Újkenyéri nagyheti sorozat

 

Igehirdetési sorozat Újkenyér nagyhetére és vasárnapjára

A Kenyeret kérő barát 

1Nap Egyoldalú szeretet Luk.11,5-8 

 

     Megszoktuk már az évtizedek során, hogy Újkenyér nagyhetében igyekszünk olyan igét , történetet, példázatot választani, amiben a kenyérről van szó, hisz egyházi rendtartásunk szerint ezen a héten, és különösképpen vasárnap hálát adunk az új kenyérért, a termésért. Megköszönjük Istennek, hogy megőrizte a határt, hogy ebben az évben is termett gabona, amiből asztalunkon kenyér lehet. Mi azért is hálát adunk, hogy hálát tudunk adni. Mert olyan sok ember van, aki nem ad hálát a kenyérért, a mindennapi eledelért. Nem kulcsolja imára a kezét étkezés előtt és után, nem mond ennyit sem: köszönöm neked Atyám!

            A Szentírásban sok szó esik a kenyérről, közel 3OO alkalommal olvassuk, találjuk ezt a szót a Bibliában, különféle összefüggésben. Az elmúlt 25 esztendőben, itt az Alsóvárosi gyülekezetben is sok sorozatot állítottam össze, mondtam el, amik mind a kenyérrel voltak kapcsolatban.

            Most ezen a héten egy példázat áll előttünk, amit általában a „Kenyeret kérő barát” példázataként szoktunk emlegetni.  Ezt a példázatot minden este s majd vasárnap is egészében fel fogjuk olvasni, s minden alkalommal egy-egy gondolat kerül figyelmünk középpontjába.Hisz a példázat így kezdődik: : ki az, akinek van egy barátja? Már ez is milyen sokat mond, hogy ennek a példázatbeli embernek van egyáltalán barátja. Mert ezen a világon nagyon sok olyan ember van, akinek nincs barátja, nincs talán még rokona sem, vagy ha van is, az nem törődik vele. 

            Amikor 1995 december 22-én első alkalommal mentem be szolgálni a marosvásárhelyi börtönbe, hogy a református fogvatartottaknak istentiszteletet tartsak, a bergenyei gyülekezet kalácsokat sütött, hogy az alkalom után azzal megajándékozzuk a fogvatartottakat. Kiderült, hogy több kalács volt, mint ahányan részt vettek az alkalmon, ezért megkérdeztem a szolgálatos tisztet, hogy mi legyen a megmaradt kalácsok sorsa? Mire ő ezt válaszolta: ezeket a „nem keresetteknek” (románul cei necăutaţi) adjuk. Mivel ezt a kifejezést először hallottam életemben, hirtelen nem tudtam, hogy kikről is lehet szó? Mire a tiszt elmagyarázta, hogy ezek olyan 14-18 év közötti fiatalok, akiket senki sem keres, sem a szüleik, sem családtagjaik, sem senki más. Ezeknek nincs barátjuk sem.    Nagyon elgondolkoztam. Milyen nagy dolog, ha vannak szerető szüleink, testvéreink, rokonaink, barátaink. Hisz a barátság az Isten egyik legnagyobb ajándéka. Persze, az se mindegy, hogy milyen barátaink vannak. Vannak jó és rossz barátok, jóra illetve rosszra vívő barátok.

            Nekem hála Istennek olyan barátaim vannak, akikkel együtt tudunk imádkozni, igét olvasni. Olyan barátok, akik a szentek közösségéből valók. Neked milyen barátaid vannak? Vannak olyan barátaid, akikkel együtt tudsz imádkozni, akikkel együtt tudod magasztalni Istent, vagy csak olyanok, akikkel együtt iszol,netalán káromlod az Istent?

            Itt egy olyan barátságról van szó, ami egyoldalú barátság. Mi persze azt mondjuk erre, hogy ilyen nem létezik. Azt mondjuk, hogy barátság csak akkor van, ha mind a két fél akarja, ha a szeretet, a szimpátia kölcsönös. S mi ez alatt azt értjük, hogy a szeretet ne csak az én részemről jöjjön, hanem a másik részéről is, hogy nem csak adni akarok a barátságban, hanem kapni is. Mert a szeretetre válaszolni kell, a hangra jön a visszhang, mi úgy szeretnénk, hogy a belőlünk kinduló szeretet valamiképpen visszajöjjön hozzánk, mi nem csak adni akarunk egy barátságban, hanem kapni is.

            Másképp mi felháborodunk, úgy érezzük, hogy minket megrövidítettek, megbántottak, hogy valaki semmibe vette a mi szeretetünket, megvetette a mi legnemesebb érzéseinket. De ebben a példázatban ez másként van. Amiről itt Jézus beszél, az egy egyoldalú barátság, kizárólag a másik oldalról jön. Itt a szeretetet nem én adom, nem én előlegezem meg, hanem valaki más. Ez a példázat azt mondja el, hogy a mi oldalunkon, a mi részünkről teljességgel hiányzik a szeretet. De van a szeretet a másik oldalon, az Isten oldalán, s egy meg nem érdemelt, megelőlegezett, kezdeményező szeretet.

            Ez a szeretet egy csoda, ez a szeretet kegyelem. Ez egy érthetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szeretet. De ez a szeretet csodákat tesz. Hisz ez a szeretet az, ami felébreszti, teremti, előhozza a mi szeretetünket. Hol jelenik meg ez a szeretet? Hát az éjszakában, a sötétben, az egyedüllétben, a magányban.

