Találkozásom a koronavírussal

 

Kedves Testvéreim!

Karácsonyt ünneplő kedves Testvéreim! Ez az év kétségtelenül egy rendkívüli évként marad meg emlékezetünkben, mint a pandémia, a koronavírus éve. Sokan átmentünk a vírussal való megfertőződésen, egyesek könnyebben, másokat eléggé meggyötört, a legszomorúbb, hogy sok kedves gyülekezeti tagunkat el is ragadta, mélységes fájdalmat, veszteséget hagyva maga után. Mivel én is átmentem ezen a próbán, leírom, hogy miként éltem meg ezeket a nehéz napokat, talán ezzel is segíteni tudok azoknak, akik ezután kell ezen átmenjenek, vagy akik ugyan ezen nem mennek át, de más próbákon kell keresztül menjenek az elkövetkező időben.

            Azzal kezdeném, hogy ezzel a dologgal úgy voltam, mint Péter a Jézus szenvedéseivel: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg véled! Hát én is meg voltam győződve, hogy ez velem nem fog megesni, ennek megfelelően nem is igen vigyáztam felettébb, mindenkivel kezet fogtam, gyászolókat meg is öleltem. Hogy ezt jól tettem-e nem tudom eldönteni, bennem az volt, hogy a szeretet nagyobb kell legyen, mint a félelem. Azt se tudom, hogy ha jobban vigyázok, minden előírást pontosan betartok, akkor beleestem volna-e ebbe a nyomorúságba, s ezt talán soha nem is fogom megtudni. A lényeg az, hogy találkoztam, találkoznom kellett ezzel a vírussal s át kellett menjek bizonyos testi, de főleg lelki szenvedéseken.

Az első tünet október 27-én jelentkezett, az irodában ülve hirtelen erős hányinger fogott el, ami igen meglepett, hisz nálam ez nagyon ritka jelenség, utoljára akkor hánytam, amikor pár éve mérgező gombát szedtem és ettünk a Bucsinon. Kirohantam a mosdóba, ott minden erőm elment, annyira, hogy szinte összeroskadtam. Ekkor felkiáltottam az Úrhoz: Uram, könyörülj rajtam, hisz ma két temetésem van s mi lesz így velem? Az Úr könyörült is, hisz jobban lettem, el tudtam végezni a két temetést. De ekkor kezdtem érezni, hogy hőemelkedésem is van, szinte folyamatosan izzadtam. Senkinek nem szóltam, abban a reményben, hogy csak elmúlik, nem is sejtve, hogy a koronavírus fertőzött volna meg. De sajnos nem így történt, később kiderült, hogy mégis megfertőződtem e veszedelmes vírussal. Szerdán még Szászrégenben előadást tartottam az ottani lelkészek értekezletén. Pénteken már nem mentem be az irodába, mert nagyon gyengének éreztem magam. Szombat este még megtartottam a Reformáció emléknapi istentiszteletet, de már nagyon rosszul éreztem magam, kezdtem szárazon köhögni. A kollégám látta, hogy baj van velem, s azt ajánlotta, hogy vasárnap ne jöjjek templomba, mert látja, hogy nem vagyok jól. A harangozónő mondta is az embereknek: a tiszteletes úr biztos covidos.Ezt nagyon sajnálom, hisz ezen a vasárnapon köszöntöttek abból az alkalomból, hogy 25 éve szolgálok az Alsóvárosi gyülekezetben. Szerencsére ezt a szép megemlékezést  Facebookon követni tudtam.

Kb. ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy koronavírussal fertőzött lettem, hisz egyrészt egyre gyengültem, étvágyam is elment, izzadtam folyamatosan, valamint az orromban megjelent egy nagyon fura, kellemetlen szag, amit semmihez se tudok hasonlítani. Előtte már elment a szaglás és részben az ízlelés, amik szintén gyakori és tipikus tünetei ennek a nyavalyának. Ekkor már éreztem, hogy a szervezetem minden erejét összeszedve küzd e gyilkos vírussal szemben. A testi tünetek nagyon kellemetlenek, de mégis elhordozhatóak voltak, hisz lélegezni mindvégig gond nélkül tudtam, viszont ekkor kezdtek rám törni a félelmek: mi lesz velem, ha helyzetem súlyosbodni fog, mi lesz, ha gépre kerülök, mi lesz, ha meg kell halni. Nagy biztatás volt számomra szombat reggel a Spurgeon áhítatos könyvéből az ige: nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úr tetteit. (Zsolt.118,17) Ebbe az ígéretbe próbáltam minden erőmmel belekapaszkodni. Álmatlan éjszakákon át tusakodtam az Úrral, hogy tartsa meg életemet, ne adjon át a halálnak.

