Mirjám

A Szentírás emberei: Mirjám

Mirjámról először akkor hallunk, amikor Mózest édesanyja Jókebed gyékény kosárkába tette,  a Nílusra helyezte, s ő figyelte, hogy mi is fog a testvérkéjével történni. Amikor a faraó leánya a gyermeket megtalálta, akkor odament hozzá, és kieszközölte azt, hogy a saját anyja szoptathassa és nevelhesse.

            Az első dolog tehát, amit tőle megtanulhatunk: a testvérszeretet. Ha ez megvan, akkor legyünk nagyon hálásak érte, mert ez nem egy olyan magától érthetődő dolog. Hiszen a testvérek sokat vannak együtt, és így sok alkalom adódik a súrlódásra, a feszültségek kialakulására. Ettől még a bibliai emberek se voltak mentesek, gondoljunk csak Máriára és Mártára. Pedig ők mindketten szerették az Urat, és az Úr is szerette őket. Vagy gondoljunk csak Jézus testvéreire, akik nem értették Jézust, és egy adott ponton haza akarták vinni. De gondolhatunk arra a testvérpárra is, akik közül az egyik Jézushoz ment, hogy Jézus segítsen a vagyon megosztásában. Hányszor történik ez meg manapság is, hogy a testvérek épp akkor vesznek össze, akkor különöznek meg, amikor meghalnak a szülők, és el kell osztani a vagyont.

            Ezért azt kell mondani, hogy nagy és szép ajándék a testvérszeretet.Milyen áldás, amikor egy nagyobb testvér gondoskodik a kisebbikről, és igyekszik így édesanyjának terhén enyhíteni. Mirjám szép példát ad a nagyobb testvéreknek, hogy hogyan kell gondoskodni a kisebb testvérről.

            Másodszor akkor olvasunk Mirjámról, amikor a választott nép száraz lábbal átkel a Vörös-tengeren. Ekkor Mózes és az egész nép háladalba kezd. Ebből a magasztalásból az asszonyok se maradhatnak ki, s az ő éneküket Mirjám vezeti. Jézus egyszer azt mondta: a szív teljességéből szól a száj. S Mirjám szíve úgy tele van az Úr dícséretével, hogy az kicsordul, és magasztaló énekben tör ki. Mirjámról azt olvassuk itt, hogy dobot vesz kezébe, és a többi asszony is kiment utána dobolva és táncolva. Mirjám így tesz bizonyságot az Úrról, és az általa megtapasztalt szabadításról. Ő ebben is példaképünk, hogy mások előtt meri felvállani hitét, Istenhez való ragaszkodását, meri nyilvánosan magasztalni Istent. Ezt mindnyájan meg kell tennünk. Mi egy más szabadításról tehetünk bizonyságot, amit mi Jézus Krisztusban kaptunk meg. Elmondhatjuk minden embernek, hogy minket megszabadított a bűn rettenetes rabságából, hogy mi már egy más uralom alatt élhetünk. Aki ezt megtapasztalta, az már nem tud hallgatni erről, azt szükség kényszeríti, hogy tovább mondja azt másoknak is.

            Mirjám éneke tulajdonképpen válasz a férfiak, Mózes és társai magasztalására. Milyen nagyszerű dolog, amikor férfiak és asszonyok együtt énekelnek, és magasztalják Istent. A férfiak elkezdik, az asszonyok folytatják. Milyen szomorú az a mi népünknél, hogy az Úr szolgálatát sokszor csak asszonyok végzik, templomban is ők vannak, a gyermekek hitbeli nevelését is teljességgel az asszonyokra bízták. Az imádság az asszony dolga, mondják is sok vidéken.Van Erdélyben olyan gyülekezet, ahol például a vasárnap délutáni istentiszteletre egy férfi se megy el, mert úgymond szégyen a néhány asszony istentiszteletén férfinak is részt venni. A gondnok várja a lelkipásztort a templom kapujában, mert valami megbeszélni valója van, de a templomba nem megy be.Talán azt mondják a férfiak: erre nekik nincs idejük, mert pénzt kell keresni. De más dolgokra bezzeg van idejük, újságot olvasni, sportadást , filmeket nézni a TV-ben. Ez egy szomorú dolog, és változtatni kellene rajta.

            Egy helyen azt mondja Pál: aki áll, vigyázzon, hogy el neessék. Ez egy olyan intés, amit jól meg kell szívlelni. Mirjám ebben intő példa számunkra, és igazolja azt a szomorú igazságot, hogy Isten gyermekei is olyan könnyen elbukhatnak. Mert Mirjám nagyon nagy kiváltságot kapott az Isten országában. Ott lehetett öccse mellet, átélhette a pusztai vándorlás sok csodáját. Isten prófétája volt. De a Sátán épp azokra veti ki hálóját, akik ilyen helyen vannak, mert így nagy kárt tud okozni az Isten népének. Micsoda győzelem számára az, ha egy vezető helyzetben levő ember elbukik. Hogy dörzsöli a markát, amikor egy ismert személy esik áldozatául. Ilyenkor csúfolkodik a világ is: hát csak ilyenek még a legjobb keresztyének is, íme ők is elbuktak.Nem véletlen, hogy a Szentírás tele van figyelmeztetéssel: vigyázzatok. Hogy kérte Jézus is tanítványait azon az emlékezetes éjszakán: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A Szentírás egy nagyon reális könyv, és nem hallgatja el Mirjám szomorú bukásának történetét. Miután Cippóra meghal, Mózes egy kúsita nőt vesz feleségül, először ezt sérelmezik Áronnal együtt, de nemsokára már vezető tisztét is kétségbe vonják. Nem tudják elfogadni Mózes tekintélyét.  Pedig azt ő Istentől kapta. Isten egy rendet adott ebben a világban azzal, hogy egyeseknek nagyobb hatalmat, tekintélyt ajándékozott, mint másoknak. Van, akiknek vezetni kell, s vannak akiknek az engedelmesség a kötelességük. Aki vezet, az vigyázzon, hogy ne éljen vissza hatalmával, aki pedig alárendelt, az tanuljon meg engedelmeskedni. Ha ez nem így történik, előbb-utóbb nagy baj lesz belőle.

            Nagyon kell vigyázni a nyelvünkre. Áron és Mirjám Mózes ellen beszélnek.Ahelyett, hogy érette, mellette beszélnének, ők az ellene való beszédet választják. Ó, mennyi fájdalom, keserűség származik az ilyen beszédekből. Jól gondoljuk meg, hogy kiről és mit mondunk, szavainkkal sokat tudunk rombolni.

            A Szentírásnak egy másik komoly tanítása, hogy az ember azt aratja, amit vetett. Mirjám is le kell arassa cselekedete vetését. Isten poklossággal bűnteti őt, és néhány napig a táboron kivül kell tartózkodjon. De Mózes testvéri szíve megmozdul, könyörög Mirjámért, és Isten meggyógyítja őt, és egészségesen visszatérhet a nép közé.

            Mirjám kemény leckét kapott az Úrtól. Isten nagyon megalázta őt, de nem hagyta ebben az állapotában. Szüksége volt erre, hogy megtanulja a leckét, és ezután többé már nem lázadozott. Az a hét, amíg a táboron kivül volt, jó alkalom lett számára, hogy bűnbánatot és önvizsgálatot tartson. Isten minket is sokszor nehéz próbák közé visz, de azokból megtisztulva és megerősödve hoz ki. Mirjám végül is célba jutott. Isten minket is el akar vinni a végső célba. De ezt nekünk is akarnunk kell. Tanuljunk Mirjám életéből. Kövessük azt, ami az ő életéből követésre méltó, a testvéri szeretetet, az Úr magasztalását, a bizonyságtételt, de hagyjuk el azt, ami az ő életében bűn volt, a tekintély elleni lázadást. Legyünk Istennek alázatos, engedelmes gyermekei mindvégig.

