Tanulságos igék a példázatokról 13

Text.” Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elveti a magot a földbe...a mag kihajt, és felnő, maga sem tudja, hogyan.” (Márk 4,26-27)

            Ez a példázat is Isten országáról szól, az ő uralmáról, hatalmáról. Ez a mi nagy vigasztalásunk, hogy Isten mindenek fölött uralkodik. Egész életünknek az ad célt és értelmet, hogy benne Isten akarata valósul meg. Ahogy a Káténk tanítja: mindenek nem véletlenségből, hanem Isten tanácsából és akaratából jönnek.

            Ez a példázat az Isten országát egy olyan megvetőhöz hasonlítja, aki egy adott ponton elveti a magot. A mag a földbe hullva elkezd dolgozni, kicsírázik, kihajt, felnő és termést hoz. Az, ami a maggal a földben történik, az számunkra egy csoda. Ezt a tudomány sem tudja megmagyarázni, mert ez az élet csodája, a teremtő Isten csodája. A magban is, éppúgy mint az igében csodálatos erő van. Ezért nincs fontosabb dolog a világon, mint a magvetés. Isten országa is magvetés által terjed ebben a világban. A mag utána már magától dolgozik. A példázatbeli emberünk is elvetette a magot és utána elment, hogy végezze a többi munkáját. Tovább már nem foglalkozott a vetéssel, mert tudta, hogy az már nem az ő dolga, az nem rá tartozik. Tudta, hogy a vetés növekedését semmivel se tudja elősegíteni, a mag magától fog kikelni, felnőni, termést hozni. A mag magától terem, nem kell hozzá semmilyen emberi taktika, fáradozás.

            Pontosan így van ez Isten igéjével is. Ha az ige belekerül egy embernek a szívébe, az ott elkezd dolgozni, csírázni. Az ige nyomán hit fakad, s az elkezd munkálkodni, növekedni, gyümölcsöt teremni. Talán sokan hallottunk már arról a román galaci filozófiatanárról, aki ösztöndíjasként pár hónapra kijutott Svájcba, ott elkezdte olvasni Kálvin műveit, után a Szentírást, így hitre jutott, most az ottani református gyülekezetnek építő tagja és egyetemes egyházunkban is hasznos munkát végez. Senki nem beszélte rá, senki se próbálta meggyőzni, Isten igéje, amihez Kálvin olvasása által jutott el, elvégezte áldott munkáját az életében.

            A mi feladatunk tehát csak annyi, hogy vessük az igét az emberek szívébe. Ez a mi bizonyságtételünk által történik, akár szóval, akár pedig életünk példájával tesszük ezt. Isten országát bele kell hinteni, bele kell hirdetni a hitetlen ember szívébe s egyszer csak azt látjuk, hogy meglesz az áldott gyümölcse. Lehet, hogy sokáig nem kel ki, már-már azt hisszük, hogy oda is veszett, de egyszer csak kiderül: a magvetés nem volt hiábavaló, lesz gyümölcstermés.

            Jézus ebben a példázatban épp a csüggedéstől, a türelmetlenségtől akar minket megóvni, ami abból ered, hogy sokszor mi úgy gondoljuk, hogy a bizonyságtételünknek semmi eredménye nem volt. A látszat azt sugallja, hogy nem történik semi, minden marad a régiban annak az embernek az életében, akinek mi bizonyságot tettünk. Hányszor érezzük úgy, hogy szavunk falra hányt borsó, pusztába kiáltott szó, úgy tűnik, hogy már sohasem akar kikelni a sok fáradtsággal, sok imádsággal, könnyhullatással végzett magvetés.

            Ez a példázat azt a bátorító, vigasztaló üzenetet hirdeti nekünk, hogy ilyenkor se csüggedjünk el., ne gyötrődjünk ezen, hanem végezzük továbbra is a magvetés munkáját. Merjünk nyugodtan aludni, ha mi hűségesen elvégeztük munkánkat, épp úgy mint a példázatbeli emberünk, aki miután elvetette a magot, nem töprengett, nem gyötrődött azon, hogy vajon mi lesz az elvetett meg sorsa, hanem mint aki jól elvézete dolgát elment és lefeküdt és nyugodtan aludt. Ez a példázat azt mondja el nekünk, hogy merjünk minden látszat, reménytelenség, eredménytelenség ellenére hinni abban, amit Jézus ebben a példázatban mondott: a föld magától terem, először füvet, aztán kalászt, majd búzát a kalászban. Mi sohasem tudhatjuk azt, hogy melyik mondatunk, szavunk, cselekedetünk veti el a másik ember szívében azt a mennyei magot, amiből egyszer majd áldott termás lesz a mennyei aratás nagy napján.

