A Szentírás emberei: Epafroditus

Nevének jelentése:kedves ,bájos, szeretetreméltó,  és ő valóban egy ilyen ember. Van még egy más jelentés is a nevében, de erről majd később fogunk szólni.  A filippibeliekhez írott levélben olvasunk róla két alkalommal is, ezen kívül nem találkozunk személyével a Szentírásban. De ez elég nekünk ahhoz, hogy tőle tanuljunk, és őt örökre szívünkbe fogadjuk. Mert neki valóban sok köze volt ehhez a gyülekezethez, és Pálnak ebben a gyülekezetben elvégzett szolgálatához. Pál ezt a levelet római fogságából írta, utána odaadta Epafroditusnak, hogy vigye el Filippibe, amikor az Rómából Filippibe ment. A levél tehát akkor érkezett meg ebbe a gyülekezetbe, amikor Epafroditus is megérkezett. Az az benyomásunk, hogy Pál ezt épp így akarta. Valószínű, hogy a gyülekezet nem fogadta volna a legnagyobb szeretettel ezt az embert, hisz ők azért küldték őt Rómába, hogy Pál fogságának végéig vele maradjon, s csak akkor jöjjön el, ha Pát szabadon engedték már. Talán azt mondták volna neki: miért jöttél el, miért hagytad sorsára Pált? De így először a levelet olvasták el, amiben Pál részletesen beszámol a dolgok állásáról. Pál így védelmébe veszi Epafroditust, még mielőtt bánthatták volna. Ez a védelem nem volt fölösleges és értelmetlen. Azonfelül az egészségi állapota is elég gyenge volt, s így nagyon rosszkor jött volna a bántás a gyülekezet részéről. Epafroditus tehát, aki minden valószínűség szerint ugyanaz a személy, akit a Filemon levél Epafrásként említ, Filippiből származott. Az ő szülei pogányok voltak. Nem véletlenül adták neki ezt a nevet, ami azt is jelenti :Afrodité kedveltje, vagy Afroditének szentelt, amiben a szerelem, a testi gyönyörök istennőjének a neve  szerepel. Úgy gondolták, hogy az ő gyermekük majd úgy lesz boldog, ha beleveti magát ennek a világnak örömeibe és gyönyöreibe, ha együtt úszik az árral, ami majd sodorja őt is. Egy olyan életet szántak neki, amely önmaga körül forgolódik, azt keresi, ami neki jó és tetsző, amiben nincs tekintettel senki és semmi másra. De megtörténik a nagy csoda, hogy Isten ezt az ifjút a sötétéségből az Ő csodálatos világosságába hívja el. Nem tudjuk, hogy ez mikor és hogyan történt. Feltételezhetjük, hogy Pál apostol igehirdetése ragadhatta meg, és így juthatott élő hitre. De ez nem is fontos, hanem az a lényeg, hogy Őt Isten Lelke megragadta és egészen más emberré lett, amint amivé szülei szánták. Isten kiragadta őt a múlandó örömök világából, hogy az Ő örökkévaló szeretetével töltse meg a szívét és életét. Istennnek más terve volt az életével, mint amit szülei szántak neki. Pál apostol lelki testvérének nevezi őt. Mekkora kegyelem, hogy ez az ifjú, akit a bűn szolgálatára szántak, az Isten áldott szolgája, embere lett. Mint pogány ember beléphetett az Isten csodálatos családjába, Krisztus vére egészen megtisztította, Isten Lelke teljességgel újjászülte és megváltoztatta az életét.

            Feltevődik a kérdés: mi mire szánjuk a gyermekeinket? Azt akrajuk, hogy ennek a világnak legyenek a fiai, ebben a világban próbálják szerencséjüket és boldogulásukat keresni, vagy pedig azt szeretnénk, hogy Isten országának a tagjai és építői lehessenek? Bárcsak minden keresztyén szülő ezért imádkozhatna. De azért is imádkozhatunk, hogy Isten még olyan gyermekeket és ifjakat is ragadjon meg, akiknek nem voltak hívő szüleik, akik egy pogány környezetben születtek és nőttek fel. Isten ezt a csodát ma is megteheti bármelyik ifjú életében.

            Mert nem minden ifjú ilyen szolgálatkész, még a keresztyének között sem. Pálnak is voltak ilyen tekintetben rossz tapasztalatai. A Filippi levélben beszél olyan emberekről, akik a maguk hasznát keresik és nem a másokét. Epafroditus nem egy ilyen ember, ő teljességgel átadta magát Krisztusnak és az Ő ügyének. Mindent kész megtenni a gyülekezetért és testvéreiért. Érdekes, hogy Pál itt a liturgus szót használja kétszer is, ami az áldozattal van kapcsolatban. Epafroditus egy olyan ember volt, aki kész volt komoly áldozatokat is hozni azért, hogy Krisztust és hittestvéreit szolgálhassa. Ez a kedves tulajdonsága hamar ismeretes lett az egész gyülekezet előtt, és a gyülekezetben megtisztelő feladatot kapott. A hír, hogy a gyülekezet alapítója, az általuk annyira szeretett Pál apostol Rómában börtönbe került, mélyen megrázta az egész gyülekezetet Nagyon aggódtak érte, mi lesz vele, vajon megvan-e a mindene, amire szüksége van, van-e ott egy ember, aki szeretettel gondoskodjon róla? Gyorsan terveket készítettek, hogyan tudnának eledelt küldeni az apostolnak, hogyan tudnának segíteni rajta. Gyűjtést szerveztek,de hogyan juttassák el az adományokat Pálnak? Az út Rómába hosszú, veszélyes és fáradtságos volt. Ekkor Epafroditus önként jelentkezett erre a szolgálatra. Nem azt mondta: vigye el valaki más, hanem azt mondta: én vállalom ezt az utat és elviszem Pálnak a gyülekezet küldeményét. Pál meg is köszöni szépen levelében a küldött ajándékokat. Így jutott Epafroditus Pálhoz Rómába, de nem csak elvitte Pálnak az adományt, hanem kész volt ott maradni és neki mindaddig szolgálni, amíg börtönben lesz. Ő teljesen megfeledkezett magáról, hogy egészen odaszentelhesse magát ennek a szent szolgálatnak. Pedig a munka nem volt könnyű és veszélytelen.Pál azt írja, hogy ebben a szolgálatban még az életét is kockára tette. Azt pontosan nem tudjuk, hogy ez mit jelenthetett. Lehet, hogy őt is halálosan megfenyegették, de az is lehet, hogy egészsége is megromlott a nehéz börtönkörülmények között. De nem ezért gyötrődött, hanem azért, mert meghallotta, hogy az otthoni gyülekezet tudomást szerzett betegségéről és nagyon aggódnak érte. Milyen nagyszerű ember ez az Epafroditus! Halálosan beteg, de nem önmagáért aggódik, hanem az érte aggódó gyülekezetért.