            Mert az a példázatbeli férfi, akiről itt szó van, ott van egyedül, magára hagyottan az éjszakában, a sötétben. Ez az ember nagy bajban, tehetetlenségben, kétségbeesésben van, nincs aki rajta segítsen, nincs aki neki kenyeret adjon, hogy azzal meg tudja oldani a problémáját. Hisz egy úton lévő barátja megérkezett hozzá, de ő ott ál üres kézzel, nem tud kenyeret adni neki.

            Ez egy rettenetes érzés. Velünk is megtörtént. 1985-ben kikerültünk az első gyülekezetünkbe, még nagyon frissek voltunk ott, a gazdálkodás se indult be, s akkor a „bonos” világ volt, az idősebbek jól emlékeznek rá. Ilyen helyzetben jött hozzánk egy népes magyarországi család, akik nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy nálunk ekkora szegénység van. Délre, ebédre még volt étel, mert levágtunk egy tyúkot, de a reggelivel és vacsorával nagy gondban voltunk, nem volt mit tenni az asztalra. Ez egy olyan kínos érzés volt, amit soha nem lehet elfelejteni.

            Nos, ez az ember is ott van a maga szükségével, gondjával, bajával , kétségbeesésével, adni kellene, de nincs mit. Mi lesz vele? Fog-e segítséget kapni? Fizetni se tud, igazából arra van szüksége, hogy valaki megszánja. 

            Ez az ember végül is kap kenyeret, egy barátja kisegíti a bajból. Számunkra ez a barát nem más, mint Jézus Krisztus. Hisz ő a szőlőtő és szőlővessző példázatában barátainak nevez minket. Mi már azt is nagy megtiszteltetésnek vesszük, ha szolgái lehetünk, de ő barátainak nevez minket.Ő megszán minket, kenyeret ad nekünk, méghozzá ingyen, érdemtelenül, visszaszolgáltatás nélkül. Ő hív minket magához, hogy vegyük az élet kenyerét ingyen.

            Így ebben az éjszakában fény ragyog fel, a kétségbeesés örömre fordul, a barát megvigasztalódik, mert tud az úton levőnek kenyeret adni. Mert mi a kenyérben, mióta Jézus azt a saját megtört testének jelképévé tette, nem egyszerű eledelt látunk csupán, hanem Isten érthetetlen , meg nem érdemelt szeretetét, bocsánatát, amit nekünk csak egyszerűen el kell fogadni.

 

2 Nap Egy új barát Text. Luk. 11,5-8

 

            A kenyeret kérő barát példázatáról tartunk igehirdetési sorozatot estéről estére. A tegnap este láttuk, hogy milyen nagy dolog az, ha egyáltalán van barátunk, akire a szükségben, bajban számíthatunk. Azt is láttuk, hogy ez egy egyoldalú barátság, ami nem a mi részünkről jön. Ez a barátság csoda és kegyelem.

            Jézus itt nagyon szépen beszél arról az emberről, aki életében először egy igazi barátot kap ajándékba, egy örök és mennyei barátot. Az ember, akiről itt szó van, egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. Sőt, ő magában van és egy reménytelen, kétségbeejtő helyzetben találja magát.

            Először is az a gondja, hogy egyedül indult útnak. Nincs senki körülötte, nincs társasága. Ő eredetileg nem baráthoz indult el, legalábbis nem ahhoz a baráthoz, akihez meg fog érkezni. Ezt a barátot ő eredetileg nem keresi. Neki más az uticélja, ő egy egészen más irányba indult el, ha ez az egész dolog rajta múlott volna, ő ezt az embert, aki végül is barátjává lett, messzi ívben kerülte volna el. Hisz Krisztus itt a példázatban azt mondja róla, hogy úton lévő, de egy adott ponton mégis hozzám jött. Ő félbe kellett szakítsa utazását, mert szükségbe jutott, segítséget kellett keresnie, ezért jött hozzám. Ezért kellett utazását félbeszakítsa, ezért kellett úticélján változtasson.

            Vajon mi nem pont ugyanebben a helyzetben vagyunk? Vajon nekünk sikerül-e minden erőnket összeszedve, minden idegszálunkkal koncentrálva, elérni abba célba, amit kitűztünk magunknak? El tudjuk-e érni magunkban a célt? De vajon van-e egyáltalán célunk? Hisz, ha most kimennénk az utcára és megkérdeznénk az embereket, hogy mi a célod, lehet hogy sokan semmilyen választ nem tudnának erre a kérdésre adni. Mert nagyon sok ember semmilyen célt sem fogalmazott meg, tűzött ki maga elé, hanem csak úgy hányódik, sodródik, amerre viszi az élet, viszi az ár. Hány embernek annyi maradt a célja, hogy bedobja a napi alkohol és nikotin adagját!

            Aztán vannak olyan emberek is, akik fogalmaztak meg célt, tűztek ki célt maguk elé, de keserűen, rezignáltan kell megállapítsák: én ezt a célt soha nem tudtam elérni.A kenyerem, a kitartásom, a hitem, az erőm, a bátorságom elfogyott. Mentem ugyan egy ideig, de most már nem bírom tovább,  ki vagyok merűlve, bele vagyok fáradva, bele vagyok keseredve, feladtam. Már igazán semmi sem érdekel, lesz ahogy lesz, egyszer csak vége lesz mindennek.

            Micsoda keserűség, micsoda kiábrándultság! Hány házasságban vannak így a felek a férj vagy feleség vagy épp mindketten. Pedig milyen szépen indultak. Tele tervekkel szép reményekkel, álmokkal, de most már tele vannak keserűséggel, lemondással, mindenben csalódtak, feladták. Mert kiderült, hogy hiábavaló volt a nagy lelkesedés, a nagy remények, a kitűzött célok, nem jutottunk el a célba, meg álltunk fele úton, nincs kenyér, nincs mi célt és erőt adjon, nincs mi továbbmenetelre ösztönözzön.

            De itt szólal meg ennek a példázatnak a bátorítása és vigasztalása. Épp Krisztus szavából szól ez hozzánk, szól a a szívünkhöz, lelkünkhöz. Mert ez a Jézus Krisztus most ezt mondja nekünk: ne ess kétségbe, van tovább, nem hiábavaló az élet. Hisz, amit mi a magunk erejével nem tudtunk elérni, megkapni, kiharcolni, azt most megkaphatjuk ingyen, ajándékképpen. Tőle megkapjuk a legnagyobbat, a megigazítást, az üdvösséget. A középkori egyház már-már kétségbeesésbe sodorta a lelkeket, hisz azt hirdette, hogy az ember a jócselekedetek által, a saját érdeme által tud megigazulni, ha törekszünk, ha búcsúkra járunk, ha szent célokra adakozunk, ha imádkozunk, ha törjük magunkat. Ezt az utat Luther is kipróbálta, szerzetes lett, gyötörte magát, de hiába. Addig tartott ez, amíg rá nem jött, hogy az ember hit által igazul meg, úgy hogy elhiszi, hogy a megigazítást ő ajándékként, kegyelemből kapja meg.

            Így kaphatunk meg mi is mindent a barátunktól, a nagybetűs Barátunktól. Ő az a Barát, akire mi nem is gondoltunk, aki mellett mi elmentünk volna, pedig ő minden jót meg tud adni nekünk. Áldott legyen az Úr neve azért, hogy elfogyott a kenyerünk, hogy elfáradtunk utunkon, hogy nem tudtunk tovább menni, hogy rádöbbentünk arra, hogy valakire szükségünk van.. Jó, hogy jött a szükség, hogy jött a próba, betegség, kétségbeesés, kimerülés. Mert lehet, hogy másképp tovább haladtunk volna téves utunkon, a magunk választotta úton, a sehova nem vezető úton.

            Milyen jó, hogy így megismerhettük azt a Barátot, aki kenyeret tud adni nekünk, nem csak földi kenyeret, hanem mennyei kenyeret, bűnbocsánatot és örök életet.

            A Heildelbegi Káté, amikor felteszi a kérdést: hány dolgot kell tudnod, hopgy e vigasztalással boldogul élhess és halhass, akkor először is azt mondja, hogy tudnom kell, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom. Ezt nem azért kell tudni, hogy bűnömben és nyomorúságomban elvesszek, hogy ennél leragadjak, hanem ezt megismerve, eljuthassak a megváltásig, a szabadulásig., a segítségig. Hogy kérjem a Barátot, hogy szánjon meg engem is, hogy adja meg nekem is azt, amire szükségem van.

 

3 Nap Nem megvenni, hanem megkapni Text. Luk.11,5-8

 

            Addig jutottunk el ebben a szép és tanulságos példázatban a tegnap este, hogy a példázatbeli ember elindult egy útra, maga se tudta igazából, hogy hova. Nem volt egy kitűzött célja, meg ha volt is, az nem volt az igazi. De útközben elfogyott a kenyere és ezért le kellett térjen az útjáról és egy eddig ismeretlen barát segített rajta.

            Láttuk azt, hogy mi vagyunk ezek a bajba jutott emberek, akiknek segítségre van szükségük, és nagy kegyelem, hogy a szükség által megtaláljuk ezt a barátot.

            Az a barát és az a barátság akit és amit ez az úton levő kap, aki egyedül járja a maga útját, teljesen váratlan, meglepetésszerű, de ezen felül teljesen meg nem érdemelt is. Mert csak úgy „beesni” valakihez és kenyeret kérni, hát ilyen esetben minden esély megvan arra, hogy elutasításban legyen részünk.

            Mert mi történik itt? Mit tesz ez az ember? Ő egyszer csak letér az útjáról. Mikor? Éjféltájban. Amikor épp megszorul s nem vár hogy reggel legyen, hanem éjjel sötétben indul el a másik emberhez. Ez pedig nem szokásos. Ilyesmit nem szoktunk tenni, ilyenkor nem szoktuk zavarni embertársainkat, hisz ez nem egy olyan időpont, amikor más emberekhez be szoktunk kopogtatni. Ez megbotránkoztató  és zavaró, egyszerűen ellene mond az etikettnek, ilyet nem szokás és nem illik tenni. Mi ha ilyenkor hívunk valakit telefonon, ha valaki ilyenkor kopogtat az ajtónkon, egyszerűen nem vesszük fel a telefont, nem megyünk neki ajtót nyitni.

            Ráadásul ez az ember semmivel se tudja meghálálni a barát szívességét, még egy apró figyelmességet se tud felkínálni, ahogy azt mondani szoktuk, de szavakkal se tudja megköszönni.

            Különös az is, hogy ez az ember éjfélkor jön, hozza a maga teljes nyomorúságát, szorult helyzetét, az egész szerencsétlen helyzetét, amibe jutott, de a legalapvetőbb udvariassági szabályokat sem tartja be, nem köszön, nem kér bocsánatot a zavarásért, hogy ilyen lehetetlen órában érkezett. Hát ez igazán felháborító. Nem elég, hogy éjfélkor felzavarta a másik embert, s vele az egész családját, beállított csak úgy bejelentetlenül, ráadásul még nem is köszön, bocsánatot se kér a zavarásért. Legalább kimentené magát, legalább elmagyarázná, hogy miként jutott ebbe a helyzetbe.

