Tanulságos igék a Jelenések könyvéről 7
Text: „És holttestük annak a nagy városnak az utcáján lesz, amelyet lelki értelemben Sodomának és Egyiptomnak hívnak hívnak, ahol az ő Urukat is megfeszítették.”(Jel.11,8)
Eddig Jánosnak figyelnie és hallgatnia kellett. Most azonban Isten munkát ad neki. Egy nádvesszőt kell vennie és azzal meg kell mérnie a templomot. Nem a jeruzsálemi templomot, mert az most romokban áll. Itt most az egyházról van szó, az újszövetségi gyülekezetről, aminek itt a jelképe a jeruzsálemi templom.
Tudjuk azt, hogy a jeruzsálemi templomnak megvoltak a méretei, alkotóelemei: a szentek szentje, a szentély és a pitvar. Ide, az utóbbiba még a pogányok, a körülmetéletlenek is bejöhettek. Érdekes az, hogy itt pont a pitvart nem kell megmérni. Amit megmérnek, az Isten oltalma alatt áll. Oda az ördög nem férkőzhet be.
Láthatjuk itt azokat a választóvonalakat, amelyek megvannak az egyházban is. A reformátorok látható és láthatatlan egyházról beszélnek s tesznek közöttük különbséget. A látható egyházban sok olyan ember van, aki igazából nem Isten gyermeke, akik valóságban pogányok. A láthatatlan egyházban Isten igaz gyermekei vannak, akik a Bárány vérében megtalálták a váltságukat.
A pogányok 42 hónapon át tapodják a szent várost. Vajon mennyi ez a 42 hónap?
Nem tudjuk, amint azt sem tudjuk, hogy a fél óra mennyit jelent. Erre is csak azt mondhatjuk, hogy egy meghatározott idő, egy Isten által pontosan kiszabott idő.
Hogy kik tartoznak a láthatatlan egyházhoz, mi azt nem tudhatjuk és nem is dönthetünk felettük. De magunkról ezen ige fényében el kell döntsük, hogy én hol vagyok? A pitvarban vagy a szentélyben? Élő tagja vagyok-e az egyháznak, vagy pedig halott ág vagyok, ami nemsokára levágattatik és tűzre vettetik. Miért beszél az Úr ilyen komolyan erről? Azért, hogy minket megijesszen, rémítgessen? Nem, hanem azért, hogy megtérésre hívjon.
Itt először is szó van a Krisztus bizonyságtevőiről. Abban az időben, amikor a pogányok tapodják a tornácot, az Úr végzi a maga munkáját. Az egyház népe bizonyságtételre van elhívva. Itt két tanúról beszél az ige, akik 126O napig prófétálnak. Ez az 126O nap pont 42 hónap, tehát az az idő, amíg a pogányok a pitvart, a szent várost tapodják.
Ez a világ le akarja rázni magáról az igét, de nem tudja. Miközben a várost a pogányok tapodják, hangzik szüntelen bizonyságtétel. Az egyház kell hallassa szavát ebben a világban, kell hirdesse Isten szavát. Nyilvánvaló, hogy a kettes szám is jelképes. Valószínű, hogy arra zsidó törvényre támaszkodik, hogy egy igazság bizonyításához két tanúra volt szükség. Az Úr hatalmad ad ezeknek a prófétáknak. Az Úr ott áll a maga hatalmas erejével az ő bizonyságtételük mögött. Ezek a próféták önmagukban csak gyenge emberek, akik rettenetesen szenvednek amiatt, ami a pitvarban történik. Gyászruhába vannak öltözve, gyászolják azt a helyzetet, azt az állapotot, amit most látnak. De ők mégis mernek prófétálni, merik szavukat felemelni a pogányság ellen. Előttük olajfa és gyertyatartó áll, vagyis a Szentlélek és az ige.
Hatalmuknak ereje abban mutatkozik meg, hogy be tudják zárni az eget, hogy ne essen eső és arra is hatalmuk van, hogy a vizet vérré változtassák. Ebben felismerhetjük az Ószövetség két nagy prófétáját, Illést, aki imádkozott és 3 évig nem volt eső, és Mózest, aki kinyújtotta pálcáját és Egyiptom vizei vérré változtak.
Mi hihetjük, hogy minden igehirdetést jelek kísérnek ma is. S ez az lehet, hogy egy ember megtér, hitre jut. Isten igéje és Lelke ma is meg tudja változtatni az embereket. Ez a munka 126O napon át folyik, ez egy hosszú idő, ami pünkösdtől Jézus Krisztus visszajöveteléig tart, de ennek egyszer vége szakad. A fenevad ekkor meg fogja ölni a prófétákat, s így azok már nem tudnak többé bizonyságot tenni.
A gyülekezet, az Isten gyermekei számára ott a nagy kérdés: miért és hogyan engedi ezt meg Isten? Miért engedte meg Isten, hogy 2OOO év alatt keresztyéneket oroszlánok elé dobjanak, máglyán megégessenek, börtönbe zárjanak? De fel kell tenni azt a kérdést is: miért engedte meg Isten, hogy az ő Egyszülött Fiát is megöljék, két gonosztevő között keresztre feszítsék? Ha Krisztus a szenvedés útját végigjárta, akkor azt nekünk is végig kell járni.
De itt nem csak az történik, hogy megölik őket, hanem az is, hogy a tetemük temetetlenül fekszik az utcán. Ez Izraelben óriási szégyen és gyalázat volt. Ma is mekkora fájdalom, ha valaki úgy tűnik el, hogy még a testét se kapják meg és szerettei nem temethetik el tisztességgel. De az évszázadok során hányszor megtörtént ez kivégzett keresztyénekkel, akik teste az oroszlánok gyomrába került, vagy a máglya tüze teljességgel megemésztette őket. Micsoda megpróbáltatás lehetett ez a gyülekezet számára!
A pogányok eközben örülnek, a világ örül, hogy végre megszűnt az igehirdetés, végre mindenki azt csinálja, amit akar, mert nincs aki figyelmeztesse őket. De hát nem ez történik ma is? Hányan hirdetik ma is fennhangon: az egyház ideje lejárt, az egyház már nem tényező a társadalomban, mi jól megvagyunk Isten és egyház nélkül is.
A döbbenetes itt az, hogy nem Rómáról, Babilonról, hanem Jeruzsálemről van szó, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett. Ezt a várost nevezi János Sodomának. Tudjuk azt, hogy Sodoma egy jelképes név, ami az erkölcstelenséget, a bálványimádásnak, a testi és lelki paráznaságnak a jelképe. Egyiptom pedig az elnyomás, a szolgaság, az agresszió, az üldözés, megfélemlítés jelképe. A rettenetes az, hogy ezek a dolgok az egyházban is jelen vannak.
De a világ túl hamar örül, mert a próféták három és fél nap múlva feltámadnak és felvétetnek a dicsőségbe. Az üldöztetés, gyalázat után az Isten népe számára jön a dicső feltámadás, Isten országlásának, uralmának beteljesedése. Ez a mindenkori egyház nagy vigasztalása, így a miénk is.
Javasolt cím: mi vigasztal a nehéz időkben? Lőrincz István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése