A hitben való növekedés

A hitben való növekedés. Eszközei, akadályai, célja.

Először is nagy szeretettel köszöntelek Benneteket. Nem is tudom megköszönni, hogy immár második alkalommal hívtatok meg ebbe az egyházmegyébe előadást tartani. El kell  mondanom, hogy a 2009 reformáció napja örök és felejthetetlen élményként vonult be a szívembe. Én nagy szeretettel készültem erre az előadásra, s nagyon remélem, hogy a mai napon épülhetünk egymás hite által. Már rég terveztem, hogy a hitben való növekedésről egy előadást írjak, köszönöm, hogy a meghívásotok által ez a tervem most valóság lehetett.

Minden ami él, növekszik. Amikor eljönnek az esők, eljön az áldott tavasz, és melegen süt a Nap, akkor minden élő növény elkezd nőni. A megszületett állatok, a gyermekek még téli  időben is növekednek.Csak az nem növekszik, ami nem él. Egy kivágott fa, egy kődarab, az már nem növekszik.

            Ahhoz, hogy hitben növekedhessünk, először is kell legyen hitünk. De mi a hit? A legismertebb meghatározás, amit a Kátéból mindnyájan tudunk így hangzik: biztos ismeret és szívbéli bizodalom. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, hisz az ismeri igazán Istent, aki szív szerint bizík is benne. A hit egy személyes viszonyulás, amiben a bűnös ember a szent Istenhez kapcsolódik. A hit a kapcsolat helyreállítása Isten és ember között,  amikor valaki az Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz. A hitre jutott embernek belülről megújul az élete, s ez nem csak külső magatartásunkat, hanem minden benső rezdülésünket is meghatározza. A Krisztussal való kapcsolat annyira szoros, hogy azt a Biblia a szőlőtő és a szőlővessző képével fejezi ki. A szőlővessző teljesen a szőlőtőtől függ. Így függ a hitre jutás után a mi életünk is Krisztustól. A hitben járó életünk palántája Krisztus földjébe ültetik és mostantól fogva azon táplálkozik, hogy növekedjen és gyümölcsöt teremjen.

            A Szentírás szívesen használja a növekedésre a gyermek képét is. A megszületett gyermek fokozatosan növekszik. Mivel gondoskodást, eledelt és tanítást kap felnőtté válik, különbséget tud tenni jó és rossz között. Ahogy egy gyermek felnőtté válik az életben, úgy kell a hívő ember is felnőtté váljon a hitben. Sajnos ez nem mindig így van. Sok keresztyén ember tragédiája, hogy bár hitre jutott, de soha nem tud felnőni és felnőtté válni a hitben. Sok hívő ember lelkileg gyerekes, infantilis marad. A Biblia beszél a lelki éretlenség jeleiről is, négy ilyenről tesz említést.

-restek lettek a hallásra (eltompult hallás, az új fordítás szerint) Ez fokozatosan következhet be. Először úgy szívta az ilyen ember magába az igét, ahogy a szomjas föld az esőt, alig tudott betelni vele.De történt valami és a vágy az ige után elhal. Az ilyen ember már unalmasnak találja az igét, gyakran nézegeti az óráját igehirdetés közben. Más dolgok jobban érdeklik, mint az ige. Ott van a templomban, de egészen más dolgokon jár az esze, pl. az esti futball-meccsen. Az ilyen ember legtöbbször már otthon se olvassa az igét, s ha el is olvassa, nem merül el benne.

- még mindig elemi tanításra van szükség. Ahhoz képest, hogy mennyi igét hallott, már alkalmas kellene legyen más emberek tanítására. De ahelyett, hogy másokat tanítana, még mindig őt kell tanítani. Egy keresztyén ember arra van elhíva, hogy amit Istentől kapott, azt másoknak is tudja továbbadni, hogy másokat is tudjon előbbre segíteni a hitben.

- még mindig úgymond tejre van szüksége és nem kemény eledelre. A tej a kisgyermek jellegzetes tápláléka, a kemény eledel pedig a felnőtteké. A tej alatt a Szentírás a hit alapvető igazságait érti, mint például a hitből való megigazulás. A kemény eledel pedig az üdvösség mélyebb dolgai, mint pl. a megszentelődés. Nyilván, hogy tejre is szükség van, de utána kemény eledelre is.

- járatlanság az igazság beszédében, ez olyan ember, aki nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Hiányzik a hitben való gyakorlottság. Az ilyen ember a gyakorlati életben nem tud eligazodni, nem látja, hogy mit kellene tennie, és mit kellene elhagynia. Nem tud különséget tenni a fontos és lényegtelen között, az hogy mi az üdvösség kérdése, és mik az üdvösségre nézve közömbös dolgok.. Az ilyen emberre az is jellemző, hogy mindig másoktól függ, nem tud önállóan dönteni.

A hitben való növekedés fontosabb elemei

Sokan, ha megkérdezzük, hogy hogyan is állnak a hitben való növekedéssel, azt se tudják, hogy mire gondoljanak. Sokan ilyenkor csak arra gondolnak, hogy ez abban mérhető le, hogy  miképpen tudnak egy bűnt, szenvedélyt legyőzni. Ez kétségtelenül fokmérője a hitnek, de nem a legfontosabb. Ezért tisztánlátás végett próbáljunk a hitben való növekedés néhány fontos elemét megnevezni

1.Krisztus ismerete.

Ez a hitben való növekedés egyik legfontosabb eleme. A mi hitünk középpontjában Krisztus áll. És látnunk kell, hogy nem minden magát keresztyénnek nevező ember ismeri Krisztust, nem mindenki tesz vallást Krisztusról. Sok ember, sajnos lehetnek közöttük presbiterek is, csak Istenről, mint Teremtőről, Gondviselőről tudnak, de Krisztust, mint személyes Megváltót nem ismerik, sem a Szentlélek munkájáról nem tudnak igazán. Nyilván, hogy a Krisztus ismerete is egy ajándék, ami felülről adatik, de ez nem jelenti azt, hogy mi semmit se tehetünk érte. Ezt nem test és vér jelenti ki, hanem Isten Szentlelke, de imádkozni kell, és nyitott szívvel lenni, hogy Isten megadhassa ezt nekünk is.De a Krisztus ismeretében növekedni kell. Mert látjuk Péter apostol életében is, hogy bár ő megismerte, hogy Krisztus az Istennek Fia, amikor nem sokkal ezután Jézus a szenvedéséről beszélt, Péter megbotránkozott, vissza akarta tartani Mesterét a kereszt útjától. A hite még gyenge, bizonytalan, emberi dolgokra alapozó volt. Ez a mi életünkben is így van, hát nem vagyunk mi is sokszor bizonytalanok, ingadozók a hitben? Ezért nekünk is állandóan növekedni kell a Krisztus ismeretében. Valahogy úgy vagyunk, mint amikor az ifjú pár az esküvőn egy csomó ajándékot kap, s azt rendre kicsomagolják és használatba veszik. Valahogy így vagyunk mi is. Isten Szentlelke által részesekké lettünk Krisztusban, de egyre jobban birtokba és használatba kell vennünk, mindazt, amit Krisztusban kaptunk. Egyre több oldalról kell megismernünk Krisztus személyét és művét. Mit jelent, hogy Krisztus Isten Fia, Szabadító, Felkent, Főpap, Próféta, Király. Mit jelent vele együtt meghalni, eltemettetni, vele együtt a mennyekbe helyeztetni.

2.Élni az ígéretekből.

 A legnagyobb és legcsodálatosabb ígéret, hogy a mi bűneink meg vannak bocsátva, és mi az örök élet örökösei vagyunk. Mi bizonnyal elhihetjük, hogy bűneink Krisztus áldozatáért meg vannak bocsátva. Ezt komolyan kell vennem. Napoleon látta egyik nap, hogy az egyik csatában az egyik katonája hősiesen harcol. Erre azt mondta neki: te mától fogva kapitány vagy. Persze a ruhát és a rangot nem kapta meg, de ez a katona este a számbavételkor beállt a tisztek közé, s amikor a többi tiszt csodálkozva nézett rá, akkor csak ennyit mondott: a császár őfelsége engem kapitánnyá tett. Valahogy így van a mi megigazulásunkkal is. Mi még a bűnösök ruhájában járunk, de Isten azt mondta nekünk: te az én gyermekem vagy, én téged megváltottalak. Akkor én ezt elhihetem, és aszerint is élhetek.

3. Hit és érzelem.

Sok embernek okoz ez gondot, számukra e két dolog között állandó feszültség van.Sok ember úgy gondolja, hogy csak akkor van hite, ha ez erős érzésekkel párosul. Mások az ellenkező végletbe esnek, és azt állítják, hogy az érzelmek egyenesen ártalmasak a hitre, és ezért azokat minél jobban ki kell iktatni, el kell nyomni. Általában a protestáns egyházakban az érzelmeknek nagyon kevés szerep jut, a neoprotestásn egyházakban, a karizmatikus mozgalmakban sokkal több. Látnunk kell, hogy ez a probléma nem újkeletű. A keresztyénség kétezer éve alatt mindig is heves viták folytak erről. De mi is az érzés? Az a képességünk, hogy mi lelkileg, érzelmileg is lereagáljuk a dolgokat. A legalapvetőbb érzések az öröm és a bánat, mi tudunk örülni és tudunk szomorkodni. A Krisztusban való hitünk nem választható el az érzelmektől, az Isten kegyelme és munkája érzéseinkben is megmutatkozik.. Az öröm is a Lélek egyik legáldottab gyümölcse. A hit mozgásba hozza az érzelmeket. A hitéletünkben is van öröm és bánat, fájdalom, újjongás is. Egy dologra kell itt nagyon vigyáznunk. Bármennyire is igaz, hogy az érzelmek fontos szerepet játszanak a hitéletünkben, a hitünk még se az érzelmeken alapszik. Ez azért nagyon veszélyes dolog, mert lehetnek olyan keresztyének, akik, ha nincsenek érzelmeik, akkor azt gondolják, hogy már elveszítették a hitüket, és ami eddig volt, az csak öncsalás, önámítás volt. Az ilyen keresztyén nagyon elbizonytalanodhat és kétségbe is eshet. Hogy erre is egy példát mondjak, ott van az úrvacsorázás. Sokan, ha erre nem éreznek egy különös belső indíttatást, akkor nem járulnak az Úr asztalához. Úgy érzik, hogy most nincs ott a helyük, mert esetleg valamiben vétkeztek, valamiben elbizonytalanodtak. Jó ilyenkor a Káté szavaira gondolni: Krisztus nekem és minden hívőnek megparancsolta, hogy egyem ama megtöretett kenyérből és igyam ama kiontatott pohárból. Nagyon vigyázzunk ilyenkor, hogy ne az érzésekre hagyatkozzunk, hanem egyedül Istenre, és az Ő áldott ígéreteire.

4.A hit bizonyossága

Mi az érzelmet nem is tagadjuk, nem is hanyagoljuk el, de mégis ki kell jelenteni, hogy a hit nem az érzelmekből, hanem Isten igéjéből táplálkozik. A bizonyossága ebben van. Ha egy képpel akarnám ezt szemléltetni, akkor azt mondanám, hogy van egy fal, és rajta a vakolat, s azon a festés. A vakolat és a festés is fontos, hisz e nélkül a fal csupasz és otromba lennen, de a fal szilárdságát mégsem a vakolat adja, még kevésbé a festés.A hit azon nyugszik, amit Isten kimondott, a Krisztus elvégzett munkáján, az Ő drága érdemén. Az érzés gazdagítja, színesíti, szebbé teszi a hitet, de soha nem lehet az alapja, ezt jól jegyezzük meg.

5. A Lélekkel való elpecsételés.

Pál leveleiben ezzel a kifejezéssel háromszor is találkozunk. (2Kor.1,22,Ef.1,13-14, Ef.4,30)Mi is a pecsét? Mire teszünk pecsétet? Arra, ami nagyon fontos, egy fontos és hivatalos iratra. Régente csak a királyoknak, császároknak volt pecsétje. A pecsét azt jelentette: biztosak lehetünk abban, hogy azt az iratot a király illetve a császár írta. Erről van szó a mi hitéletünkben is. Mi is halljuk az evengéliumot és megnyitjuk előtte szívünket. Hittel megragadjuk azt, amit Isten igéjében kijelentett nekünk. S mit tesz ekkor Isten? Az igét megpecsételi bennünk a Szentlélek által. A Szentlélek ott belül a szívünk mélyén azt mondja, hogy amit hallottunk, az igaz, megbízható, arra ráépíthetjük egész életünket. Hogy az ige, amit olvasunk, az igehirdetés, amit hallunk, az nem emberi beszéd csupán, hanem Isten hozzánk szóló személyes, megbízható szava.

6. Megtérés

Mi a megtérés szerepe a hitben való növekedésben? Hisz azt mondhatná valaki: hát én már megtértem akkor, amikor hitre jutottam.Hát nekem már nem kell megtérni, erre annak van szüksége, aki még a világban van és Istentől távol él. A Szentírásban kétféle megtérésről is szó van. Az első nyilván az, amikor valaki a hitetlenségből, a világból Istenhez megtér, amikor szakít bűneivel, romlott életével, de van egy olyan megtérés is, ami egy életen át tart. Vegyük újra példának Pétert. Ő megtért, akkor, amikor testvére András őt Jézushoz vezette, meg is vallotta: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, de utána mégis azt mondja neki az Úr: A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited, hogy idővel megtérvén erősítsd atyádfiait. Péternek újabb megtérésre volt szüksége. A megtérésssel kapcsolatosan még azt nagyon fontos elmondani, hogy vigyázni kell, mert ebben sincs egyforma recept. Van akinek az életében ez egy naphoz, adott esteben még órához is köthető, másoknál egy hosszabb folyamat eredménye. Szép és áldott dolog, ha valaki el tudja mondani, hogyan ment végbe az ő megtérése, de nem szabad elítélni, és kétségbe vonni annak az emberenek a megtérését sem, aki ezt így nem tudja elmondani. A lényeg az, hogy a megtérés gyümölcsei ott legyenek az életében.

7. Bűn és bűntudat.

A bűn szó nagyon ellentmondásos lett napjainkban. Eléggé ki is kopott a szóhasználatunkból. Az emberek nem szívesen hallanak a bűnről. De ha valakinek nincs bűntudata, az a kegyelemről szóló tanítással mit sem tud kezdeni. Ismerjük jól a történetet: A király látogatást tesz a börtönbön, megkérdezi a rabokat, hogy miért vannak ott? Erre mindegyik ártatlannak mondja magát, a felelősséget a körülményekre, más emberekre vagy épp az igazságtalan bírákra hárítva, akik ártatlanul elítélték őket. Mindegyik kéri ezért a királytól, hogy bocsássa szabadon. Végre kerül egy rab, aki lehajtja a fejét és azt mondja: uram király, én bűnös vagyok, és megérdemlem a bűntetést. Mire a király szól a börtön parancsnokának és azt mondja: Eresszétek el ezt az egyetlen bűnöst, mit keres itt a sok ártatlan között. A hitre jutott ember látja és egyre jobban látja bűneit, az ilyen ember soha nem másokhoz hasonlítja magát, hogy ezután azt mondhassa: hát én még mindig jobb vagyok, mint mások, hanem Isten törvényébe beletekintve látja bűnös voltát, de annál jobban kívánja Isten kegyelmét és bocsánatát.

8. Megszentelődés

A Biblia nagyon sokat tanít erről, érdemes lenne erről is egy előadást tartani. A mi hitéletünknek két fontos része van: a megigazulás és a megszentelődés. A megigazulásban úgymond nincs növekedés, hisz az egy egyszeri cselekvés, hitben elfogadom Krisztus értem bemutatottt tökéletes áldozatát, és bűnösből igaz ember leszek. De a megszentelődés egy folyamat, abban van fejlődés, növekedés, előrehaladás. Valaki ezt egyszer így fogalmazta meg: én pont olyan igaz vagyok, mint Pál, de még nem vagyok olyan szent, mint ő. A megszentelődésről is sok hamis elképzelés van. Sokan úgy képzelik ezt el, hogy bizonyos szabályoknak engedelmeskednek, ezt teszik, azt meg nem. De ez még nem tesz minket szentté, hanem sok esetben gőgössé és képmutatóvá. A megszentelődés is Isten munkája, éppúgy mint a megigazítás, ez is a Krisztusban való hit áldott gyümölcse. De ebben mi mégsem tétlenül veszünk részt. Amikor a Szentírás a megszentelődésről beszél sokszor használja a „törekedni, igyekezni” kifejezéseket. Isten munkálja bennünk a mi megszentelődésünket, de abban mi is aktívan részt veszünk.

9. Szenvedés

Az egyik legérzékenyebb pontja a mi hitünknek. Itt nagyon sok nehéz kérdés lehet, amik igenis megpróbálják a mi hitünket. Például egy házaspár évekig imádkozik gyermekért, Isten meg is hallgatja imádáságukat, gyerekük születik, fel is neveleik, de fiatalon meghal egy balesetben vagy egy súlyos betegségben. Miért engedte ezt meg Isten? Sokszor ilyenkor nem értjük Istent, hogy miért vezet ilyen nehéz úton. A Biblia beszél a fenyítésről. A Zsidókhoz írt levél 12-ik fejezete beszél sokat erről. Ilyenkor vigyáznunk kell arra, hogy nehogy azt gondoljuk: mivel Isten megfenyít, ezért Ő nem is szeret. A Biblia épp az ellenkezőjét tanítja, azt, hogy Ő épp azért fenyít minket, mert nagyon szeret. A fenyítés nem a szeretet hiánya, hanem a bizonyítéka. De mindenek között lehetnek olyan dolgok, amikor nem értjük Istent. Szent Ágoston azt mondta: ahol nem érted Isten, ott imádd Őt. Latinul ez szép szójáték is, ahol az értelem (ratio) csődöt mond, ott az imádás(adoratio) segít csak. Ne felejtsük azt sem, hogy ami számunkra érthetetlen, az Istennél nem értelmetlen.

10. Kísértések

A Sátán egy komoly valóság. A Szentírás szerint ő egy személy, a világ Fejedelme. A Szentírás nem sokat mond el róla, csak annyit tudunk, hogy egy magas pozicióban levő angyali fejedelem volt, aki megtagadta az Istennek való engedelmességet, fellázadt ellene. Van egy serege, a démonok, az ördögök. Mindent elkövet, hogy Isten munkáit lerontsa, tönkre tegye, hogy kétségeket támasszon bennünk, hogy bűnbe vigyen. Minél erősebb a hitünk, annál jobban tudunk győzedelmeskedni felette, annál kisebb az esélye, hogy becsapjon minket.

11.Kitartás

Egy keresztyén egy percig se létezhet Isten nélkül, hisz nélküle a Sátán zsákmánya lenne. Ezért nekünk ébereknek kell lennünk, ki kell tartanunk. A hívők hatalmas vigasztalása, hogy üdvösségük biztos és Isten kezében van, és ez Krisztus váltságában nyugszik.Ha üdvösségünk tőlünk függne, akkor jaj lenne nekünk, de ez Istennél van, és ebben megnyugszunk.

A hitben való növekedés eszközei

Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet növekedni a hitben, nem lehet biztos recepteket adni, erre nincsenek naprakész tehnikák. Hisz a hitben való növekedés sincs a mi kezünkben,  ez is Isten munkája, az Ő ajándéka, de a hitben való növekedésnek vannak eszközei, amiket mi hálásan igénybe vehetünk és használhatunk A teljesség igénye nélkül öt ilyet soroljunk fel.

1.Isten igéje

Ez többféleképpen jut el hozzánk.

a.igehirdetés.Ez nagyon fontos szerepet játszik hitéletünkben. Az apostolok is hirdették Isten ígéjét. Így jutott pünkösd napján háromezer ember hitre, és utána még nagyon sokan. A reformáció újra felfedezte és hangsúlyozta az igehirdetés fontosságát. Az igehirdetés az az eszköz, amit Isten felhasznál arra, hogy megszólítson bennünket. Az igehirdtést ma sok támadás éri. Azt mondják, hogy a modern ember vizuális beállítottságú, nem hallani, hanem látni akar. Az igehirdetést azonban nem hanyagolhatjuk el. Igyekezzünk azt minél színesebbé, minél gazdagabbá tenni. Az igehirdetés legyen  időszerű, gyakorlati. Szólaljon meg benne a Szentírás egész gazdagsága. Legyen benne minél több tanítás, igyekezzen az élet különféle kérdéseire az ige fényében válaszolni.

b.otthoni bibliaolvasás. A templomi igehirdetést ki kell egészítse az otthoni igeolvasás.Nagyon jó szokás a Bibliát rendszeresen, naponta olvasni. Akinek Bibliája becsukva marad, az egészen biztosan nem fog növekedni a hitben.De ahol a Biblia naponta kinyílik, ott a hit is növekedni fog. Aki a Szentírást olvassa az a Szentlélek erőterébe lép. A keresztyén embereket mindig is arról lehetett felismerni, hogy naponta olvassák a Bibliát. Ha tehát egy magát keresztyénnek nevező ember, nem olvassa rendszeresen a Bibliát, akkor jogos a kérdés, hogy lehet-e őt egyáltalán keresztyénnek nevezni. Biblia nélküli keresztyénség nincs, ahogy gyülekezet nélküli keresztyénség sincs. Miért olvassuk mi naponta a Bibliát? Azért, mert azt Isten szavának tartjuk A Bibliában több mint 3000-szer olvassuk: így szól az Úr, vagy ezt mondja az Úr. Amikor mi Bibliát olvasunk, akkor Isten szavát hallgatjuk és akaratát tudakozzuk. A naponkénti bibliaolvasás nem kötelesség, előírás, hanem egyszerűen létkérdés. Azért kell olvassuk, mert abból ismerjük meg a Szentháromság Istent, minél többet olvassuk, annál többet tudunk meg Isten csodálatos lényéről. De abból tudjuk meg azt is, hogy mi az, ami nem kedves előtte, mi az, amit nem teszünk jól. Megfedd minket, megmutatja, hogy miben kell irányt változtassunk. A Biblia nevel minket, aki nem ovassa a Bibliát, az neveletlen keresztyén. A Bibliából csodálatos erők áradnak az életünkbe. Ha elkeseredettek, csalódottak vagyunk elég egy szó, hogy megvigasztaljon, megerősítsen minket. Hogyan olvassuk a Bibliát? Ne úgy, mint egy regényt, hogy elkezdjülk az elején és egyvégtéből kiolvassuk a végéig. Van bibliaolvasó kalauzunk, ez ne hiányozzon egyetlen presbiter asztaláról sem. Ha még sincs, akkor akkor először olvassuk el az Ószövetség történeti könyveit, majd az evangéliumokat, s utána a prófétai iratokat, s apostoli leveleket. Jó folyamatosan olvasni a Szentírást, például naponta egy fejezetet. Jó, ha néhány kérdést felteszünk bibliaolvasáskor:

-mit mond ez az ige Istenről,

-arról, hogy mit higyjünk

-mire biztat,miben vigasztal,

-milyen bűnt ítél meg bennem, amit el kell hagynom

-mit parancsol, hogy megtegyem

-milyen feledatot ró rám a gyülekezetben

2.A sákramentumok

A hitben való növekedéshez elengedhetetlenek a sákramentumok is.Mind a kettőt, a keresztséget és az úrvacsorát is a mi hitünk erősítésére szerezte Urunk.

a.A keresztség. Valamikor kisgyermek koromban reám hullott a keresztség vize.A víz lemossa a szennyet, hát ezt akarja Isten végezni az életemben: az Ő megtisztító munkáját. A kersztség vize a Golgotán értem kiömlő vérre utal, ahogy a víz megtisztítja testünket, úgy tisztít meg Jézus vére bensőnkben, szívünkben. A keresztségben Isten a bűnbocsánat ígéretét is nekünk ajándékozta. A keresztség a mi üdvösségünk erős fundamentuma. Az én nevem be van írva az Élet Könyvébe a Jézus vérével. Ezért a keresztségem tudata nagy segítség lehet lelki kísértések, kételyek idején. Luther, amikor különösen nagy lelki próbákban volt asztalára véste : baptidzatus sum, vagyis meg vagyok keresztelve.

b. úrvacsora. Isten a keresztség által bevett a családjába, és az úrvacsora által táplál minket.Az úrvacsora a szüntelen való tápláltatás a keresztyén életben, tanítja Kálvin. És aki rendszeresen él az úrvacsorával, az bizonyosan fog növekedni a hitben.Az úrvacsora a hitben való növekedés különlegesen áldott alkalma. Ezért soha ne hiányozzunk az Úr asztalától.

3.Imádság

 Az imádságot a lélek lélekzetvételének szoktuk nevezni. Az imádság által a menny éltető, friss levegőjét lélegezzük be. Ezért az imádság a hitben való növekedés elengedhetetlen eszköze. Az imádkozás éppúgy ismertető jegye a keresztyénnek, mint a bibliaolvasás. Saulus akkor lett keresztyén a damaszkuszi úti események után, amikor imádkozott. Olyan nincs, hogy valaki Isten gyermekének vallja magát és nem imádkozik rendszeresen. A Biblia emberei mind az imádság emberei voltak. Gondoljunk csak Dánielre, aki egy pogány környezetben élt, de naponta háromszor imádkozott Jeruzsálem felé nyitott ablakokkal. Vagy Illésre, aki olyan buzgón imádkozott tűzért a Kármel hegyén. De mindnyájan ismerjük Dávid zsoltárait, amelyek mind szívből jövő imádságok. De a legnagyobb példaképünk az imádkozásban is Jézus. Hogy kereste Ő a csendet, hogy Atyjával beszélhessen, milyen buzgón imádkozott a Gecsemáné kertjében szenvedése kezdetén.

            Milyen kell legyen az imádságunk?  Először is hinnünk kell, hogy Isten létezik, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Aki kételkedik Isten létében, az nem kaphat semmit Istentől, mondja Jakab apaostol. Másodszor fontos, hogy imáinkban Isten ígéreteire hivatkozzunk. Emlékeztessük az Urat az ígéreteire. Az imádság legyen harmadsorban személyes. Ha Jézusnak is szüksége volt egy csendes helyre, ahova elvonulhasson, mennyire inkább kell nekünk is csendes szobánk legyen, ahol beszélgethetünk Istennel. A presbiternek legyen csendes órája. Adjunk időnkből is legalább 1%-ot Istennek, ami napi 14 perc, de még jobb, ha tizedet adunk, ami már 140 perc. Lehet, hogy ennyit nem tudunk kiszakitani,  de összefoglalva:legyen csendes időnk. Ha Tv-nézésre és más szórakozásra sok időt tudunk szakítani, miért nem jut az Istennel való közösségre is legalább annyi? Minél komolyabban vesszük a csendes óránkat, annál jobban erősödik és mélyül a hitünk. Negyedsorban jó ha van közösségi imaéletünk is. A kettőt, a személyes és közösségi imádkozást nem szabad egymással kijátszani, mind a kettőre nagy szükség van, mind a kettőt kell gyakorolni. A közös imádkozásnak két fő formája van: az egyik a családi bibliaóra, áhitat. Ez kimondhatatlan áldások forrása. Ezt elsősorban a házastársunkkal gyakoroljuk, de nagyon jó ha be tudjuk vonni gyermekeinket is, ha azok még otthon vannak. A családi áhítat a kálvinizmus egyik legdrágább öröksége, ne hagyjuk veszendőbe menni. Még száz évvel ezelőtt minden család mestergerendáján ott volt egymás mellett a Biblia, a zsoltároskönyv és az „öreg Szikszai”, s ezeket a családi áhítaton használták is. A másik alkalom a közösségi imádkozásra a bibliaóra. A legtöbb gyülekezetben ezen az alkalmon van lehetőség a hozzászólásra, beszélgetésre, és a végén a közös imádkozásra. Ne szégyeljünk hangos szóval imádkozni, ezzel jó példát mutatunk a gyülekezet többi tagjának is. A közösségben elmondott imádság legyen rövid, őszinte, szívből jövő.

4.A többi hívővel való közösség

Az őskeresztyén gyülekezetnek egyik alpvető ismertető jele a közösség volt. A közösség gyakorlása a hitben való növekedés fontos eszköze volt. Az őskeresztyének nem csak Krisztussal voltak szoros kapcsolatban, hanem egymással is.Ez sem volt tökéletes közösség, mert ott volt a képmutató és hazug Anániás és Safira is, sok baj volt az első gyülekezetekben is, gondoljunk csak Korinthusra, de mégis áldott közösségek voltak ezek. Olyan vonzereje volt ezen közösségeknek, hogy a halálos fenyegetettség ellenére is sokan csatlakoztak hozzájuk. A közösség számunkra is életszükséglet. A közösség sokkal több, mint hogy kedvesek vagyunk egymáshoz, nyilván az is, de ezen túl minden lelki kincsünket megosztjuk egymással, s megérezzük, hogy Krisztusban mi egymáshoz tartozunk, mi testvérek vagyunk.A közösség mindenek előtt az istentiszteleten valósul meg, ahol együtt hallgatjuk Isten igéjét, együtt járulunk az Úr asztalához. De a közösség a hétköznapokban is kell működjön, köszöntsük egymást az utcán, álljunk meg néhány szóra, beszélgessünk, nyugodtan meg is látogathatjuk egymást, házi bibliaköröket szervezhetünk, ahol hetente legalább egy alkalommal együtt vagyunk. A presbiter szent kötelessége, hogy a hétköznapokban is tartsa a kapcsolatot körzetével, látogassa meg ha beteg valaki, érdeklődjön a rá bízottak iránt, ha komolyabb gond van jelentse a lelkipásztorának.

