2012. április 9., hétfő


A Szentírás emberei : Aksza

            Húsvét és pünkösd között gazdag üzenetet hordoz számunra a Szentírásnak ez a kedves szereplője. Ami itt róla fel van jegyezve vágyat ébreszthet a szívünkben arra nézve, hogy Isten kegyelmét még inkább kívánjuk és még gazdagabban kaphassuk. Az az ige jut eszünkbe, amit Jézus mondott egyszer : ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?  A tanítványok is egy nehéz időt éltek át húsvét és pünkösd között. Meg voltak győződve, hogy nekik egy feltámadott és élő Uruk van, aki legyőzte a halált, de valami még hiányzott az életükből, amit még ezután kellett megkapjanak. Ezért ez az idő az ő számukra is a várakozás ideje volt. Az első dolog, amit tőle megtanulhatunk, hogy nagyon józanul tudta helyzetét megítélni. Jól látta azt, hogy a jövőre nézve még nincs mindennel ellátva, amire szüksége van, és nem nyugodott bele a helyzetébe, nem nyugodott bele abba, hogy élete még nincs rendben. Mivel azon a földterületen, amit kapott nem voltak vízforrások nem tudott nyugodtan a jövőbe nézni. Milyen sokszor mi is így vagyunk! Észrevesszük, hogy a legfőbb dolog még hiányzik az életünkből. Mert lehet ugyan hogy meg vagyunk keresztelve, konfirmáltunk is, templomba is járunk, sőt még Bibliát is olvasunk, de még személyes találkozásunk nem volt Istennel, még nem döntöttünk igazán mellette. Milyen nagy kegyelem, ha ezt a legnagyobb hiányt valaki felfedezi az életében és nem marad meg ebben az állapotában egész életében. Sokszor úgy érezzük, hogy a feladatok, amik előttünk állnak meghaladják az erőnket. Vagy hányszor olyan terhek nehezednek ránk, amik már-már agyon nyomnak bennünket. Az is lehet, hogy erőtelennek érezzük magunkat s nem látjuk a következő lépést. A szeretetünk is meghidegülhet sokszor. Végezzük mi a munkánkat, csak épp a szívünk hiányzik belőle. Az imaéletünk, a bibliaolvasásunk, a bizonyságtételünk is meglankadhat. Sok keresztyén embernek az életéből hiányzik az igazi öröm. Valahogy már teljesen belefáradtak, belekeseredtek az életbe. Annyi csalódás, annyi keserüség ért minket, annyi mindenen keresztül kellett menni, hogy már semminek se tudunk igazán örülni. Mások úgy érzik, hogy a mai modern élet kihívásai, kísértései már olyan nagyok és erősek, hogy képtelenek szembenézni velük. És lehet hogy az a bajunk, ami az efézusi keresztyéneké volt, hogy elhagytuk az első szeretetet. Úgy külsőleg minden rendben van, nincsenek nagyobb bajok az életünkben, de épp a legfontosabb, a Krisztus iránti forró és lángoló szeretet hiányzik az életünkből. Ezek a dolgok olyanok, mint az a kis kődarab, ami ha cipőnkbe kerül felsebzi lábunkat és már csak sántikálva tudunk tovább haladni az úton. Ha már ezen hiányosságainkat látjuk az nagy kegyelem. Mert ez minket is könyörgésre indít. Mindezen szükségeinkkel az Úrhoz jövünk, aki pedig szívesen ad nekünk mindent, amire testünknek lelkünknek szüksége van.
            Mit tett Aksza ebben a helyzetben? Odament férjéhez, hogy kérjen apósától olyan földterületet, ahol vízforrások is vannak. De úgy tünik, hogy a férje erre nem volt hajlandó, ekkor Aksza maga ment oda apjához, hogy elmondja kérését. Nagy áldás az, amikor két ember meg tudja egymással szükségét beszélni és együtt viszik Isten elé kérésüket. Milyen nagy áldás, ha férj és feleség együtt tudják családjukat Isten elé hozni. De van olyan helyzet is, amikor nem találunk társat, ilyenkor magunkban is el szabad indulnunk Isten felé. Szabad olyan bizalommal jönni Istenhez, amilyen bizalommal ez az asszony odajárul atyja elé.  Neki mindent el lehet mondani. Be lehet vallani kudarcainkat, büneinket. Nem kell semiit se szépitenünk. És lehet kérni : adj nekünk Atyánk forrásokat, adj erőt, adj növekedést, add a te Szentlelkedet. Aksza it kiöntheti keserüségét is atyja előtt : száraz földre helyeztél engem. Mennyi keserüség van ezekben a szavakban! De Isten előtt lehet panaszkodni, sőt sírni is. Elmondhatjuk mi is : Uram betegséget adtál nekem, egy gyengeséget, egy nehéz sorsot, nehéz családot, terhes munkahelyet, ahol istentelen emberek vesznek körül engem, ahol csak én vagyok hivő ember, ahol nem értenek meg engem, sőt gyakran csúfolkodnak velem. Mindezeket el lehet bátran és bizalommal mondani az Úrnak, Ő ezt nem veszi rossz néven. A panasz, a keserüségeink kiöntése szintén hozzátartozik az Istennel való közösségünkhöz.
            De Aksza nem marad meg a panaszkodásnál. Panaszai, keserüségei buzgó könyörgésre indítják. És elmondja kérést : adj nekem vízforrásokat. Azt nagyon jól tudjuk, hogy a víz az élet előfeltétele, víz nélkül nincs élet, nincs felfrissülés, nincs növekedés sem. Gondolhatunk it tÉsaiás szavaira . vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra, kiöntöm lelekemet a te magodra és áldásomat a te csemetéidre. Mert mi is hiányzik nekünk a leginkább? Nyilvánvalóan Isten Szentlelke. De Isten épp ezt akarja nekünk megadni, meg akar tölteni az Ő Lelkével, annak melegével, annak erejével.
            Isten Lelke együtt jön a Feltámadott Úrral. Nála van az életnek forrása. Kevesebbel nem elégedhetünk meg, de Ő nem is akar kevesebbet adni nekünk önmagánál. Mi sokszor csak Isten ajándékaira vágyunk, pedig Ő önmagát akarja adni nekünk. Aksza megkapta, amit óhajtott, a vízforrásokban gazdag földterületet. Nekünk is meg fogja adni azt, amit Tőle hittel kérünk, mindenekelőtt az Ő Szentlelkét. Csak arra vár, hogy mi jöjjünk és kérjünk. Aksza alsó és felső forrást is kapott atyjától. Mit jelentsen ez a mi számunkra? A felső forrás jelentheti a reggelt, a korai órákat, amikor még az egész nap előttünk áll és könyöröghetünk : Uram te áldd meg az egész napomat, minden munkámat, minden dolgaimat. Te add erődet, Te add kegyelmedet, Te vigyázz reám, őrizz meg engem minden gonosztól. Ilyenkor reggel a „felső” forrás az Isten igéje, amit kezünkbe vehetünk, elolvashatunk, egész napunkra útravalót kaphatuk. De lehet ez a felső forrás az ifjúság ideje is, milyen áldott dolog az, ha valaki már kora ifjúságában az Úr szolgálatára szánja magát és ifjú élete egész hevével Megváltóját dicsőiti. Boldog az ilyen ember, aki a forrsást már ifjúsága idejében megtalálta Istenben.
            Az alsó forrás lehet a napnak a vége, az este, ilyenkor is Istenhez jöhetünk, megköszönve minden áldását, amivel minket a nap folyamán megajándékozott, az erőért, a segítségéért lehet hálát adni ilyenkor. Lehet ez az alsó forrás egy-egy áldott esti alkalom, bibliaóra, imaóra, beteglátogatás, amikor lelkileg feltöltekezhetünk, új erőt meríthetünk az előttünk álló küzdelmekhez. Lehet az alsó forrás az élet estéje, az öregség ideje, amikor az embernek már sokkal több ideje van a lelkiekkel való foglalkozásra, hiszen a földiekre már nem is igen va erő.Ez az idő se kell egy haszontalan, hiábavaló idő legyen a keresztyén ember életében. Az idős ember sokkal többet imádkozhat és átadhatja a fiatalabb nemzedéknek mindazt a lelki gazdagságot, amit egy életen át az Úrtól kapott. Ha a felső és alsó forrásnál „vizet” merítettünk, akkor a napnak illetve az életnek középső része, amikor a munka terhát és a Nap hevét hordozni kell már sokkal könnyebb, akkor azon is áldás lesz. Isten minden helyen és minden időben tartogat a mi számunkra áldást.
            Isten igéje és Szentlelke egy olyan kimeríthetetlen forrás lesz a mi életünk számára, ami soha se ürül ki, ami életünket újra és újra feltölti és megáldja. Mi most húsvét és pünkösd között vagyunk. Már találkoztunk a Feltámadott Úrral, de érezzük, hogy ez nem elég, még valamire szükségünk van. Isten Szentlelkét óhajtjuk, várjuk. Hisszük hogy nem hiába. Mert  Ő reánk is gazdagon ki akarja tölteni áldásait.

