Tanulságos igék a 2 Korintusi
levélről 8
Text. ”Pillanatnyi könnyű
szenvedésünk, minden mértéket felülmúló , nagy örök, dicsőséget szerez nekünk.
„(2Kor.4,17)
A szenvedés pillanatnyi és könnyű, mondja ez az ige. De
így van-e ez a valóságban?Ha így lenne, akkor nem kellene annyi ideg és
fájdalomcsillapító, nem kellene annyi orvos és kórház. A mi tapasztalatunk épp
a fordítottja annak, éspedig az, hogy a szenvedés hosszú és nehéz. Elég egy
fogfájás, ami este meglep ahhoz, hogy az éjszakát végtelen hosszúnak érezzük,
úgy érezzük, már soha nem akar vége lenni. De itt Pál mégis azt állítja, hogy a
szenvedés könnyű és pillanatnyi. Vagy ez csak őrá lett volna érvényes? Vajon
Pál egy olyan szerencsés kivétel volt, aki különösen jól bírta a szenvedést? Vajon
neki drótból voltak az idegei?Nem gondolnám, hisz itt többes számban beszél: a
mi szenvedésünk. És ebben mindenki benne van, ő is és mi is.
Miért tűnik
a szenvedés Pál számára mégis pillanatnyinak? Azért, mert ő ezt az örökkévaló
dicsőséggel hasonlítja össze. És ha így, a földi szenvedés és a mennyei
dicsőség egymás mellé kerül, akkor világos, hogy a mérleg nyelve merre billen
el. De mi is a dicsőség, amiről itt az apostol beszél? A Szentírásban a
dicsőség mindig Istennel együtt van említve, a dicsőség Isten egyik
legfontosabb és legjellemzőbb tulajdonsága. Igen ám, de akkor a dicsőség valami
nagyon távoli, a mennyben levő dolog és mi azt nem érhetjük el.
A kérdés az,
hogy miként jut el hozzánk a dicsőség, hogyan lesz hathatós erővé a mi
életünkben? A válasz erre nem lehet más, mint hogy ezt Krisztus hozta le erre a
földre, ő hozta a mennyei dicsőséget kapcsolatba a földi nyomorúsággal. Sőt,
ennél is több történt, benne a dicsőség emberré lett. Ezért mondhatta János az
ő evangéliumában: mi láttuk az ő dicsőségét. Persze, ez a dicsőség el volt
rejtve, hisz benne az emberi nyomorúság és a mennyei dicsőség valami különös
módon keveredett. De jött a feltámadás és ekkor már nyilvánvalóvá lett az Isten
dicsősége.
Pál ebben a
feltámadott Krisztusban hisz és ez a hit számára nagy kincs. De ez a kincs nem
egy halott tőke, hanem élő, ami kincsként rendkívüli nyugodtságot, biztonságot
ad az embernek. De Isten ezt a kincset törékeny edénybe helyezte el. Pál
apostol az embert, a mennyei kincs birtokosát, hordozóját cserépedénynek
nevezi. Tudjuk, hogy a régi időkben, amikor jött egy háború, vagy más nagy
veszély, a kincseket, ékszereket, arany vagy ezüsttárgyakat egy agyagból
készült cserépedényben rejtettél el és ezután elásták a földbe.
Ez a kincset
megvédte a rablóktól, rozsdától és a nedvességtől. De a cserépedénynek volt egy
gyengesége is, éspedig, hogy törékeny volt. Csak egy kis koccanás és már el is
tört. Nos, Pál a keresztyén embert egy ilyen törékeny cserépedényhez
hasonlítja. Isten a nagy kincset törékeny, gyarló emberekbe helyezte bele,
azért, hogy nehogy magát az embert gondoljuk fontosnak és értékesnek. Pál erre
példákat is mond.
Mindenütt szorongattatunk,
de meg nem szoríttatunk. Pál ezzel azt
akarja mondani, hogy a mi keresztyén egzisztenciánknak is megvannak a maga
határai, korlátai. A mi lehetőségeink is korlátozottak, nem vagyunk mindenre
képesek. De ez nem kell félelemmel eltöltsön minket, mert Isten mindig annyit
ad, amennyire szükségünk van.
Kétségeskedünk,
de nem esünk kétségbe. A kétségeskedés szó az eredeti nyelven tanácstalanságot
jelöl, amikor nem látjuk egy helyzetből a kiutat, a megoldást. A keresztyén
ember életében is lehetnek olyan pillanatok, amikor nem látja a következő
lépést. A keresztyén ember élete nem olyan, mint a vonaté, ami nyílegyenesen
halad a pályáján. Életének vannak nehéz kérdései, rejtélyei, amiket nem tud
megfejteni. De mi ilyen helyzetben sem kell kétségbe esnünk, mert Urunk tudja
az utat és meg fogja azt mutatni.
Üldöztetünk, de
el nem hagyatunk. A keresztyén ember nem csak a mindennapok bajainak,
szenvedéseinek van kitéve, neki van egy plusz szenvedése és ez a hitéért való
üldöztetés. De ebben megtapasztalja a negyedik kijelentést: tiportatunk, de el
nem veszünk. Itt nem arról van szó, hogy nem halunk meg, hisz tudjuk, hogy a
keresztyénségnek már sok millió mártírja van, hanem a lelkünk nem vész el, az
megtartatik az üdvösségre.
Mi végső soron
abban részesülünk, amiben Krisztus is részesült: vereségben és győzelemben,
szenvedésben és dicsőségben, halálban, de feltámadásban is. Pál mindezt nem
önsajnálkozással, de nem is a mártír büszkeségével mondja. Itt nem hősiességről
van szó, hanem arról, hogy Krisztus él bennünk.
Talán mi ezekre
azt mondjuk: ez nem igen talál reánk, hisz mi sem nem üldöztetünk, se nem
tiportatunk. De még nincs olyan messze tőlünk az az idő, amikor a hitért
szenvedni kellett és nem feledkezhetünk el azon testvéreinkről sem, akik a
világ különböző pontjain most is véres szenvedéseken mennek keresztül. Az
üldözött keresztyének most is meg tudják érteni, amit itt Pál mond.
De azt
mindnyájan átéljük, hogy a cserépedény összetörik. Elveszítjük egészségünket,
szeretteinket, vagyonunkat. De ezekben is nyilvánvalóvá lesz a hit ereje, hogy
mit jelent az, hogy mi hiszünk a feltámadott Krisztusban. Mert ez a fejezet is
hálaadással Isten magasztalásával fejeződik be. Azoknak a hálaadása,
magasztalása, akik nyomorgattatnak, kétségeskednek, üldöztetnek és tioportatnak
különösen értékes és óriási bizonyságtevő ereje van. Mekkora kegyelem, ha
valaki akkor sem csügged el, ha külső embere napról-napra romlik, gyengül, s
ugyanakkor a belső szüntelenül újul és erősödik. A mi belső emberünk azért erősödhet
és újulhat, mert a feltámadott Krisztus van velünk és bennünk. A keresztyén
ember napról-napra kegyelmet kap, erőt a tovább menetelre, egészen addig, amíg
megérkezünk. Addig pedig boldogok vagyunk, mert cserépedény testünkben ott van
a hit a feltámadott Krisztusban.
Javasolt cím: Kincs a törékeny edényben
Lőrincz István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése