Tanulságos igék a példázatokról 9

„Hasonló a mennyek országa a királyhoz, aki menyegzőt készített fiának. Elküldte szolgáit, hogy hivatalosokat meghívják a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni.”(Mát. 22,1-2)

            Az evangélium azt jelenti, hogy Isten ad valamit az embernek, hogy tesz valamit az emberért. Mert nem mi vagyunk a kezdeményezők, nem mi vagyunk a középpontban, hanem Isten, az amit ő ad nekünk és ő tesz értünk.

            Mi emberek gyakran feltesszük a kérdést: de hát tesz Isten valamit értünk, hisz mi csak pici porszemek vagyunk ebben a nagy teremtett világban? A példázatok úgy mutatják be Istent, a menny és a föld Teremtőjét, mint aki személy szerint ismer minket, néven szólít és jobban szeret minket, mint ahogy mi szeretjük magunkat. Isten ajándékozó, örömöt, boldogságot ajándékozó Úr. Ezt a példázatunk menyegzőhöz hasonlítja. Ő egy ünnepi lakomát készít a mi számunkra. Mi ehhez hasonlót nem tudunk szervezni, a miénk e melett múlandó és semmi. Mi nem tudunk az életünknek célt, értelmet, jelentést és tartalmat adni. Amit mi tudunk tenni, azt előbb-utóbb elnyeli a halál, megsemmisülésre van ítélve. Ez a példázat azonban azt mondja el, hogy Isten örök boldogságra teremtett minket. Ő egy olyan menyegzőt készített, ahol a halálnak, szenvedésnek a gonosznak nincs mit keresnie. Isten azt akarja, hogy mi vele és egymással boldog közösségben éljünk. Ez a közösség már itt a földön elkezdődik. Az Úr Jézus földi életének utolsó estéjén egy valóságos közösségbe, vacsorára hívta meg az övéit. Az úrvacsorában mi az Istennel és egymással való csodálatos közösséget éljük meg.

            Életünk eme dicsőséges célját és értelmét Isten a követei, szolgái által adja tudtunkra. Isten ezt már az Ószövetségben kijelentette prófétái által, ami aztán az Újszövetségben Jézus Krisztusban ragyog fel előttünk. Nem mondhatja senki, hogy ő ezt nem tudja felfogni és megérteni, hisz Isten olyan világosan és egyszerűen mondja el, hogy még a kisgyermek is megértheti.

            De Isten nem csak hogy elmondja ezt nekünk, hanem ugyanakkor egy személyes döntésre szólít fel és azt mondja: gyere el erre a ngyszerű alkalomra. Mindaz, amit az egész Szentírás hirdet egyetlen szóban így foglalható össze: jöjjetek. Ragadjátok meg azt a nagy lehetőséget és célt, amire Isten elhívott titeket. Isten nem erőszakolja ezt ránk. Nekünk kell a meghívást elfogadni, nekünk kell elindulni, nekünk kell a menyegzőre eljönni. Isten nem bábuként, tárgyként kezel  minket, hanem olyan személyekként, akiknek felelősségünk van. Ő úgy adja nekünk a szeretetét, hogy arra nekünk válaszolni kell. Válaszolni kell azzal a hittel, amit szintén ő ajándékozott nekünk, azzal az engedelmességgel, amit ő munkál ki bennünk.

            Lássuk, hogy mi lesz az Isten szeretetteljes hívásával? Az, ami itt történik, egyszerűen döbbenetes. Jézus itt nyilván a maga tapasuztalatairól beszél, arról hogy miként fogadta népe az ő hívását. Mit tesznek a meghívottak? Mentegetik magukat, megmagyarázzák, hogy miért nem tudnak jönni. Nem adnak egyenes, tagadó választ, nem mondják ki kerek-perec: mi nem hiszünk, nem hisszük el, hogy ez a meghívás Istentől jön és annyira fontos a számunkra. Ők azt mondják, hogy most nekik van fontosabb dolguk, minthogy Isten hívásának engedelmeskedjenek.

            Kérdem én: vajon nem így van ez ma is, és nem így volt-e kétezer év óta szüntelen? Ma is mindenkinek fontosabb dolga van, mint hogy Isten hívásának engedelmeskedjen. Ott van például a gazdasági élet, ami az emberek nagy százalékának minden energiáját leköti. Hány ember mondja, amikor családlátogatáskor templomba hívjuk: olyan elfoglalt vagyok, hogy nincs időm a vallás dolgaival foglalkozni. Vasárnap is kell néha dolgoznom, aztán meg ott van  a kert, nekem nincs időm a Biblián gondolkodni.