5 Éneklés

A biblia emberei sokat énekeltek. Nem csak akkor, ha örömük volt, hanem a bánat idején is. Először akkor hallunk éneklésről, amikor száraz lábbal átkelnek a Veres tengeren, és megszabadulnak az őket üldöző ellenségeiktől. Énekeltek a szent sátorban, majd a templomban, de azon kivül is.Énekeltek, amikor Isten megújította népét Ezékiás, Jósiás idején, énekeltek akkor, amikor letették a második templom alapkövét. Az Újszövetségben is sok szó esik az éneklésről. Jézus énekelve indult el a szenvedések útján, Pál és Silás énekeltek Filippiben a börtönbe zárva, Pál több levelében is biztatja a gyülekezeteket az éneklésre.

Az énekléssel mindenek előtt Istent magasztaljuk az Ő nagy tetteiért, de egymást is lelkesítjük, bátorítjuk az énekléssel. Az éneklés az ördögöt menekülésre készteti, mondta Luther. Ezért Luther sokat és sokszor énekelt, sőt nagyon szép énekeket is írt. Hála Istennek van új és gazdag énekeskönyvünk, sőt még más énekgyűjteményeink is vannak, Hallelujah, Zengjen hálaének, ifjúsági füzetek, használjuk ezeket. Kimondhatatlan erőt adhat nehéz pillanatokban az éneklés. 1983 ápr.22-én, amikor a kolozsvári szekuritátén 6 órás kihallgatásom volt, mikor bezártak egy szűk szobába s vártam a kihallgató tisztet, végig a Ne csüggedj el kicsiny sereg éneket énekeltem, és csodálatos erőt, vigasztalást kaptam belőle. Sajnos az éneklést átengedtük a számítógépnek, CD lejátszónak, pedig a legszebb és legáldottab az, ha mi magunk énekelünk, énekeljünk minél többet, tanuljunk meg minél több éneket kívülről is.

A hitben való növekedés akadályai

Minden növekedésnek vannak fékezői, akadályai, zavarai is. Ha a növekedés rövid ideig stagnál, az még nem olyan nagy baj, de ha ez egy hosszú folyamat lesz, ott már nagyon oda kell figyelni. A Szentírásban is van szó visszaesésről, visszafejlődésről a hitben. A hitben is meg lehet lankadni, meg lehet erőtlenedni, sőt a hitet el is lehet hagyni, a hitben való életet fel is lehet adni. Ezért nagyon fontos, hogy azokról a dolgokról is beszéljünk, amik a hitben való növekedést akadályozzák, gátolják. Itt is sok mindent lehetne felsorolni, de mi nyolc ilyet említsünk meg.

1.Az önzés, individualizmus

Egyszer egy ember a különböző földrészek embereit így jellemezte: az afrikaiak olyanok, mint egy háló, minden egybekapcsolódik, egybefonódik, az ázsiai embereket vízcseppekhez hasonlította,amik összefolynak, az európai embereket pedig a billiárd-golyókhoz, akik egymáshoz ütköznek, hogy aztán minél messzebre kerüljenek egymástól. Ma sajnos már egyre kevésbé van szükségünk egymásra, mindenki jól megvan magában is. Ma már az egyedül élő embert is szórakoztatja a rádió, televízió. Ma alig éreznek az emberek felelősséget egymásért. Az egyházba is betört az ú.n. szupermarket-effektus, hogy csak akkor jönnek be az emberek az egyházba, a lelkipásztorhoz, ha valamilyen szolgáltatásra van szükség: egy keresztelés, esketés, temetés, házszentelés, megemlékezés. Egy lelkipásztor egyszer így panaszkodott: a gyülekezet olyan kellene legyen, mint a méhkas, ahol az emberek egyre jobban összebújnak, s ahol mindenki szépen végzi a feladatát, de olyan lett, mint egy talicskába öntött békasereg, amelyek mind ki akarnak ugrálni és minél messzebbre szaladni.

2.Rohanó élet

Mi egy rohanó korban élünk, ahol egyik változás a másikat éri. Az információknak egész áradata hömpölyög át rajtunk. Alig gondolkoztunk el az egyiken, már jön a másik. Semmiben se tudunk igazán elmélyülni, nem tudunk igazából semmire se odafigyelni, mert annyi minden leköti a figyelmünket. A tanárok is arról panaszkodnak, hogy a gyermekek nem tudnak koncentrálni, figyelni, annyira szétszóródott a figyelmük mindenre.A rohanó világban már nincs egy óra időnk arra, hogy egy istentiszteletet nyugodtan végigüljünk, egy prédikációt figyelemmel végighallagassunk. Szinte ördögi az, hogy a mai embernek egyre több szabad ideje van, mert a modern gépek annyi mindent elvégeznek helyette, és mégis egyre hajszoltabb, egyre stresszeltebb lesz. Átrohanja az életét, s közben épp élni nics ideje, épp az élet döntő kérdéseiről nincs ideje elgondolkodni.

3.anyagiasság, pénzközpontúság

Az emberi élet legfőbb célja az lett, hogy egyre többünk legyen, egyre több szebbnél-szebb dolgot szerezzünk meg. Ma különösen időszerű, amit Jézus a magvető példázatában így mond: a világnak gondja és a gazdagság csalárdsága..Ezek megfojtják az igét, úgy hogy az egyszerűen meghal bennünk, még mielőtt gyümölcsöt teremhetne. Nem véletlen mondja Jézus azt sem, hogy a gazdagok nehezen mennek be az Isten országába. A gazdagok alatt nyílván azokat érti, akiknek minden célja az, hogy minél több pénzt szerezzenek, akiknek életében a pénz játsza a legfőbb szerepet. Ma minden a jólét körül forog. A reklámok ontják reánk azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha ezt vagy azt megvesszük, ha ide vagy oda elmegyünk, ha ilyen meg olyan szépek leszünk. A mai fiataloknak az az álmuk, hogy minél hamarabb egy jó karriert építsenek ki, és hogy minél hamarabb anyagi jólétben és biztonságban élhessenek. A jólét érdekében nagyon sok ember második műszakot is vállal, és erre nyilván a legalkalmasabb a szombat és vasárnap, amikor a lelkiekkel és a családdal kellene több időt eltölteni. A lelki értékekre ma már senki se ad, nem az számít, hogy milyen ember vagy, hogy mennyire vagy őszinte, becsületes és megbízható, hanem az, hogy mid van és mennyid van. Az anyagi dolgok hajszolásának az oltárán feláldozzuk a legértékesebb lelki kincseinket is. Ki gondol manapság arra, hogy mi csak sáfárok vagyunk, s hogy nemsokára mindennel el kell számolni? Ki gondol arra, amit Jézus mond: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?

4.Világiasság

Pál azt mondja a római levélben: ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz.Mit jelent ez? Hogy a keresztyén embernek mások a normái, más az értékrendszere, mint a világi embereknek. A világ azt hirdeti, hogy mindent szabad, és hogy Isten törvénye ma már elavult, ma már azt nem lehet betartani, ezért nem is kell törődni vele. A világnak az a normája, az értéke, hogy nekem minél jobb legyen, hogy nekem minél több élvezetben legyen részem. Semmi sem fontos, hanem csak az, hogy én mit akarok, mit érzek, mit kívánok. Ilyen lett a világ, amiben élünk, ezt lássuk nagyon józanul, ne áltassuk magunkat efelől. De hogy élünk mi keresztyén emberek ebben a világban? Az ige határozottan mondja: ne ehhez szabjuk magunkat. Itt a szkematidzó szó van az eredeti szövegben, amiből a mi séma szavunk származik. Vagyis a világ sémája nem lehet a mi sémánk. A mi sémánkat Isten igéje, Krisztus szava és parancsa határozza meg. A mi életünk középpontjában Krisztus és az Ő szolgálata áll, számunkra sokkal fontosabb az, hogy milyenek vagyunk, mint az, hogy mink van. Mi a 21-ik században is komolyan vesszük Isten parancsait. A keresztyén ember kell hogy vállalja másságát. Hogy ő másképp viszonyul a pénzhez, a szexualitáshoz, a vasárnap megszentelééhez, a szabad idő eltöltéséhez és egyáltalán mindenhez. Mi nem azt kérdezzük, hogy miképpen csinálják ezt általában az emberek, hanem azt, hogy mi ebben az Isten jó, és tökéletes akarata. Ne legyünk béka emberek. Ha a békát- mivel ő egy hidegvérű állat egy edénybe tesszük és aztán az edényt elkezdjük melegíteni, a béka nem ugrik ki, mert együtt emelkedik a testhőmérséklete a vízével és a végén a fővő vízben egyszerűen felrobban, elpusztul. Nem veszi észre szerencsétlen állat, hogy a teste átvette a víz hőmérsékletét. Nagy veszély az, ha mi is átvesszük ennek a világnak a „hőmérsékletét” és a végén vele együtt veszünk el.

5.hamis Isten képek

Nagyon sok ember azért nem növekszik a hitben, mert hamis Isten-képek vannak benne. Alkotunk magunknak egy képet Istenről, és ha Isten nem úgy cselekszik, ahogy mi azt elképzeltük, akkor csalódottak leszünk, és nem akarunk hinni. Sokan úgy képzelik el Istent, mint egy titokzatos sorsot Ami meg van írva, az lesz meg, te úgy sem tehetsz semmit. Segédlelkész koromban temettem, megérkeztem a két énekessel a temetői irodába, s ott halljuk, hogy előttünk egy fiatalembert temettek el, aki fogadásból részegen átát akart menni a turbina gátján, beleszédült és meghalt. Erre a kedves énekes bácsi azt mondja : ez volt neki megírva. Én azonnal tiltakoztam: ez biztos, hogy nem így volt neki megírva, mert mi felelősséggel tartozunk azért, amit teszünk. Egy másik hamis kép a „kedves-Istenke” Az ilyen ember nem akar hallani Isten szentségéről, hogy ő rettenetesen haragszik a bűnre, az ilyen Isten elnézően mosolyog a legdurvább bűneink felett, mert neki, ahogy Voltaire mondta, úgymond az a dolga, hogy megbocsáson. De lehet ennek az ellenkezője is, hogy valaki Istent egy haragvó szörnynek képzeli el,aki azonnal megbűntet, ahogy valami rosszat tettél, aki alig várja, hogy lecsaphasson ránk, ha vétkeztünk.Az ilyen ember az irgalmas és kegyelmes Istenről nem tud semmit és egész életét rettenetes félelemben és rettegésben éli le. Egy másik hamis Isten-kép, a nekünk mindent megadó Isten: az ilyen ember számára Isten olyan, mint a vásárló automata, hogy felül bedobjuk az imádságot, alul pedig kijön annak teljesítése. Az ilyen ember nem akar tudni Isten szuverénitásáról, aki sokkal jobban tudja, hogy mit adjon meg és mit tagadjon meg tőlünk. Vigyázzunk, mert az ilyen hamis Isten-képek mind akadályok a hitben való növekedésben.

6.Önelégültség

Ezzel is sokféle változatban találkozunk. Amikor elvagyunk azzal, hogy mi mennyi féle ajándékot kaptunk, és már Istenre sincs szükségünk. Az is nagy baj, amikor másokat lenézek, megvetek, mert én úgymond sokkal jobb keresztyén vagyok, mint ők. Én igazi keresztyén vagyok, ők nem azok. Az ilyen ember úgy érzi, hogy ő már megérkezett, ő már tökéletes, neki már semmire és senkire sincs szüksége. Az ilyen emberből hiányzik az alázat. Az ilyen ember nem tud és nem is akar másokra hallgatni, másoktól tanulni. Ha valaki meg van elégedve a lelki életével, a hitben eddig eljutott szintjével, az nyilván nem fog növekedni, az nem fog előre jutni, hanem sokkal inkább hanyatlani, erőtlenedni fog a hite, Isten őrizzen minket ettől. A farizeusok példája is figyelmeztessen minket.

7.Kételkedés

A hitben való növekedés egyik komoly akadálya az, hogy kételkedünk Isten igéjének igazságában, megkérdőjelezzük azt, amit a Biblia tanít. Nem arról van itt szó, hogy a hívő embernek nem lehetnek kételyei. A Szentírás legáldottab embereinek az életében is voltak olyan pillanatok, amikor kételyek voltak bennük, hogy vajon szereti-e Isten őket, hogy vajon meghallgatja-e imádságukat, hogy Isten kegyelmes lesz-e hozzájuk. Még Keresztelő János is kételkedett ott a börtönben, pedig az asszonytól születettek között nem volt nálánál nagyobb. Ilyen kételyek feltámadhatnak bennünk, akkor is, ha hisszük, hogy Isten van, hogy szeret minket és hogy igéje megbízható. Vigyázzunk mert ma már  teológiai professzorok is vannak, akik Isten igéjét kétségbe vonják, tagadják azt, hogy a Szentírás Isten kijelentése. Ma sokan azt tanítják, hogy nem csak Jézus az Üdvözítő, hanem Mohhamed és Buddha is. Ezért nagyon vigyázzunk az ilyen kételkedésre. Ne kételkedjünk abban sem, hogy ki vagyunk választva, hogy bűneink meg vannak bocsátva és hogy biztos az, hogy üdvözülni fogunk, hogy bejutunk a mennybe. A Sátán az, aki a kételkedést akarja szívünkbe hinteni ezeket a dolgokat illetően. Kételyeinkkel jöjjünk az Úrhoz, de elmondhatjuk ezeket egy hitben erősebb tapasztaltabb barátunknak, lelki testvérünknek is, aki tud segíteni abban, hogy legyőzzük a kételyeinket.

8.Meg nem vallott és el nem hagyott bűnök

Ez is komoly akadály lehet a hitben való növekedésben.Ilyenkor Isten és egymás előtt is titkoljuk bűneinket. Az ilyen megkeményedéshez, és a hitben való visszafejlődéshez vezet. A Példab.18,13 ezt mondja: aki elfedezi bűneit, nem lesz jó dolga, aki pedig megvallja és elhagyja irgalmasságot nyer. A bűn olyan, mint a veszélyes hulladék. Azt meg kell semmisíteni, vagy nagyon biztonságos helyen kell tárolni. Ha a bűnt magunkba rejtjük, nem valljuk meg Istennek és nem adjuk át neki, nem visszük a Jézus keresztje alá, akkor az nagyon megmérgez, halálra mérgez minket.

