Tanulságos igék a Római levélről 2

 

Tanulságos igék a Római levélről 2

 

Text: „Pál, jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol, kiválasztott Isten evangéliuma számára.”(Róm.1,1) (Olvasandó Róm.1,1-7)

 

            Amint már nevében is ott van, itt egy valóságos levéllel van dolgunk. Pál úgy írta meg leveleit, ahogy azt a korabeli illemszabályok előírták. Egy ókori levél először a levél íróját, küldőjét kellett megnevezze. Ezért ez nem szerénytelenség, hogy a legtöbb levelében a neve van első helyen. A levél írása idején Pál Korintusban tartózkodik. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv úgy írja le,hogy Pál a harmadik missziói út végén Macedónián és Görögországon át Korintusba megy,ahol 3 hónapot tölt el, hogy aztán innen induljon tovább Jeruzsálembe. E száraz adatok mögött alig lehet sejteni, hogy itt életének egyik legfontosabb eseménye történik: a Római levél megírása. Pál ebben az időben egy Gájusz nevű ember házában tartózkodik, s egy Tertius nevű embernek diktálja a levelét. Az időpont 57-58 fordulója.

            A bemutatkozás után következik a címzettek megnevezése: mindeneknek,akik Rómában vagytok, Isten minden szerettének és elhívott szentjeinek, akik Rómában vagytok. A  levélhez hozzátartozott a jókívánság is. Ez Pálnál sem hiányzik: kegyelem néktek és békesség Istentől, ami Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

            De Pál nem marad csak a formaságoknál. Amiket itt olvasunk, az már szétrepeszti az adott kereteket. Már itt látjuk, hogy Pált egyetlen ügy foglalkoztatja, ez neki szívügye, s ez nem más, mint a világ megváltása Jézus Krisztus által. Az, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, nagyon hangsúlyos Pál számára, ebben az első hét versben négyszer nevezi őt Úrnak.

            Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy Krisztus az én személyes Uram. Minden ember élete tartozik valakihez, mind a családban , mind a munkahelyen nagyon fontos az, hogy neki ki parancsol, kinek tartozom engedelmességgel. A kompetenciákat és felelősséget nagyon világosan kell látni. Ha egy népnek nincs királya, elnöke, kormánya, az egy boldogtalan nemzet. Ha már emberi viszonylatban is ennyire fontos a hovatartozás, mennyivel inkább a lelki dolgokban, hogy mi Jézust nevezhetjük Urunknak és Királyunknak.

            Pál apostol fejezi ki afölött, hogy neki Jézus Krisztus az Ura, hisz ő az Úr szolgája. Ezt az örömöt ő szinte ujjongással mondja el. A „doulos” szót használja, ami rabszolgát jelentette. Abban a korban ennek a szónak nem volt kellemes hangzása. A szabad görögök és rómaiak számára nem volt utálatosabb szó, mint a szabadságától megfosztott rabszolga. A rabszolgákat a tárgyak közé sorolták , kegyetlenül bántak velük, sőt sokszor meg is ölték őket.

            Pál most rabszolgának nevezi magát, de ezt örömmel és ujjongással teszi, mert bár ez teljes ellentmondásnak tűnik, a Krisztus rabszolgája a legszabadabb ember. Az Úr elhívta és kiválasztotta az evangélium hirdetésére. Hozzá elérkezett a mennyei hívás. A mennyből kapott egy feladatot, és most ezt neki teljesítenie kell.

            Érdekes, hogy itt Pál Isten evangéliumáról beszél, általában Jézus Krisztus evangéliumáról beszél. Talán ezzel még inkább világossá akarja tenni,, hogy amit ő képvisel egy hosszú lejáratú ügy. Ő egy elve megígért, már a prófétáknak adatott, általuk hirdetett üzenetet hirdet. Ebben a sorban sokan vannak előtte és sokan következnek utána. Amit Isten az Ószövetség prófétái által hirdetett, az most Krisztusban beteljesedett. Ő egy családban, a Dávid családjában érkezett erre a földre. Erre neki két bizonyítéka van. Az egyik az, hogy feltámadt a halálból, a másik pedig az, hogy elküldte Szentlelkét. Húsvét és Pünkösd azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus valóban Isten Fia.

            Pál itt arról is beszél, hogy ő vette a kegyelmet és az apostolságot. Az apostol szónak kezdetben nagyon negatív, harcias jelentése volt. Azt jelentette, hogy bűntető alakulatokat küldtek például a lázadók ellen. Később a szónak állampolitikai jelentése lett. Így hívtak egy állami küldöttséget, amit mi a nagykövet vagy a miniszter szóval adnánk vissza.

            Az Újszövetség azokat nevezi apostoloknak, akik a feltámadt Krisztust látták és akiket ő kiküldött az evangélium hirdetésére. De Pál az apostolsággal együtt említi a kegyelmet, hisz ő maga is csodálkozik azon, hogy ő egy olyan múlt után, melyben üldözte a keresztyéneket, mégis megkaphatta az apostoli tiszt kiváltságát. Ő ekkor bizonyára a damaszkuszi útra gondolt, ahol ő üldözőből apostol lett. A kegyelem itt hangzik el először és az egész levél kulcsszava lesz.

            Apostolként ő Krisztus iránti engedelmességre hívja olvasóit. Ha Krisztus Úr, akkor ő engedelmességet kíván. Az engedelmesség első lépése, hogy hiszek benne és személyes Megváltómnak ismerem el, aki ugyanakkor az egész világ Megváltója és Szabadítója is. Krisztus úgy akar Úr lenni, hogy nem nyugszik addig, amíg minden ember szívében meg nem születik  az engedelmesség. Krisztus nem nyugszik addig, amíg a halál, az utolsó ellenség is le nem győzetik.

            Talán ezek után mi feltesszük a kérdést: jó, jó, Pál apostol valóban apostol volt, ő ilyen nagy kiváltságban részesült, ő valóban nagy feladatot kapott. De ki vagyok én, kicsi, fapados , egyszerű emberke? Az világos, hogy mi nem vagyunk apostolok, hisz az apostolok azok voltak, akik Jézus halálának és feltámadásának szemtanúi voltak. Én nem tudok nagy dolgokat tenni.

            De ebben a bevezető szakaszban van két szó, ami nem kerülheti el a figyelmünket: ti is. Vagyis a római keresztyének is Isten elhívottai, kiválasztottai. Pál meri az egyszerű római keresztyéneket így megszólítani: Isten szerettei és elhívott szentek. Ezek között mi is ott vagyunk. Minket is ugyanaz az Úr hívott el, aki Pált elhívta, mi is hozzá tartozunk, mi is neki engedelmeskedünk, nekünk is adta a missziói parancsot.

            Ebben a két szóban mi is ott vagyunk, ezért mi is örömmel és ujjongással mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus szolgái vagyunk. Ő ránk is bízta az evangélium ügyét, legyünk méltók ehhez a küldetéshez.

Javasolt cím:Az igehirdető személye                                              Lőrincz István