Olvasandó igék.2Móz.2,4-8, 15,20-21, 4Móz.12,1-15, 20,1, mát.26,41, 1Kor.10,12, Gal.6,7

                                                                                                Lőrincz István

Jézus

A Szentírás emberei : Jézus

Végére érkeztünk egy sorozatnak, amit több mint 5 évvel ezelőtt kezdtünk el. Százharminc bibliai  személy életével foglalkoztunk ezen idő alatt. Megpróbáltuk elmondani, hogy mit is tanít róluk a Szentírás, kik voltak ők, mit cselekedtek, de még fontosabb volt számunkra az, hogy üzeneteket halljunk ki az ő életükből, amikkel a mi életünket gazdagíthatják. Volt nagyon sok olyan ember, akitől pozitív példát vehettünk, akiknek életét, cselekedeteit lehet és kell is követni, de mivel a Szentírás egy nagyon őszinte könyv, nem kevés olyan emberrel is találkoztunk, akik elrettentő példát jelentettek a mi számunkra, az ő cselekedeteiket elkerülni és gyűlölni kell, nem pedig követni.

            E sort nem is zárhatja más, mint Jézus. Nyilván ő a Szentírás egyedülálló embere, hisz Ő nem csak ember volt, hanem Isten is. Ő Istennek Fia és az Embernek Fia egy személyben. Istensége szerint Ő sok tekintetben titok marad számunkra, de embersége szerint megismerhető és példája követhető. Kétezer évvel ezelőtt tizenkét ember abban a nagy kiváltságban részesült, hogy három éven át Vele járhattak-kelhettek, láthatták cselekedeteit, hallhatták értékes tanítását. Valóban úgy volt, ahogy ő mondta , hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amit ők láttak, és nem látta, és hallani, amit ők hallottak, és nem hallhatták. Persze ez nem jelenti azt, hogy ők semmit se láthattak Isten munkájából. Hisz Kain is láthatta Istent Ábelben, az ő testvérében, Lót is az ő nagybátyjában, Ábrahámban, Ézsau is a megváltozott és áldást nyert Jákóbban. De ez mégis eltörpül amellett, amit a tanítványok Jézusban láthattak. De nem csak ők, hanem gondolhatunk Kapernaum lakosaira is, ahonnan Péter apostol származott. Egyszer csak a Betlehemben született, Názáretben felnőtt Jézus ide költözött. Milyen különös lehetett Jézus az emberek számára. Egyrészt pont olyan volt, mint ők, olyan ruhában járt, mint ők, olyan egyszerüen élt, mint ők, olyan házban lakott, mint ők. El lehetett menni hozzá, el lehetett beszélgetni vele. A Vele való találkozások mélyen bevésődtek az emberek szívébe, János még évtizedek múlva is pontosan emlékezett az óróra is, amikor Jézusnál voltak.Jézus részt vett az ő mindennapi életükben. Ott állt a parton, amikor egész éjszaka semmit se fogtak, és azt mondta nekik, hogy evezzenek a mélyre és ott vessék ki hálóikat a fogásra. Ez egy emberi tanács volt, s méghozzá nem is illett bele a halászás szabályaiba. De Péter azonnal meglátta benne az Istent is, hisz küldi el magától, mert ő mellette magát bűnös embernek látja meg. És ott van az isteni megbizatás: mostantól fogva emberhalász leszel. Különös az, hogy Jézusnál mindig és minden olyan emberi módon kezdődik, hogy aztán mennyei magasságokba vezessen az út. Jézus, mint ember közeledik hozzánk, de isteni hatalmával veszi aztán kézbe az életünket és formálja azt. A nagyon is emberiben elkezd ragyogni az isteni, a hétköznapi, mindennapi szürke életben elkezd megjelenni az Isten újjáteremtő munkája. Olyan emberi dolog az, hogy Péter és társai semmit se fogtak azon az éjszakán s még az is emberinek tűnik, hogy később megtelik a hálójuk halakkal, de az már isteni dolog, hogy Péter felismeri, hogy ő egy bűnös ember, s az is, hogy egy emberfeletti küldetést kap: mostantól fogva embereket fogsz halászni.

            De ott van a másik történet is., amikor Jézus nagyon fáradt, mennyire emberi vonás ez, s mélyen alszik a hajóban. S az is emberi, hogy szélvihar támad, s a tanítványok halálos félelemben vannak. Mennyire magunkra ismerünk ebben a történetben. Hisz a félelem velejárója az életünknek, lépten-nyomon találkozunk vele, nincs szinte olyan élethelyzet, amiben ez ne jönne közel hozzánk. De pár perc múlva Jézus már mint Isten Fia parancsol a tengernek és viharnak és minden lecsendesedik. Hányszor csillapított Ő már le viharokat a mi életünkben is! Hány életveszélyből szabadultunk meg, de hány vihart csillapított Ő már le  a szívünkben, életünkben. Igen, Jézus egyszerre olyan közel van hozzánk és mégis olyan távolinak tűnik. Egyszerre olyan közülünk való, és ugyanakkor olyan más, mint mi. Ez Jézus személyének a titka.

            De épp ezért vonzódunk is annyira Hozzá. Érezzük, hogy bár Ő olyan más, mégis annyira a miénk akar lenni és velünk akar lenni. Érezzük, hogy nekünk követni kell Őt, mindenhová, ahová minket vezet.Sokszor mi sem ismerjük fel Jézust az életünkben, ahogy a tanítványok is kísértetnek látták, amikor közeledett feléjük a háborgó tengeren. De Jézus szól és megnyugtatja őket: én vagyok, bízzatok, ne féljetek. De olyan jó, hogy Péter és a többi tanítványok és mi is, egyre jobban megismerhetjük és megszerethetjük Őt. Ő egyre jobben kijelenti magát nekünk. És egyre jobben rá merjük bízni magunkat erre a különös Jézusra, úgy ahogy Péter is mert elindulni a vizen. Péter elkezd hinni Jézusban, hiszi azt, hogy Jézus parancsolhat a víznek, hogy az a hátán tartsa őt. Ott van a szívében a vágy, hogy bízhasson Benne, hogy teljességgel rábízhassa magát és egész életét. Persze a hit se mindig egyforma bennünk. Luther egyszer úgy fogalmazott, hogy a hit egy nyugtalan dolog, ami hol erősebb, hol gyengébb. De olyan jó, hogy Jézus nem hagyja Pétert akkor sem, amikor az süllyedni kezd, hanem bíztatja és felemeli őt az árból, a elveszésből. Igen, nekünk követnünk kell Jézust, akkor is, ha ez a követés nem megy olyan símán, akkor is ha bukások és mélységek lehetnek az életünkben. Sokszor a bukásokra is szükségünk van, hogy tanuljunk meg újra kiáltani az Úrhoz, hogy megtanuljuk azt, hogy mi Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk. Péternek háromszor kellett csúfos bukásba jutnia azon az emlékezetes éjszakán, hogy az ő hősies, minden re elszánt én-je Jézussal együtt a golgotai keresztre juthasson és ott meghaljon. Meg kellett tanulnia, hogy nem ő tartja meg Jézust, hanem Jézus tartja meg őt. Meg kellett tanulnia, hogy nem az marad meg és dicsőül meg, ami belőle és tőle való, hanem az, amit Jézus teremt meg benne. Meg kellett tanulnia, amit később majd úgy vall meg a levelében, hogy isteni természet részeseivé lettünk. Péter megértette és mi is megértjük, hogy ez a Jézus szeretetében és kegyelmében a legnagyobb. Hogy ő kész megbocsátani nekünk és kész mindig újat kezdeni velünk.