Adott esteben készek kell legyünk a bűnt nem csak Istennek, hanem egymásnak is megvallani, bocsánatot kérni egymástól. A bűnbánatot, bűnbocsánatot a presbitériumban is gyakorolni kell, hisz lehetetlen az, hogy ne bántsuk meg, ne sértsük meg egymást. A keresztyén ember nem mondhat ilyet, hogy én nem bocsátok meg, az én házamba ne tegye be a lábát.Aki könyörtelen máshoz, ahhoz Isten is könyörtelen lesz.

A hitben való növekedés célja

Végül egészen röviden szóljunk a hitben való növekedés céljáról. Ennek célja mindenek előtt az Isten dicsőitése, az Isten dicsősége. Maga Jézus mondja, hogy abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek. Ez is Isten munkája bennünk, hisz magunktól mi csak a saját dicsőségünket keressük. De akik hisznek és a hitben szüntelenül növekednek, azok ezáltal is Isten dicsőségét szolgálják.

A hitben való növekedésünk második célja, hogy egyre erősebb, egyre bizonyosabb legyen a hitünk. Mert a hit egy nyugtalan dolog, mondja Luther. Nem úgy van, hogy egszer megkaptuk s aztán egszer s mindenkorra rendelkezünk vele.. Állandóan kell törekednünk a hitünk erősítésére. Soha sem mondhatjuk, hogy az már elég erős.

Végül a hitben való növekedésünk által embertársainkat is megnyerhetjük a Krisztusnak.Áldássá lehetünk embertársaink számára.Az emberek meg fogják látni bennünk Istent. Így a hitben való növekedés a legjobb misszió az emberek felé.Az ilyen élet vonzóvá és kívánatossá lehet mások számára. Előbb utóbb rá fognak kérdezni: te hogy tudsz így élni, hogy tudsz így cselekedni? S akkor mi alázattal, de határozottan azt mondhatjuk: úgy hogy hiszek Istenben, s követem Jézust. Szoktuk mondogatni, hogy a hitetlen emberek nem olvassák a Bibliát, a hitetlenek Bibliája a hívő keresztyén emberek élete. Pál azt mondja, hogy mi csillagként kell fényljünk egy elferdült és elvetemedett nemzetség között, egy romlott és erkölcstelen világban, és így embereket nyerhetünk meg Krisztusnak.

            Szeretném azzal befejezni előadásom, hogy ha hitünk a mai nap által csak egy kicsit is növekedni fog, ezért is legyen Istené minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2011 pünkösd havában                             Lőrincz István

Bábel

Barangolások bibliai tájakon: Bábel

Ez a helységnév nem csak helyet, hanem lelkiséget, szellemiséget is jelöl a Szentírásban.  Végigvonul vörös fonalként az egész Biblián, s a Szentírás utolsó könyvében is fontos szerepet játszik. Először a bábeli torony-építésnél s a nyelvek összezavarásánál találkozunk vele. Amikor külföldi testvéreinkkel találkozunk, s nem értjük a nyelvüket, s ezért nagyon sokszor sokat szenvedünk, akkor humorosan szoktuk mondani: mindezért a bábeli zűrzavar a hibás. Valóban nagy dolog, amikor nem értjük egymás nyelvét, de még nagyobb baj az, amikor egymás szivét se értjük. Mert hála Istennek azt is sokszor átéljük, hogy bár egymás nyelvét nem értjük, de egymás szivét igen, mert összeköt minket valami, összeköt Isten szeretete, a Jézus neve. De olyan rettenetes az, amikor egymás nyelvét értjük ugyan, s mégsem jön létre közösség, mégis értetlenül megyünk el egymás mellett. Amikor úgy van, ahogy a költő mondja, hogy bár egymás mellett élünk, de közöttünk jeges űr lakik, s olyan messze vagyunk lélekben egymástól, mint az égitestek. Rettenetes dolog az, amikor emberek a közös nyelv ellenére sem értik egymást, s nem is tesznek semmit annak érdekében, hogy a helyzet megjavuljon. Akkor nem értjük egymást, amikor azt tesszük, amit Bábelben tettek az emberek, hogy a maguk dicsőségére akartak tornyot építeni, nevet akartak szerezni maguknak. Az emberek akkor nem értik meg egymást, amikor önzőek, amikor maguk körül forgolódnak, amikor büszkék a teljesítményeikre, elvégzett munkájukra, amikor nem Istennek adják a dicsőséget. Ezt Isten nem tűri el.Egy ideig szemléli, hogy mit tesznek az emberek, de aztán leszáll, hogy megnézze, hogy mit is csinálnak ezek az emberek. Egy magasrangú vendég jön a bábeli építő-telepre. Nem jelenti be előre jövetelét, teljesen váratlanul jelenik meg. Az az Isten jelenik meg itt, akiről majd a zsoltár azt fogja mondani, hogy ha Ő nem építi a várost, akkor hába fáradoznak annak építői, s ha Ő nem őrzi azt, akkor hiába őrzik azt az emberek. S ha Isten jön, akkor ez jó nekünk, mert Ő a szeretet. Ezért örömüzenet az, hogy Isten jön, hogy lássa, mit is építünk mi, mivel is vagyunk mi elfoglalva. Isten örül annak, ha mi építünk, a mi munkakedvünk, szorgalmunk tetszik Istennek.Hisz Ő maga adta ki a parancsot a teremtés hajnalán, hogy őrizzük és műveljük azt a kertet, azt a világot, amit Ő teremtett nekünk. És először Bábelnél is úgy tűnt, hogy Isten kedvét lelheti ebben a munkában, hisz egy volt a nyelvük, s jól megértették egymást. S épp azért akarnak építeni, hogy együtt maradjanak, hogy ne szóródjanak szét a földön. És ezek az emberek nagy elszánással és kitartással, céltudatossággal dolgoznak, amit még Isten is elismer. Nem veszik félvállról az építést ez biztos. S mégis ennek az építkezésnek van egy nagy hibája, és ez az, hogy Isten nélkül végzik a számításaikat. Egységre, közösségre törekednek, de Isten nélkül. Ezek az építők Isten nélkül élő és dolgozó emberek. Az ásatások felderítették, hogy azért a vallásosság látszatát fenn akarták tartani, hisz az építő-telep mellett volt egy kápolna-féleség, ahol bálvány-isteneiknek áldoztak. Nem, ők nem hitetlen emberek, csak épp nem jól és jóban hisznek, csak épp azt zárták ki az életükből, aki ezt a munkát megáldhatná és jó véghez vihetné. Ezért az ő egész életük, gondolkodásuk, akaratuk és véghezvitelük, minden vallásosságuk ellenére egy Isten nélküli élet és munkálkodás. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy ők kerültek Isten helyére ebben az egész építésben. Ők kerültek a középpontba, minden saját maguk körül forog. Ahelyett, hogy az örökkévaló Istenben hinnének, magukat akarják örökkévalóvá tenni. Ahelyett, hogy az Isten nevét tisztelnék és dicsőítenék, maguknak akarnak nevet szerezni. Itt minden Isten nélkül, sőt még ennél rosszabb, minden Isten ellen történik. Nekik is azt súgja itt a kísértő, amit súgott az első emberpárnak is: olyanok lesztek, mint az Isten.

            Ez a történet jól mutatja, hogy milyen különös teremtmények vagyunk mi emberek. Hogy annyi minden jó is van bennünk, jó szándék, jó akarat, magas ideálok lelkesítenek, de ott van az érvényesülési, a hatalom és dicsőség-vágy is bennünk. A bábeli események levezetnek minket az emberi lét, az emberi lélek mélységeibe, szakadékaiba, meglátjuk, hogy milyen is valójában az Isten nélküli ember. Ilyen az ember, amikor nemzeti, nemzetközi, uniós, vagy csak éppen privát és személyes tornyokat épít. Sőt, még akkor is, amikor templomtornyokat építünk, ott lehet az emberi dicsőség keresése és hajhászása. Magyarországi testvérgyülekezetünk lelkésze mesélte, hogy a Kúnságban mindegyik torony pár centivel magasabb, mint a másik, mert a 19-ik században, amikor ezek épültek hatalmas versengés volt a gyülekezetek között, hogy ki fog magasabb tornyot építeni. Igen, még a templomépítés is tele lehet ennyire emberi, büszke és gőgös indulatokkal. De ez a történet világossá tesz valamit: az ember Isten nélkül sok mindenre képes lehet, de egy dologra nem, és ez az, hogy megszabaduljon önmagától, megszabaduljon önzésétől, hiúságától. Erre épp arra az Istenre van szüksége, akit mellőzni akar az életében, építkezésében. És ezt Isten is nagyon jól tudja. Ezért hozza Isten azt a döntést, hogy összezavarja nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét, és ne fejezhessék be a tornyot. Isten a széthúzás lelkét adja nekik, s már nem értik egymást, már nem tudnak közösségben lenni egymással, nem tudnak egymással építeni. A döbbenetes az, hogy épp az történik meg, amitől féltek, s amit minden áron el akartak kerülni: hogy megszünnek az építéstől és szanaszét szóródnak. Isten a mennyből megállítja ezt az építést.

            Feltehetjük a kérdést: miért cselekszik így Isten? Tán csak nem irígy az emberre? Hát nem engedheti meg az embernek, hogy neki is legyen egy kis sikerélménye? Hát olyan Isten, mint az a nagyapa, aki a háza erkélyéről nézi, hogy unokái szépen építgetnek, s egyszer csak oda lép és mindent felborogat, amit az unokák oly nagy szorgalommal felépítettek?  Ó, nem! Isten nem a maga érdekében száll le, hanem miérettünk. Isten nagyon jól tudja, hogy amit mi nélküle vagy ellene teszünk, az előbb-utóbb épp az ember ellen fordul és nagy veszedelmünkre lesz. Mert ami Isten-ellenes, az egyszersmind ember-ellenes is. Minden Isten-ellenes vállalkozásban egy bomba van időzítve, ami egyszer felrobban és hatalmas kárt okoz annak az embernek, aki készítette azt. Az olyan tornyok, amiket az ember Isten nélkül vagy ellen épít, épp őt magát fogja maga alá temetni. Még elképzelni is rossz, hogy mi lett volna, ha Isten nem avatkozik közbe és az ember véghezvihette volna tervét. Isten itt az embert megvédi önmagától, s még akkor is az ember javára van ez, ha ítéletként jön az emberhez.

            Ez a történet egy örök figyelmeztetés az ember számára, hogy hova vezethetnek még a jó tervek,ideálok is, ha azok Isten nélkül fogannak és valósulnak meg. Hogy nem csak a beteg halhat meg, hanem az egészséges is, aki azt gondolja, hogy ő nem beteg és nem megy az orvoshoz. Mert az utolsó szót erről a történetről Isten Krisztusban mondta ki. Amikor az idő teljessége eljött, Isten leszállt Fiában ebbe a világba. És az építést Ő maga vette kezébe, hogy minket megváltson. Nem véletlen az sem, hogy az Isten Fia, egy ácsmesternek, tehát egy építőnek a házában nőtt fel, hogy onnan elindulva kezdje el építeni az Isten országát ebben a világban. Pünkösd napján ez a kudarc isteni sikerré változott.Amit az ember nem tudott megtenni a saját ereje által, azt Isten elvégezte az Ő Szentlelke által. És azóta Isten építi az Ő országát ezen a földön, és megengedi, hogy ebben a munkában mi is munkatársai lehessünk. Mi ezután ne bábeli tornyokat, hanem Isten örök országát építsük hát!

Olvasandó igék: 1Móz.1,28, 2,15, 11,1-9, Zsolt.1271-2, Mát.9,12, Ap.csel.2,8

                                                                                                            Lőrincz István

Antiokhia III

Barangolások bibliai tájakon: Antiókhia III.

Ha tovább vizsgáljuk az antiókhiai gyülekezet életét, akkor látjuk, hogy az is jellemezte ezt a gyülekezetet, hogy nem magáért élt. Ez a gyülekezet tudta, hogy a keresztyénség nem belőlük áll, hanem sok más gyülekezetből is. Ez a gyülekezet a szó legjobb értelmében ökumenikus volt. És ezt nem csak szép és nagy szavakkal vallották, hanem készek voltak cselekedeteikkel is megmutatni. Adott esetben más gyülekezet szükségét enyhítették. Amikor Júdeában a nagy szárazság miatt nem volt kenyér, rögtön elhatározták, hogy gyűjtést szerveznek és adományukkal a bajba jutott testvéreik segítségére sietnek. A most anyagilag jobb helyzetben levő Antiókhia segíti a szegényebb körülmények között élő testvérgyülekezeteit. Tették ezt annak ellenére, hogy teológia síkon nem mindenben egyezett a véleményük, voltak közöttük tanbeli különbségek, de ez nem akadályozta meg őket a segítségnyújtásban. Az anyagiakban való segítségnyújtást nem kötötték lelki feltételekhez. Anyagilag azt is kell támogatni, akivel lelkileg nem tudok mindenben egyetérteni. Ebben is Jézus példáját követi a gyülekezet, aki a kananeus asszony lányát is meggyógyította és átment Samárián is prédikálva az evangéliumot.

 Az előbb már utaltam arra, hogy voltak teológiai és látásbeli különbségek az antiókhiai és a jeruzsálemi gyülekezet között. Jeruzsálemben igen-igen megnőtt az apostolok tekintélye. Oszlopoknak kezdték el hívni őket. Péter és Jakab nagy tekintélyre tesz szert. Egyik ember a másik fölébe nőtt. Ez Antiókhiában egészen másképp volt. Ez a gyülekezet a vezetőivel együtt a testvérek közössége volt. Itt nem volt az, hogy én vagyok a nagy Pál vagy Barnabás, te pedig csak egyszerű „fapados”egyháztag vagy. Az egyházi hagyomány azt tartja, hogy Pál ide megérkezve adta magának ezt a nevet a Saulus helyett, akiről tudjuk, hogy Izrael első hatalmaskodó, büszke királya volt, a Pál név pedig azt jelenti : kicsiny, jelentéktelen. Hogy megbecsülte Pál egész életén át azokat, akik bármilyen kis szolgálatot elvégeztek, milyen szeretettel ír egy Epafrodituszról, aki csak annyit tett, hogy neki Filippiből csomagot vitt. Pál apostol az ilyen embert atyafinak, munkatársnak, bajtársnak nevezi.

Antiókhia üzenete ma az, hogy a gyülekezetben mindenki egyenlő. A lelkészek se érezzék magukat feljebbvalónak. Ha egy gyülekezetben nem tudunk barátok lenni és barátként beszélgetni egymással, hanem különböző hatalmi pozíciókból tárgyalunk, akkor jaj annak a gyülekezetnek. Ott választófalak, egymás megvetése, lenézése van s az ezzel járó keserűségek. Ezzel csak veszít az egyház, a gyülekezet. A Krisztust követő ember Ura nyomdokain járva mindig alázatos szolgaként kell megjelenjen, ne kitűnni, hanem eltűnni akarjon, de úgy mint a só, hogy közben ízesít, úgy hogy jobb és ízesebb lesz az élet és a világ, illetve a gyülekezet közössége általa. Ma egy olyan egyház, gyülekezet a vonzó, ahol baráti szeretet, jó hangulat egymás megbecsülése  van. Ma is nagyon sok ember távolodik el az egyháztól, mert felülről kezelik őket és nem barátként a Krisztus szeretetével és alázatával.

 Az antiókhiai gyülekezet misszionáló gyülekezet is volt. Ez a gyülekezet volt az, amelyik először gondolt a pogányokra, akiknek fájt az, hogy tőlük közelebb vagy távolabb élő emberek még nem hallottak Krisztusról, hogy még bűnben, sötétségben, gyűlöletben élnek. Nem azt mondták: milyen jól megvagyunk itt mi magunkban, milyen jó, hogy itt minden rendben van, hanem fájt nekik az, hogy emberek Isten nélkül élnek és így hosszú böjtölés és imádkozás után a Szentlélek vezetésére figyelve kiküldik Pált és Barnabást a missziói utakra. Anyagilag is támogatták őket, naponta imádkoztak munkájukért és szeretettel várták vissza a kiküldött apostolokat. Mi egy elnyomó rendszerben éltünk, volt elég bajunk, de hála Istennek most szabadság van, lehetőség van arra, hogy a mi egyházunkból is menjenek emberek misszióba, csak épp legyen ki pénzzel és imádsággal segítse támogassa őket.

 Isten kegyelme látható volt ebben a gyülekezetben. Azt olvassuk, hogy amikor Barnabás először ide megérkezett látta az Isten kegyelmét örvendezett. Nem írja le Lukács, hogy mik is voltak ennek jelei, de gondolhatunk itt számbeli növekedésre, az egymás közötti szeretetre, segítségnyújtásra, a megszentelt életben való járásra. Ezek a jellemvonások ezt a gyülekezetet kívánatossá és vonzóvá tették mások számára is. Nem véletlen az sem, hogy itt nevezték a Krisztus követőit először keresztyéneknek, vagyis krisztusi embereknek. Az ő életük hasonlított Mesterük életére. Vajon milyen  látható jelei vannak gyülekezeteinkben a kegyelemnek? Számbeli növekedésről sajnos nem lehet szó,de itt is feltehetjük a kérdést: vajon ez is nem a hitetlenség jele? A kérdés azonban marad: látható-e a mi gyülekezeteinkben az Isten kegyelme és lehet-e örvendezni felette? Vonzóak és kívánatosak-e gyülekezeti közösségeink, ha igen miért s ha nem mit tehetünk, hogy ilyenekké legyenek. Ezekről a kérdésekről érdemes elgondolkodni, ezekről beszélgetni.

            Végül még csak annyit, hogy ez a gyülekezet e sok jó vonása ellenére se volt tökéletes. Itt is voltak feszültségek és konfliktusok is. A Szentírás erről is őszintén beszámol. Itt történt meg, hogy Pál és Péter, e két áldott apostola az Úrnak bizony elég kemény konfliktusba keveredett egymással. Péter ugyanis egy adott ponton  először együtt evett a pogányokból lett keresztyénekkel, vagyis nem tartotta be a mózesi törvény előírásait, de amikor Jeruzsálemből zsidókból lett keresztyének jönnek, akkor hozzájuk csatlakozik és otthagyja a pogányokból lett keresztyéneket.Nyilvánvaló, hogy ő is jót akart, mindkét csoportnak eleget akart tenni, egyiket se akarta megbotránkoztatni. Pált ezt képmutatásnak látja és őszintén megmondta ezt Péternek.  Ebből azt látjuk, hogy a gyülekezet nem egy olyan hely, ahol nincsenek bajok, feszültségek, konfliktusok, de azt is láthatjuk, hogy egy olyan hellyé válhatik, ahol ezek szépen, őszinte és egyenes párbeszéd által megoldódhatnak. A gyülekezet egy olyan hely, ahol meginthetjük egymást, de ahol őszintén és teljes szívvel meg is bocsáthatunk egymásnak. Bárcsak történne ez meg a mi gyülekezeteinkben is. Így vigyük magunkkal az antiókhiai gyülekezet szép példáját.

Olvasandó igék:  Ap.csel 11,23.26, 13,2-3, 2Kor.8,1-2, Gal.2,11

                                                                                                Lőrincz István

Antiokhia II

A Szentírás helységei: Antiókhia II.

A múlt alkalommal az antiókhiai gyülekezetről kezdtünk el beszélgetni. Megismertük ennek városnak a múltját, kúltúráját, aminek a keresztyénség kialakulásában és terjedésében döntő szerepe volt.Ezek után próbáljunk megvizsgálni néhány jellemző vonást, ami ebben a gyülekezetben volt és azokat próbáljuk magunkra alkalmazni.

1. Ebben a gyülekezetben együtt maradt az igehirdetés és a diakónia. Bátorkodom az apostolokat megbírálni abban a döntésükben, hogy ők csak az igehirdetéssel és  az imádkozással foglalkozzanak, a szeretetszolgálatot pedig a diakónusokra bízzák. Hogy ez mennyire így van, ez abból is látszik, hogy az a két diakónus, akiről részletesebben hallunk mindketten prédikáló diakónusok is voltak, s ez valószínűleg Nikolausnak is tulajdonítható, aki ezt a jó gyakorlatot, az igehirdetést és diakóniát összekapcsolni, épp Antiókhiából hozhatta. Az ő meggyőződése lehetett, hogy az apostoloknak szeretetszolgálatot, vagyis diakóniát is kell gyakorolni, a diakónusoknak pedig prédikálni is kell, illetve bizonyságot tenni. Ez a gyülekezet azt mutatja, hogy az anyagi és lelki világot nem lehet egymástól elszakítani. Nem lehet úgy prédikálni, hogy ne végezzünk szeretetszolgálatot és nem lehet úgy diakóniát végezni, hogy közben ne tegyünk bizonyságot Krisztusról szavainkkal is. Jézus se tette csak az egyiket. Pedig Ő mondhatta volna, hogy neki csak az igehirdetésre van ideje és elhivatottsága. De ha kellett gyógyított is, s ha kellett kenyeret is osztogatott az embereknek, rászorulóknak. Ez a gyülekezet tehát a Jézus vonalán haladt. Az anyagi világ, a test is szerves része a keresztyén életnek. Az egyház az évszázadok során sok mulasztást követett el ezen a téren. A kettő között helyes egyensúly kell legyen. Vannak persze idők, amikor hol az egyik, hol a másik élvez elsőbbséget, ahogy azt a helyzet megköveteli. Van amikor a diakóniára kell több hangsúlyt fektetni, van amikor az igehirdetésre. Van amikor sebet kell kötözni, van amikor prédikálni kell. A példázatbeli pap elkerülte a bajba esett embert, mondván, hogy neki prédikálni kell, pedig akkor épp sebet kellett volna kötöznie, ezt a samaritánus értette meg, Jézust őt dicséri meg és nem a papot, akit elmarasztal magatartásáért. Azt az embert állítja Jézus elénk aki felismerte, hogy az adott helyzetben mit kell tennie.

2.  Az antiókhiai gyülekezetben ledőltek a faji és osztálykorlátok. Ez a gyülekezet vezetőségének vizsgálatakor derül ki. Barnabás ciprusi származású zsidó volt, Simeon, akit egyesek Cirénei Simonnak gondolnak a Niger melléknevet viselte,  ő fekete ember volt, vagyis néger. Ő minden valószínűség szerint Afrikából származott. Lucius szintén afrikai, Manaes pedig Heródessel együtt nevelkedett, ennek hátterében az állt, hogy a római provinciákban az uralkodók szívesen befogadtak egy „echt” római gyermeket, hogy az ő gyermekük átvegye tőlük a római gyermek nyelvét, viselkedését, szokásait, hogy később könnyebben eligazodjon a római birodalomban. Ennek a gyülekezetnek a vezetősége, mondjuk most presbitériuma 5 emberből állt: 2 zsidó, 2 afrikai és 1 római. Nem volt tehát probléma, hogy az 5 presbiter 3 néphez tartozott, 3 kontinensről származtak és 2 féle bőrszínük is volt. Ebben a gyülekezetben mindenkit testvérként kezeltek, attól függetlenül, hogy milyen néphez tartozott, milyen nyelven beszélt, milyen kultúrkörből jött, mi volt a társadalmi helyzete vagy milyen volt a bőrének színe.  Mennyi gond származik ebből a gyülekezeteinkben, gondoljunk a román vagy cigány testvéreinkhez való viszonyulásra.. Ez a gyülekezet legyőzte az osztálykorlátokat, a társadalmi ranglétrán elfoglalt állásból származó különbségeket. Manaes a felső tízezer tagja volt, míg Lucius valószínűleg rabszolga lehetett. Ez abban a világban ég és föld különbséget jelentett, a civil életben elképzelhetetlen volt még az is, hogy köszöntsék egymást, de a gyülekezetben a magas származású római és a rabszolga jól megfért egymással, mégpedig a gyülekezet vezetőségében. Antiókhiában nem volt személyválogatás, nem azt nézték, hogy ki kicsoda, hanem azt, hogy ki Kihez tartozik, s aki Jézus Krisztushoz tartozott az a gyülekezetben egyenrangú testvér volt. A gyülekezetben nem lehet probléma az, hogy az egyik több doktorátussal rendelkező kutatóprofesszor, a másik pedig írni és olvasni alig tudó munkásember, sem az, hogy az egyik jól menő vállalkozó, a másik pedig szegénysorú ember. Sajnos mi még messzi tartunk ettől. Városi gyülekezeteinkben, legalábbis az én tapasztalataim szerint jobb a helyzet ilyen szempontból, de falun még mindig számon tartják hogy ki az ott született törzsgyökeres, ki pedig a „gyűtt-ment” , ki az aki „gazda” ki pedig, aki „szegény” családból származott.

3.  Ez a gyülekezet jól kapcsolta össze a régit és az újat, a konzervatív és a haladó elemeket. Azt olvassuk, hogy a gyülekezetben voltak próféták és tanítók. A tanító a múltra koncentrál, és annak az értékeit próbálja tovább adni. Így az ő munkája erősen konzervatív jellegű. A tanító jól ismeri mindazt a felhalmozódott értéket, amit elődjei összegyűjtöttek , kitermeltek és azt igyekeztek minél hitelesebben átadni egy új nemzedéknek. A próféta ezzel szemben az a személy, aki új látásokat kap az Úrtól és ezeket az új igazságokat igyekszik alkalmazni a jelenre és belevinni a jövőbe. Az ő munkája az, hogy új dolgokkal akarja a gyülekezet életét meggazdagítani, érdekesebbé, az újabb nemzedékek számára is vonzóvá tenni.

            Antiókhiában ez a kettő, a régi és az új, a haladó és a konzervatív, a régi és az új értékek jól megfértek egymás mellett. Ez így is kell legyen. Hiszen ha egy gyülekezetben csak a régi lenne, akkor az elerőtlenedne, megmerevedne, elveszítené vonzását főleg a fiatalok körében. Ha csak mindig új van, akkor elcsúszhat a gyülekezet a liberalizmus, lazaság,modernkedés felé s ilyen esetben az idősebbek nemzedékét veszítjük el, akik ragaszkodnak a régi értékekhez, formákhoz. A kettőt mindig egymás mellé kell tenni, egymással egyensúlyban kell tartani. A régi értékek: igehirdetés, sákramentumok, beidegződött bibliai szokások meg kell maradjanak, de jöjjenek az új elemek is, mint például ifjúsági istentisztelet, vetítések, evangélizáció, mert ezek frissítik a gyülekezetet és főleg a fiatalok igénylik is ezt

Olvasandó igék: Ap.csel.6,5, 10,38, 13,1, Gal.3,28

                                                                                                Lőrincz István

Antiókhia

A Szentírás helységei: Antiókhia I.

Isten kegyelméből új sorozatot indítunk, melynek keretében a Szentírás helységeit igyekszünk számba venni, hogy mik is történtek ott, és természetesen itt is az lesz a legfontosabb, hogy megvizsgáljuk, hogy mi mit tanulhatunk mi ezekből. E sorozat által is kettős célunk lesz: növekedni hitben és ismeretben.

