Tanulságos igék a példázatokról 18

Text. „ A vámszedők és bűnösök mind igyekeztek Jézushoz, hogy hallgathassák. A farizeusok és írástudók pedigzúgolódtak. Erre példázatot mondott nekik....Így szólt hozzájuk : Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. „ (Luk.15,6)

            Lukács evangéliuma tizenötödik fejezete három példázatot tartalmaz, köztük a legszebb és legismertebb példázatot, a tékozló fiú példázatát. Ezt a példázatot két másik példázat előzi meg, amiről most általánosságban szeretnék szólni. Mind a három az elveszettekről, az elveszettségről szól. Ezekben ő bemutat minket önmagunknak. Egyszerűen azt mondja el nekünk, hogy mi elveszettek vagyunk önmagunkban. Ezt nekünk nem könnyű elfogadni. Mi magunkat nem érezzük elveszettnek. A tékozló , az elveszett fiú, -ahogy más nyelveken mondják,- sem érezte magát elveszettnek, főleg amíg volt pénze, körülvették a vidám cimborák. Mégis Krisztus ezekben a példázatokban háromszor is elmondja nekünk, hogy mi elveszettek vagyunk.

            Jézus ezzel minket nem fenyegetni, vagy kétségbe ejteni akar, hanem azt akarja, hogy ne maradjunk meg elveszett állapotunkban, hanem keljünk fel abból, térjünk meg belőle. Mert így öröm lesz a mennyben, de öröm lesz a földön is. Akkor egészen más lesz az életünk. Mert Krisztus itt nem csak minket mutat be önmagunknak, hanem önmagát is bemutatja nekünk. Mindhárom példázatból napnál világosabban tetszik ki az, hogy ő keresi és megtalálja az elveszettet, úgy is mondhatnánk: helyreállítja az elveszett életet.

            Fontos látni azt is, hogy miként születtek ezek a példázatok, éspedig úgy hogy  Jézushoz közelítettek a bűnösök és vámszedők, akik érezték, hogy elveszettek, a farizeusok pedig, akik magukról úgy gondolták, hogy ők nem elveszettek, zúgolódtak.

            Ezt a három gyönyörű példázatot  a zúgolódásnak és morgolódásnak köszönhetjük. Micsoda vigasztalás van ebben a mi számunkra. Az a vigasztaló üzenet benne, hogy Jézus még a legrosszabból is a legjobbat tudja kihozni. Emberi zúgolódásból isteni üzenetet. Sok ilyenről olvasunk a Bibliában. István diakónus megválasztását is zúgolódás előzte meg. Gondoljunk arra is, hogy az ötezrek megvendégelése is azzal indult hogy beteg emberek voltak, akiket Jézus meggyógyított s ez után nagy tömeg követte őt. A farizeusok zúgolódásából három csodálatos példázat született, amik mind  isten mentő, kereső szeretetéről szólnak.

            Jézus a mi életünkben is cselekedhetik így. Egy betegségből, veszteségből is áldást hozhat ki számunkra. Arra is tanít ezzel Jézus, hogy adott esetben hogyan lehet a zúgolódásra válaszolni. Mi általában hogyan szoktunk? Hát úgy, hogy jobb esetben hallgatunk, rosszabb esetben visszavágunk gúnnyal, keserűséggel. Jézus úgy válaszolt, hogy igét mondott, az élet igéjét. Szabadító, vigasztaló , boldogító igét.

            Lehet, hogy most épp te vagy tele keserűséggel, zúgolódással. Milyen jó, ha van valaki, aki le tudja győzni a zúgolódást. Az is nagyon különös, hogy Jézus erre a három példázatra semmilyen választ nem kap a hallgatóság részéről. Sem a farizeusok, sem a vámszedők, a bűnösök nem szólalnak meg. Mert a három példázat után rögtön következik egy negyedik, a hamis sáfár példázata.