            Maga az Úr Jézus is így vetette a magot. Emberi szemmel nézve az ő magvetése sem volt sikertörténet. Hányszor talált süket fülekre az, amit mondott. Hányszor tűnt úgy, hogy szavainak semmi hatása sincs. De ő sohasem esett kétségbe, ha szavainak nem volt azonnali eredménye. Tudta, hogy szavainak, igehirdetésének, egész életének, halálának, vérrel végzett magvetésének meglesz majd az áldott gyümölcse.

            De gondoljunk itt az apostolok magvetésére is. Mi úgy gondoljuk, hogy az ő életük is csupa sikerekről, eredményekről szól. De ez nem így van. Pál apostolnak hányszor kellett menekülni a különböző városokból, mert nem fogadták be az igét, látszólag semmi gyümölcse nem volt. Pedig ő is, ahogyan mondani szoktuk, beleadott apait, anyait, hogy a leghatásosabban hirdesse Isten igéét. Milyen zseniálisan szólította meg az athéniakat, micsoda műveltéggel vitatkozott a különböző filozófiai iskolák képviselőivel, hogy próbálta az Areopáguszon meggyőzni az embereket, hogy legyenek Jézus követői. S mi lett az eredménye? Alig pár ember fogadta be Krisztust, nem tudott ott gyülekezetet alapítani, ezért is nem olvasunk az Újszövetségben athéniakhoz írt levelet. De Pált nem lehetett letörni, elcsüggeszteni, ő ment tovább. Korinthusba is félelem és rettegés közepette érkezett meg az athéni fiaskó után, már-már az idegösszeroppanás szélén álloot, úgyannyira, hogy maga Isten kellett angyala által mellé álljon, bíztassa, hogy ne csüggedjen el, mert Istennek ebben a nagyon bűnös városban sok népe van.

            De gondolhatunk itt a reformációra is, ott is mennyi küzdelem, mennyi csalódás, eredménytelenség volt látszólag. Kálvinnak menekülni kell Genfből, pedig mekkora lelkesedéssel fogott hozzá a munkához. Ha olvassuk leveleit, látjuk, hogy neki is mennyi harca volt, hányszor látszott úgy, hogy reménytelen a reformáció helyzete. De nincs ez másképp velünk sem, a mi időnkben sem. Sok lelkipásztor van ma is megkeseredve, mert nem látja a magvetés eredményét, csak közömbösség, hitetlenség van körülötte. Egy áldott emlékezetű lelkipásztor mesélte, hogy az első prédikációjára egyetlen lány jött el a családján kívül a a templomba, s Isten akkor azt mondta neki: adj hálát ezért az egy lélekért. Szolgálatának első évében öt temetése volt, mind az öt öngyilkos . S mégsem csüggedt el, több mint húsz éven át hűséggel hirdette ott az igét, s csak akkor látott gyümölcsöket, mikor már eljött a gyülekezetéből.

            Most adventbe érkeztünk újra, megemlékezünk drága Urunk jöveteléről. Ő egy szörnyű világba érkezett, Augusztusz császár nem vett tudomást róla, Heródes király gyilkos indulattal fogadta. De Pál apostol beszél a Római gyülekezethez írott levelében a Jézus hitéről. Mi volt Jézusnak a hite? Hát az, hogy az ő jövetele, szenvedése és halála, az ő nagy magvetése nem lesz hiábavaló, meg lesz az áldott gyümölcse. És kétezer év távlatából mi már bizvást mondhatjuk: az Atya az ő hitét igazolta. Ma sokszáz millió ember vallja őt élete Urának és Megváltójának.

            Mi se csüggedjünk tehát. Ez a példázat legyen bíztatás és vigasztalás a számunkra. A mag, ha elhullt a földbe, a szívbe, akkor ott elvégzi a maga áldott munkáját. Lesz termés, lesz hit, lesz üdvösség.  Az Isten országa növekedni és terjedni fog, Istennek lesz népe mind a világ végezetéig. Ebben az adventben a Jézus hite legyen a mi hitünk is és valljuk Pállal: a ti munkátok nem hiabavaló az Úrban.

Javasolt cím: Ne csüggedj, lesz termés!                                     Lőrincz István