A tékozló fiú reformációja 2 rész

 

Igehirdetési sorozat Reformáció nagyhetére

A tékozló fiú reformációja 2 rész

1 Nap. A bűnvallás szavai Text. Luk.15, 21b

 

            A múlt évben elkezdtünk egy igehirdetési sorozatot a „Tékozló fiú reformációja „ címmel. Most ezt szeretnénk folytatni. Addig jutottunk el, hogy a fiú megérkezik az atyai házhoz s kimondja az első szót: atyám!  Láttuk, hogy mekkora csoda, hogy a fiú ezt ki tudta mondani és mekkora csoda, ha ezt mi is ki tudjuk mondani.

            Ezek után foglalkozzunk magával a bűnvallással : vétkeztem az ég ellen és te ellened és nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam. Ez az ő bűnvallása.

            Fontos megjegyezni, hogy az „atyám” szónak a kimondása ésa bűnvallás nem választható el egymástól. Ha ezt nem tudta volna kimondani, akkor a többit se tudta volna kimondani. Azzal, hogy kimondta: atyám, már függőségi viszonyba került atyjával. Mert a bűnt nem lehet akárki előtt megvallani. Ahhoz egy mélységes kapcsolat kell. Egy idegen ember előtt nem hozakodunk elő a bűneinkkel, sőt elrejtjük azokat előle. Egy idegen előtt nem érezzük magunkat biztonságban, egy idegen előtt úgy érezzük, hogy az elutasít bennünket, de egy atya-apa előtt meg lehet nyílni, egy atya-anya előtt fel lehet tárni szívem minden nyomorúságát. Miután kimondtam: Atyám, a többit már nem nehéz kimondani, még akkor sem, ha a legsúlyosabb bűnökről van szó.

            A bűnvallás leghitelesebb címzettje maga Isten. Így kapcsolódik egybe az az Atyám kimondása és a bűnvallás. Mert a bűnvalláskor mi is a mi mennyei Atyánk, a Jézus Krisztus Atyja előtt állunk és ott nyugodtan megvallhatjuk bűneinket.

            Még van itt valami, amire figyelni kell, mielőtt tovább mennénk. És a közös forrás, amiből mind a kettő származik. Egyik se magából a tékozló fiúból származott. Mert benne az volt, hogy ő elmegy és soha többé nem látja és soha többé ki nem mondja a nevét. Ő szabad akart lenni, mindenek előtt az atyjától. Neki esze ágában se volt még egyszer megszólítani atyját, nem is beszélva arról, hogy megvallja előtte bűneit. Egyáltalán nem is volt tudatában annak, hogy amit ott az idegenben tesz, amikor eszik, iszik, paráználkodik, az bűn lenne. Ki beszél itt bűnről? Erről a papok beszélnek, erről régimódi emberek beszélnek, itt csak élvezet van, azt tenni, amit akarok, ami nekem tetszik. 

            Sehol se olvassuk, hogy a fiút az idegenben valaki is figyelmeztette volna cselekedetei bűnös voltára. Az, hogy ki tudta mondani az „atyám” szót  és az, hogy meg tudta vallani a bűneit, az Isten kegyelmi ajándéka volt számára. Mert csak a Lélek által tudjuk kimondani és csak a Lélek tud meggyőzni bűn tekintetében. Minden az Isten ajándéka, minden az Isten munkája itt.

            Most lássuk magát a bűnvallást, annak fénylő pontjait. Először is ez egy rendkívüli dolog. Nem mindennapi dolog az, ritkán van igazi bűnvallás az életünkben. Mert sokszor a bűnvallásunk se teljes, elhallgatunk dolgokat vagy kicsinyítünk rajta, vagy pedig próbálunk enyhítő körülményeket keresni. Legtöbbször a körülmények vagy a másik ember a hibás, véletlenül se mi magunk. A bíróság előtt is a legtöbb ember csak azért vallja be bűnét, mert tudja, hogy az enyhítő körülmény lesz az ítélet meghozatalában.

            Pontoson úgy történik az, mint a bűnesetnél, az első emberpárnál. Ádám keni Évára, Éva a kígyóra. A hollandoknak van egy mondásuk: egy újjal mutatunk a másikra , de hárommal magunkra. Nagy dolog az,. amikor valaki már nem mentegeti a bűnét és ez a fiú most így tesz. Odaborul atyja elé és a bűnét vallja, a saját bűnét, nem a másét. Nem azt mondja: tudod atyám, azok a rossz barátok, azok a könnyűvérű nők elcsábítottak engem. Ehelyett azt mondja: vétkeztem!

            Ez a fiú ugyanakkor nagyon őszinte is. Őszintén szembe mer nézni a múltjával. Ez se mindig így történik. Gondoljunk csak Jákób fiaira, akik miután eladták testvérüket, otthon egy nagy hazugsággal hozakodnak elő. Vadállat tépte szét a fiadat, mondják. Eddig a fiúban is a hazugság, a csalás lelke volt. Hisz, amikor kikéri a vagyonból ráeső részt, egy szót se szól arról, hogy mire akarja azt elkölteni.

            Most azonban őszinte, kerek-perec kimondja: én vétkeztem. Nem azt mondja: a világ megragadott, a Sátán félrevezetett, hanem:  egyedül én vagyok a hibás. Nem, ő most őszinte és nem tudhatta, hogy az atyja mindent tudott róla. Nem azért volt őszinte, mert tudta, hogy értelmetlen a hazudozás, hisz az atyja úgy is mindent tud.

            Ebben a mondatban: vétkeztem, mindent összefoglal. Azt az egész időt, amit az idegenben töltött. Egy szóval se beszél a parázna nők romlottságáról, a polgár kegyetlenségéről. Nem a mások bűnéről beszél, hanem a magáéról. Nem sajnáltatja magát, nem állítja be úgy magát, mintha ő áldozat lenne. S azt is tudja, hogy a bűne az atyja ellen volt. Mert a bűn sohasem privát ügy, annak mindig másra is hatása van. Az Isten nevére is szégyent hozott, az atyját is bemocskolta.

            A harmadik jellemzője a bűnvallásnak : a szűkszavúság. Láttuk azt, hogy az atya ölelése lehetetlenné tette az eltervezett bűnvallás második részének a kimondását: tégy olyanná, mint a te béreseid közül egy. Láttuk, hogy azért nem engedte az atya, mert úgy még azt gondolhatta volna, hogy az atya azért bocsát meg, mert íme ő kész a béres helyét elfoglalni. Így úgy tűnhetett volna, hogy kiérdemli a kegyelmet. Csak a kegyelem maradt számára, semmi más.

            Ezt nekünk is meg kell tanulni. Az ember a sok magyarázkodással mindig kötényt csinál magának, amivel mezítelenségét próbálja elfedezni. De az Úr előtt mezítelenül kell megállni.

            Az is különös, hogy nem beszél arról, hogy ott a disznók vályúja mellett az a gondolat indította hazajövetelre, hogy: atyámnak mennyi bérese bővölködik eledelben. Nem, még ezt se mondhatja ki, mert végső soron, nem ez hozta haza, hisz ez a gondolat csak egy eszköz volt.

            Egy negyedik dolog a komolyság. Enélkül nem lehet az atya előtt megjelenni. Milyen komolyságra szólítjuk fel a híveket az úrvacsorázás alkalmával. Gondolja azért meg az ember magát! Vizsgálja meg az ember önmagát. Alázza meg magát Isten előtt. Vannak pillanatok, amikor nem lehet viccelni. A humor az Isten egyik nagy ajándéka, de vannak az életünkben olyan pillanatok, amiket nem lehet elviccelni.

            Az ötödik dolog, hogy a bűnvallás nyilvános volt. A példázatból persze nem egyértelmű ez, hogy mások is jelen lettek volna. Talán amikor ott a disznók vályújánál elhatározta, hogy visszamegy atyjához és megvallja bűnét, úgy gondolta, hogy ezt csak akkor teszi meg, ha senki más nem lesz ott atyján kívül. Elmondom, de a szolgák ne legyenek jelen, a testvérem ne legyen ott. De most valahogy az az érzésünk, hogy itt úgy mondja el, hogy nem érdekli az, hogy hallják-e ezt mások is. Azzal a rizikóval is megvallja bűnét, hogy mások is hallják, az egész világ hallja. Őt már nem érdekli, hogy mit mond a világ, őt már csak érdekli, hogy az élete rendbe jöjjön.

            Pál apostol nem a belső szobában kiáltja el: óh én nyomorúlt ember, hanem az egész római gyülekezet előtt. Amikor az úrvacsorához járulunk a világ előtt vállaljuk, hogy bűnösök vagyunk és egyedül Isten kegyelmére és bocsánatára vagyunk ráutalva.