Olvasandó igék : Józs.15,16-19, Zsolt.36,1O, És.44,3, Mát.7,11

A Szentírás emberei : Ákán

            Régi történet ez, de ma is nagyon tanulságos, Isten sok mindenre tanít belőle. A honfoglalás idején játszódik a történet. Isten népe csodálatos módon, kardcsapás nélkül elfoglalja Jerikót. A hadi zsákmányt mindenestől az Úrnak kellett szentelni, valószínü Isten már a jeruzsálemi templom építésére gondol ekkor. Egy Ákán nevü ember azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, s néhány szép holmit, ami neki nagyon megtetszett, elrejtett a sátrába. Ő úgy gondolta, hogy ezt senki nem látta, senki se fogja megtudni, az élet megy tovább. De nem így történt, hiszen az ő büne rettenetes bajt hozott az egész népre. Ai városának ostromakor Izrael népe csúfos vereséget szenvedett. Józsúé Istenhez megy keserüségével, szomorúságával, ekkor Isten megmondja a vereség okát, hogy valaki meglopta Istent. Sorsvetés útján kiderült, hogy ki volt a tettes, Ákánnak és családjának halállal kellett fizetni e tettért. Ez a történet dióhéjban s most próbáljunk néhány üzenetet is megérteni belőle.
            Az első üzenetet , hogy a bün nem egy kis dolog, nem egy elhanyagolható kérdés, hanem egy rettenetes dolog. Nem lehet játszani vele. Nem lehet félvállról venni. Pedig hányszor így gondoljuk. Nem vesszük komolyan. Csak egy jó hecc, gondoljuk sokszor. Mosolygunk, amikor a kisgyermek elmondja az első káromkodást, amit valahol, valakitől megtanult. Isten nem mosolyog büneink felett, hanem rettenetesen haragszik azokra. Jó lenne ezt örökre megjegyezni. Azt is látjuk ebben a történetben, hogy az egyén büne egy egész közösség életére hatással van. Az Ákán büne az Izrael büne is. Ákánt nem lehet Izraeltől elválasztani. Egy embert bajt és romlást hozhat egy egész közösségre, veszélybe sodorhat egy egész népet. A bün egy közösségbe mindig egy emberen, egy személyen keresztül hatol be, mégpedig a leggyengébb, a legkísérthetőbb emberen keresztül. Szoktuk használni a lánc képét. Egy lánc mindig ott szakad el, ahol a leggyengébb szem van. Nehogy azt gondoljuk hát, hogy a bün magánügy, privát kérdés. Nehogy azt gondoljuk, hogy csak magunkért vagyunk felelősek, s bününkkel csak magunknak ártunk. Minden ember egyfajta ajtó abban a közösségben ahol él, s ezen az ajtón vagy áldás vagy átok áramlik be. Gondolkozzunk el komolyan azon, hogy mi milyen ajtók vagyunk a családunk, baráti körünk, gyülekezetünk, népünk számára? Isten azért adott törvényeket, parancsolatokat, hogy megóvjon minket a büntől. Ezek a parancsolatok nem azért vannak, hogy akadályozzák szabadságunkat, hanem hogy megőrizzenek a büntől. Ezeket át lehet lépni, meg lehet szegni, de akkor jön a zuhanás, a tragédia. Isten nam azért adott parancsolatokat, mintha neki kedve telne a parancsolgatásban, hanem azért, hogy megóvjon minket a veszedelmektől.
            Azt is megtanuljuk ebből a történetből, hogy a bün sohasem egy elmosódott, általános valami, hanem nagyon is konkrét, megnevezhető dolog. Isten nem egy olyan orvoshoz hasonlítható, aki azt mndja nekünk, hogy mi betegek vagyunk, baj van velünk, hanem azt is megmondja, hogy mi a betegségünk, hogy hol van a fertőző góc vagy a daganat a mi testünkben. Isten nem csak azt mondja, hogy bünös vagy, hanem azt is megmondja, hogy mi a bünöd. Amikor valaki őszintén és igazán megáll Isten előtt, ott lehetetlen, hogy ne értse meg, hogy hol és mi a baj az ő életében. Isten velünk nagyon világosan, félreérthetetlenül beszél. Isten itt is pontosan megmondja, hogy mi volt a bün. Elvettek a nekem szentelt dolgokból, loptak és hazudtak. Ákán meglopta Istent. Mi vajon nem loptuk-e meg Istent sokszor és sokféleképpen? Mert mi egészen Isten tulajdona vagyunk. Ő drága áron vásárolt meg minket. De látszik-e ez a mi életünkben? Az Övé-e a kezünk, a szemünk, a szívünk, az eszünk, a családunk, házasságunk, pénzünk, időnk,erőnk. Gondolkozzunk el ezeken.
            Ezek után feltevődik a kérdés: de mit tehetünk, ha már elkövettünk valami bünt, van-e még megoldás? Ebből a történetből ezt is megtanulhatjuk. Isten itt azt is megmondja, hogy ha kivetik maguk közül a bünt, akkor újra velük lesz és megsegitit őket. De ehhez határozott és gyors beavatkozásra, cselekvésre van szükség. Itt már nem lehet halogatni a dolgokat. Itt most nem lehet azt mondani: még alszunk rá egyet, majd meglátjuk, hanem most azonnal kell cselekedni. Nagy áldás az, amikor valaki már eljut idáig, hogy igy nem mehet tovább az élete, hogy most valaminek történnie kell, hogy most már végre le kell számolni azzal a bünnel, amit Isten megmutatott. Nem elég csak elítélni a bünt, nem elég mondogatni : hát igen, ilyen gyarlók és esendők vagyunk, hanem a bünt ki kell vetni, el kell vetni az életünkből. És ne gondoljuk, hogy csak az Ószövetség ilyen kemény ebben a tekintetben, mert mit mond Jézus a Hegyi Beszédben? Ha a mi szemünk vagy kezünk megbotránkoztat, akkor vágjuk le azt, vájjuk ki. Persze nem öncsonkításra szólít itt fel Jézus, hanem arra, hogy ne türjük meg a bünt az életünkben.
            Józsué másnap reggel felkel és hozzáfog mindannak a megcselekvéséhez, amit Isten mondott. Józsué itt az Isten iránti gyors engedelmesség szép példája, bárcsak mi is tudnánk mindig és ilyen gyorsan engedelmeskedni. Képzeljük el Ákán lelkiállapotát is azon az éjszakán, azon a reggelen. Hogy megbánhatta már, amit cselekedett, hogy megfizetett azért a néhány földi kincsért! Belátta, hogy nem érte meg vétkezni, de sajnos már késő volt. Milyen nagy baj az, ha mindig csak azután látjuk a bün nagyságát, miután már elkövettük, milyen jó lenne azt előre látni és nem elkövetni. Ákán számára talán még lett volna menekvés, ha azon az emlékezetes reggelen odaborult vola Józsué és egyben Isten elé és megvallotta volna bünét. Persze ez nem könnyü dolog.Megértjük ebben Ákánt, mert talán mi is voltunk hasonló helyzetben. De mégis áldott pillanat ez, itt kezdődik a gyógyulás. De ő nem tette, megvárta azt a pillanatot, az ítélet pillanatát, amikor már késő volt.
            Az utolsó kérdés, a legsúlyosabb kérdés, ami itt feltevődik, hogy miért kellett Ákánnak és egész családjának ilyen kegyetlen halállal meghalnia? Miért nem volt számára bocsánat? Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni.Egyedül Isten teheti meg, Neki van egyedül joga ehhez. Isten nem cselekszik recept szerint, hisz az Ószövetségben is vannak esetek, gondoljunk itt  például Mirjámra, amikor Isten megbocsátott, nem kellett a vétkezőnek meghalni és vannak olyan esetek az Újszövetségben is, gondoljunk itt Anániás és Safira történetére, amikor nekik is meg kellett halni. Isten szuverén Úr, mi nem szabhatjuk meg Neki, hogy mikor és mit cselekedjen. Nekünk nem azért van esélyünk a bocsánatra, mert Isten most enyhébben ítél a bün fölött, mint régen, hanem azért mert Jézus Krisztus átvállalta a mi büneink büntetését. Valaki már belehalt az ítéletbe helyettünk. Jézus átokká lett a kereszten mi érettünk. Az Újszövetség már tele van olyan történetekkel, amelyekben Jézus megbocsát a bünösöknek és azt mondja : eredj el és többé ne vétkezzél. Amikor valaki megvallja vétkét, akkor a Krisztus vérének megbocsátó ereje, a bünbocsánat kegyelme árad szét az életében. Isten szeretete éppen ott gyógyít, éppen azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol sokféle sebből vérzett az életünk. Isten épp azáltal tesz minket áldott emberekké, hogy megbocsátja büneinket, hogy megszabadít minket büneink terhétől, emlékétől, fájdalmától, vádjától és hatalmától. Isten szent akarata, hogy mi szent életben járjunk, hogy mi engedelmeskedjünk parancsolatainak és ez lehetséges, mert Jézus Krisztus épp ezért jött, ezért szenvedett, ezért halt meg. Erről fogunk nemsokára a bőjti időszakban emlékezni.