            Közben beindult a tesztelés kálváriája. Először főgondnokom azt ígérte, hogy felvisz a Sürgősségire, hogy ott teszteljenek, de beszélve egy ottani orvossal, aki azt mondta, hogy órákig kell várakozni a covidosok között s így még több vírust beszívhatok, inkább ne menjek. Ekkor felhívtam a háziorvost, aki azt mondta, hogy felelőtlenség, ha nem teszteltetem magam, így elmentem, szerdán november 4-én egy közeli magánklinikára, ahol jó pénzért el is végezték, aminek eredménye jó 3O óra múlva jött meg, de én már szinte biztos voltam abban, hogy pozitív leszek. Valahogy egyfajta megnyugvásként éltem meg az eredmény tudomásul vételét, de ekkor már a tünetek is kezdtek enyhülni, visszajött az étvágyam, elmúlt a láz, s a fura szag is eltűnt az orromból. Éreztem 3 napi tusa után, hogy szervezetem Isten kegyelme által támogatva le tudta győzni ezt a láthatatlan ellenséget. Ezek után  állapotom javulóban volt, még néha izzadtam, főleg éjjel, és köhintettem néha. De  szép lassan  felépültem s vissza tudtam állni a szolgálatba. Különös élményekben volt részem a karantén 17 napja alatt. Az egyik az, hogy át tudtam érezni a leprások rettenetes helyzetét, hisz amikor az ételt hozták, azt letették a küszöbre s utána pár méter távolságba húzódtak, hogy nehogy ők is megfertőződjenek. Csodálatos volt megtapasztalni azt is, hogy sokan felajánlották segítségüket, eledelt hoztak nekem. 8 család, illetve barát vett részt ebben a szolgálatban, amit ezúton is köszönök. Sokat gondoltam, az Illés történetére, akinek a Kérith patakjánál a hollók hoztak eledelt. Jó volt hallani, hogy az istentiszteleteken kedves lelkipásztortársam buzgón imádkozott értem, a gyógyulásomért, és tudom, hogy a gyülekezet tagjai közül is nagyon sokan imádkoztak ezért. A másik gondolat az volt, hogy az elmúlt évtizedekben, évszázadokban, hányan szenvedtek fogságot és börtönt a hitükért. Nekem rettenetesen nehéz volt 17 napot a „fogságban” kibírni, de ők sokszor évekig szenvedtek sokkal nehezebb körülmények között.

            Hogy mit tudnék tanulságként megfogalmazni mindezek után? Mindenképp azt, hogy tartsuk be a szabályokat , mert akkor ha meg is fertőződünk, nem vádol a lelkiismeret, hogy nem tettünk meg mindent egészségünk megvédése érdekében. Másrészt ne vegyük természetesnek azt, hogy Isten eddig megőrzött ettől a vírustól, minden reggel úgy induljunk a napunkra, hogy imádkozzunk ezért, imádkozzunk azért, hogy ha lehetséges őrizzen meg minket ettől a megpróbáltatástól.

            Ebben a helyzetben az ember átéli a teljes kiszolgáltatottságot, hogy életem valóban Isten kezében, ő rendelkezik velem, ő tarthat meg engem. S az utolsó: az , hogy életemet megtartotta, még egyszer visszakaptam azt ajándékképpen, azt jelenti, hogy terve van velem és ez a terv, hogy legyek még hálásabb, az életért, az egészségemért, és igyekezzek még odaszántabban neki szolgálni egész további életemben.

            Sajnos a tüdő és szív átvilágítása kiderítette, hogy a koronavírus nyomokat hagyott ezekben a szervekben, ahogy egy orvosprofesszor barátom mondta: téged jól megdolgozott ez a vírus. Így még hálásabb vagyok Istennek-  hisz e vizsgálat elvégzéséig azt hittem, hogy a vírus nem érintette a belső szerveimet. Most látom igazán, hogy emberileg életveszélyben voltam, s a vírussal való megfertőzés életem végét is jelenthettem volna- hogy életem megtartotta, s tovább végezhetem szolgálatomat. Imádkozzatok, hogy a sérült belső szervek regenerálódjanak s újra a régi erővel s egészséggel tudjak közöttetek szolgálni. Istené legyen a dicsőség, hogy megtartotta életemet, ő vigyázzon mindnyájunkra.

            Mindnyájatoknak Áldott Karácsonyi Ünnepeket s egy „vírusmentes” 2021-es Új Esztendőt kívánok.

           

Marosvásárhely Karácsony havában                                       Lőrincz István lelkipásztor