            De ő ezt nem teszi. Azt lehet erre mondani: ez miféle viselkedés, ez nem is viselkedés, ez illetlenség, tolakodás, ez arrogancia. De csodák csodája, a legnagyobb meglepetésünkre, a megzavart ember, akihez csak úgy beállított ez az éjfélkor bajba jutott ember, most barátjának nevezi azt, aki nem is köszöntötte, nem is kért bocsánatot a teljesen alkalmatlan időben való zavarkodásért.

            Hát ezt nevezzük aztán szeretetnek. Mert az Isten szeretetét, a Jézus Krisztus barátságát, nem lehet sem illedelmes viselkedéssel, sem semmi mással megvásárolni, kiérdemelni , azt csak ajándékba lehet kapni. Gondoljunk csak Pál apostol megtérésére. Mi előzte meg a Pál apostol megtérését? Gyilkosság, erőszak, az hogy véresen, kegyetlenül üldözte a keresztyéneket. Milyen nagy szeretettel szólította meg ezek ellenére az Úr Jézus ezt az embert a damaszkuszi úton: miért üldözöl engem? De a legkirívóbb példa a Júdás esete, aki ott a Gecsemáné kertben azért jön, hogy megmutassa Jézus ellenségeinek, hogy hol van a Megváltó és Jézus mégis „barátomnak” szólítja őt, az árulót. Vagy gondoljunk a királyi menyegző példázatára, ott is van egy ember, akinek nincs menyegzői ruhája és a király mégis így szólítja meg: barátom!

            Az evangéliumban az a csodálatos, hogy egy olyan Megváltót hirdet nekünk, akinek szeretete, barátsága nem arra épül, amit mi tudunk kiérdemelni, amit mi tudunk adni, amit mi tudunk cserében felkínálni, a szeretet egészen máshonnan jön, rajtunk kívüli forrásból, annak a szívéből, aki minden érdemtelenségünk, szentségtelenségünk ellenére szeret minket. Ez a szeretet az ő szívéből fakad, mert megszánt minket, megszánta estünket, felöltözé portestünket, ahogy egyik szép karácsonyi énekünk mondja.

            Hányszor olvassuk az evangéliumokban,  hogy megesett a szíve az embereken, a bűnösökön, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Vagy a legszebb, amikor a tékozló fiú hazatér, az atyja elébe szalad és mielőtt az még egyetlen szót is ki tudna ejteni a száján, atyja nyakába borul, megöleli és megcsókolja. Nem azt mondja: na, fiú most térdre, kérj bocsánatot mindazért a gyalázatért amit velem és ellenem elműveltél. Nem, ő megszánja fiát és mielőtt az valamit is mondana már meg is öleli, biztosítja a bocsánatáról. Hisz az atyja szeretete nélkül még bocsánatot se tudna kérni.

            Ilyen a mi Megváltónk, így adja nekünk magát, az Élet Kenyerét, a kegyelmét, a bocsánatát. Mielőtt mi még valamit fel tudnánk ajánlani, ő már mindent felajánlott nekünk, mindent nekünk ajándékozott érdemtelenül. Krisztus szétosztja magát, hisz ezért jött Milyen jó, hogy mi jöhetünk szegényen, nyomorúltan, hogy ő megajándékozzon minket.

 

4 Nap Párbeszéd a Fiú és az Atya között Text. Luk.11,5-8

 

            A tegnap este addig jutottunk, hogy ez a barát érdemtelenül kapott meg mindent: Hisz csak úgy „beesett” az útról a maga nagy nyomorúságával, méghozzá egy teljesen alkalmatlan időpontban, éjfélkor, amikor mindenki az igazak álmát alussza, ráadásul nem is köszön, bocsánatot sem kér az alkalmatlan időpontban való zavarkodásért, de ez az ember mégis barátjának nevezi. Láttuk, hogy ilyen Megváltónk van, aki így szán meg minket, így osztja szét minden gazdagságát közöttünk.

            A különös ebben a példázatban az, hogy Jézus Krisztus, aki önmagát jelenti ki magát ebben a példázatban is, ezt az utazót, aki éjfélkor hozzá segítségül barátnak nevezi, de nem direkt módon. Amikor Krisztus azt mondja, hogy éjfélkor eljött hozzá egy barátja, hogy kenyeret kérjen, mert annak is jött egy barátja, hogy kenyeret kérjen tőle, de nem volt neki. Tehát itt tulajdonképpen három személyről van szó. Az úton levő személy, aztán a barátja, akihez bekopogtat, de neki sincs kenyere s így az is tovább kell menjen egy harmadik személyhez, hogy attól kérjen kenyeret, mert neki sincs kenyere. Ez egy picit bonyolultnak tűnik, de mégsem az, hisz ilyen velünk is könnyen megtörténhet. Hozzánk is jöhet egy barátunk, hogy kérjen például egy szerszámot, de mivel nekünk sincs, így elmegyünk egy harmadik személyhez, akiről tudjuk, hogy neki van, és ha kell szívesen ide is adja, hogy azzal mi is tudjunk segíteni a hozzánk forduló barátunkon.

            Ebben az egész esemény sorban számunkra nagyon sok vigasztalás van és mi felismerjük benne a mi helyzetünket. Különös az, hogy itt nem direkt módon halljuk: barátom! Nem a Krisztus szájából, bár a szőlőtő és szőlővessző példázatában így nevezi Jézus a tanítványait. Itt nem mi halljuk direktben, hanem úgy, hogy halljuk amint Jézus minket nevez barátainak az Atya előtt. Mi ezt adott esetben nem is halljuk, nem is tudjuk, de milyen jó, hogy az Atya hallja és tudja. Még sokkal jobb így, mintha mi hallanánk és tudnánk, de az Atya nem hallaná és tudná. 