            Az emberek egy másik része a családra hivatkozik. Nézze, itt van a feleségem, a gyermekeim, rájuk is időt kell szánnom. Vagy ilyeneket is hallunk: most még fiatalok vagyunk, szeretnénk magunkat kiszórakozni, szeretnék éli az életet. Igen, úgy van ez ma is, hogy az emberek nem mondanak direkt módon nemet, hanem sorolják elfoglaltságukat, mentegetik magukat, megmagyarázzák, hogy miért nem tudnak jönni.

            Ne értsük félre az igét. Jézus nem azt mondja ebben a példázatban, hogy nem kell dolgozni, nem kell családot alapítani, nem kell alkotni, nem szabad szórakozni. De azt igenis mondja, hogy hogy először és mindenekelőtt az Isten országát kell keresni, s ezek, a többiek is mind megadatnak nékünk. Nálunk az a nagy baj, hogy a többiek ott vannak az egy szükséges dolog útjában, a többiekere hivatkozva nem tesszük meg az egy szükséges dolgot, hogy elgogadjuk a hívást és jöjjünk. Ne értsük félre az igét, Jézus nem akarja azt, hogy mi kolostorba vonuljunk, ahol egész nap imádkozunk, hanem azt akarja, hogy miközben végezzük a mindennapi munkánkat, éljük családi, üzleti életünket, ezt úgy tegyük, hogy előbb elfogadtuk, komolyan vettük az ő hívását és engedelmeskedtünk annak.

            Ezekre az emberekre, akik itt elutasítják hívását, nagyon kemény ítéletet mond. Ezek nem fogják megkóstolni, nem ülhetnek vele asztalhoz, egyszóval nem lesz övék az örök élet. Nem azért, mert valami rosszatt tettek volna, hanem azért, mert földi dolgaikat fontosabbnak tartották az ő hívásánál. A Biblia szerint az engedetlenség a legnagyobb bűn, Isten hívására nemet mondani.

            A gazda ekkor elküldi szolgáit az utakra, az élet premén levőkhöz, hogy a menyegzői helyek teljenek meg. Ha a hivatalosak nem jönnek, fognak jönni mások. Ha Izrael nem jön, fognak jönni a pogányok. A nagy kérdés, hogy mi mit teszünk? Vajon mi engedelmeskedünk-e Isten hívásának? Vagy mi is szépen kimentjük magunkat?

            Különös a példázat vége.Amikor a terem megtelik, megérkezik a király is, számbaveszi a jelenlévőket és meglátja, hogy egy embernek nincs menyegzői ruhája. Az ókori Keleten ugyanis az volt a szokás, hogy a menyegzői ruhát mindenki a belépéskor kapta meg és öltötte magára. Milyen embertipust jelképez ez az ember? Azokat, akik vágyakoznak Isten után, el is indulnak őt keresni, de nem hajlandók mocskos ruhájukat, vagyis bűneiket levetni, elhagyni. Ezek meg akarják nyerni a kegyelmet, a bűnbocsánatot, de nem akarnak kedvenc bűneiktől, régi, bűnös természetüktől, szenvedélyeiktől megválni. Hisznek ők, de nem akarnak engedelmeskedni, örülni akarnak, de nem akarnak megváltozni. Istenhez akarnak tartozni, de nem tudnak elszakadni a világtól sem. Akarják Istent, de a világot sem tudják elengedni.

            Aki nem akar megváltozni, annak nincs helye az Isten országában . A példázat egy figyelmeztetéssel zárul: sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Isten hívását sokan halljak, de kevesen engedelmeskednek a hívásnak,  kevesen engedik, hogy az Úr átformálja az életüket. A menyegzői ruhát felkínálja az Úr, de azt nekünk kell felvenni, az új életet nem elég megismerni, abban járni kell.

            Ez a példázat komoly kérdéseket tesz fel nekünk: fontos e számunkra Isten hívása, fontosabb-e minden másnál? Nem vagyunk-e kétfelé sántikáló keresztyének, akik részt akarunk venni az örömben, de nem akarunk megváltozni? Adja az Úr, hogy jól tudjunk dönteni, életünkkel tudjunk válaszolni ezekre a kérdésekre!

Javasolt cím: A királyi menyegző                                        Lőrincz István