            Láttuk hát a bűnvallás jellemzőit: rendkívüli, őszinte, szűkszavú, komoly és nyilvános. Bárcsak így tudnánk mi is megvallani bűneinket.

 

2 Nap Az ajándékok Text. Luk.15,22-23a

 

            Rögtön, miután a tékozló fiú elmondta bűnvallását, következnek az ajándékok. Először az ígérete, s majd azok megnyerése. Hozzátok az új ruhát, a sarút, gyűrűt, vágjátok le a hízlalt tulkot.

            Van itt egy szó: „pedig”. Az atyja pedig, így áll a példázatban. Nem az van:”tehát”. Mert ha ez állna itt: az atyja tehát, akkor az igazságos ítélet, a bűntetés, az elvettetés kellene következzen. Mert ez a fiú a múltban nem tett egyebet, mint hogy vétkezett az ég ellen és atyja ellen. Akkor mit várhatna mást, mint bűntetést, halált és kárhozatot? 

            De itt az van: az atyja pedig. Itt másképp történik, mint az emberek között lenni szokott . Itt nem a magától érthetődő „tehát”  történik, hanem a rendkívüli „pedig”. Nem a bosszúálló igazság, hanem a megbocsátó szeretet lép érvénybe. A tékozló fiú előtt egy olyan Atya áll, aki Fián hajtotta végre az ítéletet. A nagybetűs  Fia lett az elvetett, megátkozott, kivetett, elítélt.

            De nem csak hogy nem bűnteti meg fiát, hanem meg is jutalmazza. Az ajándék az új ruha, a gyűrű, a sarú és a hízlalt tulok. Erre is igaz: amit szem nem látott, fűl nem hallott és emberi szív meg nem gondolt azt készítette Isten az őt szeretőknek.

            Mielőtt magukkal az ajándékokkal foglalkoznánk, először figyeljünk a gyöngéd szeretetre, amivel ezeket az ajándékokat átadja. Először megígéri, mert először Isten nekünk is csak megígéri az ajándékait. Mert az atya, miután a fia elmondja a bűnvallást nem néz bánatosan a szemébe. Nem csóválgatja a fejét és nem mondja: ejnye-bejnye, hogy tudtál ide jutni, hogy tudtál így elbukni? Azt se mondja: mondd el bővebben, hogy is történt mindez? Minden megjegyzéstől, kérdésektől megkíméli a fiát. Milyen kegyelmes az Úr!  A fiát nem annak nyomorúságán át nézi, hanem az ő szeretetén és irgalmán át.

            A különös az, hogy az ajándékoknál először nem a fiához szól, hanem a szolgákhoz. A szolgák itt szerepelnek először a történetben. Miért? Szükség van rájuk? Igen. Mert ha az atya az ajándékokról direkt a fiúnak beszélt volna, az pont olyan lett volna, mint amikor egy sötét pincéből kilépünk a vakító napsütésbe és az valósággal megvakít minket. Ezért ilyenkor egy napszemüveget teszünk fel, hogy lassanként hozzászokjunk a fényhez. Úgyanez történik itt lelki értelemben. Az atya a fiú tekintetét a szolgákra irányítja, mielőtt megkapná az ajándékokat. Először nekik beszél az üdvösségről, és velük tudatja azt.

            De az ajándékokat mégis a fiú kapja. És ez is figyelemre méltó. Mert a normális az lenne, hogy az ajándékot az atyja kapjon. Hát nem úgy szokott lenni, hogy ha valaki egy hosszú útról megérkezik, az ajándékot hoz a családtagok számára? Ez az atya is megérdemelte volna, hogy az örökségből egy pici részt ajándékként visszakapjon. Hát ekkora örökség után nem érdemelt volna meg egy kis figyelmességet? De a fiú az idegenben mindent felemésztett. A vagyonból semmi sem maradt, csak a keserű emlékek. Ő nem tud ajándékot adni, ezért az atyja ad neki ajándékot. Mintha ez a fiú érdemes lenne a jutalomra.

            Az is különös, hogy az ajándékokat nem az idegenben kapja meg. Nem kap hízott tulkot, amikor az éhségtől korgott a gyomra. Eleibe se küldött semmit amikor félúton volt. Nem, ezt az atya nem teszi a gyermekével. De nem teszi a mi Atyánk sem, egyetlen gyermekével sem. Az ajándékok csak a bűnvallás után jöhetnek. Nem a bűnvallás miatt, mintha ezzel kiérdemelnénk, hanem a bűnvallás után kapunk ajándékokat. Mert Isten ajándékait nem a bűnvallásért kapjuk. A bűnvallás sem érdemszerző cselekedet, hanem az is csak ajándék és kegyelem.

            Mindennek rendelt ideje van, mondja a prédikátor. Az új életet csak az kapja meg, aki letette a régit. A feltámadás csak halál után lehetséges. Talán sok ember azt kérdezi: miért nem kaptam én ilyen ajándékokat, amiket ez a fiú kapott? De először tegyük fel a kérdést: voltam már koldus az én Atyám előtt? Az üdvösségnek megvan a maga útja és nem lehet állomásokat kikerülni, átugrani. Sok ember szeretné a megváltás ajándékát, de nem akarja a bűnvallást. Akarjuk a kegyelmet élvezni, de meg akarunk maradni a bűnben.

            A tékozlő fiú mielőtt az ajándékokat megkapta volna, már megismerte bűneit. Miután pedig megismerte bűneit, megszerette Megváltóját is. A Káté nem véletlenül írja le, hogy e vigasztalással boldogul élhessek és hallhassak három dolgot kell tudnunk: hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom, hogy mimódon váltatom meg minden bűnömtől és nyomorúságomtól, és hogy milyen hálaadással tartozom Istennek e megváltásért. Ezeket nem lehet elválasztani egymástól., sem a sorrendet nem lehet felcserélni. Mind a három egyetlen forrásból származik.

            A kegyelem három dologra tanít meg: hogy ki vagyok én, hogy kicsoda számomra Isten Jézus Krisztusban és hogy kivé kell én legyek Isten kegyelme által. A három szorosan egymáshoz tartozik: nincs bűnismeret a megváltás ismerete nélkül és nincs hálaadás sem a megváltás ismerete nélkül. Ez pont úgy van, mint amikor egy beteg elmegy az orvoshoz.Az orvos elmondja, hogy miben szenved a beteg, elmondja nyomorúságát. De utána nem küldi el, hanem következik a terápia s a gyógyulás után azt is elmondja az orvos, hogyan kell élni, hogy a gyógyulás tartós maradhasson.

            Az atya tehát az ajándékokat egy tékozló fiúnak adja át, miután az megismerte nyomorúságát, de megismerte Megváltóját is, és elhatározta, hogy ezután hálából az atyjának fog szolgálni. Honnan látjuk meg, hogy ő megismerte Megváltóját? Egy korábbi részben utaltuk arra, hogy mit jelentett, hogy ki tudta mondani: atyám! 

            De itt azt látjuk, hogy őbenne megvan a hit, remény, szeretet hármasa is. Mert ő hisz. Hitben teszi meg az útat a messzi vidékről hazáig. Ez a hit viszi őt atyja elé. Nem a józan ész, hisz az kétségbeesésbe vitte volna. Azt diktálta volna, hogy meg fogja kapni megérdemelt bűntetését. De ő hisz atyjában, hogy atyja vissza fogja fogadni őt. De ott van benne a remény, hogy még minden rendbe jöhet az életében. De ott van a szeretet is, hisz ezt nem lehetett hideg szívvel elmondani. Az ajándékok így jutnak el hozzá, a bűnvalláson keresztül, a hiten, reményen, szereteten át. 

 

            Most pedig lássuk az ajándékokat . Nem kevesebb, mint négy ajándékot kap. Először is a tiszta ruha. A ruha az, ami befedezi az embert. Az atyja nem akarja tovább látni fia rongyait. Nem akarja látni a bűn nyomait, hanem az üdvösség ruháját, amibe fiát felöltöztette.

           

            A ruhán kívül gyűrüt is kap, ez a gyűrű annak a jele, hogy az atyja vagyona felett szabadon rendelkezik. Annak a jele, hogy ő már nem béres, hanem fiú. A béresnek nem volt gyűrűje, a gyűrüt a fiú, az örökös viselhette. 

            Aztán a sarú, a cipő. A szolgák abban az időben mezítláb jártak, de a fiúnak jár a cipő. Végül a hízlalt tulok, ami szintén annak a jele, hogy az atyja visszafogadta. Ó, milyen nehéz lehett a fiúnak ezeket az ajándékokat elfogadni. Levetni a mocskos ruháit és felöltözni az újba, a múltnak jeleit mind a szemétbe dobni. Az újját odanyújtani, hogy ráhúzzák a gyűrűt. S lábára is engedni felhúzni a sarut.