Olvasandó igék: Józsué 7,1-26, 2Sám.12,7a, Zsolt.32,1-5, Mát.5,29-3O, Ján.8,11, 1Ján.1,9

                                                                                                Lőrincz stván

A Szentírás emberei : Ábrahám

            Ábrahám egy pogány családból származott. Hiszen Úr-Khaszdimban, ahol élt, nem ismerték az igaz Istent. Isten elhívásának a csodája, hogy épp őt szólította meg az Úr, hogy a hívők atyja legyen, s annak a népnek az ősatyja, ahonnan a Messiás is származott test szerint. Az is kegyelem, hogy Ábrahám meghallotta za Úr hívó szavát és engedelmeskedett annak. Isten tehát kiválasztotta, kihívta őt hazájából és családjából és egy ígéretet adott neki. Olyan ígéretet, amely lehetetlenségnek tűnt.
            Ahhoz, hogy Ábrahám engedelmeskedhessen, sok mindent el kellett engednie: hazáját, szülőföldjét, családját, és még sok minden mást is. Isten azonban nem csak Ábrahámot hívta el, hanem minket is elhív. A keresztség volt az első komoly megszólítás arra nézve, hogy kövessük és szolgáljuk az Urat. Isten közülünk mindenkinek egy sajátos feladatot akar adni az Ő országa építésében. Ábrahám se tudta, hogy mi minden várja őt ezen az úton, de elindult, mi sem tudjuk azt, hogy milyen úton fog Isten vezetni, de azért indulhatunk el, mert hit van bennünk arra nézve, hogy Isten a mi életünkben is beteljesíti az Ő ígéreteit.
            A gyermektelenség egy óriási próba egy házaspár számára. Nem szabad ezt könnyelműen venni. Különösen nagy csapás volt ez abban az időben, hisz gyerek nélkül nem volt jövendő. Abban az időben gyermektelennek lenni azt jelentette, hogy Isten is elhagyott. Ábrahámnak Isten nagyszerű ígéreteket adott a jövendő felől, de hogy lesz abból valami, ha nincs gyermek? Amikor Ábrahám ezeken gondolkozott, Isten egy éjszaka kivitte a csillagos ég alá és azt mondta neki : Ábrahám nézz fel az égre, amint nem tudod megszámolni a csillagokat, éppúgy nem tudod majd megszámolni utódaidat sem. Mit tett ekkor Ábrahám? Egyszerüen hitt az Úrnak. Nem azért, mert látott volna valamit is az ígéret beteljesedéséből, hanem azért, mert az Úr mondta. Ebben példaképünk nekünk Ábrahám. Hiszen az Úr nekünk is gazdag ígéreteket adott. A hit nem más, mint belekapaszkodni az Úr szavába. Ez a hit lett Ábrahám megigazulása is. Mi is csak hit által igazulhatunk meg. A hit az a kéz, ami Isten felé nyul és elfogadja az Ő ajándékait.
            A hitnek megvannak nemcsak a magasságai, hanem a mélységei is. Luther azt mondta a hitről, hogy az egy nyugtalan valami. Tehát nem egyszer s mindenkorra birtokoljuk, nem úgy vagyunk vele, mint egy tárggyal, amit zsebre vágtunk és azután tudjuk, hogy az már mindörökre a miénk. A hit a tengerhez hasonlítható, ahol van apály és van dagály. Így volt ez Ábrahámnak az életében is. Ő is hitt, de a hite egy adott ponton kezdett megrendülni. Már tíz éve megígérte Isten , hogy gyermeket ad neki és még mindig nem történt meg. Ekkor jön a kísértő Sára szaván keresztül, aki egy más alternatívát kínál fel neki. És Ábrahám belemegy ebbe, talán azért is, mert ez a test számára kedves volt. Meg is születik a gyermek, Izmael, de ez nem hoz nyugalmat az Ábrahám családjába, sőt egyre több lesz a féltékenység, veszekedés, irigység, gyűlölet. Amit nem az Isten akarata szerint teszünk, abból sohasem származik jó dolog. Az emberi megoldásokból nem születhetik meg az ígéret gyermeke. Vissza kell térni Isten ígéretéhez, az Úr akaratához. Jó ezt nekünk is megtanulni. Csak egy út van és ez Jézus Krisztus.
            Ábrahámot sokszor megszólította Isten és ez mindig nagyszerű pillanat volt. Isten Ábrahámnak most egy feladatot ad : Járj énelőttem és légy tökéletes! Mintha Isten valami ilyesmit akarna mondani : én egy nagy cél felé haladok. Akrsz-e velem jönni, akarsz-e munkatársam lenni e nagy és dicső cél elérésében? Ábrahám igennel válaszol, együtt megy az Úrral. Ezt a kérdést Isten nekünk is felteszi. És nekünk is lehet igennel válaszolni. Nincs az életünknek szebb és áldottab hivatása, mint az Úrral járni, eszköz lenni az Ő kezében. Mi is részesei lehetünk az Isten országa nagy útjának, ami elvezet a Golgota, a megnyílt sír mellet, s amely folytatódik a mennybemenetellel, s Isten Lelkének kitöltetésével, a gyülekezet megalakulásával, épülésével és végül megérkezik az üdvösség dicsőségébe. Milyen szegény és nyomorult az az ember, aki ezen az úton nem akar járni és milyen gazdag és boldog az, aki ezen az úton jár és egykor meg is fog érkezni Isten dicsőségébe.
            Ábrahám életének egyik legszebb pillanata, amikor Isten szövetségre lép vele. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy Isten Ábrahám barátja akar lenni. Mekkora kiváltság ez Ábrahám számára. A szövetség jele a körülmetélkedés volt, ennek a felvételekor vér folyt. Az újszövetségi szövetségkötés is véren alapul, a Jézus vérén. Mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. De Isten nem csak Ábrahámmal köt szövetséget, hanem az ő gyermekeivel, utódaival is. Nem csak Ábrahám kell körülmetélkedjen, hanem a fia is. Mivel Jézus vére kifolyt, a mi vérünk már nem kell hulljon. Számunkra elég a Jézus vérét jelképező víz. Mi Ábrahámért és a vele és utódaival való szövetségkötésért is ragaszkodunk a gyermekkeresztség gyakorlatához. Ez annyira kedves a mi számunkra, hogy nem tudnánk semmi áron róla lemondani. De arról a reménységről se, hogy megkeresztelt gyermekeink is az Úréi, hogy Ő az ő életükben is el fogja végezni a maga áldott munkáját. Ez a munka a belső megtisztítás. Mert Isten már az Ószövetségben megmondta prófétái által, hogy nem elég csak  a testet, a szívet is körül kell metélni, nem elég a keresztség vize, hanem kell a Szentlélek tüze is. A szövetség nem csak ajándék, hanem feladat és lekötelezés is.
            Az életben vannak nagy pillanatok, ilyen volt Ábrahám és Sára életében gyermekük, Izsák születése. Ez azért volt különös, mert emberileg ez teljességgel lehetetlen volt, de Istennél minden lehetséges. Az Izsák név nevetést jelent. Nevetni, örülni sokféleképpen lehet. Jézus azt mondja, hogy a világ is tud örülni. De igazi öröm, igazi nevetés mégis csak Isten által lehetséges. Annak az örömpohárnak az alján, amit a világ nyujt nekünk mindig ott van az üröm, a keserűség is. Állítólag a régi görögök is tudták ezt és ezért nem űritették fenékig poharaikat. Csak az Isten által adott és munkált öröm teljes és tiszta öröm. Ez az öröm nem a körülményeinktől, hangulatunktól, hanem Isten ígéretétől és cselekedeteitől függ. És ezért ez az öröm elvehetetlen, ez az öröm a halálos ágyunkon is öröm marad.
            Ábrahám életét se kerülték el a próbák és eljött a legnagyobb próba ideje is, amikor Ábrahámnak kész kellett lennie lemondani az egyetlen gyermekéről is. Ábrahám engedelmeskedik, nem apai szívére, hanem Isten hangjára hallgat. Sokszor nekünk is nehéz utakat kell megjárni. Lehetnek az olvasók között olyanok, akik elveszítették gyermeküket, talán épp az egyetlent. Ilyenkor mindig nagyon nehéz kérdések törnek fel a szívből, miértek, amire oly nehéz választ találni. Ennél a történetnél nem lehet ne a Jézus szenvedésére gondolni, amikor Isten az Ő Egyetlen Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta. Amikor Jézus a kereszten fügött elhangzik a legnagyobb mélységből jövő „miért” : Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? És erre a „miértre” nem jön egy „azért”. Erre a kérdésre Jézus se kapott választ a mennyből. Nekünk is vannak és lesznek megválaszolatlan kérdéseink. Ábrahám végül megértette a próbát, megértette a megoldást. Ez hit által történt az ő életében, és csak hit által történhet meg a mi életünkben is. Hitünk pedig egykor látássá lesz, ott aztán majd mindent megértünk, és meglátjuk, hogy Isten mindent jól cselekedett. Ebben nyerjen megnyugvást a most oly sokszor háborgó szívünk.