            Milyen jó tudni, hogy ahol mi nem vagyunk jelen, vagyis a mi jelenlétünkön kívül, az Atya és a Fiú nagy szeretettel beszél rólunk. És gondoljuk csak meg: teszik ezt annak ellenére, hogy az Atya és a Fiú is nagyon jól tudja, hogy mi milyen gyarlók és bűnösök vagyunk. Hogy minket nyomorult bűnösöket nevez a Fiú az Atya előtt barátainak. Így mutat be minket az Atyának: az én barátom.

            Legyen ez számunkra egy óriási bátorítás és vigasztalás, hogy ne csak abból merítsünk erőt, amit mi hallunk, ne csak annak a válasznak örvendjünk, amit mi kapunk Jézustól, hanem annak is örvendjünk és az is nagy vigasztalást jelentsen nekünk, amit Jézus mond az Atyának rólunk.

            Mi általában csak arra szoktunk figyelni amit Jézus mond nekünk és ez is nagyon fontos, hisz Jézus életbevágó dolgokra tanít minket. Ő a mi Prófétánk, aki a mi üdvösségünkre nézve Isten titkos tanácsát és akaratát tökéletesen kijelentette, fogalmaz a Káté .Ezért nagyon szeressük Jézus szavát, senki más szavát ne szeressük annyira, ne vegyük annyira komolyan, mint a Jézusét. Amikor az ötezrek megvendégelése után Jézust sokan elhagyták, Jézus a tanítványait is megkérdezi: ti is el akartok Menni? Mire Péter így válaszol: Uram, hova mehetnénk, örök életnek beszéde van tenálad. 

            De Jézus nem csak az örök életre vezet el minket, hanem a földi dolgainkra nézve is eligazít, hisz Jézus az élet minden alapvető kérdésére választ adott, s ha mi erre figyelmesen hallgatunk, akkor modern korunk kihivásaira is megkapjuk nála a választ. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai, s így ő naponta vezeti őket az élet minden apró részletére nézve.

            De itt most nem erről van szó, nem arról, amit Jézus nekünk mond, hanem arról, amit Jézus az Atyának mond rólunk. Nemrég a János evangéliuma magyarázatának rendjén a főpapi imában hallottuk, hogy Jézus nem csak a tanítványokért imádkozik, hanem azokért is, akik az ő beszédükre fognak hinni, vagyis minden elkövetkezendő nemzedékért. Mi csak annyit tudunk, hogy Jézus imádkozik értünk, de hogy mit kér ő az Atyától, azt mi nem tudhatjuk. Néhány dolgot említ Jézus: nem azt kéri, hogy vegyen ki minket e világból, hanem hogy őrizzen meg minket a gonosztól, azt is kéri, hogy úgy lehessünk egyek egymással, ahogy ő egy az Atyával. De ezen kívül ki tudja még, hogy mennyi mindent kér Jézus az Atyától a mi számunkra. Mi ezt nem tudjuk, nem is kell tudnunk, nekünk elég annyit tudni, hogy barátainak nevez minket az Atyának és hogy mindazt kéri számunkra, amire nekünk szükségünk van. Elég azt tudni, hogy a Fiú szüntelen beszélgetésben van az Atyával rólunk és értünk, hogy ez a beszélgetés is a mi érdekünkben történik. És ez nekünk óriási bátorítás és vigasztalás.

 

5 Nap Egyesül a föld és a menny Text.Luk.11,5-8

 

            Milyen különös, hogy a „barát” szó ebben a példázatban két személyre is vonatkozik. De az még különösebb, hogy két egészen ellentétes személyről van szó. Barátom, az én barátom jött hozzám, mondja Krisztus ebben a példázatban.

            Tehát itt két barát is van Ki az első barát? Tulajdonképpen maga az Atya, akinél Krisztus mindent megtalál, akitől mindent megkap, hogy aztán azt szétossza nekünk, szétossza gyermekeinek. Jézus  mindig is hangsúlyozta azt, hogy amit ő az Atyától kapott, azt mind tovább adta nekünk. Így volt ez a szavakkal, a beszédekkel is, amiket ő az Atyától hallott, azt mind tovább mondta tanítványainak. Az ő beszédei ezért hívek és igazak. De a cselekedeteket is mind tőle kapta, hisz mindig kihangsúlyozta, hogy ő az Atya akaratát cselekedte. Jézus először mindent megbeszélt Atyjával. Sokszor olvassuk a csodák előtt is, mint például az ötezrek megvendégelése, Lázár feltámasztása, hogy ő előbb felfohászkodott az Atyához, vele beszélt meg mindent, tőle kapott utasítást, parancsot.

            Milyen jó lenne, ha mi is így tudnánk tenni. De mi hányszor a magunk esze, indulata, sőt ösztöne szerint cselekszünk. Hány meggondolatlan szó hagyja el ajkunkat, hány megggondolatlan, felelőtlen cselekedetet hajtunk végre. Milyen jó lenne, ha mi is minden beszédünk, cselekedetünk előtt fel tudnánk fohászkodni, mindent az Atyánktól tudnánk elkérni.

            De Jézus nem csak a szavakat és a cselekedeteket osztotta meg velünk, hanem a dicsőséget is. Azt mondja a főpapi imájában, hogy ő azt a dicsőséget, amit az Atyától kapott, szintén nekünk adta. Ő nem akar a dicsőségben sem nélkülünk lenni. Ahogy kedvenc igehirdetőm, Walter Lüthi mondja: Krisztus viszi a mennybe a „sleppjét, a pereputtyát.” Még az angyalok is csodálkozni fognak, hogy ő a mennybe milyen embereket vitt be az ő dicsőségébe.