Az elején azt mondtuk, hogy a Szentírás embereitől sokat tanulhatunk, lehetnek bíztató és elrettentő példák is az életünkben. De Jézus az egyetlen ember, aki ugyanakkor Isten is, aki késszé tesz minket arra, hogy cselekedjük is a jót. Ő nem csak nagyszerű példát ad nekünk az emberségre, hanem erőt is ad nekünk, hogy igazi emberek legyünk. Ő nem csak kívánja tőlünk, hogy mi ilyen meg olyan emberek legyünk, hanem Ő olyanokká formál minket, amilyeneknek Isten erdetileg megalkotott minket ott az Édenben. Hogy Isten ábrázatához hasonlítsunk.

            E szárharminc embernek az élete, akiknek életét végig tanulmányoztuk, sokat segíthetnek nekünk, de csak egy váltott meg minket és ez Jézus. És egyedül Ő az, akiben nem csalatkozhatunk. Láttuk azt, hogy még a legkülönbek is megtántorodtak, vétkeztek, sokszor csúfosan el is buktak. Azért is montda el nekünk mindezt a Szentírás, hogy megőrizzen minket attól, hogy emberekben bízzunk, vagy éppenséggel embereket isteni imádattal vegyünk körül. Nem véletlen, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője, aki olyan csodálatosan beszél a hit hőseiről, akikről azt mondja, hogy nem volt méltó rájuk e világ, s mégis ezek után mégis azt mondja, hogy nekünk csak az Egy-re szabad és kell is nézni: Jézusra, ami hitünk fejedelmére és bevégezőjére. Az a vágyam, hogy bárcsak e sorozat által is tanultunk volna egyre jobban nézni Rá, s Neki adni minden dicsőséget.

Olvasandó igék:Mt.13,17, Márk 1,17, 4,38,  Luk.5,4.8,Ján.1,40, Zsid.12,2, 2Pét.1,4

                                                                                                Lőrincz István

Jézabel

A Szentírás emberei: Jézabel

Ki ne hallott volna Izrael hírhedt királynéjáról Jézabelről, Akháb feleségéről? A Szentírás azon embrei közé tartozik, akiről semmi jó, de ezzel szemben nagyon sok rossz van feljegyezve. De még az ő történetéből is lehet tanulni. Nem azt, hogy mit kell, hanem azt, hogy mit nem kell cselekedni. Jézabel, sok más emberrel együtt intő példa a mi számunkra. Azért kell róla beszélni, azért kell rá emlékezni, hogy mi ne essünk bele azokba a bűnökbe, amikbe ő és férje is belesett.Úgy kezült Izraelbe, hogy Akház őt Sidon földjéről idehozta. Egy pogány nép királyának volt a leánya, s ez a nép az egyik legútálatosabb bálványnak, a Baálnak szolgált. Akhábnak nem lett volna szabad őt feleségül venni, hisz Isten törvénye megtiltotta a pogányokkal való házasságkötést. De sajnos ezt sokan nem fogadták meg. Gondoljunk csak Sámsonra, az Istennek odaszánt emberre, akinek a pogány asszonyokkal való házasság lett a veszte. Akháb bizonyára jól ismerte a Sámson esetét, és tanulnia kellett volna belőle. De itt is igaz az a mondás, hogy a történelemből csak azt tanulhatjuk meg, hogy az ember semmit se tanult a történelemből. Akháb az előtte álló intő példák ellenére pogány feleséget vett magának. Talán keresve se találhatott volna gonoszabb feleséget, mint ez az asszony, aki a bálványok fanatikus és megszállott imádója volt. Amikor átlépte Izrael határát, akkor nem hagyta maga mögött hazája isteneit, nem mondta férjének azt, amit valamikor Ruth mondott az anyósának, hogy :”Istened az én Istenem”.  Ő hozta magával isteneit, sőt ami még rettenetesebb volt, annak a papjait is. A Baál-kultuszt Izraelben államvallási szintre emelte, ami hallatlan volt Izrael történetében. Persze ebben férje, Akháb is nagyon hibás volt, hisz neki joga és hatalma lett volna mindezet megakadályozni, de nem tette. Sehol sem olvasunk arról, hogy legalább megpróbálta volna ezt a szörnyűséget megakadályozni. De Jézabel nem elégedett meg azzal, hogy bálványait és annak papjait behozta az országba, hanem azt is fejébe vette, hogy az igaz Isten prófétáit, élükön Illéssel kiírtja. Milyen sokan fizettek e huszonkét esztendő alatt az életükkel hitükért és az Úr melletti kitartásukért! Az Illés történetéből tudjuk, hogy csak hétezer ember maradt meg Izraelben, akik nem hajtották meg térdeiket Baál előtt, de ezek is mind bujdostak, hisz a nyilvános hitvallás azonnali halált jelentett. Ezért is gondolta Illés, hogy csak egyedül ő maradt meg az Úr követői közül. Jézabel kegyetlen ember volt, és tervei elérésének az érdekében semmitől sem riadt vissza. Amikor férje megkívánja Nábóth szőlőjét, mert az a királyi kert mellett volt, akkor Jézabel az, aki pokoli tervet gondol ki arra nézve, hogy hogyan lehet ezt az ártatlan embert elpusztítani. Eszköztárában nem válogat, ebben hamisított levelek, hamis tanúk egyaránt helyet kapnak. És mindez azzal kezdődött, hogy Akháb Isten kifejezett parancsa ellenére pogány aszonyt vett feleségül. Mennyi bajtól, szerencsétlenségtől, szenvedéstől, oktalan öldökléstől menthette meg volna meg népét, ha nem ilyen asszonyt választ magának! Mert úgy tűnik, hogy Akháb egy nagyon befolyásolható ember volt. Egy jó, istenfélő feleség nagyon jó irányba vihette volna az életét, és így lehetett volna az élete és uralkodása nagy áldás népe számára.

            Látjuk ennek az asszonynak az életéből, hogy egyetlen rossz lépés, Isten törvényének áthágása egy egész életet, házasságot, de ennél sokkal többet, egy egész nép, egy egész közösség életét megkeserítheti, megronthatja. Isten rendeléseit nem lehet bűntetlenül, súlyos következmények nélkül áthágni, és ez nem csak a házaságkötésre igaz. Tizenkét éves börtönszolgálatom alatt számtalan olyan emberrel találkoztam, akinek az életében a tragikus esemény: gyilkosság, erőszak, olyan állapotban történt, amikor részeg volt. Pedig Isten igéje határozottan mondja: meg ne részegedjetek, legyetek józanok. Aki ezt az intést parancsot nem veszi komolyan, az kimondhatatlan szenvedéseket zúdit magára és családjára is.Találkoztam olyan emberrel, aki országunk fővárosának közismert és tisztelt embere volt, de egy józantalan pillanatban megölte egy vagyon feletti vitában testvérét, és egész élete összeomlott. Évtizedekre börtönbe zárták, felesége, családja elhagyta, földönfutóvá lett. Ő is nagyon jól tuidta, hogy józan állapotában ilyet sohasem követett volna el. Isten nem hiába adta nekünk törvényeit. Azok védelmeznek bennünket, aki megtartja a törvényt, ó mi boldog az, mondja egy helyen Isten igéje.