            Isten csodálatos módon könyörült rajta és a halálos betegségből felgyógyulhatott. Bizonyára imameghallgatás eredménye volt ez, hisz Pál és az otthoni gyülekezet buzgón imádkozott érte. Pál ekkor hazaküldi őt Rómából. A levélben azt is megírja, hogy Epafroditus nem a maga feje szerint tér vissza Filippibe, hogy ő tartotta szükségesnek ezt a hűséges munkatársat és bajtársat hazaküldeni. Ebben az is szerepet játszott, hogy Pál látta azt, hogy Epafroditus vágyódott az otthon maradt gyülekezet után, és rá tudott érezni arra, hogy most az a jobb, ha ő hazamegy. Pál lelkében látta azt a nagy örömöt, amit Epafroditus hazaérkezése jelenthet, s hogy a gyülekezetnek ismét egy olyan munkatársa lesz, akit megbecsülhet és szerethet. Eredetileg nem ez volt az elgondolás, hisz a gyülekezet is és Epafroditus is úgy gondolta, hogy mindvégig Pál mellett fog maradni, de Isten másképp vezette a dolgokat, és most mégis mind a ketten, Pál Rómában, ő pedig újra otthon Filippiben boldogan vallhatják, hogy Isten mindent jól cselekedett. Isten őt egy ideig ott Rómában használhatta, de most újra Filippiben van nagyobb szükség az ő szolgálatára. Isten bizonyára Pálna is fog újra segítséget fog rendelni, mint ahogy rendelt is, a szökött rabszolga, Onézimusz személyében, aki éppúgy szolgált majd Pálnak, mint ahogy azt Epafroditus is ttte.

            A Szentírásnak ez a kedves embere úgy marad meg a mi szívünkben, mint aki magát teljes önzetlenséggel tudta odaszánni a szolgálatra. Élete így egy nagyon boldog élet lehetett. Sokkal több, igazibb és maradandóbb örömöt kapott az Úr szolgálatában, mintha a világ örömeibe vetette volna bele magát. Élete így egy áldott és értékes élet lett. A világ fiaként neve soha nem maradt volna fenn, egy lett volna azok közül, akik névtelenül eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Így azonban neve örökre ragyogni fog, amíg csak keresztyének lesznek a világon, s amíg a Szentírást az emberek olvasni fogják. Kövessük mi is ennek az áldott embernek a szép példáját. Szolgálatunk fel lesz örökre jegyezve az Élet Könyvében.

Olvasandó igék: Fil.2, 21.25-31, 4,18, Filem.23

                                                                                    Lőrincz István

A Szentírás emberei: Démás

Isten kegyelméből egy újabb esztendőbe léphettünk. Ennek az esztendőnek az elején egy figyelmeztető személy áll  előttünk, aki elhagyta Isten ügyét, elhagyta lelki atyját, s elhagyta-legalábbis egy időre, de lehet végleg- Istent is. Ilyen emberek mindig is voltak és sajnos lesznek is. Egy ilyen ember Démás. Bunjan „Zarándok útja” című könyvében ő név szerint is szerepel. Ez annál is különösebb, mert ebben a könyvben, mind szimbólikus, jelképes nevek vannak. Van a könyvnek egy jelenete, amiben arról van szó, hogy Démás, aki nem messze a keskeny úttól egy ezüstbányát üzemeltet, meghívja a keskeny úton járókat, hogy tekintsék meg a bányáját. Akik elfogadják ezt a hívást, soha többé nem térnek vissza a keskeny útra. E könyv szerint is életveszélyes dolog ezzel az emberrel szóba állni, vele barátkozni.

            Démás üzenete ma időszerűbb, mint bármikor. Egy olyan időben élünk, amikor már a mi tájainkon is egyre többen elhagyják az egyházat, a hitet, Istent. Ma sokan választják a Démás útját. Lehet, hogy még hisznek Istenben, lehet, hogy papíron még egyháztagok maradnak, de azt már nem tartják szükségesnek, hogy komolyan járjanak a keskeny úton, hogy kövessék Jézust. Ezért jó már most, az év elején az, hogy az ige figyelmeztet: a Démás útja nem jó út, ha ezen indultál volna el, gyorsan fordulj vissza, térj meg! Hagyd el a magad útját és gondolatait és térj vissza az Úrhoz.

            De ki is volt ez a Démás, honnan származott? A nevével háromszor találkozunk a Bibliában. Először a kollosébeliekhez és a Filemonhoz írt levélben találkozunk vele. Ezeket a leveleket Pál minden valószínűség szerint a római fogságában írta és Tikhikus által juttatta el a címzettekhez.  Démás ott van az üdvözlők sorában mindkét levélben, mint Pál apostol munkatársa. Mindkét esetben Lukáccsal van együtt említve, s meg kall adni, ez nem egy rossz társaság. A Timótheushoz írt levélben is találkozunk vele, ami azt jelenti, hogy a Pállal való barátsága, közössége nem szalmaláng-lelkesedés volt, hanem hosszú időn át tartott. Több éven át volt Pál munkatársa. Valószínűnek tarhatjuk, hogy Thesszalonikából való lehetett, hisz oda távozik. Az egészen biztos, hogy őt megragadta Krisztus. Hogy hosszú időn át szolgálta is az evangéliumot, prédikált, szolgált gyülekezetekben és szolgált személyesen Pálnak is. Azt mondhatjuk, hogy Pál egyik lekiválóbb munkatársa volt. De a második Timótheushoz írt levélben, Pál keserűen írja, hogy Démás engem elhagyott. Hogy mennyire megviselhette ez Pált, az abból is kitűnik, hogy miután ezt megírja kedves barátjának, azonnal kéri, hogy igyekezzen hozzá jönni, nyilván azért, hogy valakivel megoszthassa ezt a nagy fájdalmát, hogy kiönthesse szívét. Pált ekkor sok más dolog is nyomasztotta, ott függ felette a halálos ítélet és kivégzés lehetősége, de ezeket mind feldolgozta már, de most ez már túl sok számára. Pál az „elhagyás” szóra egy nagyon kemény kifejezést használ, ugyanazt, amit is Jézus a kereszten, amikor az Atyától kérdi, hogy miért hagyta el őt. Ez a szó átvágást jelent, egy olyan szakítást, ami végleges és helyrehozhatatlan. Pál ebben a levélben azt mondja: ama nemes harcot megharcoltam, Démás pedig ezt mondja: én feladtam a harcot.

            Feltevődik a nehéz kérdés: hogyan volt lehetséges ez?

Hogyan hagyhatta el Démás Pált és az Isten ügyét? Démás először nem számolta fel a Krisztus-követés költségeit. Azt gondolta, hogy hátha sok előnye is lesz abból, hogy Pállal együtt van. De amikor látta, hogy a dolog kezd komollyá válni, amikor azt látta, hogy ez egy olyan ügy, ami az életébe is kerülhet, akkor Démás azt mondta: ez nekem már túl sok, erre azért nem vagyok hajlandó. A halálos fenyegetettséget már nem tudom vállalni. Ha Jézus magvetőről szóló példázatára gondolunk, akkor Démás a köves talajra esett gabonamag, aki hallotta az igét, fel is lelkesült azon, de amikor botránkozás és üldözés támad, akkor már nincs tovább. A gazdagság csalárdsága megfojtja a magot. Démás is hitt, de csak egy ideig, s ezzel mások is így vannak. Sokan gyorsan fellelkesülnek és boldogok egy ideig. Az ilyenek hűséges egyháztagoknak látszanak, még bizonyságot is tesznek, de egy fontos dolog hiányzik az életükből: a Jézussal való személyes kapcsolat, az iránta való személyes szeretet. Démásnak nem volt üdvözítő hite, amely hit percig ig sem élhet Krisztus és az Ő kegyelme nélkül. Ó, hány ilyen egyháztagunk van sajnos. Először olyan boldogak és lelkesek. Járnak a templomba, bibliaórára, ifire és még áldozatokra is készek. De aztán egyszer csak eltűnnek, visszaesnek a hitben. Ezért nagyon fontos most az év elején is feltenni magunknak a kérdést: vajon csak lelkesült ember vagyok, vagy pedig van élő, személyes kapcsolatom Jézus Krisztussal? Ismerem-e a Krisztus gazdagságát, amit a világ összes kincséért se tudnék odaadni?