            Jézus nem esett ezen kétségbe. Nem kezdett síránkozni, nem mondta azt, hogy hát íme én kitettem a lelkemet, prédikáltam nektek, ti pedig még egy szóra sem méltatjátok ezt. Mi mennyire szeretjük magunkat sajnáltatni. Még egy szóra sem méltatott, szoktuk mondani. Jézus nem sajnáltatja magát, gyorsan folytatja az igehirdetést. Mekkora figyelmeztetés ez mindenki számára, például az igehirdetők felé, akik  sokszor elkeserednek, hogy semmi válasz nem jön az igehirdetésre. Pedig nekünk Jézus nem azt mondta, hogy várjuk az emberek válaszát, hanem azt: tanítsatok minden népeket. Jézus nem aszerint beszélt vagy hallgatott, ahogy azt a környezetete kérte, vagy épp nem kérte. Ő soha se emberi váradalmak nyomán szólalt meg, hanem csak Atyja parancsára. Ő nem azért beszélt, mert úgymond a tömeg vevő volt erre, hanem ő akkor és azért beszélt, amikor Atyja azt neki parancsolta. Mi ebben is Jézust kell követnünk. Mi sem azért kell bizonyságot tegyünk, mert az emberek ezt várják tőlünk, hanem azért, mert erre Isten hívott el minket. Őérte szólunk, az ő nevében teszünk bizonyságot.

            De milyen jó, hogy Jézus szólott. Látszólag azok, akik ott hallgatták, semmilyen választ nem adtak, nem sokat jelentett számukra. De milyen sokan nyertek áldást ezeből a példázatokból, azok akik nem voltak ott jelen, akik később hallották és olvasták ezeket a példázatokat. Ez az ige tehát nem veszett el. Ott látszólag igen, mert nem jött rá válasz,  azóta azonban emberek milliárdjai nyertek áldást ezekből. Isten igéje nem fog elveszni, ezért hirdessük az igét, álljunk elő vele mindig.

            Még különösebb, hogy Jézus ezen példázatok elmondása által csak súlyosbította a helyzetét, csak ártott magának. Hiszen a farizeusok zúgolódtak, elégedetlenkedtek. Ilyen esetben azt várnánk, hogy Jézus megpróbál a szájuk íze szerint beszélni, megpróbál hízelgő szavakat mondani, a maga oldalára állítani őket. De ennek épp az ellenkezője történik. Jézus a példázatok elmondása által még jobban elmérgesítette a helyzetet, mert főleg a nagyobbik fiúban a farizeusok egy az egyben fel kellett ismerjék magukat. Ezekkel a példázatokkal Jézus olajat öntött a tűzre. Mintha azt mondaná: ti azzal vádoltok, hogy én bűnösöket fogadok magamhoz, de íme én nem csak hogy magamhoz fogadom őket, hanem én megyek az elveszettek után, én magam keresem meg őket. Ti azt mondjátok: én velük együtt eszek, elfogadom, amit ők adnak, de íme én adok enni a tékozló fiaknak, én vágatom le a hízlalt tulkot, én terítek asztalt.

            Jézus csak súlyosbítja a helyzetét és ő nagyon is tudatában van ennek, nagyon bátor, nem is a legmegfelelőbb kifejzés talán, inkább azt kellene mondani, hogy ő egyszerűen engedelmeskedik Isten akaratának. Jézus ezzel a beszéddel a halált hozza magára. De ugyanakkor az életet hozza az elveszett bűnösök számára. Ő belehalt ezekbe a példázatokba. De ezáltal az elveszett juh, az elveszett drahma, a tékozló fiú az elveszettség állapotából az üdvösség állapotába jutott.

            Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy Jézus ezekben a példázatokban kijelenti, hogy mi kik vagyunk, de még inkább kijelenti azt, hogy ki ő a mi számunkra. Ő a jó Pásztor, aki otthagyja a kilencvenkilencet és megkeresi a századikat, az elveszettett. Ő az az asszony, aki tűvé teszi a házat, hogy megkerüljön az elveszett pénz, ő az atya, aki hazavárja a tékozló fiát. Az a csodálatos ezekben a példázatokban, hogy a keresés adig tart, amíg a juh, a drahma, a fiú meg nem kerül.

            És még valami. Miután megkerül a juh, a pénz, a fiú nem szidás, fejmosás következik, hanem megterített asztal. Összehívott barátok, öröm, vígasság. Pedig ezek épp az ellenkezőjét érdemelték volna. Ezek mind bűntetést érdemeltek volna. De nem azt kapták, amit érdemeltek, hanem azt, amit Krisztus érdemelt ki szenvedésével és halálával az ő számukra.

            A pásztornak, az asszonynak, az atyának a szívében semmi keserűség és bosszúvágy nincs, csak szeretet van bennük. De a megtaláltak szívében is, most már szeretet, öröm, vagy még jobban mondva viszontszeretet és hála van. Örvendezés van a mennyben és a földön is. Bárcsak így lehetne a mi életünkben is.

Javasolt cím:Az elveszettek           Lőrincz István