Tanulságos igék a példázatokról 19

Text. „Majd pedig ezt mondta: egy embernek volt két fia... a kisebbik fiú messzi vidékre költözött... , eltékozolta vagyonát...magába szállt...apja meglátta, megesett a szíve rajta...és vígadozni kezdtek: „(Luk.15,11.13.17.2O.24)

            Valaki egyszer azt mondta erről a példázatról, hogy ha csak ennyi lenne a Szentírás, ez is elég lenne az üdvösségünkhöz. Ebben ott van az isteni szeretet teljessége.

            Évtizedekkel ezelőtt az egyik kisgyermekemet a tükör elé állítottam. Először ő azt hitte, hogy egy másik, hozzá hasonló gyermek áll előtte.  Elkezdett menni a tükör felé, nyújtotta kezét a „másik gyermeknek”, aztán egyszer csak felismerte: az ott én vagyok! Úgy vagyunk mi is ezzel a példázattal. Először úgy hallgatjuk, mint egy érdekes elbeszélést, amihez nekünk valójában semmi közünk sincs. Csak lebilincsel minket maga a történet, s az az érzésünk, hogy valahonnan ismerjük ezt az embert. Aztán egyszer csak az történik, mint a gyermekünkkel: felismerjük, hogy az ott én vagyok! Én és senki más. Egyszer csak azonosulunk ennek a történetnek a szereplőjével és azután már egyes szám első személyben olvassuk ezt a példázatot.

            Azért fontos, hogy felismerjük magunkat a történetben, mert amíg magunkra nem ismerünk, addig azt sem látjuk meg, hogy ki az az Atya, akiről ez a példázat szól. Ha ezt meglátjuk, akkor meglátjuk azt is, hogy itt tulajdonképpen a mi életünk története van itt leírva. A tékozló fiú én vagyok és te vagy, az atya pedig a mi mennyei Atyánk, aki vár ránk.

            Egy olyan fiúról van szó,akinek nagyon szép és boldog élete volt, mindene megvolt, apja mindenről gondoskodott, neki semmire se volt gondja. Ez számára nagyon természetes, magától érthetődő lett. Soha se gondolt arra, hogy másképp is lehetett volna. Hogy lehetne szegény, apátlan-anyátlan árva, akivel senki se törődik, akinek a sorsa senkit sem érdekel, soha nem gondolt arra, hogy ő ezért semmit sem tett, ő ezt semmivel ki nem érdemelte. Soha nem tette fel a kérdést: miért vagyok én fiú, hogy van az, hogy van atyám, van mindenem? Miért nem vagyok csak szolga, megvetett, nyomorult ember? Vajon nekünk is természetessé vált-e mindez, magától érthetődővé? Nagy baj az, amikor Isten kegyelme természetessé, megszokottá válik a mi számunkra.

            Ez a fiú ezt nem tudta értékelni. Sőt az „öreg” kezdett az idegeire menni. Úgy érezte, hogy ő nem ura a helyzetének, és az atyja mindig csak azt mondta: vigyázz fiam, ezt ne tedd, azt ne tedd. Pontosan úgy érezte, mint Ádám és Éva, akik szintén az Atya csodálatos házában, kertjében lakhattak, de ott is ki volt téve egy tiltó tábla: erről a fáról nem szabad enni. Ott volt a zavaró korlát. Az ember azt érzi szabadságnak, ha korlátokon, sorompókon, parancsolatokon átgázolhat, úgy alakíthatja az életét, ahogy akarja.

            Az atya nagyon jól tudja, hogy miért szab határt,miért helyez el tíltó táblákat nem azért, hogy megjátssza a főnököt, nem azért, hogy szekálja gyermekét, hanem ő mert ő jól tudja azt, hogy gyermekének vezetésre van szüksége,és akkor bontakozik ki igazán az élete, ha tiszteletben tartja a ház szabályait és rendjét. Biztos, hogy gyakran beszélgettek is erről. A fiú bizonyára már többször elmondta óhaját: atyám, én önálló ember akarok lenni. Az atya erre így válaszolhatott: drága gyermekem, te valóban úgy látod, hogy nincs szabadságod? Hát valóban úgy érzed, hogy rosz helyen vagy itt a házamban?

            A fiú nem érti és nem is akarja érteni, ő arra vágyik, amit még nem kóstolt meg, őt csalogatják az élet kalandjai. Talán azt mondja magának: csak egyszer próbáljam ki azt, hogy a magam ura legyek, aztán majd újra hazajövök. Ezt mi magunkban is felimerhetjük, bizonyára nekünk is voltak ilyen gondolataink.