            A másik nagy kérdés, hogy hová ment Démás? Kálvin igyekszik reménykedőleg beszélni Démásról, mondván, hogy nem biztos, hogy Krisztust is megtagadta és az istentelenségbe vetette magát. De itt az áll, hogy Démás a jelenvaló világhoz ragaszkodott, és az eredeti szöveg igealakja azt sejteti, hogy itt egy végleges döntésről volt szó. Sajnos itt nem egy bűnbe való esésről, hanem egy bűnben, hitetlenségben való maradásról van szó. A ragaszkodás szót így is fordithatjuk: megszerette. Démás tehát egyre jobban megszerette ezt a jelenvaló világot és ezért elhagyta Pált és Krisztust.

            De mit jelentsen a jelenvaló világ? A szószerinti értelem szerint ez a mostani világ, az a világ, amiben élünk, aminek értékei szöges ellentétben vannak annak a világnak az értékeivel, amit mi várunk, amit Jézus Krisztus fog hozni az Ő visszajövetelekor. Az igaz, hogy nem kell azt gondolnunk, hogy Démás cégéres bűnökbe vetette magát, hogy züllött, parázna életet élt.Lehet, hogy emberi mérték szerint becsületes, rendes élete volt. A gazdag ifjú se élet ilyen bűnökben, sőt még Isten parancsait is komolyan vette, csak épp a földi javai fontosabbak voltak számára, mint Isten országa.

            Sokan felteszik a kérdést: vajon mi lett Démással, mi lett az ő további sorsa? Isten igéje nem ad erre választ. Az apokrifus iratokban viszont több változat is van az ő életéről. Az egyik irat szerint jól alakult az élete. E szerint Thesszalonikába ment, ahol a keresztyén gyülekezet nagy szeretettel körülvette, bizonyságot tettek neki Krisztus szeretetéről, Démás megtért, és egész további életében Istennek szolgált, nagy kegyelemnek tartva, hogy Isten őt másodszor is kegyelmébe fogadta. De van egy másik változat is, mely szerint Démás végig megmaradt a megkeményedésben. Pap lett egy bálvány-isten kultuszában,és esküdt ellensége lett a Krisztus gyülekezetének. Mind a két változat megtörténhetett, de most számunkra nem ez a fontos. Nem az a fontos, hogy mi történt Démással, hanem az, hogy mi történik velünk.

            Démás annak az embernek a megtestesítője, aki nem volt messze az Isten országától, aki megízlelte az Istennel való járás örömét, de nem maradt meg abban. Démás a félutas keresztyén, aki elindul,de sohasem érkezik meg. Épp olyan, mint az Ószövetségben Orpa, aki elindul, de Moáb határánál visszafordul és örökre eltűnik az üdvtörténetből. Démás az, aki fellelkesül, aki egy ideig szolgál is, de aztán hátat fordít, nem tudja vállalni a következményeket.

            Szomorú példája legyen ennek az évnek az elején komoly figyelmeztetés számunkra. Számoljuk fel a Krisztus követés költségeit, és maradjunk mindvégig következetesek ebben az Új Évben, és életünk minden napján is.

Olvasandó igék: Ruth 1,14-15, Mát.13,21, Kol.4,14, Filem.24,” Tim.4,10

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Ararát hegye

            Egy különös hely ez Nóénak és családjának életében, de megvannak ennek a tanulságai a mi számunkra is, jó lesz ezért nekünk is e hellyel foglalkozni. Itt feneklett meg a bárka, itt jöhettek ki az özönvíz után a szabadba, s kezdhettek új életet egy ítéleten átment földön. Isten itt is szólt hozzájuk, mint ahogy eddig is szüntelenül Isten szavára voltak utalva. Ha Isten most hallgatna, akkor Nóé tanácstalan lenne arra nézve, hogy mit is kell tennie ebben az új helyzetben. Mi valahogy másképp képzelnénk el ezt a kijövetelt.  Úgy gondolnánk, hogy már nagyon várták ezt a pillanatot, amikor a bárka zártságából a szabadba mehetnek . Most végre itt a nagy pillanat. Újra szilárd talaj van a lábuk alatt. S mégis olyan különös az, hogy Nóé mintha vonakodna kimenni a bárkából. Nem is csoda, hisz a bárka egy jó menedék volt számukra. Biztonságot, nyugalmat adott. De hogy lesz most tovább, milyen lesz az élet a földön? Isten valósággal rá kell szóljon Nóéra, hogy végre elhagyja a bárkát.

            De nem így van-e ez mivelünk is? Mi se szívesen hagyunk el olyan helyeket, ahol biztonságban voltunk, ahol jól éreztük magunkat. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz a gyermekeknek kirepülni sokszor a szülői házból. Vagy milyen nehéz egy új munkahelyet keresni egy olyan után, ahol évtizedekig dolgozott valaki. De nem ilyen hely számunkra a templom is? Nem véletlen, hogy a templomot, az egyházat sokszor hasonlítjuk a bárkához. Hisz itt összegyűlünk, elhozhatjuk problémáinkat, bajainkat, és itt kiönthetjük szívünket Isten előtt. Itt imádkozhatunk, hálát adhatunk, elmondhatjuk kéréseinket, egyszóval jól érezzük magunkat Isten közelében. Együtt lehetünk itt Isten gyermekeivel Isten jelenlétében. De egy óra múlva innen újra tovább kell menni A templomból, a gyülekezetből vissza kell menni a családba, a munkahelyre, a hétköznapokba, ahol sokszor idegenség és értetlenkedés vesz körül, vagy épp ellenséges indulatokkal kell szembe nézni. Nem könnyű a bárkából kimenni a világba, a templomból, a gyülekezetből a hétköznapokba. Sokan mondják is: itt maradnék örökre. Péter is ott akart maradni a hegyen, de nem lehetett, le kellett menni a völgybe, ahol már várták is a tanítványokat a betegségek, kihívások. Se a bárka, se a templom nem állandó tartózkodási hely, ezek csak arra vannak, hogy egy ideig bennük legyünk, hogy ott feltöltődjünk, megerősödjünk, üzenetet kapjunk, de újra menni kell tovább azzal, amit ott kaptunk, ki a világba.

            Nóé nem egyedül megy ki a bárkából, hanem feleségével, fiaival és fiainak feleségeivel, valamint minden állattal, ami a bárkában volt. Nóé itt is az az ember, aki nem csak önmagáért felel, hanem az egész családjáért, sőt az egész világért, hisz akkor a világ ott volt vele a bárkában. Nóé úgy megy ki, mint aki szolgál. És ez itt is azonnal meglátszik. Néhány állatból többet kellett bevinnie, mint egy párat, vagyis ami a szaporodáshoz szükséges volt, s ennek célját most tudja meg, hisz ezeket az állatokat az áldozásra vitette be Isten. Nóé az új földön, az Ararát hegyén oltárt épít és áldoz az Úrnak. Isten megérzi az áldozat illatát, találóan mondja itt Kálvin, hogy Istennek nem az áldozat szaga, hanem Nóé engedelmessége tetszik.