            Nem könnyű ajándékot elfogadni, mert az ember természetében benne van, hogy mi mindent ki akarunk érdemelni, mindenért meg akarunk dolgozni,, nincs bennünk alázat az elfogadásra. Még annyit sem tehet, hogy ő vegye fel a ruhát s ő húzza fel újjára a gyűrűt és lábaira a sarut. Azt is a szolgák teszik. De nem, ő semmit sem tehet, mi semmit se tehetünk az üdvösségünkért.

            És ki adja át az ajándékokat? Hát ki más, mint az atyja. Ő adta át a vagyon rá eső részét is, s most az ajándékokat is. Ez a kéz a Jézus átszegzett keze. Mert itt ő a fontos, ezeknek az ajándékoknak az adója, ajándékozója. Ez nem más, mit Jézus Krisztus, aki gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Meggazdagodjunk mindazzal, amit tökéletes engedelmességével és áldozatával szerzett meg nekünk. Ha megfigyeljük, a Kátéban is sokszor együtt találkozunk e két szóval: Krisztus és jótéteményei, Krisztus nincs jótéteményei nélkül. Aki Krisztust ismeri, az ismeri az ő jótéteményeit is.

            Milyen ajándékok ezek? Ezek féltve őrzött ajándékok. Az atya őrizte ezeket a fia számára. Ezek készen állottak fia számára. Nem akkor kellett hirtelen előkészítse őket. A borjú ott volt az istállóban, a ruha, a gyűrű, a sarú is el voltak már készítve.

            Aztán ezek olyan ajándékok, amiket el kell fogadni, el kell sajátítani. Mert a tékozló fiú parafrazálva Pétert mondhatta volna: az én kezemre soha nem húzol gyűrűt, lábamra sarut, én a ruhát nem fogadom el, és a hízlalt tulokból való lakoma sem kell nekem. Ezeket az ajándékokat el kell fogadni, a gyűrűt hordozni kell, a ruhát is, a sarut is, a lakomához le kell ülni.

            S harmadsorban ezek az ajándékok alkalmassá teszik a fiút az atyai házban való szolgálatra. Ezek nélkül nem lehet, rongyokban, mezítláb, éhesen nem lehet szolgálni. Ennak a szolgálatnak megvan a maga méltósága.Ezek nem luxusajándékok, hanem hasznos és szükséges ajándékok. Ő pont azt kapja, amire szüksége van, és azonnal tud így szolgálni atyjának. Mi is ezt kapjuk, legyünk hálásak érte.

 

3 Nap A vígasság  Luk.15.23b

 

            Együnk most, mondja az atya az ajándékok átadása után. Ez egy különös mondat. Ez pont az ellenkezője annak, amit várnánk. A magától érthetődő az lenne: bűntessük meg őt. Sőt, a halálos ítélet is következhetne, hisz a paradicsomban elhangzott: amely napon eszel a fának gyümölcséből, meg fogsz halni. A fiú evett a tiltott gyümölcsökből és ezért meg kellett volna halnia. De a halálos ítélet helyett azt hallja: együnk.

            Hogy meglepődhetett ezen! Az evangélium különben minden meglepő a számunkra. Hisz ő nagyon jól tudta, hogy mit érdemelt, nagyon jól tudta, hogy mekkorát vétkezett és ezért senki mást nem hibáztathatott, egyes-egyedül csak magát. Őt már a halál szele meg is legyintette ott a disznók vályújánál, amikor azt mondta: éhen fogok halni. És most nem a halált kapja, hanem az eledelt.

            Ez a fiú nagyon is tudatában volt annak, hogy halált érdemelt, de életet kapott. De tudjuk, hogy ezt a halált valaki el kellett szenvedje, de ezt a nagybetűs Fiú tette meg. Ezt Pál később úgy fogalmazza meg: aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.

            Az, hogy ehetnek, az nem a fiú érdeme, hanem az atyáé. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek, mondta Jézus. (Ján.1O,1O) Mekkora szeretet , elképzelhetetlen szeretet, önfeláldozó szeretet s mindez azért, hogy a tékozló fiúk és leányok élhessenek, ne haljanak meg, ne vesszenek el.

            Ebben az evésben ott  van az atya egyre növekvő szeretete fia iránt. Látjuk itt a kegyelem munkáját, ami egyre tovább viszi. Először a kegyelem elszakítja őt a disznók vályújától, aztán megajándékozza, s majd mondja neki: együnk és vígadjunk. Ez nem felesleges luxus, hanem szükséges a bűnös számára. Hisz a fiú ott térdel még mozdulatlanul s az atyja kell ezért kimozdítsa őt. A bűnös, amikor megtapasztalja a kegyelmet, elküldené az Urat, mint Péter: eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. A gadaraiak is kérték Jézust, hogy menjen el vidékükről. Az atya megelőzi ezt, hogy a fiú visszautasítsa a meghívást, azzal hogy szinte parancsolja: együnk és vigadjunk.

            A fiú végső soron enni akart, hisz erre emlékezett a disznók vályújánál, hogy atyjának házánál még a béresek is bővölködtek az eledelben. De ő ott azt is mondta: tégy olyanná, mint a béreseid közül egy, vagyis dolgozni akart az ételért. De nem kell dolgoznia, mert az atyja hívja őt az asztalhoz. Az atyja tudta, hogy a fiának ételre van szüksége, mintha azt mondta volna: fiam, hát én tudom, hogy te éhes vagy, ezért gyertek és együnk.

            A fiúnak is nekünk is meg kall tanulni, hogy mi nem azért kapunk kenyeret, mert megérdemeljük, vagy meg tudunk dolgozni érte, hanem egyedül azért, mert van egy kegyelmes atyánk. Mi egyedül azért élhetünk, mert az Atya mindet elkészített.

            A második kívánsága az atyának: vígadjunk. Végső soron ez mindennek a célja, ez az ajándékoknak, kegyelemnek a végső célja, amiben a fiú eddig részesült: hogy öröm és vigasság legyen. Mert a megváltás nem a végső dolog, amit az Úr akar, hanem hogy a megváltást kövesse a hálaadás. Nem a kegyelem az utolsó, a kegyelem csak eszköz, út az öröm és vígasság felé. Ez az a végső cél, amit az Úr az övéivel el akar érni. És ez meg is történik, elkezdtek vígadni. Ez az utolsó, amit erről a fiúról olvasunk ebben a példázatban, hogy vígadott az atyjával és a szolgákkal.

            Mégis az, hogy ez a fiú vígadott, ez egy csoda. Nem kevesebb, mint egy isteni csoda. Ő vígad, az ó-ember halála felett. Ő boldog azért, mert régi életének már vége van.Vége van a tékozlásnak, a paráznákkal való dorbézolásnak, az atyja gyűlölésének. De nem csak az ó-ember halála felett vígadozik, hanem az új-ember megelevenítése felett is. Annak, hogy újra fiú, hogy új ruhát, gyűrűt, sarut kapott, hogy új életet kezdhetett.

            A vígasság csak akkor kezdődhet, amikor az Atya az üdvösséget a négy ajándékban odaajándékozza tékozló fiainak. És miután a szolgák ezt átadják. Miután a fiú ezeket az ajándékokat elfogadta, kezdődhet a vígasság.

            Ez a vígasság végül is az Atya ajándéka. Ő bocsátja azt mindenki rendelkezésére. Ő tett meg mindet ezért, ő fogadta vissza fiát, ő ölelte és csókolta meg, ő halmozta el ajándékokkal. Mindenért ő fizetett meg. Ő adta a ruhát, gyűrűt, sarut, hizlalt tulkot.

            Az Atya boldog, de az Atya nem akar egyedül boldog lenni. A boldogságba, a vígasságba be akar venni minket. És elkezdtek vígadni. Micsoda pillanat lehetett, annyi szomorúság, annyi nyomorúság, a disznók vályúja után. És ez tiszta öröm, igazi öröm. Nem olyan, mint amikor a paráznákkal vígadott, a barátokkal, az atyja vagyonának tékozlása közben. Ez más öröm. Ez csodálatos, belső öröm. Ez az öröm a menny előíze már itt ezen a földön. És ez az öröm a miénk lehet..

 

4 Nap A szolgák Text. Luk.15,22-28

 

            Ha ezt a példázatot nem az Úr Jézus mondta volna el, ha ez egy emberi elbeszélés lenne, akkor egészen másképpen íródott volna meg. Először is, ami a dolgok lefolyását illeti, az atya és a fia között. Már eddig láttuk: mennyire másképp viselkedik ez az atya a földi apákhoz viszonyítva.