            Az első helység, amiről beszélgetni fogunk: Antiókhia. Most csak néhány bevezető gondolatot lássunk, mert e nélkül nem érthetjük meg a következendőket sem. E város gyülekezete kimondhatatlanul fontos a keresztyénség kialakulásában és fejlődésében a Krisztus utáni első három évszázadban. Tudjuk azt, hogy sok ilyen nevű település volt az ókorban, szám szerint tizenhatról tudunk. Az Újszövetség ezek közül kettőről tesz említést, az egyik Ázsia tartományban volt, határváros Frigia és Pisidia között. Pál itt is járt az első missziói útja alkalmával, de ennél sokkal de sokkal jelentősebb az az Antiókhia, amiről néhány alkalommal beszélni fogunk. Ez Szíria tartomány fővárosa volt, valamikor egy gyönyörű város, ma egy jelentéktelen lepusztult városka Törökország területén, és  Antakyanak hívják. A Libanon és Taurusz hegység közötti völgyben fekszik, az Orontesz folyó partján, 32 km-re a Földközi tengertől és 300 km-re Damaszkusztól. Kr.előtt 300-ban alapította Szeleukosz Nikátor. Kedvező fekvése miatt a város gyorsan fejlődött, kereskedelmi, kultúrális, közigazgatási és gazdasági központtá nőtte ki magát. Kr.előtt 64-ben lett a Római Birodalom részévé, ekker lett tartományi főváros is, a római helytartó székhelye, Róma és Alexandria után a birodalom harmadik legnépesebb városa volt, lakosainak száma meghaladta a 200.000-et, de még ennél többről is beszélnek. Összekötötte Keletet és Nyugatot, ezért nagyon fontos kereskedelmi központ is volt. Híres volt szarvasmarha tenyésztéséről is többek között. Kúltúráját a hellenizmus határozta meg. A hellenizmus ennek a kornak kúltúrális mozgalma volt. Ez tulajdonképpen Makedón Sándorral kezdődött a Kr.előtti 4-ik században, melybe Perzsia elfoglalása után perzsa elemek is keveredtek. A hellenizmus szó szerint görögséget jelent, vagyis görög életmódot és szokásokat. A legfőbb jellemzője az volt, hogy igyekezett felszámolni és magába olvasztani különböző nyelveket, kúltúrákat, azoknak minden sajátosságukkal együtt, s azon igyekezett, hogy mindenkit egy egységes néppé formáljon. A görög kúltúra megpróbálta Keletet és Nyugatot összhangba hozni. Megpróbált az akkori világra egy egységes gondolkodást rákényszeríteni, ennek érdekében létrehoztak egy egységet nyelvet is, ez volt az ú.n.”koiné”, az Újszövetség nyelve ez. A hellenizmus egyik példája épp a császárkultusz volt, ami az uralkodók vallásos tiszteletét, imádását jelentette. Keleten ez már régebb szokásban volt, hisz az egyiptomi királyok, a fáraók már születésük pilllanatától isteni tiszteletben részesültek. Ez lassan, de biztosan Nyugatot is maga alá gyűrte. Ennek első jelentős képviselője Domitianus császár volt, aki Kr. után 86-ban nevezetette magát „istennek és úrnak”. A császári ünnepeken mindenki kivétel nélkül fehérbe kellett öltözzön, amikor a császár megjelent, a népnek újjongásban kellett kitörnie és mindenki a császárt kellett éljenezze. Az egész ország egyfajta császárt dicsőítő szavaló-kórussá kellett váljon. Még az állatok is részt kellett vegyenek ebben, betanított papagájok is ezt kellett rikoltozzák: ave cezar. A császári iratok így kezdődtek: „az úr, a mi istenünk parancsolja”. A birodalmi végzések, törvények így kezdődtek: „tetszett az úrnak, a mi istenünknek az ő kegyelmességében”. Ez hihetetlen nehézséget és próbatételt jelentett az első három század keresztyéneinek, akik különben hűséges és engedelmes alattvalók voltak, becsülettel végezték a rájuk bízott munkát, de egyre nem voltak hajlandók: a császárt istenként imádni, mert számukra egyedül Isten és Krisztus volt az imádandó. Erre a császár és az emberei azokat, akik a császárt nem voltak hajlandók imádni kiéheztetett oroszlánok elé vetették. Hatalmas arénákban, a mai stadionok elődjeiben összegyűjtötték az embereket, először bevonult a császár, mire a tömeg felordított: kyrios kaisar, vagyis a császár az úr, s ekkor láncra fűzve bevezették a hitvalló keresztyéneket, akik énekelték, hogy Kyrios Christos, vagyis Krisztus az Úr, és így mentek az oroszlánok elé. Ez az egyszerű hitvallás az életükbe került.

            Máris feltehetjük a kérdést: nekünk mennyit ér a hitünk és hitvallásunk? Mit vagyunk mi készek áldozni Krisztusért és az Ő egyházáért, adott esetben a helyi gyülekezetért? Nem kellene-e mélyen megszégyenítsen az első keresztyének vértanúsága, amikor mi már úgy elkényelmesedtünk, hogy a néhány lépesre levő templomba se megyünk el, főleg ha egy érdekes műsor megy a Tv-ben vagy épp kedvezőtlen az időjárás. Lelkészi irodákban és közgyűléseken pedig azon vitatkozunk, hogy tudunk-e 1%-ot fizetni jövedelmünkből az egyház fenntartásáért. Egy híres lelkipásztor, aki 14 éven át szenvedett a negyvenes évek végétől a hatvanas évek elejéig a kommunizmus szörnyűséges börtöneiben, aki sok verést és kimondhatatlan megaláztatást szenvedett Krisztusért, hitének bátor megvallásáért, a konfirmáció előtti napokban a konfirmadusait elvitte az állatkertbe, odavezette őket az oroszlánok ketrece elé és azt mondta nekik: az első keresztyének úgy tettek hitvallást a hitükről, hogy odamentek az oroszlánok elé, ti mire vagytok készek hitetekért? Mert a ti elődeitek az első három évszázadban erre is képesek voltak. Ezeket azért is írom le, mert ennek ismerete nélkül a Jelenések könyvéből semmit se érthetünk meg, és azért is, hogy ezeket a drága véártanú testvéreinket soha se felejtsük el, hanem naponta merítsünk hitet és bátorságot az ő helytállásukból.

            Antiókhiában híres-nevezetes filozófia iskolák, retorika-egyetem és egy nagyon gazdag könyvtár is volt., de volt itt színház, stadion, nyilvános-házak, kaszinók és szórakoztató-park, ha akkor nem is így nevezték. Voltak itt termál-fürdők és egy amfiteátrum is kifejezetten a küzdő-sportok művelésére. Volt ennek a városnak egy hatalmas, oszlopok által szegélyezett 6,7 km-es sugárútja, de volt itt utcai világítás gyönyörű fajansz –csempe és mozaik is. Jellemző volt erre a városra a teljes erkölcsi lazaság, a liberalizmus. Kéjnők egész serege, kártya-partik és kicsapongó orgiák várták a szórakozni vágyó gazdag embereket. Nagyon szerették itt a viccelődést, a humort, nem véletlen, hogy a kereszyténeket itt nevezték először keresztyéneknek, ami akkor nem egy elismerő megtiszteltetés, hanem egy cinikus gúnynév volt. A fényűzésnek, szórakoztatóiparnak megvolt az ellentéte is, a város széli nyomornegyedek, ahol rabszolgák százezrei tengették életüket.

            Nagy zsidó közösség is volt a városban, méghozzá igen missziós lelkülettel és lendülettel, nagyon sok volt itt a prozelita, akik pogányokból lettek zsidókká. Az István kivégzése után támadt üldözésben sok keresztyén ide menekült Jeruzsálemből, ezek igen komoly missziói munkába kezdtek, és a keresztyének száma rövid idő alatt nagyon megnövekedett. Isten kegyelméből itt egy erős, aktív gyülekezet lett. Először Barnabást küldte az apostolok tanácsa ide Jeruzsálemből, aki mikor látta, hogy a munka meghaladja az erejét, Pált hívta magához Tárzuszból, hisz ez nem volt messze Antiókhiától. Innen indult Pál missziói útjaira, de erről még bővebben fogunk szólni. Így lett Antiókhia a világmisszió bölcsője, a misszió anyahajója, ahogyan még nevezni szokták. Itt alakault ki az ún.”antiókhiai írásmagyarázat”, amelyik az alexandriai ellenében, amelyik az allegorikus magyarázat szószólója volt, a betű szerinti magyarázásra tette a hangsúlyt, amit később a reformáció is megerősített, és ami jellemzi a mi írásmagyarázatunkat is. Ezek után meg fogjuk vizsgálni, hogy mit tanulhatunk mi ettől a gyülekezettől.

Olvasandó igék: Ap.csel. 11,19,26, Zsid.11,36-38, Jel.6,9-10

                                                                                                Lőrincz István

A predesztináció gyakorlati kérdései

 A predesztináció gyakorlati kérdései

(előadás presbiter-képző konferenciára)

Kedves lelkész és presbiter testvéreim! Előljáróban néhány megjegyzést szeretnék tenni. Nem azzal az ígénnyel fogtam hozzá ennek az előadásnak a megírásához, hogy valami újat vagy nagyot fogok mondani ebben a kérdésben. Előttem sokan mások már megtették ezt. Először is a magam számára szerettem volna ezeket a kérdéseket trisztázni, hogy én is világosabban lássak ebben a kérdésban Aztán az a vágy vezérelt, hogy presbiter testvéreimnek is próbáljak valamilyen eligazítást adni ebben a nehéz és kényes teológiai  kérdésben. Hisz mi reformátusok büszkék vagyunk arra, hogy Kálvin János a mi reformátorunk dolgozta ki a leginkább ezt a témát, de ezen kívül vajmi keveset tudunk a témáról. A predesztinációnak vannak nyilván elméleti és gyakorlati kérdései is, én a gyakorlati kérdésekre szeretném tenni a hangsúlyt, hisz az elméleti kérdéseket sohasem fogjuk úgyse megoldani.

            A predesztinációról beszélni nem könnyű dolog, mégis meg kell tennünk, hisz ez a kálvinizmus egyik alapvető tanítása egyfelől, másfelől pedig a gondolkodásunk ebben a kérdésben tele van zűrzavarral, hibás képzetekkel. Ha egy képpel akarnám ezt szemléltetni, akkor azt mondanám, hogy a predesztináció nem egy könnyen bejárható, áttekinthető síkság, hanem egy égbe nyúló sziklás hegység, a predesztináció egy olyan sziklacsúcs, ami néha ködbe burkolózik, s körvonalait nem lehet emberi szemmel meglátni. Itt váltakozik a mélység és magasság, a kijelentett dolgok és megfejthetetlen titkok, a logikusnak és egymásnak merőben ellentétesnek látszó dolgok. Nem csoda ha nagyon sok ember visszaretten ezeket a mélységeket és magasságokat látva, és kijelenti, ha ez a kérdés ilyen bonyolult és nehéz, akkor sokkal jobb, ha egyáltalán nem foglalkozunk vele. A keresztyén emberek nagy többsége ezért megelégszik a könnyen érthető dolgok síkságával és nem merészkedik a predesztináció tanának szédítő magasságába. Még a reformátorok közül is sokan visszarettentek, bár először mind nekivágtak, hogy megmásszák e hegyet, de hamarosan megtorpantak és feladták a további küzdelmet.Luther nem foglalkozott behatóbban e kérdéssel, Zwingli nem is tudott mit kezdeni e tanítással. Kálvin volt a reformátorok között az, akinek kutató lelke, nem nyugodott bele abba, hogy megálljon a hegy lábánál és visszaforduljon. Ő úgy érezte, hogy neki szüntelenül előre kell menni. Ebben nagy segítségére volt Augustinus, de nyilván a Szentírás, közelebbről Pál  levelei. Így jutott Kálvin a predesztináció tanában olyan mélységek és magasságok fölé, ahova azóta se jutott el más teológus.Ő is tudatában volt annak, hogy ezt a titkot nem tudja teljességgel megfejteni, de úgy érezte, hogy Isten Lelke vezeti őt ezen az úton és így egyre magasabb csúcsokra lehetséges eljutnia. Ő is szüntelenül arra figyelmeztetett, hogy ebben a kérdésben a legnagyobb óvatossággal járjunk el, hogy kerüljük a meddő vitatkozásokat, de attól is óva intett, hogy mellőzzük ezt a tanítást, mint egy veszedelmes és meghódíthatatlan szirtet. Kálvin azt tanította a predestinációról, hogy ha erreől nem tanítunk, akkor híveinket megfosztjuk Isten jótéteményétől, s a Szentlelket gúnyoljuk ki, ha azt állítjuk, hogy Ő olyan dolgokat is tanított, amiket a hívek elől el kellene titkolni.Engedjük, hogy a hívő Isten minden beszéde előtt megnyithassa lelkét, és fülét, de ahol az Úr becsukja száját ott mi is hallgassunk el.Kálvin volt a reformátorok között, aki a predesztináció kérdését a maga lelkében átélte, azt előttünk feltárta és sok kérdésben nekünk feleletet adott. A predesztináció persze nem a Kálvin találmánya, hanem a Szentírás alapvető tanítása, a Kálvin érdeme azonban az, hogy ő szembe mert nézni ezzel a kérdéssel, és végig merte gondolni ezt a témakört a maga teljes mélységében és magassságában. Azt is le kell szögeznünk, hogy Kálvin nem a skolasztikai okoskodás útján jutott el a predesztinációhoz, hanem a hit és tapasztalat útján.

Vigyázzunk arra is, hogy a predesztináció tanát ne önálló hittételként kezeljük, mert ez a Biblia szívének nevezhető kegyelem-tan egyik végkövetkeztetése, amelynek célja az Isten dicsőségének magasztalására való buzdítás. A predesztinációt a Szentháromság Isten végzi, oly módon, hogy az Atya elküldte a Fiút, a Fiú elvégezte a megváltást, a Szentlélek pedig hatékonnyá teszi azt a megváltottakban. Azt is meg kell gondolnunk, hogy a predesztináció tana elsősorban a hitnek és nem az értelem számára adatott, és csak a legnagyobb tisztelettel és imádattal lehet róla beszélni. Világosan kell látni, hogy az első kiválasztott Krisztus, akit Isten kiválasztott a megváltás véghezvitelére, s ezzel szorosan függ össze az emberek kiválasztása és üdvözítése. Ezért tanítja Kálvin, hogy a kiválasztás tükre Krisztus.

Mert az emberek általában nem is a predesztináció tana ellen lázadoznak, hanem a predesztinációnak azon tanítása ellen, ami az üdvösségre és a kárhozatra vonatkozik. Kálvin így határozza meg a predesztinációt: Eleveelrendelésnek Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akaratja szerint mi történjék minden egyes emberrel.A predesztináció tehát Isten döntése az egész emberi nemzetségre nézve, de nem csak a halál utáni állapotra, hanem az egész életre vonatkozólag is. Mert a predesztináció nem azt jelenti, hogy minket Isten akaratunk nélkül ide-oda lökdös, vonszol és kényszerít, hanem életünket akaratunkon keresztül is úgy irányítja, hogy mi is azt akarjuk, amit Ő akar. A predesztináció tehát nem egyéb, mint Isten örök végzésének érvényesülése életünk minden vonatkozásában, úgy itt a földön, mint majd az örökkévalóságban. A predesztináció kérdése azon fordul meg, hogy elfogadjuk-e Isten abszolút és korlátlan szuveranitását életünk minden vonatkozásában. Kálvin ezt elfogadta, ezért vallotta a predesztinációt is.