            Milyen jó lenne, ha mi is így tudnánk osztogatni barátainknak az Atya szavait és cselekedeteit. Ha így lenne, akkor egészen másképp nézne ki az életünk. Akkor sok mindent nem mondanánk és nem tennénk, amit pedig mondunk és teszünk és ennek a fordítottja is igaz.

            De ki végül a második, akit Jézus barátnak nevez? Ez nem más, mint az ember. Az az ember, aki egyedül van az úton, aki segítségért betér a barátjához. Méghozzá éjfélkor. Az az ember, akinek semmilye sincs, akinél minden elfogyott, aki maga is ott áll lehetőségei végső határán. Aki, ha valaki nem segít rajta, menthetetlenül el fog pusztulni. Őt is barátnak nevezi a példázat. Az egyik barát tehát maga Isten, a másik pedig a bűnös ember. Krisztus mind a kettő felé kinyújtja a kezét. Az egyiktől elfogadva a könyörgést, a kérést, a másiktól pedig elfogadva azt az ajándékot, amit épp a kérőnek, esdeklőnek akar majd tovább adni.

            Jézus itt a Közbenjáró. Jézus itt egyesíti a mennyet és a földet. Jézus, aki egyaránt bejáratos az Atyához értünk, aki kenyeret kér számunkra éjszaka, hogy minket megajándékozzon, aki nélkül mi elvesznénk, elpusztulnánk, elkárhoznánk.

            Isten, mint Atya elfogadja ezt az éjszakai látogatást, ezt az éjszakai zavarkodást. Nem mondja Jézusnak: miért zavarsz engem ezekért a haszontalan, bűnös emberekért. Nincs egy zokszó, egy panaszos szó sem, nincs megalázó szó sem! Nem üzeni az úton levőnek, hogy miért számolta el magát, miért nem vitt magával elég kenyeret, hogy tudott ilyen szerencsétlen lenni? Nem fejtegeti, boncolgatja: hogyan is jutott ez az ember ebbe a nyomorult helyzetbe?

            Nem, hanem azonnal felkel és intézkedik, hogy az úton levő barátnak legyen elegendő kenyere, hogy ne lásson szükséget. Mi kell látnunk ebből a példázatból, hogy mekkora ajándék, hogy Jézusnak az Atya is, de a bűnös ember is barátja. Hogy Isten a bűnös ember számára gondoskodik a testi kenyérről, pedig nagyon sok ember nem  is kéri, nem is imádkozik ezért, sőt káromolja az ő nevét, hogy az embernek legyen eledele, háza, ruházata, munkája.

            De ami még sokkal nagyobb dolog, hogy Isten, mint a mi Megváltónk barátja, értünk s nekünk bűnbocsánatot, örök életet ad. Legyen áldott ezért az ő szent neve.

 

6 Nap. Utazás az éjszakában Text. Luk.11,5-8

 

                        Az igazi barátság nem önző, hanem önzetlen, önfeláldozó. Nem keresi a maga hasznát, hanem mindig és minden helyzetben a másokét. Nem ő akar meggazdagodni a másik kárán, hanem a másikat akarja gazdagítani, akár a maga kárán is. Nem sóhajtozva, panaszkodva, megkeseredetten cselekszik, hanem önként, spontán módon, szívesen, örömmel, szeretettel. Mindig reménykedhetünk, hogy egy jó baráttól, egy igazi barátságban mindig fogunk valamit kapni, még akkor is, ha tudjuk, hogy maga a barát se bővölködik a javakban. 

            Mert itt azt látjuk, hogy ez a barát, mivel nála pont nincs kenyér, az éjszaka közepén elindul, hogy az úton levő barátjának kenyeret keressen. Mivel nála nincs, nem azzal fizeti ki a kérőt , hogy „sorry”, sajnos nincs mit adnom, hanem mindent elkövet, hogy a barátján segítsen, még úgy is, hogy kölcsönkér, pedig jól tudja, hogy azt egyszer neki kell majd vissza adni, mert ezeket a kenyerete vissza kell szolgáltatni. Ő maga nem tud adni, de találékony és megkeresi a módját, hogy nincstelensége ellenére is segítsen a barátján.

            Micsoda eseménysort indít a szeretet a másik ember érdekében. Bárcsak ilyen barátai tudnánk lenni egymásnak, bárcsak így tudnánk egymáson segíteni! Vagy ilyen nem is létezik a való világban? Ez csak egy álom, amire azt mondjuk: túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen. Ez egy utópia, ami sohasem fog ebben a világban megvalósulni.

            Krisztus ebben a példázatban azt mondja, hogy ez nem álom, utópia, hanem valóság. Mert Jézus azt üzeni nekünk ebben a példázatban, hogy ez a Barát, akinek sokan a puszta létezésében is kételkednek, az egyetlen igazán létező, akire nekünk olyan égető szükségünk van, mint a darab kenyérre, akit mi követnünk kell, aki maga az Úr Jézus Krisztus.

            Ebben a példázatban Krisztus az, aki egy szegény, úton lévő, segítségre szoruló embert a barátjának nevez. Ő az, aki ebben a példázatban is, de még inkább a valóságban  igaz barátként viselkedik.. Ő az, aki kész áldozni, magát is feláldozni, aki kész értünk testét megtörni, vérét kiontani, hogy így váltson meg minket reménytelen, kárhozatos, ítéletes helyzetünkből. Ő mindent feláldozott értünk, önmagát is, csak hogy minket megválthasson. Itt az éjszakai nyugalmát áldozza fel a barát.