Olvasandó igék : 1Móz.12,1,  15,1,16,3, 17,1.12, 21,6, Zsid.11,17

                                                                                                Lőrincz István

A Szentírás emberei:Tikhikus

Ha Pál apostol életét az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv és levelei alapján próbáljuk megrajzolni, akkor szinte egy kerek kép kerekedik ki. Nagyon sok mindent megtudunk személyéről, a vele és általa történt eseményekről. De mégis vannak fehér foltok az életében. Vannak olyan dolgok, amire csak egy halvány, rövid utalás van, vannak aztán olyan események is, amikről nem tudjuk, hogy hol és mikor történtek.Keveset tudunk például arról, hogy mit csinált Pál a börtönben töltött évek alatt. Sok minden rejtve marad a mi tekintetünk elől, és ennek így kell lennie. A Szentírás ezzel is azt húzza alá, hogy nem a személyek a fontosak, hanem az üzenet, amit ők nekünk tovább akarnak adni. Nem emberek állnak a középpontban, hanem maga Isten.
            Tikhikus egy olyan ember a Pál munkatársai közül, aki sok olyan üzenetet adott át, amik Pál személyes életét érintették. Ezek olyan dolgok voltak, amik akkor és ott fontos szerepet játszottak, de a mi számunkra nem bírnak különösebb jelentőséggel. Ő egy olyan ember, aki fontos szerepet játszott a Pál életében, az evangélium ügyében, de ez nem igazán tűnik ki a róla szóló tudósításokból. Tikhikus egyszer Onézimus, a szökött rabszolga kísérője volt, amikor az visszakerült urához, Filemonhoz. Ott volt Pál apostollal akkor is, amikor ő Jeruzsálembe ment és vitte a kisázsiai gyülekezetek adományát.Ezt az adományt egy nagy és tekintélyes csapat vitte Jeruzsálembe, és innen is látszik, hogy Tikhikus Pál legszorosabb munkatársi köréhez tartozott. Ő Trofimussal együtt az ázsiai gyülekezeteket képviselték, akiről Pál a második Timótheushoz írt levelében szól, hogy őt betegen hagyta Milétusban. Származási helye Efézus vagy Kolossé lehetett. Pál őt leginkább arra használta, hogy személyes üzeneteket vigyen, vagy éppen az általa írt leveleket rendeltetésük helyére. Nem valószínű, hogy Pál által jutott volna megtérésre, de Pál őt szeretett atyafinak nevezi, nagyon jól ismeri és teljességgel megbízik benne. Nemcsak szeretett atyafinak, hanem hűséges szolgának és munkatársnak is nevezi őt. Pál és Tikhikus egyenrangú testvérek az Úrban, de Tikhikus tudja, hogy Pál sokkal többet kapott Istentől, és mindenben igyekszik engedelmeskedni neki. De ők tudják, hogy ugyanannak az Úrnak a szolgálatában állnak, és ugyanazt az ügyet képviselik, még akkor is, ha különböző kegyelmi ajándékot és különböző feladatokat is kaptak az Isten országa építésében. Az ő kapcsolatuk példamutató a mindenkori tisztségviselők számára a gyülekezetben. Így lehet szépen együttmunkálkodni, egymásra figyelni, egymásnak engedelmeskedni. A „nagy” Pál és a „kis” Tikhikus így férnek meg jól egymás mellett, így építik szépen együtt az Isten országát. Pál apostol kedvelt kifejezése :”az Úrban”. Ez nála nem csak szép szó, hanem mindennapi valóság. Mert csak az Úrban lehetséges az, hogy ki-ki tudja elfogadni a maga helyét és feladatát, hogy ne legyen egymás között versengés, féltékenység, hogy ne azon veszekedjünk, hogy ki közülünk a nagyobb. Pál nyugodtan küldheti Tikhikust Efézusba, Kolosséba, majd Krétára is, ő megy, mert tudja, hogy mindketten az egy Úrnak a szolgálatában állnak. Ezt Isten egyetlen gyermekének se szabad elfelejteni.
            Az edddigiekből már kitűnt, hogy Tikhikus nem egy egyszerű futár, aki viszi Pál leveleit, s hozza az arra adott válaszokat. Pál nagyon személyes dolgait is megosztja ezzel a munkatársával, és bízik benne, hogy ő ezt helyesen és bölcsen tudja majd a gyülekezeteknek elmondani. Neki nem kell mindent papírra vetnie, hisz Tikhikus elég bölcs és értelmes ahhoz, hogy a levelekben levő dolgokat elmagyarázza, illetve kiegészítse. Ő ügyesen be tud számolni a Pál helyzetéről a gyülekezeteknek, és a gyülekezetek helyzetéről Pálnak. Pál rá tudja bízni a Tikhikus bölcsességére, hogy miről kell szólni és miről kell hallgatni. Mit kellett Tikhikusnak elmondani Efézusban, Kolosséban és valószínűleg Laodiceában is? Pál ezt egyszerűen „dolgaimnak” nevezi. Ez egy meglehősen általános megfogalmazás, ami alatt sok mindent lehet érteni. De arról van szó, hogy Tikhikus jól ismeri Pál helyzetét a börtönben, ismeri egészségi állapotát, de lelki örömeit és gyötrelmeit is.Tudja aztis, hogy milyen stádiumban van a pere, s hogy számíthat-e szabadulásra. Tikhikus mindenről be fog számolni Pállal kapcsolatosan, amit a testvérek tudni akarnak. Ő mindent tud és megbízható dolgokat tud közölni a gyülekezetekkel.
            Tikhikus személye alapján egy nagyon jó képet kapunk arról, hogy az első században milyen mély szeretet-kapcsolat volt a gyülekezetek és a gyülekezetben élő tagok között.Látjuk, hogy mennyire érdekelte őket, hogy mi van a szeretett apostolukkal, s hogy mi van a többi gyülekezettel. Szoros kapcsolat volt közöttük, érdeklődtek egymás dolgai iránt és ami a legfontosabb, imádkoztak egymásért. És ebben az ilyen „Tikhikusok” nagyon fontos szerepet játszottak. Pál számára is nagyon fontos ember volt Tikhikus, hisz alig várta érkezését, hogy minél többet megtudhasson, az általa alapított és annyira szeretett gyülekezetek életéről és szolgálatáról. Örült, amikor azt hallotta, hogy a gyülekezetek élnek és az Isten ügye győzedelmesen halad előre ebben a világban.
            Az ilyen emberekre ma is nagy szükség van. Még akkor is, ha a kommunikáció ma már egészen megváltozott. Ma olyan kommunikációs eszközökkel rendelkezünk, amikről akkor álmodni se lehetett. Ezeknek megvan a maga áldása, de átka is. Hisz nagyon elhidegülhetnek ezek által a személyes kapcsolatok, amit semmi se pótolhat. A mi korunkban az is veszély, hogy a keresztyének is elmagányosodnak, mindenki jól megvan magával, s más dolga alig érdekli. Mindenkinek annyi baja van, miért venné magára még a más baját is? Tikhikus személye és példája legyen örök figyelmeztetés számunkra, hogy nekünk egymás dolgairól tudnunk kell, hogy kell érdekeljen minket, hogy mi van a másik emberrel, a másik gyülekezettel, a másik ország vagy földrész keresztyéneivel. Tudnunk kell főleg az üldözött, nyomorúságban, szenvedésben levő keresztyén testvéreinkről, bárhol is éljenek a világon, hogy imádkozzunk értük, s ha még ennél többet is tehetünk, akkor azt is tegyük meg.
            Végül hadd szóljunk néhány szót a Tikhikus munkájának céljáról.Pál erről is szól, amikor azt írja, hogy ez a kedves munkatárs, nem csak megismerteti az ő dolgait, hanem meg is vigasztalja a gyülekezeteket. Tudjuk azt, hogy a „vigasztalás” szónak van egy ilyen jelentése is: oda hívni. Tikhikus tehát olyan ember, akit oda lehetett hívni, hogy megismertesse Pál dolgait, a gyülekezetek dolgait, de mindenekelőtt azért, hogy vigasztaljon , erősítsen és bizony intsen is, mert ez a jelentés is benne van ebben a szóban. Tikhikusnak Isten bölcsességet adott, hogy mindig azt tegye, amire leginkább szükség volt ezek közül.
            Isten kegyelméből ismét Karácsonyt ünnepelünk. Az első Karácsonyon az angyalok végezték ezt a szolgálatot, ők jelentek meg a mezőn a pásztoroknak, hogy örömhírt hirdessenek, hogy félelmes szívű pásztorokat erősítsenek, hogy küldetést adjanak. A Mai Karácsonyon valószínűleg nem fognak angyalok megjelenni, azért mert mi magunk is lehetünk angyalok. Mi vehetjük át tőlük ezt a szent szolgálatot. Mi hirdethetjük, hogy ne féljetek, mert Megtartó, Megváltó született. Mi hirdethetjük, hogy Jézus születése mérföldkő az emberiség életében, s így a mi személyes életünkben is. Tikhikus a betlehemi angyalok egyik kedves utóda. Ő tényleg angyali szolgálatot végzett. De ezt a szolgálatot mi is végezhetjük, nem csak most Karácsonykor, hanem egész életünkben is.

Olvasandó igék: Luk.2,10-11, Apcsel.20,4,Ef.6,21-22, Kol.4,8, 2Tim.4,12.20, Tit.3,12

                                                                                    Lőrincz István

A Szentírás emberei: Epafroditus

Nevének jelentése:kedves ,bájos, szeretetreméltó,  és ő valóban egy ilyen ember. Van még egy más jelentés is a nevében, de erről majd később fogunk szólni.  A filippibeliekhez írott levélben olvasunk róla két alkalommal is, ezen kívül nem találkozunk személyével a Szentírásban. De ez elég nekünk ahhoz, hogy tőle tanuljunk, és őt örökre szívünkbe fogadjuk. Mert neki valóban sok köze volt ehhez a gyülekezethez, és Pálnak ebben a gyülekezetben elvégzett szolgálatához. Pál ezt a levelet római fogságából írta, utána odaadta Epafroditusnak, hogy vigye el Filippibe, amikor az Rómából Filippibe ment. A levél tehát akkor érkezett meg ebbe a gyülekezetbe, amikor Epafroditus is megérkezett. Az az benyomásunk, hogy Pál ezt épp így akarta. Valószínű, hogy a gyülekezet nem fogadta volna a legnagyobb szeretettel ezt az embert, hisz ők azért küldték őt Rómába, hogy Pál fogságának végéig vele maradjon, s csak akkor jöjjön el, ha Pát szabadon engedték már. Talán azt mondták volna neki: miért jöttél el, miért hagytad sorsára Pált? De így először a levelet olvasták el, amiben Pál részletesen beszámol a dolgok állásáról. Pál így védelmébe veszi Epafroditust, még mielőtt bánthatták volna. Ez a védelem nem volt fölösleges és értelmetlen. Azonfelül az egészségi állapota is elég gyenge volt, s így nagyon rosszkor jött volna a bántás a gyülekezet részéről. Epafroditus tehát, aki minden valószínűség szerint ugyanaz a személy, akit a Filemon levél Epafrásként említ, Filippiből származott. Az ő szülei pogányok voltak. Nem véletlenül adták neki ezt a nevet, ami azt is jelenti :Afrodité kedveltje, vagy Afroditének szentelt, amiben a szerelem, a testi gyönyörök istennőjének a neve  szerepel. Úgy gondolták, hogy az ő gyermekük majd úgy lesz boldog, ha beleveti magát ennek a világnak örömeibe és gyönyöreibe, ha együtt úszik az árral, ami majd sodorja őt is. Egy olyan életet szántak neki, amely önmaga körül forgolódik, azt keresi, ami neki jó és tetsző, amiben nincs tekintettel senki és semmi másra. De megtörténik a nagy csoda, hogy Isten ezt az ifjút a sötétéségből az Ő csodálatos világosságába hívja el. Nem tudjuk, hogy ez mikor és hogyan történt. Feltételezhetjük, hogy Pál apostol igehirdetése ragadhatta meg, és így juthatott élő hitre. De ez nem is fontos, hanem az a lényeg, hogy Őt Isten Lelke megragadta és egészen más emberré lett, amint amivé szülei szánták. Isten kiragadta őt a múlandó örömök világából, hogy az Ő örökkévaló szeretetével töltse meg a szívét és életét. Istennnek más terve volt az életével, mint amit szülei szántak neki. Pál apostol lelki testvérének nevezi őt. Mekkora kegyelem, hogy ez az ifjú, akit a bűn szolgálatára szántak, az Isten áldott szolgája, embere lett. Mint pogány ember beléphetett az Isten csodálatos családjába, Krisztus vére egészen megtisztította, Isten Lelke teljességgel újjászülte és megváltoztatta az életét.
            Feltevődik a kérdés: mi mire szánjuk a gyermekeinket? Azt akrajuk, hogy ennek a világnak legyenek a fiai, ebben a világban próbálják szerencséjüket és boldogulásukat keresni, vagy pedig azt szeretnénk, hogy Isten országának a tagjai és építői lehessenek? Bárcsak minden keresztyén szülő ezért imádkozhatna. De azért is imádkozhatunk, hogy Isten még olyan gyermekeket és ifjakat is ragadjon meg, akiknek nem voltak hívő szüleik, akik egy pogány környezetben születtek és nőttek fel. Isten ezt a csodát ma is megteheti bármelyik ifjú életében.