            Azt gondolnánk, hogy itt az özönvíz után valami egészen új kezdődjön, hogy valahogy visszaálljon a paradicsombeli állapot, de sajnos azt kell látnunk, hogy az ember szívének gondolatja az özönvíz után is csak gonosz, éppúgy mint azelőtt. De Istennnek erre is van megoldása, hisz szövetséget köt itt Nóéval. Isten megállapítja, hogy az ember bűnös maradt, hogy ebben az ember nem változott meg. De megváltozik Isten. A bűnös emberrel szövetséget köt. Abban változik meg Isten, hogy elhatározza, hogy bármit is tegyen az ember, Ő nem fog többé lemondani róla, mindvégig ragaszkodni fog hozzá. Mintha azt mondaná Isten: bár tudom, hogy ti milyenek vagytok, én most mégis szövetséget kötök veletek. S ez a szövetség egészen más, mint amilyen szövetség az emberek között szokott köttetni. Itt nem két egyenrangú félnek a szerződéséről van szó, ahol mind a két fél feltételeket szab. A szövetség, amit Isten itt az Ararát hegyén az emberrel köt, az egyoldalúan Isten adománya, Isten kegyelmi ajándéka. Ezt a szövetséget Isten Ábrahámmal megújította, később Mózessel és Dáviddal megerősítette, és végül egy egészen új szövetséget kötött velünk Jézus Krisztus által. Mennyire szüksége volt Nóénak, és mennyire szükségünk van nekünk is Isten szövetségére, Isten kegyelmére! Hisz a bűn miatt a föld egy állandó veszélyben van. Nem özönvíz, de tűzvész, atomháború, környezeti katasztrófák, pusztítások veszélyében és árnyékában élünk. Az özönvíz egy egyszeri esemény volt, ilyen méretű csapás már nem fog jönni az emberiségre. A Szentírás utolsó könyvében olyan csapásokról van szó,amiben elpusztul a föld lakosságának egyharmad része. Látjuk azt, hogy az államfők mekkora erőfeszítéseket tesznek azért, hogy az atomháború és más nagy katasztrófák veszélyét elhárítsák. De mi mégsem ebben bízunk, hanem Isten ígéretében.

            Isten itt egy jó rendet ad az embernek, biztosítja életritmusát. A napok és éjszakák, az évszakok váltakozása mind Isten jó ajándákai az ember számára. Látjuk, hogy ha az ember beavatkozik ezekbe, akkor az végzetes lehet az ember számára. Ma már rengeteg szó esik, a klímaváltozásról, mi lesz akkor ha eltűnik a tél, ha az ember sok mindent a kezébe fog venni a tehnika segítségével. Örök figyelmeztetés marad, hogy az örök rendet, amit Isten helyezett ebbe a világba, tiszteljük és őrizzük meg. Érdekes az is, hogy az ember itt kap először engedélyt az állatok levágására és elfogyasztására. Az ember tehát megölheti az állatot, hogy táplálkozzon vele, de az állat nem ölheti meg az embert, innen a mózesi törvénynek ama rendelkezése, hogy az ökör, amelyik egy embert megölt, az köveztessék meg. De az ember a másik embert soha se ölheti meg, mert Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Aki embert öl, az vét az Isten képe ellen. De ez igaz az öngyilkosra is, ő is súlyosan vétkezik, ha Isten képét saját magában öli meg. Mert az élet szent. Isten védelmébe veszi az embert még önmagával szemben is.

            Végül az Ararát lankáin valami szomorú dolog is történik. Nóé ott szőlőt termeszt, mértéktelenül iszik annak borából és megrészegedik. Milyen rettenetes, hogy ebben a szép történetben ez is ott kell legyen. Vajon miért kellett ez megtörténjen és megírattassék a mi számunkra? Két dolog miatt. Az egyik az, hogy nehogy az ember-imádás csapdájába essünk., nehogy embereket istenítsünk és imádjunk. Nem véletlen az, hogy a Szentírásban Isten szinte minden áldott gyermekéről valamilyen súlyos bűn van feljegyezve. Az egyik hazudott, a másik csalt, a harmadik paráználkodott, a negyedik átkozódva tagadott. A másik dolog, amiért ez a történet a Bibliában áll, hogy meglássuk: még a legkülönbek is csak Isten kegyelméből élhetnek. Senki se élt, se ezután nem fog élni a földön, aki ne a kegyelemből élne. Nóéval is azért kellett ez megtörténjen, hogy ő is meglássa, hogy csak a kegyelemből élhet, és nem sütkérezhet abban az érdemben, hogy ő igenis engedelmes volt Isten parancsával szemben, mert is csak kegyelem volt az életében. Isten kegyelme az is, hogy Nóét nem veti el, továbbra is használja az Ő szent szolgálatában, mint ahogy Dávidot és Pétert is használta bukásuk után is. Ez a történet az önigazságnak még a legkisebb töredékét is el akarja venni tőlünk, és ugyanakkor arra bíztat, hogy Isten kegyelmét merjük elfogadni, és merjünk belőle élni.

Olvasandó igék: 1Móz.8,4,15-16, 20,  9,2-3, 11-14,20-21, 2Móz.21,28, Mát.17,4, Jel. 9,15

                                                                                                Lőrincz István

A családlátogatás, mint gyülekezetépítésünk egyik alapköve

Tudatosan használom ezt a kifejezést, hogy egyik alapkő, hiszen sok más is van, az igehirdetés, a tanítás, bibliaórák, különböző körök szervezése. De kétségtelenül igaz az is, hogy a családlátogatás is gyülekezet-építésünk egyik fontos eszköze lehet. Ezt a munkát végezték azok az emberi alakban jövő angyalok, akik Ábrahámot meglátogatják Mamré tölgyesében és tudatják vele azt, hogy gyermeke fog születni és hogy Isten meg fogja semmisíteni a bűnös városokat. De már az Ószövetségben is találkozunk családlátogatással, amikor Náthán próféta meglátogatja a bűnbe esett Dávidot és megmondja neki, hogy: te vagy az az ember! Jeremiás látogatást kell tegyen a fazekas házában, hogy ott kapjon tanítást Isten dolgairól. Jézus is sokat látogatott, szinte minden nap az utcán volt, ott is csodálatos dolgokat vitt véghez, betegeket gyógyított, tanított, de ha valaki behívta házába, akkor szívesen végzett családlátogatást, Zákeusnál vagy épp Simon farizeus házában. Meglátogatta kedves tanítványa Simon Péter kapernaumi házát is, s az épp betegen fekvő anyósát meggyógyította. Számára is fontos volt látni a tanítványait a magánéletben, a családi élet örömei és szomorúságai között. Ő is nagyon jól tudta, hogy életünknek két nagyon fontos területe van: az egyik az ú.n.nyilvános, társadalmi vagy épp gyülekezeti életünk, de nem kevésbé fontos az ú.n.magánéletünk, amikor a világ zajából visszahúzódunk a négy fal közé, ahol legközelebbi hozzátartozóink, szüleink,férjünk/feleségünk,gyermekeink, esetleg nagyszüleink társaságában élünk. Sokszor emberek nyilvános, társadalmi, gyülekezeti szereplését sokkal jobban megértjük, ha tudjuk, hogy mi van a háttérben, hogy az illetőnek milyen a családi élete. Nekem évekig volt egy olyan presbiterem, aki sok keserűséget okozott nekem, akinek nagyon nehezen tudtam addig megbocsátani, míg nem ismertem meg jobban gyermekkorát, frusztrált életét, sebeit, így már jobban értettem fura viselkedését, bántó magatartását és sokkal könnyebben tudtam neki megbocsátani.

            Pál apostol is végezte a családlátogatást,hisz azt mondja az efézusi véneknek, akiktől ott a tenger-parton könnyek között elbúcsuzik, hogy nyilvánosan és házanként is hirdette nekik az evangéliumot és tanította is őket.