            Egy szép napon jön a fiú s azt mondja: add ki a vagyonból rám eső részt. El akarok menni. Mit tesz az atya? Mit fog mondani? Semmit, nem próbálja meggyőzni fiát, hanem veszi a pénzesláda kulcsát és szótlanul kifizeti az örökségből a rá jutó részt. Nem kényszeríti a fiát arra, hogy otthon maradjon. Hagyta menni fiát, lassan eltűnik szemei elől, de nem tűnik el a szívéből. Akármit is tesz a fiú, ő várni fog rá.. Tudja, amit a fiú még nem tud, hogy ez a vélt szabadság nem fogja őt boldoggá tenni.

            A fiú számára elérkezett a várva-várt pillanat, amikor végre azt teheti, amit akar. Nagy lábon él, vannak barátai, gyönyörű lakást bérel magána., abból a pénzből, amit az atyjától kapott. A testét is atyjától kapta, amit most tisztátalan dolgokban él ki. Mert mi lesz most abból, amit az atyjától kapott? A teste vad szenvedélyek hordozójává, a pénz pedig barátok vásárlására fordíttatik. De ezen barátok ragaszkodása a pénz apadásával szintén egyre apad. Valahogy minden a visszájára fordul. Egy kis gyönyör, egy kis mámor után jön az üresség, csalódottság.

            Ismét ott a kérdés: nem rólunk van-e itt szó? Nem az az ember áll itt előttünk, aki elszakadt Istentől és isteni küldetésétől? Mivé lesznek az atya kincsei, mivé lesznek képességeink, mivé lesz tudásunk, értelmünk? Igen, azzal amit az Atyától kaptunk, sok mindent lehet tenni. Ha kivesszük Atyánk kezéből a kapott örökséget magunk és mások pusztítására tudjuk azt felhesználni, mert at Atyától eltávolodva nem jöhet más, csak pusztulás és romlás. Az ember szabad akar lenni Istentől s nem veszi észre, hogy épp akkor kerül béklyóba. Az Isten nélküli szabadság a legkegyetlenebb szolgaság. Mindent meg akar nyerni és végül minden elveszít.A szerető atyja helyett szükségében egy szívtelen gazda szolgálatába áll, aki még a moslékot is sajnálja tőle. Élete súlyos válságba jut. Ekkor eszébe jut az atyja, hogy nem korholva engedte el, hanem azzal a tekintettel, amiben kimondatlan is benne volt: én mindig haza várlak.

            Ekkor bűnbánatot tartés ez nem egy negatív dolog. Valahányszor a Biblia bűnbánatról beszél, mindig nagy öröm van a hátterében. A megtérés emberi oldalról vég, de Isten oldaláról nézve kezdet. Nem az  segített rajta, hogy megútálta magát, mert az csak öngyilkosságba zavarta volna, hanem az atyai ház öröme jelent meg lelkében. A hazatérő fiú csak ennyit mond: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened és nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam.

            Az, hogy atyja visszafogadja, az a kegyelem csodája. Így van ez a mi életünkben is. Az Atya vár minket is, meg akar ajándékozni, bármit is tettünk, bármilyen mélyre is jutottunk, az Atya vár minket is, és hazaérkezésünknek kimondhatatlanul örvend.

            Az utolsó kérdés: hol van ebben a példázatban Jézus? Hisz valaki azt mondhatná: ha Isten megbocsát, akkor itt miért van szükség Krisztusra, keresztre, megváltásra? Krisztus ott van, hogy amit a tékozló fiú kap, az új ruha, cipő, gyűrű, azt valakinek meg kellett szereznie, az atyai ház ajtaját valakinek ki kellett nyitnia!  Ez az egész példázat elejétől végéig Jézus Krisztusról beszél, ő az, aki ezt a fiút is asztalához hívja. A tékozló fiú hazatérése örömünnep. Az igazi öröm csak most kezdődik. Az igazi élet a mi számunkra is az Istenhez való hazatéréssel kezdődik, amit Jézus áldozata tesz lehetővé számunkra. Egy nagy német igehirdető könyvet írt erről a példázatról, aminek címe: jöjj haza. Ez a példázat ebben a két szóban foglalható össze: jöjj haza, mert Atyád szeret, az ajtó nyitva áll, ezért hát ne félj, ne vonakodj, indulj most azonnal, jöjj azonnal haza!

Javasolt cím:Jöjj haza!             Lőrincz István