogy Anániást is nagyon meglepte a Pál megtérésének a híre. Szinte nem jön, hogy elhigyje ezt a nagy csodát. Az akkori keresztyének mindent elképzelhetőbbnek tartottak, mint azt, hogy a keresztyének esküdt ellenségéből Krisztus tanítványa legyen. De az a nagyszerü, hogy amikor Isten ezt elmondja neki, akkor egy percre sem kételkedik és kész minden előítéletét félre tenni és elindulni ennek az izgalmas feladatnak a teljesítésére. Kész a most még vak embert a Krisztusban testvérként üdvözölni. Milyen jó lenne, ha mi is megtanulnánk félretenni az előítéleteinket. Mert hányszor megtörténik az a mi gyülekezteinkben, hogy nem tudunk valakit elfogadni, aki igazán megtért és még mindig a múltja határozza meg a hozzá való viszonyulásunkat. Hányszor eltaszítottunk így embereket, akik sokszor visszakényszerültek a világba, mert az jobban várta őket, mint mi. Ananiás kézrátétel által visszaadta Pálnak a látást és lehet, hogy utána rögtön meg is keresztelte, ezt nem találjuk a Bibliában, de feltételezhetjük, hisz erre utal is Pál szintén a védőbeszédében. Nyilván, hogy ez nem egy lényeges kérdés, nem az a fontos, hogy ki szolgáltatta ki nekünk a keresztséget, hanem sokkal inkább fontosabb, hogy kinek a nevében kaptuk a keresztséget Efelől pedig nincs kétségünk  : Pál és mi is a Jézus nevére kereszteltettünk meg, annak a nevére, akiben egyedül van üdvössség mennyen és földön . Az is valószínü, hogy nem ez volt az egyetlen szolgálat, amit Ananiás Pál felé elvégzett. Hisz ő a feltámadott Jézus tanítványaként érkezett Pálhoz és jóllehet Pál azt magától Istentől hallotta, hogy ő Isten választott edénye, aki elhívatott a szolgálatra, de hogy ennek a szolgálatnak mi a lényege, hogy ezt egyáltalán hogyan kell és lehet elkezdeni, azt kétségtelenül Ananiás mondta el neki. Bizonyára sokat mesélt neki a damaszkuszi gyülekezetről és a keresztyénség akkor helyzetéről, a tanítványok életéről, a már teljes gőzzel müködő keresztyén-üldözésről. És ki tudja, hogy még mennyi kérdése lehetett a frissen megtért Pálnak, mennyi mindent el kellett Aanániásnak mondania neki. Egy felejthetetlen találkozás és beszélgetés lehetett ez mind a kettőjük számára. Kétségtelen, hogy egész további életükben nagy szeretetettel emlékeztek vissza erre a nevezetes napra, amikor Isten az ő útjaikat együvé vezérelte és úgy megáldotta. Áldott legyen Isten az ilyen találkozásokért, beszélgetésekért a mi életünkben is. Áldott legyen mindazokért, akik segítettek nekünk a keresztyén életben az első lépéseket megtenni. Akiket Isten a mi életünkben is eszközként használt fel, hogy Krisztushoz vezessen, vagy hogy a hitben erősítsen.

            Ez az Anániás nem volt egy nagy személyiség, nem volt olyan, mint az apostolok, vagy amilyenné később Pál is válhatott. Ő egy egyszerü tanítvány volt, aki azonban továbbadta azt az üzenetet, amit rábíztak és hüségesen elvégezte az Isten által neki adott feladatot. Isten nagyon megáldotta őt ebben a szolgálatban, hisz ebben a pillanatban Pálnak épp egy ilyen emberre volt szüksége. Talán Anániás ebben a pillanatban sokkal alkalmasabb eszköz volt Isten kezében, mint amilyen egy nagynevü apostol lett volna. A csodálatos az, hogy Pál minden további nélkül elfogadta Anániás szolgálatát, nem mondta : hát egy ilyen nagy személyiség, mint én mégiscsak egy rangosabb látogatót érdemelt volna. Isten áldott eszközeinek a nagysága épp az alázatukban áll, abban hogy ők egy egyszerü testvér szájából is el tudják fogadni a tanítást. Pál ezen a napon úgy fogadta az Anániás szavait, mintha azt egyenesen Isten mondta volna neki.

            Miután Anániás elvégezte a feladatát el is tünik a szemünk elől, soha többé nem találkozunk vele a Szentírásban. Az biztos, hogy Anániás, ha még élt egyáltalán, akkor nagyon sokat hallott Pálról és arról az óriási munkáról, amit Isten általa elvégezhetett az Ő világra szóló nagy tervében. És afelől se lehet kétségünk, hogy valahányszor Pálról hallott mindig  felmelegedett a szíve és mindig visszagondolt arra a napra, amikor Isten őt ott Damaszkuszban, az Egyenes utcába hozzá küldte. És mindig nagy hála lehetett a szívében, hogy Isten épp őt választotta ki erre a szép szolgálatra, hogy a keresztyén élet első lépéseit épp ő tanítsa meg ennek a későbbi nagy apostolnak. Ahogy azt gyakran mondani szoktuk: ő csak egy embert veuetett el Krisztushoz, de Pál már ezreket vagy tízezreket. Ha valaki csak egy embernek az életében lehet Isten eszköze, annak hitre vezetésében, az óriási dolog és nagy nyereség lehet az Isten országa számára. Aki csak egy embert is elvezethettt Krisztushoz, az legyen boldog, kimondhatatlanul boldog, az nem élt hiába ezen a földön. Isten országában nagy szükség van az ilyen emberekre. Ők is nélkülözhetelenek, nélkülük üresek lennének a templomaink, sokkal szegényebbk lennénk. Áldott emlékezetü Ravasz László püspök irja a tálentumokról szóló prédikációjában : Isten is nagyon szereti az egytálentumos embereket, mert belőlük teremtett a legtöbbet.

            Damaszkuszban Anániáson kivül még nagyon sok keresztyén volt, hisz Pál nem jött volna akora „apparátussal” ide összefogdosni és üldözni a keresztyéneket. Pál apostol kereszytén életének első npjait az ő körükben tölthette el. Itt tapasztalta meg először a keresztyének előítéletek nélküli, közvetlen vendégszeretetét. Biztos, hogy ez a gyülekezet számára is nagy élmény és esemény volt, nekik is felejthetetlenek maradtak ezek a Pállal töltött napok és később mindig hálásan és jó értelemben véve büszkén gondoltak vissza erre a napra. Ez a nap mindnyájukra mély benyomással volt. Velük úrvacsorázott először és velük tanulmányozta először az Irást, úgy hogy az Ószövetségben megláthatta az elvövendő Messiást. Nagy öröm és áldás lehetett azokat szívére ölellni, akik még néhány nappal azelőtt reszketve várták az érkezését. Ezek a barátok nem csak szavaikkal mutatták meg iránta való szeretetüket, mert amikor Pál élete veszélybe került, akkor éjszakának idején egy kosárban lebocsátották a várfal mellett s így megmentették az életét. Erre is bizonyára mindig hálásan emlékeztek vissza.

            Érdekes lenne tudni, hogy Pál apostol további élete során visszajött-e még valaha is Damaszkuszba.Erről sajnos nem tudósít a Szentírás és a hagyomány sem tud erről semmit. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy ott volt Krisztusnak egy ilyen engedelmes tanítványa, aki kész volt elvégezni a rá bízott munkát. Kövessük az ő szép példáját!

Olvasandó igék :  1Sám.14,6b, Ap.csel.9,1O19, 25, 22,12

                                                                                                Lőrincz István