            Nem azt mondja: most éjszaka van, most előbb ki kell pihenjem magam, majd ha megvirrad, majd ha felkel a Nap. Ő ezt a nyomorult, segítségre szoruló embert nem hagyja várni. A három kenyérre picit még várni kell, de nem kell várni az ő elindulására, nem kell várni a segítségére.

            A vándor még kicsit kell várjon, míg a segítség elérkezik hozzá, amíg a kegyelmet megkaphatja, de nem kell várjon annak felajánlására, a kegyelmi ígéretre. Mert Krisztus szíve megindul ezen az éjszaka közepén hozzá jövő emberen és kész azonnal segíteni rajta. Krisztus úgymond magára veszi a magányos, bajba, reménytelenségbe jutott ember sorsát, sőt eggyé válik az ő nyomorúságával. Krisztus részt vesz a mi nyomorúságunkban. Az ember éjszakában való bolyongása, szükségbe való jutása, magánya és kétségbeesése most az ő része lesz.

            Mert figyeljük csak meg azáltal, hogy ez a barát hozzá érkezik az éjszakában, számára ez azt jelenti, hogy ő is el kell induljon az éjszakába, a bajba jutott ember számára kenyeret keresni. Azt is mondhatnánk, hogy ennek az embernek a nyomorúsága arra készteti, hogy ezzel a nyomorúsággal az Atyához menjen segítséget keresni. Krisztus belép a mi nyomorúságunkba, belép a mi éjszakánkba, kétségbeesésünkbe. Teszi ezt azért, hogy számunkra kenyeret, kegyelmet és bűnbocsánatot szerezhessen.

            Ő ezt a kenyeret drága áron szerezte meg, vére árán, hogy mi ne haljunk éhen, hogy mi ne kárhozzunk el. Ő mindent maradéktalanul nekünk adott, semmit sem tartott meg magának, az életét sem. Mert végső soron, hova is ment Krisztus azért, hogy az úton levő, a bajba jutott, a nyomorúságban levő ember számára kenyeret és kegyelmet adhasson? Egyenesen a Golgota hegyére. Hogy ott mindent megfizessen, bűneink bűntetését, Isten igazságos haragjának kiengesztelését, a bűnös ember megváltását.

            Amikor Jézus meghalt, azt olvassuk az evangéliumban, hogy sötétség lett az egész földön. Jézus bement a mi éjszakánkba, a mi poklunkba, a mi kárhozatunkba, de nem maradt ott, mert harmadnapon feltámadott, hogy hozhassa nekünk a fényt, a reményt, az örök életet, a feltámadást. 

            Micsoda Barátunk van nekünk, hogy tudjuk ezt Istennek megköszönni? Bárcsak tudnánk ezért egész életünket neki odaszánni, őt dicsőíteni mind testünkben, mind lelkünkben.

 

Újkenyér vasárnapi  Eledel a maga idejében Text. Luk.11,5-8

 

Egész héten át, minden este ezen a példázaton keresztül szólt hozzánk Isten igéje. Mivel sokan nem tudtak a hétköznapi alkalmakon részt venni megpróbálom az eddig elmondottakat röviden összefoglalni, hogy majd ezután rátérjek a mai üzenetre is.

            Láttuk azt, hogy itt barátokról van szó, akik segítenek egymáson. Milyen nagy dolog, ha egyáltalán vannak barátaink. S még nagyobb dolog, ha olyan barátaink is vannak, akikkel együtt tudunk imádkozni, akikkel együtt tudunk járni a hit útján.

            Láttuk azt is, hogy itt egy egyoldalú barátságról van szó, olyan barátságról, amiben az egyik kér, a másik pedig kap. Az egyik bajba, éhségbe, nyomorúságba jut, a másik pedig ebben a nehéz és kilátástalan helyzetben segít rajta. Mi emberek egy kétségbeejtő, nyomorult helyzetben vagyunk. Először is azért, mert magunkban vagyunk, bolyongunk, nincs igazi társunk. Mi célt tévesztettünk, bolyongunk az éjszakában, bolyongunk a sötétben és a saját magunk erejéből nem tudunk eljutni a célba. Mi tűzünk ugyan földi célokat magunk elé, de még azokat nem tudjuk elérni.

            De amit a magunk erejéből nem tudunk megkapni, elérni, azt megkaphatjuk a Baráttól, Jézus Krisztustól, ő a mi egyetlen igaz Barátunk, aki úgy szeret minket, mint senki más, és aki mindennel megajándékozott minket, amire szükségünk van.

            Az, hogy kenyérhez jut az utazó, egy csoda, hisz egy alkalmatlan pillanatban járnak közbe érte, éjfélkor kérnek kenyeret számára. Emberileg minden ok meg lenne arra, hogy elutasítást találjon segítség helyett. Nem elég az, hogy éjfélkor jön, még a legalapvetőbb udvariassági szabályokat sem tartja be, mert nem csendesen kezd el zörgetni, hanem ajtóstól esik be úgymond a házba, s ráadásul még bocsánatot sem kér az alkalmatlan időben való zavarkodásért.

            De a csoda megtörténik, kérése meghallgatásra talált. Érdemtelenül, az alkalmatlan idő, az udvariatlan magatartás ellenére kenyeret kap. Azt is láttuk ebben a példázatban, hogy egy különös párbeszéd zajlik az Atya és a Fiú között, a Fiú segítséget kér az Atyától a bajba jutott ember számára. Itt az egész Szentháromság mozgásba lendül, hogy ennek az embernek a problémája megoldódjon.