            Ez az atya nem várja meg míg fia hazaér, hanem eleibe szalad. Nem akkor öleli meg, amikor már elmondta bűnvallását és abbéli szándékát, hogy újat akar kezdeni. Mi, földi apák, szülők úgy teszünk, hogy megvárjuk, míg gyermekünk kimondja, hogy soha többé nem teszem ezt, fáj hogy ezt tettem, nagyon sajnálom a történteket.

            De ha ha ezt a példázatot ember találta volna ki, akkor az üdvözlés és az ajándékok kiosztásánál befejeződne. De nem fejeződik be, hanem hét versen át beszél Jézus a szolgákról, akik az atya házában vannak. A szolgák, akikre mi egyáltalán nem szoktunk figyelni, amikor ezt a példázatot magyarázzuk. Mintha ők nem is lennének, mintha itt csak az atya és fiai lennének. De Jézus beszél a szolgákról és nem csak ebben a példázatában.

            Lássuk hát, hogy kik ezek a szolgák és mit tesznek? Először is ezek a szolgák már az előző két példázatban is szerepelnek. Mindhárom példázat Jézusról szól: a pásztor, az asszony és az atya is őt példázza. Mindháromban addig keres, amíg nem találja meg az elveszettet. Mindhárom példázatban ott van az elveszett bűnös: először a juh, azután a pénz, a drahma, majd pedig a tékozló fiú képében. Ők mind vissza kell kerüljenek a közösséghez, a kilenvvenkilenc juhhoz, a többi kilenc drahmához illetve a háznéphez. Mindhárom példázatban összehívás van: a pásztor összehívja a barátait, a szomszédait, az asszony a barátnőit és a szomszédasszonyait. Amikor pedig a tékozló fiú hazakerül, az atya a szolgákat hívja össze és mondja nekik: vígadjunk, mert íme ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Tehát a közösség, barátok, barátnők, szomszédok és szolgák formájában mindenütt jelen van. Kik ezek a szolgák?

            Erre nem válaszolhatunk másképp, mint: a Krisztus igaz egyháza. Ők a diadalmaskodó egyház, de a küzdő  egyház is. Az első két példázatban ott látjuk a győzedelmes egyházat, hisz öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnös felett. Az első két példázat a diadalmaskodó egyházra irányítja a figyelmünket, a harmadik példázat pedig a földi, a küzdő egyházra, amiben ott van a szolgák hiábavaló szolgálata is. Hisz az egyik szolga hiába fordul a nagyobbik fiú felé, hogy hívja őt a vígasságba, az megharagszik és nem akar bemenni.. Ezt mindnyájan ismerjük, Isten szolgái harcát a földön. Ismerik ezt a harcot a keménység és közömbösség ellen. Sőt még azt is, hogy bizonyosan lesznek olyanok, akiket megpróbálnak behívni, amikor ők csak jót akartak, amikor az embereket Istenhez akarták hívni, de azok nem jöttek be, hanem ehelyett haragusznak. A harag nem nekik, hanem az Atyának szól, de ezt a szolgák érzik, tapasztalják meg. A szolgákon töltik ki az Atya elleni haragot. Ezt tapasztalják meg a szolgák, ezt tapasztalja meg a küzdő egyház ezen a földön. A küzdő és diadalmaskodó egyház elválaszthatatlan egymástól, itt lenn küzd, ott fenn része van a diadalban.

            Háromszor is szó van arról, hogy ezek a szolgák mit tesznek. Először is mit tesznek az atya iránt?  Majd , hogy mit tesznek a két testvér felé. És ebben egy közös vonás van. Engedelmeskednek az atya akaratának. Nekik már nincs saját akaratuk, azt halálba adták. Hisz őket megragadta, eszközzé tette az atya szent akarata és hívása.

            Egy egy csoda, hisz a világban az a jellemző, hogy mindenki a saját akaratát akarja érvényesíteni. Ők épp abban különböznek a világ fiaitól, hogy a saját akaratukat megfeszítették, megtagadták, kárnak és szemétnek ítélték. Rájuk már nincs hatással a tömeg akarata., az emberek véleménye. Ők már meg vannak szabadítva az ördög hatalmától és akaratától. Ők a saját akaratukat alávetették az Isten akaratának. Ez eggyé teszi az Isten szolgáit. Lerontja még a felekezeti választófalakat is.

            Őket már a Szentlélek vezeti, aki bennük lakozik és bennük munkálkodik. Ők már az Isten parancsában gyönyörködnek, abban lelik legnagyobb örömüket, hogy teljesíthetik az Isten akaratát. Ők ezt nem kényszerből, hanem önként, örömmel, hitből teszik.

            S az atya négy dolgot kér tőlük és ők ezt minden ellentmondás nélkül azonnal teljesítik. Hozzák az új ruhát, a gyűrűt, a sarut, és levágják a hízott tulkot. Egy szóval se mondanak ellent, egy percet se várnak, azonnal és pontosan azt teszik, amit az atya kér tőlük. 

            A második fontos dolog, amit ezekről a szolgákról el lehet mondani, hogy részt vesznek a tékozló fiú életének a helyreállításában. Ők egy adott ponton elkezdenek dolgozni a tékozló fiú életének helyreállításán. A Káté ezt gyönyörűen így fogalmazza meg: a szentek közösségében a többi tagok javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgálnak. Milyen nagy dolog, ha valakiben a szolgálat lelke van. Mert természettől fogva mi azt szeretjük, hogy nekünk szolgáljanak. De mivel szolgálunk? Azzal, amit az Atya bocsát rendelkezésünkre.

            Ezek a szolgák tehát végzik a munkájukat, a tékozló fiú életében. Új, tiszta ruhát adnak rá, gyűrűt húznak az újjára, sarut a lábára és levágják a hízlalt tulkot. Ezt nem a fiú kérte, hanem az atya. Ők az atyának, Isten dicsőségéért szolgálnak. Ők nem a fiúra néznek, hisz ha rá néztek volna, akkor semmit se tettek volna érte de ők mindent az atyáért tesznek. Azért szolgálnak, mert az atya parancsolja ezt. Nem azért szolgálnak, mert a fiú megérdemelné.

            Gondoljuk meg, hogy mi is történik itt. Ezek a szolgák először is tanúi a fiú nyomorúságának, elesettségének, de erre semmit sem mondanak. Nem kommentálnak, nem tesznek gúnyos megjegyzéseket. Ők csak teszik azt, amit az atya mond nekik. Először is le kell vessék a mocskos, piszkos ruhát, amiben a fiú megérkezett. A tékozló ott áll mezítelenségében előttük. Megismerik őt a legnyomorúltabb állapotában. Aztán fel kell húzzák a gyűrűt és a sarut, oda kell ültessék az elkészített asztalhoz. Mindent ők tesznek, a fiú semmit se kell tegyen. Ez a kegyelmből, hit által való élet. Ez az Isten szent akarata szerinti élet.

            Ezek a szolgák le kell hajoljanak a fiú mocskos lábaihoz, ahogy egykor a Mesterük is tette, amikor lehajolt tanítványai lábaihoz. Igen, ott vannak együtt a nyomorúságában, de ott vannak az ő megújult állapotában, helyreállított életében is. Ez a szentek közössége, együtt a nyomorúságban és együtt a megváltásban, a hálaadásban.

            De ezek a szolgák szolgálnak a nagyobbik fiú felé is. Neki is bizonyságot tesznek arról, amit láttak és hallottak, ahogy azt János írja az ő levelében. Hogy úgy mondjam, Krisztust hirdetik az ő irgalmát és kegyelmét. A nagyobbik fiú a mezőről tért épp haza, hallotta a zenét, a vígasságot s az egyik szolgát magához hívta és megkérdezte, hogy mi akar ez lenni? Mire az elmondta neki, hogy a testvére jött meg, s az tyja levágatta a hízott tulkot.

            Ez egy elég hiányos bizonyságtétel, hisz az első három ajándékról, a ruháról, gyűrűről, sarúról teljesen elfeledkezik. Csak a hízott tulok levágásáról beszél.Ilyen gyarló a mi bizonyságtételünk is, de nem baj. Csak épp legyen, csak épp ne maradjon el. Csak épp ne hallgassuk el az igét. Csak épp tegyünk bizonyságot az embereknek Krisztusról. Mert ez nagyon hiányzik a mi életünkben. Olyan keveset beszélünk az Atya szeretetéről az elveszetteknek. Milyen keveset mondunk el abból, amit az Úr értünk tett.

            De azt is mondhatná valaki: és ha minket senki sem kérdez, ha minket nem hívnak oda, mint ezt a szolgát a nagyobbik fiú, akkor miért beszéljünk? Hát az Atyáért és az elveszettekért. Akkor is bizonyságot kell tenni, ha azt nem kérik tőlünk. Itt kérték, de miért? Azért, mert hallotta a zenét, hallotta a vígasságot.