Miért tartom fontosnak a családlátogatást? Hát mindenek előtt azért, mert úgy érzem, hogy ezt maga Isten bízta ránk, amikor egy gyülekezet pásztorolásával megbízott. Ha Isten fiai, az ő prófétái és apostolai is végezték ezt a munkát, akkor ezt nekünk is végezni kell. Erdélyi viszonylatban maguk a családok is elvárják azt, hogy a lelkipásztoruk időről-időre meglátogassa őket. Érdekes módon azok a családok is ígénylik és várják a lelkipásztor látogatását, akik már szinte semmilyen kapcsolatot nem tartanak az egyházzal, vagyis nem járnak templomba, csak időnként fizetnek fenntartói járulékot.De a mi egyházunk rendtartása szerint a szolgálati minimumhoz is hozzátartozik legalább kétszáz család meglátogatása évente. Ezt persze nem igen kérik feletteseink számon, annál inkább a lelkiismeretünk. Persze a hívek is tudatában vannak, hogy ha egy gyülekezetben, mint például az enyémben 1600 család van, a lelkész évente nem jöhet el hozzájuk, de azt számon tartják, hogy volt-e már a lelkész és gyakran megkérdezik, hogy ők mikor fognak majd sorra kerülni. Én személy szerint azért is fontosnak tartom a családlátogatást, mert ilyenkor emberként is megismerhetik a lelkipásztort és láthatják, hogy ő nem egy ég és föld között lebegő palástos lény, hanem egy hozzájuk hasonló ember, akinek éppúgy, mint nekik van gondja-baja, öröme és bánata, aki éppúgy tud sírni vagy nevetni,mint ők. Nagyon sokszor a lelkipásztorról egy egészen hamis képet formálnak az emberek, s épp ezért jó, ha látják, hogy milyen ember is az ő lelkipásztoruk valójában.

            Azért is nagyon fontosnak tartom a családlátogatást, mert ez valamiképpen ébresztgeti a lelkiismeretüket: nocsak a lelkipásztor eljött hozzám, nekem is illene visszaadnom a látogatást, el kellene menjek a templomba. Ilyenkor a lelkipásztor szeretettel elmondhatja, hogy mit is jelent a keresztyén élet, mik annak az összetevő elemei, miért jó templomba járni, igét olvasni, imádkozni. A híveknek nagyon sokszor lehetnek sérelmei az egyházzal, esetleg az előző lelkipásztorral, vagy talán egy körzeti presbiterrel szemben, s a családlátogatás nagyszerű alkalom arra is, hogy ezeket szépen tisztázzuk, elmondjuk azt, hogy bizony a lelkipásztorok, presbiterek is gyarló és bűnös emberek, ők is hibázhatnak, de ne ezekre nézzünk, hanem a hitünk elkezdőjére és bevégzőjére Jézusra. Nagyon áldott dolog, ha egy találó igét tudunk olvasni, ami a családnak épp abban a helyzetben nagy segítséget jelenthet. Nagyon áldott dolog a családlátogatás rendjén az imádság, amikor Isten áldását kérjük a családra, gyermekeikre, unokáikra, ahol imádkozunk testi és lelki gyógyulásokért, ahol a család sokszor égető és fájdalmas kérdéseit Isten elé visszük. Sokszor megtörténik, hogy a beszélgetésben valahogy nem tudunk kibontakozni, nem sikerül valamit elmondani, de az imádság rendjén mindezt Isten elé vihetjük és neki imádásgban elmondhatjuk. Sokszor látok az imádság után könnyes és meghatódott szemeket, arcokat.

Vannak persze nehéz pillanatok is, van, hogy nem is engednek be, benntről kikiabálnak, de ez azért hála Istennek ritkán fordul elő. Volt olyan is, hogy a férfi kijelentette cinikusan, hogy itt nehéz dolgunk lesz, mert ő ateista. Erre a Lélek segített s azt válaszoltam: ezt nekem tisztelni kell, csak tudja, az ateizmussal van egy nagy baj, mégpedig az, hogy nem tud minket megvigasztalni, főleg a halálos ágyunkon nem, ahova egyszer mind eljutunk. Erre nagyon elcsendesedett, láttam, hogy mélyen elgondolkozott s megengedte, hogy igét olvassak s imádkozzak. A legtöbb helyen örülnek és szeretettel fogadnak s szeretetüket azzal is kifejezik, hogy egy pohár itallal, süteménnyel megkínálnak. Sok helyen úgy adódik, hogy épp születés vagy névnap van s ilyenkor is felejthetetlen a látogatás. A legtöbb helyen úgy bocsátanak el, hogy máskor is szeretettel várnak.

Én úgy gondolom, hogy a családlátogatás egy szent feladat, amit maga Isten bízott ránk, Jézus, a Főpásztor, hogy így is legeltessük az Ő juhait és báránykáit. De egy olyan áldott lehetőség is, amivel élni kell. Minden lelkészt és presbitert bíztatni szeretnék ennek a nem könnyű, de áldott szolgálatnak a végzésére, abban a hitben, hogy erre a munkára is érvényes, hogy nem hiábavaló az Úrban.

                                                Lőrincz István Marosvásárhely-Alsóváros-i lelkipásztor

Hánókh

Barangolás bibliai tájakon:Hánókh

            Ez személynév is, Kain fiának a neve, de egy város neve is, az első városé, amit Kain épített és fiáról nevezett el.Érdems elgondolkodni arról, hogy mit is jelentett ez a város akkor és mit jelent ma számunkra. Mi Isten terve a várossal? Ez a szó több mint 3OOO-szer fordul elő a Szentírásban. Az első várossal illetve városépítővel a büneset után találkozunk. Kain kezd városépítésbe , miután megöli Ábelt. A testvérgyilkosság és a városépítés szoros összefüggésben állanak egymással. Miután tehát Kain megöli Ábelt, Isten felelősségre vonja őt : mit cselekedtél? A te testvérednek a vére kiált fel hozzám az égre. Isten ekkor megátkozza Kaint : átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből. Az átok egészen konkrétan is meg van nevezve : mikor a földet müveled, ne adja az néked többé az ő termő erejét, bújdosó és vándorló légy e földön. Ez egy nehéz sors : állandóan útban lenni, sehol se találni nyugalmat, mindig menekülni. Nincs az embernek egy stabil hajléka, otthona, nincs egy hely ahol egy kicsit nyugodtan, biztonságban érezheti magát. Kain megretten az átok hallatán : ímé elüzöl engem a földnek színéről, bújdosó és vándorló leszek és akárki talál rám,megöl engemet. De az Úr védelmébe veszi Kaint, mondván hogy aki őt megölné, az hétszeresen megbüntettetik. S az Úr megbélyegzi Kaint, hogy senki ne ölje meg, aki rá talál. Kain Ábelnek nem adott biztonságot, de Isten Kainnak védelmet ad. De Kain még ezt az enyhített büntetést se tudja elfogadni, nincs megelégedve sorsával és két dolgot tesz azért, hogy az Istentől kapott büntetést semlegesítse : családot alapít és várost épít. Felépíti a maga Isten nélküli egzisztenciáját. Neki úgymond nincs szüksége Isten védelmére, ő majd gondoskodik a maga biztonságáról, mégpedig a maga által épített várossal. Ez egy nem akármilyen város, két komoly szándék van mögötte. Az első az, hogy nem fogadja el büntetését, így a városépítás lázadás Isten ellen. A második dolog, hogy nem fogadja el azt a biztonságot, amit Isten ígér neki, ő majd maga garantálja a saját biztonságát. Igy ez a város az ő Istentől való függetlenségének a jele. Már mondtuk, hogy a családalapítás és városépítés szorosan egymáshoz tartoznak. Ez kitetszik abból az egyszerü tényből, hogy a várost a saját fiáról Hánókhnak nevezi el. A családja és a város teljességgel egymáshoz tartoznak. Kain jól elboldogul Isten nélkül is. Neki elég, hogy van családja, van egzisztenciája, van egy szép családja és egy szép városa. Istenre nincs szüksége se neki, se a családjának, se az általa épített városnak. A Hánókh név azt jelenti : odaszentelni, felszentelni, alapítani. Kain most egy egészen új dolgot szentel fel : egy Isten nélküli várost. Ez a város épp az ellentéte az Édennek. Ez Kain alternatívája. Ez a város valami egészen új dolog akar lenni, az ember városa, az Isten nélküli város.

