Tanulságos igék a példáuzatokról 20

Text:” Erre ő megharagudott és nem akart bemenni” (Luk. 15, 28)

            Most a példázat második szereplőjéről, a nagyobbik fiúról fogunk beszélni. Ő a „jó fiú” aki nem ment el, végig otthon maradt, de akinek az életével szintén baj volt, lehet hogy még nagyobb, mint a testvére életével. Ha megfigyeljük ennek a példázatnak a két részét, akkor azt láthatjuk, hogy itt a légkör teljesen megváltozik. Az első rész nagyon mozgalmas, tele van drámai feszültséggel.

            A második részben teljesen eltűnik ez a mozgalmasság. Az az ember, aki ennek a második résznek a középpontjában áll, nem folytat rendetlen és rendezetlen életet. Ő nem ment el hazulról, mindig az atyjával maradt és érte dolgozott. Ki ez a nagyobbik fiú?

            Ha a példázat elejét elolvassuk, akkor világos, hogy Jézus ebben a fiúban az ő korának kegyes embereit, az írástudókar és a farizeusokat mintázta meg. Jézus maga is elismerte ezeket az embereket, itt ebben a példázatban sem vonja kétségbe, azt amit a fiú mond. Elismeri azokat, akik gyermek és ifjúkoruktól fogva keresztyének voltak. Ma úgy mondhatnám: egy jó keresztyén családba születtek, az első szavaikkal már imádkozni tanultak, jártak vallásórákra, megkonfirmáltak, utána sem hagyták ott az egyházat, a Bibliát is naponként olvassák, rendszeresen részt vesznek az úrvacsora alkalmain. Ez nem semmi, ez nagy dolog. Jézus ezt egyetlen szóval sem vonja kétségbe. Nagy hiba lenne az ilyen embert kicsúfolni és azt mondani: ez nem ér semmit. Hisz ezzel azt mondanánk, hogy mindegy hogy valaki templomba vagy kocsmába jár, kirívó bűnökben él vagy pedig jót cselekszik.

            De ennek ellenére, Jézus rámutat arra, hogy mi volt rossz ennek a fiúnak az életében, vagyis mi hiányzott az életéből.

            1: Teljesen meg volt elégedve önmagával. Az, amit elmond mind igaz, de így mégsem lehet odaállni Isten elé. Nem lehet úgy odaállni Isten elé, hogy büszkék és önteltek vagyunk, állandóan az érdemeinkre hivatkozunk és úgy gondoljuk, hogy mivel én jó vallásos, hívő, becsületes ember vagyok, megérdemlem azt, hogy Isten megjutalmazzon, kitűntessen. Ez a fiú elfelejtette azt, hogy az ő életében is ,imden ajándék volt. Ajándék volt, hogy ő az atyjával maradhatott, hogy neki nem kellett megjárni a mélységeket. Ő nem látta be ezt és nemsokára ki is fakad, hogy ő még egy kecskefiat se kapott, nem látja az atya szeretetét, kegyelmét, csak a maga érdemeit. De a Szentírás azt nagyon világosan tanítja, hogy ilyen nincs. Nekünk nincsenek érdemeink, érdeme csak Jézus Krisztusnak van, ő volt az egyetlen igaz.

            2. A második hibája az a nagyobbik fiúnak, hogy összehasonlítja magát a kisebbikkel, azzal aki nála hitványabb, értéktelenebb. A maga vélt érdemeit a másik hibáival, bűneivel hasonlítja össze, hogy így nyilvánvaló legyen az óriási ellentét, a minőségi különbség és hogy úgy érezze, hogy van mivel dicskedjen és joggal ítélheti el az ő testvérét. A Szentírásban nagyon sok példa van erre. Jézus külön példázatot is mondott erről. Ott a farizeus fel is sorolja érdemeit és hálát ad, hogy ő nem olyan, mint más ember.

            Mennyire kísért minket is ez a hiba, hogy magunkat különbnek tartsuk  másoknál és keményen ítélkezzünk mások felett. Kipakoljuk a másik bűnét, mint ahogy itt ez a fiú is teszi. Parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, mondja. Nem mondja ugyan, de benne van: én nem tettem ilyet, én derék, kiváló ember vagyok. Isten meg akar ettől tisztítani minket. Ez egy helytelen, hazug magatartás.

            3. A harmadik hiba, hiányosság az életében az, hogy noha így tudja sorolni az érdemeit, tele van önelégültséggel, mégsem boldog igazán. Ha jól megfigyeljük szavait tele van keserűséggel, vádaskodással, sőt még irígységgel is. Nekem bezzeg még egy kecskefiat sem adtál, neki pedig levágattad a hízott borjúdat. Ennek a fiúnak a szívében nem maradt helye az örömnek. A munkát se örömmel végezte, hanem csak kötelességtudatból. Ahogy egyik magyarázat mondja, nem az Isten gazdgságából és öröméből élt. Azt is megjegyzi ez a magyarázat, hogy mennyire nem volt ennek az életnek kisugárzása, vonzása. Ez a fiú tele van lázadással: nekem nem adtál,ismételgeti folyton..

            Valljuk meg őszintén, hogy mi is sokszor tele vagyunk lázadozással Istennel szemben. Nekem nem adtál egészséget, társat, vagy ha adtál is miért olyant adtál? Nem adtál nekem gyermeket vagy pedig olyat adtál, akiben több a bánat, mint az öröm. Nekem nem adtál egy jó munkahelyet, ahol annyit kereshetek, hogy nem kellene kuporgatnom a pénzt, hogy mindenre jusson.

            Mégis az a jó, hogy ezeket elmondhatjuk Istennek, a keserűségeinket is kiönthetjük előtte. Csak ne öklünket rázva mondjuk, hanem imára kulcsolt kézzel. Ha ezt tesszük, akkor elszáll a keserűségünk és megtelik a szívünk hálával, mert akkor már nem csak azt látjuk, amit nem adott meg, hanem azt is, amit megadott.            

            A fiú nem tudta értékelni azt, hogy ő mindenkor az atyával volt. Neki csak az kellett, ami az atyáé vol, a kecskegida, de az atyjával való közösség az semmit sem ér neki. Közelségben élt atyjával, de nem közösségben. A szeretet-kapcsolat hiányzott ennél a fiúnál, nem szerette igazán az ő atyját. Ott maradt nála, vele, engedelmeskedett, dolgozott neki, de a szeretet hiányzott belőle. S ahol a szeretet hiányzik, ott a többi dolog semmit se ér. Mit ér az, ha közel is vagyunk Istenhez, templomba is járunk igét is olvasunk, adakozunk is, de nem szeretjük az Urat? A feltámadott Urat egy dolog érdekelte, amikor találkozott Péterrel: szeretsz-é engem? Annyira ez érdekelte, hogy háromszor is megkérdezte ezt tőle. Az Úr tőled és tőlem is ezt kérdi: szeretsz-é engem?

            4. Ennek a fiúnak harag van a szívében.Amikor meghallja, hogy mi is történt, haragra gerjed és nem akar bemenni. A harg pedig mindig elválaszt egymástól és szembeállít egymással. A harag kizárja őt az örömből, az ünneplésből. A harag kizárta őt Isten országából. Nem más zárta ki, hisz a szolgák is hívták, az atyja is kérlelte, de ő nem akart bemenni. Aki nem akar bemenni, azon Isten se tud segíteni, az kizárja magát a kegyelemből, kizárja magát az üdvösségből.

            Hadd foglaljuk most még egyszer össze ezt a példázatot. Két fiúról szól ez a történet, mind a kettő elveszett, az egyik megtaláltatott. Hogy mi lett a másikkal, épp a jó fiúval? Nem tudjuk. Azzal fejeződik be ez az ige, hogy maga az atya ment ki hozzá és kérlelte. Előtte is megnyitotta a mennyek országának az ajtaját.

            A történet befejezetlen marad. Nagyon sok példázatban van ez így. Azért nincs befejezve, mert én és te kell azt befejezzük. Mégpedig azzal, hogy bemegyünk. Ennek a példázatnak a szíve, mégsem a fiúkban dobog, nem róluk szól elsősorban, hanem az Atyáról, aki érettünk mindent megtett. Az Atyáról, aki Fiában, Jézusban Krisztusban a legmesszebbre is elment értünk. Elment a véres keresztig. Így szeretett minket az Atya, így készített helyet számodra és számomra is az ő országában. Ő azt akarja, hogy te ne maradj kivül, akarj bemenni, akarj az övé lenni, az ő megváltott, boldog gyermekévé. Akarj megtalált gyermek lenni. Ne légy öntelt, büszke, ne hasonlitgasd magad másokhoz, ne legyen panasz, keserűség, harag a szívedben, hanem légy boldog, örülj, hogy te is az Atya gyermeke lehetsz.

Javasolt cím: A nagyobbik fiú                                              Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 19

Text. „Majd pedig ezt mondta: egy embernek volt két fia... a kisebbik fiú messzi vidékre költözött... , eltékozolta vagyonát...magába szállt...apja meglátta, megesett a szíve rajta...és vígadozni kezdtek: „(Luk.15,11.13.17.2O.24)

            Valaki egyszer azt mondta erről a példázatról, hogy ha csak ennyi lenne a Szentírás, ez is elég lenne az üdvösségünkhöz. Ebben ott van az isteni szeretet teljessége.

            Évtizedekkel ezelőtt az egyik kisgyermekemet a tükör elé állítottam. Először ő azt hitte, hogy egy másik, hozzá hasonló gyermek áll előtte.  Elkezdett menni a tükör felé, nyújtotta kezét a „másik gyermeknek”, aztán egyszer csak felismerte: az ott én vagyok! Úgy vagyunk mi is ezzel a példázattal. Először úgy hallgatjuk, mint egy érdekes elbeszélést, amihez nekünk valójában semmi közünk sincs. Csak lebilincsel minket maga a történet, s az az érzésünk, hogy valahonnan ismerjük ezt az embert. Aztán egyszer csak az történik, mint a gyermekünkkel: felismerjük, hogy az ott én vagyok! Én és senki más. Egyszer csak azonosulunk ennek a történetnek a szereplőjével és azután már egyes szám első személyben olvassuk ezt a példázatot.

            Azért fontos, hogy felismerjük magunkat a történetben, mert amíg magunkra nem ismerünk, addig azt sem látjuk meg, hogy ki az az Atya, akiről ez a példázat szól. Ha ezt meglátjuk, akkor meglátjuk azt is, hogy itt tulajdonképpen a mi életünk története van itt leírva. A tékozló fiú én vagyok és te vagy, az atya pedig a mi mennyei Atyánk, aki vár ránk.

            Egy olyan fiúról van szó,akinek nagyon szép és boldog élete volt, mindene megvolt, apja mindenről gondoskodott, neki semmire se volt gondja. Ez számára nagyon természetes, magától érthetődő lett. Soha se gondolt arra, hogy másképp is lehetett volna. Hogy lehetne szegény, apátlan-anyátlan árva, akivel senki se törődik, akinek a sorsa senkit sem érdekel, soha nem gondolt arra, hogy ő ezért semmit sem tett, ő ezt semmivel ki nem érdemelte. Soha nem tette fel a kérdést: miért vagyok én fiú, hogy van az, hogy van atyám, van mindenem? Miért nem vagyok csak szolga, megvetett, nyomorult ember? Vajon nekünk is természetessé vált-e mindez, magától érthetődővé? Nagy baj az, amikor Isten kegyelme természetessé, megszokottá válik a mi számunkra.

            Ez a fiú ezt nem tudta értékelni. Sőt az „öreg” kezdett az idegeire menni. Úgy érezte, hogy ő nem ura a helyzetének, és az atyja mindig csak azt mondta: vigyázz fiam, ezt ne tedd, azt ne tedd. Pontosan úgy érezte, mint Ádám és Éva, akik szintén az Atya csodálatos házában, kertjében lakhattak, de ott is ki volt téve egy tiltó tábla: erről a fáról nem szabad enni. Ott volt a zavaró korlát. Az ember azt érzi szabadságnak, ha korlátokon, sorompókon, parancsolatokon átgázolhat, úgy alakíthatja az életét, ahogy akarja.