            Ó, bár csak olyan lenne az örömünk, az életünk hogy az tudna másokban kérdéseket ébreszteni. Bárcsak úgy tudnánk egy kísértésben megállni, hogy megkérdeznék tőlünk: hogy tudtál győzedelmeskedni? Bár csak úgy tudnánk megállni egy koporsó mellett, hogy megkérdeznék: hogy tudtál ennyire megvigasztalódni?

            És végül: ez a bizonyságtétel, amit a szolga elmondott, nem talált kedvező fogadtatásra. A nagyobbik fiú reakciója az, hogy megharagudott és nem akart bemenni. De ez ne riasszon el minket. Ezt még az Úr Jézus Krisztus is átélte, és a szolga nem lehet nagyobb az ő Mesterénél. Itt a válasz a szolga bizonyságtételére: harag és elfordulás.

            De ez így történt más szolgák életében is. Nem így történt ez István vértanú, a többi vértanú életében? De igen, mégis van itt egy vigasztalás. Miután a szolga csődöt mond, maga az atya megy a fiát kérlelni. Az atya átveszi a szolga fájdalmát és munkáját.

            S ez a szolga nem panaszkodik, nem sajnáltatja magát, nem mondja: hát ezt kellett én megérejem? Hát ez kapom az őszinte bizonyságtételemért? Nem, ő egyszerűen elvégzi a munkáját s atöbbit az atyjára bízza.

            Itt állnak előttünk ezek a szolgák, mint akik engedelmeskednek, mint akik részt vesznek a tékozló fiú életének a helyreállításában, mint akiknek a bizonyságtételét visszautasítják. De ők emiatt nem panaszkodnak, hisz tudják, hogy munkájuk nem hiaábavaló az Úrban.

 

5 Nap A megkeményedés Text. Luk.15,25-3O

 

            A tékozló fiúról szóló példázatunk utolsó három részében figyelmünket a nagyobbik fiú felé fordítjuk, úgy ahogy róla a példázatban szó van. Az Úr Jézus róla is beszél. Először a 11-ik versben arról szól, hogy két fiú volt s a végén  hét versben van szó a második, a nagyobbik fiúról is. Ezért szokták azt is mondani, hogy ebben a példázatban tulajdonképpen két tékozló fiú van. Úgy van, ahogy a Róm.3,12 mondja: mindnyájan elhajlottak, vlamennyien haszontalanokká lettek.

            Itt most azt látjuk meg, hogy hogyan hajolt el, hogy lett haszontalanná a nagyobbik fiú. Itt ez lepleződik le és ezt hogy lelepleződik szeretném nagyon aláhúzni. Ezt a leleplezést nem ő végzi el, hanem  ő lepleződik le. Kiderül, hogy olyan indulatok vannak benne, amiket még ő maga sem gondolt és amit se a testvére, se a szolgák nem féltételeztek volna róla.

            Itt lelepleződik a nagyobbik fiú bűne és nyomorúsága. Ki gondolta volna azt erről a fiúról, aki maga az engedelmesség példaképe, de a szorgalom, erkölcsösség, becsületesség mintája is. Még abban is példakép, hogy ő évek óta hűségesen szolgál az atyjának, soha egy parancsolatát át nem hágta, soha nem kapott egy kecskefiat sem, s ez ellen soha nem lázadt fel. S hogy megveti a bűnt: ez a te fiad, aki paráznákkal emésztette fel vagyonod. Nekem nincs közöm egy ilyen züllötthöz, mint ez a te fiad. De ez a fiú most lelepleződik.

            Mert ez a fiú más, mint amilyennek gondoltuk volna. De ezzel a fiúval mi már nagyon sokszor találkoztunk, csak ott farizeusnak és írástudónak van nevezve. Jézus jajt mond ezekre az emberekre, meszelt síroknak nevezi őket , ami kívülről szépnek tűnik, de belül tele vannak rothadással és tisztátalansággal. Hisz ez a fiú és a farizeusok, írástudók ikertestvérek. Ezt a példázatot pont nekik címezi, nekik mondja el Jézus. A tékozló fiúban a bűnösök, a vámszedők, parázna nők jelennek meg, a nagyobbik fiúban pedig a farizeusok és írástudók.

            Milyen bűn lepleződik le ebben a fiúban? Mi rosszat cselekedett? Ki tud róla rosszat mondani? Hol olvasunk erről? Érdekes, hogy  az atya egyetlen szóval sem mond ellent a nagyobbik fiúnak. Nem mondja, hogy amit elmondott, az nem lenne igaz. Mi akkor a bűne mégis ennek a fiúnak?

            Hát először is a hamis Isten-kép, amit alkotott magának. És ez nem kis baj. Ez az ember egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy a maga képére és hasonlatosságára alkosson istent magának. Ezt látjuk már a pusztában vándorló népnél is, akik felszólítják Áront: készíts nekünk istent! Az ember mindig ezt csinálja: istent alkot magának, aki neki tetszik, neki passzol. A nagyobbik fiú is ezt csinálta annyi éven át. Ő egy olyan Istent képzel el, aki rettenetesen megbűnteti a bűnt. De nem tud egy olyan Istent elképzelni, aki a bűnt megbocsátja. Ő csak egy bosszúálló Istent, egy eltaszító Istent tud csak elképzelni, nem tud egy elébe szaladó, átölelő, megcsókoló Istent elképzelni. Egy ilyen Istent képzelt el, ő aki annyi éven át mellette élt s a legközelebb volt hozzá.

            De most, amikor a szolga elmondja, hogy az atyja levágatta a hízlalt tulkot, most hogy kiderül, hogy ki is az ő atyja valójában, nem tudja ezt az atyát elfogadni. Ez egyszerűen nem lehet az ő atyja. Szerinte az atyja nem lehet ilyen. Nem is tudja atyjának nevezni.

            De hány ilyen ember van ma is, aki hamis Isten-képpel jár még a hívő emberek között is, akik a maguk képére és hasonlatosságára képzelik el Istent. Úgy képzelik el, hogy Isten kell hozzájuk igazodjon  és nem ők Istenhez.

            A második bűn, hogy többé nem akar atyjának szolgálni. Nem ismeri el többé annak,  akinek  neki engedelmeskednie kell. Nyílván mindarról tudott, hogy a testvére kikérte a vagyont és arról is, hogy mit tett az idegenben. Arról is tudott, hogy a testvére haza fog térni, hisz ő mindenkor az atyjával volt és az atyja mindent megosztott vele. Ismerte az atyja fájdalmát, hogy mennyire hiányzott neki a fia és azt azt is, hogy mennyire várta őt haza. Ő azt is tudta, hogy melyik nap fog a testvére megérkezni, ezért is van az, hogy amikor a szolga elmondja, hogy a testvére megjött, nem mondja: ó, az lehetetlen! Sőt, megharagszik, hogy amit ő jól tudott, az most bekövetkezett. Nem akar bemenni, sztrájkba lépett. Nem akarta üdvözölni, megölelni testvérét, együtt örülni vele.

            A harmadik bűn a szeretet teljes hiánya. És ez a szeretet nem csak most hiányzik belőle, hanem mindig is hiányzott az életéből. Ez abból is kiderül, hogy azt mondja: annyi év óta szolgálok neked. Miféle szeretet az, ami ezzel dicsekszik, ami ezt felszámolja? És annyi éve? Hát ha szeretünk valakit, akkor nem számoljuk, hogy mennyi ideje szolgáljuk őt. Jábób 14 évet szolgált Rákhelért és ez csak pár napnak tűnt neki, mert annyira szerette őt. És ez az „annyi éve” azt mutatja, hogy ez nem szeretetből való szolgálat volt.

            És a másik: soha egy parancsolatodat át nem hágtam. Pedig Istennek csak egy parancsa van és ez a szeretet parancsa. És ő ezt folymatosan áthágta. Nem csak hogy nem szeret, hanem valósággal gyűlöl. Gyűlöli az atyját és a testvérét. Szemére hányja az atyjának, hogy soha egy kecskefiat sem adott. Milyen szeretet az, ami felró ilyesmit? Milyen szeretet az, ami fizetségre vágyik, ami azt akarja, hogy viszonozzák: nem adtál! 

            Azt mondja, hogy ő sohasem vígadhatott a barátaival. Hát ott nincs is öröm, ahol szeretet nincs. És milyen barátokkal akart vígadni? Nem szól egy szót sem arról, hogy az atyjával, testvérével vagy a szolgákkal szeretett volna vígadni, hanem a barátokkal akarta a vígadozást. Ő az atyja házán kívül akart vígadni, az atyja nélkül akart vígadni, pont úgy akart vígadni, mint a testvére. Most lepleződik le, hogy pont azt akarta volna tenni, amit a testvére tett, az idegenben, barátokkal vígadni. Ő nagyon elszólja magát, amikor azt mondja, hogy testvére az atyja vagyonát a parázna nőkkel, ő pedig a barátokkal akarta volna elkölteni.