            Mert nem minden ifjú ilyen szolgálatkész, még a keresztyének között sem. Pálnak is voltak ilyen tekintetben rossz tapasztalatai. A Filippi levélben beszél olyan emberekről, akik a maguk hasznát keresik és nem a másokét. Epafroditus nem egy ilyen ember, ő teljességgel átadta magát Krisztusnak és az Ő ügyének. Mindent kész megtenni a gyülekezetért és testvéreiért. Érdekes, hogy Pál itt a liturgus szót használja kétszer is, ami az áldozattal van kapcsolatban. Epafroditus egy olyan ember volt, aki kész volt komoly áldozatokat is hozni azért, hogy Krisztust és hittestvéreit szolgálhassa. Ez a kedves tulajdonsága hamar ismeretes lett az egész gyülekezet előtt, és a gyülekezetben megtisztelő feladatot kapott. A hír, hogy a gyülekezet alapítója, az általuk annyira szeretett Pál apostol Rómában börtönbe került, mélyen megrázta az egész gyülekezetet Nagyon aggódtak érte, mi lesz vele, vajon megvan-e a mindene, amire szüksége van, van-e ott egy ember, aki szeretettel gondoskodjon róla? Gyorsan terveket készítettek, hogyan tudnának eledelt küldeni az apostolnak, hogyan tudnának segíteni rajta. Gyűjtést szerveztek,de hogyan juttassák el az adományokat Pálnak? Az út Rómába hosszú, veszélyes és fáradtságos volt. Ekkor Epafroditus önként jelentkezett erre a szolgálatra. Nem azt mondta: vigye el valaki más, hanem azt mondta: én vállalom ezt az utat és elviszem Pálnak a gyülekezet küldeményét. Pál meg is köszöni szépen levelében a küldött ajándékokat. Így jutott Epafroditus Pálhoz Rómába, de nem csak elvitte Pálnak az adományt, hanem kész volt ott maradni és neki mindaddig szolgálni, amíg börtönben lesz. Ő teljesen megfeledkezett magáról, hogy egészen odaszentelhesse magát ennek a szent szolgálatnak. Pedig a munka nem volt könnyű és veszélytelen.Pál azt írja, hogy ebben a szolgálatban még az életét is kockára tette. Azt pontosan nem tudjuk, hogy ez mit jelenthetett. Lehet, hogy őt is halálosan megfenyegették, de az is lehet, hogy egészsége is megromlott a nehéz börtönkörülmények között. De nem ezért gyötrődött, hanem azért, mert meghallotta, hogy az otthoni gyülekezet tudomást szerzett betegségéről és nagyon aggódnak érte. Milyen nagyszerű ember ez az Epafroditus! Halálosan beteg, de nem önmagáért aggódik, hanem az érte aggódó gyülekezetért.
            Isten csodálatos módon könyörült rajta és a halálos betegségből felgyógyulhatott. Bizonyára imameghallgatás eredménye volt ez, hisz Pál és az otthoni gyülekezet buzgón imádkozott érte. Pál ekkor hazaküldi őt Rómából. A levélben azt is megírja, hogy Epafroditus nem a maga feje szerint tér vissza Filippibe, hogy ő tartotta szükségesnek ezt a hűséges munkatársat és bajtársat hazaküldeni. Ebben az is szerepet játszott, hogy Pál látta azt, hogy Epafroditus vágyódott az otthon maradt gyülekezet után, és rá tudott érezni arra, hogy most az a jobb, ha ő hazamegy. Pál lelkében látta azt a nagy örömöt, amit Epafroditus hazaérkezése jelenthet, s hogy a gyülekezetnek ismét egy olyan munkatársa lesz, akit megbecsülhet és szerethet. Eredetileg nem ez volt az elgondolás, hisz a gyülekezet is és Epafroditus is úgy gondolta, hogy mindvégig Pál mellett fog maradni, de Isten másképp vezette a dolgokat, és most mégis mind a ketten, Pál Rómában, ő pedig újra otthon Filippiben boldogan vallhatják, hogy Isten mindent jól cselekedett. Isten őt egy ideig ott Rómában használhatta, de most újra Filippiben van nagyobb szükség az ő szolgálatára. Isten bizonyára Pálna is fog újra segítséget fog rendelni, mint ahogy rendelt is, a szökött rabszolga, Onézimusz személyében, aki éppúgy szolgált majd Pálnak, mint ahogy azt Epafroditus is ttte.
            A Szentírásnak ez a kedves embere úgy marad meg a mi szívünkben, mint aki magát teljes önzetlenséggel tudta odaszánni a szolgálatra. Élete így egy nagyon boldog élet lehetett. Sokkal több, igazibb és maradandóbb örömöt kapott az Úr szolgálatában, mintha a világ örömeibe vetette volna bele magát. Élete így egy áldott és értékes élet lett. A világ fiaként neve soha nem maradt volna fenn, egy lett volna azok közül, akik névtelenül eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Így azonban neve örökre ragyogni fog, amíg csak keresztyének lesznek a világon, s amíg a Szentírást az emberek olvasni fogják. Kövessük mi is ennek az áldott embernek a szép példáját. Szolgálatunk fel lesz örökre jegyezve az Élet Könyvében.

Olvasandó igék: Fil.2, 21.25-31, 4,18, Filem.23
                                                                                    Lőrincz István