            Az atya nagyon jól tudja, hogy miért szab határt,miért helyez el tíltó táblákat nem azért, hogy megjátssza a főnököt, nem azért, hogy szekálja gyermekét, hanem ő mert ő jól tudja azt, hogy gyermekének vezetésre van szüksége,és akkor bontakozik ki igazán az élete, ha tiszteletben tartja a ház szabályait és rendjét. Biztos, hogy gyakran beszélgettek is erről. A fiú bizonyára már többször elmondta óhaját: atyám, én önálló ember akarok lenni. Az atya erre így válaszolhatott: drága gyermekem, te valóban úgy látod, hogy nincs szabadságod? Hát valóban úgy érzed, hogy rosz helyen vagy itt a házamban?

            A fiú nem érti és nem is akarja érteni, ő arra vágyik, amit még nem kóstolt meg, őt csalogatják az élet kalandjai. Talán azt mondja magának: csak egyszer próbáljam ki azt, hogy a magam ura legyek, aztán majd újra hazajövök. Ezt mi magunkban is felimerhetjük, bizonyára nekünk is voltak ilyen gondolataink.

            Egy szép napon jön a fiú s azt mondja: add ki a vagyonból rám eső részt. El akarok menni. Mit tesz az atya? Mit fog mondani? Semmit, nem próbálja meggyőzni fiát, hanem veszi a pénzesláda kulcsát és szótlanul kifizeti az örökségből a rá jutó részt. Nem kényszeríti a fiát arra, hogy otthon maradjon. Hagyta menni fiát, lassan eltűnik szemei elől, de nem tűnik el a szívéből. Akármit is tesz a fiú, ő várni fog rá.. Tudja, amit a fiú még nem tud, hogy ez a vélt szabadság nem fogja őt boldoggá tenni.

            A fiú számára elérkezett a várva-várt pillanat, amikor végre azt teheti, amit akar. Nagy lábon él, vannak barátai, gyönyörű lakást bérel magána., abból a pénzből, amit az atyjától kapott. A testét is atyjától kapta, amit most tisztátalan dolgokban él ki. Mert mi lesz most abból, amit az atyjától kapott? A teste vad szenvedélyek hordozójává, a pénz pedig barátok vásárlására fordíttatik. De ezen barátok ragaszkodása a pénz apadásával szintén egyre apad. Valahogy minden a visszájára fordul. Egy kis gyönyör, egy kis mámor után jön az üresség, csalódottság.

            Ismét ott a kérdés: nem rólunk van-e itt szó? Nem az az ember áll itt előttünk, aki elszakadt Istentől és isteni küldetésétől? Mivé lesznek az atya kincsei, mivé lesznek képességeink, mivé lesz tudásunk, értelmünk? Igen, azzal amit az Atyától kaptunk, sok mindent lehet tenni. Ha kivesszük Atyánk kezéből a kapott örökséget magunk és mások pusztítására tudjuk azt felhesználni, mert at Atyától eltávolodva nem jöhet más, csak pusztulás és romlás. Az ember szabad akar lenni Istentől s nem veszi észre, hogy épp akkor kerül béklyóba. Az Isten nélküli szabadság a legkegyetlenebb szolgaság. Mindent meg akar nyerni és végül minden elveszít.A szerető atyja helyett szükségében egy szívtelen gazda szolgálatába áll, aki még a moslékot is sajnálja tőle. Élete súlyos válságba jut. Ekkor eszébe jut az atyja, hogy nem korholva engedte el, hanem azzal a tekintettel, amiben kimondatlan is benne volt: én mindig haza várlak.

            Ekkor bűnbánatot tartés ez nem egy negatív dolog. Valahányszor a Biblia bűnbánatról beszél, mindig nagy öröm van a hátterében. A megtérés emberi oldalról vég, de Isten oldaláról nézve kezdet. Nem az  segített rajta, hogy megútálta magát, mert az csak öngyilkosságba zavarta volna, hanem az atyai ház öröme jelent meg lelkében. A hazatérő fiú csak ennyit mond: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened és nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam.

            Az, hogy atyja visszafogadja, az a kegyelem csodája. Így van ez a mi életünkben is. Az Atya vár minket is, meg akar ajándékozni, bármit is tettünk, bármilyen mélyre is jutottunk, az Atya vár minket is, és hazaérkezésünknek kimondhatatlanul örvend.

            Az utolsó kérdés: hol van ebben a példázatban Jézus? Hisz valaki azt mondhatná: ha Isten megbocsát, akkor itt miért van szükség Krisztusra, keresztre, megváltásra? Krisztus ott van, hogy amit a tékozló fiú kap, az új ruha, cipő, gyűrű, azt valakinek meg kellett szereznie, az atyai ház ajtaját valakinek ki kellett nyitnia!  Ez az egész példázat elejétől végéig Jézus Krisztusról beszél, ő az, aki ezt a fiút is asztalához hívja. A tékozló fiú hazatérése örömünnep. Az igazi öröm csak most kezdődik. Az igazi élet a mi számunkra is az Istenhez való hazatéréssel kezdődik, amit Jézus áldozata tesz lehetővé számunkra. Egy nagy német igehirdető könyvet írt erről a példázatról, aminek címe: jöjj haza. Ez a példázat ebben a két szóban foglalható össze: jöjj haza, mert Atyád szeret, az ajtó nyitva áll, ezért hát ne félj, ne vonakodj, indulj most azonnal, jöjj azonnal haza!

Javasolt cím:Jöjj haza!             Lőrincz István

            

Tanulságos igék a példázatokról 18

Text. „ A vámszedők és bűnösök mind igyekeztek Jézushoz, hogy hallgathassák. A farizeusok és írástudók pedigzúgolódtak. Erre példázatot mondott nekik....Így szólt hozzájuk : Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. „ (Luk.15,6)

            Lukács evangéliuma tizenötödik fejezete három példázatot tartalmaz, köztük a legszebb és legismertebb példázatot, a tékozló fiú példázatát. Ezt a példázatot két másik példázat előzi meg, amiről most általánosságban szeretnék szólni. Mind a három az elveszettekről, az elveszettségről szól. Ezekben ő bemutat minket önmagunknak. Egyszerűen azt mondja el nekünk, hogy mi elveszettek vagyunk önmagunkban. Ezt nekünk nem könnyű elfogadni. Mi magunkat nem érezzük elveszettnek. A tékozló , az elveszett fiú, -ahogy más nyelveken mondják,- sem érezte magát elveszettnek, főleg amíg volt pénze, körülvették a vidám cimborák. Mégis Krisztus ezekben a példázatokban háromszor is elmondja nekünk, hogy mi elveszettek vagyunk.

            Jézus ezzel minket nem fenyegetni, vagy kétségbe ejteni akar, hanem azt akarja, hogy ne maradjunk meg elveszett állapotunkban, hanem keljünk fel abból, térjünk meg belőle. Mert így öröm lesz a mennyben, de öröm lesz a földön is. Akkor egészen más lesz az életünk. Mert Krisztus itt nem csak minket mutat be önmagunknak, hanem önmagát is bemutatja nekünk. Mindhárom példázatból napnál világosabban tetszik ki az, hogy ő keresi és megtalálja az elveszettet, úgy is mondhatnánk: helyreállítja az elveszett életet.

            Fontos látni azt is, hogy miként születtek ezek a példázatok, éspedig úgy hogy  Jézushoz közelítettek a bűnösök és vámszedők, akik érezték, hogy elveszettek, a farizeusok pedig, akik magukról úgy gondolták, hogy ők nem elveszettek, zúgolódtak.

            Ezt a három gyönyörű példázatot  a zúgolódásnak és morgolódásnak köszönhetjük. Micsoda vigasztalás van ebben a mi számunkra. Az a vigasztaló üzenet benne, hogy Jézus még a legrosszabból is a legjobbat tudja kihozni. Emberi zúgolódásból isteni üzenetet. Sok ilyenről olvasunk a Bibliában. István diakónus megválasztását is zúgolódás előzte meg. Gondoljunk arra is, hogy az ötezrek megvendégelése is azzal indult hogy beteg emberek voltak, akiket Jézus meggyógyított s ez után nagy tömeg követte őt. A farizeusok zúgolódásából három csodálatos példázat született, amik mind  isten mentő, kereső szeretetéről szólnak.

            Jézus a mi életünkben is cselekedhetik így. Egy betegségből, veszteségből is áldást hozhat ki számunkra. Arra is tanít ezzel Jézus, hogy adott esetben hogyan lehet a zúgolódásra válaszolni. Mi általában hogyan szoktunk? Hát úgy, hogy jobb esetben hallgatunk, rosszabb esetben visszavágunk gúnnyal, keserűséggel. Jézus úgy válaszolt, hogy igét mondott, az élet igéjét. Szabadító, vigasztaló , boldogító igét.

            Lehet, hogy most épp te vagy tele keserűséggel, zúgolódással. Milyen jó, ha van valaki, aki le tudja győzni a zúgolódást. Az is nagyon különös, hogy Jézus erre a három példázatra semmilyen választ nem kap a hallgatóság részéről. Sem a farizeusok, sem a vámszedők, a bűnösök nem szólalnak meg. Mert a három példázat után rögtön következik egy negyedik, a hamis sáfár példázata.

            Jézus nem esett ezen kétségbe. Nem kezdett síránkozni, nem mondta azt, hogy hát íme én kitettem a lelkemet, prédikáltam nektek, ti pedig még egy szóra sem méltatjátok ezt. Mi mennyire szeretjük magunkat sajnáltatni. Még egy szóra sem méltatott, szoktuk mondani. Jézus nem sajnáltatja magát, gyorsan folytatja az igehirdetést. Mekkora figyelmeztetés ez mindenki számára, például az igehirdetők felé, akik  sokszor elkeserednek, hogy semmi válasz nem jön az igehirdetésre. Pedig nekünk Jézus nem azt mondta, hogy várjuk az emberek válaszát, hanem azt: tanítsatok minden népeket. Jézus nem aszerint beszélt vagy hallgatott, ahogy azt a környezetete kérte, vagy épp nem kérte. Ő soha se emberi váradalmak nyomán szólalt meg, hanem csak Atyja parancsára. Ő nem azért beszélt, mert úgymond a tömeg vevő volt erre, hanem ő akkor és azért beszélt, amikor Atyja azt neki parancsolta. Mi ebben is Jézust kell követnünk. Mi sem azért kell bizonyságot tegyünk, mert az emberek ezt várják tőlünk, hanem azért, mert erre Isten hívott el minket. Őérte szólunk, az ő nevében teszünk bizonyságot.

            De milyen jó, hogy Jézus szólott. Látszólag azok, akik ott hallgatták, semmilyen választ nem adtak, nem sokat jelentett számukra. De milyen sokan nyertek áldást ezeből a példázatokból, azok akik nem voltak ott jelen, akik később hallották és olvasták ezeket a példázatokat. Ez az ige tehát nem veszett el. Ott látszólag igen, mert nem jött rá válasz,  azóta azonban emberek milliárdjai nyertek áldást ezekből. Isten igéje nem fog elveszni, ezért hirdessük az igét, álljunk elő vele mindig.

            Még különösebb, hogy Jézus ezen példázatok elmondása által csak súlyosbította a helyzetét, csak ártott magának. Hiszen a farizeusok zúgolódtak, elégedetlenkedtek. Ilyen esetben azt várnánk, hogy Jézus megpróbál a szájuk íze szerint beszélni, megpróbál hízelgő szavakat mondani, a maga oldalára állítani őket. De ennek épp az ellenkezője történik. Jézus a példázatok elmondása által még jobban elmérgesítette a helyzetet, mert főleg a nagyobbik fiúban a farizeusok egy az egyben fel kellett ismerjék magukat. Ezekkel a példázatokkal Jézus olajat öntött a tűzre. Mintha azt mondaná: ti azzal vádoltok, hogy én bűnösöket fogadok magamhoz, de íme én nem csak hogy magamhoz fogadom őket, hanem én megyek az elveszettek után, én magam keresem meg őket. Ti azt mondjátok: én velük együtt eszek, elfogadom, amit ők adnak, de íme én adok enni a tékozló fiaknak, én vágatom le a hízlalt tulkot, én terítek asztalt.