            Erről a fiúról lehull az álarc, a meszelt sír megnyílik és a bűzös tetemek meglátszanak. Az ó-ember kibújik a zsákból és kiderül az, amit a Káté olyan keményen, de olyan igazán mond: hajlandó vagyok Isten és a felebararátom gyűlölésére.

            Az utolsó kérdés, hogy miként lepleződött le, hogy ki is ez a fiú valójában? Erre az egyetlen lehetséges válasz: az ige által. A szolga igehirdetése, bizonyságtétele által történik meg ez. Eddig mindent sikerült tökéletesen lepleznie, álcáznia. Nem lepleződött le az atyja által, a testvére által, de most lelepleződik a szolga szavai által. Erre lesz haragos.

            Az ige húzza ki a szelepet és jön ki belőle a gonosz gőz. Ésaiás próféta azt mondja, hogy Isten igéje nem tér vissza üresen, itt sem tér vissza, mert leleplezi a nagyobbik fiú nyomorúságát. Az ige beléhasított. A testvéred hazajött. Mert ő nem akarta, hogy hazajöjjön, ő gyűlölte a testvérét és belevágott az, hogy az atyja levágatta a hízlalt tulkot, mert ő nem ilyen atyát képzelt el.

            Ő ellene mond az igének és az ige leleplezi őt és az ő romlott szívének gondolatait nyilvánvalóvá teszi. Az ige döntésre viszi és ő úgy dönt, hogy nem akar bemenni.

            Az atya mindezt nagyon jól tudta a nagyobbik fiáról és mégis házában tartotta. Mekkora kegyelem ez. És kegyelem az, hogy most az ige mindezt a nyomorúságot, bűnt leleplezi a fiában. Mert ezután az atyja őt is keresni fogja, kérlelni, hogy bemenjen. A lehetőség a változásra ott áll előtte is. S most már csak rajta múlik, hogy élni fog-e vele? 

6 Nap A kérlelés  Text.Luk.15,28b

 

            A múlt alkalommal elkezdtünk foglalkozni a nagyobbik fiúval, láttuk hogy miként lepleződik le, hogy mi volt a szívében. 

            Ma a kérleléssel foglalkozunk, amikor az atya kimegy a nagyobbik fiához, hogy kérlelje a fiát a bejövetelre. Az atyának ez a reagálása a haragvó fiú felé egy csoda, a kegyelem csodája. De először azt kell meglátnunk, hogy miként jutott el az atya erre a kegyelmes reagálásra. És ekkor megint ez a szolga jön elénk, aki ott a mezőn beszámolt a nagyobbik fiúnak mindarról, ami történt. Ez a szolga volt az oka ennek, hogy az atya kiment, hogy fiát kérlelje. Mert a szolgáról, miután a szolgálatát ott a mezőn elvégezte, semmit se hallunk. Ezek után azt olvassuk, hogy az atya ment ki a fiához, hogy kérlelje őt. De ha megpróbáljuk elképzelni az eseményeket, akkor rájövünk, hogy az kellett történjen, hogy ez a szolga  visszajött a mezőről és mindenről beszámolt az atyának, mármint arról, hogy a nagyobbik fia megharagudott és nem akar bejönni, tehát mégis végzett még egy szolgálatot. Mert az atya azután mehetett ki a mezőre, miután a szolga neki mindenről beszámolt, ami ott a mezőn történt.

            Ha egy picit megvizsgáljuk ezt a szolgát, aki a nagyobbik fiúval a mezőről hazajövet találkozott, akkor három dolog tűnik fel számunkra. S ezek már a nagybetűs Szolgának, Jézus Krisztusnak a jellemvonásai.

            Az első dolog, ami feltűnik, hogy a szolga azt mondja: atyád levágta a hízott tulkot. A mi bibliafordításainkban úgy szerepel, hogy levágatta, de vannak olyan bibliafordítások is, amelyikben úgy áll: levágta. Ez első hallásra nem helyes. Hisz nem az atya vágta le a tulkot, ő csak a parancsot adta erre. A tulajdonképpeni munkát a szolgák végezték el. De a szolga nem azt mondja: mi vágtuk le a hízott tulkot, ő azt mondja: atyád vágta le. Ez az, amikor egy szolga a dicsőséget Istennek adja. Ezt tette Jézus is, bár ő végezte el a munkát, bár ő szenvedte el a kereszt kínját, mégis minden dicsőséget az Atyjának adott. A szenvedésben az Atyára mutatott, mindig neki adott dicsőséget.

            De ez a szolga az önmegtagadásban is Jézus Krisztusra hasonlít. Mert mi történik, amikor bizonyságtételére a harag és a visszautasítás a válasz? Mert így is válaszolhatott volna: miért húztad fel az orrod? Én csak a tényeket mondtam el neked, erre nem kellett volna megharagudnod. Ő nem fizet gonosszal a gonoszért. Ő egyszerűen hallgat. De nem is mond le a nagyobbik fiúról, nem ijed meg tőle és nem azt mondja: hát tulajdonképpen igazad van. Én jóllehet ezt elmondtam neked, de én sem értek egyet az atyáddal. Nem, ő ilyet nem mond. Ő hallgat. És elmondta az igazságot és ezzel befejezte. Ő nem haragszik, de nem is mond le a nagyobbik fiúról.

            De van még egy csodálatos tulajdonsága ennek  a szolgának, ami Jézus Krisztusra mutat és ez az, hogy teljesen átadja magát az Atyának. Ő nem marad a mezőn, nem marad a fiúnál, hanem visszatér az atyához és neki mond el mindent.

            Mintha azt mondaná: én semmit se tudtam elérni a fiadnál, de menj te ki hozzá, hisz te mindenható vagy! Én nem tudtam behozni őt a vigasságba, de te meg tudod ezt tenni. Vedd át tőlem azt, amit én nem tudok megtenni, légy te az utolsó. Ebben is hasonlít Jézus Krisztusra, mert róla azt írja Péter apostol, hogy hagyta az igazságosan ítélőre. Ebben a szolgában krisztusi lelkület van. Micsoda példa ez a szolga a mi számunkra!

            Most a kérlelés tárgya a negyobbik fiú lesz. Hozzá jön az atya, hozzá jön Krisztus és kérleli őt. Ez csoda, a legnagyobb csoda, amit a Szentírás nekünk is újra és újra hirdet. Hogy Krisztus keresi az elveszettet, hogy megtartsa azt. Az ember általában a vele egy szinten, vagy nála magasabb szinten állók társaságát keresi, de Jézus elhagyta a mennyet, hogy keresse a lenn levőket, az elveszetteket. Keresi ezt a fiút az ő haragjában, lázadásában. Keresi ezt a fiút is a hét bűnében, mint ahogy kereste a kisebbiket is. 

            És ő keresi mind a kettőt, az egyiket a disznók vályújánál, a másikat pedig a mezőn. Mert ez a nagyobbik fiú is tele van bűnnel: lázad atyja ellen, tele van keserűséggel és haraggal, gyűlöli a testvérét. Mert az ő szíve se az atyához húz, hanem a barátaihoz, ahogy a testvére szíve húzott a parázna nőkhöz. Ő az atyja vagyonát a barátokkal akarja elvígadni, az atyja házán kívül. Az ő szíve se az atyjához vonzódik, hanem a barátokhoz. A kisebbik fiú követelte a vagyon rá eső részét, a nagyobbik követeli a kecskefiat. Ő nem hálás az atyja iránt, hanem követel tőle. A kisebbik is várta a vidék polgárától az eledelt, a disznók őrzéséért, most a nagyobbik fiú is várja munkája megjutalmazását. 

            Ez a fiú megszégyeníti az atyját a szolgák előtt a haragjával, megkeményedésével. De nem csak az apját bántotta ezzel a magatartásával, hanem a testvérét s magát a szolgát is. Ő mindenkiben szétver mindent. Milyen rettenetes szavak ezek a zene és vigasság közepette. Teljes ellentét van a között , ami az atyai házban és ami a mezőn történik. Szinte azt mondhatnánk, hogy a nagyobbik fiú káromkodik.

            Látjuk, hogy ez a fiú sem érdemel semmit, semmi sincs benne, ami az üdvösséget kiérdemelné. Ő is csak kegyelemből, Jézus által üdvözülhet, aki nem akarja őt sem a halálban, a haragban hagyni, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Ő sem reménykedhet másban, mint abban a Krisztusban, aki érette is meghalt a golgotai kereszten.