A Szentírás emberei: Démás

Isten kegyelméből egy újabb esztendőbe léphettünk. Ennek az esztendőnek az elején egy figyelmeztető személy áll  előttünk, aki elhagyta Isten ügyét, elhagyta lelki atyját, s elhagyta-legalábbis egy időre, de lehet végleg- Istent is. Ilyen emberek mindig is voltak és sajnos lesznek is. Egy ilyen ember Démás. Bunjan „Zarándok útja” című könyvében ő név szerint is szerepel. Ez annál is különösebb, mert ebben a könyvben, mind szimbólikus, jelképes nevek vannak. Van a könyvnek egy jelenete, amiben arról van szó, hogy Démás, aki nem messze a keskeny úttól egy ezüstbányát üzemeltet, meghívja a keskeny úton járókat, hogy tekintsék meg a bányáját. Akik elfogadják ezt a hívást, soha többé nem térnek vissza a keskeny útra. E könyv szerint is életveszélyes dolog ezzel az emberrel szóba állni, vele barátkozni.
            Démás üzenete ma időszerűbb, mint bármikor. Egy olyan időben élünk, amikor már a mi tájainkon is egyre többen elhagyják az egyházat, a hitet, Istent. Ma sokan választják a Démás útját. Lehet, hogy még hisznek Istenben, lehet, hogy papíron még egyháztagok maradnak, de azt már nem tartják szükségesnek, hogy komolyan járjanak a keskeny úton, hogy kövessék Jézust. Ezért jó már most, az év elején az, hogy az ige figyelmeztet: a Démás útja nem jó út, ha ezen indultál volna el, gyorsan fordulj vissza, térj meg! Hagyd el a magad útját és gondolatait és térj vissza az Úrhoz.
            De ki is volt ez a Démás, honnan származott? A nevével háromszor találkozunk a Bibliában. Először a kollosébeliekhez és a Filemonhoz írt levélben találkozunk vele. Ezeket a leveleket Pál minden valószínűség szerint a római fogságában írta és Tikhikus által juttatta el a címzettekhez.  Démás ott van az üdvözlők sorában mindkét levélben, mint Pál apostol munkatársa. Mindkét esetben Lukáccsal van együtt említve, s meg kall adni, ez nem egy rossz társaság. A Timótheushoz írt levélben is találkozunk vele, ami azt jelenti, hogy a Pállal való barátsága, közössége nem szalmaláng-lelkesedés volt, hanem hosszú időn át tartott. Több éven át volt Pál munkatársa. Valószínűnek tarhatjuk, hogy Thesszalonikából való lehetett, hisz oda távozik. Az egészen biztos, hogy őt megragadta Krisztus. Hogy hosszú időn át szolgálta is az evangéliumot, prédikált, szolgált gyülekezetekben és szolgált személyesen Pálnak is. Azt mondhatjuk, hogy Pál egyik lekiválóbb munkatársa volt. De a második Timótheushoz írt levélben, Pál keserűen írja, hogy Démás engem elhagyott. Hogy mennyire megviselhette ez Pált, az abból is kitűnik, hogy miután ezt megírja kedves barátjának, azonnal kéri, hogy igyekezzen hozzá jönni, nyilván azért, hogy valakivel megoszthassa ezt a nagy fájdalmát, hogy kiönthesse szívét. Pált ekkor sok más dolog is nyomasztotta, ott függ felette a halálos ítélet és kivégzés lehetősége, de ezeket mind feldolgozta már, de most ez már túl sok számára. Pál az „elhagyás” szóra egy nagyon kemény kifejezést használ, ugyanazt, amit is Jézus a kereszten, amikor az Atyától kérdi, hogy miért hagyta el őt. Ez a szó átvágást jelent, egy olyan szakítást, ami végleges és helyrehozhatatlan. Pál ebben a levélben azt mondja: ama nemes harcot megharcoltam, Démás pedig ezt mondja: én feladtam a harcot.
            Feltevődik a nehéz kérdés: hogyan volt lehetséges ez?
Hogyan hagyhatta el Démás Pált és az Isten ügyét? Démás először nem számolta fel a Krisztus-követés költségeit. Azt gondolta, hogy hátha sok előnye is lesz abból, hogy Pállal együtt van. De amikor látta, hogy a dolog kezd komollyá válni, amikor azt látta, hogy ez egy olyan ügy, ami az életébe is kerülhet, akkor Démás azt mondta: ez nekem már túl sok, erre azért nem vagyok hajlandó. A halálos fenyegetettséget már nem tudom vállalni. Ha Jézus magvetőről szóló példázatára gondolunk, akkor Démás a köves talajra esett gabonamag, aki hallotta az igét, fel is lelkesült azon, de amikor botránkozás és üldözés támad, akkor már nincs tovább. A gazdagság csalárdsága megfojtja a magot. Démás is hitt, de csak egy ideig, s ezzel mások is így vannak. Sokan gyorsan fellelkesülnek és boldogok egy ideig. Az ilyenek hűséges egyháztagoknak látszanak, még bizonyságot is tesznek, de egy fontos dolog hiányzik az életükből: a Jézussal való személyes kapcsolat, az iránta való személyes szeretet. Démásnak nem volt üdvözítő hite, amely hit percig ig sem élhet Krisztus és az Ő kegyelme nélkül. Ó, hány ilyen egyháztagunk van sajnos. Először olyan boldogak és lelkesek. Járnak a templomba, bibliaórára, ifire és még áldozatokra is készek. De aztán egyszer csak eltűnnek, visszaesnek a hitben. Ezért nagyon fontos most az év elején is feltenni magunknak a kérdést: vajon csak lelkesült ember vagyok, vagy pedig van élő, személyes kapcsolatom Jézus Krisztussal? Ismerem-e a Krisztus gazdagságát, amit a világ összes kincséért se tudnék odaadni?
            A másik nagy kérdés, hogy hová ment Démás? Kálvin igyekszik reménykedőleg beszélni Démásról, mondván, hogy nem biztos, hogy Krisztust is megtagadta és az istentelenségbe vetette magát. De itt az áll, hogy Démás a jelenvaló világhoz ragaszkodott, és az eredeti szöveg igealakja azt sejteti, hogy itt egy végleges döntésről volt szó. Sajnos itt nem egy bűnbe való esésről, hanem egy bűnben, hitetlenségben való maradásról van szó. A ragaszkodás szót így is fordithatjuk: megszerette. Démás tehát egyre jobban megszerette ezt a jelenvaló világot és ezért elhagyta Pált és Krisztust.
            De mit jelentsen a jelenvaló világ? A szószerinti értelem szerint ez a mostani világ, az a világ, amiben élünk, aminek értékei szöges ellentétben vannak annak a világnak az értékeivel, amit mi várunk, amit Jézus Krisztus fog hozni az Ő visszajövetelekor. Az igaz, hogy nem kell azt gondolnunk, hogy Démás cégéres bűnökbe vetette magát, hogy züllött, parázna életet élt.Lehet, hogy emberi mérték szerint becsületes, rendes élete volt. A gazdag ifjú se élet ilyen bűnökben, sőt még Isten parancsait is komolyan vette, csak épp a földi javai fontosabbak voltak számára, mint Isten országa.
            Sokan felteszik a kérdést: vajon mi lett Démással, mi lett az ő további sorsa? Isten igéje nem ad erre választ. Az apokrifus iratokban viszont több változat is van az ő életéről. Az egyik irat szerint jól alakult az élete. E szerint Thesszalonikába ment, ahol a keresztyén gyülekezet nagy szeretettel körülvette, bizonyságot tettek neki Krisztus szeretetéről, Démás megtért, és egész további életében Istennek szolgált, nagy kegyelemnek tartva, hogy Isten őt másodszor is kegyelmébe fogadta. De van egy másik változat is, mely szerint Démás végig megmaradt a megkeményedésben. Pap lett egy bálvány-isten kultuszában,és esküdt ellensége lett a Krisztus gyülekezetének. Mind a két változat megtörténhetett, de most számunkra nem ez a fontos. Nem az a fontos, hogy mi történt Démással, hanem az, hogy mi történik velünk.
            Démás annak az embernek a megtestesítője, aki nem volt messze az Isten országától, aki megízlelte az Istennel való járás örömét, de nem maradt meg abban. Démás a félutas keresztyén, aki elindul,de sohasem érkezik meg. Épp olyan, mint az Ószövetségben Orpa, aki elindul, de Moáb határánál visszafordul és örökre eltűnik az üdvtörténetből. Démás az, aki fellelkesül, aki egy ideig szolgál is, de aztán hátat fordít, nem tudja vállalni a következményeket.
            Szomorú példája legyen ennek az évnek az elején komoly figyelmeztetés számunkra. Számoljuk fel a Krisztus követés költségeit, és maradjunk mindvégig következetesek ebben az Új Évben, és életünk minden napján is.

Olvasandó igék: Ruth 1,14-15, Mát.13,21, Kol.4,14, Filem.24,” Tim.4,10
                                                                                                            Lőrincz István