            Jézus csak súlyosbítja a helyzetét és ő nagyon is tudatában van ennek, nagyon bátor, nem is a legmegfelelőbb kifejzés talán, inkább azt kellene mondani, hogy ő egyszerűen engedelmeskedik Isten akaratának. Jézus ezzel a beszéddel a halált hozza magára. De ugyanakkor az életet hozza az elveszett bűnösök számára. Ő belehalt ezekbe a példázatokba. De ezáltal az elveszett juh, az elveszett drahma, a tékozló fiú az elveszettség állapotából az üdvösség állapotába jutott.

            Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy Jézus ezekben a példázatokban kijelenti, hogy mi kik vagyunk, de még inkább kijelenti azt, hogy ki ő a mi számunkra. Ő a jó Pásztor, aki otthagyja a kilencvenkilencet és megkeresi a századikat, az elveszettett. Ő az az asszony, aki tűvé teszi a házat, hogy megkerüljön az elveszett pénz, ő az atya, aki hazavárja a tékozló fiát. Az a csodálatos ezekben a példázatokban, hogy a keresés adig tart, amíg a juh, a drahma, a fiú meg nem kerül.

            És még valami. Miután megkerül a juh, a pénz, a fiú nem szidás, fejmosás következik, hanem megterített asztal. Összehívott barátok, öröm, vígasság. Pedig ezek épp az ellenkezőjét érdemelték volna. Ezek mind bűntetést érdemeltek volna. De nem azt kapták, amit érdemeltek, hanem azt, amit Krisztus érdemelt ki szenvedésével és halálával az ő számukra.

            A pásztornak, az asszonynak, az atyának a szívében semmi keserűség és bosszúvágy nincs, csak szeretet van bennük. De a megtaláltak szívében is, most már szeretet, öröm, vagy még jobban mondva viszontszeretet és hála van. Örvendezés van a mennyben és a földön is. Bárcsak így lehetne a mi életünkben is.

Javasolt cím:Az elveszettek           Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 17

Text. „De az így válaszolt neki: Uram, hagyd  még meg ebben az évben.” (Luk.13,8)

            Jézus újabb példázata áll előttünk, melyet mindnyájan úgy ismerünk, mint a terméketlen fügefa példázata. Kemény üzenete van, hisz egy szomorú megállapítással kezdődik: egy fügefa három éven át nem hozott termést, s ezért a negyedikban azt mondja a gazda a kertészének, vágd ki azt, miért foglalja hiába a helyet. A gazdának igaza van. Hisz azért ültette a fát, hogy teremjen. Az írásmagyarázók azt is megjegyzik, hogy az is sokatmondó, hogy ez a fügefa a szőlőben van., hisz általában abban az időben nem szoktak a szőlőbe fügefát ültetni. Hogy ez mégis odakerült, ennek egy határozott célja volt.

            A példázat értelme nyilvánvaló. A gazda Isten, a fügefa mi emberek vagyunk, a vincellér, a kertész pedig maga Jézus Krisztus. Ez a példázat elemi erővel mutatja be azt a tényt, hogy Istennek terve van az életünkkel. Mi nem véletlenségből csöppentünk ide ebbe a világba. Az is nyilvánvaló, hogy Isten gyümölcsöket vár tőlünk, de nem is akármilyen gyümölcsöket, hanem olyanokat, amik megfelelnek az ő tervének. Nekünk Isten elvárásainak eleget kell tennünk. S ezek után jön a lesújtó igazság: a fügefa, vagyis mi emberek nem termünk jó gyümölcsöt. A hit, az ige nem termett jó gyümölcsöt az életünkben. A terméketlen fára, a terméketlen életre pedig egyértelmű az ítélet: vágd ki, hiába foglalja a helyet. De ebben a pillanatban történik valami egészen váratlan dolog. Megszólal a vincellér, a kertész, megszólal Jézus Krisztus. Közbenjár a fáért. Két módon: imádkozva és dolgozva érte.

            Az első, amit tesz Krisztus a mi haszontalan életünkért, az hogy imádkozik, minden kérés nélkül. A fa nem tud még könyörögni sem, nem tudja azt a mondani a kertésznek: tégy a gazdánál egy pár jó szót értem. Mi a magunk erejéből még ennyire sem vagyunk képesek. A különös az, hogy a gazda nem kérte a kertészt, hogy tegyen valamit a fáért, hanem csak annyit mondott: vágd ki azt. A kérdésre: miért is foglalná a helyet, már nem is vár választ. A kertész egészen vártatlanul kezd imádkozni és dolgozni a halálra ítélt fáért.

            Könyörületességre indult a fán, úgy ahogy azt olyan sokszor olvassuk róla, ahogy a következő példázatokban is látni fogjuk azt. Milyen vigasztaló ez a mi számunkra! Krisztus nem olyan emberekért jár közbe, aik megérdemlik, hanem épp azokért, akik ítéletet érdemelnek, a mi érdemtelen és gyümölcstelen életünkért. Nem azért jár közben, mert mi jók vagyunk, hanem épp azért, mert gonoszok vagyunk. A mi megtartatásunk nem magunkban van, hanem az ő könyörületességében. S ha Isten könyörül, akkor ott nem a vég van, hanem egy csodálatos kezdet.

            Milyen nagy ára van annak, hogy mi nem vágattattunk ki.  Ennek az az ára, hogy ő vágattatott ki. Már Ésaiás próféta így jövendől róla: „kivágattatott az élők földjéből, népem bűnéért lőn rajta vereség.” Ő kivágattatott azért, hogy a fa, tehát mi emberek ne vágattassunk ki. A fa bűntetést érdemelt volna gyümölcstelensége miatt, de nem bűntetést, hanem bocsánatot kapott. Az egész Szentírás azt hirdeti nekünk, hogy ő vágattatott ki mi helyettünk. Krisztus azért halt meg, hogy mi éljünk. Hagyd még meg, mert én kivágattattam hagyd élni, mert én meghaltam. Az fa ítéletét én magamra vettem. Krisztus keze nem a fejszét ragadta meg, hanem az ő kezét ragadták meg és szegezték át a kereszten. Krisztus átszegzett kezeivel és átszegzett kezeiért kér még türelmet a mi számunkra. De Krisztus nem csak imádkozik, hanem is dolgozik is a fáért. Mindnyájan jól ismerjük a mondást, sokan még latinul is: ora et labora, imádkozzál és dolgozzál. Krisztus dolgozni is akar a fáért. Köröskörül megkapálom és megtrágyázom. Körülkapálni, fellazítani a kemény talajt, kitépni a fojtogató búrjánt, érzékennyé tenni a szívet, kitépni a régi, bűnös természet gazát.

            És a trágya? Az a vitamin, az ásványi sók. Az ige, az ő igéje, drága szava, beszéde. A kertész jól megdolgozta a fát. Érezted-e már azt, hogy téged is megdolgozott? Talán keményen kellett beléd vágjon egy betegség, egy csapás ásójával, hogy megtörje ellenállásodat, hogy megnyílj, megalázkodj előtte. Aztán pedig hány áldott igemag hullt a szívedbe, hány ige, amit egészen személyesen neked mondott. És tette mindezt a gyümölcstermés érdekében. Mert ennek a példázatnak kétségtelenül ez a kulcsszava. Ezen áll vagy bukik minden, hogy lesz-e gyümölcs?  Ha gyümölcsöt terem jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt. Ha azután sem terem, akkor valóban mindennek vége: vágd ki azt örökre, visszavonhatatlanul.

            Ha gyümölcsöt terem, akkor ott maradhat a kertben, az Úr szőlőskertjében. Ahol ott van a gazda, ahol ő mindennap megfordul, ahol ott van ez az áldott kertész, ahol ott van a Szentlélek, aki megelevenít, ahol ott van  a Szentháromság Isten, ahol ott vannak a többi fák, ahol ott van a szentek közössége.

            A fán a gazda gyümölcsöt keres. Nem a külső számít, nem a lombozat, nem az impozáns megjelenés. Mi hányszor a külső alapján ítélünk meg embereket! Isten nem így tesz. Isten a gyümölcsök alapján ítél, ő a gyümölcsöket keresi, a Lélek gyümölcseit: szeretet, öröm, békesség, beketűrés, szívesség, jóság, szelídség, hűség, mértékletesség.

            Ott vannak-e ezek a mi életünkben? Ő mindent megtett azért, hogy ezek a gyümölcsök ott legyenek, hogy ezek a gyümölcsök a mi életünkben is gazdagon teremjenek. Jézus áldozata olyan csodálatos életerőket akar belénk árasztani, s a vele való közösség által, az bele akar áradni a mi tagjainkba, gondolkodásunkba, ösztöneinkbe.

            Azzal kezdtem, hogy nagyon kemény példázat ez. Mert nagyon keményen kezdődik, de utána a folytatásban ott van az irgalom a könyörület, s a végén megint ott a kemény ítélet. Most már nem csak a gazda mondja, hanem a kertész is: ha ezek után sem terem, vágd ki azt. Ha az sem használ, hogy én imádkoztam és dolgoztam érte, akkor vágd ki azt.

            De ebben is ott van a kegyelem. Mert az felrázza az embert, önvizsgálatra és megtérésre indítja. Isten határt szab a gyümölcstelen életnek. Határa van Isten hosszútűrésének, az Isten kegyelmének. Három év, plussz még egy év a kertész közbenjárására. De akkor ezzel vége. Több esztendő már nem adatik, akkor jön az ítélet, amit már sem a gazda, sem kertész, sem senki más nem von vissza.

            Hadd rettentsen meg minket ez az ige. Legyen ez üdvösséges rettegés, legyen ez áldott rettegés. Még mindig nincs gyümölcs, hát vigyázz, ő mindent megtett azért, hogy legyen. Többet már nem tehetett. Ha ez neked nem elég, többre már nem várhatsz, hanem csak az ítéletre. Engedd, hogy megdolgozzon, engedd, hogy elvégezze benned a maga áldott munkáját.

            Most ismét kaptunk Isten kegyelméből Jézus Krisztus áldozatáért egy újabb eszetendőt, amiben Krisztus imádkozik és dolgozik értünk, végzi bennünk a maga áldott munkáját. Bár ne lenne hiábavaló, bárcsak tudnánk az ő dicsőségére minél több áldott gyümölcsöt teremni. Legyen ez az Úr kedves esztendeje, a gyümölcstermés esztendeje. Ennek örül az Isten, örül a Kertész, a Vincellér, aki maga az Úr Jézus Krisztus, de örül Isten népe, gyülekezete is.

Javasolt cím: Krisztus imádkozik és dolgozik értünk   

                                                                                 Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 16

Text. „Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem Istenben gazdag.” Luk.12,21

            Ez a példázat úgy indul, hogy valaki Jézushoz jön és elpanaszolja fájdalmát, hogy a vagyon megosztásakor testvére becsapta. Nem ritkán fordul az elő az emberek között, hogy a szülők halálakor nagy a harc a vagyonért. Ilyen ez az élet, mondogatjuk ilyenkor. De nem csak itt van csalás, hanem főnök és munkás, a fizetések és az árak, az adás és vétel esetében is, egyáltalán ott, ahol a földi javak elosztásáról van szó. Mert, ahol a vagyon elosztásáról van szó, ott mindig van olyan, aki jól jár és olyan, aki pórul jár. Mindig van ravasz és együgyü , élelmes és élhetetlen, erős és gyenge. Jézus tudta, hogy ebben az állandó harcban hogyan oszlanak meg a szerepek. Azt is tudjuk, hogy Jézus melyik oldalra állt. Egész földi életében a kisemmizettek, a gyengék oldalára állt és harcolt azokkal, akik másokat kihasználtak. Milyen kemény szavakkal beszélt a farizeusokkal, akik nehéz terheket raktak mások vállára s ők egy újjal sem érintették azokat. Ismert példázatában jajt kiáltott azokra, akik bíborba és bársonyba öltöznek, de közben elnézik, hogy a szegény Lázároknak betévő falatja sincs. Jézus nagyon érzékeny volt a szociális problémák iránt, ahogy azt ma mondjuk.