            Egy ideig úgy tűnt, hogy Jézabel gondtalanul űzheti istentelenségét, írthatja Isten prófétáit, elűzheti Illést, nyugodtan paráznaságba viheti népét, mert Isten hallgat, semmit nem tesz ellene. Ez bizony nagy megpróbáltatás lehetett az abban az időben élt hívek számára. Miért engedi ezt meg Isten? Miért hagyja garázdálkodni ezt a gonosz asszonyt, miért nem sújt már le rá haragjával? Miért engedi, hogy az Ő gyermekeit elfogják és kivégezzék? Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyakran hangozhattak el Izraelben ebben az időben. A „jézabeli idők” sajnos még sokszor megismétlődtek az idők során. Gondoljunk csak az első három évszázad kegyetlen, véres keresztyén-üldözéseire, amikor a keresztyéneknek elképzelhetetlen kínok között kellett a hitükért meghalni.  Vagy a reformáció századára is gondolhatunk, amikor máglyák fénye világította meg az eget, amikor szintén ezrek kellett életükkel fizessenek azért, mert a megreformált hitet vallották és élték.De úgy látszik ezek az idők is ott vannak Isten megengedő akaratában, tervében, s ezek a véres idők mégis az egyház életének legáldottabb idei, az evangélium mindig akkor terjedt a legjobban, amikor üldözték. Sajnos mi is tapasztaljuk, hogy a szabadság nem igazán használ az evangélium ügyének, bár hálát kell adnunk azért, hogy szabadságban élhetünk. Hisszük, hogy minden Isten kezében van, Ő ad áldott időket, de Ő enged meg nehéz pillanatokat is gyermekei életében.  Isten  figyelmeztette Jézabelt mindezekre, de ő nem hallgatott a szóra. Isten malmai azonban lassan őrölnek, és be kell teljesedjen az ítélet rajta is.A Nábót meggyilkolása után Illés megjövendöli, hogy Jézabel azt fogja majd kapni, amit ő is olyan sok embernek adott: erőszakot és halált.Ha legalább ekkor megrettent volna, ha legalább ekkor magába szállt volna, és bocsánatot kért volna Istentől, még talán lett volna számára kegyelem. Isten, aki Ninivé lakosainak megkegyelmezett, neki is megkegyelmezett volna. De Jézabelnek nem kellett a kegyelem, ő rohan a vesztébe. Férje is meghal egy szerencsétlen seb miatt, amit egy véletlenül kilőtt nyílvessző okoz, és  ő is meg kell haljon, miután Jéhu lesz Izrael királya. Jézabel is erőszakos halállal hal meg, s még egy tisztességes temetésben se lehet része, hisz a kutyák falfalják testét. Isten rettenetes ítélete beteljesedik Jézabelen. Isten sokáig volt türelmes hozzá, sokáig tartott számára a kegyelmi idő, de egyszer lejárt.

            Ehhez a történethez szinte semmit se kell hozzáfűzni, ez a történet magáért beszél. De hadd foglaljuk össze életének tanulságát: Isten szavát, törvényét nem lehet súlyos következmények nélkül megvetni. Isten megtartja szavát. De ez nem csak az ítéletre érvényes, hanem a kegyelemre is. Nem csak igaz, hogy aki meg nem tér, az meghal, hanem az is, hogy aki megtér az Úrhoz, az megtartatik.

           

Olvasandó igék: 1Kir.16,31, 19,1-2, 21,5-7. 23-24, Péld.29,18

                                                                                                Lőrincz István

Hulda

A Szentírás emberei: Hulda

Ugyanabban a fejezetben olvashatunk róla is, mint Jedidáról. Amikor Jósiás király a templomot, az  istentiszteletet helyreállíttatta, a bálványáldozati oltárokat leromboltatta, egyszer csak megtalálták a törvénykönyvet, ma azt mondanánk: a Bibliát. Az értékes leletről azonnal szólnak a királynak, aki elkezdi olvasni azt. De nagyon megrettent, amikor látta, hogy Isten milyen komolyan veszi az ő szavát. Azonnal meglátta, hogy sem az ő élete, sem pedig a népének élete nem volt összhangban azzal, amit ebben a könyvben olvasott. Érezte, hogy Isten haragja van népén, mivel az elfeledkezett róla. Mit fog most Isten cselekedni, ez volt a nagy kérdés Jósiás számára? Ezért egy küldöttséget menesztenek Hulda prófétaaszonyhoz, aki Jeruzsálemben lakott, csak épp annak egy másik részéban. Hulda kemény szavakkal üzen a királynak, azt kell a követeknek elmondani, hogy Isten veszedelmet fog hozni e helyre és lakosaira, mivelhogy elhagyták az igaz Istent és idegen isteneknek áldoztak és azokat imádták. De azt is megüzeni, hogy mivel Jósiás király megalázta magát az Isten szava előtt, ezért ő még nem látja meg ezt a veszedelmet, hanem békességgel térhet a sírjába. Ennyi volt a Hulda feladata, ezt a királynak elmondani, megüzenni. De próbáljuk csak az ő személyét megérteni, és néhány üzenetet ez alapján megfogalmazni.

            Először is azt kell meggondolnunk, hogy mekkora tekintélye volt ennek az asszonynak, hogy a király a főpapot és más főembereket hozzá küld azért, hogy Isten akaratát tőle megtudakolhassák. Azt kell feltételeznünk, hogy ő egy Szentlélekkel teljes asszony volt. Ez is csoda volt, hogy a Manassé és fia amon idejében egyáltalán ilyen emberek életben maradhattak. De íme voltak, Jedida a királyi udvarban és Hulda a nép egyszerű fiai között. És az , hogy asszony létére ilyen tekintélyre tett szert a népe között az még inkább növeli személyének értékét, gazdagságát. Talán erre mi azt mondjuk: ó igen, de ez egy kivétel volt,  ez velem nem történhetik meg. Az igaz, hogy Isten az Ószövetség idején csak kivételes esetekben és kivételes embereknek adta az Ő Szentlelkét, gondolhatunk itt Saulra, Sámsonra, de mi már az Újszövetség idejében élünk, amikor pünkösd után beteljesedett Jóel próféta szava: kitöltök az én lelkemből minden testre és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok.Isten Lelke nem tesz kivételt, férfiakra és asszonyokra egyaránt kitöltetik és ők prédikálhatnak.És Isten ma minden gyermekét nemtől és kortól függetlenül prófétává akarja tenni.

            De akkor feltevődik a kérdés: miért vannak manapság olyan kevesen mind a férfiak, mind az asszonyok között, akik prófétálnak, igét hirdetnek, bizonyságot tesznek? Azért, mert olyan kevesen nyitják meg szívüket Isten Szentlelke előtt, hogy az beléjük áradjon, hogy az alkalmassá tegye őket erre a szent szolgálatra. Olyan nagy veszély az mindnyájunk életében, hogy csak a földi dolgok, csak e világ csalárdsága tölti be szíveinket, életünket.  Addig nem tölthet be Isten Szentlelke, amíg szívünk a földieken csügg. És ezen tudatosan dolgoznunk kell. Készek kell legyünk nagytakarítást végezni az életünkben, ki kell raknunk minden olyan kacatot, bűnt, ami útjában áll az Isten Lelke kiáradásának. Amikor Jézus látta, hogy a templomban mi minden nem oda való dolog volt, akkor ostort font és azzal űzte ki mindazt és mindazokat, amik és akik nem oda tartoztak. Ki kellett mennie mindannak, ami az imádság házával nem volt összeegyeztethető.Ott lehet a mi életünkben is a pénz szerelme és sok minden más is.

            A prófétanő a város másik részén lakott, de úgy is ismerték komolyságát, az igében való jártasságát. Ha az élete világított, ez nem maradhatott elrejtve az emberek elől.  S a te hited és Istennel való közösséged se maradhat elrejtve.Ezt előbb-utóbb meg fogják látni, tapasztalni az emberek, és jönnek hozzád kérdéseikkel, bajaikkal. Isten téged is éppúgy használhat, mint Huldát.

            Alig érkeznek meg a követek, a küldöttek, Hulda már mondja is az Isten válaszát. Hogyan volt ez lehetséges? Hát úgy, hogy imádság által szüntelen kapcsolatban volt az Úrral, szüntelen készen állt az Úr beszéde befogadására. Ez az, amirre Pál apostol is gondol, amikor arra bíztat minket, hogy szüntelen imádkozzunk. Ez nem jelent mást, mint mindig ezzel a nyitottsággal járni, hogy várom az Úr szavát, hogy az életem legapróbb, legjelentéktelenebbnek látszó dolgaiban is megkérdezem őt. Láthatjuk ezt Jézus életében is.Minden esemény, minden csoda előtt Ő imádkozott, kereste az Atyjával való bensőséges közösséget. Ez hihetetlen belső nyugalmat és lelki erőt adhat nekünk. Gondoljunk csak Mózesre. Ő fenn van a hegyen, de közben a nép aranyborjút készíttet magának és azt kezdi el imádni. Mózes már messziről látja az elvadult népet, s ekkor megrettenhetett a szíve s kérdezhette magában: mit tehetek én ekkora néptömeggel szemben? Hisz ők rengetegen vannak, én pedig csak egyedül. De a különös az, hogy Mózes htalmas erővel hirdette az Úr ítéletét, és senki se mert szembe szállni vele, mert mindenki érezte, hogy benne az Úr van. Vagy gondoljunk Illés prófétára ott a Kármel hegyén.Ott áll több száz Baál pappal szemben, és mégsem ők győzedelmeskednek, hanem Illés.