            A predesztinációval kapcsolatosan általában két ellenkező álláspont van. Az egyik a Kálviné, miszerint Isten munkálja bennünk mind a hitet, mind a megtérést, az újjászületést, de ennek akarását is. A másik álláspont a Pelagiusé, eszerint Isten türelmesen vár, míg az ember megtér, mert Isten csak akkor üdvözítheti az embert, ha azt ő is akarja. Az üdvözülés csak úgy lesz meg, ha azt Isten is és az ember is akarja. Ha csak az egyik akarja, akkor nem lesz meg. Mindkét csoport, vélemény a Szentírásra támaszkodik és megtalálni véli a maga álláspontját alátámasztó textusokat a Bibliában. Az igaz is, hogy a Szentírás ebben a kérdésben valóban kétféleképpen tanít. Megvannak benna a súlyos, abszolút és örök predesztinációt hirdető versek, de megvannak azok is, amelyeket olvasva valóban úgy tűnik, hogy minden az embertől függ, minden az ő döntésén múlik. Egyik helyen azt olvassuk, hogy Isten ébreszti fel a hitet, s Pál beszédének azok hittek, akik az örök életre választattak. Más helyeken viszont azt olvassuk, hogy az ember az oka a hitetlenségének, a maga bűne miatt fog elveszni. Az egyik helyen az van, hogy minden Istentől függ, Ő a forrása, még a gonosznak is, más helyek azt mondják, hogy az ember felelősségén múlik minden. Ez a kettősség nagyon sok gondot okozott és okoz mind a mai napig a bibliát őszintén olvasó embernek.  Ennek az oka az, hogy a Szentírás az emberiség történetének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Vagy az Isten látószögéből nézi az eseményeket, vagy pedig az ember szempontjából ítéli meg a dolgokat. Az egyik az isteni, a másik az emberi vonal. Ez két olyan párhuzamos, ami a mi szemünk előtt sohasem találkozik, de Istennél igen. Lássunk erre néhány példát. Az Ap.csel.2,23 azt mondja Jézusról: azt, aki az Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra ( ez az isteni vonal) megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megölétek ( ez az emberi vonal) Még jobb példa az Ap.csel.4,27-28, ahol a hívők így imádkoznak: mert bizony egybegyűltek a Te szent Fiad, a Jézus ellen( emberi vonal) akit Te felkentél ( isteni vonal) Heródes és Pilátus a pogányokkal és Izrael népével, hogy véghezvigyék(emberi vonal) amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek (isteni vonal) Tehát az emberi vonal az, hogy Heródes és Pilátus felkel a pogányokkal és Izrael népével egyetemben Jézus ellen, az isteni pedig az, hogy ezt Isten keze és tanácsa végezte el. De ezt a két vonalat mindig is megtalálhatjuk, hol külön, hol egymásba fonódva. Jellemző erre a faraó megkeményítésének a története. Amikor azt olvassuk, hogy Isten a faraóhoz küldi Mózest, ez az emberi vonal, de amikor Isten azt mondja, hogy: megkeményítem szívét és nem bocsátja el a népet, ez az isteni vonal. Tipikus példája ennek Jézus szava, amit Júdás árulásáról mond. (Luk22,12) És az Embernek Fia jóllehet elmegy, amint elvégeztetettt (isteni vonal) de jaj annak az embernek, aki által elárultatik (emberi oldal) Még a mi mindennapi beszédünk is tele van ilyenekkel, amikor pl azt mondjuk: az idén jó termés lesz (emberi oldal) ha az Isten valami csapást nem ad ( isteni oldal). Vagy: holnap ezt vagy azt teszem(emberi oldal) , ha az Isten életemet megtartja (isteni oldal.) Mit érthetünk mi meg ebből? Hát azt, hogy a Szentírás egyfelől határozottan tanítja az Isten szuveranitását, mindenhatóságát, de éppúgy tanítja az ember felelősségét is minden helyzetben, főleg, ha a bűnról van szó. Ezek után azt mondhatjuk, hogy a Szentírás minden szavát besorolhatjuk ebbe a két kategóriába: az Isten munkája, szuveranítása és az ember döntése, felelőssége. Vannak tanítások, amelyek tisztán az Isten munkájára, dolgaira vonatkoznak, s vannak amik teljesen az ember felelősségét hangsúlyozzák, főleg, amik etikai tartalommal bírnak.

            Nagyon fontos tudni, hogy a predesztináció tana az isteni vonalat képviseli, de mi megpróbáljuk azt az emberi oldalról megközelítve megérteni. Az is nyilvánvaló, hogy Isten akarata kétféleképpen van jelen a mi életünkben: egyfelől titkos, másfelől kijelentett formában.A kijelentett akarat a törvény és az evangélium. Ez a mi keresztyén életünk zsinórmértéke A titok pedig az a mód, ahogyan Isten a világtörténelmet és a mi személyes életünket irányítja.A kijelenetett akaratot világosan látjuk és értjük, s igyekszünk ahhoz szabni az életünket, a titkos akarata rejtély marad a számunkra, s abból csak annyit látunk, amennyit időnként megmutat Isten nekünk. Persze, az Isten akarata önmaga előtt világos és abszolút, csak a mi véges és titkos összefüggéseket nem értő értelmünk számára kétféle ez az akarat s épp ezért ellentmondásos is.A legszebben ezt 5Móz.29,29 fejezi ki: a titkok az Úréi, a kijelentett dolgok pedig a mieink és ami fiainkké mindörökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük.Amikor a predesztinációról beszélünk, akkor ezt a két vonalat szüntelenül szem előtt kell tartanunk, mert minden félreéértés és vitatkozás onnan származik, hogy mi ezt a két vonalat folyamatosan összekeverjük és kijátszuk egymás ellenében.

            1.A predesztináció egyik leggyakoribb gyakorlati kérdése, hogy a mindeneket teremtő, fenntartó és gondviselő Isten, milyen viszonyban áll az emberrel és cselekedeteivel, sorsával, vagyis egész életével? Az első gyakorlati kérdés tehát az, hogy szabad-e vagy sem az ember Istennel szemben? Van-e az embernek szabadsága és ha van, akkor az milyen? Az első gyakorlati kérdés tehát a predesztináció és a szabad-akarat kérdése. Ha erre a kérdésre úgy válaszolunk, hogy az ember Istennel szemben abszolút szabad, akkor a predesztináció nem probléma többé, mert egyszerűen nem létezik.Az igazság az, hogy az ember nem szabad abszolút módon Istentől. A Szentírás alapján Kálvin azt tanítja, hogy az ember egész lényével, életével, hatalmával, üdvözülésével Isten szuverén akarata alatt áll. De akkor ez azt jelenti, hogy az ember rabja lesz Istennek, Isten egy zsarnoki Úr lesz felette? Teljesen megsemmisül az ember ember-volta és egy bábú lesz az Isten kezében? Ez már fatalizmus, vagyis, hogy az ember sorsa előre meg van írva, és mindegy hogy mit tesz, úgyis az lesz meg, ami meg van írva. A predesztináció és az emberi szabadság kérdésénél a leggyakoribb kifogás, hogy a predesztináció kizárja a szabad akaratot, s így faatalizmushoz vezet, aminek következtében megszűnik az ember felelőssége, erkölcsi, etikai mivolta is. Hogy ezt megértsük itt is világosan kell látnunk a két vonalat: Isten szemszögéből az ember Isten szuverén, abszolút akarata alá van rendelve, tehát nincs szabadsága, de az emberi vonal felől nézve, az embernek szabadsága van arra, hogy belátása szerint, önként és kényszer nélkül cselekedjen. Hisz másképp tényleg egy gép, egy bábú lenne, de ezt a Szentírás sehol sem tanítja. Az ember tehát nem úgy van az Isten akarata alá rendelve, mint az állatok és növények vagy a kövek, hanem úgy hogy az ember felelőssége, erkölcsi döntése megmarad. Az ember szabadsága egy értelmes megfontoláson alapuló ésszerű és igeszerű szabadság. Az emberi akarat a bűnesetben beteg lett, képtelen lett az igazi jóra. Ezért az ember önmaga erejéből sem hitre, sem üdvösségre, sem megtérésre nem juthat el. Az akarat ilyen értelemben szolga, mert csak a rosszat tudja igazán és teljes erejéből akarni. De képes lesz a hitre, megtérésre és üdvösségre, ha Isten elsegíti erre. Ezért súlyos tévedés azt tanítani, hogy a hit, megtérés, üdvösség területén az ember Isten nélkül is tehet valamit. Senki sem jöhet énhozzám, mondja Jézus, hanem ha az Atya vonja azt        ( Ján6,44) Ha ez nem így lenne, akkor ezt azt jelentené, hogy Isten semmit se tehet az emberiségért, nincs is más feladata, mint hogy várjon arra, hogy az emberek megtérjenek. Ha pedig senki sem tér meg, akkor tehetetlenül tördeli a kezét, mert Ő semmit se tehet az emberért. Ha ezt az álláspontot képviseljük, akkor az Isten szuveranítása és mindenhatósága semmivé válik. De a gyakorlatban mi ezt egy kicsit másképp érzékeljük. Ahogy valaki ezt egy képpel illusztrálta: az Isten országának kapujára kivül az van írva: jövel. A bűnös ember ezt meglátja, illetve meghallja, vágyik Isten után, minden erejét összeszedi, dönt a hívás mellett, Krisztus mellett és belép. De amikor belépett meglát belülről egy másik feliratot, amelyen ez áll: Isten hozott. Ezt így éli át mindenki, akinek életébe belenyúlt Isten kegyelme. Amikor a hívás elhangzik, mi úgy érezzük, hogy most minden rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e vagy sem a hívást. Úgy gondoljuk, hogy ennek a csodálatos történésnek mi vagyunk a főszereplői. De mihelyst megérkeztünk a hívő életbe, akkor szép lassan kezdjük másképp látni a dolgokat és imádattal és hálával valljuk meg, hogy ez az egész az Isten hatalmas műve és munkája volt. Mindent ő készített elő és mindent Ő hajtott végre. Végeredményben nem mirajtunk, hanem Őrajta áll, hogy mi üdvösséget kaphattunk. Nem én választottam az Istent, hanem Ő választott engem.

            De mindjárt ott van a nagy kérdés, hogy akkor ez a tan nem szünteti-e meg az ember felelősségét? E szerint a predesztináció azonos a determinizmussal, amelyik azt vallja, hogy mindenben a törvényszerűség uralkodik, úgy a természeti, mint az erkölcsi világban. A determinizmus tanítása szerint az ember a maga fizikai és lelki életével kizárólag a természeti törvényeknek van alárendelve.Minden mechanikusan történik az ember életében.De ebből az következik, hogy nem is felelős semmiért. Eszerint az ember élete lényegileg semmiben sem különbözik a növények, állatok, tárgyak életétől.Bár mi hisszük azt, hogy az ember predesztinálva van, de ez mégsem történik az emberen kivül, személyiségének megsemmisülésével. Az ember nem gépalkatrész vagy játékszer az Isten kezében, akit Isten oda dob, ahova kar, hanem Isten munkatársa. Végső soron azt teszi, amire Isten elrendelte, de nem kényszerűségből, hanem szabadon. Emberi szemmel nézve úgy él, mintha ő lenne az életének ura, de ez sokkal inkább úgy van, mint a tengerjáró hajó utasai vannak a hajón, hogy a hajón belül oda mennek, ahova akarnak, de végső soron a hajó kormányosa szabja meg az útirányt. Ő vezeti a hajót oda, ahova ő akarja. Valahogy úgy vezeti Isten az életünket, mint a szülő a gyermekét. A gyermek tulajdonképpen nem abszolút módon szabad, hisz mindenestől a szülő hatalmában van, de a maga körén belül szabad, hogy azt tegye, amit a szülő megenged. Korlátai vannak, de ezeken a korlátokon belül teljesen szabad. A determinizmusban nincs semmi cél, ami felé az ember haladna, a predesztinációban az ember az Isten által megszabott dicsőséges cél felé halad.Az ember szabadsága abban van, hogy igent mondjon erre a célra. Az ember célja a predesztinációban nem az, hogy minél önálóbb legyen, minél jobban függetlenítse magát Istentől, hanem épp az ellenkezője, hogy minél jobban függjön tőle, minél szorosabb közösségben legyen vele. Hogy akaratunk azt akarja, amit Isten akar, hogy ne is akarjon mást, hanem csak az Isten által akart jót. Így a keresztyén erkölcsre nézve a predesztináció nagyon bátorító, serkentő.Az aki tudja, hogy ő kiválasztott, egyre erkölcsösebben fog élni.

2.A második nagy gyakorlati kérdés: a predesztináció és a fatalizmus.

A predesztináció azt tanítja, hogy Isten felvette az embert a maga üdvözítő tervébe, bekapcsolta a maga világkormányzásába, hogy önként végezze azokat a feladatokat, amire őt Isten kiválasztotta. A világon minden történésnek két tényezője, szereplője van: az Isten és az ember. De ez a két szereplő nem egyenrangú, hanem az ember teljességgel Isten alá van rendelve. Az ember csak viszonylagosan szabad, de ezzel a viszonylagos szabadságával bele van kapcsolva az Isten tervébe. Az ember nem teremtő, hanem végrehajtó munkatársa Istennek, aki arra teremtetett, hogy dicsőségét szolgálja. A predesztináció nem semmisíti meg az ember rendeltetését, hanem azt mennyei magasságokba emeli. A predesztináció nem fatalizmus, pedig ezzel vádolják a leggyakrabban.. A fatalizmus azt állitja, hogy minden végzetszerűen, mechanikus pontossággal történik. Eszerint az ember életét a vak végzet, a sors irányítja, ami kiszámíthatatlan, céltalan, s az embernek nincs más mit tennie, mint összetett kézzel megadni magát sorsának, hogy türelmesen kivárja, hogy milyen sorsszerű események is fognak életében bekövetkezni. A fatalizmus vallási formája az iszlám. Az iszlám is hisz Istenben, de ez az Isten olyan, mint egy végzet. Azért szokták a predesztinációt és a fatalizmust összetéveszteni, mert mindkettő azt tanítja, hogy minden az Isten akarata szerint történik. De a fatalista megközelítés Istent úgy képzeli egy, mint egy keleti kényúr, akiben sem szeretet, sem irgalom, sem szentség nincs. De a keresztyénség Istene egy szerető édes Atya. A mohamedán és a keresztyén is aláveti magát Istennek, az egyik félelemből és kényszerűségből, a másik pedig Isten iránti hálából és szeretetből. A fatalista nem akar Istennel találkozni, vele közösségben lenni, mert fél és retteg tőle, a keresztyén keresi az Isten közelségét és társaságát. A fatalizmus nem ismeri az aktív, önkéntes engedelmességet Nagyon fontos itt az Isten-kép. Vigyázzunk, mert ha csak Isten hatalmáról beszélünk a szeretete nélkül, ha az Ő akaratáról, mint egy vak erőről beszélünk, akkor ez már a fatalizmus felé hajlik.A predesztináció azt tanítja, hogy Isten szeret és szent, a fatalizmus meg azt, hogy Ő szeszélyes és kiszámíthatatlan. A predesztináció azt tanítja, hogy az ember az Isten szabad gyermeke, önként engedelmeskedő munkatársa, a fatalizmus pedig azt, hogy az ember egy reszkető rabszolga. Aki a predesztinációban hisz, az aktív és reménykedő, aki pedig a fatalizmusban, az passzív és kétségbeesett. A fatalista nem küzd a betegség ellen, mert úgyis mindegy, a predestinációban hívő ember küzd az életéért, mert tudja, hogy Istennek még terve lehet vele. A fatalizmus letör, fásulttá tesz, a predesztináció fölemel, munkára serkent.. Minél jobban hiszünk a predesztinációban, annál kevésbé leszünk fatalisták.