            Jézus idejében az ilyen ügyekkel az írástudókhoz mentek, ezért  gondolta ez az ember, hogy a híres rabbi, a Mester bizonyára segíteni fog rajta. Nem volt kétsége afelől, hogy Jézus pártjára fog állni testvérével szemben. De itt mégis valami meghökkentő dolog történik: Jézus elutasítja őt panaszával együtt, mégpedig ezen szavakkal: ki tett engem bíróvá és osztóvá?

            Ezzel a válasszal nem csak ez az ember, hanem mi is egy talány előtt állunk Vajon miért nem foglalkozott Jézus az ügyével? Olyan pici ügyről lenne szó, amivel nem érdemes foglalkozni? Nem, mert itt nyilvánvló, hogy egy igazságtalanság történt, ő pedig soha nem húnyt szemet az igazságtalanság felett. Esetleg a testvérének az oldalán állna, ai becsapta őt? Nem, ez kizárt dolog. Vagy Jézus csak a lelki dolgokkal akar foglalkozni, az anyagiak pedig nem édeklik, mert ő elsősorban a lélek dolgaival törődik? Ez se igaz, hisz Zákeeus esetében az anyagi dolgokat is szépen rendbe akarja tenni. Esetleg azért nem, mert ezek az örökösödési ügyek nagyon bonyolultak voltak Izraelben, és fél attól, hogy ezt még ő se tudja kibogozni? Nem, ezek a feltételezések nem vezetnek minket közelebb a megoldáshoz. Ő azért nem foglalkozik ezzel dologgal, mert sokkal mélyebb dolgokra akar rámutatni. Az eredeti görög szöveg segítségünkre lehet ebben az esetben is. Az a szó, amit itt Bibliánk „örökséggel”  fordít, az mind az Ó, mind az Új Testamentumben nagyon gazdag jelentésű. Ilyen összefüggésekben is találkozunk vele: az atyák öröksége, vagy Mózes öröksége. Először is az ígéret földjét jelentette. Az Újszövetségben ez a szó az Isten eljövendő országát, sőt az eljövendő Messiás kegyelmét és dicsőségét is jelenti.

            Ez az ember egy földi dologra gondolt és nem is sejtette, hogy Jézus sokkal többet akart adni neki. Jézus arra az örökségre gondol, amit ő maga hozott el, az Isten országának a gazdagsága és dicsősége ez. Most már megértjük Jézust, aki az előzőkben épp erről az országról beszélt és most hozzá jön valaki, aki segítségét akarja kérni az atyai örökség megosztásában. Ez az ember úgy el volt foglalva az ő kicsinyes földi bajával, hogy nem hallotta meg azt a nagyszerű igehirdetést, amit Jézus az Isten országáról mondott. Ezt az embert a követelt örökség elnyerése visszatartotta annak a mennyei örökségnek az elfogadásától, amit Jézus ajánlott fel neki. Ez a szegény ember valószínű néhány árnyi földterületért esekedik és nem veszi észre, hogy Jézus neki egy egész országot akar adni.

            Így van ez velünk is. Sokszor panaszkodunk, hogy valaki becsapott, és nem vesszük észre, hogy a mennyek országának kincsét veszítjük el közben. Ez az elutasítás nagyon keménynek tűnik, de tulajdonképpen irgalmasságból fakad. Jézus sajnálja ezt az embert, őt mélyen megrázza ez az eset, az a tény, hogy a földi vagyon a mennyei örökséget veszélyeztetheti és ezért fordul most oda a tömeghez és mondja el ezeket a szavakat: meglásssátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert a nem a vagyonban való bővelkedésben van az embernek az élete.

            Egy rendkívüli kihívás ez a mi számunkra. Mi nem akarjuk ezt Jézusnak elhinni s idézzük a gyakori mondást: lélek, lélek, de miből élek? Mi is a világ szerint gondolkozunk, amelyik azt mondja: abból élünk, ha bőven vannak javaink, jól be vagyunk bíztosítva. Jézus ezért mond el egy példázatot, amit az ott lévők közül senki se tudott többé elfelejteni. Mintha érezné, hogy erről többet kell mondania., s ezt egy példázatban is kell szemléltetnie. Valahogy úgy van ez, mint a méreggel teli üveg, hogy nem csak ráírják, hogy életveszélyes, hanem egy halálfejet is rajzolnak rá. A rendkívüli ebben a példázatban, hogy egy olyan embert ábrázol, aki nagyon jól tudja, hogy mit kell tennie. Ő a józan paraszti észre támaszkodik, hisz ha sok a gabona, újabb csüröket kell építeni, hogy az ne menjen tönkre. Ez az ember gazdálkodásból doktori fokozatot kaphatna, de Jézus nem doktori fokozattal tűnteti ki, hanem  azt mondja neki: bolond, még ma éjjel elkérik lelkedet. Ez egy kemény szó, de mégis irgalom van benne. Jézus ezzel figyelmezteti ezt az embert, figyelmezteti az ott álldogáló tömeget, de intést ad a mindenkori ember számára is. Rádöbbent annak az öncsalásnak a lehetőségére, amit épp a vagyon, épp a földi javak okozhatnak.

            A földi javak egy olyan illúziót adnak nekünk, mintha meg tudnánk ezekkel életünket hosszabbítani. Mert a vagyon a pénz azt eredményezheti, hogy javulnak életkörülményeink, javulhat az orvosi ellátás. Jézus pedig azt akarja elmondani, hogy a földi javak még egy negyedórával se tudják megtoldani életünket. Amikor jön a hazahívó szó, akkor nem számít, hogy mennyi a vagyonunk. De még egy másik dologra is figyelmeztet ez a példázat, és ez az, hogy a földi javak, nem csak hogy nem segíthetnek földi életünk meghosszabbításában, sőt hatalmas kárt okozhatnak nekünk örök életünkre nézve azáltal, hogy üdvösség-pótlékká válnak. Ez az ember nem azt mondja: én hasam, sok javaim vannak, hanem azt: én lelkem. Ezért is mondja Jézus: te bolond. Hát itt a te lelkedről van szó, amely léleknek nem sok évekre, hanem örök életre, egy egész örökkévalóágra van szüksége. Hát azt hiszed, hogy a te lelkednek semmi másra nincs szüksége, csak teli csűrökre? Vigyázz, mert a földi dolgok elterelik figyelmedet a mennyei örökségről.

             Jézus nagyon személyesen mondja: te bolond. Ő minket akar megszólítani. Két ember áll előttünk. Egyik sem rossz ember. Az sem, akit becsapott a testvére, és az sem, aki nagyobb csüröket akart építeni. Mindkettő jóravaló és becsületes, de mindketten a vagyon bűvkörébe kerültek. Lehet, hogy nem egyszerre, hanem szépen lassan, észrevétlenül és fokozatosan. Jézus nem mondja azt, hogy ne törődj az örökségeddel, és ne építs nagyobb csűrt. Csak odakiáltja neked és nekem: Ember vigyázz! Én is kínálok neked valamit: romolhatatlan, szeplőtlen és hervadhatatlan örökséget, ami a mennyekben van fenntartva számodra. Jézus is tartalékot akar bíztosítani, de nem sok évre, hanem egy örökkévalóságra. Boldog az, aki ott lesz vele az Isten országában és ott élvezheti mennyei örökségét

Javasolt cím: Igazi gazdagság                                                          Lőrincz István              .

Tanulságos igék a példázatokról 15

Text. „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékot adni,, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket, azoknak, akik kérik tőle. „(Luk.11,13)

            A Lukács evangéliumában találunk itt két rövid példázatot az imádkozásról. Az egyik egy olyan barátról szól, aki éjszaka is felkel a hozzá jövő emberen segíteni. A másik pedig egy apáról szól, aki teljesíti fia kérését. Mindkét példázat azt akarja kihangsúlyozni, hogy Isten meghallgatja az imádságot, és mindkét példázat bátorít minket az imádkozásra.

            Ez a két példázat az Istenhez való viszonyunkról szól, ebben pedig döntő szerepe van az imádságnak. Ha igaz az, amit Jézus ennek a példázatnak a végén mond, akkor a mi vállainkon egy óriási felelősség nyugszik. Ezekben a példázatokban az van: a segítség minden ember számára, az egész világ számára kész van. Csak el kell kérni, meg kell ragadni. Isten mindenek előtt Szentlelket akar adni ennek a világnak. Mert semmire nincs úgy szüksége az embereknek, mint egy új pünkösdre, a Szentlélek kitöltetésére. Egyre jobban látszik, hoyg az emberiség enélkül egy nagy katasztrófa felé halad. Egyre jobban világossá válik, hogy az emberi próbálkozások nem tudnak igazán segíteni. Ma már sok államférfi is belátja, hogy ezen a világon csak egy világméretű ébredés segítene.

            A mi kérdésünk az, hogy tehetünk-e mi ezért valamit? Igenis, tehetünk. Mert meg van írva: ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket, azoknak, akik kérik tőle. Nem Isten a hibás, ha nem kaptál Szentlelket. Istennél minden készen van, a segítség, a szabadítás, de azt nekünk kell elkérni, elvenni, elsajátítani. Hadd mondjunk egy példát: egy városban egy súlyos járvány tör ki. A városban van egyetlen orvos, akinél van gyógyszer e járvány ellen. Ő ki is hirdeti: mindenki ingyen és bérmentve elviheti ezt a gyógyszert. Hát akkor nem a beteg a hibás, aki nem ment el, és nem hozta el a gyógyszert? Így van Isten is. Jézus Krisztusban elkészítette az üdvösséget, s nekünk akarja azt adni. Nekünk akarja adni Szentlelkét, s ezt csak el kell kérni, el kell fogadni. Ez az elkérés, ez az elfogadás az imádság.

            Ezért az imádság a legfontosabb dolog, amit mi megtehetünk. De tudjuk, hogy az imával kapcsolatosan annyi félreértés, annyi előítélet van. Azt mondják sokan: már olyan sokszor imádkoztam valamiért és nem történt semmi. Vagy egy másik példa:  két hívő fiatal pályázik egyugyanazon munkahelyre. Mind a ketten imádkoznak azért, hogy megkaphassák ezt a munkahelyet. A hitetlen társuk pedig azt kérdezi: most Isten melyikőtök imádságát hallgatja meg? Van olyan gondolat is, ha minél többször elmondjuk kérésünket, Isten annál bizonyosabban meghallgatja azt. Hány olyan ima van, amit mi magunk se veszünk komolyan?

            Ott van az is, hogy Isten mindentudó. Ő úgy is eleve tudja, hogy mire van szükségem, miért kellene azt neki elmondanom? Azt is gondolhatja valaki: Isten pont az ém imádságomra fog figyelni a hét milliárd ember közül, épp az én kívánságomat fogja teljesíteni?