            Hulda megkérdezi az Urat, és az Úr azonnal válaszol neki. Isten meghallgatja és megválaszolja az ő gyermekeinek az imádságát. Az, amit Istentől kap, és amit tovább kell mondjon , az egyszerűen félelmetes. De Hulda kész ezt az ítéletes üzenetet is továbbadni. Ő a teljes igazságot mondja meg, semmit se hallgat el abból, amit az Úr neki mondott. Nem törődik a következményekkel, kerül, amibe kerül, ő nem tehet mást, mint Isten szavának engedelmeskedni. Ez kell jellemezze minden időben az Isten gyermekeit. Mi nem azt kell mondjuk, amit ez a világ szívesen  szeretne hallani, hanem azt, amit Isten igéje tanít. Nátán is ki meri mondani a királynak: te vagy az az ember!

            Hányszor vagyunk mi gyávák, hányszor nem merjük Isten igéjét bizonyos helyzetekben bátran felvállalni. Hányszor féltjük poziciónkat, népszerűségünket. Hányszor nem merjük néven nevezni a bűnt, amit pedig nagyon jól látunk a környezetünkben. Bárcsak adná nekünk az Úr ezt a prófétai bátorságot, ami ebben az asszonyban volt, hogy merjük Isten szavát, szentségét, igazságát képviselni ebben a világban.

            Hulda végül is Isten kegyelmességéről is bizonyságot tehetett. Elmondhatta azt is, hogy mivel Jósiás megalázkodott, mivel komolyan vette Isten szavát, Isten őt megkíméli a rettenetes ítélettől. Mi Hulda nyomában végső soron egy kegyelmes Istent hirdethetünk. Azt az Istent, aki úgy szerette ezt a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte. De a kegyelmet csak az kaphatja meg, aki előbb belátja bűnös voltát, azt hogy teljességgel rá van szorulva erre az isteni kegyelemre. Hiába nyújtja felénk Isten az Ő kgyelmét, ha mi hitünk karjával nem fogadjuk el azt. Hiába tett meg mindent Isten értünk, hiába áldozta fel a Fiát, ha nekünk ez nem kell. Hányszor olyan szomorúan látjuk azt, hogy emberek vergődnek, küszködnek különféle bűnökkel, kísértésekkel, Isten tálcán kínálja a megoldást, de ők ezt nem fogadják el, máshol keresik azt, ki se próbálják, hogy vajon nem mond-e igazat Isten? Valami hihetetlen erővel kötözi a bűn az embert. Pedig csak le kellene borulni, be kellene vallani: én vétkeztem, könyörülj rajtam Istenem. Boldog ember az, akiben Isten leleplezi a tehetetlenséget, a büszkeséget, aki alázattal és hittel elfogadja azt, amit Isten kínál. Buzdítson minket is erre ez az ige!

Olvasandó igék: 2Kir.22,14-20, 2Sám.12,7, Máté 5,16, Ap.csel.2,17

                                                                                                            Lőrincz István

Fébé

A Szentírás emberei: Fébé

Pál apostol őt nénénknek nevezi. Milyen kedves név ez, milyen kedves megnevezés. Pál is megtisztelve érzi magát, hogy egy ilyen asszonyt családtagjának tudhat, de ez fordítva is igaz, Fébé számára is megtiszteltetés, hogy Pál testvérének nevezi. Nincs ennél szebb dolog ezen a földön, mint Isten családjához tartozni. Ez azért lehetséges, mert minket maga Isten Fia, Jézus Krisztus nevezett testvéreinek, amikor kijelentette, hogy mindaz, aki az Atya akaratát cselekszi, az fitestvére, nőtestvére és anyja. És mi az Atyának az akarata? Hát az, hogy higyjünk abban, akit Ő elküldött, vagyis higgyünk Jézus Krisztusban. Aki tehát hisz Jézusban, az Jézus testvére, s mindazok is, akik Jézusban hisznek, egymásnak is testvérei. Milyen nagy dolog, hogy Jézus nem szégyel minket testvéreinek nevezni, ahogy azt a Zsidókhoz írott levélben olvashatjuk. Tartsuk nagy kiváltságnak, tartsuk nagy kegyelemnek, hogy mi így az Isten családjához tartozhatunk.Aki hisz Ő benne, aki az Atya akaratát cselekszi, az egy percig se kételkedjen abban, hogy ő ennek a csodálatos családnak a tagja. Ebben a családban ott vannak az apostolok, ott vannak a reformátorok, a magyar reformátorok is, ott vannak hitvalló őseink, drága szüleink, szeretteink. Ez a lelki kötelék sokszor sokkal erősebb és áldottabb lehet, mint a vérségi rokonság. A keresztyének közötti jézusi szerete áthidal hatalmas szakadékokat, és már nem számít, hogy valaki gazdag vagy szegény, hogy művelt vagy egy nagyon is egyszerű ember. Az lesz a legfontosabb, hogy egyek vagyunk Jézus Krisztusban. Ezt a világ nem tudja megérteni és felfogni, csak csodálkozni tud, hogy Isten gyermeki így tartoznak össze és így szeretik egymást. Legyen számunkra ebben az évben is nagy öröm, hogy ehhez a családhoz tartozhatunk, hogy neveink fel vannak írva a mennyben. És igyekezzünk is, hogy legyünk egymásnak minél jobb testvérei, szeressük minél jobban, minél őszintébben egymást. Persze ez nem jelenti azt, hogy Isten gyermekei között nem lehetnek feszültségek,nézeteltérések, bajok. De ők ilyenkor se felejthetik el, hogy ők testvérek, és igyekeznek szeretettel rendbe hozni dolgaikat. A testvér akkor is testvér marad, ha nem tudunk mindig és mindenben egyetérteni.

            A második dolog, amit Fébéről olvasunk, hogy szolgált a Kenkhreabeli gyülekezetnek. Nem tudjuk pontosan, hogy miben állt ez a szolgálat, de valószínű, hogy a szegények gondozásában szolgálhatott. Kenhreában különösképpen sok szolgálat lehetett, hisz ez Korinthusnak egyfajta elővárosa volt, épp ott, ahol a kikötő volt. Ide sokan érkeztek más városokból, akiket be kellett fogadni el kellett rendezni, sok lehetett itt a szegény és hajléktalan. De vannak olyan írásmagyarázók is, akik még egy más különös szolgálatra is gondolnak, mégpedig a prostituáltak közötti szolgálatra. Hiszen ezt is nagyon jól tudjuk a kortörténetből, hogy Korinthus egy nagyon züllött város volt, ahol több ezer ilyen lány volt, akik testükkel próbáltak kenyeret keresni, úgy is, hogy egy-egy pogány termékenységi kultusz papnői lettek. Minden valószínűség szerint Fébé ezeket is próbálta Krisztushoz vezetni, próbálta őket kiragadni a bűn fertőjéből, mocsarából. Mennyire szükség lenne ma is ilyen szolgáló lelkekre, akik mernek a bűnnek ilyen mélységeibe is leszállni, hogy onnan is kiragadjanak lelkeket, hogy azok közül is legyenek Istennek gyermekei.