            Ezt a nagyobbik fiút az dühíti fel, hogy az atyja keresi az elveszettet, hogy az atyja a testvérét megölelte és megcsókolta és ajándékokkal halmozta el. De most ő is azt tapasztalja meg, hogy az atyja meglátogatja őt ebben a nyomorúlt állapotában, felkeresi őt is a sírjában, hogy őt is megelevenítse. Már a harmadik alkalommal, hisz bár a példázatban az nincs benne, de el tudjuk képzelni, hogy azon a napon, amikor a kisebbik fiú hazatért, kérte őt, hogy maradjon otthon, de ő csak azért is kiment a mezőre. Aztán hivogatta őt a szolga által a mezőn, de ő már kétszer negatív választ adott. Most harmadszor megkeresi őt maga az atya, ő megy ki hozzá, hogy kérlelje.

            Micsoda hűség és kitartás az atya részéről. Az atya kimegy egy olyan fiúhoz, aki nyilvánosan becsmérelte őt a szolga előtt, azért hogy az ő beleegyezése nélkül visszafogadta a testvérét, hogy ő kimaradt azz egészből, hogy rá úgymond nem volt szükség. Hisz mindent a szolgák végeztek, ő nem is volt jelen. Ez a fiú meg van sértve az önérzetében. Ez a fiú önmagát imádja, az ő megsértett énjét. És ő ebben meg is akar maradni. Lesz, ami lesz.

            Mennyire ismerős ez a megbotránkozó egyháztagok hatalmas serege, mert nem azt a lelkészt választották, akit ő akart, a segélyből nem kapta azt a részt, amire ő vágyott s mert a lelkész úgymond sértegette őt a prédikációban, mert szerinte kiprédikálta őt. S mekkora gyülekezete van ennek a fiúnak a mi híveink között is.

            De az Atya, Jézus Krisztus mindenek ellenére hívja őt. Az Atya kimegy az ilyen fiakhoz, ez önmagában is csoda, hisz az atya ott kellett hagyja az ünnepet, amit ő maga szervezett. Az atya otthagyta az ünnepet, amikor hallotta, hogy az egyik gyermeke még kinn van, nem akar bemenni. 

            Az atya nem úgy jön ki, ahogy a fiú megérdemelné, haraggal keserűséggel, hanem kérleli őt. Az atyában nincs harag, nincs szemrehányás, csak kérlelés. A nagyobbik fiúnak se kell bocsánatot kérni ahhoz, hogy az ünnepre bejöhessen, itt is látjuk, hogy az üdvösség munkájában nem az ember az első, hanem Jézus Krisztus. Ők semmit se tudnak tenni, semmit se tudnak kérni, hiszen ők halottak. Minden halott bennük, a szeretetük, a szolgálatuk, az engedelmességük, minden halott, minden elveszett. De jön a Feltámadott. 

            Kérlelte őt és nem szidta. Nem szabott elébe feltételeket. Krisztus mindig imádkozott Atyjához, de soha nem kért valamit egy bűnös embertől. Itt az eredeti szövegben a „parakalein” szó található, amit Pál is használ:  mintha Isten kérne mi általunk. Ez azt jelenti, hogy maga a Szentlélek kérlelte ezt a fiút. A szolga szavai után, most jön az Atyának a Lelke, mind a kettő szólongatja, kérleli, hogy jöjjön be az ünnepre.

            De miért részesül ebben a meg nem érdemelt kegyelemben? Miért megy ki az atya az ünnepből, hogy kérlelje őt? Hát azért, mert ezt a bűntetést, amit ez a fiú is el kellett volna szenvedjen, az Atya szenvedte el Jézus Krisztusban. Ő a mezőn, a városon kívül kellett az Atyától elhagyatva szenvedjen és meghaljon. Ezért szalad a kisebbik fia elé, ezért csókolja meg, ezért árasztja el ajándékaival, ezért megy ki a nagyobbik után s ezt nem lehetett másképp, csak Jézus Krisztus szenvedése, halála által. Ő kiment azért, hogy mi bemehessünk az ünnepbe, bemehessünk az új életbe.

            Mi ezt ajándékba kapjuk, de ő ezért nagyon drága árat fizetett. Aki ezt megérti, az átadja magát neki, az meghódol előtte, az bemegy az ünnepre. A kérdés csak az, hogy mi megértettük-e és bemegyünk-e?

 

7 Nap A parancs Úrvacsoraosztásra Text.Luk.15,31-32

 

            Végére jutottunk ennek a sorozatnak, végére jutottunk ennek az áldott hétnek, most pedig itt állunk a megterített asztal előtt, ahova a mi Atyánk, maga az Úr Jézus Krisztus vár minket. Hadd szóljunk még utoljára erről a csodálatos példázatról.

            Különös, hogy mindazt, ami a mezőn lezajlik, mindazt amit a nagyobbik fiú az atya és a szolga tesz és mond, zene kíséri. Ebben a példázatban a zene nem kis szerepet játszik. Mert a zene az atya parancsára szólal meg. Ő mondta: örvendezzünk és vígadjunk. És azután olvassuk: és elkezdtek vígadni. Itt a szolgák , az atya szolgái szolgáltatják a zenét. Olyan hangosan muzsikálnak, hogy az messzire elhallatszik, egészen a mezőig. Hisz a nagyobbik fiú a mezőn hallja meg a zenét.

            A zenének itt egy olyan szerepe van, amire mi nem is gondolnánk. A zene hallatán teszi fel a kérdést a nagyobbik fiú a szolgának, hogy mi akar ez lenni? Mire a szolga válaszol: a te testvéred jött meg és atyád levágta a hízlalt tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Itt a zene nem kisebb szerepet kap, mint hogy alkalmat és lehetőséget ad az evangélium hirdetésére.

            És ez a zenélés nem marad abba, akkor sem, amikor a nagyobbik fiú megharagszik és nem akar bemenni, vagyis nem engedelmeskedik az evangéliumnak. Az evangélium zenéje tovább zeng. Akkor is szól a zene, amikor az atya otthagyja az ünnepet és kimegy a nagyobbik fiúhoz. Akkor is szól, amikor a nagyobbik fiú megharagszik és nem akar bemenni. A görög nyelvben ez a két szó szerepel:”szimfoniai en choroi” amely szavakat mi is így mondjuk magyarul, szimfónia és kórus. És most az atyai hivogató, kérlelő szavait is szimfónia és kórus kíséri.. Az evangélium hirdetésének és az evangelium hirdetését kísérő éneklésnek, zenének soha nem szakad vége. Ebben a példázatban az utolsó szó a zenéé.

            A mi utolsó bizonyságtételünkben az atya szavaival foglalkozunk, amiket az imént felolvastam: fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tiéd. Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Ez az utolsó ebben a példázatban, ami egy parancs: vigadnod és örülnöd kellene, amit így is mondhatunk, vigadj és örülj. Most erről a parancsról  beszélgessünk és három dolgot mondjunk el róla.

            Ez a parancs felszólítás a testvérrel való közösségre. Az első dolog, hogy aki azt mondaná: elvégre ez nem is egy parancs, hisz csak azt  mondja: kellene, úgy illene, úgy állna jól. De ha az eredeti szöveget megvizsgáljuk, akkor itt az „edei” szóval találkozunk, amit mi a legjobban a muszáj szavunkkal tudunk visszaadni. Ezzel ezt a fiút  az atyja bevonja egy közösségbe, azt is mondhatnánk, a Szentháromság Isten közösségébe. Neked is vigadoznod kellene, ahogy én a testvéred és a szolgák vigadoznak. Krisztus magát is bevonta ebbe a szent „muszáj”-ba. Már 12 éves korában azt mondja: nekem az én Atyám dolgaiban kell foglalatoskodnom. S ugyanezt a szót használja, mint amivel itt is találkozunk. 

            De ugyanez a szó van akkor is, amikor Krisztus jelent a szenvedéseit: az Ember Fiának sokat kell szenvedni. Jézus többször is mondja, hogy mindazoknak, amik felőle megírattak be kell teljesedniük.

            Jézus tökéletes engedelmességgel engedelmeskedett ennek a szent „kell”-nek. És most ugyanezt kéri fiaitól is. Nekik is azt kell tenni, amit ő parancsolt, nem azt kell tegyék, ami nekik tetszik, hanem amit ő akar. Jézus többször is mondja, hogy mindannak, amik felőle megírattak, be kell teljesedniük. Az ember tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét.

            Mit kell pontosan a fiúnak tenni? Örvendezned és vígadnod kellene. De nem az atyai házon kívül, ahogy a kisebbik tette a messzi vidéken, és nem a barátokkal, az atyai házon kívül, ahogy a nagyobbik fiú is akarta volna tenni. Nem úgy kell örülni, hogy azzal felemésszük az atya vagyonát, felemésszük a saját egészségünket, ez az öröm és vigasság azért van, mert a tékozló fiú hazatért, mert a testvér részesült az atya kegyelmében és szeretetében. Ez az öröm egészen más, ez az atyai házban való öröm és vígasság.