            Nagyon sokszor mi nem értjük Istent. Miért vezeti úgy a világot, ahogyan vezeti, miért engedi meg a sok szenvedést és a kimondhatatlanul sok igazságtalanságot? Ezekből a gondolatokból is látszik, hogy mennyi félreértés, mennyi bizonytalanság, előítélet van az imádsággal szemben. Nagyon sokszor az a gond, hogy baj van a hitünkkel és nem ismerjük Istent. Nem ahhoz az Istenhez imádkozunk, aki nekünk magát igéjében, Jézus Krisztusban kijelentette, hanem egy magunk által elképzelt Istenhez. Hamis, helytelen az istenismeretünk és így hamis és helytelen lesz az imádságról való elképzelésünk is. Egy biztos: az az Isten, aki Krisztusban kijelentette magát, imádságot meghallgató Isten. Ő a mindenható Úr, aki nem csak megteremtette ezt a világot, hanem fenn is tartja azt és tanácsácsával bölcsen igazgatja. Ez az Isten közösségben akar lenni velünk. Nem csak ő akar beszélni hozzánk, hanem azt akarja, hogy mi is beszéljünk vele és hozzá. Az az ő szeretetének titka, hogy ő jóllehet mindenható Isten, mégsem akar nélkülünk cselekedni. Ő az életet, a szeretetet, az üdvöséget azoknak adja, akik azt tőle kérik. Ő úgy teremtett minket, hogy mi szüntelen beszélgetésben kell legyünk vele. Úgy jelentette ki magát, mint egy Atya, akihez a gyermek szüntelen jöhet az ő kéréseivel. Szeretetének az a titka, hogy ő mindent meg tud és meg is akar tenni. De mégis azt akarja, hogy ezt mi kérjük tőle. Sokszor csak úgy tesz, úgy cselekszik meg valamit, ha mi azt kérjük. Nagy kegyelem, hogy mi bűnös és méltatlan voltunk ellenére hozzá jöhetünk, hogy neki szüksége van ránk, hogy nem akarja tervét és akaratát nélkülünk véghez vinni.

            Úgy is uralkodhatna,  úgy is vezethetné ezt a világot, hogy nem törődne azzal, amit mi gondolunk, amit mi akarunk. De akkor nem lehetnénk közösségben vele. Akkor ő nem lenne Atya és mi nem lennénk gyermekei, akkkor mi robotok lennénk, akiket egy cérnán ide-oda ráncigál. Akkor ő nem lenne a szeretet Istene, és mi nem szerethetnénk őt. De ő Jézus Krisztusban másképp jelentette ki magát, úgy ahogy ez a példázat mondja. Olyan Isten ő, aki szeretetből meghallgatja a mi imádságainkat. Ő úgy jelentette ki magát nekünk, hogy mi imádkozhatunk és imádkoznunk is kell hozzá

            De azt is jól kell tudnunk, hogy mi az ima, mert nagyon sok imádság, amit mi annak gondolunk, valójában nem az. Az ilyen imában  mindig csalódni fogunk. Nagyon sok ember azt mondja: én is ki akarom próbálmi az imtát. Ma este imádkozom valamiért, ami reggelre már valósuljon is meg. Ha nem lesz meg, akor én többet ezzel nem foglalkozom. Az ilyen ima eleve kudarcra van ítélve, aSzentlélek nem buzdít, hanem óv az ilyen imától.

            Milyen hát az igazi imádság?  Az első nagyon fontos dolog, hogy valóban Isten elé álljunk, hogy lépjünk be a jelenlétébe, ahol őt dicsőítjük és magasztaljuk. Vajon hány ember teszi ezt meg? Odáig még sokan eljutnak, hogy valamiért hálát adnak, de dicsérni és magasztalni hányan fogják az Urat? Pedig enélkül nincs igazi imádság, nincs igazi bizalom. Ha nem tudjuk, hogy ő barátunk és javunkat akarja, akkor hogyan imádkozhatunk hozzá?

            Nagyon sok ember imája azért olyan erőtlen és hatástalan, mert nem jut el a magasztalásig és a hálaadásig. Ha nincs közel hozzá a szívünk, akkor a segítség se jön közel hozzánk. Isten akkor segít igazán, ha mi valóban őt akarjuk, vele akarunk szent közösségben lenni, nem pedig akkor, ha Istent csak használni akarjuk bizonyos célok érdekében. Nekünk se tetszene, ha valaki csak azért szeretne, mert valami hasznot húz belőlünk. Ha mi csak a segítségét akarjuk, akkor épp azt nem fogjuk megkapni. Önmagáért kell hozzá jönnünk, azért hogy vele legyünk, akkor megadja a segítséget is.

            Ebban az új évben adja meg nekünk az Úr, hogy Isten dicsőségével megtöltekezve, láthassuk meg arcának ragyogását. Legyen példánk ez az éjszaka zörgető barát a kitartó imádkozásban.  Bárcsak ebben az évben is kiáradhatna Isten szeretete, bölcsessége, ereje az életünkre, mert ilyen emberekre van szükség a családban, egyházban és az emberek közösségében. Bárcsak tudnánk helyesen, Isten szerint imádkozni, hogy ezt mások is megláthassák rajtunk.

Javasolt cím Zörgessünk Isten ajtaján                                       Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 14

Text. „A samaritánus pedig , amikor odaért, meglátta, megesett a szíve rajta, odament hozzá.” (Luk.1O,33-34)

            A Szentírás egyik legismertebb és legkedveltebb igéje,  ez. Ezt a példázatot is azért mondta el Jézus, hogy az Isten akaratát nyilvánvalóvá tegye. Ezzel is Isten elé akar állítani minket, döntésre hív minket.

            Mint sok más példázat ez is azzal indul, hogy jön egy írástudó, aki Jézust zavarba akarja hozni, aki úgy gondolja, hogy ő Jézusnál is jobban tud mindent. Azt teszi, ami a legveszélyesebb: Isten igéjét akarja felhasználni arra, hogy elmeneküljön Isten elől. A legkomolyabb kérdést teszi fel Jézusnak: mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem? Jézus egy ellenkérdéssel válaszol: a törvényben mi van megírva, mint olvasod? Jézus szerint ez nem egy nehéz kérdés, nem egy titok, amit meg kellene fejteni. Kedves barátom, ezt megismerheted a Bibliádból, mondanánk mi mai nyelven. A válasz egyszerűen csak ennyi: cselekedj! Mi ehelyett, mint az írástudó inkább kérdezősködünk, vitatkozunk, mert ez sokkal könnyebb, mint a cselekvés. Ez nem azt jelenti, hogy a tudás, az igeismeret felesleges volna, hisz Jézus is értékeli az írástudó válaszát: jól feleltél. És valóban jól felelt, hisz a nagy parancsolatot mondja el: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Ez az írástudó jól tanulmányozta a Bibliáját, nem akadt el a részleteknél, egy magabiztos mondatban el tudja mondani a Szentírás lényegét. Teológiai vizsgáját jeles osztyályzattal teszi le. De mégis hiányzott valami, és erre egy különös választ lehet adni. Semmi és minden. Erre hadd mondjak én is egy hasonlatot. Mi hiányzik egy zeneműből, amit a zeneszerző az első hangjegytől az utolsóig mind papírra vetett? Semmi és minden. Hát az hiányzik, hogy a zenekar szólaltassa meg, hogy felhangozzék a fület és lelket gyönyörködtető zene. Mi hiányzott az Ószövetségből: hát az, hogy beteljesedjenek az ígéretek, hogy az ige testté legyen, hogy Krisztusban a szeretet valósággá legyen. Ezt ünnepeljük mi most Karácsonykor. Az Újszövetség semmivel sem mond többet, mint az Ószövetség, de az óriási többlet, a plussz az, hogy itt minden valóság lesz Krisztusban. Jézus nem csak kijelentette, hanem be is töltötte Isten tökéletes akaratát. Az írástudónak Krisztust kell meglátni, mert enélkül nagyszerű teológiai tudása semmit se ér.

            Jézus azt mondja nekünk is: nagyon jó, hogy ismered a Szentírást, olvasd még többet, mélyedj el még jobban benne. De ne feledd el, hogy a Szentírás legfontosabb mondata: ezt cselekedd és élsz. A szeretetet nem elég tudni, cselekedni kell. Szeretni Istent, aki Jézusban Uram és Megváltóm lett, aki bűneim ellenére nagyon szeretett engem. Igen nincs áldottabb dolog, mint szeretni Istent, és ha ez valóság lenne az életünkben, akkor a második résszel se lenne baj: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.

            Amikor az írástudó érzi, hogy itt ennyire komoly a helyzet, akkor elkezdi keresni a menekülés lehetőségét, elbújik egy ravasz kérdés mögé: de ki az én felebarátom? Az egyszerűt megpróbálja elbonyolítani, bibliaismeretét arra használja, hogy elsáncolja magát Isten és emberek elől. Különös, hogy Jézus nem szidja meg az írástudót, nem mondja: én látom, hogy te egy ravasz és dörzsölt ember vagy, hanem szelíden elkezdi mondani ezt a példázatot. A példázattal választ ad a kérdésre és a példázat végén megfordítja a kérdést, és azt kérdezi: ki volt felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett.

            A példázat olyan világos és egyszerű, hogy nincs szükség különösebb magyarázatra. Az egyetlen kérdés, hogy mi meglátjuk-e azokat, akiken segítenünk kell? Az hogy ilyen félholtan vérében fetrengő embert találjunk, ritkán fordul elő, de távolról sem kell valaki ilyen helyzetbe jusson, ahhoz, hogy segítségünkre  szoruljon. Lehet, hogy épp a családtagod, férjed, feleséged, gyermeked az, akinek sebei vannak, lehet hogy épp ők azok, akiknek sebeik vannak és te kell szeretetet, törődést tanúsíts irányukban. Vagy lehet, hogy egy munkatársadtól kell megkérdezd, hogy miért mindig olyan szomorú és ideges? Mit tettél a szomszédodért, akinek életét és családját a káros szenvedélyek már teljesen tönkretették?

            Jézus szerint épp az a baj, hogy mi bár tudunk valamit, de nem tesszük meg azt. Jézus itt olyen embereket hoz fel negatív példaként, akik nagyon is jól tudták, hogy mi a kötelességük, de nem tették meg azt .  Ők nagyon jól tudták, hogy meg kellett volna állni, segíteni kellett volna, de nem tették. Hányszor megyünk el mi is a rászoruló mellett, s aztán jól meg is tudjuk magyarázni, hogy miért nem segítettünk.

            A pap és lévita után jön egy samaritánus. Az első kettőnek minden oka megvolt arra, hogy segítsen, a harmadiknak minden oka megvolt arra, hogy elkerülje a bajba  jutottat. Az ott a földön népem ellensége, semmi közöm sincs ehhez a zsidó emberhez, segítsenek rajta a népéből valók.. De Jézus azt mondja, hogy amikor segítségről van szó, ott nem lehet különbséget tenni, nincs hívő és hitetlen, protestáns vagy katólikus, román vagy magyar. Ott csak segítségre szoruló felebarát van, akit az Isten teremtett és akin ő könyörülni akar. Az utolsó ítéletkor Jézus nem a tudásunkat fogja számon kérni, sem nem azt, hogy melyik egyházhoz tartoztunk., hanem egyszerűen azt kérdezi majd: szerettük-e Istent és a felebarátot? Cselekedtük-e az Isten akaratát, részesei lettünk-e az Isten könyörülő munkájának? Jézus szerint ettől függ az egész törvény és a próféták, s így az üdvösségünk is.

            Akit Isten Krisztusban megváltott, az tudja, hogy ilyen egyszerű az Isten akarata, az üdvösség útja. Jézus sohasem azt kérdezi, hogy mit tudsz, hanem azt, hogy mit cselekszel. Megteszed-e, amire az Isten kér téged? Mert ez a samaritánus abban a pillanatban épp azt tette meg, amire szükség volt. Nem kezdett el a félholtan, sebeiben fekvő embernek prédikálni, mégcsak nem is hívta a gyülekezetbe, a templomba. Most neki nem prédikációra, evangélizálásra volt szüksége, hanem arra, hogy valaki kimossa sebeit, elsősegélyben részesítse. Persze ez nem mindig egyformán történik. Más esetben lehet épp az a szükség, hogy tegyünk bizonyságot a hitünkről, hívjunk valakit a gyülekezetbe, hogy megtanítsuk arra, amit nem tud. Nem is a segítség formája a fontos, hanem hogy meglássuk a szükséget és hogy mögötte ott legyen az Isten mentő, könyörülő szeretete.

            Az Isten szeretete ebben a világban, mindig az ő gyermekei életén keresztül lesz valósággá, személyessé, és az mindig egy konkrét helyzteben egy konkrét ember felé irányul. Sohasem általános. Nem szabad ilyeneket mondnai: óh, én szeretem az emberiséget, hanem azt kell mondani: szeretem azt az embert, aki most épp mellettem áll, s rá van valamiben szorulva az én segítségemre. Jézus sohasem eszmék, gondolatok, filozófiák, hanem az emberek szeretetére tanított. Szeretni csak személyeket lehet, Istent és a felebarátot.