            Isten neve számára e városban nincs hely. Az ember mobilizálódik Isten ellen. Az emberek összefognak, hogy Istent letaszítsák a trónjáról, az ember végérvényesen le akar  számolni Istennel.

            A városépítésben tehát az ember a maga hatalmi vágyát, érvényesülési szándékát éli ki. A várost kezdettől fogva jellemzik a kemény bünök : szenvedélyek, szabad-szerelem, erőszak, élvezetvágy és annak hajszolása. Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy a városok fölött nem csak egy légköri, hanem egy lelki szmog is van, ami nem akarja Isten igéjét átengedni. A város egy nagyon jó hely az ember számára, ahol Isten nélkül is megélhet. Falun még akarva.-akaratlan is érik lelki hatások az embereket, ha valaki teljességgel elidegenedik Istentől és egyháztól azt még megdorgálják a többiek, városon ilyen már nincs, itt nagyszerüen el tud rejtőzni az ember Isten elől.

            Ezek után azt remélnénk, hogy legalább Jeruzsálemmel sokkal jobb a helyzet. Sajnos nem így áll a helyzet. A próféták rengeteget ostorozzák Jeruzsálemet bünei miatt. Sofóniás, Jeremiás, Ezékiel jajszót kiáltanak Jeruzsálem ellen, amelyet ellenszegülőnek, undoknak és erőszakodskodónak neveznek. Jeruzsálem is leborul a bálványok előtt. Ezékiel próféta ezért odáig megy, hogy Jeruzsálemet Sodomával azonosítja. Jeruzsálem se jobb, mint a pogány városok. De erről még külön lesz majd szó e sorozat rendjén.

             Ezek után feltevődik a súlyos kérdés : hát akkor a város egy olyan hely,ahol a hit teljességgel meghal, ahol az egyház napjai is meg vannak számolva? 1965-ben megjelent egy könyv, Harvey Cox a szerzője, aki azt állítja, hogy a modern kornak két jellemzője van : az elvárosiasodás és a hagyományos vallások összeomlása és ez a kettő szoros összefüggésben áll egymással. Kétségtelen, hogy összefüggés van az elvárosiasodás és a hitetlenség növekedése között. Ezek szerint a hívő ember számára az a legjobb megoldás, hogy kimeneküljön a városból, mert a város nem egy számára való hely? Ezt teológiailag nagyon jól meg lehet alapozni Ábrahám történetével, hiszen Isten őt kiküldi Úr-Khaszdim városából és egy nomád, vándorló életmódra hívja el. Hogy mindig útban legyen, hogy sehol se legyen otthon. Ábrahám is a Kain sorsára jut, tehetjük fel a nehéz kérdést? De itt van egy nagyon lényeges dolog, egy óriási különbség Kain és Ábrahám között. Kain a megátkozott, Ábrahám pedig a megáldott ember. Ábrahám az áldásban mindent megkap, a biztonságát is, ezért neki nem kell várost építenie a maga biztonságának a szavatolására. Ábrahám Istentől kapja a családot is és kap Istentől alapokkal bíró várost is. Ábrahám nem választja a várost, amikor válásra kerül a sor a Lóttal való feszültségben sem, Lót az, aki a városokkal teli Jordán völgyet választja. De Ábrahám szenvedélyesen imádkozik a városok megtartásáért, megmaradásáért. Jeremiás is arra buzdítja a fogságban levő atyjafiait, hogy imádkozzanak Babilonért és munkálkodjanak annak jólétén.

            A döntő fordulat azonban itt is a Jézus születése. Jézus egy városban születik meg, Betlehemben, a Dávid városában. És egy városban, Názéretben tölti a gyermek és ifjúkorát. Kapernaum pedig mind a mai napig a Jézus városa. Jézus nem félt a városban megszületni, felnőni, élni. Ezzel is azt hirdette, hogy Isten nem mondott le a városokról. Már Sofóniás próféta is hirdette a jajszó mellett, hogy Isten maraszt Jeruzsálemben nyomorúlt és szegény népet, akik bíznak az Úr nevében. Tehát a városban is lehet az Úr nevében bízni. Az Újszövetség két nagy embere nagyon szerette a várost. Az egyik Lukács, ő 97-szer használja a város szót a két könyvében, mig a másik három evangélista együttvéve csak 47-szer. A másik igazi városi ember Pál apostol. Ő egy nagyvárosban született és missziói munkája során mindig városokba megy. Antiókhia lesz a missziói bázis, ez a hatalmas metropolis, már abban az időben több mint 3OO.OOO lakosa volt, Róma és Alexandria után a birodalom harmadik legnagyobb városa. Erről a városról már részletesen szóltunk, s arról is, hogy milyen áldott gyülekezet élt itt. Istennek Korinthusban is sok népe volt. És még abban a városban is volt gyülekezete Krisztusnak, ahol a Sátán királyi széke volt : Pergámumban. Ebben a városban már mártirok is voltak ebben az időben, Antipást név szerin emliti a Jelenések könyve. A város tehát egy nagyon nehéz hely a gyülekezet számára, de mégsem egy reménytelen és egy lehetetlen hely. Istennek volt, van és lesz népe a városban is.

            Különös, hogy a Szentírás egy kerttel kezdődik és egy várossal fejeződik be, a mennyei Jeruzsálemmel. Ez az Isten városa. Bárcsak tudnánk úgy élni a földi városban, hogy egykor majd a mennyeinek is lakosai lehessünk.

Olvasandó igék: 1Móz.4,17, 18,23-32, Jer.29,7, Sof.3,12, Zsid.11,10, 13,14

                                                                                                           

                                                                                                Lőrincz István

Sergius Paulus

A Szentírás emberei:Sergius Paulus

Ez az ember Pál missziói munkájának első gyümölcse. Lehettek mások is, de a Szentírás arról nem számol be, hogy Pál mit is tett megtérésétől az első térítői útig a misszió területén. Biztos, hogy addig sem ült tétlenül, és munkájának lehettek addig is gyümölcsei. De egy adott ponton Pált elválasztotta az Úr, hogy elinduljon, és menjen mindenhova, és vigye ez evangélium üzenetét minden embernek. S ezen az úton, az első, akiben a bizonyságtétel nyomán hit támad épp Sergius Paulus. Az sem véletlen, hogy a missziói munka épp egy szigeten kezdődik el. Főleg az Ésaiás próféta könyvében nagyon sok ígéret van a szigetekre nézve. Ott fog a békesség jó híre felhangzani. Nos Pál és Barnabás először Ciprus szigetére mennek, ebben az is szerepet játszhatott, hogy Barnabás ciprusi származású volt, ismerte az utat, ismerte az embereket, tudta azt is, hogy hol található a zsinagóga. Biztos, hogy nagy várakozással vannak, de az eredmény elég soványnak tűnik. Beszélnek a zsidók zsinagógájában és látszólag nem nagy az ellenállás az üzenetükkel szemben. De gyümölcsökről sem olvasunk, nem igen jutnak hitre emberek, nem alakul gyülekezet. Amikor végiglátogatják a megalakult gyülekezeteket, nem olvasunk arról, hogy Ciprusra mentek volna.Végigjárják a szigetet, de úgy tűnik, hogy nem sok eredménnyel. Így jutnak Páfusig, ami egészen a sziget túlsó oldalán van. Ott se számíthatnak nagy aratásra, hisz ez nem csak a római hatóságok székhelye, hanem ott van egy hatalmas Vénusz-templom is, itt a testi gyönyöröknek hódolnak az emberek. Mit lehet itt egyáltalán kezdeni? De itt mégis megtér egy ember, s az Isten országában egy ember felett is nagy öröm van, aki Istenhez tér. De ez az ember nem akárki. Ő a Római Birodalom helytartója, Ciprus tartományának prokonzulja. Benne teljesedik be először Istennek az a Pálnak adott ígérete, hogy helytartók elé  kell állanod.