2012. március 28., szerda


Barangolások bibliai tájakon: Ararát hegye

            Egy különös hely ez Nóénak és családjának életében, de megvannak ennek a tanulságai a mi számunkra is, jó lesz ezért nekünk is e hellyel foglalkozni. Itt feneklett meg a bárka, itt jöhettek ki az özönvíz után a szabadba, s kezdhettek új életet egy ítéleten átment földön. Isten itt is szólt hozzájuk, mint ahogy eddig is szüntelenül Isten szavára voltak utalva. Ha Isten most hallgatna, akkor Nóé tanácstalan lenne arra nézve, hogy mit is kell tennie ebben az új helyzetben. Mi valahogy másképp képzelnénk el ezt a kijövetelt.  Úgy gondolnánk, hogy már nagyon várták ezt a pillanatot, amikor a bárka zártságából a szabadba mehetnek . Most végre itt a nagy pillanat. Újra szilárd talaj van a lábuk alatt. S mégis olyan különös az, hogy Nóé mintha vonakodna kimenni a bárkából. Nem is csoda, hisz a bárka egy jó menedék volt számukra. Biztonságot, nyugalmat adott. De hogy lesz most tovább, milyen lesz az élet a földön? Isten valósággal rá kell szóljon Nóéra, hogy végre elhagyja a bárkát.
            De nem így van-e ez mivelünk is? Mi se szívesen hagyunk el olyan helyeket, ahol biztonságban voltunk, ahol jól éreztük magunkat. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz a gyermekeknek kirepülni sokszor a szülői házból. Vagy milyen nehéz egy új munkahelyet keresni egy olyan után, ahol évtizedekig dolgozott valaki. De nem ilyen hely számunkra a templom is? Nem véletlen, hogy a templomot, az egyházat sokszor hasonlítjuk a bárkához. Hisz itt összegyűlünk, elhozhatjuk problémáinkat, bajainkat, és itt kiönthetjük szívünket Isten előtt. Itt imádkozhatunk, hálát adhatunk, elmondhatjuk kéréseinket, egyszóval jól érezzük magunkat Isten közelében. Együtt lehetünk itt Isten gyermekeivel Isten jelenlétében. De egy óra múlva innen újra tovább kell menni A templomból, a gyülekezetből vissza kell menni a családba, a munkahelyre, a hétköznapokba, ahol sokszor idegenség és értetlenkedés vesz körül, vagy épp ellenséges indulatokkal kell szembe nézni. Nem könnyű a bárkából kimenni a világba, a templomból, a gyülekezetből a hétköznapokba. Sokan mondják is: itt maradnék örökre. Péter is ott akart maradni a hegyen, de nem lehetett, le kellett menni a völgybe, ahol már várták is a tanítványokat a betegségek, kihívások. Se a bárka, se a templom nem állandó tartózkodási hely, ezek csak arra vannak, hogy egy ideig bennük legyünk, hogy ott feltöltődjünk, megerősödjünk, üzenetet kapjunk, de újra menni kell tovább azzal, amit ott kaptunk, ki a világba.
            Nóé nem egyedül megy ki a bárkából, hanem feleségével, fiaival és fiainak feleségeivel, valamint minden állattal, ami a bárkában volt. Nóé itt is az az ember, aki nem csak önmagáért felel, hanem az egész családjáért, sőt az egész világért, hisz akkor a világ ott volt vele a bárkában. Nóé úgy megy ki, mint aki szolgál. És ez itt is azonnal meglátszik. Néhány állatból többet kellett bevinnie, mint egy párat, vagyis ami a szaporodáshoz szükséges volt, s ennek célját most tudja meg, hisz ezeket az állatokat az áldozásra vitette be Isten. Nóé az új földön, az Ararát hegyén oltárt épít és áldoz az Úrnak. Isten megérzi az áldozat illatát, találóan mondja itt Kálvin, hogy Istennek nem az áldozat szaga, hanem Nóé engedelmessége tetszik.
            Azt gondolnánk, hogy itt az özönvíz után valami egészen új kezdődjön, hogy valahogy visszaálljon a paradicsombeli állapot, de sajnos azt kell látnunk, hogy az ember szívének gondolatja az özönvíz után is csak gonosz, éppúgy mint azelőtt. De Istennnek erre is van megoldása, hisz szövetséget köt itt Nóéval. Isten megállapítja, hogy az ember bűnös maradt, hogy ebben az ember nem változott meg. De megváltozik Isten. A bűnös emberrel szövetséget köt. Abban változik meg Isten, hogy elhatározza, hogy bármit is tegyen az ember, Ő nem fog többé lemondani róla, mindvégig ragaszkodni fog hozzá. Mintha azt mondaná Isten: bár tudom, hogy ti milyenek vagytok, én most mégis szövetséget kötök veletek. S ez a szövetség egészen más, mint amilyen szövetség az emberek között szokott köttetni. Itt nem két egyenrangú félnek a szerződéséről van szó, ahol mind a két fél feltételeket szab. A szövetség, amit Isten itt az Ararát hegyén az emberrel köt, az egyoldalúan Isten adománya, Isten kegyelmi ajándéka. Ezt a szövetséget Isten Ábrahámmal megújította, később Mózessel és Dáviddal megerősítette, és végül egy egészen új szövetséget kötött velünk Jézus Krisztus által. Mennyire szüksége volt Nóénak, és mennyire szükségünk van nekünk is Isten szövetségére, Isten kegyelmére! Hisz a bűn miatt a föld egy állandó veszélyben van. Nem özönvíz, de tűzvész, atomháború, környezeti katasztrófák, pusztítások veszélyében és árnyékában élünk. Az özönvíz egy egyszeri esemény volt, ilyen méretű csapás már nem fog jönni az emberiségre. A Szentírás utolsó könyvében olyan csapásokról van szó,amiben elpusztul a föld lakosságának egyharmad része. Látjuk azt, hogy az államfők mekkora erőfeszítéseket tesznek azért, hogy az atomháború és más nagy katasztrófák veszélyét elhárítsák. De mi mégsem ebben bízunk, hanem Isten ígéretében.
            Isten itt egy jó rendet ad az embernek, biztosítja életritmusát. A napok és éjszakák, az évszakok váltakozása mind Isten jó ajándákai az ember számára. Látjuk, hogy ha az ember beavatkozik ezekbe, akkor az végzetes lehet az ember számára. Ma már rengeteg szó esik, a klímaváltozásról, mi lesz akkor ha eltűnik a tél, ha az ember sok mindent a kezébe fog venni a tehnika segítségével. Örök figyelmeztetés marad, hogy az örök rendet, amit Isten helyezett ebbe a világba, tiszteljük és őrizzük meg. Érdekes az is, hogy az ember itt kap először engedélyt az állatok levágására és elfogyasztására. Az ember tehát megölheti az állatot, hogy táplálkozzon vele, de az állat nem ölheti meg az embert, innen a mózesi törvénynek ama rendelkezése, hogy az ökör, amelyik egy embert megölt, az köveztessék meg. De az ember a másik embert soha se ölheti meg, mert Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Aki embert öl, az vét az Isten képe ellen. De ez igaz az öngyilkosra is, ő is súlyosan vétkezik, ha Isten képét saját magában öli meg. Mert az élet szent. Isten védelmébe veszi az embert még önmagával szemben is.
            Végül az Ararát lankáin valami szomorú dolog is történik. Nóé ott szőlőt termeszt, mértéktelenül iszik annak borából és megrészegedik. Milyen rettenetes, hogy ebben a szép történetben ez is ott kell legyen. Vajon miért kellett ez megtörténjen és megírattassék a mi számunkra? Két dolog miatt. Az egyik az, hogy nehogy az ember-imádás csapdájába essünk., nehogy embereket istenítsünk és imádjunk. Nem véletlen az, hogy a Szentírásban Isten szinte minden áldott gyermekéről valamilyen súlyos bűn van feljegyezve. Az egyik hazudott, a másik csalt, a harmadik paráználkodott, a negyedik átkozódva tagadott. A másik dolog, amiért ez a történet a Bibliában áll, hogy meglássuk: még a legkülönbek is csak Isten kegyelméből élhetnek. Senki se élt, se ezután nem fog élni a földön, aki ne a kegyelemből élne. Nóéval is azért kellett ez megtörténjen, hogy ő is meglássa, hogy csak a kegyelemből élhet, és nem sütkérezhet abban az érdemben, hogy ő igenis engedelmes volt Isten parancsával szemben, mert is csak kegyelem volt az életében. Isten kegyelme az is, hogy Nóét nem veti el, továbbra is használja az Ő szent szolgálatában, mint ahogy Dávidot és Pétert is használta bukásuk után is. Ez a történet az önigazságnak még a legkisebb töredékét is el akarja venni tőlünk, és ugyanakkor arra bíztat, hogy Isten kegyelmét merjük elfogadni, és merjünk belőle élni.

Olvasandó igék: 1Móz.8,4,15-16, 20,  9,2-3, 11-14,20-21, 2Móz.21,28, Mát.17,4, Jel. 9,15

                                                                                                Lőrincz István