            A Szentírás tanítása szerint, az tud szeretni, akit Isten Krisztusban megváltott, újjászült, akiben az Isten szeretet testté lesz, éppúgy mint Jézusban Karácsonykor. Az ilyen emberben megtörik az önzés, a hidegség, szeretetlenség, szívébe árad az Isten szeretete és valósággá lesz benne. Ezen az ünnepen Isten szeretete Krisztusban belénk akar áradni, hogy utána elmenjünk és mi is akképpen cselekedjünk. Akinek Isten Krisztusban Atyjává lett, az a másik emberben meglátja a segítségre, könyörületre szoruló felebarátot és megcselekszi az Isten akaratát. Így legyen áldott karácsonyi ünneplésünk.

Javasolt cím: Isten könyörülő szeretete bennünk                             Lőrincz István                                                                                      

Tanulságos igék a példázatokról 13

Text.” Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elveti a magot a földbe...a mag kihajt, és felnő, maga sem tudja, hogyan.” (Márk 4,26-27)

            Ez a példázat is Isten országáról szól, az ő uralmáról, hatalmáról. Ez a mi nagy vigasztalásunk, hogy Isten mindenek fölött uralkodik. Egész életünknek az ad célt és értelmet, hogy benne Isten akarata valósul meg. Ahogy a Káténk tanítja: mindenek nem véletlenségből, hanem Isten tanácsából és akaratából jönnek.

            Ez a példázat az Isten országát egy olyan megvetőhöz hasonlítja, aki egy adott ponton elveti a magot. A mag a földbe hullva elkezd dolgozni, kicsírázik, kihajt, felnő és termést hoz. Az, ami a maggal a földben történik, az számunkra egy csoda. Ezt a tudomány sem tudja megmagyarázni, mert ez az élet csodája, a teremtő Isten csodája. A magban is, éppúgy mint az igében csodálatos erő van. Ezért nincs fontosabb dolog a világon, mint a magvetés. Isten országa is magvetés által terjed ebben a világban. A mag utána már magától dolgozik. A példázatbeli emberünk is elvetette a magot és utána elment, hogy végezze a többi munkáját. Tovább már nem foglalkozott a vetéssel, mert tudta, hogy az már nem az ő dolga, az nem rá tartozik. Tudta, hogy a vetés növekedését semmivel se tudja elősegíteni, a mag magától fog kikelni, felnőni, termést hozni. A mag magától terem, nem kell hozzá semmilyen emberi taktika, fáradozás.

            Pontosan így van ez Isten igéjével is. Ha az ige belekerül egy embernek a szívébe, az ott elkezd dolgozni, csírázni. Az ige nyomán hit fakad, s az elkezd munkálkodni, növekedni, gyümölcsöt teremni. Talán sokan hallottunk már arról a román galaci filozófiatanárról, aki ösztöndíjasként pár hónapra kijutott Svájcba, ott elkezdte olvasni Kálvin műveit, után a Szentírást, így hitre jutott, most az ottani református gyülekezetnek építő tagja és egyetemes egyházunkban is hasznos munkát végez. Senki nem beszélte rá, senki se próbálta meggyőzni, Isten igéje, amihez Kálvin olvasása által jutott el, elvégezte áldott munkáját az életében.

            A mi feladatunk tehát csak annyi, hogy vessük az igét az emberek szívébe. Ez a mi bizonyságtételünk által történik, akár szóval, akár pedig életünk példájával tesszük ezt. Isten országát bele kell hinteni, bele kell hirdetni a hitetlen ember szívébe s egyszer csak azt látjuk, hogy meglesz az áldott gyümölcse. Lehet, hogy sokáig nem kel ki, már-már azt hisszük, hogy oda is veszett, de egyszer csak kiderül: a magvetés nem volt hiábavaló, lesz gyümölcstermés.

            Jézus ebben a példázatban épp a csüggedéstől, a türelmetlenségtől akar minket megóvni, ami abból ered, hogy sokszor mi úgy gondoljuk, hogy a bizonyságtételünknek semmi eredménye nem volt. A látszat azt sugallja, hogy nem történik semi, minden marad a régiban annak az embernek az életében, akinek mi bizonyságot tettünk. Hányszor érezzük úgy, hogy szavunk falra hányt borsó, pusztába kiáltott szó, úgy tűnik, hogy már sohasem akar kikelni a sok fáradtsággal, sok imádsággal, könnyhullatással végzett magvetés.

            Ez a példázat azt a bátorító, vigasztaló üzenetet hirdeti nekünk, hogy ilyenkor se csüggedjünk el., ne gyötrődjünk ezen, hanem végezzük továbbra is a magvetés munkáját. Merjünk nyugodtan aludni, ha mi hűségesen elvégeztük munkánkat, épp úgy mint a példázatbeli emberünk, aki miután elvetette a magot, nem töprengett, nem gyötrődött azon, hogy vajon mi lesz az elvetett meg sorsa, hanem mint aki jól elvézete dolgát elment és lefeküdt és nyugodtan aludt. Ez a példázat azt mondja el nekünk, hogy merjünk minden látszat, reménytelenség, eredménytelenség ellenére hinni abban, amit Jézus ebben a példázatban mondott: a föld magától terem, először füvet, aztán kalászt, majd búzát a kalászban. Mi sohasem tudhatjuk azt, hogy melyik mondatunk, szavunk, cselekedetünk veti el a másik ember szívében azt a mennyei magot, amiből egyszer majd áldott termás lesz a mennyei aratás nagy napján.

            Maga az Úr Jézus is így vetette a magot. Emberi szemmel nézve az ő magvetése sem volt sikertörténet. Hányszor talált süket fülekre az, amit mondott. Hányszor tűnt úgy, hogy szavainak semmi hatása sincs. De ő sohasem esett kétségbe, ha szavainak nem volt azonnali eredménye. Tudta, hogy szavainak, igehirdetésének, egész életének, halálának, vérrel végzett magvetésének meglesz majd az áldott gyümölcse.

            De gondoljunk itt az apostolok magvetésére is. Mi úgy gondoljuk, hogy az ő életük is csupa sikerekről, eredményekről szól. De ez nem így van. Pál apostolnak hányszor kellett menekülni a különböző városokból, mert nem fogadták be az igét, látszólag semmi gyümölcse nem volt. Pedig ő is, ahogyan mondani szoktuk, beleadott apait, anyait, hogy a leghatásosabban hirdesse Isten igéét. Milyen zseniálisan szólította meg az athéniakat, micsoda műveltéggel vitatkozott a különböző filozófiai iskolák képviselőivel, hogy próbálta az Areopáguszon meggyőzni az embereket, hogy legyenek Jézus követői. S mi lett az eredménye? Alig pár ember fogadta be Krisztust, nem tudott ott gyülekezetet alapítani, ezért is nem olvasunk az Újszövetségben athéniakhoz írt levelet. De Pált nem lehetett letörni, elcsüggeszteni, ő ment tovább. Korinthusba is félelem és rettegés közepette érkezett meg az athéni fiaskó után, már-már az idegösszeroppanás szélén álloot, úgyannyira, hogy maga Isten kellett angyala által mellé álljon, bíztassa, hogy ne csüggedjen el, mert Istennek ebben a nagyon bűnös városban sok népe van.

            De gondolhatunk itt a reformációra is, ott is mennyi küzdelem, mennyi csalódás, eredménytelenség volt látszólag. Kálvinnak menekülni kell Genfből, pedig mekkora lelkesedéssel fogott hozzá a munkához. Ha olvassuk leveleit, látjuk, hogy neki is mennyi harca volt, hányszor látszott úgy, hogy reménytelen a reformáció helyzete. De nincs ez másképp velünk sem, a mi időnkben sem. Sok lelkipásztor van ma is megkeseredve, mert nem látja a magvetés eredményét, csak közömbösség, hitetlenség van körülötte. Egy áldott emlékezetű lelkipásztor mesélte, hogy az első prédikációjára egyetlen lány jött el a családján kívül a a templomba, s Isten akkor azt mondta neki: adj hálát ezért az egy lélekért. Szolgálatának első évében öt temetése volt, mind az öt öngyilkos . S mégsem csüggedt el, több mint húsz éven át hűséggel hirdette ott az igét, s csak akkor látott gyümölcsöket, mikor már eljött a gyülekezetéből.

            Most adventbe érkeztünk újra, megemlékezünk drága Urunk jöveteléről. Ő egy szörnyű világba érkezett, Augusztusz császár nem vett tudomást róla, Heródes király gyilkos indulattal fogadta. De Pál apostol beszél a Római gyülekezethez írott levelében a Jézus hitéről. Mi volt Jézusnak a hite? Hát az, hogy az ő jövetele, szenvedése és halála, az ő nagy magvetése nem lesz hiábavaló, meg lesz az áldott gyümölcse. És kétezer év távlatából mi már bizvást mondhatjuk: az Atya az ő hitét igazolta. Ma sokszáz millió ember vallja őt élete Urának és Megváltójának.

            Mi se csüggedjünk tehát. Ez a példázat legyen bíztatás és vigasztalás a számunkra. A mag, ha elhullt a földbe, a szívbe, akkor ott elvégzi a maga áldott munkáját. Lesz termés, lesz hit, lesz üdvösség.  Az Isten országa növekedni és terjedni fog, Istennek lesz népe mind a világ végezetéig. Ebben az adventben a Jézus hite legyen a mi hitünk is és valljuk Pállal: a ti munkátok nem hiabavaló az Úrban.

Javasolt cím: Ne csüggedj, lesz termés!                                     Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 12

„Egy útra készülő ember előhívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt tálentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet.(Mát.25,14-15)

            Lukács megjegyzi, hogy amikor Jézus ezt a példázatot elmondta, közel voltak Jeruzsálemhez. A tanítványok úgy gondolták, hogy már nagyon közel van az Isten országa. Jézussal végigjárták az országot, olyan dolgokat láttak és hallottak, amikről nem is álmodtak. Azt látták, hogy Jézus döntő támadást indított a bűn és halál, a Sátán uralma ellen. Ahol a Názáreti megjelent ott megszabadultak az ördöngösök, meggyógyultak a betegek, még a halál is kapitulált Jézus előtt. A tanítványok úgy gondolták, hogy ez a küzdelem most már a dicsőséges befejezéshez közeledik. Jézus elindult Jeruzsálem felé, és a tanítványok, úgy gondolták most jött el a döntő pillanat, most jött el a végső gyözelem órája. De Jézus tudta, hogy ő a szenvedés, a Golgota felé indul. Tudta, hogy még sokat kell szenvednie mielőtt a dicsőségbe bemenne, tudta, hogy az ő halála után még tovább folytatodik a bűn, sötétség, a halál uralma. Az a két ezer év ami azóta eltelt, bőséggel bízonyította ezt.

            Jézus ezzel a példázattal készítgeti a tanítványokat küldetésük beteljesítésére. Ő munkába állítja őket. Kereskedjetek, sáfárkodjatok, dolgozzatok. Miért választja Jézus épp ezt az utat? Azért mert ha én valakinek dolgozom, valakinek az utasításait teljesítem, akkor közben állandóan arra az emberre gondolok. Ha engem Jézus beállít az ő munkájába, ha naponként megkapom a munkaadagomat, akkor szüntelen kapcsolatban vagyok vele.

            Ebben a példázatban minket maga elé hív, hogy kiadja nekünk a munkát, pontosan úgy, ahogyan a gyárban a mester összehívja reggel a csoportját, hogy kinek kinek kiadja a munkáját. Jézus mindenknek munkát ad, neked és nekem is. Mindenki munkát kap, utána pedig jön a parancs: indulj annak elvégzésére. Ez a példázat lehetlenné teszi számunkra, hogy kimentsük magunkat és azt mondjuk: ó, én csak egy kis csavar vagyok ebben a szerkezetben, mit tudok én tenni Istenéért, az ő ügyéért? Én túl kicsi és túl jelentéktelen vagyok az egészhez. Ha ezt a példázatot jól hallotuk, akkor már nem szólhatunk így.