            De Fébét tartják a diakonisszák anyjának, ősének is. Olyan asszonyok voltak ezek a múltban, akik készek voltak lemondani családról, és sok más mindenről is, hogy életüket egészen Isten szolgálatába állíthassák. Áldott szolgálatot végeztek ezek az asszonyok kórházakban, egyházi intézményekben, árvaházakban, öregotthonokban, fogyatékosok otthonaiban. Egy olyan lelkületet hordoztak ezek az áldott diakonisszák, ami ma már sajnos kihalóban van. Egyházunk mindent elkövetett azért, hogy ezt a lelkületet visszahozzuk, hogy a mai egyházban is legyenek ilyen szolgáló lelkek.

            Úgy tűnik, hogy Fébé egy befolyásos asszony is volt, akinek bejárása lehetett magasabb körökbe, aki el tudott intézni olyan dolgokat, amiket mások nem igen tudtak elintézni. Lehet, hogy ismert római hivatalnokokat, befolyásos embereket, akiknél ő sok mindent el tudott rendezni. Pál apostolnak is sok segítséget jelentett ő ilyen viszonylatban. Az is lehet, hogy római állampolgársággal is rendelkezett, ami szintén nagy előny volt abban az időben. De ha nem is tudjuk pontosan, hogy ez a szolgálata miben állhatott, egy biztos: ő ezt a kiváltságát, ajándékát is jól kamatoztatta, jól gyümölcsöztette. Próbált mindenütt és mindenben testvéreinek segítségére lenni. Ma is sajnos olyan világban élünk, amikor a személyes kapcsolatok, ismeretségek nagyon sokat jelentenek. Sokszor megtörténik ma is, hogy szükség van egy olyan emberre, aki magasabb körökben forgolódik, magasabb poziciókban levő emberekhez van bejárása, s az ilyen ember Isten gyermekeinek is nagy segítségére lehet, vagy épp Isten ügyét tudja ismeretségei által előmozdítani. Gondolhatunk itt különféle engedélyek megszerzésére, pályázatok megnyerésére. Bárcsak lennének az Isten gyermekei közül ma is sokan olyan helyzetben, hogy testvéreiknek, a gyülekezetknek minél többet tudnának ilyen viszonylatban is segíteni. Az Isten családjában épp ez a szép, hogy ott minden rangú ember van. Van, aki csak annyit tud tenni, hogy kisepri a templomot, vagy megfogja, ha kell a lapátot, de nagy áldás, ha vannak olyanok is, akik ennél sokkal többet tudnak tenni, és nem csak köveket, hanem „falakat” is tudnak behelyezni az Isten országának szép épületébe.

            Az írásmagyarózók közül többen arra is gondolnak, hogy a római levelet épp Fébé vitte el Korinthusból Rómába. Nem tudjuk, hogy milyen dolga lehetett Rómában, az is lehetett, hogy üzletasszony is volt, és ilyen ügyben kellett Rómába mennie. De Pál apostol megtudta ezt, és épp reá bízhatta ennek a levélnek az elvitelét, és ezért is ajánlja őt ilyen meleg szavakkal a római gyülekezetnek. Mennyire megbízhatott Pál ebben az asszonyban, hogy ennek a levélnek az elvitelét épp őrá bízta. Milyen fontos és áldott szolgálat lehetett ez is! Hisz ez egy olyan levél, ami nélkül a keresztyénség sokkal szegényebb lenne, a Szentírás egyik legszebb és legértékesebb gyöngyszeme. Hisz a hitből való megigazulást és annak gyümölcseit mutatja be a keresztyén ember életében. Ennek a levélnek az olvasása és magyarázata indította el Luther szívében a reformációt. Ezt a levelet olvasták és magyarázták a magyar reformátorok is a mi népünknek, ebből merített erőt a törökök által leigázott ország .

            Mekkora veszteség lett volna, ha Fébé elvesztette volna ezt a levelet, pótolhatatlan hiányt okozott volna az egész keresztyénség számára. De ez a levél Fébé és más áldott emberek gondoskodása által megmaradt, és ott van a mi kezünkben. Olvassuk sokat és sokszor ezt a levelet. S közben gondoljunk Fébére is, aki ezt a levelet Rómába vitte, szeme fényeként őrizte. Most ennek az új évnek a kezdetén ez az áldott nénénk legyen fénylő példa a mi számunkra. Mi egy egészen más világban élünk, mint ő. A szolgálat útjai és módjai is megváltoztak, de egy nem változott: a Krisztus iránti szeretet és a testvérekkkel együtérző és segítő lelkület, ami ebben a testvérünkben ott volt, s amire ma nekünk is oly nagy szükségünk van, s ami széppé és áldottá teheti a mi életünket is. Fogadjunk mi is minden  testvért kedvesen, legyünk minden embernek pártfogója, segítője, tegyük meg, amit meg tudunk tenni. Szolgáljunk hűséggel azon a helyen, ahova Isten állított minket!

Olvasandó igék: Mát.12,48-50, Róm.16,1-2, Zsid.2,11b

                                   

                                                                                                Lőrincz István

Evódia és Sintikhé

A Szentírás emberei: Evódia és Sintikhé

Nagyon sok egyházban még mindig kemény vita folyik az asszonyok helyéről és szerepéről a gyülekezetekben.  Ezt a vitát mindegyik egyház a maga meggyőződése szerint oldja meg. Mi hálát adhatunk Istennek, hogy az asszonyok szolgálatát minden szinten megbecsüljük, hogy az asszonyok ott állhatnak szószékeinken, ott lehetnek presbitériumainkban. És ezt már az első század gyülekezeteiben is látjuk, hogy az asszonyoknak igen fontos és megbecsült helyük volt. Egy szép példája  ennek az filippibeli gyülekezet.  Pál ennek a gyülekezetnek a római börtönből levelet ír, amiben reagál a gyülekezetben történő dolgokra. Tudjuk azt, hogy Pál és e gyülekezet között nagyon mély szeretet-kapcsolat alakult ki, sokan hitre jutottak itt és Pált tekintették lelki atyjuknak. Nem véletlen, hogy ezt a gyülekezetet Pál „örömének és koronájának” nevezi. A hit és szeretet kötelékei sokszor sokkal erősebbek és mélyebbek, mint a vérségi és rokoni kapcsolatok. Ezt érezzük az egész levélen át, , hisz Pál a szeretet nyelvén szól a gyülekezethez. Pál kifejezésre juttatja meggyőződését, hogy Isten azt a jó munkát, amit elkezdett ebben a gyülekezetben be is fogja végezni a teljes váltság napjára. Arról is ír, hogy mennyire vágyakozik a velük való találkozásra, hogy személyesen is beszélhessen velük.