            Az is szép üzenet volt, hogy itt tulajdonképpen két személy van, aki a „barát” nevet megkapja. Az egyik maga Istent jelképezi, a másik pedig a bűnös embert. Ezt a két személyt a Közbenjáró hozza össze. Ő kenyeret, bocsánatot kér a mi számunkra. Mert Jézus azt akarta, hogy amit ő az Atyától kapott, az mind a miénk lehessen, hogy nekünk minden ő javaiban részünk legyen.

            Végül azzal a gondolattal foglalkoztunk, hogy ennek a bajba jutott embernek a nyomorúsága, kétségbeejtő helyzete, arra indította a Barátot, hogy ő elinduljon az éjszakában kenyeret, kegyelmet keresni a mi számunkra. Ő teljességgel azonosult a mi nyomorúságunkkal. Bűnné lett értünk, mondja majd Pál apostol, bement a mi éjszakánkba, poklunkba, Isten megérdemelt haragjába, a mi bűntetésünkbe, hogy azt elszenvedje, de ki is jött onnan, hogy nekünk bűnbocsánatot és örök életet adhasson.

            Most ezen a szép újkenyéri vasárnapon foglalkozzunk végre az utolsó gondolattal. Milyen hallatlanul gazdag példázat ez! Hisz itt arról van szó, hogy ember bajba jut, elfogy a kenyere, kétségbeesésében egyik barátjához fordul, akinek azonban nincs kenyere, de segíteni akar, s ezért ő is elindul kenyeret keresni, hogy segíteni tudjon. Végül minden megoldódik, lesz kenyér lesz kiút a reménytelenségből, kétségbeesésből.

            De itt elsősorban nem ezt az embert kell lássuk, aki bajba kerül, aki segítségre szorul, s akinek végül is megoldódik a gondja, hanem sokkal inkább azt, hogy micsoda eseménysor indul el annak érdekében, hogy a gondja, baja megoldódjon. Láttuk már eddig, hogy a Szentháromság minden személye mozgásba lendül a segítség érdekében. Az Atya , a Fiú és a Szentlélek együtt munkálkodik a segítség érdekében.

            Hisz az Atya az, aki a három kenyeret, ami végül is megmenti az utazó életét felajánlja. Ő az, aki a Fiú kérésére ezeket odanyújtja, aki kölcsön ad. De nem az éhező ember kell a kenyerek árát megfizesse. A visszafizetésről a Fiú gondoskodik, ő az, aki meg fogja fizetni a kenyerek árát, ő az áldott Kezes, aki kezeskedik arról, hogy minden el lesz rendezve, az adósság ki lesz fizetve. Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam, mondja Jézus a János evangéliumában. Ő kedvesen törődik ezzel a bajba jutott utassal, aki eltévelyedett, aki sohasem jutott volna el céljába, ő vette magára a mi eltévelyedett voltunkat, hisz ő épp azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett volt. Micsoda szeretet a bűnösök iránt! Micsoda engedelmesség az Atya iránt! Hisz ő hívta és ő küldte a Fiát erre a szolgálatra, erre a közbenjárásra.

            De mekkora kegyelem, hogy mi, akik eltévelyedtünk, akik nyomorultul elpusztultunk volna, a magányos pusztában eljuthatunk ahhoz, aki tud segíteni rajtunk, eljuthatunk a Közbenjáróhoz.

            Mert, hogy tudunk mi Krisztushoz eljutni? A magunk erejéből, a magunk ügyességével, talpraesettségével, bölcsességével? Hogy találhatjuk mi meg a megoldást, a kenyeret, a kegyelmet, a bocsánatot, hogy találjuk meg a feltámadás erejét és az új életet? János evangéliumában azt mondja Jézus, hogy senki sem jöhet hozzá, hacsak az Atya nem vonja őt. Odavinni egy lelket Jézushoz, megláttatni egy emberrel, hogy bajban van, hogy segítségre van szüksége, ki képes erre? Mi semmiképpen nem! Hányszor szívesen segítenénk bűnbe-bajba jutott embertársainkon, sokszor mondjuk nekik, hívjuk is őket, de ők nem jönnek, nem mozdulnak. Igen, mert ez nem a mi lehetőségünk, erre mi nem vagyunk képesek. Ez egyedül a Szentlélek munkája. Csak a Szentlélek tud meggyőzni valakit bűn tekintetében, a segítségre szorulás, a kegyelemre utaltság tekintetében. A Szentlélek tud valakit Istenhez vezetni, a Szentlélek láttaja meg velünk nyomorúságunkat, hogy nekünk semmink sincs. De a Szentlélek láttatja meg velünk azt a hatalmas gazdagságot, amit Krisztus nekünk az ő áldozatával szerzett. Mert ő az Életnek Kenyere.

            Igen, a Szentháromság mindent megmozgat érdekünkben, ő mindent megtett érdekünkben. Nekünk csak hittel el kell fogadni, nekünk csak meg kell ragadni. Ez az ajándék, a testi-lelki kenyér most is itt van előttünk, a szent asztal meg van terítve. Mi , akik életútunkon eltévelyedtünk, mi akik nagy szükségbe és nyomorúságba jutottunk, mi akik éhezzük és szomjúhozzuk Isten kegyelmét, most itt megelégíttetünk. Gyertek hát, mert íme minden kész! A Barát minket is vár a három kenyérrel, önmagával, bocsánatával, az örök élet ajándékával. Most, a maga idejében, a kegyelmi időben meg lehet ezt kapni. Gyere te is, fogadd el te is ezt a nagy ajándékot!

 

(Ezen igehirdetési sorozatot J.J.Poort Bij dag en nacht című áhítatos könyvének felhasználásával írtam.)

 

                                                                        Lőrincz István