3.A predesztináció és a bűn.

Ez az egyik legnehezebb kérdés. Hogyan viszonyul a predesztináció a bűnhöz? A predesztináció ellenségei azt mondják, hogy a predesztináció szerint az ember a bűnre is predesztinálva van, tehát végeredményben az Isten a szerzője, az oka a bűnnek. A Biblia szerint Isten senkit se predesztinál a bűnre. A predesztináció sokkal inkább arra buzdítja az embert, hogy harcot folytasson a bűn ellen. De az is igaz, hogy a bűn nincs Isten tudtán, hatalmán és erején kívül. De ez is titok a mi számunkra, amit nem tudunk megérteni és megfejteni, sokkal inkább az a fontos, hogy megértsük azt, hogy a mi feladatunk az, hogy harcoljunk a bűn ellen, amíg teljes diadalt nem veszünk, ahogy Káténk is tanítja. Az is egy örökös vitakérdés, hogy a predesztináció mikor született, a bűneset előtt vagy után? Pál nyomán Augustinus és Kálvin is arra a meggyőződésre jutottak, hogy a bűn nem esik Isten mindentudásán és mindenhatóságán kívül. Aquinói Tamás erről azt mondja, hogy a bűneset Isten számára nem volt meglepetés. Augustinus szerint Isten szent és mindenható, benne árnyéka sincs a bűnnek, de azért tud róla és hatalmában tartja a Sátán minden seregével együtt. Önmagában a bűn is egy titok, nem tudjuk, hogy jött e világra. Mi csak annyit tudunk és vallunk Augustinussal, Kálvinnal együtt, hogy Isten nem szerzője a bűnnek.Csak a bűn lehetősége van Istentől, a valósága már nem. Nyilvánvaló, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy az vétkezhetett, de hogy a lehetőségből hogy lett valóság, az már titok a mi számunkra.A bűn kérdésében is megvan az isteni és az emberi oldal, illetve megközelítés. Egyfelől a bűn ott van Isten hatalma alatt, mégis az ember érte a felelős. Amikor Isten felől nézzük a bűnt, akkor valljuk, hogy az nincs Isten tudásán, hatalmán kívül, sőt akaratán kívül sem. De ha a bűnt etikai vonalon, az ember felől közelítjük meg, akkor azt valljuk, hogy az ember teljességgel felelős a bűnért, tudva, akarva követi azt el.Ezért határozottan elutasítjuk azt az álláspontot, hogy ha van predesztináció, akkor az ember a bűnre is predesztinálva van, s így semmiért se vagyunk felelősek.Nekünk gyülölnünk kell a bűnt, harcolnunk kell ellene, még akkor is ha tudjuk, hogy Ő azt az Ő tervében javunkra használja fel.Ha valaki azt mondja, hogy ő predesztinálva van a bűnre, akkor válaszoljuk azt, amit a bíró válaszolt a tolvajnak, aki azt mondta, hogy ő predesztinálva van a lopásra, hogy akkor én meg arra vagyok predesztinálva, hogy magát ezért börtönbe csukassam. Mi jobb, ha csak azzal foglalkozunk, ami a mi dolgunk, hogy üldözzük, írtjuk a bűnt, nem tűrjük meg az életünkben és nem azon filozófálunk, hogy Isten miért tűri meg azt. Mi az Isten felől úgy se tudjuk megmagyarázni a bűnt. Mert ha azt állítanánk, hogy a bűn Isten tudtán és hatalmán kívül van, akkor Isten nem mindenható többé, ha pedig nincs akaratán kívül, akkor azt kérdezzük, hogy miért nem akadályozta azt meg? Erre nincs más felelet: így akarta Isten. Tovább nem mehetünk ebben a kérdésben, mert az Írás sem megy tovább, ezzel elégedjünk meg.

            Ha a történelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy a predesztináció nem segítette a bűnt, sőt ellenkezőleg, finomította a bűntudatot, erősítette a felelősséget és a bűn elleni elszánt harcra vezette a hívőket.

4.A negyedik kérdés: a predesztináció és az imádság.

Egy következő gyakorlati kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz a predesztináció és az imádság. Ha ugyanis Isten mindent eleve elrendelt, az Ő végzései változhatatlanok, akkor az imádságnak semmi értelme, mert úgy sem érhetünk el általa semmit. Itt is ugyanaz a látszólagos ellentmondás, antinómia van: mert egyrészt tényleg igaz, hogy Isten döntései változhatatlanok, minden az Ő végzése szerint történik, de az is igaz, hogy Isten maga követeli meg tőlünk, hogy imádkozzunk, mert Ő azt ígéri, hogy meghallgatja imádságainkat. Ez is két olyan párhuzamos, ami csak Istennél a végtelenben találkozik. De hogy hogyan, az számunkra megint titok. Mi mind a kettőt valljuk és nem játszhatjuk ki egymással szemben. Nem mondhatjuk azt, hogy az imádság semmit se ér, mert Isten úgyis mindent az Ő szent akarata szerint rendel el, de azt se, hogy mindent a mi imádságunkhoz igazít, tehát nincs örök terve. Mi mind a két torzulás ellen kell küzdjünk. Mert az imádságnak igenis van ereje, hatása, ugyanakkor mi Istent semmire se kényszeríthetjük, nem bírhatjuk arra, hogy a mi akaratunkat teljesítse. Az imádság elsősorban nem egy eszköz az Isten befolyásolására, hanem beszélgetés Istennel, a lélek lélegzetvétele. Imádságunk állandó refrénje ez kell legyen: legyen meg a Te akaratod. Mi hisszük azt, hogy Isten minden imádságunkat meghallgatja, de ez nem jelenti azt, hogy tervét megváltoztatja. Mi nem a mi akaratunkat akarjuk az imádságban Istenre erőszakolni, hanem épp elllenkezőleg, keressük imádságban az Ő akaratát, s kérjük, hogy azt tegye, amit elvégzett, s úgy vezesse életünket, hogy az az Ő dicsőségét szolgálja.

5.Szóljunk még néhány szót az elvettetés kérdéséről.

Ez a legnehezebb a predesztinációban, hisz azt még elfogadjuk, hogy emberek üdvösségre vannak kiválasztva, rendelve, de hogy elvettetés is van, ezt már szörnyűségnek tartjuk. És ebben igazunk van, ezt Kálvin is decretum horribile-nek, vagyis rettenetes döntésnek nevezte, s ennél többet ő se tudott mondani. Mi azonban nem állíthatjuk, hogy Isten csak kiválaszt, de nem vet el, sem azt, hogy Ő mindenkit üdvözíteni akar, de végül is ez nem sikerül neki. Az élet és a gyakorlati tapasztalat mutatja azt, hogy az emberek nagy többsége nem fogadja el a kegyelmet. Ezek után két lehetőség marad: vagy azt mondjuk, hogy Krisztus váltsághalála nem elég erős, vagy pedig azt, hogy Isten terve az, hogy csak a kiválasztottak jussanak el az üdvösségre. Kálvin az utóbbit választotta. Ezek után mi csak azt mondhatjuk, hogy a predesztináció kérdése minden igyekezetünk ellenére sok megoldatlan kérdést hagy a lelkünkben. Egy dolog biztos: Isten a Szentírásban sokkal többet beszél a kiválasztásról, mint az elvetésről, a kiválasztás a fény, amit árnyékként követ az elvettetés. Vannak és lesznek olyan nehéz kérdések, amikre mi nem tudunk választ adni. Ilyen kérdések például: miért engedi meg, hogy a jó sokszor szenvedjen, miért engedi meg egyáltalán a szenvedést? Miért tépi szét a vércse a galambot, a tigris a bárányt, miért volt ausschwitz és Gúlág? Ha engem kiválasztott és elhívott, miért nem teszi ezt mindenkivel? Mi azt várnánk Istentől, ha minket elvezetett az üdvösségre, akkor mindenkit vezessen el. Azt is szokták kérdezni, hogy mi alapján döntötte el Isten az emberek kiválasztását az üdvösségre? Miért választott ki egyeseket, másokat pedig nem? Erre mi megint csak azt válaszolhatjuk, hogy ez Isten szuverén döntése, és Ő erről senkinek sem tartozik felelősséggel vagy számadással. A feszültséget Isten szuveranítása és az ember felelőssége között mi sohasem tudjuk feloldani, ezt csak hitben lehet áthidalni, úgy hogy mind a kettőt hisszük és valljuk. Ezekre a kérdésekre csak két válasz lehetséges. Vagy azt mondjuk, hogy nincs Isten, és akkor a világot a vak sors, egy buta, öntudatlan akarat vezérli, vagy pedig merjük azt hinni, hogy  e szörnyű realitások felett is ott van az örökkévaló Isten, aki minden történést a kezében tart  és a történelmet örök célja felé vezeti.A valóságnak e szörnyű kérdéseire mi nem adhatunk feleletet. De megtapasztaljuk, hogy a hit megnyugszik Isten sokszor számunkra érthetetlen, fájó és kikutathatatlan végzéseiben.  Mi megpróbálunk minden kérdésre választ adni, de mindig arra következtetésre jutunk, hogy itt az emberi észt meghaladó titkok előtt állunk, amiknek megválaszolását Isten a maga számára tartotta fenn.

            A gyakorlatban, az igehirdetésben az elvettetésről a gyülekezetnek nem kell beszélni. Mert a gyülekezet tagjai tudják, hogy ők kiválasztottak, az elveszettek pedig a legkevésbé se búsulnak azon, hogy ők el fognak veszni, mert ők egyszerűen nem hisznek sem Istenben, sem a kárhozatban. Nagy kérés az is, hogy hogyan egyeztethető össze a predsztináció Isten szeretetével? Ha Isten szeretet, akkor miért engedi meg, hogy emberek elvesszenek? Ezt a kérdést se lehet feltenni, mi nem vagyunk jogosultak arra, hogy Istent ebben számon kérjük. Végső soron a predesztináció kérdése azon fordul meg, hogy ki a nagyobb: Isten vagy pedig az ember? Van-e Istennek abszolút hatalma felettünk, annyira, hogy egész sorsunkat, életünket, üdvösségünket vezesse és rendezze? Aki elveti a predesztinációt, az az embert emeli Isten fölé, megrabolja Isten dicsőségét, de aki hisz a predesztinációban, az vallja Isten abszolút szuveranitását.

Hamis az a kérdés, hogy valaki szeretne hinni és üdvözülni, de ez nem sikerül neki.Ilyen emberrel sem a Bibliában sem a mindennapi életben nem találkozunk, ez egy spekulatív kérdés.

Mit jelent a predesztináció a hívő ember életében? Nem azt, hogy rezignáltan összetegye a kezét, azon a címen, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogy Isten akarja, ezért jobb, ha én nem is csinálok semmit. Nem fog könnyelműen vétkezni sem, mondván: ha ki vagyok választva, akkor nyugodtan vétkezhetem. A predesztinációban hívő ember mindenütt és mindenben Istent szolgálja, Isten országáért harcol, hogy Isten dicsősége egyre inkább megláttassék ebben a világban. A predesztináció szakadatlan munkára hív és kötelez, és ezt leginkább mi lelkipásztorok és presbiterek kell megszívleljük. Mert miért is választott ki minket Isten? Nem azért, mert mi jók lettünk volna, vagy  mert ezt valamivel kiérdemeltük, hanem egyedül kegyelméből, Krisztus érdeme által, hogy az Ő akaratát cselekedjük és dicsőségét munkáljuk. A predesztináció legfőbb célja nem a mi személyes boldogságunk, de ezt mégis ráadásképpen megkapjuk, mert nincs nagyobb boldogság, mint tudni azt, hogy Ő arra választott és méltatott minket, hogy akaratát cselekedjük, országát építsük. Meglátjuk, hogy Isten nekünk egy helyet és szerepet jelölt ki az Ő nagy tervében. A mi kis életünk az Isten nagy tervébe simul bele. Aki megélte a maga kiválasztását, az teljes üdvösségre jutott. Bizonyos lesz afelől, hogy üdvössége van. De azt is hiszi, hogy ezt az üdvösséget nem veszítheti el, történjen vele bármi. Lehetnek bukások is az életében, de ha őt Isten az örökkévalóságban kiválasztotta, akkor gondja lesz rá, hogy a bukásokon át is megtartsa és az örökkévalóságba vezesse. A predesztináció hite másokra nézve is jó reménységet ad. Ha Isten engem elválasztott, elhívott, akkor jó reménységgel lehetek afelől, hogy Ő ezt másokkal is meg tudja tenni.Vigyázzunk azonban arra, hogy mi csak a saját kiválasztásunkról lehetünk meggyőződve, a másokét Isten nem kötötte a mi orrunkra, nem mi hordjuk zsebünkben azt a könyvet, ahol az üdvözülők névsora van. A választottaknak állandóan tevékenykedni, szolgálni kell, hogy a választottak serege szüntelenül gyarapodjon és növekedjen. Azt nem dönthetjük mi el, hogy ki van kiválasztva, de azért ennek vannak bizonyos jelei. Ilyen jel, az, hogy valaki a Krisztus nevét vallja. Aki azt mondja, hogy Ő hisz Krisztusban, mint személyes Megváltójában, akkor mi ezt bizalommal el kell fogadnunk, ebben nincs jogunk kételkedni. Egy másik jel, hogy a kiválsztott ember harcol a bűn ellen, s még ha elesik is, nem marad a bűnben, hanem feláll és eláll a hamisságtól és nem teszi többé azt. Ha  a magyar református egyház jobban hinne a predesztinációban, akkor nem lenne abban a siralmas helyzetben, amiben most van. Ha jobban fogunk hinni a predesztinációban, ez egyházunk lelki megújulását hozza majd magával, amiért szívből imádkozzunk és minden erőnkkel dolgozzunk.

           

Lőrincz István 2012 hideg február havában

(Előadásom megírásához Sebestyén Jenő, Victor János és Sipos Ete Álmost írásait, előadásait, tanulmányait használtam fel)

blog célja

itt található az én blogom, melyen szeretném írásaimat elhelyezni