            De ebben a levélben sok intés is van, mert a szeretet nem zárja ki az intést, és ilyen összefüggésben hallunk a két asszonyról: Evódiáról és Sintikhéről. Valószínűnek tarthatjuk, hogy mindkét asszony a gyülekezetben tartózkodhatott, amikor ezt a levelet felolvasták.Ők mindig is a gyülekezetben szoktak lenni, de az utóbbi időben nem ültek egymás mellett. Amikor a levél felhangzott, mindenki feléjük fordult, hogy mi is lehetett velük a baj? Kik voltak ezek az asszonyok? Sajnos semmi többet nem tudunk róluk, mint amit itt olvasunk. A gyülekezetben bizonyára mindenki ismerte őket. És a mennyben is ismert volt a nevük, hisz Isten áldott gyermekei voltak. Azt is tudjuk, hogy nagyon buzgók voltak és sokat tettek a gyülekezet lelki életének előmozdításáért. Hisz Pál azt irja róluk, hogy ők vele együtt viaskodtak az evangéliumért. Ez nem kis dolog, annak ellenére, hogy most egy kis gond van velük. Kálvin is megjegyzi magyarázatában, hogy helyén volt a szívük. Együtt futottak Pállal a hit versenypályáján, ahogy azt az eredeti szöveg is jelzi.Erről Pál az előző fejezetben írt, mondván, hogy ő nem mondja magáról, hogy elérte volna a célt, de célegyenest igyekszik annak elérésére, hisz Krisztus jutalmat ígért mindazoknak, akik mindvégig kitartanak ebben a szent futásban. Ezen a versenypályán sokan ott futnak vele, közöttük ez a két sszony is. Őket Pál munkatársainak is nevezi, hisz akik együtt futnak, azok együtt is munkálkodnak Isten országa terjedéséért és növekedéséért. Hogy miben munkálkodhattak együtt ezek az asszonyok.? Hát sok dologban. Többek között az imádkozásban, ami az Isten gyermekének egyik legáldottab fegyvere, ami megfutamíthatja a Sátánt. Amikor Pál prédikált, ezek a derék asszonyok imádkoztak az áldásért. Ő sokszor kérte is ezt a gyülekezetektől, közöttük a filippibeliektől is. Aztán munkálkodhattak a diakóniai munkában, betegeket, özvegyeket, árvákat, szegényeket látogathattak, és amiben csak segíthettek, azt örömmel tették. De bizonyára családjaik és gyermekeik is voltak, és mint keresztyén édesanyák mindent megtehettek gyermekeik hitben való neveléséért, igyekeztek őket és férjeiket is Istenhez vezetni. Végül ott lehetett az ő prófétai szolgálatuk, hogy a gyülekezet közösségében és a kivülállók között is bizonyságot tettek az ő Krisztusban való hitükről, igyekeztek mindenkit erősíteni a hitben, s akik még nem jártak hitben, azokat megpróbálták hitre vezetni.

            De a sok szép dolog mellett ezeknek az asszonyoknak az életében az utóbbi időben egy súlyos bűn is volt: az, hogy valami miatt konfliktusba kerültek egymással. Ez mindenütt előfordul, ahol emberek élnek, de ha a keresztyének közötti konfliktusok rövid időn belül nem oldódnak meg, akkor nagy kárt okozhatnak a gyülekezetben.Hisz ilyenkor a kapcsolat két ember között meghidegül, kerülik egymás társasáságát, mindegyik próbál a maga igazának alátámasztására társakat keresni, és így előbb utóbb pártoskodások lesznek a gyülekezetben, márpedig a gyülekezetben egység és egyetértés kell legyen ahhoz, hogy az jól működhessen, hogy betölthesse szent feladatát. Nem tudjuk pontosan, hogy mi volt a veszekedés oka, de egy biztos: az egész gyülekezetben rossz volt emiatt a légkör, az egység és egyetértés hiányzott,nem volt áldás a gyülekezet életén.A Krisztus ügye súlyosan szenvedett e két asszony széthúzása miatt. A Sátán kacag a markába, amikor ilyesmi van a gyülekezetekben.Ilyenkor a gyülekezet nem fut, hanem megáll a hit versenypályáján. Ilyenkor nem harcolja a hitnek szép harcát, hanem mindenki a saját önnös harcát harcolja. Nem igyekszik célegyenest a Krisztusban kapott jutalom elnyerésére. Két egymással veszekedő, civakodó ember a gyülekezet közösségében olyan, mint egy rothadt alma a kosárban, hogy lassan mindegyik alma megromol körülötte és a gyümölcs jó illata és zamata helyett rothadás és bűz lesz érezhető.

            Nagyon sok esetben egy harmadik személy kell közbelépjen, hogy egy ilyen konfliktus megoldódjon.Lehet, hogy Timótheus, vagy pedig Epafroditus kellett ebben a dologban a két asszony segítségére siessen.Szükség volt valakire, aki segítsen ezen a két emberen, akik bár munkatársak és harcostársak voltak a Krisztus ügyében, de most megromlott közöttük a kapcsolat. Nem tudjuk, hogyan tette ezt a közbenjáró atyafi, de el tudjuk képzelni, hogy lélekben mindkét asszonyt a kereszthez kellett újra vezetni, hogy ott megalázkodva megláthassák bűneiket és bocsánatot tudjanak kérni egymástól. Mert megbékélés csak a kereszt alatt és alázatban történhet.

            El tudjuk képzelni, hogy mennyire megszomorodhatott a gyülekezet, amikor a levélből erről a szomorú konfliktusról hallott. Hát ilyen is lehetséges közöttünk? Hogyan történhetett ez meg? - kérdezgethették egymástól. Igen, ez mindenütt és mindig is megtörténhetik. Mert a megváltott emberek se tökéletes és nem bűntelen emberek. Lehetnek olyan kérdések, amikben egy ideig nem tudjuk megtalálni az egységet, annak ellenére sem, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nem véletlen, hogy Pál épp ebben a levelében mondja el, hogy ő sem érte még el a célt, még ő is útban van,és ezen az úton vannak konfliktusok, félreértések, megkeseredések is. Az Isten országának építése nem egyszerű és nem könnyű dolog.

            Ebből a történetből megtanulhatjuk, hogy ez nem ejthet minket kétségbe. Az, hogy két hívő ember között konfliktus, félreértés, megkeseredés van, még nem ok a kétségbeesésre. Ez még nem törli ki nevüket az élet könyvéből. Krisztus nem engedi el még azokat a keresztyéneket sem, akik veszekednek egymással. Ilyen helyzetben is kell tudni, hogy Krisztusnál van megoldás, van bocsánat, van gyógyulás. Akiben Krisztus elkezdte a jó munkát, annak az életében be is fogja végezni azt, ez a szomorú epizód, esemény sem lehet akadály ebben. Én valahogy úgy képzelem el, hogy amikor ez a két asszony hallotta Pál szavait, mélyen megszégyenültek, megalázkodtak, talán könnyekre is fakadtak, és az egész gyülekezet színe előtt egymás nyakába borultak, bocsánatot kértek egymástól és Istentől is, és az egész gyülekezet velük együtt örvendezett, hogy Isten meggyógyította kapcsolatukat és a jó rend, békesség és szeretet helyreállt a gyülekezetben.

Adventben vagyunk! Vajon mi hogyan várjuk Urunkat? Békességben, szeretetben, vagy pedig széthúzásban, veszekedésben? Adja Isten, hogy meggyógyulhassanak kapcsolataink, s egy szívvel-lélekkel tudjuk mondani: bizony jövel Uram Jézus!

Olvasandó igék:Fil.1,6, 2,1-2, 14, 3,13-14, 4,2-3, Jel22,20

                                                                                    Lőrincz István

Epafroditus

A Szentírás emberei: Epafroditus

Nevének jelentése:kedves ,bájos, szeretetreméltó,  és ő valóban egy ilyen ember. Van még egy más jelentés is a nevében, de erről majd később fogunk szólni.  A filippibeliekhez írott levélben olvasunk róla két alkalommal is, ezen kívül nem találkozunk személyével a Szentírásban. De ez elég nekünk ahhoz, hogy tőle tanuljunk, és őt örökre szívünkbe fogadjuk. Mert neki valóban sok köze volt ehhez a gyülekezethez, és Pálnak ebben a gyülekezetben elvégzett szolgálatához. Pál ezt a levelet római fogságából írta, utána odaadta Epafroditusnak, hogy vigye el Filippibe, amikor az Rómából Filippibe ment. A levél tehát akkor érkezett meg ebbe a gyülekezetbe, amikor Epafroditus is megérkezett. Az az benyomásunk, hogy Pál ezt épp így akarta. Valószínű, hogy a gyülekezet nem fogadta volna a legnagyobb szeretettel ezt az embert, hisz ők azért küldték őt Rómába, hogy Pál fogságának végéig vele maradjon, s csak akkor jöjjön el, ha Pát szabadon engedték már. Talán azt mondták volna neki: miért jöttél el, miért hagytad sorsára Pált? De így először a levelet olvasták el, amiben Pál részletesen beszámol a dolgok állásáról. Pál így védelmébe veszi Epafroditust, még mielőtt bánthatták volna. Ez a védelem nem volt fölösleges és értelmetlen. Azonfelül az egészségi állapota is elég gyenge volt, s így nagyon rosszkor jött volna a bántás a gyülekezet részéről. Epafroditus tehát, aki minden valószínűség szerint ugyanaz a személy, akit a Filemon levél Epafrásként említ, Filippiből származott. Az ő szülei pogányok voltak. Nem véletlenül adták neki ezt a nevet, ami azt is jelenti :Afrodité kedveltje, vagy Afroditének szentelt, amiben a szerelem, a testi gyönyörök istennőjének a neve  szerepel. Úgy gondolták, hogy az ő gyermekük majd úgy lesz boldog, ha beleveti magát ennek a világnak örömeibe és gyönyöreibe, ha együtt úszik az árral, ami majd sodorja őt is. Egy olyan életet szántak neki, amely önmaga körül forgolódik, azt keresi, ami neki jó és tetsző, amiben nincs tekintettel senki és semmi másra. De megtörténik a nagy csoda, hogy Isten ezt az ifjút a sötétéségből az Ő csodálatos világosságába hívja el. Nem tudjuk, hogy ez mikor és hogyan történt. Feltételezhetjük, hogy Pál apostol igehirdetése ragadhatta meg, és így juthatott élő hitre. De ez nem is fontos, hanem az a lényeg, hogy Őt Isten Lelke megragadta és egészen más emberré lett, amint amivé szülei szánták. Isten kiragadta őt a múlandó örömök világából, hogy az Ő örökkévaló szeretetével töltse meg a szívét és életét. Istennnek más terve volt az életével, mint amit szülei szántak neki. Pál apostol lelki testvérének nevezi őt. Mekkora kegyelem, hogy ez az ifjú, akit a bűn szolgálatára szántak, az Isten áldott szolgája, embere lett. Mint pogány ember beléphetett az Isten csodálatos családjába, Krisztus vére egészen megtisztította, Isten Lelke teljességgel újjászülte és megváltoztatta az életét.

            Feltevődik a kérdés: mi mire szánjuk a gyermekeinket? Azt akrajuk, hogy ennek a világnak legyenek a fiai, ebben a világban próbálják szerencséjüket és boldogulásukat keresni, vagy pedig azt szeretnénk, hogy Isten országának a tagjai és építői lehessenek? Bárcsak minden keresztyén szülő ezért imádkozhatna. De azért is imádkozhatunk, hogy Isten még olyan gyermekeket és ifjakat is ragadjon meg, akiknek nem voltak hívő szüleik, akik egy pogány környezetben születtek és nőttek fel. Isten ezt a csodát ma is megteheti bármelyik ifjú életében.

            Mert nem minden ifjú ilyen szolgálatkész, még a keresztyének között sem. Pálnak is voltak ilyen tekintetben rossz tapasztalatai. A Filippi levélben beszél olyan emberekről, akik a maguk hasznát keresik és nem a másokét. Epafroditus nem egy ilyen ember, ő teljességgel átadta magát Krisztusnak és az Ő ügyének. Mindent kész megtenni a gyülekezetért és testvéreiért. Érdekes, hogy Pál itt a liturgus szót használja kétszer is, ami az áldozattal van kapcsolatban. Epafroditus egy olyan ember volt, aki kész volt komoly áldozatokat is hozni azért, hogy Krisztust és hittestvéreit szolgálhassa. Ez a kedves tulajdonsága hamar ismeretes lett az egész gyülekezet előtt, és a gyülekezetben megtisztelő feladatot kapott. A hír, hogy a gyülekezet alapítója, az általuk annyira szeretett Pál apostol Rómában börtönbe került, mélyen megrázta az egész gyülekezetet Nagyon aggódtak érte, mi lesz vele, vajon megvan-e a mindene, amire szüksége van, van-e ott egy ember, aki szeretettel gondoskodjon róla? Gyorsan terveket készítettek, hogyan tudnának eledelt küldeni az apostolnak, hogyan tudnának segíteni rajta. Gyűjtést szerveztek,de hogyan juttassák el az adományokat Pálnak? Az út Rómába hosszú, veszélyes és fáradtságos volt. Ekkor Epafroditus önként jelentkezett erre a szolgálatra. Nem azt mondta: vigye el valaki más, hanem azt mondta: én vállalom ezt az utat és elviszem Pálnak a gyülekezet küldeményét. Pál meg is köszöni szépen levelében a küldött ajándékokat. Így jutott Epafroditus Pálhoz Rómába, de nem csak elvitte Pálnak az adományt, hanem kész volt ott maradni és neki mindaddig szolgálni, amíg börtönben lesz. Ő teljesen megfeledkezett magáról, hogy egészen odaszentelhesse magát ennek a szent szolgálatnak. Pedig a munka nem volt könnyű és veszélytelen.Pál azt írja, hogy ebben a szolgálatban még az életét is kockára tette. Azt pontosan nem tudjuk, hogy ez mit jelenthetett. Lehet, hogy őt is halálosan megfenyegették, de az is lehet, hogy egészsége is megromlott a nehéz börtönkörülmények között. De nem ezért gyötrődött, hanem azért, mert meghallotta, hogy az otthoni gyülekezet tudomást szerzett betegségéről és nagyon aggódnak érte. Milyen nagyszerű ember ez az Epafroditus! Halálosan beteg, de nem önmagáért aggódik, hanem az érte aggódó gyülekezetért.

            Isten csodálatos módon könyörült rajta és a halálos betegségből felgyógyulhatott. Bizonyára imameghallgatás eredménye volt ez, hisz Pál és az otthoni gyülekezet buzgón imádkozott érte. Pál ekkor hazaküldi őt Rómából. A levélben azt is megírja, hogy Epafroditus nem a maga feje szerint tér vissza Filippibe, hogy ő tartotta szükségesnek ezt a hűséges munkatársat és bajtársat hazaküldeni. Ebben az is szerepet játszott, hogy Pál látta azt, hogy Epafroditus vágyódott az otthon maradt gyülekezet után, és rá tudott érezni arra, hogy most az a jobb, ha ő hazamegy. Pál lelkében látta azt a nagy örömöt, amit Epafroditus hazaérkezése jelenthet, s hogy a gyülekezetnek ismét egy olyan munkatársa lesz, akit megbecsülhet és szerethet. Eredetileg nem ez volt az elgondolás, hisz a gyülekezet is és Epafroditus is úgy gondolta, hogy mindvégig Pál mellett fog maradni, de Isten másképp vezette a dolgokat, és most mégis mind a ketten, Pál Rómában, ő pedig újra otthon Filippiben boldogan vallhatják, hogy Isten mindent jól cselekedett. Isten őt egy ideig ott Rómában használhatta, de most újra Filippiben van nagyobb szükség az ő szolgálatára. Isten bizonyára Pálna is fog újra segítséget fog rendelni, mint ahogy rendelt is, a szökött rabszolga, Onézimusz személyében, aki éppúgy szolgált majd Pálnak, mint ahogy azt Epafroditus is ttte.

            A Szentírásnak ez a kedves embere úgy marad meg a mi szívünkben, mint aki magát teljes önzetlenséggel tudta odaszánni a szolgálatra. Élete így egy nagyon boldog élet lehetett. Sokkal több, igazibb és maradandóbb örömöt kapott az Úr szolgálatában, mintha a világ örömeibe vetette volna bele magát. Élete így egy áldott és értékes élet lett. A világ fiaként neve soha nem maradt volna fenn, egy lett volna azok közül, akik névtelenül eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Így azonban neve örökre ragyogni fog, amíg csak keresztyének lesznek a világon, s amíg a Szentírást az emberek olvasni fogják. Kövessük mi is ennek az áldott embernek a szép példáját. Szolgálatunk fel lesz örökre jegyezve az Élet Könyvében.

Olvasandó igék: Fil.2, 21.25-31, 4,18, Filem.23

                                                                                    Lőrincz István