Tanulságos igék a Római levélről 5

 

Tanulságos igék a Római levélről 5

            Text. „Vagy azt gondolod, ó ember, aki elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek,, holott magad is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd Isten ítéletét?” (Róm.2,3)

 

            Ó emeber! Kétszer hangzik el ez a kiáltás, már a fejezet elején. A Római gyülekezettel való párbeszéd kezdődik itt el éspedig elég felfokozott hangon. De miről is van itt szó? A megelőző fejezetben Pál a pogányságot írta le, az érzéki embert s egy olyan sötét képet festett, hogy már sötétebbet nem is festhetett volna. Isten haragja nyilván van minden gonoszság ellen, Isten adta őket gonosz kívánságokra, hallottuk.

            De van szabadulás, van megváltás az elveszettek számára is. Ami most az apostolt foglalkoztatja az, hogy vannak olyanok, akik azt gondolják és mondják is magukról, hogy ők nem elveszettek, ezért nekik nincs is szükségük Szabadítóra és a szabadításra sem.Ezek pedig maguk a zsidók, a választott nép.

            Az teszi ezt a fejezetet olyan szenvedélyes hangúvá, hogy vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy velük minden rendben van, nekik nincs szükségük a kegyelemre, megváltásra. Ez az egész fejezet egy nagy küzdelem Izraelért, akinek nem kell a Magváltó.Ezért kiáltja többször is Pál: ó ember!Ó ember!

            Vigyázzunk, hogy nehogy egy kézlegyintéssel intézzük el ezt a fejezetet, mondván hogy mi nem vagyunk zsidók és ezért ez minket nem érint, nem érdekel.. Mert itt rólunk van szó. Mert mi, ha a „pogány” szót kimondjuk, olyanokra gondolunk, akiknek semmi köze sincs Istenhez, akik nem járnak templomba, nem olvasnak Bibliát, de amikor a Bibliában zsidókról van szó, az épp minket jelent, akik járunk templomba, Bibliát olvasunk. Itt arról van szó, hogy a templomba járó, Bibliát olvasó embereknek éppúgy szükségük van a kegyelemre, a megváltásra, mint a pogányoknak. Az evangélium Istennek ereje, nem csak a pogányok, hanem a zsidók, nem csak a templomkerülők, hanem a templomba járók megtartására is.

            A zsidók és a zsidó nép nyomorúsága éppen az volt, hogy ők elítéltek másokat, akiket lenéztek és megvetettek. S közben elfelejtették azt, hogy ők is meg fognak ítéltetni. Mert itt Pál egy viselkedést, magatartást ítél el, azt amikor valaki azt gondolja magáról: én jobb, hívőbb vagyok másoknál. Ez olyan lesz, mint a bumeráng, ami visszatér ahhoz, aki eldobta és menthetetlenül megsebesítheti.

            De akkor semmi különbség nincs zsidó és pogány, templomba járó és templomkerülő között? Akkor mindegy, hogy mit teszünk, mit hiszünk?  De igen, van különbség a tékozló fiú és nagyobbik testvére között, de ez nem érdem. Nem érdem az, ha valaki gyerekkorától Istennek szolgál, aki imádkozik, él az úrvacsorával, nem élt kicsapongó életet. Ez nem érdem, amivel dicsekedni lehetne. Pál erre azt mondja: mindez Isten kimondhatatlan jósága, kegyelme, ez minket megtérésre kell indítson. De semmiképpen sem érdem, amiben bízni lehet, ami

            Persze minket zavar itt picit, hogy Pál úgymond egybemos templomba járót és templomkerülőt, de abban igenis egyek vagyunk, hogy Isten mind a kettőt meg fogja ítélni. Ő mindenkinek megfizet cselekedete szerint. Az ítélet napján mindenkitől megkérdezik: mit cselekedtél? S ezen a napon mindkét oldalon nagy meglepetések lesznek. Lesznek olyanok, akik itt a világ fiainak számítottak, , de őszinte és becsületes életet folytattak, a rájuk bízott javakkal hűséggel sáfárkodtak, tiszta volt a házasságuk, példamutató életet folytattak. Ezek csodálkozni fognak, mert a Bíró jobb keze felől fognak állni. De lesznek sajnos olyanok is, akik itt Isten gyermekei közé számíttattak és mégis híjával találtatnak az ítéletkor.

            A kérdés: mi lesz veled az utolsó napon? Ne ringasd magad hamis biztonságban. Ne utasítsd el a mentő kezet. Az utolsó ítéletben az lesz a Bíránk, aki most Megmentőnk akar lenni. Mert itt van egy nehéz kérdés: hogyan lehet ezt a kijelentést, miszerint Isten minket a cselekedeteink alapján fog megítélni, összeegyeztetni azzal, amit majd később mond Pál, hogy kegyelemből, hit által igazulunk meg és nem cselekedetek által? Mindkét igazság kérlelhetetlenül ott áll egymás mellett. Sokszor a kettőt megpróbálták egymással kijátszani, vagy az egyiket félre tenni s csak a másikat hangsúlyozni. De nem lehet. Itt egy olyan látszólag ellentmondásosnak tűnő kettősségről van szó, amivel a Szentírásban még sokszor találkozunk. Ezeket sokszor nem értjük, de mindkettőt el kell fogadni, és tudni, hogy a kettő egyszerre igaz.

            Amit ebből meg kell értenünk, hogy Isten kegyelme nem egy olcsó kegyelem. Aki a kegyelmet elfogadta, annak az élete megváltozik, az a tettek embere lesz,az teljes erejével azon lesz, hogy cselekedje azt, amit Isten kér tőle. Zsidónak, keresztyénnek lenni végső soron óriási felelősséget jelent. Van ebben a fejezetben egy félelmetes ige: miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Az, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, templomba járunk azt jelenti, hogy Isten minket sóvá és világossággá akar tenni ebben a világban. Csak mélységes szégyennel gondolhatunk azokra a bűnökre, amiket nem a világ fiai, hanem mi követtünk el.

            Az hogy a zsidó körül van metélve, mi meg vagyunk keresztelve teljesen megüresedhet, ha nem töltjük meg azt tartalommal, ha mi erre csak büszkén hivatkozunk, vagy épp tétlenségünket és felelőtlenségünket akarjuk ezzel igazolni. Akkor ezek semmit nem használnak nekünk. Van olyan keresztyénség, ami csak formaság, ami csak máz, amiből úgy kifolyik az ige, mint a kosárból a víz. Van látszatkeresztyénség, formalizmus, ami teljességgel megüresedett, ami semmit sem használ.

            Ez a fejezet olyan, mint a templomok tornyán levő kakas, ami arra figyelmeztet, hogy Péter háromszor megtagadta az Urat, s nincs mivel dicsekednie. Nekünk sincs mivel, hisz mi is sokszor épp cselekedeteinkkel tagadtuk meg őt. Péter azon az éjszakán azt kellett meglássa, amit nekünk is meg kell látnunk: nem élhetünk érdemeinkből, csak Isten kegyelméből és bocsánatából. A pogány is ebből él, de a zsidó sem élhet másból, a templomkerülőnek és a templomba járónak egyaránt ez a reménysége. Ha vettük a kegyelmet, az látszodjék meg életünkön. Ne tegyük Isten kegyelmét hiábavalóvá a mi életünkben. Ezt Isten Szentlelke a mi életünkben is elvégezheti.

Javasolt cím: ilyen a keresztyénségünk?                                      Lőrincz István