            Jézus azt mondja, hogy mindenki kapott tálentumot. A kérdés az, hogy mi az a tálentum, ami minden szolga kapott? Előszőr is az, hogy Isten szemében mindenki értékes. Ő mindenkire értékeket bízott. Mi nem ismeretlen senkik vagyunk, mert Jézus mindenkiért meghalt és feltámadott. Az, hogy mindenkiért vérét adta, rendkivüli értéket kölcsönöz az életünknek. Az, hogy Isten gyermekei vagyunk a legnagyobb tálentum. Ha ezt egyszer valaki megérti, akkor a felebarátjára, a munkatársára, de a koldusra is úgy fog nézni, hogy az is értékes ember. Minden körülöttem lévő ember egy feladattá, egy küldetéssé válik számomra. Mindenki felé van elvégezni való munkám. Ha ezt látom, ha ezt érzem, akkor soha nem lehetek közömbös embertársaimmal szemben. Ők azok a tálentumok akiket Isten reánk bízott, hogy szeressem őket, hogy bizonyságot tegyek neki, hogy tanísam, segítsem, vigasztaljam őket.

            Ezek után viszgáljuk meg a szolgákat és próbáljuk felfedezni, hogy vajon melyik vagyok én közülük, vajon melyikben ismerem fel magamat? Mert csak úgy hallgatom helyesen ezt a példázatot, ha meglátom magamat benne.

            Ott vannak először is a jó szolgák, akik jól végezték munkájukat, és a kapott tálentumokhoz újabbakat szereztek. Ezek az emberek nem a jutalomra gondoltak, amikor kereskedni kezdtek. Hisz a gazda semmi jutalmat nem ígért nekik. Tudták azt, hogy sem a kapott sem a szerzett tálentumok nem az övéik, hisz a gazda vissza fogja venni úgy a kapott mint a szerzett tálentumokat is.

            Miért dolgoznak ezek a szolgák? Ha sem jutalom nem jár nekik, sem a kapott vagy szerzett vagyon nem az övék, akkor miért dolgozzanak egyáltlán? Ezt ők egyszerűen azért teszik, mert hűségesek a gazdához. Tudják, hogy gazdájuk egy jó ember, szereti őket, ezért nem tehetnek mást, minthogy dolgoznak neki. Ez egy nagyon fontos gondolat. Senki se legyen azért keresztény, mert ez egy jó üzlet. Az Isten országán kivül sokkal jobb üzeleteket lehet csinálni. Ezek az emberek szeretik urukat, hűségesek hozzá és egyszerűen teszik azt amit tennük kell: szeretnek minden embert, nem a maguk javát, hanem a felebarátaik javát és üdvösségét tartják szem előtt.

            Később kiderül, hogy érdemes volt a gazdának engedelmeskedni, dolgozni, szeretni, szolgálni. Végül is megkapják a legnagyobbat, bemehetnek uruknak örömébe. Vagyis az lesz a jutalmuk, hogy ezzel a gazdával örökre együtt maradhatnak.

            Végül ott van a harmadik szolga, aki nem dolgozik, nem kereskedik, hanem azt mondja: úgysem érdemes. Nem könnyű megérteni és megmagyarázni ennek a szolgának a viselkedését. Egy nagyon érdekes és bonyolult ember ő. Két döntő vonása van. Először is ő egy figyelő típus, olyan aki mindent kivülről néz. Annak az embernek a típusa aki hallgatja a híreket, olvasssa az újságot és azt mondja: Isten igazszágtalan, kegyetlen és kiszámíthatatlan. Ott is akar aratni ahol nem vetett. A második vonása az, hogy gondosan megőrzi a rábízott kincset. Ezzel elismeri azt, hogy minden a gazdáé, neki mindenre joga van. Ez az ember, annak az embernek a típusa aki hiszi azt, hogy van Isten, hogy Ő létezik. Kell legyen ott fent valaki, egy magasabb rendű lény. Azt is elismeri, hogy Istent tisztelni kell, és ezért vallásra is szűkség van, sőt még egyházra is, tartozni kell valahova. Az ilyen ember egyháztag és hűségesen kifizeti az egyházfentartói járulékát. De utána azt mondja: én ezzel az Istennel nem tudok mit kezdeni, nem leszek aktív tagja a gyülekezetnek, nem fogok szolgálni, nem fogok bizonyságot tenni. De a keresztény hagyományt megfogom tartani. Sajnos nagyon sok ilyen ember van.

            Különös, hogy Jézus radikálisan elutasítja ezt az álláspontot. A Lukács evangéliumában azt mondja a gazda: a te szádból itéllek meg gonosz szolga. Mintha azt mondaná én most én úgy érvelek ahogy te érvelsz. Te azt mondod, hogy féltél tőlem, mégsem vettél komolyan engem. Ha komolyan vettél volna, akkor szembeszálltál volna velem, elhajítottad volna a tálentumot. Azt mondtad volna: én tiltakozom egy ilyen gazda ellen, aki ott is akar aratni ahol nem vetett. Ha szakítottál volna velem, becsületesebb lettél volna. De így langyos voltál, ide oda sántikáltál.

            Csak két féle álláspont van: vagy a tagadás vagy a követés, vagy elhajítod a tálentumot, vagy kereskedsz azzal. Ez a szolga a harmadik utat választotta és ez nem lehetséges, mert vagy nem jelent semmit számunkra a hit, vagy pedig mindent jelent. Ez a szolga nem adta meg Istennek a lehetőséget arra,hogy az ő életét vezesse. Azt kellett volna mondja: te igéretet adtál nekem, hogy gondot viselsz rólam. De én félek a holnaptól, félek a jövőtől. Nem akarta kipróbálni, hogy Isten valóban vele jár. Istentől csak úgy lehet kapni, ha kész vagyok neki engedelmeskedni. Ha mindazzal sáfárkodom amit ő nekem adott. Így megtapasztalom szeretetét és kegyelmét. Fogadjuk hát el a nekünk adott tálentumokat, kereskedjünk, sáfárkodjunk dolgozzunk azokkal, míg csak be nem megyünk az ő örömébe, az ő dicsőségébe.

Javasolt címMit teszel tálentumaiddal?                                   Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 11

„Akkor hasonló lesz a mennyek országa , ahhoz a tíz szűzhöz, akik elővették lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé.” (Mát.25,1)

            Mi emberek egyetlen dologban mind hasonlítunk egymáshoz. Legyünk öregek vagy fiatalok, erősek vagy gyengék, szegények vagy gazdagok. És ez nem más, mint hogy mi mind várakozó emberek vgyunk. Azért olyan kedves ünnepünk az advent, mert a várakozásnak mindig varázsa van. Egy vadász ezt így fogalmazta meg: a vadászásban tulajdonképpen nem a zsákmány, a trófea izgalmas, hanem a várakozás a lövés pillanatára, amikor a rég várt állat feltűnik a láthatáron.

            Már gyermekként is várakoztunk. Vártuk azt, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor végre megtanulhatjuk az ábécét. Aztán vártuk azt, hogy elvégezzük iskoláinkat és munkába állhassunk, hogy megkapjuk első fizetésünket. Aztán vártuk azt, hogy megtaláljuk életünk párját, vártuk az esküvőnk napját. Később vártuk gyermekeink születését, vártuk hogy a gyerekeink kirepüljenek, hogy unokáink szülessenek. A nyugdíjasok rezignáltan azt mondják: mi már csak a postást s a halált várjuk.

            Ez a példázat is a várakozásról beszél. Talán bizalmatlanokká lettünk kissé. Mi akik annyit csalódtunk már váradalmainkban, könnyen azt mondjuk, hogy amiről ez a példázat beszél csak egy utópia, egy olyan álomkép, ami be fog csapni minket, mint a többi. De ha figyelmesen olvassuk a példázatot, akkor látni fogjuk, hogy itt egy lényegi különbség van. A mi többi várakozásaink mind tárgyakra, illetve körülményekre vonatkoznak. Ha majd ezt vagy azt megkapjuk, ha majd így vagy úgy alakulnak körülményeink.

            Ebben a példázatban egy egészen más hang szólal meg. Itt nem arról van szó, hogy mi valamit várunk, hogy célokat tűzünk ki és küzdünk azok megvalósulásáért, hanem Valakit várunk, aki onnan túlról, a láthatatlan világból érkezik hozzánk. Mi emberek semmit se tudunk tenni ezért a találkozásért. Ezért van az, hogy a szűzek alszanak, az okosak és a balgák is, hisz a vőlegény érkezését semmilyen eszközzel nem tudják kikényszeríteni. Kit várunk mi és hogyan várjuk, erről szól ez a példázat.

            Az első dolog, ami már önmagában is vigasztaló az, hogy ez az egész történelem megérkezik a céljához. De nem azért, mert mi emberek célba tudnánk vinni a történelmet.. Nem tudjuk ezt megtenni, sem mi kisemberek, de nem tudják ezt megtenni a világhatalmak vezetői sem. De itt most azt halljuk, hogy lesz valaki, aki ezt a történelmet a céljába vezeti. Ez egy óriási kijelentés, ami alapjaiban változtatja meg a mi életünket.

            Az első dolog az, hogy nem csak a közeli jövőre gondolunk, s csak azzal foglalkozunk. Milyen jó, hogy ez a példázat felnyitja szemünket a messzibb távlatok felé. Milyen jó azt tudni, hogy mi bár egy olyan hajón utazunk, amit ide-oda dobálnak a hullámok, de a hajó biztosan be fog futni a kikötőbe. Milyen jó, hogy a mi életünk nem olyan mint a futballmérkőzés, hol az utolsó pillanatig bizonytalan a végkifejlet. Milyen jó, hogy a Szentírás nekünk arról tesz bizonyságot, hogy az egész világtörténelem végén, de az én piciny, személyes életem végén illetve, fölött ott áll valaki és biztos célba vezeti azt.

            A hajó biztosan be fog futni a kikötőbe, életem regényének a lapjai csak bevezetés a grandiózus zárófejezethez, és az az operáció, az a felvételi vizsga, az a gond, baj, öröm, amiben most vagyok az mind csak egy lépcsőfok, egy stáció e dicsőséges vég felé. Ez a példázat azt akarja nagyon aláhúzni, hogy a mi életünk és minden, ami abban történik, erre a végre néz, és onnan értelmezendő, és ez a vég már most meghatározza a mi életünket.

            Azt nem tudjuk, hogy életünk hajója még hány vihart és milyen hullámverést kell kiálljon, de olyan jó, hogy ismerjük a hajóskapitányt, aki a hajónkat a kikötőbe viszi. Sok minden bizonytalan, de ez az egy megnyugtat, hogy Krisztus velünk van és hogy az út végén vár minket. Az okos szűzek azok az emberek, akik  ezt a nagy pillanatot várják, amikor ők megérkeznek, és találkoznak azzal, aki várja őket.

            Nem tudjuk, hogy mikor fog visszajönni Jézus, vagy mikor fog magához szólítani minket. De épp azt teszi ezt a várakozást olyan feszültté, olyan izgalmassá, azért kell annyira vigyázni, mert ma is jöhet. Az okos szűzek azt példázzák, hogy hogyan kell mi Krisztust várjuk. Nagyon különös az, hogy mindnyájan elalusznak, nem csak a balgák, hanem az okosak is. Az is különös, hogy Jézus ezért nem szidja meg az okos szűzeket sem, aminthogy  a balgákat sem. Jézus is tudja, hogy pihenésre is szükségünk van.  Ő maga is azt mondta egyszer tanítványainak: pihenjetek meg egy kissé. Az ember nem lehet egész nap vigyázz állásban, nem lehet egész nap csak imádkozni és csak arra gondolni, hogy Krisztus visszajön. A keresztyén háziasszony kell főzzön, a keresztyén munkás kell figyeljen a gépjére, amin dolgozik. Este pedig mindenkinek le kell feküdni és aludni kell. Az okos szűzek is nyugodtan lefekszenek, épp azért mert tudják: a vőlegény érkezését ők sem tudják kikényszeríteni. Az okos szűzek is lefeküsznek, de lámpásaik olajjal telve ott vannak melletük, s örülnek annak, hogy holnap ismét fel fognak ébredni és az a nap is közelebb vszi őket a vőlegény érkezéséhez.