            Ha az eredeti szöveget megnézzük, akkor az öröm szava”charenei” tulajdonképpen üdvözlést, köszöntést jelent. Ezt a szót használja Gábriel angyal Mária köszöntésekor. Üdvözlégy! Ezzel azt akarja mondani az atya: neked most be kellene jönni az atyai házba és köszönteni kellene a testvéred. Örömmel kezet kellene rázni a testvéreddel.

            De a nagyobbik fiú most erre képtelen, illetve képes lehetne, de ő ezt nem akarja. Nem csak azért, mert nem ért egyet azzal, amit az atya testvérével tett, hanem a társaságért sem, akik ott vigadoznak. Mert kikből áll ez a társaság? Ott van például a szolga, az aki neki elmondta, hogy mi történt, akinek szavára ő dühbe gurult. Most ő ezzel a szolgával együtt ünnepeljen? Hisz akkor be kell ismerje, hogy nem volt igaza. Ez a fiú nem tud leszállni a magas lóról, nem tud egyenlővé lenni a testvérével, aki most az atyai házban viígadozik. Ahhoz, hogy örvendezni és vigadni tudjon, meg kellne tagadnia magát. Meg kellene térjen, meg kellene öldökölje az ó-emberét, meg kellene elevenítse az új-emberét, ahogy azt a Káténk szépen tanítja.

            De van itt még más is az atyai házban, akivel ő nem akar együtt lenni, és ez nem más mint az öccse, aki az ő haragjának, dühének, bemenni nem akarásának az oka. Hát hogy örvendezzen ő ezzel az emberrel? És valóban, őket egy egész világ választja már el egymástól. A nagyobbik fiú rossz dolgokat mond a testvéréről: paráznákkal emésztette fel a vagyont. A kisebbik fiú egy rossz szót se mond a bátyjáról. A nagyobbik fiú tiltakozik az atyja ellen, az öccse pedig térdepel előtte. A nagyobbik messze felette képzeli magát testvérének, és a szolgáknak, az öccse méltatlannak tartja magát, hogy az atyja fiának neveztessék. Csak olyan akar lenni, mint a béresek. A nagyobbik fiú mindenkit kritizál, az öccsét, az atyját, az öccse azonban csak önmagát kritizálja. Ő csak magáról beszél és erről is csak ennyit mond: vétkeztem, nem vagyok méltó. A nagyobbik fiú követel: adj kecskefiat, az öccse azt mondja: semmit sem érdemlek, legfeljebb lehessek béresed. A nagyobbik fiú nem akar bemenni, az öccse a legnagyobb ajándéknak tartja, hogy bemehet. A nagyobbik fiú sorolja az érdemeit: annyi éve szolgálok, soha egy parancsodat át nem hágtam, az öccse sorolja a bűneit, vétkeztem az ég ellen és te ellened.

A nagyobbik fiú elfelé akar menni az atyai háztól, az öccse pedig felettébb örül annak, hogy végre otthon lehet az atyai házban. A nagyobbik fiú most akar a barátokkal lenni, az öccse búcsút intett a messzi vidéken a barátoknak. A nagyobbik fiú jutalmat akar, az öccse semmit se akar, csak azt, hogy végre az atyjával lehessen. Ezért nem tudnak ők egy helyen örülni és vigadni.

            Azt is látjuk, hogy Isten útja sokszor a lehetetlenségen át vezet. E fiú számára lehetetlen az, hogy bemenjen, hogy örvendjen és vigadjon, épp úgy mint a gazdag ifjú számára, Jézus ekkor ezt mondta: az embereknél lehetetlen az Isten országába való bemenetel, de nem lehetetlen az Istennél. Az atya két fiát egyformává akarja tenni. Hisz egyformák voltak akkor, amikor a vagyont köztük elosztotta. Egyformává tette abban, hogy mindkettő számára lelepleződött, hogy milyen nyomorúltak, de most egyenlővé akarja tenni őket az örömben és vigasságban is. Azt akarja, hogy egyek legyenek az igében, a kegyelemben, a szentek közösségében.

            De van itt még valaki, akivel a nagyobbik fiú nem tud vigadni és ez az atya. Az az atya, aki ellen ő most lázad. Pedig az atya állandóan keresi vele a kapcsolatot. Mindig ő szólítja meg, de ő újra és újra megszakítja ezt a kapcsolatot, újra és újra kijelenti, hogy ő nem akar az atyjával közösségben lenni.

            Mit tesz mindezek után az atya? Hogy válaszol erre a kitörésre, erre a haragra? Hát először is hallgatással. Akkor is hallgat, amikor ez a fiú nem is szólítja meg, annyit se tud kimondani: atyám! 

            Nem mondja: meg se szólítottál, ajtóstól törtél be a házba, hanem csendesen azt mondja: fiam! Ez különös és meg nem érdemelt megszólítás ebben a pillanatban. Hisz a nagyobbik fiú egy megengedhetetlen magatartást tanúsított az apja iránt. Ezzel aláásta az apja tekintélyét. De az atyja erre nem reagál. Azt se hányja szemére, hogy fellázadt az ellen, hogy ő levágatta a hízott tulkot. Arra a vádra se válaszol, hogy: nekem nem adtál egy kecskefiat sem. A szeretet mindent elfedez. Az atya hallgatása sokatmondó. Hallgat az ő szerelmében, mondja Sofóniás próféta.

            De azért az atya szól itt a mezőn, a házhoz közeledve a fiához, mégpedig szinte észrevétlenül, finoman, tapintatosan. Kijavítja azt, amit a fia mondott. Az első korrekció maga a hallgatás, amiről az imént szóltunk. De utána szól is: fiam! Te nem neveztél engem atyádnak, de én én fiamnak nevezlek téged. Azt is kijavítja”ez a te fiad” és azt mondja: „ a te tesvéred meghalt és feltámadott”. Te megtagadtad a vele való közösséget, de én nem tagadom meg a veletek való közösséget. Azt is kiigazítja, hogy a „szolgáltam” arra: „te mindig velem vagy”. Azt is kiigazítja .”annyi év óta” arra, hogy:”mindig”. Az atya az évek helyett örökkévalóságról beszél.

            De azt is kiigazítja :”soha nem adtál egy kecskefiat” arra, hogy:”mindenem a tiéd”. És azt is kiigazítja: „a te fiad paráznákkal emésztette fel a vagyonodat” arra,hogy „halott és elveszett”. Az atya mindenben szépen kiigazítja fiát, minden hibáját kiköszörűli. Mindent elmond nagy szeretettel, nagyon finoman, tapintatosan itt a mezőn.

            És végül az atya valósággal udvarol fiának szintén itt a mezőn. Ahogy udvarol a kisebbik fiának is, hisz mindent ő tett lehetővé számára. Várta vissza és ajándékokkal halmozta el. De mindent megtesz a nagyobbik fiú érdekében is, aki szintén semmit se érdemel. Ő megfizetett a nagyobbik fiú bűnéért is. Ahogy megnyitotta szívét és ajtaját a kisebbik fiú előtt, úgy nyitja meg szívét és ajtaját a nagyobbik fiú előtt is. Ezt az ajtót kívülről senki se tudja megnyitni. A kisebbik fiú elé odafutott, a nagyobb fiú esetében utána futott. Mindkét fiú előtt nyitott ajtó állt. És mindkét fiú estében az ajtó és a fiúk között ott áll az Atya  és Jézus Krisztus.

            Mindkét esetben az ajtót egy átszegzett kéz nyitotta meg, ami oda volt szegezve a Golgotán az átokfára. Annak a keze volt ez, aki kívül került az Atya szeretetén, akinek kiáltania kellett: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Ez a kéz nyúl most ki a nagyobbik fiú után, hogy őt is visszavezesse az atyai házba, amit testben soha nem hagyott el, de amiben lélekben soha nem volt benne.

            És elhangzik az utolsó szó ebben a példázatban: örülnöd és vigadnod kellene. Az utolsó szó az atyáé? Vajon meg fog-e alázkodni a fiú? Be fog-e jönni? Vagy megmarad a nem akarásban és az ajtó egyszer be fog záratni? Élni fog-e az utolsó eséllyel?

            Tudjuk, hogy ez a példázat is azért van és nem az a fontos, hogy ő bement-e, hanem, hogy mi bemegyünk-e? Minden ember felismerheti magát ebben a példázatban, akár a kisebbik, akár a nagyobbik fiúban. Boldog az, aki akár kisebbik, akár nagyobbik fiúként bemegy és örökre ott lesz, ott marad az atyai házban.

(Ezen igehirdetési sorozatot J.J.Poort Vader, ik heb gezondigd című könyve gondolatainak felhasználásával készítettem)

                                                                                    Lőrincz Istvá