            Ez az ember neveltetésétől fogva pogány volt, aki a bűnnek és tisztátalanságnak a világában nőtt fel. De őt ez a világ nem elégítette ki, ő tovább látott. Ő okos ember volt, tudta, hogy kell lennie valakinek, aki az ő életének is egy értelmes célt adhat, tudta, hogy az élet több, mint:együnk, igyunk, múlassunk.Ezt a tényt bízonyítja, hogy udvarában egy különös emberrel találkozunk, egy zsidó mágussal, hamis prófétéval.Lelki keresése során jutott el ehhez az emberhez, akinek a neve Bar-Jézus, Jézus-fia sokat ígérő lett számára. Ő ennek az embernek a vonzásába, bűvkörébe került, de békességet így se kapott lelke számára. Ebben a helyzetben találkozott ő Pállal és Barnabással. Úgy tűnik, hogy épp a varázslón keresztül vezetett egymáshoz útjuk. A helytartó odahívatja Pálékat és figyelmesen hallgatja, amit mondanak. Azt nem tudjuk meg, hogy pontosan mit hirdetttek, de biztos, hogy itt sem beszéltek másról, mint Jézus Krisztusról, mégpedig, mint megfeszített és feltámadott Úrról, aki által a bűnös békességre juthat Istennel. Így jut el Isten igéje és Szentlelke ehhez az emberhez, és kezdi elvégezni benne áldott munkáját. Ő kívánta hallani az Isten beszédét., elkezdte keresni az üdvösséget. Nagy dolog az, amikor valaki szíve már kívánja az igét, kívánja és keresi az Úrral való közösséget. Aki így keres, az biztos találni is fog.

            Van itt még egy másik bizonyítéka is annak, hogy az Úr munkálkodik az Ő szolgái által. S ez az, hogy a Sátán is mozgásba lendül.Erről eddig nam hallottunk. Amíg Isten Lelke nem munkálkodik, addig az ördög is csendben marad. De most kidrül, hogy ez a varázsló kinek a szolgálatában áll, és honnan veszi bölcsességét. Itt is világosan látszik, hogy az ördögnek egy nagy szándéka van: az embereket távol tartani Istentől és a hittől.Ő nagyon jól tudja, hogy ha egyszer valaki élő hitre jut, az megbotolhat, bűnbe is eshet, de azt már semmi se tudja kiragadni az Isten kezéből. Az ilyen embert ő örökre elveszítette. Pál apostol lerántja a leplet a varászlóról. Mert ő Isten elhívott szolgája, aki az Ő nevében hrcot indított a bűn és Sátán ellen. Ne áltassuk magunkat. Világosan kell látnunk az ördög szándékát, aki mindent elkövet azért, hogy az embereket a hitetlenség és a bűn rabságában tartsa. Eszközei ma is ugyanazok: a szórakoztatóipar a maga tisztátalanságával és az Isten leutánzása, varázslás, okkultizmus által.

            De Pál munkája most gyümölcsöt terem. Elimást megfeddi az Úr, mivelhogy a Sátán oldalán áll. S az is meglátszik, hogy a Sátán tehetetlen ott, ahol az ember a Szentléleknek teret ad az életében. A varászló megvakul, aki az Isten világossága elől elzárja magát, az sötétségbe jut. Ez Sergius Paulusban megtöri az utolsó ellenállást is. Az utolsó kétely is eltávozik a szívéből.A hit munkálkodni kezd az életében és teljes bizonyosságra jut. S egyre világosabban látja, hogy az Úr tudománya az egyetlen igaz tudomány ezen a világon.Az Úr ezentúl szólni fog hozzá, és csodáit is szemlélheti a maga és a mások életében is. Egyre jobban felragyog előtte az a Krisztus, aki azért jött el ebbe a világba, azért szenvedett, halt meg és támadott fel, hogy neki is üdvössége és új élete legyen. Ez a magasrangú római tisztviselő, akit eddig a világnak semmilyen csillogása, a bűnnek semmilyen édessége nem tudott kielégíteni, most békességre és boldogságra lel a Krisztusban való hit által.

            Pál apostol számára is csodálatos lehetett ennek az embernek a megtérése, mert láthatta, hogy abban az igében, amit ő és társai hirdetnek csodálatos, életet átformáló, megváltoztató, megújító erő van. Láthatta, hogy ez az ige megbízható, hogy ezzel az igével élni lehet, de ez még a meghalásra is elég, mert ez nem emberi szó, hanem az Úr szava.

            Ez a szép történet is arra bíztat, bátorít minket, hogy higgyünk az Úr szavában. Merjük rátenni életünket. Merjünk reménykedni az emberek felől, hogy ha ezen ige előtt megnyitják szívüket, akkor ma is csodák történhetnek. Annak is tudatában vagyunk, hogy a Sátán is fokozott erővel működik és mindent megtesz azért, hogy emberek ne jussanak hitre, hogy maradjanak az ő fogságában. De, akiket az Úr elválasztott, azokat Ő meg fogja keresni, és meg is fogja tartani.

            Mi nem indulunk missziói utakra, mint Pál apostol. Nem megyünk messzi vidékekre az evangéliumot hirdetni. De munka itthon is bőven van. Körülöttünk ezrek élnek, akik megkötözöttek, akik nem Istenben és az Ő igéjében hisznek, hanem varázslókhoz, jövendőmondókhoz fordulnak, de mégsem boldogok és felszabadultak.Az ilyeneknek mi is kell hirdetnünk Isten beszédét abban a reményben, hogy az nem tér vissza üresen, hanem megcselekszi azt, amiért az Úr küldötte.

            Nem tudjuk, hogy mi lett ennek az embernek a további sorsa. Lehet, hogy sokat kellett szenvednie hitéért, az is valószínű, hogy állását is elveszítette, hisz alig hihető, hogy keresztyénként megmaradhatott egy ilyen magas állásban. Még az is lehetséges, hogy hitéért életével kellett fizessen. De ő ezt is bizonyára örömmel vállalta. Bizonyára a szenvedések, üldöztetések között is olyan öröme volt, amit senki és semmi nem vehetett el tőle. Bizonyxára Isten nagyon megáldotta az ő életét. S ha Pál munkája nyomán ezen az első térítői úton csak ő egyedül is tért meg az Istenhez, de az ő további bizonyságtétele, szolgálata által még sokan hitre juthattak. Minden megtérő ember nagy ajándék, de ha egy ilyen nagy ember térhet meg Istenhez, akinek nagy befolyása van az emberekre, az különösen áldott dolog. Adja meg az Úr, hogy ma is sokan megtérhessenek Istenhez, az ilyen emberek közül is.

Olvasandó igék: Zsolt.72,10, És. 42,12, 51,5, 55,11,Ap.csel.13,4-12

                                                                                    Lőrincz István 

Orpa

A Szentírás emberei : Orpa

Miután a múlt számban megpróbáltuk Naómi arcvonásait megrajzolni, most tegyük

ezt meg menyeivel is. Tudjuk  ,hogy Naóminak két menye volt, Ruth és Orpa, mindketten

fiatalon, s gyermektelenül özvegyen maradtak. Két különböző ember, más-más életű s

egészen más életük vége is. Ma Orpával foglalkozunk, lássuk meg, hogy ki is volt ő és mit

tudhatunk róla? Mind a ketten pogány lányok voltak, moábiták s a maguk isteneit imádták.

Az élő Istennel anyósuk életében találkoztak először. Persze kezdetben az ő hitével is bajok

voltak, de a próbatételek között egyre inkább megerősödött a hite. Valószínűleg az ragadta

meg először a menyeket, ahogyan anyósuk a gyászt és a fájdalmat viselte. Ők még ilyet nem

láttak. Nekik is voltak isteneik, nem  csak egy volt, mint anyósuknak, de olyant még nem

láttak vagy hallottak, hogy az ő isteneik megvigasztalnák a gyászolókat. Azt is láthatták, hogy

anyósuk naponta beszélgetett Istenével, imádságban kiöntötte előtte szívét, elmondta

Istennek gyászát, keserűségét.  És mindez meg is látszott rajta, volt békessége nem

panaszkodott állandóan, nem lázadozott sorsa ellen. Csendesen, megbékélt szívvel hordozta

hármas terhét, sőt valószínű , hogy még menyeit is vigasztalgatta. Az a mód, ahogyan Naómi

a gyászt és a terheket hordozta, egy megkapó bizonyságtétel lett a fiatal özvegyasszonyok

számára. Egyre világosabbá lett előttük, hogy nem az ő isteneik igaziak, valódiak, hanem

anyósuk Istene az egyedül élő Isten.

Ez a bizonyságtétel az Orpa szemét is nyitogatta, ezért ő is úgy döntött, hogy nem

marad otthon, hanem ő is elmegy anyósának a földjére. Hárman indultak el és meg is

érkeztek Izrael földjének a határára. Ott Naómi azt mondta menyeinek, hogy ők maradjanak

csak itt , szüleik földjén, itt talán még újra férjhez mehetnek, családot alapíthatnak. Lehet,

hogy azt is elmondta, hogy neki jó lenne egy kis támasz öreg korában, de ő inkább a menyei

érdekét, javát nézi és erről ő le tud mondani. Miután Naómi elmondja érveit Orpa meginog.

Azt olvassuk, hogy megcsókolta anyósát és visszatért népéhez és isteneihez. Naómi vár, hisz

azt gondolja, hogy megy utána a másik is. Ruth azonban nem megy, hanem ragaszkodik

anyósához és elmondja szép hitvallását, amit aranymondásként már gyermekkorunkban

megtanultunk.

De mi lesz Orpával, hisz ma vele foglalkozunk. Egy biztos : a Szentírásban nem találkozunk

vele többé. Eltűnik a szemünk elől. Vajon miért fordult vissza? Nem mondja el a Szentírás,

de nem nehéz elgondolni, hogy mi minden juthatott eszébe. Ilyen meggondolásai lehettek :

miért menjek olyan messzire, hiszen itthon is megtalálhatom életem boldogulását? Miért is

menjek egy idegen nép közé, ott talán sohase tudok férjhez menni, sohasem lehetek

boldog? Bizonytalan az egész jövő, ami ott vár rám. Inkább visszafordul. Igy Orpa bár kijött a

pogányságból, de mégsem lett Isten népének a tagja. Ráébredt a maga bálványainak

hiábavalósára, felragyogott előtte az élő Isten nagysága, de nem merte magát rábízni erre az

Istenre. Orpa annak az embernek a típusa, aki félúton visszafordul. Aki elindul a világból Isten felé, meglátja, hogy jó Istennel élni, felmelegszik a szíve, már-már hinni kezd, azután

mégis hátat fordít és elmegy. De sok ilyen ember van, aki kezdik megérezni Isten szeretetét.

Már-már elindulnak, nyúlnak Isten kegyelme után, de utána mégis marad minden a régiben,

mennek tovább Isten nélkül. Sokan elkezdik olvasni a Bibliát, örülnek az igének,

elhatározzák,hogy rendszeresen fognak templomba járni. Igy is megy ez darabig, de aztán

mindig közbejön valami. Közbejön a maguk lustasága, kényelem-szeretete , egy betegség,

egyszóval közbejön az ördög. Miket szokott ő közbevetni akadályként? Hadd soroljunk fel

néhány dolgot a mindennapi életből.

Az első az elképzelt jövő, az elképzelt nehézségek szoktak lenni, amik a Krisztus

követésének útján reánk várnak. Jaj, mi vár rám, mi mindenről kell majd lemondanom? Mi

mindent nem szabad majd csinálnom? Akkor hogy találok majd társat, kérdezik a fiatalok?

Pedig majd meg fogjuk látni, hogy a Ruth életében, aki engedelmesen tovább ment az úton,

Isten mindent csodálatosan megoldott, kirendelt, talált társat is, anyagi gondjai is

megoldódtak, gyermeke is született.

A második akadály az ember múltja szokott lenni. Nagy döntések, választások előtt

mindig visszanéz az ember egy kicsit. Ilyenkor a csúnya is megszépül, amiből akkor, amikor

benne volt, olyan szívesen kimenekült volna, de most mégis vonzóvá válik. Gondoljunk csak

Izrael népének a vándorlására Előttük volt egy gyönyörű, szabad élet egy nekik rendelt

országban és mégis hányszor vágytak vissza Egyiptomba, dorgálják Mózest, hogy miért is

hozta ki őket, mert ott bár rabszolgák voltak, de volt hagyma és dinnye. Sokszor így szépül

meg és tar vissza sok embert a múlt.

A harmadik akadály az lehet, hogy megkötöznek a dolgok és nem egy élő személyhez

kötődünk. Ruth egy személyhez, anyósához kötődött, Orpa az országához, házához,

földjéhez. Milyen nagy baj, de sokszor látjuk ezt, hogy a házasságnál se a személy a fontos,

hanem a tárgyak, a pénz, az örökség, a pozíció. És azt is látjuk, ahol nem a személy volt a

fontos, ott előbb utóbb felbomlik a házasság, mert tárgyak nem tudnak együtt tartani két

embert, esetleg ideig-óráig csak. A keresztyén életben is így van ez. Vannak, akik csak Isten

áldásait akarják, földi dolgokat remélnek Tőle is, de nem Őt magát szeretik, nem Hozzá

kötődnek. Sokan néznek emberi dolgokra a keresztyén életben is, pedig mindig az a kérdés,

hogy van-e olyan szeretet-kapcsolatom Istennel, hogy megéri nekem, hogy Őt kövessem.

Akkor is, ha sok esetben kisebb lesz a pénz, ha a vasárnapjaimat oda kell szánni és nem

fogok dolgozni, le kell mondanom önmagamról és egyéni terveimről, mert az Isten ügye

adott esetben úgy kéri. Kész vagyok-e mindent odaadni, ahogy Pál mondja, mindent kárnak

és szemétnek ítélni, hogy megnyerjem azt, amit Ő ad? Érdemes lenne egy leltárt készíteni,

hogy milyen dolgok kötnek minket, és jó lenne ezeket a kötelékeket elvágni, hogy egyedül

csak Krisztushoz kötődjünk és ragaszkodjunk. Meg kellene tanulnunk szakítani sok

mindennel, amihez eddig ragaszkodtunk és megragadni Istent.

Jó lenne elgondolkozni Orpa szomorú példája alapján, hogy miért nem jutottunk

tovább a hitben, mint ahol most vagyunk? Hol és miért akadtunk el a keskeny úton, a Krisztus követésében? Az ő példája azt üzeni:  ne álljunk meg soha félúton, ha már

elindultunk tartsunk ki mindvégig, mindhalálig.

Olvasandó igék.2 Móz.16,2-3, Ruth 1,14, 2 Kir.13,