            A balga szűzek úgy alusznak, hogy feladták annak reményét, hogy a vőlegény még egyáltalán el fog jönni. Ez onnan látszik, hogy nem gondoskodnak olajról. Ha várták volna a vőlegényt, akkor vettek volna olajat. Valamikor várták, mert lámpásuk volt, valamikor égett is, de most már nem ég. Megrázó figyelmeztetés ez: itt nem világfiakról van szó, nem ateistákról, hanem olyan keresztyénekről, akiknek lámpája valamikor égett lobogott, de most már teljességgel kiégett. Vajon nem épp te  vagy ilyen?

            Mit is jelent az olaj? Nos, az olaj valami olyasmire utal, amit mi újra és újra elhasználunk és amit újra kell tölteni. A keresztyén életben tulajdonképpen minden olaj. Ilyen olaj az imádság. Ha egy keresztyén nem imádkozik, akkor sötétben marad. De olaj a bibliaolvasás, a közösség gyakorlása. A kérdés most már csak az, hogy miként történik az újratöltés? Az okos szűzek gondolkoznak, tusakodnak azért, hogy legyen olajuk, hogy úgy úgy mondjam: megdolgoznak azért, hogy olajuk legyen. Ne felejtsük el, hogy a keresztyén élet egy kemény munka, nem pedig egy kényelmes séta.

            Szüntelen dolgozni kell az olajért. Szüntelen imádkozzatok, szólít fel minket az apostol és ez azt jelenti, hogy minden élethelyzetben kell kérni az Úr segítségét. Szüntelen kell a Bibliát forgatni és kérdezni: mit akarsz Uram ma mondani nekem, milyen feladatot adsz ma, kihez küldessz, kinek kell ma bizonyságot tennem rólad?

            A keresztyén életben egy dolognak nincs helye: a passzivitásnak, a tétlenségnek. Mi úgy várakozunk, hogy tudjuk: egyszer el fog jönni az Úr. Tudjuk, hogy az lesz a legcsodálatosabb pillanat, s az a pillanat mindent megér. Minden odaszánást, minden fáradtságot, minden időt, minden áldozatot.

            Nehogy kialudjanak lámpásaitok, és ha most valaki úgy érzi, hogy lámpása kialudt, hogy meglankadt, az vegyen olajat, az imádkozzon, zörgessen, kérjen. Az Úr ma is ad olajat és minden nap is fog adni. Égjenek hát lámpásaitok mindaddig, amíg felhangzik : ímhol a Vőlegény, ő az én  mennyei Vőlegényem!

Javasolt cím: A tíz szűz példázata                                              Lőrincz István

Tanulságos igék a példázatokról 10

“Mert hasonló a mennyek országa egy olyan gazdához, aki jókor reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon az ő szólőjébe.”(Mát.2O,1)

Azok a dolgok, és azok az emberek, akik ebben a példázatban elénk jönnek mind ismerősök és közel állanak hozzánk. Egy nagyon is világi példázat ez, ami hétköznapi életünkből van véve. Nincs benne semi emberfeletti, semi úgymond vallásos elem. Nincs szó benne csodáról, szentekről. Egy munkaerőpiacon vagyunk, ahol vannak munkások és munkanélküliek, vannak vállalkozók, van munkabér, napszám, fizetési szerződés és alku.

            A példázatban minden világos és érthető. Ami egészen rendkívüli az a fizetés. Hisz képzeljük csak el, ha ez egy mai vállalkozóval történne meg, mi lenne ha a “patron” ugyanazt a fizetést adná annak is, aki egy órát dolgozott, mint aki mondjuk tízet? Egészen biztos, hogy ott egy spontán sztrájk törne ki. Vagy senki se jönne hozzá dolgozni. Mert ki lenne olyan buta, hogy reggel korán felkeljen, mikor ha délben jön be, ugyanazt a bért kapja? Az ilyen munkaadót bolondnak néznék és kinevetnék.

            A szövegösszefüggés az, hogy Péter azt mondja: imé, mi mindent elhagytunk, családot, biztos egzisztenciát, mink lesz hát nekünk? Mit kapunk mi ezért? Péter kérdésében is benne van a méltatlankodás: hát mi is cask annyit kapunk, mint akik nyugodtan élvezik az életet, rá se hederítenek az Istenre, aztán valamikor öreg korukban, amikor már amúgy se tudnának szórakozni, egyszer cask megtérnek és bejutnak a mennybe. Jézus te teljesen öszezavarod a dolgokat, így ez nem fog működni, mondják a tanítványok. Nos, erre feleletül mondja el Jézus ezt a példázatot, hogy ő nem úgy cselekszik mint az emberek általában, hogy ő szembe megy a gazdasági etikettel, üzleti mechanizmusokkal. Aki az utolsó órában tér meg, az ugyanazt kapja, mint aki évtizedeken át Istennel járt.

            De ez nekünk sehogysem fér a fejünkbe. Azért vigyázni kell, mert nem is olyan könnyű a példázatokat megérteni, hisz olyanok, mint a kódolt írás. Ha valaki a kódot nem tudja, az előtt zárva marad a példázat értelme. S itt cask egyetlen pont van, ahonnan a megértést el lehet kezdeni.. Ha ezt nem találjuk meg, akkor félreértjük és félremagyarázzuk ezt a példázatot.

            Itt azt fontos látnunk, hogy az Isten országában végzett munkáról van szó, és ez a szolgálat. Itt nem lehet érdemekről, teljesítményről beszélni, már maga az a tény, hogy valaki dolgozhat, az is ajándék és kegyelem. Kiváltság az, ha valaki az Úr szőlőjében dolgozhatik, ott van közelében, élvezi gondoskodó szeretetét. Jézus itt épp a “vallásos” gondolkodással száll szembe, amely szerint az ember töri magát, hogy valahogy bedolgozhassa magát a mennybe, hogy beizzadja magát az Isten országába. Az egyháztörténelem fényesn mutatja, hogy mennyi ember lett apáca, szerzetes, lemondtak mindenről, évtizedeken át kolostorokban, barlangokban éltek, csakhogy valamiképpen kiérdemelhessék a mennybe való bejutást. Jézus épp ezt ítéli meg és azt akarja megértetni, hogy a menny nem egy üzleti vállalkozás, ahol van teljesítmény és fizetés, van elvégzett munka, amit leszámláznak és kifizetnek. Mert akkor tényleg égbe kiáltó igazságtalanság az, ha valaki egész életén át törte magát és ugyanazt a fizetséget kapja, mint aki a halálos ágyán tér meg.

            Ez a magatartás nem csak a zsidókban volt meg és nem is cask katólikus testvéreinkben működik, hanem nálunk reformátusoknál is tetten érhető, amikor “egyházadót” fizetünk és nem adományt adunk, s amit azért adunk, hogy a tiszteletes úr majd szépen temessen el és prédikáljon be a mennybe. Mert it azt kell megértenünk, hogy ha mi imádkozunk, ha mi egész életünkben szolgáljuk az Urat, ha adakozunk és embertársainkkal jót teszünk, ha a bűn ellen komolyan harcolunk, az nem azért van, hogy ezért bejussunk a mennybe. Miért? Azért, mert ez ajándék, kegyelem és nem teljesítmény és fizetség. Amit teszünk nem azért tesszük, hogy megnyerjük a kegyelmet és Isten országát, hanem azért mert azt már Istentől ajándékba kaptuk. Ha ezt nem értettük meg, akkor az egész keresztyén életet nem értettük meg, ezért vagyunk bizonytalanságban örök üdvösségünk felől, akkor mi még csak szolgák vagyunk és nem fiak.

            Aki megértette, hogy az Isten munkatársa, az tudja, hogy az ő kicsiny élete bele van ágyazva az Isten csodálatos tervébe, tudja, hogy az Úr szólőjében épp rá van szükség, és pont annyi ideje, amióta az Úr hívását meghallotta. Nem érti ő sem, hogy miért nem hívta el Isten korábban, nem érti Isten munkatervét, ahogy a tanuló sem érti a tanár munkatervét, amikor belép az iskola kapuján. Csak miután megismertük Istent, az ő szeretetét, kegyelmét, irgalmát, akkor kezdjük érteni életünk összefüggéseit, de a próbákat is, amiken át kell mennünk. Az ilyen ember nem hasonlítgatja magát másokkal, nem kérdezi azt, hogy miért szenved ő és miért nem szenved a másik ember? Meglátjuk azt, hogy ezek buta és hitetlen kérdések, éppúgy mint a munkások zúgolódása azért, hogy egyforma fizetést kaptak. Péter sem értette még meg a dolgokat, amikor azt kérdi: mi mindent elhagytunk és mink lesz nékünk?

            Az üdvösség az, hogy mi Istennel lehetünk, nincs szebb és beteljesedettebb élet, mint a tanítvány élete. Ezt kell meglátnia annak, aki kora gyermekségétől már az Úrnak szolgált, de annak is aki később jött. Mert mi is van azokkal akik életük derekán vagy estéjén állnak be az Úr szolgálatába? Vajon olyan megvetendő dolog az, ha valaki az utolsó pillanatban tér meg? Hát nem óriási kegyelem az, ha valaki nem hitetlenül fejezi be az életét? Nem óriási boldogság az, ha valaki az utolsó pillanatban megragadja a kegyelmet? Az ilyen ember még jobban értékeli azt, hogy Isten az életének végét áldottá tette. Az ilyen ember egészen biztosna nem fogja kinevetni azt, aki már fiatalságától kezdve Istennek szolgált, csak legfeljebb sajnálni fogja az Isten nélkül eltöltött éveket, évtizedeket. Mert az Úr szőlőjén kívül nem volt igazi, boldog élete.

            Hadd mondjak egy mai példát. Sokan méltatlankodva mondják, hogy ők már a kommunizus idején jártak templomba, vállalták a hátratételt azért, hogy nem lettek párttagok, nem léptették őket előbbre hitük miatt, s most itt vannak azok, akik bársonyszékekben ültek, jó fizetésük volt, nem szenvedtek a hitükért, s most ők is gondnokok, presbiterek lehetnek, mint mi. Milyen hamis beállítás ez, amikor valaki sajnáltatja magát a múltbeli szenvedésekért, és nem tud örülni annak, hogy aki párttitkár volt, az most komolyan megtért Istenhez. Persze vannak imposztorok, haszonélvezők, köpönyegforgatók, én nem ezekről beszélek.

            A példázat tanítása: ne legyünk irígyek a lelkiekben egymás felé. Ne fájjon az, hogy az Isten másnak is meg akarja adni azt, amit nekem megadott. Legyek hálás azért, hogy nekem üdvösségem van, de imádkozzam azért, hogy ezt minél többen megkapják. Jézus nem irígyelte az őt megfeszítő katonákat, pedig minden oka megvolt erre. Azok kacarásztak, ő pedig rettenetes kínokat szenvedett. Jézus nem irígyelte őket, hanem imádkozott értük.  1958-ban az egyik lelkész kihallgatásán a tiszt dicsekedett azzal, hogy ő másnap megy nőkkel múlatni, ezzel akarván őt keseríteni. Mire a lelkész: nekem Krisztus itt a celláben széppé és napfényessé teszi az életem. Ha egyszer a földi életemnek vége lesz várom a még szebb, mennyei életet. De ön csak félelemmel gondolhat az élete végére, én ezért cask sajnálni tudom magát és imádkozom, hogy megismerje azt az életet, amit én Krisztusban megismertem. Így legyen a mi életünkben is.

Javasolt cím: Boldog munka az Úr szőlőjében                         Lőrincz István